| |
A múlt évben, 1993. október 14-én szíves meghívásukra eljöttem, és akkor a kisebbségi törvényről tartottunk előadást ketten, Dr. Bodánéval, a Kisebbségi Hivatal főosztályvezetőjével. Most pedig azt hiszem, kisebbség lévén a bolgárság - részben ahhoz is csatlakozik - a magyarországi bolgárok múltja és jelene, és talán a jövője is.
Itt a tv-felvétel kapcsán látták a folyóiratunkat: bemutatom Önöknek a magyarországi bolgárok szellemi életének egyik bizonyítékát, a tényt, hogy folyóiratot, illetve ilyen folyóiratot adunk ki Haemus címmel. Ez a Balkán-hegység neve, bolgárul Sztara-Planina, azaz öreg-hegységnek az a része, amely a Timok völgyétől a Fekete-tengerig terjed. Földrajzilag a mai Bulgáriát fejezi ki ez a görög-trák elnevezés, amely az etimológusok szerint hegyet, erdőt, vagy erdős hegyet jelent. Ezzel utalunk még az ősi földre, ahonnan jöttünk, és ahova sokan öreg korukban nyugdíjasán visszatérnek; biblikusán: oda ahonnan „vétettek". Itt fellépő művészünk, Parov Nikola is hazai bolgár művész: a fedőlap Roszen Ruszevnek a grafikája, illetve sajátságos ősi japán kivágott technikával készített illusztrációja. Én azt hiszem, hogy jelképesen mutatja azt, milyen fontos az anyaföldből eredő gyökér, mert csak így tud a lombkorona rügyezni, és virágzani. Tölgyfát jelképez, sok ágat-bogat. Persze, ha megfordítjuk, akkor van benne valami láng, lángnyelv is. Többféle jelképként értelmezhető. Jelképként értelmezhető az az irodalom is, amelyet az ember azért olvas, hogy „olykor a nagy rohanó világban" egy kicsit megálljon és épüljön. Ha megengedik - több művész nem lévén -, akkor én szerény előadásomban talán indítóként felolvasnék egy verset ebből a számból; a Haemus tematikus számokból áll: negyedéves folyóiratként aktualitásokra és főleg politikai aktualitásokra nem nagyon tudunk és nem is akarunk reagálni, hanem mindig valamilyen nagyobb, átfogó témakörre összpontosítunk. Ennek a számnak a hit, a hiedelem, a hitelesség, a babona, a vallás és a művészet volt az összefogó témája, problémaköre. Kerekasztal beszélgetés, versek, esztétikai elemzések, novellák, regényrészletek mind ezt a témát próbálták körüljárni és az olvasót arra késztetni, hogy elgondolkodjon saját életéről, jövőjéről is. Én azt hiszem, hogy az embernek, akár a fának is, ha nincs gyökere, könnyen elfújja a forgószél. Akkor felolvasnám Sztefan Gecsev prédikációiból az 5. prédikációt a Fákról.
SZTEFAN GECSEV
Ötödik prédikáció
(A fákról - részlet)
Kiss Benedek fordítása
Ebben az évben emlékezünk meg egyesületünk fennállásának 80. évfordulójáról. 1914-ben július 20-án Illés napkor, ezen a hagyományos ünnepen alakult meg. 170 bolgár kereskedő és kertész megalakította a Magyarországi Bolgárok Egyesületét. Talán kevesen gondolták azt - csak hittek benne -, hogy egy egyesület „ágat-bogat" bont, és mind mostanáig a történelem megpróbáltatásai ellenére jogfolytonosan, megszakítás, szétága-zás, civakodás nélkül meg tud maradni. Meg tudott maradni és ez egyfajta csoda is, mert annyi más társadalmi szervezet, vagy kisebbségi szervezet, idegenben élők szervezete a politika változásai, vad viharai, rendszerváltozások hatására át meg át alakult. Az emberek egymás húsába vájtak, egymást tépték szét, és nem maradt semmi, esetleg szélként eloszlottak.
