| |
Történeti forrásokból egyértelműen megállapítható, hogy az ukránok (rutének), a 12. századtól kezdve szivárogtak át Galíciából (a mai Nyugat-Ukrajna területéről), Máramaros-, Bereg-, Ung- és Zemplén megye lakhatatlan, hegyes vidékeire. Egy 1326-ban kelt oklevélben olvashatjuk a Nógrád megyei Nagyorosziról, hogy első lakóit Kálmán király hívta be Galíciából. A 17. században már nagyobb számban érkeztek telepesek, főleg a Kárpátok túlsó oldaláról, olyan ukrán (rutén) parasztok, akik a lengyel földesurak túlkapásai elől menekültek. A magyar földesurak — közülük is elsősorban a Rákóczi család — , kenézeik révén szervezetten telepítették le őket birtokaikra. Természetesen a spontán beszivárgás is tapasztalható ebben az időszakban, mely folytatódott, még a 18. században is. Bél Mátyás leírása Szabolcs megyében 13 helységben említ ruténokat (ukránokat), a 18. század első évtizedében. 1740 körül nagy számban telepítettek le görög-katolikus lakosságot Makón is, amire az utcák elnevezései is utalnak. Az újabb áttelepülési hullám a 19. század második felében indult el újra főleg az akkor is sűrűn lakott Galíciából. Ez a terület ez idő tájt az ukrán nemzeti újjászületés központja volt. Ebből is következik, hogy a Galíciából elindult telepesek nemzeti öntudata erős volt, ami napjainkig is tapasztalható azokon a területeken, ahol egységes településeket hoztak létre, azonban ezeket már nem a mai Magyarország területén találjuk.
A 19. században, Galíciából elindult népvándorlási hullámnak két iránya figyelhető meg: egyrészt a tengerentúlra, másrészt az Osztrák-Magyar Monarchia azon részeire, ahol még földművelésre alkalmas területet lehetett találni. A galíciai ukránok a mai Szlovákia területén keresztül érkeztek Magyarországra, főleg a Vajdaságba, a mai Horvátország területeire, a 19. század végén pedig a mai Bosznia területeire. Egyes családok Magyarország fővárosában, Pest-Budán találták meg megélhetésüket. Mivel ez utóbbiak betelepülése nem volt nagy mértékű, az ukrán családok egy része rövid időn belül asszimilálódott.
Az asszimiláció okait kutatva, többek között a következő tényezőket érdemes kiemelni:
Az 1890-es adatok szerint, az ukrán (rutén) iskolaköteles gyerekek 40 százaléka nem járt iskolába, valamint az írástudatlanság is elég magas arányú volt, a többi nemzetiséghez viszonyítva. 1880 és 1910 között körülbelül tízezer ukrán élt a fővárosban, de hiányzott társadalmi szerveződésük. A két világháború közötti időszakból alig van adat, a Budapesten élő ukrán nemzetiségű lakosságról. Az újjászületés, újrakezdés, a közösséggé formálódás akkor kezdődött meg, amikor lehetőség nyílt a nemzetiségeket is szervezetbe tömörítő egyesületek alapítására.
1991. májusában megalakult a Magyarországi Ukrán-Ruszin Kulturális Egyesület, amely eleinte főként a Budapesten élő ukránokat-ruszinokat tömörítette. Az Egyesület tagsága fokozatosan bővült, így Pest megyéből, majd az ország egész területéről érkeztek felvételi kérelmek. Az 1993. évi kisebbségi törvény megszületése után, mely külön - külön kisebbségként deklarálta az ukrán és a ruszin nemzetiséget, — a Magyarországi Ruszinok Szervezete kérésének eleget téve — lett az egyesület neve a Magyarországi Ukrán Kulturális Egyesület.
Elnöke: Hartyányi Jaroszlava
Titkára: Turik Oleg
1995-ben alakult meg az Egyesület Szegedi Csoportja, melynek vezetője Sajtos Natalia.
1997 tavaszán — a több évi eredményes munkát elismerve —, a magyar kormány az Egyesület rendelkezésére bocsátotta (bérbe adta) a Budapest VI., Zichy Jenő u. 10. III./8. alatti helyiséget, ahol megnyílt az Ukrán Oktatási és Kulturális Centrum, amely egyúttal az Egyesület székhelye is lesz. A helyiség berendezését és a rendszeres programok beindítását követően ide várja az Egyesület a Magyarországon élő ukránokat és az ukrán nyelv, kultúra, irodalom, művészet, népi hagyományok iránt érdeklődő — már eddig is nagy számú — magyar barátait.
| |