Forray R. Katalin

Szempontok a cigány gyermekek iskolai szocializációjához -

a multikulturális iskola esélyei

Szeretnék kapcsolódni Choli Daróczi József előadásához, elsősorban azzal, hogy Nyugat-Európában a nyugat-európai cigányságot mint külön etnikumot, népcsoportot nem tartják nyilván önállóan, hanem „utazók" és „nomádok" kategóriában.

Amikor a nyugat-európai országokban arról beszélnek, hogy mit kell tenni bizonyos kisebbségekhez tartozó gyerekekkel az iskolában, akkor a cigány gyerekek és a cigányság ebben a kategóriában szokott szerepelni. Ez azt is jelzi, hogy Nyugat-Európa-szerte a cigányság úgy jelenik meg, mint egy utazó, kóborló nép. Tehát nem nomád; ezért nagyon rossz az a kifejezés, amit a nyugat-európaiak használnak. Sok szakember tiltakozik is ellene, de ez már beivódott a szaknyelvbe. Nem nomád, mert a nomád életforma egyfajta térhasználatot jelent, ahogy például az egykori magyarok éltek; volt téli szállás, nyári szállás; odább mentek, mikor az állatok a füvet lelegelték. Tehát ez egy nomád életforma, amit nem szabad se negatívan, se pozitívan minősíteni, hanem egyszerűen leíró tartalmú.

Nem erre az életformára gondolnak, hanem a kóborlásra. Természetesen, a nyugat-eu­rópai cigányok nem úgy kóborolnak, ahogyan egykor kóboroltak az őseik sok száz évvel ezelőtt - ekhós szekéren, éhezve, nyomorogva-, hanem Mercedes autókkal, utánfutók­kal, több helyiséges lakókocsikkal. A mi szemünkben ők gazdagok. Az ottani, letelepe­dett emberek szemében pedig nem gazdagok, hanem egyrészt szegények, másrészt pedig problémát okoznak. Tudniillik, kisebb-nagyobb csoportokban vannak, nemcsak cigá­nyok, hanem más, hozzájuk csapódó, vagy másfajta etnikumhoz tartozó emberek is, megjelennek egy-egy városban, és ott tartózkodnak egy ideig. Ez azt jelenti abban a városban, hogy elfoglalnak egy területet, és kell nekik infrastruktúra, kell csatorna, kell WC, kell mindaz, ami nekünk Budapesten természetes, de sajnos az országban még korántsem annyira természetes. Nyugat-Európa nagyvárosaiban éppen az okoz problémát, hogy egyrészt hogyan lássák el ezeket az utazóknak többé-kevésbé állandó telep­helyeit infrastrukturálisan, műszakilag. Ami pedig az iskolás gyerekeket illeti, a problé­ma úgy fogalmazódik meg Nyugat-Európában, hogyan oktassák a vándorló, utazó emberek gyerekeit. Tudniillik ez azzal együtt jár, hogy a gyerekek mennek a szülőkkel városról városra, országról országra. Az országoknak megvan a saját oktatásügyük, a gyerekek nem tudnak ugyanabba az iskolába járni. Ez adminisztratív problémákat és egy sereg más problémát is felvet.

Van kísérlet arra, hogyan lehetne ezeket a gyerekeket iskolában tartani, megtanítani nekik azokat a kulturális alapkészségeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az ember elboldoguljon a mai nagyon összetett társadalomban. Ilyen az írni-olvasni tudás, számol­ni tudás, a minél magasabb iskolázottság, technikai tudás stb. Sokfajta kísérlet alakult ki Európában, például a vándortanárok rendszere, amely azt jelenti, hogy a tanárok mennek a családokkal tovább. Ez nem azt jelenti, hogy egy egész intézmény, hanem 3-4 tanár. Az óvodásokkal szaktanárok mennek. Vannak olyan városok, ahol gyakrabban megfordúlnak utazó emberek, ott vannak iskolák, ahol direkt erre specializált tanárok vannak, akik ismerik az utazó gyerekek problémáit. Elfogadják egymás bizonyítványát.

Magyarországon nem így fogalmazódnak meg a cigánysággal kapcsolatos oktatásügyi kérdések. Egyszerűen azért nem, mert a cigányság legnagyobb hányada letelepedett életmódot folytat. Kényszerből, vagy más ok miatt letelepült. Az ország keleti részén nem egészen van így. Nehéz megtalálni sok cigány gyereket, mert költözik a családdal együtt. Nem olyan módon, mint a nyugati országokban, nem Mercedes busszal, hanem egyszerűbb úton-módon egyik faluból a másik faluba megy. A gyereket az iskola pedig nem találja. Ilyen problémák vannak az ország sok pontján, kiváltképpen, ahol az elmúlt évtizedekben megszűnt az iskola, nem alakult önkormányzat, nincs apparátus arra, hogy megfigyeljék, a gyerekek tényleg ott vannak-e az iskolában. Ennek ellenére Magyaror­szágon a cigány gyerekekre nem az a jellemző', hogy az iskolában a kóborlásból eredő problémáik vannak.

