| |
A vizsgált időszakban (1848 és 1945 között) a cigányság társadalommá szerveződésének még nincsenek nyomai. Azok a próbálkozások, amely pl. a cigány zenészek egyesületbe szervezését szolgálták, ugyan sikerrel jártak, de ez nem a cigányok spontán, alulról jövő kezdeményezése folytán valósult meg, hanem hatósági utasításra, belügyminiszteri rendeletre. Megalakultak vidéken a helyi egyesületek, ugyancsak a közigazgatás nyomására.
A cigány lakosság lélekszámának vizsgálata az 1893-as és 1909-es statisztikai felméréseken alapul. A romák létszámáról, nyelvi hovatartozásáról, foglalkozásáról az első mérvadónak tekinthető információforrás az 1893-as összeírás volt. [Az 1893-as cigánvösszeírás fontosabb adatai: 274.940 cigányból huzamosabb ideje egy helyen él 243.432. kimutatható keresettel bír 20.406. tízezren vándorolnak ezer karavánban. 1122 sátorral. 1544 lóval.] Az első világháborús rendelkezések következményeként készített cigány összeírásnak nincs országos összesítése, a két világháború között hasonló felmérésre nem került sor.
Az összes eddigi és napjainkig tartó felmérésnek, statisztikának, kimutatásnak sarkalatos pontja, hogy a polgári kor nem tudott pontos választ adni arra a kérdésre, hogy kit tekintsünk cigánynak? Amíg a „kóbor" vagy vándor cigányok számát megközelítően pontosan össze lehetett írni, addig a többiek létszámának pontos megállapítása éppen a fenti kérdés megválaszolásának hiányában volt lehetséges.
„A CZIGÁNYOK ÖSSZES LÉTSZÁMA
(...) A czigánylakta községek számának valamennyi községgel való összevetése megyénként nagy szóródást mutat. Míg a Duna két partján némely megyében [Árva, Liptó, Somogy, Vas, Veszprém, Zala] a czigánylakta községek az összesnek egy harmadát sem teszik, addig a többi országrészben az arány mindenütt magasabb, sőt a Tisza bal partján három megyében...
(...) Az összeírás számadatait tekintve mindenekelőtt meglepő a czigányok általános nagy száma: 274 940, a mi háromszorosa annak, ahány czigány anyanyelvűt az 1890-iki népszámlálás megállapított. De a népszámlálás csak a czigány anyanyelvűeket vette számba, a czigány összeírás pedig a czigány származásúakat. Anyanyelv szerint ezek közt csak 82 405 volt czigány, tehát valami 10%-kal kevesebb, mint amennyit az utolsó népszámlálás kimutatott.
(...)Az összes czigányok nagy számának7274 940/ majdnem 9/10-e 7243 432/ állandóan letelepedettnek vétetett fel: aránylag nem nagy százalék/valami 7 1/2/esik a huzamosabb ideig tartózkodóknak bizonytalan kategóriájára /20 406/ míg a határozottan vándor czigány oknak összeírtak immár nem mutatnak valami ijesztő számot /8938/"
„A CZIGÁNYOK NYELVISMERETI ÉS NEMZETISÉGI VISZONYAI
(...) A hazai czigányok nemzetiségi jellege több tényező és egy folyamatban levő processus eredője s így minden sajátosságos pregnánsága mellett is gyakran több tekintetben meghasonlást, ingadozást, tarkaságot mutat. E tényezők: az eredeti faji jelleg, az eredeti nyelvhez és primitív culturához való ragaszkodás mérve, a más nemzetiségekhez és a nemzettesthez s az általános polgárosodáshoz való simulás iránya és aránya. Az összes czigányság országos főösszegének viszonyaiból kiindulva, egyelőre ezekre vonatkoztatjuk a részletek viszonylatait. Mint főeredményt mindenekelőtt kiemeljük azt, hogy az összes czigánynak több mint fele 52,15%-a nem tud czigányul. Egyes esetekben a cigánynyelv tudása egymagában nem döntő az egyéni habitusra nézve, teljesen civilisált egyének, pl. előkelő, művészszámba menő zenészek többnyire tudnak czigányul, míg viszont a czigányul nem tudók, különösen az oláh vagy tót falukban szórványosan letelepedettek közt gyakran fölötte kezdetleges műveltségű és igen vad indulatú egyének találhatók. De a czigányul nem tudók nagy száma egészben véve mégis biztos jele annak, hogy e népelem általán távolodik eredeti fajától és közeledik a nemzet többi eleméhez. Noha e tekintetben nem rendelkezünk biztos számadatokkal, mégis állíthatjuk, hogy a czigányul nem tudó czigányok aránya nálunk nagyobb, mint más államokban."
„A CZIGÁNYOK FOGLALKOZÁSA
A czigányok tehát mai állapotukban nálunk tetemes nemzetgazdasági deficitet jelentenek, mégpedig két tekintetben: mert többet fogyasztanak, mint amennyit termelnek, többet költenek, mint amennyit keresnek, s mert igen sok termelésre képes tehetséget hevertetnek parlagon s er ej őket nem a köz s a maguk igaz javára használják, hanem mondhatni a társadalom elleni küzdelemre vesztegetik...
