Daróczi Ágnes

A magyarországi cigányok szokásvilága, hagyományai

Úgy gondolom, hogy erről a témakörről nagyon fontos és hasznos beszélni. Nemcsak azért, mert a tényleges ismeretek birtokában - talán csökkennek az előítéletek, hanem azért is, mert a cigányságnak sok olyan szokása van, mai napig, amelyek érdemesek arra, hogy minél többen ismerjék őket, sőt, nyugodtan mondhatom: átvételük a többségi társadalom számára is hasznos lenne.

A vendégszeretet, a szolidaritás, az öregek megbecsülése feltétlenül ilyen értékek -hogy csak néhányat soroljak.

De erről beszélünk még később.

Most hadd hívjam fel a figyelmüket néhány könyvre, amelyet otthon is forgathatnak.

Bari Károlyról ma már köztudott, hogy nemcsak versei, de cigány népdal- és népme­segyűjtései, műfordításai is jelentősek. „Tűzpiros kígyócska" címmel jelent meg 1985-ben a Gondolat Kiadónál népköltészeti gyűjteménye - a cigány nyelvű eredeti anyagot a Gödöllői Művelődési Központ adta ki. Az „Erdő anyja" című kötetben meséket, mondákat, varázslásokat gyűjtött össze Bari Károly, a műfordításkötetet újra a Gondolat adta ki. A cigány nyelvű gyűjtés az Amalipe Egyesület gondozásában látott napvilágot.

Az „Üvegtemplom titka" című népmesegyűjtemény végre egyetlen kötetben hozza a kétnyelvű meséket - a debreceni KLTE gondozásában jelent meg a kötet, részint az Amalipe Egyesület támogatásával.

Az „Erdő anyja" kötet azért is jelentős, mert bevezetőjében tudományos igényű bevezető tanulmányt közöl Bari Károly. És most itt a legújabb kötet: Pontos hely címmel, műfordításokat közöl a kortárs külföldi költészetből.

Engedjék meg, hogy a kötet kezdő írásának néhány gondolatát, mely egy oldalnyi, idézzem! Előrebocsátom, hogy ez - nevezzük szabad versnek - Jaques Guégane műve, a Homok háborúja a címe, de ennek ellenére én úgy gondolom, hogy a műfordító Bari Károlyról, és Bari Károlyról a költőről is rendkívül sok minden kiderül belőle.

És megemlékezem most Száhel kőkútjairól, melyek körül kecskepásztorok és szamár­hajcsárok tülekedtek doboló halántékkal. Tanúságot teszek azokról, akik Ismael forró homokján tábort jártak az életükért és hírt mondok tinéktek a sátorukra kitűzött zászlóról, a felhők csipke fogaival szegélyezett húsvéti égről. Az ősz próféta vállán fölrikoltott a fekete madár. Kettéhasadt a ragyogás, kettényílott a bozótrengeteg, és elősereglettek az agyagból teremtett kiválasztottak, és aszályunk éjszakáját terelni kezdték ostoraikkal. Haldoklók közé érkeztünk, vérjegyű virradat színe elé. Szemeink földjei, melyeket a remény magvaival vetettünk tele egykor, a hosszú vándorlás alatt kietlen, kopár puszta­ságokká változtak. A lüktető fátylakba és vad füvekbe öltözött éjszaka szertefoszlott. Szürke páraként lebegtette a pirkadati szél. De vonultunk tovább, előreszegzett fejjel, gázoltunk a térdig érő ködben, olyanok voltunk, akár a hajnali halászok, a tengerparti sekély vizekben hálókat vonszolók. Karcsú, szép lovaink zajtalanul lépkedtek mögöttünk, mintha vérdíjjal köröztetett vadnyugati férfiak ültek volna nyergeikben. És feltűntek akkor a városfalai, és kétségbeesett légző gyökerek mozdulataihoz hasonlatosat láttunk akkor a falakon túl. Átlyuggatott, üreges csontvázkezek emelkedtek a magasba, és remegve megérintették a felhőkkel szegélyezett eget. És nem tudtuk, miféle sáska isten ítélete teljesedett be. Jaques Guegáne, Bari Károly műfordításában.

Az én feladatom pedig itt ma este az lenne, hogy a hagyományőrző cigány közösségek értékrendjéről és szokásairól beszéljek Önöknek. Hogyha nagyon bele akarnék a köze­pébe menni, akkor persze, történettel kezdeném. Mondjuk, onnan indítanám a történetet, hogy a gyönyörűséges cigány lányt feleségül vették, megvolt a nászéjszaka is, majd a nászéjszaka után következett a botrányok botránya. A kedves, fiatal újdonsült férj és annak családja visszavitte a menyasszonyt a díszes szülőkhöz, és visszakövetelte az esküvő' árát. Hogy néz az ki, micsoda szégyen, kérdezhetnék, mire az a válaszom, hogy márpedig ez valóságos történet, és a valóságos történet magva természetesen a Rományi Krisz, vagyis a cigány törvény. És a szégyen azért eshetett meg, mert a cigányok, miközben büszkék voltak arra, hogy milyen szépséges szép lányuk van, azonközben elfelejtették őt becsületben, tisztességben, szüzességben nevelni.

