Bevezetés

Egy új évszázad küszöbéhez érve, nem érdektelen áttekintenünk századunk nemzetiségpolitikai fejleményeit hazánkban - és szomszédnépi környezetében, nagyhatalmi befolyásoknak is erőterében -, különös tekintettel a nemzetiségi identitás megőrzéséhez szükséges feltételek biztosításáért folyó küzdelem esélyeinek alakulására az asszimilációs folyamatok és tendenciák ellenében. Ma is eleven kérdések ezek, s a 21. századba átlépve is bizonyára ilyenek lesznek.

Előre kell bocsátanunk, hogy a 20. század kezdete a nemzetiségi problematika tekintetében nem jelentett választóvonalat: a 19- század második felének ezzel kapcsolatos gondjai és félelmei (pángermán, pánszláv, román egységesülési álmok és törekvések hatása a külső pártfogást kereső, elfogadó, zömükben az ország peremterületein élő magyarországi nemzetiségekre, melyeket csak az államhatár választ el velük azonos vagy rokon etnikumoktól) éppúgy, mint illúziók a nemzetiségi tömegek maradéktalan elmagyarosíthatósága, egy homogén magyar nemzetállam eszméjének megvalósíthatósága iránt, éltek ekkor tovább. Hosszú távú -alapjában véve természetes - folyamatok gyorsultak fel a századfordulóra, miközben a magyar uralkodó nemzet a politika - a nemzetiségi politika - eszközeivel nemcsak ösztönözte a számottevő előnyökkel kecsegtető, s ezért sokak által szívesen vállalt magyarosodást, hanem erőltette is azt. Ez a magyarosítás már politikailag is szervezett ellenállásba ütközött a nemzetiségek részéről, s a sokszor meglehetősen brutális fellépések, amelyeket a határokon túlra nyúló kapcsolatok tapasztalása vagy akárcsak feltételezése folytán fokozódó idegesség váltott ki vele szemben, a 20. század első két évtizedében annyira elmérgesítette a helyzetet, hogy a különben is szűkkeblű megegyezési kísérletek sorra csődöt mondottak, majd az 1918-1919-es forradalmak szakítása is az asszimilációs politikával, és nyitása a nemzetiségi területi önkormányzatok irányában, megkésettnek bizonyult. A világháborúban vesztes Magyarországnak a szomszédok megszállása alá került nemzetiségi területei elszakítását jelentős magyar lakosságot is idegen uralom alá juttatva hajthatták végre a győztes „békerendezők". A magyar nemzetiségi politika korábbi illúziói és újabb kísérleteihez fűzött reményei szertefoszlottak, félelmei viszont - a régi rémálmokat messze meghaladó módon - beteljesedtek.

A nagy törésvonal Trianonnál van nemzetiségpolitikailag is az ország 20. századi - sőt egész történetében. Magyarország egy évezreden át úgy tartotta fennhatósága alatt a Kárpátok övezte Duna-medencét, hogy sohasem volt etnikailag homogén állam, hiszen különösen peremhelyzetű felvidéki, kárpátaljai és erdélyi -hegyvidéki jellegű - területeit részben őshonos (szlovák), részben középkori be-telepítésű (német), részben folyamatosan beköltöző (rutén, román) népek lakták, majd magyarlakta síkvidéki belsejében a török időkben délszlávok letelepedése, s végül a 150 évig török uralom alatt volt részen nagymértékben megritkult népesség pótlására történt 18. századi német és szlovák telepítések alakították ki azt a nyugtalanítónak talált etnikai képet, amelyben az uralkodó nemzet szerepét betöltő magyarság csak a 19- század végétől kezdte némileg meghaladni az ország összlakosságának felét. A túlnyomóan magyar többségű Magyarország nem a magyarosító törekvések következtében, hanem azáltal valósult meg, hogy a trianoni békeszerződés elcsatolta a legnagyobb számban nemzetiségek által lakott területeket.

Nagy volt a kísértés ezek után a megmaradt nemzetiségi néprészek teljes elmagyarosítására, de fékezte ezt a törekvést az elveszített nemzetiségek visszacsábítására, a trianoni béke területi revíziója érdekében kifejtett politikai - s nem utolsó sorban éppen nemzetiségpolitikai - erőfeszítés, valamint a weimari majd hitleri Németországnak a magyar nemzetiségpolitikára is gyakorolt befolyása. A revíziós politika 1938-1941 között elért sikerei csak átmenetileg erősíthették fel a soknemzetiségű Magyarország fokozatos helyreállítására vonatkozó elképzeléseket. A magyar nemzetiségi politika a második világháború időszakának viszonyai között nem tudott felnőni e történelmi hivatásként vállalni kívánt feladatához, s az újabb világháborús katasztrófa ismét megpecsételte Magyarország sorsát. A háború utáni új rendszer első éveiben az ország megszabadulni igyekezett nemzetiségeitől; ezek megmaradt részeinek asszimilálódása a 20. század második felében oly rohamosan haladt előre, hogy az már egyáltalán nemzetiségi létüket fenyegette. Az 1989-ben történt rendszerváltozásnak köszönhető, hogy a 20. század utolsó évtizede a nemzetiségek feléledésének biztató jeleit mutatja.

