Lakóhely és területi elhelyezkedés

A romák területi elhelyezkedésének vizsgálatakor a kutatók az országot hat régióra osztották, és ezekben a régiókban vizsgálták a cigányság számarányát

1. Északi régió (Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves és Nógrád megye),
2. Kelet (Szabolcs-Szatmár, Hajdú-Bihar és Békés megye),
3. Alföld (Csongrád, Bács és Szolnok megye),
4. Budapesti iparvidék (Budapest, Pest, Fejér és Komárom),
5. Dél-Dunántúl (Baranya, Somogy, Tolna, Veszprém és Zala megye),
6. Nyugat (Vas és Sopron megye).

A cigányság ezeken a területeken szétszóródva él ugyan, de eloszlása nem egyenletes. Létszámukat tekintve az ország keleti régiójában találjuk a cigányság nagy részét, az 1971-es vizsgálat szerint több mint 23 %-át. Ezekben a megyékben a legrosszabb a helyzetük, lakóhelyeik, iskolázottságuk, képzettségük a legalacsonyabb szintű. 1971-ben a legkedvezőbb helyzetben a budapesti iparvidéken élő cigányok voltak.

A cigány népesség területi megoszlása a teljes cigány népességhez viszonyítva (%)

A cigányság döntő többsége 1971-ben községekben élt. 1994-ben sem volt ez másként, de jelentős népességmozgás indult meg a városok irányába. Az 1993-as vizsgálat tanúsága szerint a munkalehetőségek megváltozása és a munkaerőpiac átalakulása nagymértékű vándorlást idézett elő a cigányság körében. A keleti régiókból erőteljes elvándorlás figyelhető meg az északi régiók felé, valamint az alföldi területekről szintén az északi, illetve a budapesti iparvidék és a dél-dunántúli régió irányába. Növekedett a cigányok száma Budapesten, és a vidéki városokban is, de ugyanez a folyamat figyelhető meg a nem cigányoknál is. A legnagyobb különbséget községnagyság szerint találjuk: a cigányok 40 százaléka lakik 1000 fő alatti községekben, míg a nem cigányoknak csak 17 százaléka. Jól tudjuk, hogy aprófaluban lakni sok esetben hátrányt jelent, gondoljunk csak az iskoláztatási lehetőségekre vagy a közüzemi (víz, csatorna, telefon) ellátottságra.

Budapesten a hetvenes évekig a romák szegénynek számító része telepeken, a peremvárosok földszintes bérlakásainak szoba-konyhás, egy helyiséges lakásaiban élt. Ladányi János kutatásai szerint családi házban a jobb módú cigány családok laktak, a magas státusú körzetek társasházi, családi házi, villa lakásaiban alig voltak találhatók. A népesedéspolitikai program célul tűzte ki, hogy 1975 végéig az állam önálló lakáshoz juttatja a három és többgyermekes családokat. Ennek és a telepek felszámolására irányuló akciók következtében az új lakótelepeken (ahol a hetvenes évek közepéig nem kaptak lakást cigányok), illetve az elhanyagolt pesti kerületek (leggyakrabban a VI-IX. kerület) bérházainak szoba-konyhás, udvari lakásaiban a budapesti cigányok tömegeinek utaltak ki lakásokat. Ezzel felgyorsították az e lakóterületeken belüli szegregációs folyamatokat. (Szegregációnak nevezzük egy csoport olyan elkülönülését a társadalomtól, amikor nem csak kulturálisan, anyagilag kerül hátrányba más csoportokhoz képest, hanem lakóhelye is különbözik azokétól.)

A romák nagy része egészen az elmúlt évtizedekig ún. telepen élt. (A cigánytelep Kemény István szerint elkülönülő, csak cigányok lakta lakóterület, amelynek lakásait cigányok építették vagy kifejezetten cigányok számára épültek.) A nyolcvanas években azonban Budapesten a romák 1 százaléka sem élt már telepen. Máshova költöztek, szívességi lakáshasználók, albérlők lettek, állami lakáshoz jutottak, esetleg elhagyták a fővárost. Bokor Ágnes egy 1982-es kutatás eredményei alapján megállapította: „Semmilyen vizsgálatunkban nem találtunk olyan társadalmi csoportot, amely a telepi cigánysághoz hasonló rossz helyzetben lenne." Ezen megállapítás szorosan összefügg a cigány telepek említésével. Ugyanis e rossz minőségű, szűk, nedves házak már csecsemőkortól nem tudják azokat a körülményeket biztosítani lakóiknak, melyek alapfeltételei lennének a sikeres iskolai, illetve később a munkahelyi előmenetelnek.

