| |
Ma, hazánk területén, elszórtan mintegy 100 szlovákok által is lakott települést tartanak nyilván. /Számuk a múltban még több volt./ Közel ugyanennyire tehető azoknak a településeknek a száma, melyek alapítói - újratelepítői között jelentős arányban szlovákok is voltak, azonban az idők folyamán asszimilálódtak, beolvadtak a magyarságba. A szlovák etnikai területekről elvándorolt népesség új lakóhelyén különböző jellegű és irányú változásokon ment keresztül. Egyes általuk alapított települések máig őrzik etnikai, nyelvi, vallási hagyományaikat, mások teljesen átalakultak.
A lakosságszámot tekintve a szlovákok által lakott települések zöme közepes nagyságú és kistelepülés. Ilyenek a hegyes vidékek, a nógrádi és Pest megyei szlovák falvak. Az Alföldön alakult szlovák települések jelentős részéből városok nőttek ki, mint Békéscsaba, Szarvas, Mezőberény, Nyíregyháza, Kiskőrös, Tótkomlós. Belső erőik folytán ezek etnikai, társadalmi és kulturális fejlődése kezdetben pozitív volt. A múlt század második harmadától a legnagyobb településeken a városi életforma, a polgári intézményrendszer nem kedvezett a szlovák társadalmi és kulturális fejlődésnek. Ahol ez a folyamat nem hatott olyan korán, időlegesen a szlovák társadalmi és kulturális élet fejlődéséről is beszélhetünk.
A magyarországi szlovákok társadalmi és kulturális fejlődése szempontjából a negatív változások legfőbb okozója az iskolarendszer. A szlovákságnak saját iskolái csak elemi szinten voltak, azok is jelentős számban az egyháziak, elsősorban az evangélikus egyház kezelésében. Amíg ezek az iskolák ki tudták elégíteni a szükséges műveltségi szintet, addig kevésbé érvényesült a kisebbségek körében az a hatás, amely az integráció irányába hatott. Az iskolarendszer mellett a közigazgatás is jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a szlovák lakosság saját nyelve mellett a magyart kezdje használni a közéletben. Elsősorban az evangélikus egyházi autonómia sokáig gátat tudott emelni az asszimiláció elé. Később azonban az egyházak is beléptek a hivatalos politika támogatói közé. Öszszességében a XIX. század végétől egy egységesülő, folyamatos és egyre gyorsuló nyelv- és kultúravesztés kezdi jellemezni a magyarországi szlovákságot. A magyarországi szlovákok létszámcsökkenése különösen nagy a két világháború között, majd tragikus a csehszlovák-magyar lakosságcserét követően, és továbbfolytatódó az utóbbi 30-40 évben is. A népszámlálási adatok is ezt a tendenciát tükrözik.
A magyarországi szlovákok számarányának alakulása anyanyelv szerint a XIX. század utolsó évtizedeitől (csak a mai Magyarország területét tekintve!):
1880-ban 213 249 fő,
1900-ban 192 227 fő,
1910-ben 165 317 fő,
1920-ban 141 882 fő, más helyen 141 877,
1930-ban 104 819 fő, más helyen 104 786.
A hiteleseknek tartott népszámlálási adatok azonban általában mindig megkérdőjelezhetők valamilyen szempontból. A népszámlálási bevallások alapján a magyarországi szlovákok száma 1941től anyanyelv, nemzetiség szerint, illetve aszerint, hogy szlovákul is beszél:
1941-ben 75 877 16 677 194 371 fő,
1949-ben 25 988 7 808 142 204 fő,
1960-ban 30 690 14 340 138 182 fő
1970-ben 21 176 fő,
1980-ban 16 054 9 101 70 094 fő,
1990-ben 12 745 10 459 56 107 fő.
Az állandó csökkenést mutató számsor egyetlen alkalommal mutat ellenkezőt, lásd az 1960. évi adatokat! Ha mégis, az csak valamilyen hatásra történhet. Ugyancsak bizonyos hatások magyarázzák a folyamatos szlovák lakosságcsökkenést, annak ellenére, hogy létezik természetes szaporodás. A másik példa a lakosságcserével kapcsolatos. Ha 1941-ben a szlovák anyanyelvűek száma 75 877 fő, a lakosságcsere során pedig több mint 73 000 szlovák települt ki, hogyan maradhatott itt közel 26 000 fő? [A magyarországi szlovákokkal kapcsolatos bővebb statisztikai adatokat más helyen közöljük.]