Mielőtt belefognánk a magyarországi nemzetiségek és nemzetiségi politika 20. századi történetének részletesebb vizsgálatába, bocsássunk előre egy statisztikai áttekintést az ország nemzetiségei számának, részarányának alakulásáról e század folyamán, a tízévenkénti népszámlálások vonatkozó adatai alapján. Ez sok mindent elárul azokról a körülményekről, amelyek a nemzetiségpolitikát befolyásolták, ill. azokról a folyamatokról, amelyek nemcsak spontánul érvényesültek, hanem a nemzetiségi politika hatását is mutatták.

Az 1900-ban - Horvátország és Szlavónia nélkül - 282 870 km2 területű Magyarországnak 16 799 300 főnyi összlakossága volt; ennek 51,5%-a volt magyar nemzetiségű (8 648 678 fő). Ezt a magyarság részarányának mielőbbi hatékony emelésére irányuló törekvések szempontjából már igen lényeges és biztató eredményként értékelték, hiszen két évtizeddel ezelőtt, 1880-ban, még csak 44,9%-os volt ez az arány. A legnagyobb nemzeti kisebbséget a románok alkották (16,7%, 2 798 536 fő), utánuk a szlovákok (11,9%, 2 002 136 fő) és a németek (ugyancsak 11,9%, 1 997 115 fő) következtek. A szerbek (2,6%, 437 682 fő) és a rutének - másként: ruszinok (2,5%, 424 774 fő) már lényegesen kisebb, bár így is jelentős nagyságrendet képviseltek. A népszámlálási nemzetiségi statisztika a délszlávok közül a szerbeken kívül a horvátokat (1,1%, 183 935 fő) tüntette fel még külön; a bunyevácokat, sokácokat az „egyéb" kategóriába (1,8%, 306 444 fő) sorolta, mint a vendeket (szlovéneket) is, ahol a „cigány és ismeretlen" elemekkel együtt szerepeltek.

Ugyanezen az országterületen az 1910. évi népszámláláskor 18 214 727 főnyi összlakosságból már 54,6% volt magyar (9 938 134 fő). A nemzetiségek lélekszáma és aránya viszont tovább csökkent: a románoké kevésbé (16,2%, 2 948 049 fő), a szlovákoké (10,7%, 1 946 165 fő) és még inkább a németeké erősebben (10,4%, 1 901 042 fő). Számszerű csökkenésük ellenére a rutének aránya a korábbival azonos maradt (2,5%, 464 259 fő), a szerbeké viszont ugyanerre az arányra szállt alá (2,5%, 461 091 fő); a horvátoknál is észlelhető az arány és a lélekszám csökkenése (1,0%, 181 882 fő). A nemzetiségek egymás közötti nagyság szerinti sorrendje csak annyiban változott, hogy a tíz évvel korábban 4-5. helyen álló szerbek, ill. rutének egymással helyet cseréltek.

A trianoni Magyarország területe 92 833 km2-re, lakosságának száma 7 980 143 főre csökkent. A nemzeti kisebbségek száma igen erősen megfogyott, hiszen az 1920. évi népszámlálás adatai szerint az ország lakosainak immár 89,6 %-a volt magyar (7 147 053 fő), s a nemzetiségek nagyság szerinti sorrendje is immár lényegesen megváltozott: első helyre a tetemesen lecsökkent lélekszámú németség került (6,9%, 551 211 fő), a szlovákok bár megőrizték második helyüket, de már igen alacsony százalék- és számaránnyal (1,8%, 141 882 fő), a délszlávok együttvéve sem érték el az 1 %-ot, s ezúttal már a horvátok (0,5%, 36 858 fő) száma múlta felül a szerbekét (0,2%, 17 131 fő). Az „egyéb" kategória, ahová a bunyevácokat, a szlovéneket sorolták, 0,8 %-ot (60 748 fő) tett ki. A korábban legnagyobb nemzetiségnek, a románságnak, mindössze 0,3 %-os részaránya (23 760 fő) maradt a trianoni Magyarország lakosságában, ruténekből csupán 1500 főt számláltak.