(...) Mindenekelőtt feltűnő az értelmiség csekély száma, amely semmi arányban sem áll azzal az értelmességgel, mellyel a czigányok jó része bír. E visszásság oka az elemi oktatás hiányossága, a közép- és felsőbbfokú iskolázás ritkasága, és mint a testi, úgy a komolyabb, állandó, megerőltető szellemi munkától való idegenkedés, a kitartás és a nemesebb ambitio hiánya és némileg talán köztársadalmunk elfogultsága is, mely a czigányt nem tartja úrnak valónak.
(...) Bányászattal és kohászattal összesen csak 115 férfi és 5 nő foglalkozik, ezeknek 2/3-a két erdélyi megyére esik, az alsó-fehér-megyei érez és a hunyadmegyei vas- és szénbányászatra. Régebben az aranymosó czigányok kiváló szabadalmakkal ellátott nagyszámú és jelentékeny osztály voltak Erdélyben. Jelenleg már igen kevesen foglalkoznak aranymosással, az éreznyerés e primitívműveletével. Bányászoknak a czigányok nem valók, de kohókban talán nagyobb számban lehetne alkalmazni e vulkanikus elemet.
A czigány elég alkalmas ipari foglalkozásra. Ügyes kezű, leleményes, fortélyos. Bármi primitív szerszámmal tud bánni, bármi anyagot értékesíteni. Változtatja munkahelyét, de nem mint a tulajdonképpeni vándoriparos, folyton vándorolva, hanem egy-egy alkalmas helyen több-kevesebb ideig megállapodva, megelégszik kevés haszonnal, házalva maga árusítja termékeit. Így elteng oly helyzetekben és körülmények közt is, hol a rendes iparos nem volna képes megélni s e tekintetben munkálkodása ritkán mehet versenyszámba, mely le és kiszorítaná a rendes iparost, mint ahogy e czéhesek régebben elég gyakran panaszkodtak. Maga is kevés igényű lévén, valahogy ki bírja elégíteni bizonyos vidékek és rétegek szerény ipari szükségleteit.
A czigány nálunk igen nagy számmal szolgálja alsóbb fokon az anyagi culturát, és sok olyan anyagot értékesít, mely különben kárba veszne A czigányok ipari foglalkozása nemzetgazdasági tekintetben tehát némi haszonnal jár. De nagyon sok az árnyoldala. A feldolgozandó nyersanyagot /nevezetesen a fát/ nemritkán lopja és gyakran prédálja.
(...) Az ipari foglalkozások közt a fémmunka áll legelső helyen, nemcsak az azzal foglalkozók száma szerint, hanem jellemző voltára nézve és gazdasági fontosságánál fogva is. A czigányok előszeretettel foglalkoznak nálunk is a vassal és ennek primitív eszközökkel való feldolgozásában nagy ügyességet fejtenek ki.
Legtöbben vannak a kovácsok, akik az iparral foglalkozó czigány férfiak 36,5%-át teszik, de az ország összes kovácsainak is 22,5%-át. Századok óta űzik itt kivált a gazdára nézve nélkülözhetetlen mesterségöket. Városokban sokat perlekedtek ellenők a czéhbeli kovácsok, de falun, főleg szegényebb vidéken, egyelőre alig volnának pótolhatók. Sok helyen a községnek szerződéses, kommencziós kovácsai vannak s a községi kovácsházban laknak. A kimutatott 379 nőnél sokkal több foglalkozik kovácssággal, társa lévén a családfőnek a munkában s többnyire annak mellék műveleteit végezvén: amiben korán segítségökre vannak gyermekeik is. A zenészek mellett a kovácsok a czigányság legnépszerűbb és legrokonszenvesebb alakjai s a leghasznosabb és legtisztességesebb elemnek tekinthetők."
A romák megélhetési lehetőségei. Akármi is képezte a múltban a cigányok megélhetésének alapját, gyakorlatilag sohasem származott egyetlen forrásból. A muzsikus cigányok elitjéből és néhány, a hagyományos mesterséget különösen magas szinten űző, és ezáltal kivételes helyzetbe kerülő iparostól eltekintve a hagyományos mesterség nem biztosította a család teljes megélhetését. Ezért aztán általában mindenütt kialakult az egymást kiegészítő jövedelemforrások bizonyos rendszere. Mégis azt mondhatjuk, hogy az évenként visszatérő garantált periódusosság és dekonjunktúrát hozó nehezebb időszakok váltják egymást. Bizonyos jövedelemszerzési módok gyorsan felfutnak, elterjednek, majd ugyanolyan gyorsan érvényüket vesztik. A cigányok helyzetükből adódóan általában igen rugalmasan reagáltak az új viszonyokra, viszont az új tevékenység beépítése átalakítja az eddigi foglalkozási struktúrát. Általában a vályogvetők sem tudtak csak a vályogvetésből megélni. A munka jellegéből fakadt, hogy eleve csak tavasztól őszig lehetett művelni. De a felhajtható megrendelések mennyisége és a „családi üzem" munkaerő-kapacitása is évről évre változott, ezért a vályogvetés mellett mindig megtaláljuk a különböző típusú mezőgazdasági bérmunkákat és különböző, télen is űzhető munkafajtákat.