Jól benne vagyunk a dolog közepében, mert akkor rögtön ott vagyunk annál, hogy mi az, hogy érték a cigányok számára, mi az hogy nők szerepe, mi az, hogy férfiak szerepe. Milyen itt a munkamegosztás, a szerepmegosztás és hasonlók. A dolog ott kezdődik, hogy hagyományőrző cigány közösségekről beszélek, olyan értékekről, talán összefog­lalóan, talán zanzásítva, amelyek - rendkívül nagy - kérdés, hogy megtalálhatók-e egyáltalán a maguk komplexitásában, entitásában, teljességében, bármelyik, ma létező, élő, működő cigány csoportnál. Valószínűleg nem. Ez a válaszom a dologra. Valószínű­leg nem, és ennek ellenére van bátorságom beszélni ezekről, és úgy gondolom, hogy ezeket a törvényeket, értékeket meg kell mindenkinek tanulnia, aki a cigányokkal foglalkozik, mert olyan ez, mint egy cserép, amelyet összetörtek, de amelynek darabjai még megtalálhatók. Ha ügyesek vagyunk, és pontosan illesztjük a cserepek darabjait, akkor a végén mégiscsak lesz, legalábbis rekonstruálhatóan egy cserepünk, egy cserép­edényünk. Gondolják el, hogy milyen fontos ez a cserépedény a sivatagban, a szomja-zóknak, ahol ez a cserépedény maga van tele vízzel, az életet adó vízzel.

A hagyományőrző cigány közösségekről beszélek. Akkor is, hogyha tudom, hogy a magyarországi cigányság mintegy 70%-a, vagy talán mára még több, ma már nem beszéli a cigány nyelvet, esi zsánész románész. Zsánesz románesz? Tudsz cigányul? Ez fontos kérdés, amelyetjó lesz megtanulni. Arról most nem beszélnék, hogy Indiából jöttek, hogy magyar ember volt, aki erre rámutatott, hogy a cigányság indiai eredetű, Vályi Istvánnak hívták és a XVIII. század '70-es éveiben mutatta ki. Arról sem beszélnék, hogy a nyelvünk indo-germán eredetű, hogy a szanszkrithoz ma is közelebb áll, mint az angol, a francia, vagy a német. Hogy a szerkezete olyan, hogy akit idejekorán megtanítottak cigányul otthon, az ma is rendkívül könnyen tanul angolul, franciául, oroszul stb. Mert, hogy a nyelv szerkezete, struktúrája emezekhez hasonlatos.

A dolgot máshonnan kezdeném. A dolgot onnan érdemes kezdeni, hogy a hagyomány­őrző cigány közösségek szolgáltatóipari tevékenységeket folytattak abban az időben, amikor Európába kerültek. Méghozzá úgy, hogy ők egész közösségként, tehát egy önmagát jól szervezett közösségként - és mindenkor békében -, éltek a környező többséggel. Az ő viszonyuk, a többség és a kisebbség viszonya nem egyféle szembenál­lásnak volt tekinthető, és nem tekinthető annak a mai napig sem, hanem, ha úgy tetszik, akár koncentrikus körökként, akár egymást átfedő körökként értelmezhetőek. A lényege ennek a fajta többes kötődésnek az, hogy miközben - ugye helyzettől függően -elsődleges a cigány származás, vagy a cigány családi környezetnek a meghatározása, más helyzetekben, és más közegekben legalább ugyanilyen fontos „az ország meghatározása", de ez többet is jelent ennél: a magyar nyelv, a magyar kultúra, a magyar nemzethez való tartozás tudata a 600 éves együttélésnek köszönhetően rendkívül erős.

