A kőbányai lengyel közösség és templom története

A lengyel állam XVIII. századi politikai és gazdasági hanyatlása felélesztette a szomszédos nagyhatalmak - Ausztria, Poroszország és Oroszország - területszerző étvágyát, s ezek háromszor is megosztoztak 1772-1796 között a történelmi Lengyelország területén. A lengyel hazafiak a napóleoni háborúktól remélték országuk egységének helyreállítását, de Napóleon bukásával reményeik szertefoszlottak. A bécsi kongresszuson megalakuló „Szent Szövetség" rendszere lezárta a lengyel kérdést: a nyugati, fejlett részek Poroszországhoz (Poznani Nagyhercegség), a középső és keleti területek Oroszországhoz (Lengyel Királyság) kerültek és Galíciát Ausztria kapta. Az egykori lengyel államot a három nagyhatalom felügyelete alá helyezett Krakkói Köztársaság képviselte.'.

A három hódító ország eltérő gazdasági helyzete miatt a századfordulón kialakuló kapitalizmus a más fennhatóságú területeken különböző utat járt be. Porosz-Lengyelország és a két másik országrész közötti fejlődési különbség tovább fokozódott, különösen rossz volt a helyzet Galíciában. Itt még századunk elején is a lakosság mintegy 70 százalékának szolgált fő megélhetési forrásául a mezőgazdaság. Terményeiket elsősorban az osztrák-magyar piacon adták el, de az 1882-ben életbe léptetett védővámok és a piaci árak csökkenése miatt munkájuk egyre kevésbé volt jövedelmező. Ráadásul a földesurak az erdők és legelők használati jogáért egyre több bért követeltek az elszegényedő parasztoktól. Közmondásossá vált a galíciai nyomor, és ebben a helyzetben sokan kezdtek el foglalkozni a kivándorlás gondolatával".

Az 1867-es kiegyezés után Magyarországon hatalmas gazdasági változások következtek be. Hazánkban - az addig jobbára csak a mezőgazdasági termékeiről híres országban - sorra alakultak a gyárak, pénzintézetek, és e változások alapvetően hatottak a társadalomra is.

Kőbánya, a főváros X. kerülete, e nagy gazdasági átmenet szülöttének tekinthető. Az első világháborút megelőző időszakban hetvenhét nagyobb gyár alakult a megszámlálhatatlan magánvállalkozás mellett. Egyre-másra jöttek létre a vas-, gép- és textilgyárak, és a nagy építkezések miatt igen jövedelmező lett a már eddig is meglévő kőkitermelés és téglagyártás. Az itteni ipar pozícióit javította az is, hogy a kerület gyárai közül sok monopolhelyzetbe került (pl. sörgyárak, téglagyárak stb.).

Bár a helyi lakosság száma gyorsan növekedett (1870 és 1910 között a kerület népessége megtizenkétszereződött!), a változások ütemével a lépést mégsem tudta tartani. Folyamatos volt a munkaerőhiány. Ekkor jelennek meg a külhoni dolgozók a kőbányai gyárakban. Ahol fontos volt a szakérlelem, ott nyugatról érkezett, osztrák-német munkásokat dolgoztattak, míg a keletieket elsősorban segédmunkásnak alkalmazták. Az utóbbiakat ügynökök keresték fel falvaikban, ahol is kihasználva a paraszti tudatlanságot, mesés dolgokat állítottak a magyarországi életkörülményekről.

Ezek a fővárosi gyárak által pénzelt ügynökök - a szlovákok és a ruszinok mellett - a galíciaiakhoz is eljutottak, és az általuk lefestett paradicsomi állapot hatására sokan felkerekedtek szerencsét próbálni. Mikor megérkeztek, csalódottan vették tudomásul a valóságot. Igaz, hogy még ez a valóság is jobb volt az otthoninál, s mivel a visszautazásra sem volt elég pénzük, hát itt maradtak.

A munkaadók szívesen alkalmazták őket. Egyrészt mert megbízható és olcsó munkaerőt jelentettek, másrészt mert szerény igényeiknél fogva gyengítették a magyar munkások jobb munkafeltételekért küzdő mozgalmát. Az évek múlásával - értesülvén a lehetséges munkaalkalmakról - egyre több galíciai lengyel indult Magyarországra. A legtöbben a tégla- és a sörgyárakban dolgoztak, de sokukat alkalmazták a vas- és famegmunkáló gyárakban, kőszénbányában és a gőzmalmokban is.

Ezeknek a vendégmunkásoknak nagy része nem akart itt végleg letelepedni. Tervük az volt, hogy miután egy jelentősebb összeget megtakarítanak, hazatérnek. Ennek ellenére nő a fővárosi lengyelség lélekszáma, mivel többen érkeznek a hazautazóknál.

Legnagyobb részük Kőbányán talált szállásra. E hely mellett szólt a munkahely közelsége és vonzó volt számukra az otthonihoz hasonló falusias környezet. Előszeretettel telepedtek itt le a Felvidék (főleg Árva és Szepes vármegye) lengyeljei is. Az első világháború idejéig a fokozatosan gyarapodó kőbányai kolónia 1910-ben a főváros húszezer lengyelének a 3/4 részét adta! A jövő szempontjából még nagyobb jelentősége van annak, hogy a végleg letelepedettek száma megközelítette a másfél ezret.

Kőbánya mindig is munkáskerület volt, és jellemző volt rá e megállapításnak minden egyes velejárója.