A modern nagyipar megjelenése a 20. század elejétől a munkanélküliség, illetve az alacsony bért biztosító segédmunka bizonytalan mezejére szorította a romákat, melynek hatásai természetesen napjainkban is érezhetők. A megélhetési forrásoktól, a közösségre jellemző, hagyományos mesterségektől függetlenül, többé-kevésbé mindenütt beépült a cigányok megélhetésébe a rugalmas alkalmazkodás egy nagyon szűk, körülhatárolt piac pillanatnyi lehetőségeihez. Ennek a következménye egyrészt az volt, hogy csökkent a mesterségbeli tudás, másrészt, életformájuk meghatározó elemévé vált a bizonytalanság, a stabilitás hiánya.
A romák nagy részének életére éppen az volt a jellemző, hogy hiányoztak a jogi garanciák. E tekintetben azonban mégis területenként vagy közösségenként változó volt a helyzet. Voltak védett joghelyzetű cigányközösségek, amelyek az adott helyre valamilyen fontos szolgáltatás elvégzésére települtek, vagy éppen ilyen célra telepítették oda őket. A gilvánfalvi teknővájó cigányoknak pl. bizonyos mennyiségű munkát kellett teljesíteniük az uradalom erdészetében. Cserében (1) az uraság megvédte őket a hatóságok, sőt a parasztok zaklatásaitól is. Házhelyet kaptak és az erdőből bizonyos mennyiségű fát felhasználtak teknőváj ás céljára. Másképpen, (2) polgári értelemben jelentett bizonyos védettséget a vándoriparos, vándorkereskedő, vagy zenész működési engedélye. Az intézményes jóváhagyás csak a foglalkozások űzéséhez való jogot garantálta és nem tényleges, rendszeres jövedelmet. Azt az engedély birtokában a piaci konkurencia törvényei szerint mindenkinek magának kellett megszerezni.
Megint másfajta jogállást körvonalaztak azok a többé-kevésbé rendszeresnek tekinthető kapcsolatok, amelyek egy-egy településen a munkaadó uradalmi intéző, vagy (3) parasztgazda és a munkavállaló cigány emberek között létrejöttek. Ebben a viszonyrendszerben szokásszerű alapon kialakultak azok a helyek, ahova a cigány férfi vagy nő több-kevesebb rendszerességgel eljárhatott, meghatározott munkafeladatokat kapott és az elvégzéséért cserében valamiféle fizetséget.
Voltak azután még ennél is ingatagabb, bizonytalanabb megélhetési források, ill. a stabilitásnak, a biztonságnak még ezeket az elemeit is nélkülöző közösségek. A gyűjtögetés lehetőségei pl. az esetek többségében egy-egy rátermettebb, ügyesebb felvásárló személyéhez kötődtek és távozásával a lehetőségek egyik napról a másikra hirtelen összeszűkültek.
A 19. században az ipar fellendülésével a korábban sűrűn foglalkoztatott szegkovácsok munkájára egyre kevesebb szükség volt. Így közülük is többen vándoroltak ki Amerikába. A vándor cigányok a letelepülést követően részint kereskedelemmel, fuvarozással és alkalmi munkákkal (hólapátolás, segédmunkák stb.) keresték kenyerüket. A vagyonosabb rétegek is körükből kerültek ki.
Lakásviszonyok, vagyoni helyzet A II. világháború előtti Magyarországon nem végeztek kérdőíves felmérést a romák körében olyan célzattal, hogy életkörülményeiket megismerjék. Az összeírások célja politikai és nem tudományos jellegű volt: letelepítésükre, megadóztatásukra törekedett a mindenkori hatalom. E körülmény - tehát az ún. empirikus kutatások teljes hiánya miatt csak töredék információink vannak a romák korabeli lakásviszonyairól és vagyoni helyzetéről. Most sem alkothatunk általános képet, hiszen egészen más körülmények között laktak a városi, szolgáltató munkakörben dolgozó cigányok mint a falusi, alig letelepedett emberek. Itt elmondhatnánk, hogy a cigányok a falvak szélén és a városok peremén telepedtek, telepedhettek le; hogy a városoknak megvolt a maguk cigány telepe; hogy a házak gyakorta fából készültek, vagy egyszerű vályogból épültek; hogy a vándor cigányok a századfordulón a közkedvelt sátrakban laktak; hogy a különböző csoportok többsége már a 19. század második felében is letelepültnek számított. Mindezek azonban csak morzsák, melyek közel sem fedik a teljes valóságot, ezért e néhány részlet egyenlőtlen kifejtése csak olyan sztereotípiákat erősítene meg, mint pl. a romák sátorban laktak.
| |