Ahogyan az évszázadok folyamán változott a magyarországi szlovákok lélekszáma, változott a szlovákok társadalmi struktúrája is. Tény, hogy az Alföldre települt szlovákok túlnyomó többsége jobbágy volt, aki a föld megművelése mellett állattartással is foglalkozott. Azonban jelentős számban jöttek az ország északi megyéiből a különböző mesterek, erdei munkások is. Letelepedésük után közülük sokan bányászként is kezdtek dolgozni. Az ipari munkások és bányászok száma főleg a két háború között nőtt meg. Az Alföldön még korábban, a XIX. század második felétől, az erősen tagolt parasztság mellett kialakult az iparosok viszonylag széles rétege. A századfordulón pedig kezd jelentkezni a számottevőbb szlovák értelmiség is. A két háború közti időszak a szegénység (agrárproletárok és ipari munkások) erőteljes jelenlétének a korszaka.
Az 1930-as években például a magyarországi szlovákok társadalma a következő képet mutatja. A falusi paraszti rétegek képviselik az ország szlovák lakosságának a 2/3-át. Az iparban dolgozó munkások aránya a hazai szlovákság 1/6-a. E kettő összesen mintegy 80%-ra tehető. A fennmaradó 20%-ba sorolhatók a bányászatban és a kohászatban, a kereskedelemben és a közlekedésben dolgozók, a közhivatalnokok, valamint a csekély létszámú szlovák értelmiség.
Az igazi társadalmi átrétegződés időszaka azonban az 1945-öt követő két évtized, amikor a városba, az iparba történő vándorlás tovább gyengíti a szlovák etnikai közösségeket. Közismert tény, hogy a hagyományos népi kultúra legfőbb őrzője a falun élő parasztság. A paraszti rétegek mellett a munkásság, az iparosság és az értelmiség is felvállalhatja a kultúra ápolását. Azonban ez a kultúra tartalmában már más lehet. Keretei, formái is igazodhatnak az új, modern élethez. Ennél az átmenetnél, a hagyományos szlovák népitől a polgárosult kultúráig, két alapvető lehetőség adódhat. Az egyik: amikor a szlovák népi kultúra mellett kialakul egy újabb, szlovák polgári kultúra. A másik lehetőség az, hogy a szlovákság újabb rétegei nem vállalják fel a szlovák nyelvű polgári kultúra kialakítását, gyakorlását, hanem kulturálisan asszimilálódnak a többséghez. A kultúra e két rétegének - hagyományos és polgári - említése mellett szükséges szólni a kultúrának létező harmadik rétegéről, ez az egyházi kultúra.
A magyarországi szlovák településeken a kultúra e három rétege többféleképpen jelentkezik. Általában mindenütt, ahol nem következett be a teljes asszimiláció, jelen van a szlovák nyelvű népi kultúra. Vele párhuzamosan él, ma már csak kevesebb helyen, a szlovák evangélikus vallás esetében a szlovakizált cseh nyelvű egyházi kultúra. Ezek mellett vagy kialakult, vagy nem a polgári szlovák nyelvű kultúra. A polgári szlovák nyelvű kultúra kialakulásának feltételei adottak voltak már a múlt században is. Keretei, formái a magyarországi szlovákság között azonban csak később alakultak ki. Ezek a különböző egyletek, egyesületek, körök, mint például a műkedvelő színjátszás, az olvasókörök, énekkarok stb. Békéscsabán még egy szlovák sportegyesület megalakulásának a gondolata is felmerült.
Ezeknek az alakulatoknak egyik fontos célja az erősen meggyengült szlovák tudat erősítése volt. A két háború közötti hivatalos magyar politika a hazafiatlanság, valamint pánszlávizmus indokával üldözte őket. Mintegy reakcióképpen erre a nyíltabb szervezeti formák kezdtek burkoltabb formákat ölteni. A tagság nem egyszer evangélikus egyházi szervezésű közösségekben, politikamentes egyesületekben verbuválódott. Ilyenek voltak például sok helyen a méhészek, a kertbarátok körei is. A polgári kultúra szervezeteinek kialakulásával szorosan összefügg a könyv-, a lap- és egyéb termékek kiadása. Ugyanis a polgári közösségeknek szükségük volt fórumokra, amelyek segítségével terjeszthették nézeteiket, befolyást gyakorolhattak szélesebb néprétegekre.
1918 előtt a szlovák könyv- és lapkiadásnak az egyik központja Pest, illetve Budapest volt. Utána különböző vidéki helyeken - Békéscsabán, Tótkomlóson és másutt is - voltak próbálkozások lapok indítására, könyvkiadásra. Külön ki kell emelni az egyházi szlovák nyelvű kiadványozást, melynek központja Békéscsaba, az evangélikus egyház volt. Az említett kísérletek általában a hivatalos kormánypolitikával szemben álltak, ezért a kormány is élt lehetőségeivel. Mindig talált olyan szerkesztőket, hivatalnokokat, akik lapjukkal a kormány szócsövévé váltak.
| |