A helyi lakosság 50,9 százaléka az iparból élt, vagyonából viszont csak 4,4 százaléka, ami a főváros kerületei között az utolsó helyet jelentette (1920). Ugyanez volt a kereskedők és szellemi dolgozók arányának tekintetében is.

A lengyelek - akiknek nagy része Galícia déli részein élő, mélyen vallásos gurálokból került ki - nem tudták magukat függetleníteni a környezettől. Pusztított az alkoholizmus és a vadházasságok is terjedőben voltak. E folyamatban fékező szerepe lehetett volna a vallásnak, de a főváros hatalmas templomhiánya miatt és az anyanyelvi misehallgatás lehetősége nélkül sokan elhanyagolták a hitéletüket.

A helyzet megoldására sokáig kísérletet sem tettek a főváros vezetői, tudván azt, hogy a bevándorlók többsége csak átmenetileg tartózkodik Magyarországon. A vendégmunkások számának rohamos emelkedésével azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ezen állapot nem maradhat így tovább.

A lengyelek összefogására 1880-ban megalakult a Szent József GondviselőEgyesület. Ez a szervezet fő céljának az oktatás és a szegénygondozás helyzetének javítását tartotta. Több eredménnyel, így például az elemi iskolák és a gimnáziumbeli lengyel oktatás megszervezésével is büszkélkedhettek, azonban az egyesület a feladat nagyságához képest szerény keretek között működött, önmagában nem volt képes megoldani a problémákat.

Az igazi áttörést Jozef Bilczewsky Iwowi püspök 1907-es budapesti látogatása jelentette. Ó a helyzet megoldását az egyház nagyobb szerepvállalásában látta. A legfontosabb feladat egy olyan templom felállítása volt, amelyik elsősorban a nagyszámú lengyelség hitéletével foglalkozik. Ők az 1890-es években többnyire a szintén jelentős számban itt élő szlovákok, majd egyre többen az ún. Conti-kápolna miséire jártak (ezt a templomot már csak a lengyelek templomaként emlegették). Bilczewsky először ezt a kápolnát szerette volna megszerezni, de a főváros a templom kisajátítására vonatkozó kérvényt visszautasította, mivel az épület rossz állapota miatt hamarosan le kellett volna bontani. Ezután merült fel először komolyan az önálló lengyel templom építésének gondolata. A Iwowi püspöknek időközben vissza kellett térnie saját egyházmegyéjébe, de hogy a templomépítési kezdeményezés nehogy elsorvadjon, egy évvel később egy lengyel papot küldött Danek Vince személyében.

A fiatal pap mozgósította híveit és megalakították a Templomépítési Egyesületet. Mozgalma már a kezdetektől fogva a lengyel egyház mellett Esztergom támogatását is maga mellett érezhette, ami Danek a magyar vallási alapból történő ellátásában kifejezésre is jutott. 1910-ben a szervezet felvette a Segítő Boldogasszony Templomépítési Egyesület nevet (a névadó választása nem véletlen, hiszen a Szűzanyának - kit Magyarország Patrónusának és Lengyelország királynőjének is neveztek - mindkét országban különösen nagy tisztelete volt). Miután a Fővárosi Tanács elfogadta az egyesület alapszabályát, nagy lendülettel megindult a szervezés.

Az egyesület célja az építkezéshez szükséges pénzösszeg előteremtése volt. Ezt egyrészt saját forrásból próbálták megvalósítani: aki 50 koronát fizetett, az alapító tagnak számított, és neve bekerült az Emlékkönyvbe, aki pedig 100 koronát, annak megígérték, hogy neve szerepelni fog a templom falán egy emléktáblán. Ezen kívül a rendes tagok tagdíja heti 10 fillér volt'.

A szükséges pénzösszeget másrészt főúri támogatók révén kívánták megszerezni. A lengyelek iránti szimpátia - mely a forradalmak idején oly viharosan megnyilvánult -most is élt, így rövid időn belül szép számmal sorakoztak fel jelentős személyiségek az építkezés terve mellett. A pártolók között volt Budapest akkori polgármestere, több grófné és a királyi család részéről Windischgrátz Valéria hercegnő .

1910-ben az egyesület magához a Szentatyához fordult annak érdekében, hogy támogassa a templom felépítését. A lengyelbarát X. Pius igen hamar válaszolt a levélre saját kézzel írt válaszüzenetében, amelyben megáldotta a szervezet munkáját. Ez a válasz sokat jelentett a mozgalomnak, és a pápai üzenet nyomán a magyar egyházi vezetés is aktivizálódott. Az esztergomi hercegprímás (Vaszary Kolos majd Csernoch János) elvállalta a templomépítés fővédnökségét, míg lengyel részről Jozef Bilczewsky tette meg ugyanezt.

A megszaporodó egyesületi közgyűléseken fokozatosan körvonalazódtak az építkezésre vonatkozó elképzelések, s e tervek 1912-re konkrét formát öltöttek. Danek elérkezettnek látta az időt, hogy azzal a kéréssel forduljon a Fővárosi Tanácshoz: az egyesület kapja meg ingyen a kőbányai Óhegy utca 8014. számú telkét.

A kérés megindoklásában az erkölcsi helyzet és a fővárosi nagy templomínség mellett kitért arra is, hogy az általa veszélyesnek ítélt szociáldemokrácia a lengyel munkások közti térhódítását így lehetne kivédeni. A Tanács, látva a mozgalom támogatottságát, nem habozott sokáig, és 1913-ban átadta a telket".

Egy évvel később az egyik egyesületi közgyűlésen felvetődött az, hogy a templomnak, a teleknek nem a jelenlegi, hanem az Óhegy utca-Apaffy utca sarkán lévő részén kellene felépülnie. Danek ez ügyben újabb kérelemmel fordult a Tanácshoz.