Choli Daróczi József elmondta, hogy a cigányság meséi, gondolkodásmódja, a hitvi­lága, többé-kevésbé koherens kultúrára enged következtetni, amely valami módon benne van a cigányok többségében; kiben több, kiben kevesebb van ebből a koherens kultúrá­ból. Lehet azért több benne, mert tagja egy nagyon hagyományos közösségnek, ahol megtanulja, magába szívja már csecsemő korától kezdve. Vagy pedig megtanulja felnőtt-ként, esetleg felnőtt értelmiségiként. Például öntudatos cigány ember lesz, és megtanulja a nyelvet, kultúrát. Tehát nem természetesen szívja magába, hanem kiformálja, ráébred a saját identitására, és annak megfelelően alakítja át a gondolkodásmódját.

Ebből az következik, hogy a cigány gyerekekkel találkozó iskolának, óvodának, pedagógusoknak számítania kell arra, hogy másfajta gondolkodásmóddal találkozik, mint amilyent a legtöbb nem cigány tanítványánál megszokott. Némiképpen másfajta értékrendszerrel, tehát eltérő gondolkodásmóddal, eltérő rutinokkal, eltérő asszociációk­kal találkozik. Sokszor nem könnyű egymást megérteni. Egy csoport ez, aminek a belső történéseit kevéssé ismerjük.

A hitvilággal kapcsolatban még elmondom, hogy ismerem a Káli istennő és Szűz Mária közötti összefüggést, és biztos így is van, hogy valahogy átöröklődött az istenhit. Én protestáns vidékről származom; és kálvinista vagyok, számomra teljesen egyértelmű­en a katolicizmus jele, ha valakinek látom, hogy rózsafüzér himbálódzik a Mercedes tükrén, az nagy valószínűséggel cigány, mert ők szeretik hordani a katolikus kellékeket. Számomra ez nagyon feltűnő jelenség, inkább a cigányokra jellemző, hogy ennyire mutatják a katolicizmusukat, mint a nem cigányokra.

Még a névről elmondom, hogy igaz, hogy a nemzetközi nyilatkozatok, deklarációk azt mondják nagyon liberálisan, és nagyon szépen, hogy minden etnikumnak és minden népcsoportnak joga van magának megválasztani azt a nevet, amelyet használni óhajt. Éppen ezért nem illik kétségbe vonni, nem szokás, nem szabad kétségbe vonni. Ezért visszás, ha valaki ma a Magyarországon élő románokat oláhoknak mondja. Mert törté­nelmileg a kódexek szerint a románokat tényleg oláhoknak meg vlach-nak írták, de ha önmagukat 150 évvel ezelőtt románoknak kívánták nevezni, akkor ezt az óhajukat tiszteletben illik tartani. Ez vonatkozik a szlovákokra is, akiket Magyarországon évszá­zadokon keresztül tótnak mondtak.

A cigányokkal kapcsolatban az a helyzet, hogy a cigány kifejezés, illetve ennek valamilyen formája Európa-szerte nagyon el van terjedve, Gypsy, meg gitane meg Zigeuner. Majdnem minden nyelvben van a cigány szónak valamilyen megfelelője. Minden nagyobb európai nyelvben szerepel. Viszont, ha elmegyek egy konferenciára, ahol az európai vagy magyar cigányokról van szó, és ezt a szót mondom az illetőknek, franciásan gitane-t mondok, vagy Gypsyt, akkor bizony gyanakodva néznének rám. Sőt volt már eset, hogy angolul írtunk egy cikket, ahol a Gypsy szó szerepelt, és visszaküld­ték, hogy „ezt azért mégse". Tudniillik, aki Európa-szerte ad magára, az nem használja ezt a szót. Ugyanúgy, ahogy nem illik azt mondani az amerikai feketékre, hogy néger, sőt legújabban afrikai amerikaiaknak kell mondani. Tehát azt, hogy néger, már régen nem szabad mondani. Aki ad magára, az nem mondja azt sem, hogy fekete, sem azt, hogy színes, hanem, hogy afro-amerikai.

Magyarországon minden további nélkül használják a cigány szót, és lám Choli Daróczi József, aki itt képviseli ennek a kultúrának a színe-java-virágját, is azt mondja, hogy cigány. Sehol máshol nem mondják. Németországban azt mondják, hogy szinti-roma, tehát kifejezetten ragaszkodnak hozzá, hogy a németországi cigányok szintik. De Euró­pában inkább azt mondják, hogy roma. Ezt Magyarországon is használják. Ezzel szemben én magyar, ha azt mondom valakinek, hogy roma, akkor az mintha egy kicsit sértő is volna. De az is sértő, ha azt mondom valakire, hogy cigány. Tehát nagy zűrzavarok vannak ezekkel a dolgokkal, és bizony jó, hogy itt ülnek a cigányság más képviselői is, mert ez a cigányságnak a saját dolga lenne végül is. A nem cigány legfeljebb támogat­hatja, segíthet benne, hogy kialakítsa - mondjuk Magyarországon is -, hogyan kell őket hívni.

