Mulatságok

Közösség. A hagyományosnak mondott roma közösségek a külső társadalom modernizálódásának hatására felbomlottak. Az elmúlt évtizedekben a romák a nagyipar bérmunkásaivá lettek.A kilencvenes években megjelenő munkanélküliség hatása azonban nemcsak a roma egyéneket, családokat nem hagyta érintetlenül, hanem a közösségek újraformálódásában is aktív szerepet játszott.

Michael Stewart angol antropológus mintegy két évet töltött el magyarországi romák között. Az ő tapasztalatai alapján nevezhetjük a roma közösségek egyik legfontosabb pillanatának a közös éneklést. Az újra éledő hagyományos roma közösségek ünnepeiben az éneknek, vagy a mulatságónak döntő szerepe van. A dalok közösségi előadásmódja során nemcsak az énekes maga, hanem a közönség is élénken reagál a dalban elmondottakra. Intenzíven figyeli az énekest és bíztatja, ha meg van elégedve vele. A cigány énekes, a környező népek előadóinál jóval nagyobb kontroll alatt van. A lassú dalok legtöbbje nem mese szerű, hanem az együttesen megélt eseményekre és hangulatokra utal. Így az énekesnek állandóan ügyelnie kell az egyéni és a közösségi szövegmotívumok megfelelő egyensúlyára. Ez az éneklési stílus az oláh cigányoknál a legjellemzőbb.

A romák hajlandóak mulatságónak tekinteni bármilyen, énekléssel egybekötött összejövetelt. A legnagyobbakra és legünnepélyesebbekre azonban csak kivételes alkalmakkor kerül sor: névnapon, a hadseregbe (esetleg börtönbe) indulás előtti napon, a hazatérés napján. A résztvevők ilyenkor olyan különleges magatartást tanúsítanak, amelyben az emberi viselkedés ideális - noha a mindennapokban tarthatatlan - formája fejeződik ki.

A mulatságó kulcsának számító patyiv (tisztelet) kimutatásának legfontosabb eszközei a helyes megszólítás és a helyes köszöntés. Ahogyan az evés és az ivás aktusa is érezhetően szabályozott (vagy legalábbis keretek között zajlik), ugyanúgy ilyen alkalmakkor tapasztalható egyfajta törekvés a beszéd ünnepivé tevésére is. A romák rokonaikat nano (= bácsi), illetve fala (= néni) szavakkal szólítják meg, amelyet csak a mulatságó során, vagy más, nem mindennapos helyzetben használnak. A romák akkor élnek ezekkel, ha baripatyiv= nagy tiszteletet akarnak kifejezni, így gyakran egyetlen beszédet is teletűzdelnek ezzel. Tipikus például, hogy egy férfi, amikor fel akarja kelteni a másik figyelmét, „ muro nano "-nak szólítja, majd pedig, ha már sikerült, testvéremnek ( = phrala!).

A mulatságon tanúsított viselkedés ünnepélyes jellegét nem csak a résztvevők megérkezésekor elhangzó köszönések jelzik, hanem azok is, amelyekkel minden egyes ki- és belépésükkor üdvözlik őket: „ Devlesza mukhav tumeri" (= Istennel hagylak benneteket) / „ Zsa Devlesza!" (= Meni Istennel) És visszaérkezéskor: „Devlesza arakhav tumen" (= Istennek talállak benneteket) / „O Del andasz tut" (= Isten hozott téged). Elképzelhetetlen, hogy valaki ezek nélkül a köszöntések nélkül hagyja el a szobát akár csak egy percre is.

A romák életében fontos a hétköznapi és ünnepi alkalmak szétválasztása. Ilyenkor a férfiak helyzetét az határozza meg, hogy mennyire készségesen vesznek részt az ünnepi alkalmon. Ez a figyelemre méltó egyenlőség azonban nem vonatkozik a cigány asszonyokra: az asszonyok és a gázsók rendesen nem vehetnek részt a vendégségben. A cigány férfiak elkülönülése feleségüktől annak a jele, mennyire kiemelkedik az ünnep a dolgok szokásos rendjéből.

A romák ünnepek alkalmával rendszeresen mondanak vorbát, = igaz szót. A vorba bevezetője jelzi, hogy a beszéd nem csupán a magánbeszélgetés része, hanem minden résztvevőhöz szól. A vorba lehet mese, tréfa, találós kérdés, de ha egy ünnep alkalmával egy férfi kijelenti, hogy „vorbát akar mondani", akkor alig kétséges, hogy éneklésre készül. Ha valaki nem akarja ezt meghallgatni, maga utasítja el az éneklésben benne lévő kapcsolatot. A romák számára nem létezik olyasfajta éles megkülönböztetés, amilyet a nem-cigány ember tesz beszéd és ének között.

A romák az ünnepek során és éneklés közben egyszerre egyének és a közösség részei. Amíg az egyenlőségnek ez a formája megtapasztalható, amíg a dal valóban létezővé teszi a testvériséget, addig maga az éneklés ad tápot az értékek közötti küzdelemhez a mindennapok világában, ahol az egyéniség és az egyenlőtlenség az élő tapasztalat: az egyik hang a másik fölébe keveredik.

Minden egyes énekes ad valami egyénit az énekléshez. Ha egy dalt gyakran elevenít fel ugyanaz a személy, a dalt az „ő nótájaként" kezdik számon tartani. Mindez nem az jelenti, hogy az illetőnek bármiféle különös jogai volnának a dalra, inkább azt, hogy az ő személyéhez fűződik.