Most a pozitív válasz meghozatala a korábbinál többet váratott magára. Csak miután 1916-ban többszöri egyeztetés után az egyesület és a Tanács megkötötte a telekre vonatkozó Használati Szerződést, kapták meg a területet. E szerződésben a későbbiek szempontjából több fontos pont is szerepelt. Így az, hogy a lengyel mellett magyar miséket is kell tartani, a templomnak öt éven belül fel kell épülnie és a telek csak az építkezés anyagi hátterének igazolásával lesz az egyesületé . Külön megállapodás szólt arról, hogy a Conti-kápolnát csak a lengyel templom elkészülte után fogják lebontani.

Egyre több adomány érkezett az egyesület folyószámlájára, melyeket Krakkóban, Bécsben és Pesten is be lehetett fizetni. A közgyűlések jegyzőkönyveiből egészen 1918-ig kiérződik a bizakodó hangulat, de ekkor közbeszólt a háború.

Az I. világégés - mint oly sok más területen - a templomépítkezés szempontjából is nagy károkat okozott. A legsúlyosabb talán az volt, hogy a lengyel munkások nagy része a munkalehetőségek megromlásával visszatért hazájába, és az itt maradtak jelentős csoportja is távozni kényszerült a Tanácsköztársaság idején tanúsított magatartásáért . Így az egyesület, elvesztve legfőbb támogatóinak többségét, a háború utáni éveket tompa rezignációban töltötte. A legtöbben már elvesztették reményeiket a templom felépítése felől. Danek Vince a többiekkel ellentétben továbbra is igen aktívan dolgozott a templom megvalósításán, mert azt tartotta, hogy ha a helyi lengyelek nélkülözik vallási és nemzeti érzéseiket, emberi és erkölcsi tartásukat is elvesztik.

Danek 1925-ben kétszer is elutazott az Egyesült Államokba, hogy az oda kivándorolt lengyelek körében gyűjtést végezzen. Az utazások nem várt sikert hoztak, és az így megszerzett 10 ezer dollárból már megindulhatott az építkezés.

A telek elidegenítésére vonatkozó kérelem elbírálásakor igen nagylelkű volt a Tanács. Bár a szerződésben szereplő ötéves határidő már régen letelt, mégis átengedték az egyesület számára a telket, s ráadásul az ekkor megkötött ún. Módosító Záradékkal az előzőeknél sokkal több jogot adtak Danekéknak.

A Tanács magatartása mindenképpen gesztusértékűnek tekinthető. Ugyanis ekkormár szó sem volt arról a kényszerhelyzetről (ti. a lengyelek megoldatlan problémájáról), amely korábban létrehozta a templomépítési mozgalmat. Hiszen a lengyelek többsége már hazatért, s a kevés ittmaradt - megtanulva magyarul - megtalálta helyét a hazai társadalomban. Ez a döntés egyértelműen a két nép egymás iránt érzett rokonszenvének eredményeként fogható fel. Ide találnak Danek Vince méltató sorai: „Ezen cselekedet fenntartja és ápolja a magyar és a lengyel nép között ősidőktől meglévő rokonszenvet, amely átömlik a magyar történelem minden fonalán. Ez a rokonszenv vezérelte hozzánk a hősöket a válságos harcok idején. Másrészt pedig örökre hirdetni fogja a főváros bőkezűségét és türelmességét más nemzetek iránt ."

A telek ünnepélyes átadása és felszentelése után (1925) rövidesen megindultak a munkálatok. A templom tervét Árkay Aladár, a híres építész készítette. Az ő munkája többek között a Fasori református és a Városmajori római katolikus templom is, melyek építésztörténeti szempontból korszakalkotó jelentőségűeknek számítanak.

Az építkezés felelős vállalkozója Nagy István volt. A templom felépítéséről kötött szerződés igen szigorú feltételeket tartalmazott, így például azt, hogy a vállalkozónak a késedelemért jelentős összeget kellett volna fizetnie. A munka ennek megfelelően gyorsan haladt, s 1926. július 14-én megtörtént a templom átadása, melyen Orsenigo Cesar, pápai nuncius is részt vett. A templom megépítésekor nagy hangsúlyt fektettek a lengyel-magyar barátság kihangsúlyozására. Az épület két hosszanti falán lévő nyolc színes ablaküvegen ábrázolt személyek mindkét nép történelmének nagy alakjai (Szent Adalbert, Szent László, Szent Zoeard).

Az épülethez a tornyot 1928-ban építették hozzá, aminek sikeréhez döntően hozzájárult Sorg Antal (ő a torony kivitelezője) hathatós támogatása. Ő a téglagyárban alkalmazott lengyel vendégmunkásokkal igen jutányos áron dolgozott.

A templomot 1930. július 17-én August Hlond lengyel bíboros szentelte fel, éppen a lengyel győzelemmel végződött, a Vörös Hadsereggel vívott varsói csata tízéves évfordulóján. Érdekes módon a megállapodás ellenére mégsem bontották le a Conti-kápolnát, és az eddig hányatott sorsú, viszonylag kis számú lengyel görög katolikusok itt gyakorolhatták hitéletüket.

A templom különleges státuszt kapott. Templomigazgatóságként a Iwovvi egyházmegyéhez tartozott, ugyanakkor a kulcsfontosságú dolgokban (pl. misézés) Esztergommal is meg kellett egyezni. E különös helyzet ellenére nem voltak nagyobb viták a lengyel és a magyar érdekek egyeztetésekor.