A tisztázatlanságokat mi sem érzékelteti jobban, mint az, amit a pedagógusoktól hallok, nem barátságtalan, nem elutasító, nem ellenséges mondatok, mondások, mikor arról kérdezgettük őket, hány cigány jár hozzájuk, kik a cigányok és milyen problémájuk van a cigányoknak az iskolában, óvodában. „Ó, hát ezek már nem is cigányok, akik hozzánk járnak." Vagy „X-et, Y-t ne is vegyék cigánynak, mert itt dolgozik a konyhán az anyukája rendesen". „Mi már nem is vagyunk cigányok, mert..." Mindenki számára ismerős, hogy mit jelent ez.

Azt jelenti, hogy a cigány szónak hozzátapadt értelmezése van. Visszautalnék arra, miért nem használja például egy tudományos konferencia azt a szót, hogy cigány. Még a múlt században volt egy romantikus értelmezése is. Tehát, jelentette a szabadságot, jelentette a szép cigány legényt jelentette a Rigó Jancsit, aki elvette feleségül a Chimay francia hercegnőt. De jelentette a munkátlanságot, a lopást, az erkölcsi szabadosságot, és egy sereg más dolgot is a nem cigányok körében. Tehát egyrészt valami másfajta dolgot jelent, ami egyrészt romantikus, vonzó, másrészt pedig taszító és elhatárolandó dolgot.

Choli Daróczi József elmondta, hogyan szorult ki a régi cigány szakértelem a modern gazdasági életből. Így a romantikus tartalmak lassan-lassan lefoszlottak a cigány szóról. Ma már kevésbé jelenti Magyarországon a cigány, tehát a gitane, zigeuner, Gypsy ezt a dalos, szabad fiút, lányt, hanem sokkal inkább jelenti, és Magyarországon pedig még hangsúlyozottabban jelenti azt, hogy nem dolgozik, hogy munkakerülő, hogy elmaradott, nyomorult körülmények között él. Egy sajátos előítélet ez, amit mindannyian ismerünk. Ezért találkozhatunk olyan kifejezéssel, hogy „már nem cigány". Ez nem azt jelenti ebben az értelmezésben, hogy a bőrszíne változott meg, hanem azt jelenti, hogy úgy dolgozik, úgy él, ahogy az elvárható egy Magyarországon élő átlagpolgártól. Elsősorban a cigá­nyoknak, a romáknak kell eldönteni, kialakítani egy másfajta képet.

Visszatérve az iskolára, nem feltétlenül azokkal a cigányokkal, nem azzal a kultúrával találkozom, amit itt Choli Daróczi József ismertetett. Olyan gyerekekről van szó, akik megbuknak az iskolában, akik nem jutnak el a felsőbb tagozatba, nem jutnak el a középfokú oktatási intézményekbe. Olyan gyerekekkel találkozom itt Kőbányán is, és sajnos sokfelé az országban - főleg a keleti, észak-keleti részén -, ahol egyébként is nagy mértékű a gazdasági visszaesés, és nagy mértékű munkanélküliség van - akik igazi nyomorúságban, igazi szegénységben élnek. Találkozni lehet újra azzal, amitől az utóbbi időben, a XXI. század hajnalán elszoktunk, hogy a gyerekek azért nem mennek iskolába, mert nincs ruhájuk és nincs cipőjük.

Tehát mindezt jelentheti az, hogy valaki cigány gyerek. Ezt szociokulturális hátrá­nyoknak nevezzük, hátrányos helyzetnek, halmozottan hátrányos helyzetnek. A pedagó­gusok számára ismerősek ezek a fogalmak. Szélsőséges esetben nagy szegénységet jelentenek, a család alacsony iskolázottságát, hiányzó képzettségét, a gyerek betegeske-dését, a gyerek alultápláltságát, a gyerek rossz öltözködését stb. Ebből következően, és ezzel nagyon szorosan összefüggően iskolai alulteljesítés, bukás, lemorzsolódás követ­kezik be. Nagyon gyakran a cigány gyerekek ezzel küszködnek az iskolában, sőt az életben is. Ugyanakkor azonban azt is kell tudni, hogy 1961 óta mindig létezik olyan program az országban, amely a cigányságot mint hátrányos helyzetű népcsoportot, társadalmi csoportot akarta támogatni. De csak mint társadalmilag hátrányos helyzetű csoportot. Ez a felfogás nem ismerte el a cigányság kultúráját, nem ismerte el, hogy a cigányság egy etnikum.

Itt szeretném kiemelni, hogy az 199l-es önkormányzatokról szóló törvény az, amely először adott kiegészítő támogatást a cigánysághoz tartozóknak olyan címen, hogy „etnikum". Ez tehát nemzetiségek és etnikai kisebbségek oktatásának kiegészítő támo­gatása. Országszerte elharapódzott a szokás, hogy azt mondják: „az etnikum" „nálunk az etnikum aránya ennyi... meg ennyi"... Ezen nem értenek mást az emberek, mint, hogy hány cigány tanuló van itt, meg amott az egész országban. Ez is rossz beidegződés, ami majd remélhetőleg el fog múlni. Mindenesetre azon, hogy etnikum azt lehet érteni, hogy valamiféle kultúra, amely lehet közös nyelv, lehet szokásrendszer, lehet tárgyi kultúra. De lehet a döntő tényező a közös sors is.

