| |
E korszakot három fontos részre bonthatjuk: az 1945-től 1957-ig tartó korszak a kísérletezés és a tapogatódzás időszaka a helyi és az országos szervek részéről egyaránt. Központi irányelvek híján a tanácsok a szükségletek és a lehetőségek szerint különböző módon kezelték a többségi társadalomtól eltérő életmódú, többnyire telepeken lakó cigányok felmerülő problémáit. Az atyáskodó - de cserébe a társadalom többi részéhez való hasonulást elváró - segélyezéstől és támogatástól kezdve az erőszakos áttelepítésekig és durva zaklatásokig mindenre akadt példa, - sokszor egyetlen helyi tanács tevékenységében is.
1957-ben jött létre a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége, amely országos szinten foglalkozik a cigányokkal és az egyes minisztériumok és társadalmi szervezetek munkáját és tapasztalatait összegzi. A cigányok különböző rétegeinek képviseletében fellépő cigány kezdeményezésre nemzetiségi típusú szövetséget alakítottak ki. A Szövetség 1961-ben szűnt meg.
Az 1945 utáni harmadik szakasz a rendszerváltás időpontja (1989), amelyet követően sorra jöhettek létre civil kezdeményezések, romákkal foglalkozó társadalmi szervezetek, ugyanakkor megjelent - és rögtön tömeges méreteket öltött a munkanélküliség .
A „cigánykérdés" felvetése 1946-ban - a romák mint nemzetiség Az 1946-os Társadalmi Szemlében, a Magyar Kommunista Párt elméleti folyóiratában megjelent egy rendhagyó gondolatmenetű cikk, Kálmán András: A magyar cigányok problémája címmel.2 Külön említését az indokolja, hogy az általa megfogalmazott gondolatok sokáig minden folytatás és következmény nélkül maradtak, az '50-es évek végén a cigánykérdés marxista meghatározásakor pedig egyenesen károsnak nevezték a hasonló - de sokkal bátortalanabbul megfogalmazott - törekvéseket. A tanulmány a cigányságot a társadalomba való beilleszkedés alapján csoportosítja. Nagyobb részéről azt tartja, hogy már elindult az asszimilálódás felé, melynek fontos állomása az állandó munkavégzés. „Problémát csak azok jelentenek, akik a falun önálló egységbe tömörülve alkalmi keresetből, rendszeres munka nélkül tartják fenn magukat. " Őket nevezi vándorcigányoknak, akikkel kapcsolatban megállapítja: „ Tárgyilagos szemlélő előtt kétségtelen, hogy a nem asszimilált cigányság problémája nemzetiségi kérdés. Olyan rétegről van ugyanis szó, amely gazdaságilag, társadalmilag és részben nyelvében önálló csoportot alkot."
A későbbi értekezések, melyek a cigányság társadalmi helyzetét marxista szempontból elemezték, valójában a Kálmán András általjavasolt megoldással (a cigányság nemzetiséggé való nyilvánításával) szemben leszögezték, hogy a magyarországi cigányok nem alkotnak nemzetiséget.
A belügyi szervek tevékenysége 1954-ben a Minisztertanács és a Belügyminisztérium elrendelte a személyi igazolvány bevezetését. Sem a rendelet, sem pedig végrehajtási utasításai nem tartalmaznak olyan kitételeket, amelyek a cigányság bármilyen megkülönböztetését lehetővé tették volna. A belügyminiszteri rendelet 6.§. (2) bekezdése pontosan leírja, kiknek a részére kell ideiglenes személyi igazolványt kiállítani. A személyi igazolványok kiállításakor kiderült: a lakosság egy részének nincsenek megfelelő okiratai a személyi igazolvány kiállításához, s közöttük sokan vannak cigányok. Erről egy 1963-ban megjelent rendőrségi publikációban3 a következő található: „A cigányok közül elég soknak -főleg az idősebbeknek - a személyi igazolvány rendszer ellenére jóformán lehetetlen a rendes nevét megállapítani, mert nem anyakönyvezték őket. Bár kisebb számban, de még ma is történnek ilyen esetek. " A végrehajtási utasításokban nem dokumentálható az a folyamat, melynek során a megfelelő iratokkal nem rendelkezők ideiglenes személyi igazolványát a cigányok - s leginkább a cigánytelepi lakosok - esetében, a rendeletben foglaltak ellenére nem cserélték állandó (bordó színű) igazolványra. A személyi igazolványok kiállításával ebben az időben a helyi rendőri szervek foglalkoztak, s ezt felhasználták arra, hogy a további ellenőrző tevékenységüket „megkönnyítsék". Az 1960-as évek tanácsi jelentései alapján akkor a cigányság kb. 70 százaléka élt a környező lakosságtól elkülönült telepeken, zárt közösségben, s ez a réteg a rendőrség számára megbízhatatlannak számított. (A pártdokumentumokban „problémát jelentő cigány réteg"-ként szerepeltek.)
