| |
A magyarországi szlovákok foglalkozása. Amikor a szlovák jobbágyok a XVIII. század elejétől Magyarország (Történelmi Magyarország Uhorsko) északi vidékeiről délebbre húzódtak, majd jelentős részük eljutott Délalföldig is, gyökeresen voltak kénytelenek változtatni életmódjukon. Ugyanis az új természeti viszonyok között fel kellett hagyniuk eddigi életformájukkal, igazodniuk kellett az új feltételekhez.
Arról, hogy miként és milyen körülmények között éltek, mivel foglalkoztak szülőhelyükön, viszonylag kevés ismerettel rendelkezünk. Többnyire csak az ottani természeti viszonyok alapján, valamint a mai helyzetet figyelembe véve tudunk következtetni az akkori életmódjukra. Az ország északi része zömében hegyes, dombos, erdős volt, általában kevés volt a megművelhető föld. Valószínű, hogy a mai magyarországi hegyes vidékeken élő szlovákok életmódja közelebb áll az akkorihoz, mint az Alföldön élőké régebben és most is. Meg kell jegyezni, hogy az északi hegyvidék sajátos foglalkozásait is mára újabbak váltották fel.
Áttekintésünkben két nagy vidék tekintetében vázoljuk röviden a hazai szlovákság hagyományos, valamint az utóbbi évtizedekben megváltozott foglalkozásait. Az északi hegyvidék sajátos foglalkozásai (Zempléntől Bükkön, Mátrán, részben Cserháton keresztül egészen Pilisig) a múltban az üveggyártás, a faszén- és mészégetés és értékesítés, valamint a vándoriparosság (ablakos és drótos) volt.
Az üveggyártás főleg a bükki hutás településekre volt jellemző. Ugyanott, és természetesen más hegyvidéki településeken, a szlovák lakosság faszén- és mészégetéssel is foglalkozott. Mindkettőnek feltétele a tűzifa, főleg a bükk és a gyertyán, a mész esetében a mészkő. A faszén termelése tulajdonképpen a fa kivágásával kezdődik. A kitermelt méretes fát aztán boglyába (boksa) rakják, lehetőleg víz közelében, sima terepen. A boglya átmérője a 10, magassága az 5 métert is elérheti. A benne lévő fa tömege 2-3 vagon is lehet. Ez a mennyiség égetéssel a töredékére esik össze. A mészégetésnek is megvan a maga fortélya. Először mintegy 3 méter átmérőjű és ugyanolyan mélységű gödröt kell ásni. Ebben kell felépíteni mészkőből a kemencét, meghagyva a tűzifának való tűzteret és a kemencenyílást. Az egészet be kell tapasztani, és három napig égetni.
A vándoriparosság egyik feltétele az üveggyártás, amely a bükki hutákra volt jellemző. Amikor az üveg gyártása megszűnt, a vándorló iparos emberek a törött cserépedények javítására, összedrótozására specializálódtak. Mai életünkben erre a mesterségre már nincs szükség.
Mára majdnem teljesen visszaszorult a faszén- és a mészégetés is. A megváltozott körülmények miatt az ezzel foglalkozó emberek a Pilisben, a Vértesben, a kő- és szénbányászatban kezdtek dolgozni. A Pilisben, a Mátrában és a Bükkben az erdei munkák kerültek előtérbe, a fakitermelés, a fa értékesítése, valamint különböző fából készült eszközök, szerszámok készítése. Mivel Pilis Budapest ipari vonzáskörzetéhez tartozik, a szlovák falvak lakosságának jelentős része az ipar különböző ágaiban vállalt munkát.
Legújabban ez a foglalkozási struktúra is kezd módosulni. Az erdőgazdálkodásból, a bányászatból egyre több ember kerül át az egyéb ipari ágazatokba, vagy munkanélkülivé válik.
Az északi hegyvidék asszonyai különböző kiegészítő foglalkozásokat űztek. Erre a földrajzi környezetre jellemző a legkülönbözőbb erdei termékek és gyógynövények gyűjtése. A férfiak esetében számba jöhető kiegészítő foglalkozás, a környezettől függően, még a méhészkedés. a halászat és a vadászat.
Az alföldi szlovákság jellemző és szinte kizárólagos foglalkozása a közelmúltban és ma is a földmüvelés és a vele szorosan összefüggő állattenyésztés. Kezdetben elsődleges volt az extenzív állattartás, kultúrnövényeket csak saját ellátásukra termesztettek. Azonban ez változott, minden szántóföldi növényt kezdenek termelni, főleg kalászosokat (búza, árpa, zab, rozs = pšenica, jačmeň, ovos, raz), különböző takarmánynövényeket (kukorica, répa = kukurica, repa), zöldségeket = zeleniny, gyümölcsöt = ovocie, később ipari növényeket, mint a kender és a len = konope, ľan. Általában a magyarországi szlovák településeknek azt a határrészét, ahol kendert termesztettek, kenderföldnek nevezték (konopiská). Ez az elnevezés sok helyen ma is él, annak ellenére, hogy ott már nem termesztenek kendert.
