| |
A szlávok ősidőktől fogva ismerték a kezdetleges, egyszerű mesterségeket, amelyek a mindennapi életükben segítségükre voltak. Tudták hogyan kell a fát megmunkálni és a bőrt kikészíteni, lenvásznat szőni, edényeket készíteni stb. Idővel ezek a mesterségek tökéletesedtek, illetve újakat ismertek meg a szomszéd országokból.
A sűrű erdőségekben, ahol kezdetben a szlávok éltek, a mesterek ismerték a fafeldolgozás minden csínját-binját. A fejedelemségek idejében, már megjelentek olyan mesterek is, akik tudták hogyan kell magas fafalakat felhúzni, tetőt ácsolni, fajárdával borítani az utcákat. Ezek az ácsmesterek, idővel már nem egyenként dolgoztak, hanem csoportosan, egy saját vezető irányításával. Külön említhetők azok a faszállítók, akik a városokba szállítottak. A fából különféle gazdasági használati eszközöket illetve berendezési tárgyakat készítettek: asztalokat, lócákat. ágyakat, polcokat szekereket, szánokat, székeket, dézsákat, merítökanalakat. kanalakat, lapátokat, kerekeket, mozsarakat, létrákat, koporsókat stb.
Őseink bőrfeldolgozással is foglalkoztak. A bőrt kézzel nyomkodták. Mivel ez nem volt túl könnyű feladat, csupán a nagyon erős emberek tudták elvégezni. Egy ilyen mesteremberről mesét is költöttek: Kirilo Kozsumkáról, aki legyőzte a kígyót. Azokból az időkből számos a bőrfeldolgozással kapcsolatos mesterség elnevezése maradt ránk. Például: cipésznek nevezték nem csak a cipészmestert, de a szabót is. A nyeregkészítő nyergeket készített a lovakra, az íj tartó-készítő íj-tartókat varrt az íjak számára.
A szövést is ősidőktől fogva ismerték a szlávok. Ez női tevékenység volt. A feleségek szőtték a szőttest lenből és kenderből, eközben olyan tárgyakat vettek igénybe mint például: a kóc és az orsó. A szláv sírokban a régészek számos olyan kisebb eszközt találtak, amelyek nélkülözhetetlenek a vászon kikészítéséhez. Minden tárgynak saját, ősi elnevezése volt, amely az idők folyamán megváltozott „jelenkorira". Kezdetben a mai Ukrajna területén csak a durvaszövésű vásznakat ismerték, ezeket főleg a hajók számára készítették (vitorlavászon). Később megtanulták hogyan kell finomabb vásznakat szőni, különböző szőtteseket készíteni a lócákra, abroszokat az asztalokra.
Gyapjúból különböző ruhaneműket kötöttek: sapkákat, harisnyákat.
Ugyancsak régóta készítettek Ukrajnában posztót, de egyszerűt, durvát. A vékony posztót, a selymet és más drágább anyagokat külföldről hozták például Bizáncból és Nyugat-Európából. Ősidőktől fogva az egyik legelterjedtebb mesterség Ukrajnában a fazekasság. A sírokban és az ősi falvakban nagyon sok edény leletet találtak. Közöttük voltak teljesen egyszerű, kézzel készített cserépfazekak és nagyon szép, igazi művészi értékű munkák. A fejedelmek idejében a nagyobb városokban ismerték a téglaégetést: téglából emelték a városfalakat, a jelentősebb templomokat és világi épületeket. Egyes külvárosokban ismerték az üvegkészítés fortélyait is. Poleszja mocsaras vidékein számos vaslelőhely volt. A vasat, amint az ismeretes, régtől fogva felhasználták különböző eszközök készítésére. Ezért a kovács nagyon megbecsült embernek számított a falvakban. A kovácsok használtak: ütőlapot, kalapácsot, fogót és ún. „kovács zsákot". A vasból készült tárgyak nagyon különbözőek voltak: fejszék, balták, vésők, fűrészek, fúrók, kések, szegek, árak, tűk, zárak, kaszák, sarlók, ekék, fegyverek.
