Héjj Attiláné Terkalska Aldona

A magyarországi lengyelek története és mai kulturális viszonyai

A külföldön élő lengyelek kérdése a lengyel nép személyes és társadalmi életében módfelett bonyolult probléma. Ennek okai a különböző történelmi, kulturális, politikai és gazdasági-társadalmi tényezők között keresendők. A magyarországi lengyel emigrá­ció okai is rendkívül különbözőek. Már a X. század végén és a XI. század elején a lengyel és a magyar államalapítás korában kialakultak az Árpádok és a Piastok dinasztikus érdekszá­lai. Számos lengyel már ekkor érkezett magyar földre a királyi udvarba. A XI. század vége felé kezd kialakulni a lengyel-magyar határvidék, a Kárpátok mindkét oldalán állandó települések kezdenek fejlődni. A XIV. század elején a korabeli Magyarország területén már találunk lengyel településeket, melyeket főleg parasztok és kézművesek laknak.

A Jagelló dinasztiából magyar uralkodók megválasztása 1440-ben (I. Ulászló), vala­mint 1490-ben (II. Ulászló) fokozta a lengyelek bevándorlását Magyarországra, elsősor­ban az udvarba, de sok lengyel harcolt a török ellen Hunyadi János seregében is. A magyar állam széthullása után - amikor a mohácsi vész következtében (1526) három részre szakadt az ország - a lengyel betelepülők érdeklődése Erdélyre irányult. Ekkoriban jött létre néhány lengyel falu Árvában is.

1660-ban a lengyel Szejm döntést hozott az unitáriusok kiűzéséről Lengyelországból (azzal vádolták őket, hogy együttműködtek a svédekkel az 1655-60 közötti svéd dúlás idején). Több ezer lengyel unitárius telepedett le Erdélyben. Ez volt az első lengyel politikai emigráció magyar területre. Az unitárius lengyelek saját hitközségeket alapítot­tak Bánffyhunyadon, Betlen községben, nagyobb számban telepedtek le Kolozsvárott, Tordán, valamint Eperjesen. Kolozsvárott 1696-1716 között lengyel nyomda is műkö­dött. 1784-ig, míg a Habsburgok be nem záratták, lengyel iskola működött Kolozsvárott, és az ott élő lengyelek több mint 100 éven át megtartották nyelvüket.

1683. szeptember 12-én Bécs alatt, majd október 7-én Párkánynál a Sobieski János király vezetése alatt harcoló lengyel seregek győzelmet arattak a törökök felett, ezzel Magyarország felszabadul a török uralom alól, és egész Magyarország a Habsburgok uralma alá kerül. A kifosztott, elpusztított, elnéptelenedett területekre lengyel telepesek is érkeznek, Csornára, Szapárra, Oroszlányba, Gyöngyös és Miskolc környékére.

A XVIII. század első évtizedében a magyarok ismét felkeltek a Habsburgok ellen, II. Rákóczi Ferenc szabadságharcában a lengyelek is szerepet játszottak. A börtönből Lengyelországba szökött Rákóczival a magyar parasztfelkelők kapcsolatot teremtettek, és Rákóczi a magyar menekültekkel és lengyel dragonyosokkal érkezett Magyarországra. A kezdetben sikeres felkelés kudarcba fullad, és Rákóczi ismét Lengyelországba mene­kül, de számos lengyel Magyarországon marad. Az 171 l-ben az osztrákok által szétvert seregből a lengyelek egy csoportja az aggteleki karsztokban rejtőzött el, és megalapította Derenk községet, ahol 1717-ben letelepedési jogot kaptak az Esterházyaktól. Derenk mint lengyel falu, 1942-ig létezett, ahol archaikus lengyel nyelvet beszéltek. A falu lakói ugyanis elszigetelten éltek, és évszázadokon át megtartották eredeti nyelvüket, melyet a szlovákkal vegyítettek. Lengyel tudatukat végig megtartották, a magyar lakossággal nehezen vegyültek. A magyar menyecskék, ha házasságot kötöttek egy derenki le­génnyel, megtanulták ezt a furcsa, egyedülálló beszédet.