Általában a liberális és humanista nemzetközi nyilatkozatok azt mondják, hogy minden etnikum maga választja meg a nevét, és minden egyénnek joga van ahhoz az etnikumhoz tartozni, amelyhez tartozónak érzi magát. Tehát joga van kimondani magá­ról, hogy „én ehhez az etnikumhoz tartozom". A valóságban ez nem egészen így van, mert nemcsak ilyen önként vállalt önbesorolás kérdése ez, hanem egyfajta „címkézésen" alapuló besorolás is. A cigányok tudják, hogy mennyire heterogén a cigányság, mennyi ellentét feszül a cigányság egyes csoportjai között is, tehát nehéz azt mondani, hogy valami módon egységesek. Egyetlen szempontból biztosan egységesek, és ez nem a bőrszín, és nem a szemszín és nem a nyelv, hanem a közös sors. A többség azt a stigmát üti rá, hogy az illető cigány. Az illető akarja, vagy nem akarja, tiltakozik ellene, vagy nem tiltakozik ellene, meg sincs róla kérdezve. Van, aki nem tagadhatja le, vagy nehezen tagadhatná le, van, aki azonban letagadhatná, ha akarná, de túlságosan kockázatos. Valószínű, hogy a cigányságnak mint etnikumnak a közös sors ad alapvető közösséget.

Nem egyedül a cigányság van ebben a helyzetben, hanem például a zsidóság. A cigányok maguk is nagyon szívesen hasonlítják össze önmagukat a zsidókkal, már csak a diaszpóra (szétszórtság) miatt is, a helyzet miatt is. Az a helyzet, hogy olyan, mint zsidó rassz jelleg, nemigen van. Vannak vörös hajú, szeplős, fehér bőrű zsidók, és vannak barna bőrű, fekete hajú zsidók, és állítólag vannak sárga bőrű, ferde szemű, fekete hajú zsidók is. De vannak sötét bőrű, afrikai külsejű zsidók is. Tehát tulajdonképpen, ha ránézünk valakire, nem lehet megmondani, hogy zsidó vagy sem. Ha ránézek valakire, nem tudom megmondani, hogy cigány vagy nem cigány. Énrólam meg tudják mondani, hogy biztos az Alföldről jöttem, a fejformám, vagy valami miatt. Szóval lehetnek rasszjegyek, de nem törvényszerűen jellemzők mindenkire. Tehát, ami összeköti ezt a népcsoportot, az a stigma, a közös sors vállalása.

Az, hogy a cigány gyerekek, a cigány emberek mennyire vállalják ezt a közös sorsot, szintén döntés kérdése: ki mennyire akar asszimilálódni. Az iskolarendszer egészen a közelmúltig egyszerűen tolta az embereket az egyéni asszimiláció irányába. Tudjuk, hogy ez kevés sikerrel járt. Másfelől, ha a stigmán alapul a közös etnikumhoz való tartozás, akkor az az egyéni asszimilációt végtelenül megnehezíti. Mert hiszen az asszimiláció azon alapul, hogy elutasítom azt a csoportot, amelyikbe tartozom, és választok magamnak egy másikat. Ez egyéni döntés. Ha meg tudom tenni, dönthetek így, de nyílván ennek bizonyos határai azért vannak. Hogyha valaki túlságosan sötét bőrű, az nem tudja magát „eladni" úgy, mint skandináv. Tehát bizonyos külső jelek nehezíthetik az asszimilációt, de végül is lehetetlenné nem teszik. Magyarországon nehezítik, de mondjuk Spanyolországban már kevésbé.

A másik dolog az integráció, azt jelenti, hogy a kultúrát is viszi magával nem az egyén, hanem a csoport. Tehát az asszimiláció az egyén beolvadása a társadalomba, eltűnése, elmerülése. Az integráció pedig csoportos, és a kultúrával együtt történik.

Amiről a címben szó esett, ez a multikulturális iskola, világszerte ezen az eszmén, ezen az ideológián alapul. Ugyanis az egyéni asszimiláció esetenként sikerrel járhat, eseten­ként nem. Nem lehet minden embertől azt megkívánni, hogy valamely többségbe asszimilálódjék. Ehhez személyes döntés kell.

Az integráció azt jelenti, hogy megtartja a csoport a kultúráját, s úgy tagolódik be a társadalomba. A kultúrák sokfélék, sok kultúra élhet egymás mellett egy országon belül is. Ezt nevezik a modern nyelven multikulturális társadalomnak.

A kultúrák között van valamiféle kommunikáció; az, hogy egymást értékesnek tekin­tik, egymástól tanulni akarnak, hogy az egyén meg akarja tanulni a másiktól, hogyan lehet barátkozni, hogyan lehet szeretni, hogy lehet kifejezésre juttatni az érzelmeiket. Tehát nem csupán a saját kultúrámat ápolhatom, hanem igyekszem átvenni a másik kultúrából azt, ami jó. Megismerni, vagy át is venni a másik kultúra értékeit: ez interkulturális nevelés, interkulturális kapcsolat.

