Egészségügyi viszonyok a cigány telepeken - a hivatalos jelentések alapján

„Igen sok cigány telep dögtér, szeméttelep, legelő, erdő, temető szélében húzódik meg és némelyik ősztől tavaszig szinte megközelíthetetlen. A telepeken a házak általában minden rendszer nélkül, össze-visszaságban épültek, szorosan egymás mellé, hogy tetejük összeér és szennyesek. A telepek kommunális ellátottsága az eredmények ellenére még nagyon gyér. Járda csak a telepek 13,5 %-ához vezet, a telepeken belül nincs járda. (...) A cigánylakta építmények 40%-a putri. Ezeken rendszerint hiányzik az ablak, szellőztethetetlen, egészségtelen építmények. Sok közülük földbe mélyített, vagy domboldalba vájt. (...) Egy részük az időjárás viszontagságai ellen sem tud védelmet nyújtani. Zsúfoltak, és a néhány légköbméternyi helyiségben sokszor 10-12 ember él. "

A cigányság helyzetével foglalkozó felmérések és jelentések a cigány telepek legtöbbjéről ilyen vagy hasonlóan megdöbbentő képet festettek. A cigány telepek egy része olyan helyen épült, ahol magas talajvíz miatt lehetetlen volt kút és árnyékszék létesítése, s az épületek is állandóan feláztak. A források egy része szerint a cigányság egészségügyi állapota rosszabb (ld. a rétegződésről szóló fejezetet), mint a nem cigány lakosságé. Különösen érvényes ez a telepeken lakó cigányokra. A cigány telepek felszámolása - bár több helyi kezdeményezésre volt példa korábban is - országosan, programszerűen a '60-as évek közepén indult meg. Addig a helyi tanácsok nem gondolhattak teljes telepek felszámolására, mivel a fertőzést újratermelő gócokat nem lehetett megszüntetni, előbb meg kellett találni azokat a módszereket, amelyekkek a fertőzés kialakulása és terjedése megakadályozható. Az egészségügyi helyzet javításának egyik módja a cigány telepek kommunális ellátottságának javítása lehetett volna: a lakosság többi része sok helyen nem titkolta rosszallását amiatt, ha a tanács a cigány telep fejlesztésére költött pénzt. Általában a legsürgetőbbel, a wc-k építésével kezdték. Fontos, de költségesebb fejlesztést jelentett a kutak létesítése. Csatornázás a falvak nagy részében sem volt, vezetékes víz sem mindenhol. Az '50-es években a jobb állapotú cigánytelepekhez elvezették a villanyt.