A Haemus legújabb számát ennek az évfordulónak szenteljük: bolgár húsvétra, május elején fog megjelenni. Nagy magyar klasszikusunk Márai Sándor, annak idején kezdő újságíró korában a Pesti Hírlapban írt a pesti bolgárokról - és azért a tehetség, az írói véna, még ilyen írásban is megnyilatkozik, abban, hogy mennyire színesen, érdekesen, hitelesen írta le az akkori bolgárok közösségét: az éppen megalakult egyesületet, annak tisztségviselőit, a bolgár kertészeket, a Vámház csarnokban a kereskedőket, hogy hogy adnak-vesznek, mit csinálnak az egyesületükben. Megvannak a jegyzőkönyvek - mert ugye hát azok a hiteles dokumentumok -, de semmi sem adja úgy vissza a légkört, a szellemiséget, mint a szemléletes leírás, ahogy megjeleníti előttünk az alapító elnököt, a főtitkárt, az egyesület ügyvezetőjét, a kávéház vezetőjét - a szállót, a szálláshelyet -, pénztárost és a lelkészt. Tehát eleven figurák jönnek vissza hirtelen most 80 év ködéből. Gondolom, hogy ez nemcsak nekünk bolgároknak, magyarországi bolgároknak lesz érdekes, hanem bizonyára az érdeklődő magyar olvasóknak, vagy pedig Márai szerelmeseinek is, mert - tudomásom szerint -, válogatott, összegyűjtött műveiben ez az írás nem szerepel.
Mennyire furcsa, érdekes és tanulságos az, hogy hajlamosak vagyunk mi, értelmiségiek lebecsülni a kétkezi munkásokat. Pedig azoknak nagyon sok esetben megvan a magukhoz való eszük, mert tudják, hogy mit és hogyan kell csinálni. Képzeljék el, hogy 1915-ben ezek az emberek szükségét látták annak, hogy egy kétnyelvű lapot alapítsanak. Mi tulajdonképpen ennek a nyomdokaiban haladunk. Az akkori bolgár-magyar szemle szintén kétnyelvű volt. A programját, amit lefektetett az a lap, mindmáig - én azt hiszem -, nyugodtan változtatás nélkül fel lehet vállalni. Távlatosan hirdették meg a két nép gyakorlati közeledését, és nem lózungokat hangoztattak. A gazdaság területén szorgalmazták ezt elsősorban, a kereskedelmi kapcsolatokat akarták ápolni, és az irodalmat akarták bemutatni. Sajnos az történt, hogy kitört a világháború. A főszerkesztőt behívták katonának, és ezzel a lap is megszűnt. A bolgár közösség még többször megpróbálkozott azzal, hogy hírt adjon magáról, ezt nagyon fontosnak érezte. Azt hiszem, ez minden kisebbségben élő közösség számára nagyon fontos, hogy mit mond magáról, magának, és mit mond a világnak. Voltak kísérletek, az 1933-ban 4 számot megélt az itteni bolgár lelkész által szerkesztett „Pásztirszki zov" Pásztori Szó. c. újság. Amikor visszament Bulgáriába, akkor ez a lap is megszűnt. Mindez azt mutatja, hogy mennyire fontos a személyiség. Tehát a közösségnek van igénye, de ha az a személyiség, aki felvállal ügyeket, az nem tudja ezt tovább vinni valamilyen oknál-módnál fogva, akkor sok esetben egy-egy lelkes, és egy-egy jó kezdeményezés követő nélkül marad.
1940-ben is indult egy lap, Bulgária címen, amit szintén a háború szakított meg. Később csak jubileumi évfordulókra jelentek meg időszaki kiadványok az egyesület életéről, míg aztán 1992-ben a magyar állam nevezetesen a Kisebbségi Hivatal támogatásával, valamint saját erőforrásból ismét előállítottuk ezt a lapot. Tulajdonképpen kompjuterrel A4-es méretben mi szedjük ki, mi tördeljük a lapot. Ha nem hívnak be katonának - mert én vagyok ennek a lapnak a főszerkesztője -, akkor folytathatjuk a folyóiratunkat a továbbiakban is!
