| |
A mai magyarországi szlovák irodalom újraszületését és fejlődését tágabb értelemben lehet úgy is értelmezni, hogy ez egyfajta reakció a felgyorsult asszimilációra és elnemzetlenedésre. Hasonlóan a harmincas évek népi íróihoz, az ő örököseik is, fél évszázaddal később, ugyanolyan hévvel ismerték fel küldetésük értelmét: meg kell őrizni a közösség nemzetiségi létét és mindenekelőtt az anyanyelvet. Ez a tudat mélyen áthatja az egykori szlovák tannyelvű iskolák végzettjeinek költészetét, akik a hetvenes évek elején a magyarországi szlovák sajtóban szólították meg sorstársaikat, hogy felébresszék bennük és megerősítsék szlovákságukat, az anyanyelv iránti közönyösségből való kiszakadásra ösztönözték őket.
Ez a következetesen programszerű hozzáállás állandóan jelen van és uralkodik Gregor Papucek (1938. Pilisszentkereszt) költészetében. Rá jellemző módon, saját személyes problémáira és vágyaira is a kisebbségi kollektíva tagjának vagy a szülőföldnek az optikájával tekint. Ez a hang jellemzi Papucek Pilísske ozveny (Pilisi visszhangok. 1982.) és Tvrdé hrudy (Kemény rögök, 1988.) című köteteiben kiadott verseit is. A magyarországi szlovák kisebbség megmaradásának záloga elsősorban az ősök nyelvének a megőrzése olyan formában, ahogyan azt a néphagyomány is őrzi, az a néphagyomány, amelyhez magát a költőt is meghitt kapcsolat fűzi. Külön ki kell emelni a gyermekeknek szóló verseit, melyekben a költő tanúbizonyságot tesz a fantázia, a humor és a találékonyság iránti érzékéről, a nyelvezetet illetően is.
Más magyarországi szlovák szerzőknél a kisebbségi aspektus szélesebb történelmi és társadalmi összefüggésekhez kapcsolódik, vagy pedig lírai síkon marad. Hasonló szemlélet jelenik meg Alexander Kormos (1941. Pilisszántó) költészetében is, ő azonban a világ mind sokoldalúbb szemléletére törekszik, ahogy ezt első két önálló verseskötetének címei is jelzik: Polyfónia I. (1981.) és Polyfónia II. (1986.), ami lényegében annyit jelent, hogy a sokszólamúság összhangja vagy a sokoldalúság egysége. Erre a költészetre jellemző az alapvető emberi értékek - igazság, szépség - kitartó keresése és egyben az egyének és az egész társadalom hibáinak könyörtelen kipellengérezése. Végezetül A. Kormos nem csak tematikájában „többszólamú", hisz a kezdetektől kezdve ír magyar nyelvű verseket is és magyar költők verseinek műfordításával is foglalkozik.
Két nyelven alkot az egy generációval fiatalabb Imrich Fuhl (1961. Pilisszentkereszt) is, aki egyetlenként társai közül, kedveli a ritka tipográfiai vagy kaligram (grafikailag rendezett szöveg) versformát. Čiernobiela mozaika - Fekete-fehér mozaik (1986.) címen megjelent első önálló kötetében kifejezésre juttatja, hogy miközben szkeptikus, elutasító a világgal szemben, kerüli a nagy szavakat és az absztrakt kifejezésmódot. Ehhez az alaphanghoz lényegében hű maradt a Nemé slová - Néma szavak (1995) című kötetében is, melyben lerántja a leplet a képmutatásról, relatívvá teszi az „örök" és az időben determinált igazságot - ennek alárendelten választja ki a nyelvi eszközöket is.
A nyolcvanas években csak átmeneti időre jelentek meg a magyarországi szlovák irodalmi életben I. Fuhl kortársai., Veronka Halušková (1962. Komlóska) és Gabriel Kara (1959. Kesztölc). Irodalmi ténykedésük átmenetisége fájdalmasan jelzi az alkotói utánpótlás hiányát, holott működésük is feltétele lenne a szlovák nyelv további ápolásának és fejlesztésének.
A fiatalabb korosztályhoz tartozik Gabriel Hattinger-Klebaško (1958. Komlóska) is, aki egyidejűleg publikál szlovák, magyar és ruszin nyelven ill. fordít ezekre a nyelvekre, amit három önálló kötete is bizonyít. Hattinger-Klebaško és kétnyelvű költőtársai, I. Fuhl és A. Kormos néhány magyarul író kortársaikkal három nyelvű antológiát jelentettek meg Medzi nebom a zemou - Ég és föld között (1997.) címmel. Meg kell jegyezni, hogy a két- vagy többnyelvűség a dél-alföldi szlovák írók közös jellemzője, legyen szó akár saját irodalmi akár műfordító tevékenységről.
Viszonylag későn formálódott és öltött testet Večerný dážď (Esti eső, 1988.) című verseskötetében az egyik tipikusan dél-alföldi szlovák szerző, Juraj Antal-Dolnozemský (1928. Tótkomlós) költészete, ami összenőtt életével, szülőfalujával. Egy kis falusi közösség tagjaként megbabonázva figyeli a történelem kerekének forgását, az emberi élet, ezen belül földijei életének múlását. Látja, láttatja azok nyelvvesztését, őseik legbecsesebb örökségének enyészetét, hisz a szlovák szó lassan csak a sírköveken jelenik meg. A költő egyszerű szavakkal írja le ezt a könyörtelen folyamatot és a közös cél elérése érdekében felhívással él, önmérsékletre int és reményt táplál a kedvezőtlen idők átélésére.
A magyarországi szlovák irodalmi hagyományok hordozója hosszú időn keresztül Dolnozemský földije, Pavel Sámuel (1927. Tótkomlós), annak ellenére, hogy versei könyv alakban - az 1955-ben megjelent gyűjteményes kötetet nem számítva - csak 1987-ben jelentek meg Perly ľadu (Jéggyöngyök) címmel. Ebben jelentette meg az elmúlt évek alatt publikált lírai verseit. Samuelt nem csak kronológiai, hanem művészi szempontból is átmenetnek vagy mérföldkőnek tekinthetjük, hiszen költészetével valahol az egykori népi írók és a mai magyarországi szlovák irodalmárok közé helyezhető.
A kétnyelvű szlovákiai Zselízről (Želiezovce) származik a kettős identitású Július Szabó (19201995), akit a sors 1945. után Magyarországra hozott. Zem na obzore (Főid a határon, 1984.) címmel kiadott egyetlen verseskötetében a festői Garam-menti szülőföldjére tér vissza, ahol a magyar és a szlovák nyelvet egyszerre megtanulta.
Több mint egy évtizeden keresztül a magyarországi szlovák irodalmi élet részese volt Mária Fazekašová (1947. Poprad). Két verseskötetében Vynútiť úsmev (Mosolyt fakasztani, 1989), Pereje radosti (Örömcsermelyek, 1993.) és egy novelláskötetében Vôňa fidži s_hamburgerom, (A Fidzsi illata hamburgerrel, 1991.) sajátos, az új környezetére egyáltalán nem jellemző hangokat szólaltatott meg. Lírája mulandó hangulatokról, a lélek rezdüléseiről, a szerelemből fakadó örömről és bánatról, a másik megbántásáról, és nem utolsósorban távoli vidékek exotikumáról regél. Érzéseit sajátosan takarékos szóhasználattal fejezi ki. A nyelv nagyszerű használata műfordításra késztette, elsősorban magyar költők verseit fordította.
| |