A világ modern neveléstudományában, oktatásügyében, oktatásszociológiájában ez ma rettentően gyakran használt fogalom. Nem állítja senki, hogy mindeddig sikerült volna megvalósítani akár egyetlen multikulturális iskolát is. Pláne nem többet. Ám ez nagyon határozott ideál, határozott irány, mely felé a világ sok országa elindult. Szemben áll azzal az oktatásüggyel, amely az asszimilációt kényszeríti ki. Az asszimilációt értékké tevő társadalmat az Amerikai Egyesül Államok egykori, szép jelszavából olvasztótégely iskolának, olvasztótégely társadalomnak nevezik. Bizonyára sokaknak ismerős az Egye­sült Államoknak ez a régi ideológiája, hogy az Egyesült Államok a népek olvasztótége­lye, ahol feloldódnak az egyes népekre jellemző kultúrák, tulajdonságok, nyelvek, kialakult valami egységes, valami szép, valami új minőség, amiben mindenből van egy picike, és ez az USA kultúrája. Az, hogy ez így nem működik, kiderült a hosszú, forró nyarakon, az 1950-es években is, és derül ki folyamatosan, mindig. Úgy néz ki, hogy egy csoport már beolvadt, asszimilálódott, tényleg feloldódott az olvasztótégelyben, amikor jön egy új nemzedék, és felfedezi, hogy neki mások voltak a szülei és a nagyszülei, és elkezdik megtanulni a nyelvüket.

De nemcsak az Egyesült Államokra jellemző ez, hanem Európa nagyon sok országára. Az az igazság, hogy mi szemérmességgel, szégyenlősséggel szoktunk beszélni a saját etnikai feszültségeinkről a térségben. Azzal a lenézéssel gondolunk magunkra, amivel rólunk beszélnek, mondjuk a nyugat-európaiak. Jóllehet hogyha a baszkokra gondolunk, vagy a borzalmas észak-írországi, valláson alapuló gyilkosságokra, láthatjuk, hogy bizony ott is fennmaradnak ezek a kulturális különbségek, és nemcsak fennmaradnak, hanem gyilkolnak is értük. Nemcsak a mi térségünkben, hanem gazdaságilag fejlettebb demokratikus országban is.

Nyilvánvaló, hogy ez a sok feszültség, robbanás, halál, gyűlölség, mindez arra kény­szeríti a gondolkodó embereket, hogy valahogy kezeljék ezt a problémát, és ezért tartják jónak a multikulturális iskola eszméjét. Nem látnak más megoldást, hiszen a felnőtteket már nem lehet megnevelni. Talán a kicsiket, a gyerekeket rá lehet arra nevelni, hogy tiszteljék egymást, érdeklődjenek egymás iránt. Ne utasítsák el mindjárt a másikat, pusztán azért, mert ismeretlen, inkább, ha egy ismeretlennel találkoznak, csodálkozzanak rá, kérdezzenek rá, akarjanak róla tudni. Ebben a pedagógusoknak kellene vezetni a gyerekeket. Tehát a pedagógusoknak kellene a legnyitottabbaknak, a legérdeklődőbbek-nek, legkíváncsibbaknak lenni. Ezzel modell lehet a gyerekek számára is, de nem csak ezért. Egy tekintélyelvű, előítéletesen gondolkodó pedagógus veszélyes lehet az iskolára, és veszélyes lehet a környezetre is, mert a pedagógust a társadalmi környezet még ma is tekintélynek ismeri el, és amit mond, az többet számít, mint amit mások mondanak.

A multikulturális iskola, oktatás eszméje azon alapul, hogy a kultúrák sokfélesége érték, és ezeket valamilyen módon be kell vinni az iskolába. Visszautalok arra, hogy a cigány gyerekeket, cigány iskolásokat mint halmozottan hátrányos helyzetű csoportot értelmezzük, ill. értelmezték évtizedeken keresztül. Az utóbbi néhány évben kapott egyre nagyobb szerepet az, hogy felismerjük, hogy a cigányságnak van kultúrája is. Fogalmaz­hatjuk árnyaltabban, hogy a cigányság heterogén, összetett, sokféle ellentéttől szabdalt, gazdaságilag, kulturálisan, nyelvében, nagyon nagy rétegei szegények, iskolázatlanok, tehát ilyen értelemben hátrányos helyzetűek. Ha az iskola, az óvoda velük találkozik, olyan gyerekekkel tehát, akinek nincs ennivalója, ruhája, nyilvánvaló, hogy olyan problémával áll szemben, ami nemcsak a cigányokra jellemző - igaz, hogy náluk nagyobb hányadban -, hanem minden szegény emberre, az etnikumtól függetlenül. Minden szegény, iskolázatlan, munkanélküli családra. Tehát úgy kell segíteni neki, úgy kell támogatni, mint mindenkit, aki önhibáján kívül olyan körülmények közé született, amelyek gátolják abban, hogy kifejlessze a személyiségét, azt adja az iskolában, ami a legjobb benne.