Amikor ez az egyesület 1914-bcn létrejött, rögtön utána 1916-ban megalakult a Bolgár Egyház és Iskolaközség is. Tehát 1916-tól a bolgár ortodox egyház is működni kezdett Magyarországon. Akkoriban egy lakást alakítottak át „kápolnává", és ott volt az első ' iskola is. Később a Lónyai utca 4-8. sz.-ba költözött az iskola, ahol tavaly a 75. évforduló alkalmából emléktáblát lepleztünk le.
Ma pedig 12 osztályos bolgár tannyelvű iskola és óvoda hivatott arra, hogy megtartsa az anyanyelvi tudatot és főként az anyanyelvet. A templom a magyar székesfőváros által adományozott telken, a Vágóhíd u. 15. sz. alatt közadakozásból épült fel 1931 -ben. Az elképzelés az volt, hogy - kicsit a Rilai kolostor mintájára - a templomot övezze körül az épület, amiben ott lesz az egyesületi székház, tehát a kulturális létesítmény, és az iskola is. Megint jött a háború, és ismét lerombolta ezt a tervet.
1953-ban újra kezdődött egy nagyszerű gyűjtés. Példa nélkül álló az az egység is, ami itt megvalósult, mert a környező országokban, Ausztriában, Csehországban, Szlovákiában, de nyugaton és tengerentúl sem mutatnak ilyen összeforrottságot a bolgár közösségek, mint itt. Ennek egyik legfőbb oka az, hogy az alapító bolgár kertészek és kereskedők (most is) földiek többségükben, két közelálló faluból származnak - a közösség magját ők alkották: így az emberek, mint egy nagy család, egy nagy klán ismerték egymást. Kialakult egy helyi közösségi tudat, hogy a templom, a művelődési ház és az iskola a mienk.
Másrészt én úgy érzem, hogy az 1950-es években a „pártállami" rendszer ellenére tudott funkcionálni a bolgár közösség. Persze a nagypolitikai viszonyoktól nem függetlenül - azért az mindig belejátszott -, de hála Istennek ha leszámoljuk Nagy Lajos idejét, mikor „Vidin-Bodony nyögte Lajos hadait, és a honfoglalás korát" akkor tény, hogy bolgár-magyar közös határ nem létezett. Ez azt is jelentette, hogy a történelem folyamán nem volt ellenségeskedés, hanem inkább rokonszenv volt a bolgárok és a magyarok között. Tudnak Önök is a Kossuth emigrációról, tudnak a közös törökellenes megmozdulásokról is. Ez a történelmi tudat, vagy kollektív tudattalan, azért sok mindenbe belejátszott, hogy itt Magyarországon a bolgárok közérzete jó, és jól integrálódtak a magyar társadalomba. Nem érződik ellenszenv a bolgárok irányában. Ebbe belejátszott, hogy - mint szociológus, azért mindig ezt is elemzem - a bolgárság sajátságos rétegződése folyamán, magyar pozíciókat nem veszélyeztetett. Tehát amikor idekerült, akkor egy olyan termelési ágba nyomult be - ez az öntözéses zöldségkertészet - amelyet addig a magyar gazdák nem folytattak. Magyarországon ismeretlen volt az intenzív, melegágyas, öntözéses zöldségkertészet. A paprikát, paradicsomot Szeged, Kalocsa, Kecskemét környékén szabad földön termesztették.
A német kertészek, a német telepesek Pest környékén, főleg káposztával, téli zöldségfélékkel foglalkoztak. A bolgár kertészek a tavaszi zöldségfélével jöttek, a friss salátával, retekkel, karalábéval, és a korai paprikával, paradicsommal. Már akkor megvalósították azokat a technológiákat, a mediterrán tapasztalat alapján, amelyek kisázsiai gyökerekből eredeztek, és itt Magyarországon ismeretlenek voltak. Néhány héttel, sőt hónapokkal előbb megjelentek a piacon azokkal a termékekkel, amelyeket később hoztak a magyar, vagy pedig német kertészek. Az árasztásos öntözéssel, az intenzív fajtákkal, a nagyon nagymérvű trágyázással, gyorsabb vegetációt értek el. Egymás után láncreakcióban elárasztották a piacot, friss salátával kezdték és a káposztával fejezték be a termelési ciklust. Ugyanazon a területen még a földgátakon is mindig termeltek valamit. A magyar piacon megjelenő bolgár kertészek valami egészen újat hoztak a társadalmi életbe, de ugyanakkor nem veszélyeztettek senkit se. Nem egy már meglévő piacról szorítottak ki valakit, hanem új igényeket elégítettek ki. Ezek valóban minőségi áruk, ami pedig mindig a legjobb reklám.