1942-ben Derenk lakóit kitelepítették (a területet vadászterületnek nyilvánították) más településekre: Ladbesenyőre, Sajószentpéterre, Tiszapalkonyára, Kelemérre stb. A leg­többen az Ernőd melletti Istvánmajorban telepedtek le. Ez úgy történt, hogy a kitelepí­tettek házaikért, földjeikért végkielégítést kaptak, és jó páran együttesen megvásárolták a major földjeit, egész házsorokat, és együtt maradtak. Még a '80-as években is kb. 300-an éltek, mintegy 60 gazdaságban. Az idős emberek a mai napig furcsa lengyelséggel beszélnek, ismerik a lengyel imákat, nótákat. De a fiatalok, akik kenyeret keresve elhagyták a falut, már csaknem kizárólag magyarul beszélnek. Három éve azemődi iskolában megindult a lengyel nyelv oktatása gyerekek részére, biztos, hogy könnyen tanulnak.

Ha lengyelekről van szó, mindig a lengyel menekültek fogalma, valamint a szépen hangzó „a mi lengyelünk" kerül elő. Magyarországon már 1735-ben megjelentek a lengyel menekültek, akik egy évvel korábban konföderációban szövetkeztek a lengyel­országi idegen kormányzat ellen. Hogy hányan voltak, azt nehéz megállapítani, egyedül Isaszeg dokumentumai 70 ideérkezett lengyel nevét tüntetik fel. Ezt követően 1764-ben, '68-ban az orosz hatalom ellen szövetkezett további menekültek érkeztek.

Amikor Lengyelország elvesztette függetlenségét, (1795-1918 között), Magyarország ismét számos lengyel menekültnek adott otthont. A lengyel menekültek tovább harcoltak most már a magyar szabadságárt. Így volt ez, amikor az 1830. novemberi és az 1863. januári felkelés után Magyarország menedéket nyújtott a szökött felkelőknek.

A Magyarországra települő emigránsok közül számosan a nemesség és az értelmiség képviselői voltak és élvezték a magyar nép rokonszenvét. Számos lengyel családot felvettek a magyar nemesség soraiba, mint a Trnovszkyakat, az Osztrovszkyakat, Bo-rovszkyakat, Scitovszkyakat, ez utóbbiak még hercegprímást is adtak Magyarországnak. Sok menekült benősült magyar családokba, így született a „mi lengyelünk" kifejezés.

Külön fejezetet képez a magyarországi lengyelség történetében az 1848-49-es magyar szabadságharc időszaka. A magyarországi lengyelség történetét áttekintő előadás kere­teibe sajnos nem fér bele ennek az időszaknak részletezése, mely oly csodálatosan iratkozott fel a történelem lapjaira. Több ezer fős lengyel egységek harcoltak a magyar honvédek oldalán, Dél-Lengyelországból érkeztek önkéntesek, akikből Józef Wysocki tábornok alakította meg a Lengyel Légiót. Ismertek a hadvezérek nevei, Henryk Dem-binski tábornoké, Mieczyslaw Woroniecki ezredesé, Adolf Idzikowski őrnagyé és má­soké, különösképpen pedig Bem József tábornoké. A magyar szabadságharc leverése után sok légionista Magyarországon maradt.

Az 1867. évi kiegyezést követően az Osztrák-Magyar Monarchia megalakulása, a magyar gazdaság dinamikus fejlődése rendkívül erőteljes emigrációt indított el Galíciá­ból magyar területekre. A konjunktúra az építőiparban és iparban, elsősorban a bányá­szatban és a kohászatban, vonzotta a lengyel munkásokat. A múlt század második felében sorra alakultak a lengyel kolóniák Salgótarjánban, Diósgyőrben, Rudabányán, Tokodon, Dorogon, Tatán, Tatabányán, és Budapesten is. Az 1880. évi népszámlálás adatai szerint Magyarországon mintegy 125 000 lengyel élt, ebből Budapesten mintegy 2500 (1890-ben már 7500). 1859-ben megalakult a Budapesti Lengyelek Egyesülete, 1874-ben a lengyel munkások és iparosok megalakították a Magyarországi Lengyelek Testvéri Segítségének Egyesületét. 1872-ben jelent meg először a „Tygodnik Polski na Ziemi Wegierskiej" (Lengyel Hét Magyar Földön) hetilap.

A huszadik század újabb menekülthullámokkal indult: 1905-ben a cári terror elől menekültek, majd az I. világháború kitörése és az 1914-15. évi harci cselekmények

indítottak el tömeges menekülést. Ez időben Magyarországra mintegy 40 ezer lengyel jött, akik közül sokan a háború után hazatelepültek.

