| |
A roma irodalom nemcsak népköltészeti alkotásokat, hanem roma szerzők által létrehozott műköltészeti darabokat is tartalmaz. Ezek az alkotások (néhány kivételtől eltekintve) századunk második felében, leginkább az 1970-es évektől kezdve jöttek létre. Ez nem véletlen, hiszen ebben az időszakban zajlott le az a folyamat, melyet néhány történész a romák nemzeti öntudatra ébredésének nevez.
Századunk hetvenes éveitől kezdve jelennek meg a folklór együttesek, a roma nyelven kiválóan szavaló fiatalok, akik már nemcsak magyar költők verseit tárják cigányul a szélesebb tömegek elé. Ebben az időszakban jelenik meg robbanásszerűen a roma képzőművészet Magyarországon, és jelentkeznek műveikkel sorra a következőkben említett szerzők:
Bari Károly: Árvák árvája
(részlet)
Ha szívemet szétmarja a vér
anyám, ki kontyodat adtad liliomfehér télnek
te énekelj a lázas sorsról, hóbafojtott
hegyeken
táncol a szél; málnaszemű medvék
barlangjai előtt, ahol leányok hajából szőtt
sámánköntöst rejtették föld alá pirkadat-arcú
cigányok: az útszélek piros pipacs-gombos
mentéin
is szeretkező árvák, akiket csak
jég-agyaras vadkan: tél kerget
fedél alá, fekete saslevelek közt
zokogó kunyhókat csak tél épít
neki, halott virágokon megcsikordol sarkuk,
jajdul a havas erdő: a betyárok sírján
tündöklő
(...)
hiába öltöztetek márványba minden álmot;
kárörvendő kacagásba arcomat elásnak,
kiszórnák csontjaim hóbafojtott hegyekre,
nem féljetek tőlük, nem ijedhetek
meg: menned kell nekem késeken is,
nagy üzenetet viszek: aranypecsétes
levelet címzett
a Mindenségnek szívemben
egy nép!
Choli Daróczi József: Talpig félelemben
Mezsgyeföldekre kiszorulva,
talpig félelemben állok
házas hazátlanul.
Mellemben bulldózer csikordulás,
anyám csontjait forgatja ki.
Templomaim szentséges sarkát tépi
a huszonegyedik század.
Haragos dalaimat kigúnyoló
hazában vagyok kigúnyolható.
Megbotló csillag kilépésem,
kifosztottságom elárvult
megalkuvó puszta test,
lelkem megkopasztott idegen,
eladó talpam alól a föld,
szentséges
szűz hazámban talajtalan honfoglaló.
Bizalmam csaló hatalmak tárgya,
testemben száz acél henyél,
ajtómon hazaszél sír nyikorgó
átkot.
A fent idézett költőkön kívül nem hagyható ki Lakatos Menyhért (író), Balogh Attila, Horváth Gyula és Szolnoki Csanya Zsolt neve.
Tóth Béla: A cigány honvéd
Bal arcán és tomporán kopott tetemes sebei következtében kórházban feküdt Bandi, a cigány honvéd.
Jól, gyöngéden gondoskodtak róla étel, ital dolgában. - Kevés idő alatt gyógyulófélben volt, de kimennie még nem volt szabad.
Nehezen esett ez Bandinak; nyugtalan lett pedig egészen, mikor meghallotta, hogy zászlóaljuk holnapután nagy csatába fog menni.
Kérte, sürgette az orvost, hogy siessen a gyógyítással; mert ő a „ nagyanyjának sem marad holnapnál tovább a kórházban ".
Az orvos megvizsgálta Bandi sebeit, s biztatta, hogy tíz-tizenkét nap alatt tökéletesen begyógyulnak; egy hétig azonban még semmi esetre sem mehet ki a kórházból. Bandi a következő éjszaka elszökött.
Vácnál egy zászlóaljat őrnagyuk a legveszélyesebb pont ellen vezet.
— Ha azt a pontot elfoglalhatnánk: a nagy, az eldöntő csata a magyarok diadalával végződnék. Ezt mind jól tudta a zászlóalj.
De a veszélyes pontot makacsul védték; ezrek elesése nélkül közelíteni sem lehetett az iszonyú golyózápor miatt.
Kétszer vezeti az őrnagy zászlóalját, kétszer verik vissza.
Harmadszor elszántan indul a csatának a dicső zászlóalj, s már jóval előbbre nyomult, mint két ízben.
De az ellenség is megfeszíté minden erejét, tigrisként vívnak Götz emberei; s az őrnagy belátja, hogy minden embere elvész, ha vissza nem vonul.
— Jobbra át! - kiáltja az őrnagy.
— Semmi jobbra át! - zúgás hallik a zászlóaljból, sőt kiugrik egy barna honvéd, s szuronyt szegezve az őrnagyra, így kiált neki:
— Semmi jobbra át, hanem előre, őrnagy!
Az őrnagynak örömszikrák villognak a szemében.
Lelkesülten kiáltja: Éljen Kossuth! - rohamra vezeti dicső zászlóalját a veszedelmes pontnak.
A pontot elfoglalták, a dicsőséges viadalt kivívták.
De a csatamoraj elhangoztával számadásra vonatott a barna honvéd.
Büntetést szabtak reá, hallatlan merényletéért.
Bandi nem szólt, de midőn látta, hogy a büntetést csakugyan ki kell állnia, bal arcára és tomporára mutatva, így szólt a tisztikar között álló Őrnagyhoz:
— Őrnagy úr! Én még egy hétig ispitában vagyok.
Az őrnagy könnyezve ölelte magához Bandi barátját, a cigány honvédet.
Juhász Gyula: Cigánynők
Nagyon szerettem őket kiskoromban,
Ha a sarokban titkosan súgva
Kártyát vetettek a buzgó cselédnek,
Ki nékem az új nótákat dudolta.
Bámultam őket, ahogy naptól égett
Barna arcukkal, tarkabarka rongyban
Ballagtak, és nézték báván a várost,
S szemük parázslott boldog izgalomban.
Szerettem őket izzó édes órán,
Mint karcsú párduc, nyúltak el zihálva,
S én lázasan, fájón öleltem őket,
És emlékeztem forró
Ázsiára. (1927)
Zelk Zoltán: Tűzből mentett hegedű
Tűzből kimentett hegedűddel
mihez kezdesz, szegény cigány?
csiholsz-e még nótát belőle,
vagy vájogot vetsz ezután?
Kezedben régi kincsed roncsa,
a fája üszkös, húrja lóg,
de próbáld csak, tán fölzeng rajta,
a keserűt, a ríkatót.
Madzaggal körbe-toldva húrja?
akkor is! hátha szólna még:
ha mást nem, azt a percet sírja,
mikor a rongyos putri ég,
mikor veszett csiviteléssel
a tébolyodott fecskepár
pucér fiókáit hogy mentse,
a lángoló ereszre száll,
mikor ebeddel vonítottad
a pusztulást, hogy az egen
együtt csikarjon cigánysorsod
s az ősi csikasz-félelem!
Ezt húzd, ha mást nem, ezt a percet,
aztán aludj, amíg az éh
aludni hágy, míg jő a vénség,
a térdig sár, a trágyálé
s a vályoggödörben merenghetsz:
hogyan cifráztad egykoron...
s hull rád az emlék, mint a pernye
s beszállja szíved a korom...
(1963)
| |