Másrészt ezek a kertek családi megművelésűek voltak. Az egész technológia a családra épült. A család és a kert megmaradt egy kis etnikai egységként is. Magyarországon soha nem voltak nagy létszámban bolgárok. Hogy lehet mégis az, hogy 100-150 éven át, ez a maroknyi ember nem tűnik el, nem asszimilálódik a nagy népek kohójában? Tudjuk, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia idején mennyi szlovák, német és cseh keveredett el a magyarokban. Előveszik egyesek a telefonkönyvet, és a nevek alapján próbálják kisilabizálni, hogy ki itt a magyar, és ki nem az. Ezek mind hamis próféták, mert az a magyar, aki már magyarnak vallja magát, tehát név alapján senkit nem lehet ide, vagy oda minősíteni. Érdekesség, hogy akkor nagy tömegek az ipari fejlődés révén, részt vettek a modernizációs folyamatban.
A birodalom óriási közös piac volt, azonos pénz, vasút, infrastruktúra, az emberek a birodalom különböző részéről jöttek és vállaltak munkát. Azok, akik a gyárakban építkezéseken vettek részt - tótok, csehek, németek — azok egyfajta magyar munkaszerveződésbe tagolódtak be, így óhatatlanul, akaratlanul hasonulniuk kellett.
Ezzel szemben a bolgár közösség a magyar társadalommal a piacon találkozott, adás-vétel formájában. A 24 órás időmérleg igen jelentős, meghatározó része, saját anyanyelvi körben zajlott, egyfajta kis bolgár szigetként. Tehát átvitték, átplántálták a bolgár paraszti életet ide Budapestre, a Rákospatak mentére, vagy pedig Budafok környékére, de általában Pest környéki részekre. Oda, ahol tiszták voltak a vizek, vagy szervesen szennyezett - az igen jó trágyaként szolgált a kertekben. Ezeken a helyeken, a vízfolyások mentén alakultak ki a bolgár kertészetek, a kis bolgár magok. Ugyanakkor pedig a bolgárok létrehozták a saját kis közösségüket, ahol szintén a bolgár, a bolgár emberrel találkozott. Itt van egy millós nagyvárosban néhány ezer bolgár ember és éveken évtizedeken keresztül megtartja önazonosságát.
A kapcsolatoknak volt egy másik jellegzetes vonása itt Magyarországon, és azokon a helyeken, ahol a bolgár kertészet egészen a II. világháború utánig ingázó kertészet formájában fennmaradt. A kertészek általában tavasszal jöttek ide, és Dömötör-napig művelték a földeket. Amikor a közösségi elszámolás megtörtént a ,.gazda" vezetésével - ezt a szót a bolgár átvette a magyarból -, és a társakkal, illetve a napszámosokkal elszámoltak. A társak és a gazda, az árus, vagy a kertfelügyelő, ez mind bolgár volt. Csak napszámosokat vettek fel a helyi lakosság köréből. Megintcsak itt volt a közös bolgár rész, és akkor az emberek visszamentek téli időszakra Bulgáriába. Ez egy állandó ingázás volt, ezt nem lehetett megcsinálni az „újvilágból" tehát Amerikából, kb. 1000 km-nél távolabbi térségből sem lehetett. Tehát már Lengyelország sem sorolható oda, és akik itt művelték Bulgáriából a kerteket, ezek főleg a régi cári főváros Tirnovo környékéről -viszonylag közel van Russzéhez, ahonnan hajóval lehetett közlekedni. Az ingázás időben és távolságban megoldható volt.