A hagyományőrző mesterségek sorában jónéhányat emlegettek itt már. Én néhány ilyen - talán a nők szempontjából fontos - foglalkozást tennék ehhez hozzá, a kovácsolás, üstkészítés, vályogvetéshez stb., úgy, mint tippan készítés, gyógyfű, kuruzslás, hogy a kötélverésről, csipkeverésről ne is beszéljek. De a gyógyítást is ezek közé sorolhatnám. Hogy miért fontosak ezek? Azért rendkívül fontos, hogy hivatkozzunk arra, hogy ezek a bizonyos hagyományos cigány mesterségek egy földművelő Európában amikor még nincsenek céhek amikor még nincsen meg az a féle város - ami ugye, a középkor derekán, vagy még később alakult ki ezen a tájon -, akkor ezek a hagyományos ipari, kézműves foglalkozások rendkívül jó megélhetést biztosítanak az ide bevándorló, vendégként jövő cigányságnak. Hiszen az ő munkájukra szükség van. Szükség van a falvakban, mint kovácsokra. Gondolják el, hogy hány- és hányféle eszköz van egy paraszti gazdaságban, amelyeknek a készítésébe javításába mind-mind be tudnak kapcsolódni az ilyen típusú tudással, foglalkozási ismeretekkel rendelkező cigányok. Na, most éppen az, hogy megvoltak ezek az ipari, szolgáltató jellegű tevékenységeik - nem beszéltem a cirkuszról, a habozásról, lásd pl. az árnyjátékot is ami valahonnan keletről éppen az ő közvetítésükkel jött el errefelé, vagy a zenélésről, vagy éppen a mesemondásról, mint szolgáltató tevékenységről - tehát ezek a foglalkozások mind-mind kitűnő megélhetést, és jó kapcsolatot biztosítottak, illetve ennek lehetőségét biztosították a cigányság számára.

Van néhány cigány törvény, amit az előttem szóló nem bontott ki, de amelyek a cigányságnak önmaga felé, illetve a mindenkori többség felé, eleve meghatározói. Az egyik ilyen alaptörvény - nem fogok valami strukturális rendben haladni, ezt nézzék el nekem, de beszélhetünk róla, és belekérdezhetnek majd másutt is -, hogy cigány cigánytól nem lop. Azt kérdezhetik, hogy miért? Hát, ennek több oka is van, az első, hogy más a tulajdon fogalma, és, ha valamelyiknek valamije van, akkor az a közösséghez tartozók mindegyikének van. Következésképpen, hogyha elkéri, neki szüksége van rá, ha elveszi, az nem minősül lopásnak. Nem tudom, hogy értik-e? Most gondolják el, hogy milyen egy hagyományok szerint és ilyen tulajdon fogalommal felnevelkedett cigánynak a kapcsolata, vagy a találkozása a többségi környezettel, ahol a tulajdon fogalma szent és sérthetetlen! Ugye, hogy mennyi összeütközésre ad alapot? Márpedig ez rendkívül fontos fogalom. A hagyományőrző cigány közösségekben van személyi tulajdon, van közösségi tulajdon, de nincs magántulajdon. A magántulajdon, az elsősorban emberek közötti viszonyt jelent, vagyis a másik ember kizárását annak a bizonyos tárgynak a birtoklásából. A cigányoknak, mint közösségnek van tulajdona. Hogyha ők valahol letelepednek - még egyszer mondom, hogy hagyományőrző cigány közösségekről és talán időben 150 évvel ezelőttről beszélek -, valamelyik faluhoz kötik magukat, akkor azt a falut a sajátjuknak tekintik, közösségi tulajdonnak. Ha oda idegen csoport jön, és megpróbálja az ő megélhetési lehetőségeiket elvenni, akkor ez ok a békétlenségre. Van személyi tulajdon is, persze, hogyne! De a személyi tulajdonnal rendkívül érdekes, hogy hogyan vannak a cigányok! Elő példát is tudok mondani: egy etnográfus kutatja a cigányokat, találkozik velük, és megdicséri az egyik lánynak a nyakláncát, „jaj, de szép". A következő mozdulata a lánynak - aki ugye, elfogadta az etnográfust, aki ismerkedik a cigányokkal, és megpróbál beilleszkedni közéjük-, hogy kiveszi anyakából a nyakláncot és azt mondja, hogy „neked még jobban fog állni". Mire az etnográfus, aki mostanra valóban elkezdte megismerni, megérteni ezeket a viszonyokat, azt mondja, hogy „uram­isten, ne haragudj, elfelejtkeztem róla, hogy nálatok nem szabad ilyet mondani, mert abból következik ez az ajándékozó mozdulat, nem, nem fogadhatom el!" Mi következik ezután, maguk szerint? Ha nem fogadod el, akkor: kiürített egy doboz gyufát, belerakta, és azt mondja, hogy „akkor nem a láncot, hanem ezt a doboz gyufát adom neked!" Nem tudom, hogy értik-e? A tulajdon fogalmának a helyére a cigányok gondolkodásvilágában valami egészen más költözött, és ezt pedig úgy nevezném, hogy az emberi kapcsolatok. Ahhoz, hogy értsék, miről beszélek, íme egy példa:

A halott ugye, a halottasházban van, a család és a hozzátartozók összegyűlnek, és egész éjszaka virrasztják, elsorolják a tetteit, megemlékeznek róla. És ezt még akkor is megteszik, hogyha másnap nem tudnak munkába menni. Nem tudom, hogy Iátták-e Gyarmati Lívia „Koportos" című filmjét, amiből ugyanez a szokás követhetően megje­lent. Egy hétig volt oda-éppen a férj -, a temetés miatt, de ugyanígy az első unokatestvér, a második unokatestvér, és attól függ, hogy milyen volt az emberi kapcsolat az elhunyt és az illető között. Ugyanígy egy „idegennel" is előfordulhat, ami csak a gádzsók gondolkodásmódja szerint idegen. Mert a cigányok nem azt tartják csak feltétlenül rokonnak, aki vér szerint és közvetlenül rokonuk, hanem, akivel együtt nőttek, együtt éltek, egy közösséghez tartoznak. Azt mondja, hogy „hát, a testvérem meghalt". Az ember ebből azt hinné, hogy az édestestvére. Nem erről van szó! A nagynénjének a fia, mondjuk, vagy a nagynénje fiának a felesége. Szóval, ezek a rokonsági összefüggések sokkal bonyolultabbak, áttételesebbek, és ennek ellenére élnek és érvényesülnek.

Hogy miért mondtam, hogy az időfogalomnál is fontosabb? Azért, mert az az érzés, hogy mi testvérek vagyunk, összetartozunk a bajban, meg a jóban is, és hogy nekünk jó együtt, és hogy ez a meghatározó, minden más ehhez képest alacsonyabb rendű; ez alapvetően meghatározza a cigányság életét.

Most azt mondhatják nekem, hogy én egy ideáltipikus helyzetről beszélek, száz- meg száz évekre visszamenőleg próbálom megmagyarázni, hogy így a cigányok, meg úgy a cigányok. Maguknak igazuk van! Tényleg, ez egy ideáltipikus helyzet, nem feltétlenül a mai napról beszélek. Csakhogy azoknak a szokásoknak, amelyek ma dominálnak, ezekhez a törvényekhez van köze. Ezekkel valamiféle viszonyban vannak. Ettől való elmozdulást mutathatnak, de, hogy úgy mondjam ahhoz, hogy megértsék, hogy mi van ma, ahhoz érdemes tudni, hogy miből lett ez a mai.

A másik ilyen nagyon fontos fogalom, hogy szemben a földművelő népekével, ahol a termékenység-isten a meghatározó a gondolkodásmódban, a cigányok gondolkodásmód­jából a BAX- a szerencse - a meghatározó, és a tisztaság.

A báx ebben a vonatkozásban istenség. Tehát a tisztaság és a báx, aminek ugyanakkor szoros összefüggése van azzal, hogy Patyiv, és az ellentétes fogalompár, a Lazsavo, avagy szerencsétlenség. Hogy mennyire meghatározó a hagyományőrző cigány közös­ségek életében a Báx - szerencse, arra csak egyetlen példát mondok. Minden egyes köszönésben is az van benne, hogy „távész báxtalo, legyél szerencsés!" Ezt mondják a fiúnak, a lánynak, mondják nagyobb közösségeknek. Tehát elsősorban szerencsét kíván­nak egymásnak.

Mi az az út, ami ehhez a bizonyos szerencséhez vezet? Azt mondja, hogy a patyiv, vagy becsület. „Patyiváló rom szi" ez becsületes cigány. Annak aki becsületes, annak tisztelete van a cigányok előtt, és ezzel szemben, ha valaki vét a közösség ellen, akkor az lázsávot, azaz szégyent hoz a cigányok fejére. Na, most ebből szorosan következik, hogy a szégyent hozó figurából márhime mamus lesz, ez a bizonyos tisztátalan, érinthe­tetlen, kiátkozott; vagy vannak közösségek, ahol azt mondják, hogy mágérdo lesz. Nagyon érdekes, hogy marhimé, az lehet személy is, de lehet tárgy is. Ez - hogyha csak egy fél gondolattal emlékeztethetek az indiai eredetre -, az, hogy tisztátalan, érinthetet­len, akkor rögtön beugrik, hogy van valami köze ahhoz a származáshoz, ottani emlékekhez, néminemű áthallás van. Na, most tisztátalan lehet tárgy is. Lehet a tárgy tisztátalan példának okáért, hogyha az asszonyka a derekánál lentebb lévő ruhába törli az edényt. Vagy tisztátalan lehet akkor is, hogyha menstruáló nő alsószoknyája hozzáér. És ez nemcsak tárgy lehet, hanem férfiakra is igaz lehet. Ezek a szokások paralell megvannak, és nemcsak a zsidóknál.