A múlt század derekán, a nagy iparosodás idején jelentős, 7-8 ezer főt számláló lengyel kolónia jött létre Kőbányán, többségükben munkásokból, voltak közöttük műszaki értelmiségiek (köztük gyáralapítók), és kereskedők is. A nagyobb kolóniákban könyv­tárakat hoztak létre és tanították a lengyel nyelvet. Első ízben 1901-ben engedélyezték a magyar hatóságok lengyel magániskola működését. 1915-ben Kőbányán lengyel nyelvű kiegészítő iskolát hoztak létre, 1927-ben már Kőbányán, Óbudán és Rákoson működött lengyel iskola. Az iskolákat a Lengyel Külügyi Képviselet finanszírozta. (Ezek az iskolák mint kiegészítő iskolák voltak.)

A Magyarországon élő lengyelek - mint a lengyelek általában - mélyen vallásosak voltak. Így volt ez a kőbányai lengyel munkáskolóniában is. 1891-ben lengyel papok közreműködésével jött létre a Szent József Társulat. 1897-ben engedélyt kaptak a Kálvária kápolnában lengyel misék tartására, éveken keresztül lengyel papok miséztek. A kápolna kicsinek bizonyult, és felmerült a szükségessége egy lengyel templom felépí­tésének. 1913-ban megalakult a Templomépítő Társaság, és még ugyanebben az évben a városi hatóság kijelölte a templom építési telkét az Óhegyi úton. De a munkások igen szegények voltak, az ő adományaik nem bizonyultak elegendőnek. Segítséget kértek az Amerikában élő lengyelektől - amit meg is kaptak. 1927-ben felépült a lengyel templom. Időközben döntés született a Szegények Lengyel Otthona megépítéséről. Ez a katolikus központ rendkívül nagy szerepet játszott a lengyelek asszimilációjának megállításában. A Poznanból jött Erzsébet-nővérek megszervezték a gyermekoktatást. 1929-ben megala­kult a Lengyel Munkások Szövetsége, 1937-ben létrejött a Szent Szaniszlóról elnevezett „Lengyel Asztal".

Az 1926-ban megalakult Magyarországi Lengyelek Egyesülete központi szervezet volt, mely egyesítette az ország összes létező lengyel szervezetét, a lengyelek megsegí­tése, a lengyel nyelv oktatásának megszervezése, a könyvtárak propagálása, a lengyel templommal együtt a lengyel kultúra terjesztése, ápolása tartozott céljai közé.

A magyarországi lengyelség történetében új korszak jelentkezett a II. világháború (1939-1945) éveivel. Magyarország ekkor hatalmas számban fogadott katonai és civil menekülteket, akik a német-orosz támadás után hagyták el Lengyelországot. Számukat 110-140 ezerre teszik. Ez a lengyelség történetében a legnagyobb magyarországi akti­vitás korszaka. Mindez a magyar kormány hatalmas - bár, a német nyomásra való tekintettel hivatalosan kisebbített - támogatásával és a magyar nemzet jelentős részének együttműködésével történt. A magyar kormány 1939. szeptember 18-án megnyitotta a magyar határt a lengyel menekültek előtt. 1939. szeptember 21-én határozatot hozott a lengyel menekültekről való gondoskodásról - segélyek, elszállásolás, munkalehetősé­gek, segítség az iskolák és a gyermekgondozás megszervezésében, miután nagyszámú szülő nélküli gyerekcsoport kerül Magyarországra. Már 1939 novemberében 12 külön­böző iskola jött létre a kulturális központokban. Kórusok, táncegyüttesek alakultak, újságokat adtak ki.

Ez a korszak kihatott a régebben itt élő lengyelek identitástudatára, a lengyelség vállalására, az anyanyelv tanulására, a hagyományok felelevenítésére. Hiszen a szétszór­tan, zömmel vegyesházasságban élő lengyelek asszimilációja igen erős volt évszázado­kon keresztül. Magyarországon a háború évei alatt összesen 27 lengyel nyelvű iskola működött, köztük akkoriban Európa egyetlen lengyel oktatási nyelvű gimnáziuma Bala­tonbogláron. A katonai menekültek többnyire továbbmentek a nyugati országokba - a magyar kormány segítségével -, hogy tovább harcoljanak a fasizmus ellen. A háború végén, 1945-ben 25 000 lengyel visszatért hazájába. Néhány ezer menekült, akiket már családi kötelékek fűztek a magyar földhöz - itt maradt. Becslés szerint 1946-ban Magyarországon összesen 20-25 ezer lengyel élt.