Ezekkel magyarázom azt, hogy a bolgár közösségnél, mind munkaszervezetben, mind pedig az anyaországgal való kapcsolatban a bolgároknál korán kifejlődött a polgári öntudat. Ez őrizte meg őket az 1950-cs években is. Mi a polgári öntudat? A polgárnak az az öntudata, hogy ő önmaga ura. Minden tőle függ, „segíts magadon, és az isten is megsegít" szólásban a „segíts magadon" van a hangsúly - és ők segítettek magukon. Tudta azt, hogy saját kétkezi munkáján, erőfeszítésén, ügyességén, rátermettségén múlik vállalkozásának a nyeresége. Ha nem sikerül, hát akkor a családjával együtt ő is belebukik. De nem egy nagy gépezetben, nem egy fogaskerékként működött.
Tehát az emberek egy nagy gyár, egy nagy vállalat egy-egy dolgozójaként kitehetik a lelkűket, és agyondolgozhatják magukat, ha a felügyelő bizottság, vagy vezérigazgató nem úgy csinálja a dolgát, ahogy kell. akkor a szakemberek a legjobb tudásuk, akaratuk ellenére sem érik el az eredményeket. Tehát nem tudnak igazán a saját sorsukon úrrá lenni. Ezeknek a földközeli embereknek vannak nagyon jó tulajdonságaik és vannak a helyzetükből fakadó rossz tulajdonságaik is. Én is kertész sarjadék vagyok, és ezért nincsen népimádatom, mint olyan értelmiségieknél, akik kritikátlanul leborultak a nép nagysága előtt! A nép is egy sor fogyatékossággal van megáldva, de van úgynevezett józan paraszti esze is. Ha ezeket az embereket meg lehet győzni arról - és meg lehet győzni -, hogy áldozzanak nemcsak a saját jólétükre, hanem közösségi célokra, mert ez is őket szolgálja, akkor azt meg is teszik. Ez segített a bolgároknak abban, hogy létrehozták és megépítették a templomukat. 1953-ban közadakozásból építették fel a művelődési házat. Szeretném felhívni az Önök figyelmét arra. hogy hány bolgár van itt Magyarországon, mindössze ötezer és mégis mindig eszerint mérik, hogy a kisebbség létszáma mennyi. Én hiszem, hogy nem sokaság tesz csuda dolgokat.
Bulgáriából ellátogatott hozzánk a köztársasági elnök, II. Simeon bolgár cár, a miniszterelnök, az országgyűlés elnöke. Csodálkoztak azon, hogy mi van itt, és kérdezték hányan vagyunk. Hát, mondjuk 5000-en. - Na és hányan vannak Németországban? - Hát 80 000-en. Na és van ott ilyen művelődési ház? - Nincsen. - Van ilyen templom? -Nincsen. - Na én akkor most azt mondom, hol vannak sokan, és hol vannak kevesen? Tulajdonképpen 445 bolgár család volt Magyarországon és van is, mert 445 család pénzéből jött létre ez a művelődési ház, amelyet azt hiszem néhányan láttak is Önök közül. A családfők neve ott függ kiírva a régi templomi hagyományokhoz híven egy réztáblán. Azt hirdeti, hogy akkor az emberek 1953-ban, 60 000 Ft-ot, de legalább 3 000 Ft-ot adományoztak a házra. Akkoriban az átlagfizetés körülbelül 400-500 Ft volt. Ebból is látni lehet, hogy az emberek mennyit áldoztak a saját közösségük életére, és a későbbiek folyamán is ez tapasztalható. Ma már ugyan nem nagyon hiszem, hogy a bolgár iskolát így közadakozásból fel tudnánk építeni. Mások az idők, de akkoriban az emberek nem számíthattak állami támogatásra, hanem saját maguknak kellett a gondjaikat, problémáikat megoldani. Ezt nagyon nehéz visszahozni most, amikor az ember nem azt mondja, hogy mi az, amit én tettem önmagamért, a szűkebb családomért, a közösségemért és a hazámért, hanem hogy mit tesz értem az állam, a közösség. Arról nem is nagyon gondolkozunk, hogy „én mit teszek, vagy kellene tennem". Az önállótlanság az elmúlt 40 évben jól kifejlődött, viszont a bolgár közösség tagjai önmagukra voltak utalva és saját uraik voltak, saját magukra voltak szorítva. Nyilvánvaló, hogy az embernek magabiztosságot ad, hogy meg tud oldani dolgokat; ahogy a bolgár szólás mondja: a farkasnak vastag a nyaka, mert maga intézi az ügyeit.