A misei iturgia nyelve főleg a lengyel volt, de magyar misék is léteztek, és ezek rendjét, a két egyházzal való tárgyalások után le is rögzítették. Sajnos ennek a későbbiek szempontjából nem volt nagy jelentősége, mivel a templomban a misék nem voltak rendszeresen megtartva. A hívek emiatt egyre inkább elmaradoztak, bár nagy ünnepekkor (Úrnapja, Mária-ünnepek, Éjféli mise, Feltámadási körmenet) igen sokan összegyűltek.

A környékbeli magyar hívek többsége - akik ugyanúgy a magukénak érezték a templomot - végképp nem tudtak megmaradni a templomnál, mivel annak jellege ekkoriban teljesen lengyel volt. (Danek atya élete végén sem tudott tökéletesen magyarul.) Erről tanúskodnak az anyakönyvek is: a megkeresztelt gyermekek között egy sem volt tisztán magyar származású! Ugyanakkor az évenkénti mindössze egy-két kereszteles a lengyel hívők távolmaradását is jelzi. Sokan ekkor kezdtek eljárni az V. kerületi szlovák pap miséire.

Elvileg a lengyel templom plébánosának a vidéki lengyelséghez is el kellett volna látogatnia, azonban egyrészt azok elmagyarosodása. másrészt a helyi magyar egyház ellenállása miatt Danek abbahagyta a fővároson túli útjait.

Mindezek alapján azt hihetnénk, hogy a sok erőfeszítés hiábavaló volt: a templom bár felépült, célját - a lengyelek összefogását és nemzeti öntudatuk megőrzését - mégsem sikerült elérnie.

Már régóta élt az a terv a templomépítők körében, hogy a templom mellé egy menhelyet is kellene építeni, ahol az elszegényedett, idős lengyelek gondozásán kívül különböző kulturális és társasági összejöveteleket lehetne tartani. Tudták, hogy a templom önmagában célját nem tudja elérni. Ehhez szükség van egy olyan klubra is, ahol kialakulhat az összetartozás érzése.

Mikor a templom elkészült, az egyesület felvette az Óhegy utcai Szegényház Építő Egyesület nevet, s megindult a menhely felépítésének megszervezése. Az Egyesült Allamokban összegyűjtött pénzből még jócskán maradt, s további adományok érkeztek (pl. lengyel képzőművészek kiállítást szerveztek, melynek bevételét az egyesületnek adták). Az eredetileg megtervezett szegényháznak csak az egyik felét építették fel (szorosan a templom mellé), és a munkálatok már 1932-ben befejeződtek.

Miután a következő évben öt Erzsébet-rendi nővér érkezett Lengyelországból, az otthonban 18 személyt helyeztek el (ez a létszám nagyjából állandó maradt). A menhely lakói számára elő volt írva a vallásgyakorlás és az istenfélő életmód. A misén résztvevők jelentős részét ők alkották, hiszen számukra a hetenkénti többszöri misehallgatás kötelező volt.

A nővérek és az otthon lakói nagyon szegényesen éltek, mert bár a Belügyminisztérium anyagilag többször is megsegítette őket, semmilyen rendszeres támogatást nem kaptak és szinte kizárólag az adományokból tartották fenn a menhelyet.

A beteg- és öreggondozás megindítása mellett megkezdődött a helyi kulturális és társasági élet összefogása is, melynek során több új szervezet is létrejött. Már a kezdetektói létezett a Női Ifjúság Katolikus Egyesülete nevű mozgalom. Az induláskor tizenöt tagja volt, s később mások is csatlakoztak hozzájuk. 1935-ben Jozefa Petrowna vezetésével megalakult a lengyel cserkészek budapesti csoportja, amely aztán a fővárosi lengyel ifjúság összekovácsolásában elévülhetetlen érdemeket szerzett.

A legnagyobb népszerűségnek az ún. Lengyel Asztal elnevezésű szerveződés örvendett. Az elnevezés onnan ered, hogy a csoportosulás tagjai minden hónap első vasárnapján, a mise után a templom közelében lévő Szalay étteremben egy közös asztalnál ültek össze. Körülbelül harminc-negyven taggal rendelkezett. A nagy népszerűség oka abban keresendő, hogy a Lengyel Asztalban nem jött létre vezetőségi hierarchia, nem kellett tagdíjat fizetni és mindenki akkor ment el a különböző összejövetelekre, amikor kedve tartotta. Több kirándulást szerveztek a környékbeli vidékekre (pl. Pünkösdfürdőre, Svábhegyre) s ezeken az alkalmakon a Kőbányán kívül élő lengyelek is részt vettek.

A gyűléseiket jórészt az általuk létrehozott teaházban tartották (az innen származó bevételeket a szegényház javára fordították). Ilyenkor elbeszéléseket, novellákat olvastak fel lengyelül vagy magyarul, majd a találkozók hátralévő részét kötetlenül töltötték. Mindhárom szervezet igen szoros kapcsolatot tartott fenn a templommal, gyűléseiket sokszor az otthonban rendezték. A templomi hitélethez - a nagyobb egyházi ünnepek megszervezésén túl - tevékenyen hozzájárultak. Így a Női Ifjúság Katolikus Egyesülete elnevezésű szervezet tagjai alkották a kórust és közösen szervezték meg a kőbányai gyerekek által eljátszott ún. életképeket (legnépszerűbb képük A betlehemi jászol előtt volt).

