A SZLOVÁKOK AZ ALFÖLDRE VÁNDOROLTAK

A szlovákok szemszögéből tekintve, az Alföld fogalmáin, mindazokat a területeket értjük, amelyek a szlovák etnikai területtől délebbre terülnek el.

A XVII. század a szlovákok számára is nagyon nehéz történelmi korszak volt. A törökellenes háborúk és a rendi felkelések következtében a szlovák jobbágyság sorsa, ahogy a magyaré is rosszabbodott. A szlovák etnikum szülőhelyét kénytelen volt odahagyni: előbb északabbra, a hegyes vidékek irányába húzódott, majd a második jobbágyság megnövekedett terhei és a protestánsok üldöztetése, valamint az abszolutizmus hatalmának fokozódása miatt az Alföld irányába vándorolt.

A török birodalom gyengülését jelezte, hogy Bécs elleni utolsó hadjáratai sikertelenek voltak. A Szent Szövetség által irányított ellentámadás viszont sikeres. Ennek eredménye az is, hogy a XVIII. század elejére egész Magyarország területéről sikerült kiűzni a török hadakat. Mögöttük az elnéptelenedett, elpusztított Alföld maradt, egyfajta légüres tér, amely vonzotta a munkaerőt az ország más vidékeiről. Ez egyfajta megoldást kínált és jelentett a másutt felgyülemlett nagy feszültségek enyhítésére. A szlovákok számára a törökök kiűzése (XVII. század vége) és a Rákóczi szabadságharc bukása (XVIII. század eleje) után megkezdődött a szlovák jobbágyság leköltözése Magyarország északi területeiről az ország középső és déli vidékeire. Ez része volt a Habsburgok, a katolikus egyház és a magyar földesurak telepítő politikájának, melyek során különböző módszereket alkalmaztak.

1. Az egyik: idegen országból (német nyelvterületről) elsősorban katolikus lakosságot telepítettek a Bakony, a Vértes, a budai és pilisi hegységekbe, Tolna és Baranya megyékbe, valamint az Alföldre (Gyula, Mezőberény stb.).
2. A másik: országon belül a túlnépesedett északi területekről a gyéren lakott délebbi vidékekre maguk a jobbágyok települtek, szöktek, vagy a földesúr telepítette át őket. A szlovákok vándorlása is ilyen volt. A nagy migráción belül a szlovákok mellett magyarok, románok és horvátok is törekedtek az ország lakatlan középső részei felé.

Így alakult ki az ország közepén és más vidékein etnikailag - nyelvileg az a színes kép, amely sokáig jellemezte Magyarországot.

A szlovákok vándorlása leginkább a legszegényebb megyéket érintette (Árva, Trencsén, Liptó és Szepes). A lakosság mintegy harmada hagyta el ottani lakóhelyét. A délebbi megyékben kisebb volt a népmozgás, de mindegyik szlovák megyéből vándoroltak el jobbágyok. Becslések szerint akkor a mai Szlovákia területét tekintve mintegy 200 000 szlovák jobbágy hagyta el.

Összefoglalva: az elvándorlás főbb okai voltak, hogy az ország északi területei túlnépesedtek, ott kevésbé termékeny a föld, az Alföldet gyéren lakták, ugyanakkor hatalmas és termékeny területek maradtak megműveletlenül. Ezekhez járultak hozzá a különböző gazdasági, társadalmi, politikai és egyéb gondok, mint a magas adók, a protestánsok vallási üldöztetése stb. Az új helyen a jövevények kétségtelenül jobb körülmények közé kerültek. Megváltozott a földesúr-jobbágy viszony, amennyiben a különböző szolgáltatásokat már pénzzel is meg lehetett váltani, vagy ha a jobbágy további könnyítéseket akart, újabb helyen próbálkozott az újrakezdéssel.

A szlovák jobbágyság Alföldre történő vándorlását három időszakaszra szokták felosztani.

1. Kiindulási helyek: Nyitra, Barcs, Nógrád, Hont, Abaúj. Ezek a megyék azonban átmeneti letelepedési helyek is azok számára, akik az északibb Trencsén, Árva, Liptó, Zólyom és Szepes megyékből indultak az Alföld irányába. Ekkor népesül be szlovákokkal Észak-Dunántúl, a mai országhatár innenső része egészen Zemplénig. Az első szakaszban szlovákokkal benépesült települések: 1703: Pilisszántó, 1701: Kesztölc, 1709: Piliscsév, 1701: Oroszlány, 1680: Bánk, 1705: Vanyarc, 1688: Acsa, 1706: Csővár, 1696: Óhuta.
2. Kiindulási helyek: Felső-Magyarország szinte minden megyéje. A származási helyeket az új településen használt nyelvjárás alapján lehet azonosítani. Ekkor alakul a magyarországi szlovákok által lakott legtöbb település. Ezek: 1715: Pilisszentlászló, 1718: Öskü, 1725: Sárisáp, Bánhida, 1727: Vértesszőlős, 1724:Bakonycsernye, 1725: Tardosbánya, 1715: Bénye, 1728: Albertirsa, 1720: Csömör, 1718: Kiskőrös, Csaba (Békéscsaba), 1722: Szarvas, 1723: Mezöberény, 1712: Óhuta (Bükkszentlászló).
3. Kiindulási helyek: 1740-től több mint egy évszázadon át Felső-Magyarország, valamint az első és második szakaszban benépesült szlovák települések. Ekkor keletkeznek az újak mellett az ún. másodlagosan újratelepített települések is. E szakaszban betelepült helységek: 1754: Jásd, 1747: Pilisszentkereszt, 1752: Kishuta, 1763: Nagyhuta, 1770: Füzér, 1755: Bükkszentkereszt, 1790: Répáshuta, 1794: Vágáshuta, 1740: Mátraszentistván, 1858: Mátraszentimre, 1746: Tótkomlós, 1747: Apatelek (Mocrea, Románia), 1754: Nyíregyháza, 1816: Pitvaros, 1844: Csanásalberti, Ambrózfalva, 1841: Nagybánhegyes stb.

A magyarországi szlovák településeket lehet további szempontok szerint is csoportosítani, mint például: a települések vallási dominanciája, lakosságának nyelve stb. A települések többségére jellemző, hogy alakuláskor egy vallásúak, ill. egynyelvüek (szlovák) voltak. Vannak azonban ez alól kivételek. Vegyes vallású település volt: Csömör, Erdőkürt, Öskü, Békéscsaba (evangélikus-római katolikus). Vegyes nemzetiségű települések: Rudabányácska (szlovák-ruszin), Terény (szlovákmagyar), Mezőberény (szlovák-német-magyar). Ma már nincs egynyelvű szlovák kisebbségi település Magyarországon. [A magyarországi szlovákok által is lakott településeket megyénkénti bontásban más helyen közöljük.]