Másfelől el kell ismerni - és az iskolának, óvodának, a pedagógusoknak, és minden olyan társadalmi intézménynek, amely a cigánysággal találkozik, tudatában kell lenni annak is -, hogy a cigányság kultúra hordozója is, amely kultúrának van értéke. Nemcsak a történelmében vannak értékek, hanem sok-sok érték van, amelyet a mai cigány kultúra hordoz, tehát nemcsak magas kultúra természetesen, hanem a szokásrendszer, napi viselkedés stb. Amit az iskolának ismerni kell valahogy, a társadalmi törvénynek ismer­nie kell, akceptálni kell, sőt sok esetben nem lenne baj, ha tanulnánk belőle. A kultúrának egyes elemeit, ha nem is megtanulnánk, csak megismernénk, talán irigyelnénk. Mire gondolok? Ilyen a normális család. Ne tévesszen meg senkit, hogy az állami gondozottak között nagyon sok a cigány. Felülreprezentáltak a cigány gyerekek. Ennek az az oka, hogy nagyon sok cigány család csúszott a társadalom peremére, esett szét. Tehát egyszerűen nem kulturális sajátosság, hogy a gyerekeiket állami intézetekbe adják nevelkedni, nem az etnikum kultúrájához tartozik, hanem a társadalom peremére szorult, szétesett családok, bűnöző családok, vagy deviáns családok életviteléhez tartozik sajná­latos módon, amiből rettentően nehéz kitörni. Természetesen, ha valakinek nincs szak­mája, nincs iskolázottsága, nincs vagyona, nincs semmije, nehéz kitörni. Tehát nem kulturális, hanem társadalmi tünet.

A gyerek szerepe a cigányságnál - ezt általában szokták tudni a pedagógusok, hiszen látják a gyerekeken -, a cigány családokban a gyerek szerepe eltér az európai átlagtól. A gyerekek sokkal fontosabbak a családban, mint a nem cigány családokban. Más szerepet tölt be a gyerek, más a gyereket körülvevő viszony. Jobban benne él a gyerek a család mindennapjaiban. A régi, magyar családokban az volt a szokás, hogy „ne a gyerek előtt". A szülők a maguk dolgait egymás között intézték. A cigány családokban ilyen nem szokott előfordulni. A gyerek ott van, és éli azt az életet, amit az egész család él. Nemcsak a család, hanem a nagy család. És rettentően sok inger éri. A pedagógusok szívesen beszélnek ingerszegény környezetről. Ezzel magyarázzák a sikertelenségeket. Nagyon gyakran az ellenkezője az igaz. Túlságosan sok inger éri a gyerekeket. Ez nem negatív minősítés, hanem leíró értelmű. Sokféle élményük van, sokféle embert látnak, történetet hallanak, sok zenét hallgatnak. „Most kártyázunk, most x-el, y-al amaz történt, most beszéljük meg, most menjünk el, most látogassuk meg", tehát rettentően mozgalmas az élet. Néha bizony az iskola, óvoda inkább sivárnak tűnik, mintsem vonzónak.

A gyerek szerepét és a gyereket körülvevő érzelemteli légkört az is jelzi - ez pedig még egy elem a cigányság helyzetéről, mint már mondtam, a közös sors kovácsolja egységessé a cigányságot -, hogy miután kisebbségben érzik magukat, fokozottan érzékenyek. Mindenki így van ezzel. Mindenki, ha saját magára gondol, tudhatja nagyon jól, hogy minél kiszolgáltatottabb helyzetben van, minél kényesebb a helyzete, minél gyengébb, annál érzékenyebb, ez nyilvánvaló. Ugyanígy van ez a cigánysággal mint etnikummal kapcsolatban is. Érzékenyebben reagálnak olyan sérelmekre is, amelyeket esetleg a nem cigány származású észre sem vesz. Olyan önfeledten cigányozunk, olyan önfeledten zsidózunk, és önfeledten mondunk csúnyákat csoportokról (hogy például a nők ostobák, hogy „kés, villa, olló, gyerek kezébe nem való"), mondunk mindenféle csoportokról egységesítő véleményeket, ami, ha nincs ott az illető, akkor miért ne mondjuk. De ha ott van, akkor fáj neki. Aki mondja, esetleg eszébe sem jut, hogy megsért valakit. De ha ott van, és célzottja ennek az általánosító megjegyzésnek, az nagyon szembeszökő, és úgy érzi, hogy személy szerint őrá irányul. A rokonaira és családjára. És valahol valahogy ez így is igaz.

Erre egy anekdotát mondok. Megismerkedtem egy amerikai fiúval - rögvest kereszt­kérdéseket tett fel. Szőke hajú, kék szemű, wasp, tehát fehér-angolszász-protestáns, az Egyesült Államok elitjéhez tartozik, az etnikai elithez tartozik. Megtanult magyarul. Két évet élt Magyarországon. Mondta, hogy érzi, hogy néha előítélettel viseltetnek az emberek vele szemben, és diszkriminálják. Például ül egy társaságban, ahol beszélgetnek, és azt mondják, „hogy buták a szőke hajúak, kék szeműek", és akkor rá néznek, hogy szőke hajú, és kék szemű, és „jaj, ez terád nem érvényes, te kivétel vagy". Sorozatban kap olyan megjegyzéseket, hogy az amerikaiak kultúrálatlanok, primitívek, barbárok. Ő erre megsértődik mint amerikai, mert miért lenne ő barbárabb, mint bárki?