Ők hozták létre a szegényházban székelő színtársulatot is. A Szent Erzsébet-rend százéves fennállásának évfordulójára egy nagy ünnepséget tartottak a menhelyen, és ekkor két színdarabot is előadtak Zsurek Péter rendezésében. A társulat egyik legnépszerűbb darabja a Sarkantyúcskáim adjatok tüzet című komédia volt.

1939 szeptemberében a német hadsereg lerohanta Lengyelországot. Itthon a lengyelek iránt érzett rokonszenv már a háború kezdetétől érezhető volt, s ennek eredményeként, az egyébként németbarát Magyarország százezer menekültet fogadott be (közülük harmincezer katona volt). A német nyomás ellenére („A magyarok a lengyelek iránt érzett irreális szentimentalizmusával le kell számolni" - ez volt a korabeli berlini újságok címlapjainak vezérszólama) a magyar kormány a menekültek ellátására jelentős összeget fordított, és lehetővé tette a katonák nyugatra utazását. Mivel ezeknek a lengyeleknek a célja a németellenes hadseregekbe való csatlakozás volt, a magyar vezetés nagy kockázatot vállalt támogatásukkal .

A menekültek elszállásolásában a lengyel templom is segédkezett, a környéken több százan találtak menedéket, így a fővárosi lengyel ellenállási mozgalom egyik központja is itt alakult ki. Fontos találkozók zajlottak a templomban ill. a szegényházban, így például többször megfordult itt Piotr Wilk-Witoslawskij, a Lengyel Lelkészi Hivatal vezetője. Ó szentelte fel 1943-ban a templom orgonáját, amelyet a lengyel katonák adományaiból vásároltak. Gyakori vendég volt dr. Jan Srzednicki Kollataj orvos tábornok is, aki a menekültek egészségügyi ellátásának megszervezésében vezető szerepet játszott. Őt később, mint a Lengyel Polgári Bizottság tagját 1944. március 19-én történő német megszállás után a Gestapo elfogta és kivégezte.

A szegényház nővérei igen sokat dolgoztak ekkoriban, és a helyi feladatok megnövekedése mellett vidékre is kijártak a menekültek közé. Rendszeresen látogatták a nagykanizsai tábort, ahol a lengyel gyerekek oktatását szervezték meg. Ezeknek a látogatásoknak az emlékét őrzi az az áldozati kehely, amelyet az ottani menekültek adományoztak a templomnak.

Danekék, hogy el tudják látni a megsűrűsödött feladatokat, hathatós tárgyi és anyagi támogatásban részesültek a különböző lengyel egyesületektől. A szegényházba ingyen szállították a szenet, és több bútort is ekkor kaptak. Az anyagi támogatásból - mivel az a szükségesnél jóval több volt - ekkor vásárolt Danek atya egy nagyobb telket a Kálvária hegyen. Ide egy lengyel üdülőt akartak a későbbiekben építeni, azonban a telekről a háború után elfeledkeztek, és mivel a földet az egyesület továbbra sem igényelte, a birtokjogot elvesztették.

Magyarország német megszállása után a sekrestye egyik aknájában Danek egy rádiót szerelt fel, hogy ezzel is segítse a lengyel ellenállókat. A németek sejtettek valamit, azonban a rajtaütésszerű átvizsgálások során sem találtak semmit. Budapest ostromakor sajnos nem volt ilyen szerencsés a templom. A torony a németek megfigyelőhelye volt, és amikor erről a területről visszavonultak, az épületbe többször belelőttek, nehogy az oroszok is fel tudják használni. A belövések nyomán az erkély teljesen lerombolódott, a tető is égett (a későbbiekben emiatt több beázás történt). Az otthon lakói sokat szenvedtek az orosz katonák fosztogatásaitól is. Danek Vince atya, bár az ostromot túlélte, a nélkülözésektől szervezete erősen legyengült és emiatt 1945 februárjában elhunyt.

Danek atya helyére szalézi atyák érkeztek (Bánhidai János, Szepesi Jenő és Malczyk Erasmus), akik rövid időn belül a hívek segítségével kijavították a legsúlyosabb háborús sérüléseket. 1947-ben kifestették a templomot, külön figyelmet fordítva arra, hogy a motívumok mind a magyar, mind a lengyel jelleget kifejezzék (pl. lengyel és magyar címer elhelyezése). A templom mennyezetére festett sas alakja sok, egymás mellé elhelyezett angyalból áll; a hagyomány szerint az angyalarcok az akkori lengyel lányok arcát örökítették meg.

A hitéletnek jót tett az új atyák jövetele, és a templomban egyre többen gyakorolták vallásukat. Ez különösen a nőkre volt igaz, ugyanis a szibériai foglyok egyedülmaradt asszonyai közül sokan Istenben kerestek támaszt. A fiatalok száma is megnövekedett, és ezt a tendenciát a közös programok (pl. kirándulások) tovább erősítették.

A hitbeli fellendülésnek a szerzetesrendek 1950-es betiltása egy időre véget vetett. A szalézi atyák kénytelenek voltak továbbállni, és az állam vallásüldöző politikája következtében sok korábbi hívő is távol maradt. A szegényházat is államosították. Az elvesztette lengyel jellegét, s mindazt ami a lengyelekre emlékeztetett, eltávolítottak (minden tárgyat visszaszolgáltattak a lengyel államnak). A nővérek közül hárman hazatértek, ketten itt maradtak.