A szőlőtermesztés bizonyos szlovákok lakta vidékeken meghatározóvá vált (Mátra alja.
Kiskőrös), de a szőlő szinte mindenütt megtalálható kultúrnövény volt az alföldi szlovákok között is. Bizonyítékok erre a település- és határrészek elnevezései (a szarvasi külterületi Ezüstszőlők, a Békéscsaba-Erzsébethely szlovák neve Vinice, másképpen Jaminy, vagy Kastélyi szőlők Kaštieľske vinice stb.)
Nem véletlen, hogy az alföldi szlovákok jeles személyiségei között viszonylag sok a növény- és gyümölcsnemesítő (pl. Mokry Sámuel, Stark Adolf, Wilim János és mások). További érdekessége az alföldi nagy szlovák településeknek, hogy nagy határral rendelkeztek. Ebből következően törvényszerűvé vált, hogy a határ távolabbi részein gazdasági jellegű nyári szállások keletkeztek, melyek idővel emberek által is állandóan lakottá váltak. Ezek a tanyák, szlovákul sálaš, sálaše. A tanyarendszer további fejlődésével, koncentrálásával keletkezett a tanyaközpont, mely csírája lehetett a belőle kialakulandó új településnek. Ez a folyamat játszódott le pl. Békéscsabán is, amikor nagy kiterjedésű határából fokozatosan kiváltak olyan települések, mint pl. Kétsoprony , Telekgerendás és Csabaszabadi.
A technika általános fejlődésével egyre fejlettebb, de a tájra jellemző, a mezőgazdasági termeléssel kapcsolatos szerszámok, eszközök, gépek jelentek meg a szlovákságnál éppen úgy, mint más nemzeti kisebbségeknél.
A mezőgazdasággal kapcsolatos tevékenység általában a férfi feladata volt. Ebben az asszonyok, sok esetben a gyerekek is, segítőként vettek részt. Az asszonyok feladata a háztartás vezetése volt, a ház körüli teendők ellátása, bizonyos mértékig az állatok gondozása, különösen a baromfi tartás. A szlovák asszonyok késő őszi és téli foglalatossága a kender feldolgozása volt, melynek tavasszal mutatkoztak meg az eredményei, amikor a szőtt kelmét a tavaszi napon kezdték fehéríteni. A kender vetésétől, művelésén, áztatásán, a rost megmunkálásán, feldolgozásán keresztül vezetett az út idáig. Közben sok különös munkafogásról, eszközről lehetne szólni. Továbbá arról is, mi minden készült a kender rostjából, a szőtt kelmét mi mindenre használták fel, esetleg hol és hogyan értékesítették. Külön érdekessége a kenderfeldolgozásnak az, hogy egyes termékeit háziipari szövetkezetekben ma is készítik.
A mezőgazdasági jellegű termelés azonban nemcsak az Alföldre jellemző, hegyvidéki területeken is művelik. Ott csekélyebb a szerepe, nehezebben művelhető a föld és nagyon sokszor nem is gazdaságos a termelés, kivéve, ha speciális növényeket termesztenek. Például bizonyos vidékeken igen jövedelmező a burgonya vagy különböző zöldségfélék termesztése. Az újabban divatos fóliasátras növénytermesztést nem korlátozza a földrajzi környezet, pl. a felszíni viszonyok sem. A hegyes, dombos vidékek rétjein, legelőin igen elterjedt az állattartás. A szénagazdálkodás lehetővé teszi a szarvasmarha istállóztatását is. Az Alföldre telepedett szlovákok kezdetben külterjes állattartást folytattak. Ez azért volt lehetséges, mert a települések határainak a töredékét használták szántóként. A végeláthatatlan pusztákon állatok legeltek, mint az igavonóként használt ökrök, a főleg húsáért tartott szarvasmarha, amit lábon lehetett elhajtani távoli piacokra, valamint a többféleképen hasznot hozó juh. A lovat, mint igavonó állatot, csak később kezdték tenyészteni. Idővel a kiszélesített növénytermesztés érdekében a pusztaságokat feltörték. Ennek következményeként intenzív, istállós állattenyésztésre kellett áttérni. A növénytermesztésben nagyobb területet kaptak a takarmánynövények. A juhtartást is a sertéstenyésztés váltotta fel, sőt, hamarosan országos méreteket kezdett ölteni. Egyre jobban elterjedt a baromfitartás és tenyésztés. Mindezzel együtt meg kellett változniuk a táplálkozási szokásoknak is. A nagyobb ipari központok körül, mint a XIX. század végétől Budapest körül a szlovákok mezőgazdasági termelése, a növénytermelés és az állattenyésztés a városok élelmiszerrel való közvetlen ellátását kezdte szolgálni.