Idővel elterjedt Ukrajna területén a vasöntés is. Az első ilyen jellegű „öntvények": érmék, a Kijevi Rusz területén Volodimir Monomah uralkodása idején jelentek meg. Később a harangöntés is fejlődésnek indult. A kereszténység felvételének első éveiben „Ukrajnában" nem használtak harangokat, hanem fa-, illetve fém táblákat, amelyeket kalapáccsal ütöttek. Először 1146-ban, Putlivban tesznek említést harangokról: Izjaszláv fejedelem elvitte a harangot a Mennybemenetel templomból. A harangöntésről tanúskodik a Galíciai - Volhéniai évkönyv is, 1259-ből: Danyilo király a Holmi új templomok számára „harangokat hozatott Kijevből, másokat helyben öntetett". Lvovban a Szt. György templomban megőrződött egy harang a fejedelemségek korából, 1341-es évszámmal. A harangokon kívül a régi öntőmesterek bronzból és ónból öntötték ki a templomi kegytárgyakat, padlót, tetőt stb.
Jóval később, amikor a Kijevi Rusz különböző nagyhatalmak függőségébe került, újfajta kézműves mesterségek terjedtek el. Ebben nagy szerepük volt a német telepeseknek, akik akkortájt nagy számban éltek a városokban, és tökélyre emelt szaktudással rendelkeztek. Abból az időből az ukrán nyelvben számos német eredetű mesterség elnevezés honosodott meg mint például: a festő, ács, lakatos stb.
A mesterségek leginkább a városokban fejlődtek, mivel a városok fő feladatuknak tartották a mesteremberek érdekvédelmét. De bizonyos fajta mesterségek a falvakban is kialakultak, különösen az urasági majorokban, kiegészítve a földművelődésből származó jövedelmet.
Az erdős területeken a legfontosabb mesterség a fafeldolgozás volt. Ez volt az a kor, amikor megkezdődött az ősi erdőségek kivágása. A nyugat-európai vásárokon felment az Ukrajna területéről származó fa ára. Az erdőkben dolgoztak a favágók, kátrány-, illetve gyanta-termelők. A 15. században jelentek meg Ukrajnában az első vízimalmok, később a szélmalmok. A városokban széles körben elterjedt a pékmesterség. Kijevben a pékeket „kenyereseknek", máshol „kalácsosoknak" nevezték.
Úgyszintén nagyon elterjedt volt a szeszesital főzés is. Jelentős volt még az ősi időkből ismert „mézital", s a mézfőzők minden városban megtalálhatók voltak. Több fajta mézitalt különböztettek meg, volt rossz, közepes, legjobb. Egyre inkább terjedt a sörfőzés. Egyes városok éppen a német eljárással készült sörfőzésük által váltak híressé, mint például: Zsovkva, ahonnan a sört Ivovba, a királyi lakomákra is szállították. Ezért a városok elöljárói nagyon részletes recepteket őriztek, például: hogyan kel ízesíteni az italt, hogy ne veszítse el hírnevét.
A fogyasztás fellendülésével fontosak lettek bizonyos másodlagos árucikkek. Nagyon széles körben elterjedt a méhviasz, amelyet a viaszöntödékben dolgoztak fel. Ennek a mesterségnek a hagyománya még a fejedelemségek idejéből származik, a 14-15. században Lvov vált a legnagyobb viaszfelvásárlóvá. A viaszkészítők a kormány felügyelete alatt álltak, külföldre pedig csak a legszebb, tiszta viaszt engedték kivinni, a városi viaszöntöde pecsétjével ellátva. A viasz hamisítását szigorúan büntették. Amikor 1600-ban egy Herburt mágnásnál dolgozó hamis pecséttel ellátott nagyobb szállítmány viaszt akart kivinni a városból, a városi bíróság kötél általi halálra ítélte. Viaszból készítették a gyertyákat, amelyeket általában a templomi közösségek gyártották. A rosszabb minőségű gyertyák készítésére a juh-faggyút használták, ebből készítették a szappant is.
A 15. században Lvovban fejlődésnek indult a sapkakészítés. 1557-ben Dmitro Lvovi ukrán sapkakészítő 3000 saját készítésű sapkát adott el a görög Kornyaklovnak. A fésűket a fésűkészítők szarvból készítették. Jelentősen fellendült a szövés. Gyapjúból szőtték a szőnyegeket, s a népviseletet is („plahta", „zaposzka"). A szőnyegszövés nagyon megbecsült mesterségnek számított. Némely szőnyegek napjainkig megőrződtek.
| |