Az Egészségügyi Minisztérium már említett 1955-ben készített tervezete a problémák megoldására nem tesz külön javaslatot. Az egészségügyi szervek az egészségügyi feladatokat végezték, a cigányság felvilágosítása és más életmódra való nevelése társadalmi aktívák feladata volt. Az '50-es években a Vöröskereszt volt az egyik legaktívabb, cigányokkal foglalkozó társadalmi szervezet. A többségében társadalmi munkás aktívák a cigány családok együttes gondozását végezték, az ország különböző területein különböző rendszerességgel. A cigányok egészségügyi problémáinak megoldását neveléssel akarták megoldani. A társadalmi munkások szembesültek a telepi lakosok életének problémáival, s az egészségügyi felvilágosítást szociális gondozással kapcsolták össze. Segítettek a családoknak a munkavállalásban, meggyőzték őket a gyerekek beiskolázásának fontosságáról. Emellett azonban létezett az ún. járványmegelőzés és fertőtlenítés, melyek az évszázad legerőszakosabb és legemberellenesebb cselekedetei közé tartoztak. A cigány telepek a hivatalos jelentések szerint a járványos betegségek gócai voltak, amelyek a cigányok közelében lakókat is veszélyeztették. A járványos betegségek közül az egyik legveszélyesebb a ruhatetü által terjesztett kiütéses tífusz-fertőzés, amely az '50-es években több megyében okozott sorozatos megbetegedéseket. Az egészségügyi szervek feladata volt, hogy megakadályozzák járványos gócok kialakulását. Az Egészségügyi Minisztérium által 1955-ben, a kiütéses tífusz elleni védekezésről kiadott rendelet1 szövegében nincs említés cigányokról, cigánytelepekről. A megelőző eljárást egyes csoportokra és egyénekre is lehetett alkalmazni. A rendelet előírja, hogy a veszélyeztetett csoportos szállásokon szűrővizsgálatokat kell végezni rendszeres időközönként. Megelőző eljárás volt a fürdetés, amelyet fürdető kocsikkal, alkalmilag felhúzott sátrakban hajtottak végre. A megelőző eljárást a rendelet kötelezővé tette, annak kötelező volt alávetni magukat. Ezek szerint a helyi KÖJÁL dolgozói, a tisztiorvosok és egészségőrök a cigány telepeken bármikor végezhettek ellenőrzést, porozást, fürdetést anélkül, hogy az ott lakókat értesítették volna, s ha tiltakoztak - ami természetesen általános volt -, azt ellenszegülésnek vették, s a rendőrséget hívták segítségül. De ha biztosak akartak lenni a kiszállás sikerében, akkor eleve a rendőrökkel együtt jelentek meg. A szőrtelenítést (ami kopaszra nyírást jelentett) csak erőszakkal lehetett végrehajtani. A rendelet szövege tág teret engedett a különböző értelmezési lehetőségeknek. A „kiütéses tífusz alapos gyanúja" lehetővé teszi a szubjektív megítélést, amit később nem lehet számon kérni. Azt, hogy melyek a veszélyeztetett helyek és személyek a helyi hatóságok döntötték el. A rendeletből feltűnően hiányzik a fertőtlenítendő személyekkel való együttműködés megteremtésének követelménye. Nem csoda, hogy az általában rendőri erősítéssel, többé-kevésbé erőszakkal végzett akciók bizalmatlanságot és félelmet keltettek a cigányokban az orvosokkal és általában az egészségügyiekkel szemben. Valószínűleg ebből következik, hogy a legtöbb helyen nem szívesen fordultak orvoshoz, a szülések és súlyos betegségek esetén sem. A tanácsi jelentések szerint előfordult, hogy elmenekültek a cigány telepre érkező orvos elől, s a mindenkire kötelező védőoltásokat is csak rendőri segítséggel lehetett beadni. A következőkben olvasható feljegyzés a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségében készült, 1960-ban: „Tudomásunkra jutott, hogy Veszprém megyében, Csót, Takácsi és Pápakeszi községekben a cigánylakosság körében terrorisztikus módon hajnyírásokat és fürdetéseket hajtottak végre.

A bejelentés alapján a helyszínen vizsgáltuk meg a panaszt és az alábbiakat észleltük: Takácsi községben a falu szélén nádfedeles kis vályogházakban élnek a cigányok. 1960 október 7-én a cigány telepet rendőrök körülzárták és a helyi szervek a karhatálom védelme alatt (melynek parancsnoka N. 90 nevű főhadnagy volt) az otthon tartózkodó cigánylakosság apraját-nagyját kopaszra nyírták, majd az ún. fürdető kocsiban fürdésre kényszerítették. A cigányok igyekeztek elszökni, de a rendőrök erőszakkal fogták le az ellenkező nőket, akik közül két fiatal lány a megaláztatás miatti szégyenükben öngyilkosságot kíséreltek meg. B. Mária panaszolta, hogy őt négy rendőr fogta le és úgy nyírták le a haját, hogy az egyikük a lába közé szorította az arcát. (...)

Ferkovics Sándor főtitkár "