A háborút követő években megújult a korábbi években kibontakozott művelődési, kulturális, szervezeti élet. 1946-ban megalakult a Lengyel Szövetség és intenzíven működött a korábban megalakult Magyarországi Lengyel Egyesület. Iskolákat létesítet­tek Kőbányán, Óbudán, Rákosszentmihályon, Tatabányán, Felsőgallán, még '46-ban megjelent a kétnyelvű Magyar-Lengyei Kurír, 1948-49-ben a Lengyel Hírek. Sajnos, ez a fellendülés nem tartott soká, a hatalomra került kommunista hatóságok rendkívül korlátozták a lengyel szervezetek működését. 1948-ban az összes lengyel iskolát bezár­ták, és három budapesti kerületben magyar iskolákban bevezették a lengyel nyelv oktatását. Ezekben az iskolákban 87 gyerek tanulta a lengyel nyelvet, de 1950-ben ezt is megszüntették. 1950-ben a hatóságok a Magyarországi Lengyel Egyesületet is feloszlat­ták - minden más lengyel szervezettel együtt, a szervezetek vagyonát - többek között, a kőbányai Lengyel Otthont - átvette az állam.

Szomorú időszak következett a lengyelség életében. De a lengyelek egy csoportja továbbra is találkozott magánlakásokban és várta a megfelelő pillanatot, hogy újra lengyel egyesületet hozzon létre. Az 1956-os lengyelországi és magyarországi esemé­nyek ismételten növelték annak súlyát, hogy valaki lengyel, és ismét felébresztette a lengyelekben az igen erős nemzeti öntudatot.

1958-ban a Lengyel Népköztársaság legmagasabb szintű állami és pártvezetői Ma­gyarországra látogattak és megállapodásokra került sor. Ezt használta ki a szünet nélkül működő lengyel csoport, mely engedélyt kért lengyel szervezet létrehozására. Így jött létre 1958-ban a Magyarországi Bem József Lengyel Kulturális Egyesület, a magyar kulturális miniszter gondozásában. Az Egyesület célul tűzte ki a Magyarországon élő lengyelek összefogását, a lengyel kultúra népszerűsítését, a hagyományok ápolását, a lengyel nyelv oktatását, valamint a magyar-lengyel barátság ápolását. A lengyel nagy­követség segítségével könyvtár, olvasóterem jött létre. Az Egyesület tevékenysége kizárólag társadalmi munkán alapult, igen szerény anyagi támogatás mellett. A dotációk gyakorlatilag a helyiség fenntartási költségeit fedezték, és minimális mértékben a kultu­rális, történelmi, hagyományőrző tevékenység költségeit. Segítséget nyújtott a lengyel nagykövetség, valamint a varsói Polonia Társaság, mely utóbbinak feladata volt a kapcsolat tartása a külföldön élő lengyelekkel és ezeknek segítség nyújtása (lengyel lapok, könyvek, tankönyvek, filmek stb).

Az utolsó évtizedekben számos lengyel telepedett le Magyarországon, ez az új - mi úgy nevezzük, „szerelmi" - emigráció, főleg a '60-'70-es években, az autóstopos időkben, amikor a magyar ifjúság nagy érdeklődést mutatott a lengyel nép iránt. Ezek száma manapság 3 ezerre tehető (vegyesházasságban élők), többségükben a házastársak is megtanultak lengyelül, és gyerekeiket is tanítják lengyelre.

Mit jelent ma lengyelnek lenni? - A mindkét országban, Lengyelországban 1989-ben, Magyarországon 1990-ben végbement rendszerváltás új távlatokat jelentett az itteni lengyelség számára. A jelenleg kb. 10-12 ezerre becsült lengyelséget a magyar jog nemzetiségnek ismerte el. A Magyarországi Lengyel Egyesület a Magyarországon honos lengyelek érdekeinek valódi képviselőjeként működik. 1993-ban életre hívták a Szent Wojciech Magyarországi Lengyel Katolikus Társaságot, Kőbányán a lengyel templom pedig megkapta a lengyel plébánia rangját. Így ismételten helyreállt a katolikus központ.

A magyarországi lengyelség szétszórtsága, beilleszkedési kényszere következtében mindig is erős asszimilációnak volt kitéve, mégis megdöbbentő hogy a lengyel kulturális hagyományokhoz való kötődés mennyire jelen van. A kormánypolitika kedvez a nem­zetiségeknek, mindenki bátran vállalhatja származását, és ezt meg is teszi.