Ebben a nehéz helyzetben lett a templomigazgató Dragos Károly atya. Az ő személye szerencsés választást jelentett, hiszen édesapja lengyel, édesanyja magyar volt. Ó, bár Pesten született, lengyel szellemben nevelték és a nyelvet is kiválóan beszélte. Dragos atya (aki korábban a pesti piarista gimnázium igazgatója volt) nagy hangsúlyt fektetett a leromlott állapotú templom helyreállítására. Rengeteg utánajárással és a helyiek segítségével az 1952-ben elkezdett munkálatokat öt év múlva sikerült befejezni, de már ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy a jövőben még szükség lesz egy átfogóbb helyreállításra.

Az építkezések mellett Dragos atya a hitéletet sem hanyagolta el. A lengyeleknek ekkorra már csak hírmondója maradt a beolvadás és a II. világháború utáni visszaköltö-zések miatt, ezért a liturgiában a magyar lett az uralkodó nyelv. Hétköznap az istentiszteletet magyarul, vasár- és ünnepnap egy misét lengyelül, hármat magyarul tartottak. Ennek köszönhetően a magyar hívek száma rohamosan növekedett, a hatalom megfélemlítő politikája ellenére. Ezt támasztják alá az anyakönyvek is, melyek szerint a magyar hívők templombeli megkereszteléseinek és házasságkötéseinek száma gyorsan nőtt, míg a lengyelek aránya elenyészővé zsugorodott. Dragos atya a környékbeli családoknál tett látogatásaival a templom és hívők közötti kapcsolatokat szorosabbra fűzte. Kezdetben ő is egy ilyen családnál lakott. Az ifjúság templomba csalogatásában nagy segítségre talált piarista rendtársaiban, és sikerült egy fiatal, hívő társaságot létrehozni.

Sajnos a templom anyagi háttere tovább szűkült, a korábban rendszeresen küldött Actio Catholica és a Lengyel Követség támogatása is elmaradt, így most a hívek adományai jelentették a legfőbb pénzügyi forrást. Nagy nélkülözéseket voltak kénytelenek elviselni. Az ellátás hiányossága következtében Dragos atya egészsége megromlott, s 1969-ben meghalt.

A lengyel és a magyar egyház vezetői - hogy a jövőben a hasonló eseteket elkerüljék, elhatározták, hogy a templom ezentúl az esztergomi főegyházmegyéhez tartozzék. Úgy vélték, hogy a magyar egyház anyagilag jobban tudja támogatni a templomot, ezt a döntést a lengyelek lélekszámának nagyarányú csökkenése amúgy is indokolttá tette. A Dragos atya helyébe érkezett pap - Bogdán Ferenc - magyar lett, de a megállapodás értelmében a templomban mindig volt lengyelül beszélő pap.

Bogdán atya korábban a Szent László téri plébániában volt káplán; új állomáshelyére már idősen és betegesen érkezett. A templom jellege teljesen magyar lett, a lengyel múltra már csak a latin nyelvű lengyel énekek közbeiktatásával megtartott misék emlékeztettek. Bár a keresztelések és a házasságok száma tovább emelkedett, ezt a folyamatot azonban csak a hatalom vallásüldöző politikájának mérséklődésével valamint a Dragos atya által elkezdett munka beérésével magyarázhatjuk.

A '70-es évek közepe körül a kedvező magyarországi munkafeltételek miatt - csak úgy, mint a századelőn - lengyel vendégmunkások érkeztek hazánkba, mégpedig szép számmal. Ők főleg csoportosan, önálló kis vállalatként jöttek egy-egy munkát elvégezni, a legtöbb ilyen csoport építkezéseken dolgozott. Emellett megnőtt egyéni munkavállalásuk is hazánkban.

Ők már tudtak arról, hogy a lengyeleknek van egy kápolnájuk Kőbányán. Úgy gondolták, hogy ez a templom létszámuk megnövekedése miatt megilletné őket, egy lengyel pappal együtt. Ez ügyben konkrét igény is érkezett a hazai egyházi vezetőkhöz.

Azonban ez a helyzet nem volt ilyen egyszerű, hiszen az akkori hitélet lankadása ellenére is már kialakult itt egy, a vallást rendszeresen gyakorló magyar hívők csoportja. Lékai bíboros az arany középutat szerette volna megtalálni, amikor Parádi Gyulát, titkárát nevezte ki a templom élére (Bogdán Ferenc atya a fehérvári papi otthonba került).

Az új papnak, bár korábban nem volt különösebb kapcsolata a lengyelekkel, de aktivitásával, nyitottságával még a nyelv tudásának hiányát is le tudta küzdeni.

A lengyel hívők hétköznap nemigen tudtak misére járni, de vasárnap annál inkább, és ezért beiktattak lengyel nyelvű istentiszteleteket is. Az ő hitéletük ellátásában (a lehgyel misék, gyóntatások, hittanórák megtartása) Parádi atyának nagy segítséget jelentett Leszkovszki György atya, aki lengyel származásánál fogva jól beszélte a nyelvet. A templomi éneklés sokat fejlődött ezekben az években, és ebben Parádi atyán kívül (ő korábban egyházi zenét is tanított) nagy szerepe volt Verseci Mária kántornak.

Nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy ne csak a magyar, hanem a lengyel egyházi ünnepekről is megemlékezzenek (pl. Szent Kázmér ünnepe stb.). Gyakoriak voltak a körmenetek (pl. úrnapi, feltámadási), és ezek az alkalmak mindig nagy eseményt jelentettek. Sokan megjelentek, az utcán négy oltár is el volt helyezve. Ekkoriban honosodott meg egy érdekes lengyel szokás: a körmenetekkor mindenki szerette volna megérinteni a pap kezét. Eközben a hozzá közel állók karjánál fogva szinte fölemelve vitték.