A zsidókról jut eszembe a rituális tisztálkodás. Tudják-e, hogy a romák temetés után nem borotválkoznak, nem vágnak hajat, egészen 9 napig? Utána viszont szertartásosan. Akkor viszont kötelező érvénnyel. Ha látnak cigány embert szokatlan frizurában, szo­katlanul hosszú hajjal, amiről úgy tűnik, hogy el van hanyagolva, szakállat eresztett, nem gondozza magát, ne gondoljanak rosszra, és ne legyen rossz a véleményük róla kapásból, tudjanak róla, hogy halottja van, gyászol! Nem szeretek ezekről beszélni, ezek szomorú dolgok.

Érinthetetlen, vagy tisztátalan dolgok. Nagyon érdekes, hogy még anyagi szegénység­ben élő, hagyományőrző cigány közösségeknél is mennyire erős ez a szokás. Nos, ez persze nem véletlen, hanem egész egyszerűen azok a szokások, amelyeket az ún. civilizált népeknél, az ún. higiénés szokások szabályoznak, azt a hagyományőrző cigány közössé­gek esetében legtöbbször rituálék szabályozzák. Ahogy az imént is mondtam, ez a bizonyos szertartásos mosakodás, szertartásos megtisztálkodás; de számtalan ilyen van.

Foglalkozzunk még néhány gondolat erejéig azzal, hogy milyen munkamegosztás van a hagyományőrző cigány közösségekben. A hagyományőrző cigány közösségekben a férfiak két dologért felelősek. Nemcsak és nem elsősorban a szűken vett családjuk megélhetéséért felelősek, hanem felelősek az egész közösségért. Nem tudom, hogy vannak-e tapasztalataik mostanság cigány férfiak szokásaira vonatkozóan, hogy mire költik a pénzüket, mennyit visznek haza a családnak, mennyit költhetnek hogy úgy mondjam saját magukra mulatságra, meg egyebekre. A cigány férfiaknak nemcsak a saját szűken vett családjukra kellett gondolni, hanem a nemzetségre, a törzsre is, ezért két meghatározó fontosságú dologra kellett az ő keresetük, pénzük: az egyik ilyen dolog, hogy béke legyen a cigány közösség és a nem cigány közösség között. A másik ilyen fontos dolog, hogy béke legyen a cigány csoportok között. Azt kérdezhetik tőlem, hogy mi az, hogy a békét megvásárolni? Igazuk van! A békét márpedig meg kellett vásárolni! Meg kellett vásárolni a letelepedési lehetőséget, meg kellett fizetni a bírót, a jegyzőt, a csendőrt, meg kellett fizetni akár munkával, akár termékkel, akár pénzzel azt, hogy békességben tudjanak az adott falu mellett létezni.

Ugyanakkor a másik dolog a béke a más cigány csoportokkal. Ez elsősorban is ünnepeket jelentett. A hagyományok őrzését, a hagyományok felelevenítését, az infor­mációk továbbadását, és a rituálék vagy szokások egy-egy ilyen kicsúcsosodási pontja éppen ezek a bizonyos „nagy találkozások" voltak.

A hiedelemvilágról nem fogok olyan nagyon részletesen beszélni, ide most csak egyetlen vonatkozását hadd lopjam be, hogy annak a fajta vallásosságnak, hiedelemvi­lágnak ami a cigányok gondolkodását meghatározza, itt keresztény környezetben van egyféle átfedése. Indiában nem annyira az istenben, mint inkább az istenasszonyban - és ez talán nem véletlen - hisznek, vagy hittek. Ez a Káli istennőben való hit európai, keresztény környezetben áttevődik a Szűz Máriában való hitre és az e körüli rítusokban való - talán sokkal jelentősebb - megjelenítésre, megjelenésre.