Mindaz, aki kisebbségi helyzetben érzi magát, sokkal sérülékenyebb, mint a többség. A többség pedig hajlamos arra, hogy ezt ne vegye észre. Se kisebbséghez tartozókat, se többséghez tartozókat nem neveltek arra az elmúlt évtizedekben, hogy figyeljenek ezekre a dolgokra. A nyugati világban az elmúlt évtizedekben kemény harcok árán, és most is ez megy, folyton gyúrják az embereket, egészen gyerekkoruktól kezdve, hogy legyenek türelmesek, legyenek kíváncsiak a másikra, ne tegyenek előítéletes megjegyzéseket, ne bántsanak másokat, ne tegyenek sommás megállapításokat. Nyilván messze nem tartanak ott, hogy kezelni tudják ezeket a problémákat.

Magyarországon az elmúlt évtizedekben, de az azt megelőző időben is, soha nem alakult ki egy olyan kultúra, mióta szétesett a patriarchális kultúra - melynek az volt a jellemzője, hogy valahogy elfogadta, hogy „egy falu, egy koldus, egy bolond" ez elfogadott volt valahogy - és egy ipari társadalom alakult ki. soha nem tanították meg az egymást követő nemzedéket arra, hogy figyeljen, és legyen tekintettel a másik érzékeny­ségére. Arra, hogy az én szabadságom addig tart, ahol a másik szabadsága kezdődik. Nem léphetnénk át ezt a határt. És a pedagógusoknak nagyon kellene tudni ezeket, mert a cigány gyerekeknek - éppen mivel nemcsak szociokulturálisan lehetnek hátrányos helyzetben, hanem kulturálisan is meghatározottak, plusz még kisebbséghez is tartoznak - tehát érzékenyebbek. Fokozattabban ki vannak téve ezeknek a sérelmeknek, fokozot­tabban érzékenyek ezekre a sérelmekre. Egy gyerek tehát, aki ilyen helyzetben van, több frusztrációt, több feszültséget kénytelen elviselni az iskolában, és persze más társadalmi intézményben, és a bolttól kezdve az utcáig. Kiváltképpen, ha egyedül van, vagy kevesed magával. Az emiatti feszült állapota nyilván inkább agressziót szül - a frusztráció-ag­resszió közismert modell -, mintsem, hogy arra serkentené, hogy összes energiáit arra fordítsa, hogy tanuljon, teljesítsen. Nem biztos, hogy a cigány családok számára minden esetben annyira értékes az iskolai tanulmányi eredmény, a teljesítés, mint amennyire mondjuk elvárnák a nem cigányok tőlük. Többek között azért nem, mert Choli Daróczi József azt mondta, hogy a népköltészetnek, népművészetnek egy új virágzását tapasz­talhatjuk a cigányság körében.

Sokan azt mondják, hogy a cigányság az utolsó olyan népcsoport ma Európában, amelynek élő, igazi, ma születő népművészete van. Ez azt is jelenti, hogy ami érték az egyik oldalon, az probléma a másik oldalon. Ami hagyomány, tradíció, szépség, az a másik oldalon lehet sajnos konzerválódás, nehezen mozdulás, nehezen kiemelkedés, megmaradás azon az ismeretszinten, technikai szinten, civilizatórikus szinten, ami a miénk, ami a „nagyanyámé volt, apámé, anyámé volt".

Nagyon sok minden szól amellett, hogy amikor egy cigány nagycsaládban, amelynek központjában nagyon fontos szerepet játszik a gyerek - ezért van, hogyha a gyereket sérelem éri az iskolában, akkor az egész nagycsalád megjelenik és tiltakozik a sérelem ellen -, ha a pedagógus tudja, hogy a cigányságban mit jelent az, hogy nagycsalád, mit jelent az, hogy gyerek, akkor ezen nem fog felháborodni. Nem akarom azt mondani, hogy az iskolába, vagy az óvodába be kell engedni a például 25 tagú, feldúlt cigány családot, hogy szabad kifejezést engedjenek az indulataiknak, de a pedagógusnak tudnia kell, hogy mi van emögött, és meg kell tanítania, vagy rá kell szorítania ezt a bizonyos nagycsaládot, hogy olyan viselkedést tanúsítson az intézményben, amilyen viselkedéssel nem zavarja a többiek szabadságát. Ez egy nagyon nehéz feladat. De alapvető, hogy a pedagógus tudjon ezekről, és értse meg ezeket, elfogadja, és utána mondhatja - mikor ezen az alapálláson van, tehát pozitívan és őszintén, nyitottan és érdeklődően áll szemben a cigány gyerekekkel, családokkal -, akkor mondhatja, hogy „igen, ezzel szemben itt bent az iskolában szó sincs arról, hogy 20-an bejöttök a gyerek miatt, szó nincs kiabálásról, itt halkan beszélünk". Szóval utána lehet kialakítani a megfelelő érintkezési szabályokat. Ez nagyon sok iskolában megtörtént, és csak nagyon kiélezett, konfliktushelyzetben kerül ilyesmire sor, de azért előfordulhat, és itt a pedagógusoknak, az iskolavezetésnek igen nagy szerepe van abban, hogy milyen érintkezési normákat, érintkezési formákat alakítson ki.