A templom történetében először a hívők papjuk vezetésével több zarándoklaton is részt vettek. Ilyen volt az 1979-es Szent Adalbert búcsú Esztergomban, és a Czestohowai alapítás ötszázadik évfordulójára szervezett márianosztrai zarándoklat is. Különösen érdekes a hívőknek az 1983-as esztergomi nagy misén való részvétele, ahol a meghívottként jelen lévő Glemp lengyel prímás beszédét György atya tolmácsolta.

Amikor Karol Wojtylát, a lengyel bíborost megválasztották pápának, a templom azonnal gratulált neki táviratban, aki - mind később kiderült - ezt nem felejtette el. Amikor megszületett a boldog Hedvig tiszteletére megírt mise, a Szentatya elrendelte, hogy ezt először a Lengyel templomban mutassák be. Egy lengyelországi útja során, Krakkóban ő is celebrált egy ilyen misén a Hedvig által varrt miseruhában, amit később Lékai bíborosnak ajándékozott.

A '80-as évektől többször tettek látogatást a templomban a íengyel és magyar főpapok. A templom lassanként a két egyház kapcsolatának szimbólumává vált.

Attól, hogy a lengyelek hitéletének ellátása nagy feladatot jelentett Parádi atya számára, a magyar hívőket nem hanyagolta el, és ők is úgy emlékezhetnek erre a korszakra, mint a hitélet virágkorára.

1987-ben Parádi Gyula atyát elhelyezték innen (a Bakách téri templomba ment plébánosnak), de a hitbeli fellendülés utódai idejében sem maradt abba. Egy évre átmenetileg Siményi Ferenc atya szolgált itt, majd '88-ban helyére egy lengyel pap, Mátyás Jozefowicz érkezett. Ez utóbbi idejében vált szokássá az, hogy a magyar pápai himnuszt elénekelték lengyelül (itt fordították le!). Érdekes dolog, hogy a rendszerváltással a hívek száma nemigen gyarapodott: a lengyelek eddig sem féltek gyakorolni vallásukat, és a templom újjáéledt lengyel jellege miatt új magyar hívők nem csatlakoztak a hitközséghez.

Itt mindenképpen szót kell ejteni a templom újjáépítéséről, melyet ekkor vittek végbe. Ugyan korábban is elvégeztek hasonló munkálatokat (szaléziek, Dragos), de ezek csak ideiglenesek voltak.

Az épület hiányosságai mindjárt a kivitelezéskor jelentkeztek: 1927-ben Danek Vince panaszkodott a felelős vállalkozónak azért, mert a falakon ujjnyi repedések nyíltak. A templom alapzata ugyanis nem volt stabil, s a falakat tartó földrétegek időre-időre mind jobban elcsúsztak egymáshoz képest.

Már Parádi atya elkezdte az újjáépítést azzal, hogy a tornyot külsőleg helyreállíttatta, megoldotta a vízelvezetést és az épületet újravakoltatta. A munkák Jozefowicz atya idején szélesedtek ki. Ő felhasználta azt, hogy még mindig jelentős számban dolgoztak Magyarországon lengyel építkezési vállalatok. Az o segítségükkel ingyen kapták a munkálatokhoz szükséges anyagokat (betont, téglát, fát stb.), és ráadásul ellenszolgáltatás nélkül elvégezték a templomon a szükséges átalakításokat. Ekkor az épületben szinte mindent felújítottak, kicseréltek. A munkát az új pap, Jozef Wojda atya fejezte be, a felújításban sokat segítettek Berky Tibor mérnök tervei.

1991. augusztusában Magyarországra utazott II. János Pál pápa, s 19-én fogadta a hazai lengyelség kétszáz fős csoportját, köztük Jozef Wojda atyát. A beszélgetés során szó esett a lengyel templomról, annak működéséről, és eredményeiről is. A Szentatya valószínűleg szót ejtett erről a magyar egyházfőkkel tartott tárgyalásain, ugyanis közvetlenül a pápai látogatás után Esztergomban azt a döntést hozták: a Lengyel templom december elsejei hatállyal legyen önálló személyi plébánia. Ez a kifejezés azt jelenti, hogy a templom papjának a feladata elsősorban a magyarországi lengyelek hitéletének ellátása. Ugyanakkor a döntés értelmében Wojda atyának és utódainak jogában áll az anyakönyvvezetés, a külön engedély nélküli keresztelés, házasságkötés, temetés és bérmálás.

A templom ezzel elérte régi célját, és ez működése sikerességének elismerését jelentette.

Az, hogy a lengyeleknek, e Budapesten két-háromezres nemzetiségnek külön temploma van Magyarországon, önmagában is példaértékű. A kápolnát a környékbeli lengyel és magyar hívőkön kívül főként a hazánkon átutazó lengyelek látogatják, és így a templom tevékeny szerepet játszik a két nép egymás iránt érzett hagyományos rokonszenvének ápolásában.

1 Kapronczay Károly: Lengyelek Magyarországon = Élet és Tudomány, 1988. IV. 8.

3 A Segítő Boldogasszony Templomépítő' Egyesület 1913. IV. 2.-i közgyűlésének jegyzőkönyve

Parádi Gyula atya. Mátyás Jozefowicz atya, Berky Tibor, Bogdán Goralczyk, a budapesti lengyel kulturális attasé.

Bíró Mátyás, Steer János, Gecse Bertalan, Savai Tibor atya, Csébi András, Csernus Lukács Lajos, Maróczki Erzsébet

A templomban történt keresztelések és házasságok a Szent Család Plébánia anyakönyveiben vannak feltüntetve (1991. XII. l-ig.). A közölt adatok a rendszertelen bejegyzések miatt nem pontosak, de az arányokat mutatják.