Két, nagy találkozási időpont van a hagyományőrző cigány közösség életében; az egyik a tavaszi, amikor már ugye, el lehet indulni, és felszáradtak az utak, lehet legeltetni - valamelyest kötődik a tavaszi napfordulóhoz - és a másik az őszi, mielőtt még lezárulnának az utak, és mielőtt megszűnne a szabad közlekedés lehetősége. Érdekes, ahogy a cigány szokások rátevődtek a keresztény ünnepi szokáskörökre - a Mária-kul­tuszhoz kötődnek. Most Nyugat-Európában és Kelet-Európában ennek más-más válto­zata maradt meg. Nyugat-Európában inkább a tavaszi maradt fenn jobban, ott május 23-án, 24-én van mai napig San Marié de la Merben a „nagy találkozás" a tenger partján. A legenda szerint, amikor Mária Keresztelő Szent János anyjával együtt menekült Egyiptomból, és megérkeztek a francia délvidékre, a tengerpartra, akkor hajótörést szenvedtek, és a Szent Sáraként tisztelt cigány istenasszony volt az, aki segítette a partra menekülésüket. Ezért van meg ott, ebben a - bizonyos San Marié de la Mer - a Tengeri Szent Mária nevű faluban, a kápolnában a mai napig ennek a bizonyos „Fekete Sárának" a szobra, ahová minden májusban tíz-, de talán százezrek is elzarándokolnak. Na most, ugye, keresztény biblikus, vagy Biblián kívüli hiedelmekhez kötődő, újféle szenteket kreáló, keresztény tudat egyik részről; másik részről a hagyományokból és a cigány közösségek összetartó tudatából diktált közösségi találkozások ezek. Azt szokták mon­dani, hogy ilyenkor szoktak lovat venni, és asszonyt nézni. A rossz szájak azt mondják. Tényleg rossz szájak mondják, mert a valóságban erről kérdeztem itthoni romákat, hogy „igaz-e, hogy a búcsúkban asszonyt szöktetni szoktak, meg hasonlók?" Azt mondják -most már ezzel a keresztény tudattal átitatott hiedelmű romák -, hogy ez nem igaz, ez aljas hazugság. Olyan van, hogy a fiatalok kinézik egymást a búcsúban - mert, hát oda mindenki a legszebb ruhájában, és a legszebb arcát öltve megy el, a legünnepélyesebben - olyan van, hogy kinézik egymást a fiatalok, olyan is van, hogy a szülők beszélgetnek, de hát nem arra szokták az időt használni, hogy elszökjenek. Mindenesetre ezek az alkalmak azok, amikor megemlékeznek az elhunytakról, és amikor megtárgyalják a fiatalok jövőjét, meg a saját helyzetüket.

Európa keleti felén, például nálunk is sokkal inkább az őszi időszak szokásai maradtak meg. Csak emlékeztetnék arra, hogy Csatka szeptember 6-án van. A csatkai búcsúról mindenkinek eszébe jutnak a romák manapság már. Ha azt mondom, hogy Máriapócs, akkor az egy vagy két héttel később van, onnan megint eszünkbe juthatnak a búcsúba járó romák.

Ezek a békéhez vezető utak: tehát egyik részről a letelepedési lehetőség a faluban, másik részről a „mindenkori béke" -a nagy találkozások, bizony pénzbe kerültek. Ezt a pénzt a férfiaknak, vagy a közösséghez tartozó férfiaknak fedeznie kellett közösen. Ezzel nemcsak a saját becsületüket, hanem az egész közösség becsületét szolgálták. Na most. mi marad egy asszonynak ilyen helyzetben? Alapvetően arra nem számíthat, hogy a férje hazahozza a fizetést, meg, hogy a férje neki keres, de ugyanakkor az ő feladata, hogy gondoskodjon a gyerekek mindennapi ellátásáról, az étkezésről, a ruházásról,  arról, hogy tisztességben nevelje fel a gyerekeit, vagyis adja tovább a hagyományokat, a hagyományok megtartassanak. Egy ilyen helyzetben bizony egy asszonynak részint keresnie kellett, tehát kereső foglalkozásokhoz kellett értenie. Nem várhatta a „hűvösben legyezgetve magát", hogy hoz majd valamit az ember, még akkor se, ha nagyon ügyes embere volt, és aranykezű. Az olyan asszonynak nincs becsülete, amelyik nem tudja megkeresni a családjára valót. Éppen ezért különös hangsúllyal szerepelnek a cigány asszonyok életében ezek a bizonyos hagyományos foglalkozások, és nem utolsó sorban az az apró tény, hogy alapvetően érteniük kellett az emberek leikéhez. Ránézett, és meglátta, hogy bánata van, és aztán az kiderült, hogy miért. És megmondta neki a jót. Az emberek nagyon szeretnek jót hallani a jövőjükről! És hát, melyik ember életében ne lenne halál, szerelem vagy éppen gyerek? Az emberek annyira magukon hordják, hogy kicsodák-micsodák, és ez annyira elleplezhetetlen, hogy az, aki abban nőtt fel - ha úgy tetszik, volt egy életadta kényszer arra, hogy lásson -, az ezt a látását, vagy látni tudását a mai napig megőrizte.

Mondok én valamit: El tudják képzelni, hogy mondjuk a nemzetközi marketingben, a világnyelveket könnyen tanuló -mert, hogy bizonyos alappal, von Haus aus, rendelkező cigány fiatalok, vagy mondjuk, nők - milyen hasznot tudnának hozni ennek az ország­nak? Mert én speciel el tudom képzelni. Mikor volt ennek az országnak gondja arra, hogy őket képezze? Ilyenkor mindig keserű lesz a szám íze, mert túlságosan is tele vagyunk előítéletekkel. Márpedig a dolgokat úgy kellene nézni, ahogyan vannak, és a bennük rejlő lehetőségeket kellene kiaknázni. Például ez ügyben.