Tehát egyrészt a gyereket egyrészt frusztrálja az őt ért sérelem, másrészt a család számára nem feltétlenül fontos az iskolai teljesítmény, az iskolai tudás. Ha nagyon hagyományos a család, akkor az írást, olvasást akarja csak az iskolától. Nagyon furcsa módon ez nemcsak Magyarországra érvényes, hanem Európára is. Európa sok országában ugyanúgy viselkednek a cigányok - mármint azok a bizonyos Mercedesen járó cigány emberek -, hogy írni-olvasni tanuljanak meg a gyerekeik, és többet ne. Ezért mindenütt azon fáradoznak, hogy minél tovább bent tartsák az iskola falai között a cigányokat, és olyasmit adjanak a cigány gyerekeknek, ami érdekli őket, és érdekli a családot. Az iskolázatlan cigány család számára, amely mondjuk - tegyük fel, példaként - lóval kereskedik, vagy akár festményekkel kereskedik - nem érdekli a kémia és a fizika mint tantárgy. Mivel nem akarja, hogy a gyerekből nagy kémikus legyen, vagy kémiata­nár, nem is tudja, hogy milyen út vezet ehhez. Meg a hagyományos nagy családokban öröklődnek a mesterségek. Miután a gyerek ott volt mindig, így megtanulja magát a mesterséget is, amit a család űz. Egyszerűen nem adekvált az az ismeretanyag. Tehát a gyerek motiválatlan lesz, érdektelen. Hogyan lehet motiválni, érdekeltté tenni? Bent az osztályteremben. Több nemzedéken keresztül lehet csak ezeket a dolgokat elérni.

Egy utolsó mozzanatra szeretnék figyelmeztetni! Ha a gyerek tanul - tehát feltétele­zünk egy nagy családban, nem szétesett családban, hanem kulturálisan kötött nagy családban egy gyereket, aki tanulni akar -, valamiért ambiciózus, akár azért, mert szereti a tanárját. A cigány tanulók számára nagyon sokat jelent az, hogy kötődjenek egy személyhez. A kedvükért, ha valakit megszeretnek, nagyon sok áldozatra képesek. Tehát valamiért elkezd tanulni a gyerek, és elkezd ambiciózus lenni. A tanárja látja, hogy nagyon szép pályát fog bejárni az illető, megy majd gimnáziumba, leérettségizik, diplomás lesz stb.... A hagyományos család ezt nem engedheti meg. Nem engedheti meg tudniillik, hogy a legtehetségesebb tagját kiemeljék belőle, és elvigyék. Mert az ilyen pálya azt jelenti, hogy a gyerek esetleg elszakad a cigányoktól. Lehet esetleg, hogy mint orvos, vagy mint egyetemi oktató, cigánynak vallja magát, de hogy soha többet nem fog a nagy család tagja lenni, és ott üldögélni a szobában a többiekkel, az nagyon valószínű. Lehet, hogy megesküdött rá, hogy megteszi, de akkor sem teszi. Akkor is elveszett. Kiváltképpen a nőknél nem nagyon engedik ezt meg. Mi azt mondjuk, hogy kifejleszti a személyiségét, kihozza magából a legjobbat. Ha innen nézzük, tehát a nagy családokból szerveződő kisebbségek szemszögéből nézzük, akkor azt mondjuk, hogy az illető elhagy bennünket, nem érdekli az anyja, nem érdekli az apja, nem érdekli a rokonság. Szégyelli a cigányságát, és szégyell minket, el akar bennünket hagyni. „Elkurvul, eladja magát." Tehát a család elveszíti az illetőt, az illető pedig elveszíti a családját. Ez rettentő nagy visszafogó erő lehet ezeknek a gyerekeknek a szemszögéből.

Tudniillik ott áll előttük a lehetőség, hogy vagy sikerül nekik egy pálya, amit elkép­zelnek maguknak, de elvesztik a családjukat. Az is lehet, hogy a pálya nem sikerül nekik, nem fogadja be a magyar társadalom, nem lesz belőlük orvos vagy egyéb, de elvesztik a családjukat. Tehát elgondolkodtató, hogy esetleg nyernek azon, ha feladják a családjukat, de elképzelhető, hogy mindent elveszítenek. Ezt így-úgy-amúgy, nyilván nem ilyen racionálisan, de valahogy érzelmi szinten mindenki átéli, aki egy ilyen helyzetbe kerül. És bizony sokszor úgy dönt, hogy nem vállalja a rizikót. Nem vállalja azt, hogy esetleg a két szék közül a pad alá esik, és mindene elveszhet.

Mint ahogy sokan közülünk, én magam is azért maradtam Magyarországon, azért nem mentem vonzó, gazdagabb országba el, mert ragaszkodom a családomhoz, a kapcsolataimhoz, a szüleim sírjához. Ugyanígy gondolkodnak azok a cigány fiúk és lányok, akiknek választaniuk kell, hogy most elhagyják-e egy nagy demonstratív aktussal a családjukat, szakítsanak velük, ám legyen belőlük nagy ember, vagy legyen belőlük kisebb ember, mint az anyukájuk, az apukájuk, kicsit gazdagabb, de legyen belőlük jó családanya, legyen belőlük okos, értelmes, családjának jólétet össezhozó cigány férfi, családapa.

Ilyen gondolatokkal küzdenek azok a gyerekek, akiknek van mit enni, ahol van mit felvenni a hideg ellen. Ahol még ez sincsen, az még hozzájön.