	Keresztelések			Házasságok
	magyar	vegyes	lengyel	magyar	vegyes	lengyel
Danek	-	7	8	-	-	-
szaléziek	4	2	-	-	-	-
Dragos	63	6	3	34	-	1
Bogdán	111	8	2	20	1	2
Parádi	18	10	5	23	5	2
1987-91	7	3	1	3	-	3

A kezdetekkor igen kevés a keresztelés, a II. világháború idején egyáltalán nincsenek. Házassági anyakönyvek csak 1941 -től maradtak fenn. Mind a házasságok, mind a keresztelések nagy arányú növekedése a '60-as évektől indul meg, és ez folytatódik a '70-es években is. Mindezek ellenére a lengyelekre vonatkozó bejegyzések száma nem nőtt. A Parádi atya idején bekövetkezett visszaesést azzal magyarázhatjuk, hogy a hívek többségét kitevő vendégmunkások e szertartásokat hazájukban tartották.

I. Hozzászóló: (K. J.): Előbb bemutatkozom: kőbányai és háromszoros lengyel vagyok. Az édesapám, a szüleim jöttek az első világháborúban kenyeret keresni. Itt hatan lettünk testvérek, mindegyikünket felnevelt. Lengyel állampolgárok voltunk. Aztán kellett a magyar állampolgárság is. Idejártam a lengyel templomba Danek tisztelendő úrhoz hittanra. A Maglódi úton, a Téglagyárban laktunk (X. kerület), ott rengeteg lengyel volt.

Akkor jöttek a kedves nővérek. Azoknak se volt még helyük, kijártak házhoz, úgy tanítottak. Öt kedves nővér volt. Egyikük az énekkarral foglalkozott; másikuk az iskolát vezette; akkor volt a főnővér. Volt egy, aki a betegekhez járt ki, akivel még tavaly is leveleztem, lengyel munkásokkal küldtem neki csomagot. Ő sajnos, tavaly meghalt. Fénykép is van róla...

Tímár Áron: Ez a cserkészegylet a Jozef Petrovna '35-ben alapította cserkész-egylet volt?

Hozzászóló (K. J.): ...az Óhegy utcán, a Maglódi úton. Pontosan már nem emlékszem, mikor... jött egy lengyel cserkésznő, ő alapította. Huszonnégy fiú volt és harmincvalahány cserkészlány. Itt volt a cserkész esküjük, megvan a lengyel templomnál. Ahol a szegényház volt valamikor, ott tartottuk az összejöveteleket.

Hozzászóló (P. M.): Szeretnék megköszönni a Lengyel Katolikus Egyesület nevében a X. kerülti önkormányzatnak minden segítséget, támogatást, mert ahányszor problémáink voltak s ide fordultunk, mindig támogattak. Nagyon fiatal szervezet vagyunk, mi csak egy éve működünk, sajnos, még saját irodánk sincs, előbb befejeztük a templom tatarozását, most tatarozzuk a plébániát. Majd, ha az befejeződik, reméljük, hogy kapunk egy szobát. Nehéz most, mert az elnöknő saját lakásából irányít, de talán megoldódik a helyzet. Ebben a nehéz helyzetben is próbálunk csinálni valamit, nagyon jól együttműködünk azokkal a magyarokkal, akik régóta oda járnak a lengyel templomba. A lengyel fiatalok és a magyar fiatalok nagyon szépen énekelnek mise közben. Nagyon szép Mikulás-ünnepséget szerveztünk múlt vasárnap, 80 gyerek volt. A magyar hívek szerint ilyen szép előadás még nem volt a lengyel templomban. Úgyhogy remélem, hogy tovább csak fejlődünk! Köszönöm.

III. Hozzászóló (Vargha Anikó): Köszönöm szépen ezt a hozzászólást. Ehhez még az tartozik, hogy a kőbányai Emberjogi, Kisebbségi Bizottság feladatának tekinti azt, hogy a kerületben élő nemzeti és etnikai kisebbségeket, lehetőségei szerint, támogassa. Ebben nagyszerű partner a Hivatalon belül megalakult Emberjogi, Kisebbségi Csoport. Nagyon örülök annak, hogy a kőbányai lengyel közösséggel sikerült ilyen jó kapcsolatot kiépíteni. Ez nem mint egy „kipipált" feladat jelenik meg valahol, hanem élőés gyümölcsöző együttműködés. Remélem, hogy ez a továbbiakban is így lesz, erre törekszünk. Hasonlóan állunk mindazok rendelkezésére, akik megkeresnek bennünket.

Tímár Áron

A kőbányai lengyel közösség és templom története

Kapronczay Károly dr.: Lengyelek Magyarországon = Élet és Tudomány 1988. IV. 8.

Szálai György: Kőbánya története, Bp. 1970.

Jerczy Topolski: Lengyelország története, Bp. Gondolat 1989.

Urszula Kaczmarek: Róla polskiego kosciola szymskokatolickiego u zyciu polonii wegirskiej -Lublin 1986.

Bor Ferenc: Budapest X. Kőér utca 62. - Bp. 1987.

Dausz Gyula: Kőbánya múltja és jelene - Bp. 1913.

Lubeczki Kázmér: Lengyel-magyar barátság - Bp. 1913(?).

Fővárosi Közlöny 1913. VI. 13. (46, szám).

Kapronczay Károly dr.: Akkor nem volt Magyarország - Bp. 1992.

Budapest Főváros Levéltára