Na de, az asszonyokhoz menjünk vissza! A cigány asszonyoknak, miközben nagyon nagy becsületük van, ... - nem tudom, biztosan ismernek egy csomó elbeszélést arról, hogy a fia, vagy a veje, vagy a bátyja azért kezdett cl verekedni, mert az anyját emlegették. Hát, ez bizony több dolgot is mutat. Az egyik, hogy a hagyományőrző cigány közösség életében mennyire meghatározó szerepe van az asszonynak, nemcsak, mint anyának, hanem, mint nőnek is. A másik, ami talán még messzebbre mutat az időben - annak ellenére, hogy alapvetően a férfi hordja a kalapot, és az kell, hogy álljon a családban, amit a férfi mond, - úgy látszik, hogy ez matriarchális szerkezetű közösségi modell. Erre mutat többek között az a tény is, hogyha véletlenül - ne adj isten - a házas felek elválnak, és van gyerek, akkor az az esetek túlnyomó többségében az anya családjához kerül. Az anya fivéréhez, az anya nővéréhez, vagy az anya anyjához, vagy valamelyik rokonához. Ez is azt mutatja, hogy az anyai oldalról való kötődés sokkal erősebb.

Érdekes, hogy a hagyományok szerint... arról beszélünk, hogy nem a tulajdon a fontos, az emberi kapcsolatok a fontosak. Hogy az anya családjához kerül az elvált szülők gyereke. A hagyományok szerint az ilyen gyerekeket zokszó nélkül felneveli a környe­zete, a rokonsága. Ez az elvárás. Ez egy közösségi törvény, hogy a „hozzánk tartozó gyerekek, mármint, hogy a közösség gyerekei, mindannyiunk gyerekei." Nem az enyém, a tied. Ez abban a vonatkozásban is igaz, hogyha a gyerek rosszat tesz, vagy bajba keveredik, és azt a közösséghez tartozó felnőtt látja, akkor nem egyszerűen a gyereket hibáztatják, hanem a felnőttet, hogy „te ott voltál, te láttad, miért nem adtál neki egy pofont, miért nem vetted ki a bajból, miért hagytad, hogy bajba kerüljön?" Ez a fajta közösségi összetartó erő, és közösségi felelősségtudat ebben a vonatkozásban is megvan. Ha az én gyerekemnek ad egy pofont valamelyik - a közösséghez tartozó - akkor azért én nem szólhatok, sőt, meg kell köszönnöm neki. Mert nevelte, gondozta, féken tartotta, vagy éppen jó útra iparkodott terelni a gyerekemet. Szóval, az árván maradó gyerekeket a közösség felneveli. Ez egyben azt is jelenti - ugye, elmondtam -, hogy a gyerekek, minden gyerek a közösség minden tagjához tartozik.

Más vonatkozásban, vagy az asszonyokra vonatkozóan ez ugyanakkor azt jelenti, hogy sohasem csak a saját szűken vett családját kell ellátnia, hanem mindig úgy kell főznie, hogy mondjuk a többi gyereket is meg tudják kínálni. Vagy a betérő vendéget meg tudják kínálni. Ezért szokták mondani, hogy cigányasszony nem tud keveset főzni. Mert mindig számít arra, hogy valaki jön. Nemcsak az övéi, hanem „valaki" jön. Ez a „valaki", ez a bizonyos vendég, ez a hagyományok szerint nagy-nagy tiszteletnek örvend. Cholinak van egy rövid négysorosa, amit hadd szúrjak be ide! Azt írja, hogy „ Gyere, testvér, törjél a pogácsából, vegyél húst a fazékból, üljél le, pihend ki magad közöttünk!" És a vers címe, hogy Streino, Idegen. Ez a jellemző viselkedés az idegennel szemben. Ez az, amit bárki idegenként is elvárhat, és megkaphat egy cigány közösségtől. És ez az, amivel, hogyha köszöntének, és nem fogadod el, akkor lenézed őket. Nemcsak arról van szó, hogy téged becsülnek meg. mint vendéget hanem arról is hogy önmagukat becsülik meg, hogy a vendéget szívesen látják. Aminek persze, van egy olyan következménye, hogy óic is elvárják ugyanazt a vendégszeretetet. De hát az, aki ilyen közösségben nőtt fel, ilyen közösségi szokások szerint, annak ez természetes dolog. Így kell viselkedni!