A hegyvidéki állattartásnak is megvoltak a maga jellemző vonásai. A lónak mint igavonó állatnak mindig meghatározó szerepe volt. A szarvasmarha kettős hasznosítású, részben mint igavonó, egyben alapvető élelmiszereket adó állat. A nagy legelőterületeken jelentős juhtenyésztés folyt. A sertés- és baromfitenyésztés általában saját szükségletek fedezését szolgálta. Kivételek ez alól azok a települések, ahol a hagyomány alapján különböző állatokat tenyésztettek értékesítésre, (pl. Oroszlány, és a zempléni szlovák települések).
Az emberek főfoglalkozásuk mellett, amely alapvetően megélhetési forrásukat jelentette, szükség szerint a legkülönbözőbb háziipari foglalatosságokat is kényszerültek folytatni. Ezeket érthetően viszonylag alacsonyabb műszaki szinten művelték, de az emberek számára ez azért volt előnyös, mert sok mindent maguk tudtak megcsinálni. Egy-egy embernek régen szinte ezermesternek kellett lennie. A legügyesebbekből nőtték ki magukat a különböző mesterek, akik főfoglalkozásban kezdték űzni a mesterségeket, kismesterségeket. A magyarországi szlovákok között általában a következő foglalkozások voltak ismertek: ács, asztalos (népi bútorokat is készítettek), bognár, csizmadia (cipész, papucskészítő), fazekas, fésűs, gombkötő, hentes, kalapos, kádár, kerékgyártó, kosárfonó, kovács, kőműves, kötélverő, rokkakészítő, seprükészítő, szabó (szürszabó), szíjgyártó, szitakészítő, szűcs (ködmönkészítő), takács, tímár, varga és sok egyéb.
A különböző kisipari, és természetesen mezőgazdasági termékek értékesítésére általában a piacokon került sor, a napi és heti helyi vásárokon, amelyeknél sokkal nagyobb jelentőségűek voltak az országos vásárok.
Jellegzetes eszközök. Mivel a magyarországi szlovákok jellemző foglalkozása a mezőgazdaság, eszközeik is zömmel ehhez a gazdasági ágazathoz kapcsolódnak. Hogy mennyiben jellegzetesek, az attól függ, hogy mennyire sikerült átmenteni a magukkal hozott eszközöket az új körülmények közé. Az eszköz ugyanis inkább a földrajzi környezet, mint az etnikai hovatartozás függvénye. A föld feltörésének és művelésének egyszerűbb és bonyolultabb hagyományos eszközei az ásó, borona, különböző gépek stb. Funkciójuk a használó etnikai hovatartozásától független. Az egyszerűbb eszközök formája, anyaga lehet más (fa-, illetve vasvilla, amely lehet két-, vagy többágú). Ilyen jellegű eltérések lehetnek a szlovákok és a magyarok által használt gabona-betakarítási eszközök között is (sarló, kasza, a kaszanyelének a formája, a kaszanvélre felszerelt takaró ami a levágott gabona felszedését könnyíti meg). A gabonaszemek kinyerésével kapcsolatosan pl. az eszközök és módszerek időbeliségét is érdemes figyelemmel kísérni (milyen eszköz a cséphadaró, mi volt a nyomtatás). A különböző szállító eszközök és szállítási módok között is sokféle különbség tapasztalható (etnikai, időbeni). Pl. ki, mikor, hol és milyen szállítási eszközt használt (emberi, állati szállítás eszközei, mint a kocsi, szán, talicska stb.), milyen módon fogta az igavonó állatokat a szállítóeszköz elé (járom).
A háztartáson belüli munkák során is számtalan jellegzetes eszköz használatáról lehet beszélni. Különbségeket lehet felfedezni a szlovákok és magyarok között pl. a tejfeldolgozás folyamataiban, a különböző tejtermékek előállításában (bryndza).
Jellegzetes eszközök tárházát lehetne felsorolni a kenderfeldolgozás folyamatában. Ezek: tiló = trolica, trepačka, fésű = šteť, guzsaly = praslica, orsó = vreteno, rokka = kolovrat, motolla = motovidlo, szövőszék = krosna stb.
Ugyancsak több eszköz említhető a méhészkedéssel kapcsolatosan (fából vájt méhkaptár = klát, szalmából font méhkaptár = košiar), a különböző termékek (mák, dara, só, cukor) őrlésének eszközei, pl. mozsár = mažiar, a világítással összefüggésben (mécses = kahanec, gyertya = sviečka, lámpa = lampa).
Végezetül említsünk még néhány gyermekneveléssel kapcsolatos eszközt, mint a bölcső, kerekes járóka, különböző állókák stb.
| |