Javaslat a kóbor cigányok letelepítésére
„ Magyarországon nincsenek vándorcigányok, akik állandóan szekereken lakva nomadizálnának. Azonban -főként nyaranta -számos cigány család útra kel néhány hétre vagy néhány hónapra. Ezt az utazást a legkülönbözőbb okokból folytatják: gyógynövényszedés, toll, tojás, bőr felvásárlása, köszörülés, kíntornázás stb. " (Erdős Kamill)
Az 196l-es párthatározatot megelőző időszakban több publikációban és dokumentumban foglalkoznak a vándorló cigányokkal, mint a társadalom és állam számára leginkább problémát jelentők csoportjával. Úgy gondoljuk, hogy ezek az elképzelések meghatározók voltak az '50-es évek végétől körvonalazódó magyarországi cigánypolitika alapelveiben. A vándor cigányokat a lakóhelyhez való viszonyuk alapján határozták meg, de sokszor összemosódott az „állandó lakhellyel nem rendelkező", és a „lakhelyét gyakran változtatja" kategória. 1955-ben az Egészségügyi Minisztériumban készült egy tervezet „a cigányság társadalmi, szociális, egészségügyi és kulturális helyzetének megjavítására". A cigányokat a későbbi, 196l-es párthatározathoz hasonlóan három csoportba sorolták, ebből az első csoport a „kóbor cigányok" voltak.4 A „kóbor cigányok" a dokumentum szerint félnomád életmódot folytatnak. Cigánytelepeken laknak, a többi, felemelkedőben lévő cigánytelepi lakostól abban különböznek, hogy azok már jobb színvonalú lakásokban (vályogkunyhóban, helyenként házakban) élnek. Ezek szerint a legnyomorúságosabb cigánytelepek lakói a „kóbor cigányok".
A Munkaügyi Minisztérium 1957-es felmérésében külön kérdőpontban kérdeztek rá, hogy vannak-e a megyében vándorcigányok. Azonban nem mellékeltek a kérdőpontokhoz semmilyen tájékoztatást, hogy kit kell vándor cigánynak tekinteni, ezt a megyei tanácsok szabadon értelmezték. A helyi tanácsok információit a cigányokról csak erős fenntartásokkal lehet kezelni, de a válaszokból még is következtethetünk néhány dologra. A megyei tanácsok jelentéseiből kiderül, hogy a „vándorcigány" megnevezést a különböző okból helyváltoztatást végző cigányokra használták. A vándoripari, vándorkereskedői, vagy hulladékgyűjtő engedéllyel rendelkező cigányok a munkájukhoz szükséges területeket járták be. Az iparengedélyek egyébként meghatározott területen való mozgásra jogosítottak. A '61-es párthatározatot előkészítő tanulmányokban, a vándorcigányokat nagy létszámú, veszélyes csoportként mutatják be. A társadalomba be nem illeszkedett cigány rétegbe, a félig letelepedett cigányokkal együvé sorolták őket. Tudnunk kell, hogy - egyes megyei adatok alapján - ekkor a vándor cigányoknak minősített emberek száma Magyarországon a 60.000 főt sem érte el, ami a romák mintegy 15 százalékát jelentette.
Lábjegyzet:
1. Sághy Erna munkája alapján.
2. Társadalmi Szemle, 1946. (I.) 8-9. szám, 656-658. o.
3. Dr. Nemes Alajos rend r alezredes: A cigánylakosság helyzetének megjavításáról szóló párthatározat végrehajtásának tapasztalatai Baranya megyeben. Belügyi Szemle, 1963. 1. szám. (29-40. o.), 34. o.
4. „Ezek társadalmi helyzete a legsúlyosabb, szinte törvényen és igazgatáson kívül élnek. Életmódjuk velejárója a szenny és a piszok, az erkölcsi süllyedés, a nyomor, a járványok melegágyai. Ilyen cigány telepek többek között a kocsordi, az ópályyi (Szabolcs), a zagyvarékási (Szolnok), a csörtepusztai (Zala) cigány telepek. " (Új Magyar Levéltár, XIX - C - 5, 89. d., 1964.)
| |