A gyerekeket, ugye, kiderült itt, hogy nemcsak egy felnőtt neveli, nemcsak az anyja, nemcsak az apja, hanem a közösség minden tagja, de a gyerek egészen kicsi, öntudatos korától kezdve nem kicsi gyerek, hanem kicsi felnőtt. Tehát méretét tekintve lehet, hogy kicsi, munkabírását tekintve lehet, hogy kicsi, de felelősségtudatát tekintve nem kicsi. A szerepét tekintve nem kicsi. Tehát mindent megadnak a gyereknek, amit kíván, de ugyanakkor a gyereknek feladatai, kötelességei is vannak. A gyereket egészen kicsi korától kezdve azokra a szerepekre készítik fel, amik felnőttként várnak rájuk. Nagyon szép, amit Réger Zita erre vonatkozóan gyűjtött és leírt, a cigány nyelvre vonatkozó dolgozatában. Gyöngyösön gyűjtötte. Déneske két hónapos, és anyukája ringatja, és beszél hozzá. „Édeském, mi leszel, ha nagy leszel? Mész a vásárra, ha nagy leszel? Ugye, mész?" Részint őmaga válaszol a gyerek helyett saját magának, részint a nagyobbacska gyerek válaszol a kicsike helyett, aki ugye, még nem tud beszélni. De teljesen párbeszé­des szerepgyakorlás folyik. „És mit csinálsz a vásárban? Eladom a csikókat! Eladod a csikókat? Eladom és veszek helyettük egy lovat, meg szekeret! És kinek adod a pénzt, Déneském? Hazahozom apámnak, meg anyámnak! " És ez így megy az idők végezetéig, merthogy részint a kapcsolat rendkívül bensőséges, másrészről pedig ez a bizonyos „szerepre nevelünk, tudnod kell a helyed, minden vonatkozásban, és tudnod kell, hogy hogyan viselkedjél, és mi vár rád" ez meg a másik vonatkozása.

Egyetlen fontos dolgot akartam még mondani, és azzal én most be is fejezem, hogy a hagyományőrző cigány közösségek alapvetően demokratikusak. Nem ismerik a hierar­chiát. Ez részint azt jelenti, ahogyan mondtam, hogy a gyereknek megvan a saját akarata, és érvényesíti, részint pedig azt, hogy a férfiak egymás között, a nők egymás között, mindegyike érzi magát olyannak, mint a másik. Nagyon érdekes, amit Michael Stuart ír erről: „Az igaz beszéd, avagy miért énekelnek az oláh cigányok?" című tanulmányában. Azt írja, hogy „Azért olyan hangosak a cigányok, mert mindegyik tartja magát annyinak, minta másik, és ezt bizonyítandó elvárja, hogy az ő igaz szavát is meghallgassák. Történik mindez 10 párban és egyszerre... A demokratikus társadalom azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének a cigányok között közmegbecsülésnek örvendő, tekintélyes emberek. Ezek a bizonyos mujálők, vagy sibálók, ami nyelvest, szájast jelent, mind a két szó.

Kiből lesz ilyen tekintélyes ember, akik meghatározzák a hagyományőrző cigány közösség életét? Nos, elsősorban is azokból, akik a közösség élete szempontjából meghatározót és fontosat tudnak tenni. Példának okáért, azért hogy legyen helyük. Jól meg tudják fogalmazni, hogy mi az óhajuk, le tudják verni az árat, jó alkukat kötnek a mindenkori környező többséggel. Akik komolyan tudnak azért tenni, hogy béke legyen a cigány csoportok között. Akiknek a véleményét aztán kikérik, amikor vitás ügyek is vannak. Szokták kérdezni, hogy vajon mennyire van ez összefüggésben azzal, hogy ki mennyire gazdag? A dolog azt hiszem, hogy fordítva van. Ha valaki olyan eszes, rátermett, okos, hogy ezt-azt-amazt el tud intézni a közösség ügyében is, akkor az már biztos, hogy maga-magának is elég jó üzleteket tud csinálni. Tehát én ezt sokkal inkább fordítva érzem. Mert, ha valakinek csak pénze van, az nagy mulatságot tud csinálni. Elmennek a romák, megtisztelik többnyire, meg esznek-isznak, de csak a pénzéért nem tisztelik. Van egy fontos mondása a romáknak: „Mi ^csináljuk a pénzt, nem a pénz minket."

Köszönöm a figyelmet, ezzel mára szakítsuk félbe, legközelebb folytatjuk!

Ajánlott irodalom

Bari Károly. 1985. Tűzpiros kígyócska. Gödöllő, Művelődési Központ.

1993. Cigánykérdés a XX. századvégi Magyarországon, in: Regio. Kisebbségi Szemle. 1. sz. (tematikus).

Mezey B.(szerk.) 1986. A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban, 1422-1985. Budapest. Kossuth.

Stewart Sinclair Michael. 1994. Daltestvérek. Az oláhcigány identitás és közösség továbbélése a szocialista Magyarországon. [A Szociálpolitikai Értesítő Könyvtára]. Budapest. 267 old.