Legfontosabb feladatunknak tekintjük a lengyel nyelv ápolását és tanítását, ezután a lengyel kultúraés hagyományok megőrzését. Az Egyesületben gyermekek és ifjak három különböző csoportban, ún. hétvégi tanfolyamokon tanulnak lengyelül. A lengyel nyelv oktatásában nagy szerepet játszik az 1978-ban létrehozott, a nagykövetség mellett működő kiegészítő iskola (a lengyel nyelvet, irodalmat, történelmet, földrajzot oktatják), melyet eredetileg a diplomaták és kiküldöttek gyerekei részére hoztak létre, de már 1982-ben engedélyezte a fenntartó Lengyel Oktatási Minisztérium a lengyel származású gyerekek látogatását. A kezdeti 20-40 fős létszámról mára mintegy 150 lengyel szárma­zású gyerek jár ide általános iskolába és gimnáziumba.

Az Egyesület felkutatta a nagyobb lengyel kolóniákat, és Budapesten kívüli lengyel klubokat szervezett Dunaújvárosban, Szegeden, Székesfehérváron, Tata-Tatabányán, Debrecenben, Nyíregyházán. A kluboknál mozgó könyvtárakat létesítettek, találkozókat szerveznek, ahol lengyelül beszélnek, a gyerektalálkozókon lengyel mese és irodalmi videókat vetítenek.

Mindez igen keserves munka, hiszen az Egyesületnek nincs egyetlen függetlenített alkalmazottja, még adminisztrátora sem. De a fáradságos munka meghozta gyümölcseit. Jelenleg Dunaújvárosban 28, Szegeden 16, Tatán-Tatabányán 27 gyerek tanul hétvégi tanfolyamokon lengyelül, Emőd-Istvánmajorban, Győrben is többen. Szervezés alatt áll a székesfehérvári oktatás is.

A munka rendkívül nehéz az igen csekély dotációk mellett, sajnos, mi ezeréves magyarországi múltunkkal nem vagyunk ún. hagyományos nemzetiség, mint a horvát, szerb, német, román, szlovák és szlovén, akiket most is ez a meghatározás illet. A szétszórt lengyel csoportok felkutatása is nehéz, hiszen nem áll rendelkezésre sem rádió, sem TV. Hogy ez mennyire fontos lenne egy szétszórt nemzetiség számára, azt onnan tudjuk, hogy amikor 1993 szeptemberében a Magyarországi Lengyelek I. Országos Találkozóját szerveztük (melyen delegátusok vettek részt az egész országból, összesen közel 800 fő), a TV-ben és rádióban csak néhány másodperces híradás hangzott el, mégis rengeteg levelet kaptunk az egész országból - mi is itt vagyunk, mi is lengyelek vagyunk!

Az Egyesület kulturális tevékenységéhez nagy segítséget nyújt a Wspólnota Polska, a Lengyelek Világszövetsége. Tőle kapjuk az oktatási segédeszközöket, könyveket, mag­nó-, és videokazettákat, könyveket könyvtárunk számára, folyóiratokat és újságokat. A Világszövetség ingyenesen nyári, továbbképző táborokba hívja meg tanárainkat, minden évben nyári táborokat szervez a lengyel származású gyerekek és ifjak részére, melyen magyar területről mintegy 100-130-an vehetnek részt. Mindez rendkívül fontos a nyelv­tanulás és a kultúra ápolása szempontjából.

Anyagi lehetőségeihez képest az Egyesület irodalmi, történelmi, színházi rendezvé­nyeket szervez, melyekre Lengyelországból ismert személyiségeket, színészeket hív meg, természetesen lengyelországi szponzorok segítségével. Tatabányán lengyel kóru­sunk, Budapesten gyermek néptáncegyüttesünk működik.

Mi fontos nekünk? A magyar haza, melyben élünk, és ennek sorsa. Szeretnénk, ha a magyar nép, melynek lakhelyét oly sokféle kultúra övezi, befogadna bennünket, lengyeleket, mint századokon át kipróbált barátokat. Bátran kell vállalnunk származásunkat, más kultú­ránkat, más hagyományainkat. Ha az embernek valamit tagadnia kell, akkor az már nem teljes ember. És miért kellene tagadnia azt, amire büszke is lehetne, hogy két nyelvet beszél, két kultúrát ismer, két hazát szeret, ennélfogva világa kitágul - legalábbis ennek így kellene lennie. Az ilyen ember megérti, tolerálja a másságot, mert megtanult együtt élni vele.