A Munkaügyi Minisztérium felmérése.A második világháború után ez volt az első hivatalos adatgyűjtés, mely kizárólag cigányokra vonatkozó országos adatok gyűjtésére tett kísérletet. Kiderült, hogy a vállalatok nagy része elzárkózik cigányok felvételétől. Ez akkor vált különösen feltűnővé, amikor a vállalatok a toborzásra jelentkező cigányokat visszautasították, sőt gyakran a toborzás feltételeként kikötötték, hogy cigányokat ne is küldjenek. A Munkaügyi Minisztérium felhívással fordult a megyei tanácsok munkaügyi osztályaihoz, hogy a cigánylakosság helyzetéről tájékoztassák a minisztériumot. A megyei tanácsok a járási és városi tanácsok jelentéseit összesítették. A kérdések a tanácsok által már ismert adatokra és helyzetre vonatkoztak, nem kérték, hogy a cigányok között vizsgálódásokat végezzenek, vagy összeírják őket. így gyakorlatilag nem a magyarországi cigányság helyzetét mérték fel, hanem a helyi közigazgatási apparátusok cigányokról alkotott képét és információit gyűjtötték össze. A kérdőpontokból kiderül, hogy nem csak a cigányok létszámát, munkavégzését, kulturális, egészségügyi és lakásviszonyait vizsgálták, hanem társadalmi megítélésüket, s ezeken keresztül az asszimilációs folyamatot is. A Munkaügyi Minisztérium 1957-es felmérésének összefoglalásáról született tanulmán2 részben a cigányság nemzeti státuszáról szól. Bár sem a tanulmány forrásai között, sem pedig lábjegyzetben nem utalnak Kálmán András 1946-ban a Társadalmi Szemlében megjelent cikkére, tulajdonképpen az ő nemzetiségi státuszt sürgető gondolatmenetének hivatalos cáfolatát fogalmazták meg. Egyedülálló részletességgel tárgyalják a cigányok nemzetiségi tagozódását, de a tanácstalanságot jelzi, hogy Magyarországon ekkor még - Erdős Kamill ciganológus, néprajzkutató kísérletein kívül - nem volt elfogadható tudományos álláspont a cigányok különböző csoportjairól. A fenti gondolatmenetből két következtetést vontak le. Az egyik, hogy nem kell mesterségesen nemzetiséggé fejleszteni a cigányságot. „ Nincs szükség cigány nyelvű iskolákra, cigánytankönyvekre, általában a cigánynyelv mesterséges feltámasztására, stb." A másik következtetés, hogy „nem szabad akadályokat gördíteni asszimilációjuk elé", de erőszakosan sem szabad siettetni ezt a folyamatot. A tanulmány megállapításokat tesz a cigányság helyzetéről. Az adatok eleve több „szűrőn" mentek keresztül, hiszen a kérdőpontok a megyei tanácsokon keresztül a városi, járási és községi tanácsokhoz kerültek, a helyi adatokat viszont a megyék újra feldolgozták, a minisztériumba pedig már főként a megyék, a városok és néhány járás jelentései jutottak el. De a végeredményt látva kitűnik, hogy a beérkezett adatokat a minisztérium előadói alaposan tovább szűrték. A szerzők felvetik, hogy helyes-e külön cigány iskolák létesítése? A megyei jelentésekből azonban csak azt említik meg, hogy a nem cigány szülők követelik gyermekük cigány gyermekektől való elkülönítését, s ezzel a cigány iskolákat a faji megkülönböztetést jelképező intézményeknek állítják be.

A hagyományos cigány szakmákkal kapcsolatban megállapítják, hogy idényjellegű foglalkozási lehetőséget adnak s ezért csak nyomorúságos megélhetést biztosítanak. A nem ipari területeken élő cigányság általában csak alkalmi munkán tud elhelyezkedni. Hangsúlyosan kiemelik azt a teljesen egyedülálló példát, hogy Tolna megyében egy cigány család egy hold kukoricaföldön gazdálkodik, amit részükre a helyi tanács juttatott. Felvetik a nők foglalkoztatottságának problémáit. A problémák között felsorolják, hogy a vállalatok sok esetben csak akkor alkalmazzák őket, ha mást már nem kapnak az adott munkára; a hatóság részéről is előfordul hátrányos megkülönböztetésük; a cigány gyermekek nem kapnak helyet napköziben, óvodában; vidéken több helyen nem szolgálják ki őket italboltokban, nem engedik be őket a moziba.

Lábjegyzet:

1. „A cigányok település-egészségügyi és lakásviszonyai"; A Művelődésügyi Minisztérium előterjesztésének III. számú melléklete, 1961. január. Uj Magyar Levéltár, XIX -1 - 4 - g, 47. d.

2. „Azokon a helyeken, ahol ezt zsúfoltság, meg nem felelő közegészségügyi viszonyok, vagy az ott tartózkodó személyek életkörülményei gyakori cserélődése indokolják, alkalmas rovarirtó szerrel megelőző eljárásokat is kell alkalmazni. Egyes csoportok vagy szem01yek is vizsgalat illetve megél zi elj^nEsok aLE vonhatók, ha azt foglalkozásuk, életkörülményeik szükségessé teszik "

3. Pogány György - Bán Géza: A magyarországi cigányság helyzetéről; Bp. 1957. október. Gépelt példány megtalálható az Országos Széchenyi Könyvtárban, [MD 11 488].