Az 1990-es évekre megváltozott a cigányság lakáshelyzete. Lakásaik - a statisztikai átlagok szerint - nagyobbak, komfortosabbak, jobb minőségűek lettek: ám ha az összevetés alapja a népesség egészének lakáshelyzete - még mindig jelentős elmaradás tapasztalható. A cigányságnak juttatott lakások, méreteik miatt alkalmatlanok a nagycsaládok együttélésére. E túlzsúfolt lakásokban lehetetlen a gyermekek otthoni tanulása, s ezért iskolai hátrányaik is fokozódnak. A növekvő komfortfokozat miatt egyre több helyen már nem telepről és kunyhóról, putriról beszélhetünk, hanem lakásról és lakóhelyi szegregációról: itt-ott talán gettóról is. De mind az iskola, mind a közigazgatás szempontjából elkülönült és homogén emberi közegről van szó: a cigányság sűrűsödése és a magyar lakosság elhúzódása, „cigány lakókörzetek" és „cigány iskolák" kialakulásának irányába hat (pl. Miskolc történelmi belvárosa).1

Munkahely. A munkanélküliség megjelenése óta emberek százezreit fenyegeti naponta a munkahely elvesztése. E veszély fokozottan jelen van azoknak az embereknek az életében, akik alacsony iskolai végzettséggel rendelkeznek, ezért munkalehetőségük korlátozott. A társadalomkutatók megállapították, hogy a cigányok átlagos családnagysága nagyobb, mint az átlagos családnagyság.2

A családnagyságot elsősorban a gyermekek száma befolyásolja: egy átlagos családban 1 vagy 2 gyerek van, vagy egyáltalán nincs gyermek. A cigány családok esetében - ahogyan az alacsony jövedelmű családoknál általában - a három vagy több gyermek jellemző. Mindez általában elsősorban a falusi szegénység hagyományának a továbbvitele, nem pedig etnikai jellegzetesség.

Jövedelem. A cigányok jövedelme, többségükben, jóval alatta marad a nem cigány népesség jövedelmének, ennek következményeként a cigányság általában a nem cigány háztartások életszínvonala alatt élt. Az egy főre jutó jövedelem (1971-es adatok szerint) a nem cigány családoknál két és félszer volt magasabb, mint a cigányok esetében. Elsősorban a munkanélküliség miatt, a rendszerváltás után fokozódtak a cigányok és nem cigányok közötti jövedelmi különbségek. Férge Zsuzsa szerint 1992-ben a 16 éves és idősebb cigányok mintegy kétharmada volt szegény.

Iskola. Több tanulmány is utal arra, hogy a nem cigányok számára az iskola második otthonként számon tartott hely, ahol az otthoni szabályok érvényesek, az otthoni tárgyak láthatóak és használandók. Nem így az iskolába menő cigány gyermek számára: nekik már az elindulás is nehéz, tiszta ruhát kellene felvenni, a több kilométerre lévő iskoláig elgyalogolni stb. Megérkezve oda, nem biztos hogy azon a nyelven beszélnek társai mint ő maga, esetleg senki nem akar mellé ülni, és a tárgyak és szokások nagy része ismeretlen. Ezek azok az elsődleges hátrányok, amelyekkel egy cigány gyermek elkezdi iskolai pályafutását. Ennek eredményeként a cigány gyermekek többsége 20-24 éves korára végzi el az általános iskolát. A távolság a cigány és a nem cigány gyermekek között a középiskolai továbbtanulásnál válik szembetűnővé. A nem cigány népesség továbbtanulási mutatói az elmúlt években jobbak, ami a középiskolások számaránya csökkenésének is köszönhető.

A 8 általánost végzett cigány népesség továbbtanulóinak száma a teljes népességhez viszonyítva

Forrás: Kemény István - Havas Gábor - Kertesi Gábor: Cigánynak lenni, (MTA Szociológiai Intézet, 1993. 12.o.)

A legfigyelemreméltóbb azonban az, hogy az érettségi vizsgát letéve egy roma és egy nem roma diák esélyei hajszálnyira ugyanazok (26,7%) az egyetemi-főiskolai felvételi sikerét illetően. Vagyis, ha egy roma diák eljut az érettségiig, származása nem befolyásolja továbbtanulási esélyeit.

Lábjegyzet:

1. Hegedűs T. András: A cigányság képe a magyar sajtóban (1985-1986). Kultúra és Közösség 1989. 1. 74-75. old.

2. Férge Sándorné - Láng Györgyné - Kemény István: Társadalmi rétegződés Magyarországon. KSH 1966., idézi Kemény (1974) 68. old.