A bolgár közösségi fejlődés gyakorlatilag három nagy szakaszra osztható. 1. Az 1914-ig terjedő időszak ösztönös, még nem szervezett időszak. Most én visszamehetnék a honfoglalás koráig, a korai magyar-bolgár kapcsolatokhoz - még a magyarok bejövetele előtti időszakhoz -, de ez nem tartozik a tárgyhoz. Akit érdekel ez a téma, annak szívesen mondok néhány érdekes adalékot. A török hódoltság időszakában amikor 1396-ban a bolgár cárság elesett, sokan menekültek magyar területre egészen Budáig. Később a török kiverése után jöttek a balkáni kereskedők (szerbek, görögök, bolgárok, cincárok.) Akkoriban a vallási hovatartozás szerint osztályozták az embereket és mondták őket görögöknek. 2. 1914-ben alakult meg az egyesület. A két világháború közötti időszak alatt főleg a családi kertművelés erősödik. Addig a „banda" csupa férfiakból állt és ez a csapat egy gazda vezetésével művelte meg a földet. Együttesen mentek haza, néhány öreg őrizte a vagyont, a fiatalokkal, de asszonyok még kevésbé vettek részt. Ez tulajdonképopen a századfordulós időszak. Később már jönnek ide asszonyokkal és gyerekekkel együtt, ami megteremti annak a szükségességét, hogy iskolákat, templomokat létesítsenek. A két világháború között egyre erősödik a családi művelési jelleg. Tehát az emberek kisebb családi kertekben és nem úgy, hogy egy „bandagazda" 40-50 emberrel műveli meg a földet. Ez is fennmaradt, de egyre inkább a családi megművelés erősödik. 3. Akkor jön a második világháború, mint korszakhatár, a szövetkezetesítés. A családoknak két irányba kell egyesülniük: az állam megtiltja az ingázást, a '40-'50-es években lezárulnak a határok. Vannak, akik visszamentek Bulgáriába, de vannak akik idehozatják a családjukat. Sok jóképű bolgár férfi két asszonyt tartott, egyet itt Magyarországon, egyet pedig otthon.
Addig, amíg az asszonyok nem ismerték egymást, addig nem is volt probléma. Amikor egyesülnek a családok, akkor kívánja meg az élet, hogy állandóra rendezkedjenek be. Voltak közöttük korábban módosabb emberek, akik házat építettek, tartósabban berendezkednek, kertészek, magkereskedők, és akkor formálódott már a bolgár közösség helyi kisebbséggé. 1953-ban már gyűjtenek arra a házra, amit mindenképpen meg szeretnének teremteni és ez a ház 1957-ben létre is jön. A közadakozás eredménye, hogy most ez a ház művelődési ház, étterem, amit üzemeltetünk és ennek a bevételéből - más kisebbségeknél, etnikai csoportnál nincs ilyen - finanszírozzuk a kulturális munkánkat, az érdekvédelmünket, az anyanyelv ápolását és a nyugdíjasokkal való törődést is az egyesület ebből a pénzből, a gazdasági tevékenységből biztosítja.
Mivel szeretnék hagyni kérdésekre is lehetőséget, meg talán egy kis bolgár zenei élvezetre időt, azért, ha megengedik, akkor stílusosan ismét egy verssel fejezném be az előadásomat. 1914-ből származik ez a vers, Dimcso Debeljanov (1887-1916) nagy szimbolista költőnk írta, de úgy érzem, hogy az igazi költészet ma is érvényes, nem veszíti el aktualitását, talán azt is mondhatnánk, mintha ma írta volna a költő. Így szól:
DIMCSO DEBELJANOV
A jövendő keresztútja
Fordította: Fodor András
| |