A trianoni országterületen megmaradt kisszámú nemzetiség, amely a korábbi országterület középső részén, magyar lakosságtól körülvett szórt településeken élt, nagyrészt nem is tisztán nemzetiségi, hanem vegyes lakosságú lakhelyeken, már régebben is leginkább ki volt téve asszimilációs hatásoknak. Erre utal az is, hogy a trianoni Magyarország nemzetiségei messzemenően nagyobb mértékben beszélték a magyar nyelvet, mint az elcsatolt felvidéki, délvidéki, kelet-, ill. nyugatmagyarországi területek nem magyar lakossága. Azonos etnikumú nagyobb néptömbjeiktől a határok által elzárva, természetesen felgyorsult e nemzetiségek asszimilálódásának folyamata, amelyet a trianoni sokk hatása alatt magyar részről még gyorsítani is igyekeztek. Az 1930. évi népszámlálás adatai szerint egy évtized alatt következőképpen csökkent a nemzetiségek abszolút száma és az összlakosságon belüli részaránya: a németeké 6,9 %-ról 5,5 %-ra (478 630 fő), a szlovákoké 1,8 %-ról 1,2 %-ra (104 819 fő), a románoké 0,3 %-ról 0,2 %-ra (16 221 fő), a horvátoké 0,5 %-ról 0,3 %-ra (27 683 fő), a szerbeké 0,2 %-ról 0,1 %-ra (7031 fő). A délszláv lakosság csökkenésében főleg a Jugoszláviába - optálás útján -történt nagyszámú áttelepülés játszott szerepet.

1938 és 1941 között 4 ízben nyílt lehetősége a magyar kormányoknak területi revízióra. Az első két alkalommal a Trianonban Csehszlovákiához csatolt 63 004 km2-ből szereztek vissza területeket: előbb - 1938 novemberében - a Felvidék és Kárpátalja déli szegélyterületét (11 927 km2-t), majd 1939 márciusában (további 12 061 km2 birtokbavételével) immár az egész Kárpátalját. 1940. augusztus végén Romániától szerzett vissza a magyar kormány 43 104 kmz-t a Trianonban oda csatolt 102 181 km2-ből, 1941 áprilisában pedig a Jugoszláviához csatolt 21 031 km2-ből 11 475 km2-t. A visszacsatolt területek lakóinak 49,5 %-a nem magyar nemzetiségű volt, míg az anyaországként emlegetett trianoni Magyarországon mindössze 7,9%.

A megnagyobbodott országterületen (171 753 km2, összlakosság: 14 683 323 fő) - az 1941. februári népszámlálás anyanyelvi adatai szerint, amelyet az év végén kiegészítettek az áprilisi délvidéki területgyarapodás eredményeivel - immár 22,5 %-ra emelkedett a nem magyar lakosság részaránya. Az egyes nemzetiségek népességszám szerinti sorrendje a következő lett: 7,5% román (1 100 290 fő), 4,9% német (720 291 fő), 3,8% rutén (563 910 fő), 1,8% szlovák (270 467 fő) 1,1% szerb (164 755 fő), 0,9% horvát (128 740 fő). Ezzel szemben a trianoni területre vonatkozó adatok azt mutatták, hogy az 1930. évi népszámlálás eredményeihez viszonyítva itt tovább csökkent a nemzetiségek száma: a németek aránya 5,5 %-ról 5,1 %-ra, míg a szlovákoké 1,2 %-ról 0,8 %-ra. Az asszimilációs tendencia a trianoni területen folytatódott akkor is, amikor a visszacsatolt területeken a magyar nemzetiségpolitikának számolnia kellett a nem magyar lakosság nagy számával és az elcsatoltság évtizedei alatt megerősödött nemzeti öntudatával, valamint a külső befolyások ottani fokozott érvényesülésével.

Míg a korábbi népszámlálások felvételekor csak az anyanyelvet kérdezték, s azt fogadták el a nemzetiségi hovatartozás objektív kritériumának, addig az 1941. évi népszámlálás során egy további kérdőpont beiktatásával a nemzetiséghez tartozás szubjektív megvallását is igényelték, azt remélve, hogy a nem magyar anyanyelvűek jelentős része a magyar politikai nemzetfelfogásnak megfelelően magyarnak fogja nyilvánítani magát. Az eredmény nem felelt meg a várakozásnak, mert a nem magyar anyanyelvűek jelentős hányadukban nem vallották magukat magyar nemzetiségűeknek. így pl. még a trianoni országterület esetében is a 477 057 német anyanyelvű lakos közül 303 419 nyilatkozott úgy, hogy nemzetisége is német.

A második világháború végeredménye súlyos következményekkel járt az országra. A trianoni veszteségekből visszaszerzett területekről le kellett mondani, az ország lényegében a trianoni határok közé került vissza, sőt területe néhány községgel tovább csökkent. A háború utáni nemzetközi és hazai viszonyok közepette magyar menekültek tömegeit kellett elhelyezni, ugyanakkor viszont kitelepítették a németek nagy részét. A megmaradtak többnyire óvakodtak magukat németnek vallani, s szétzilált helyzetükben immár drasztikus gyorsasággal haladt előre asszimilálódásuk. A szlovákság is igen meggyengült a Csehszlovákia és Magyarország között létrejött lakosságcsere-egyezmény végrehajtása következtében, s nemzetiségi identitásuk megőrzése egyre nehezebbé vált. A délszláv lakosságot a Jugoszláviával való viszony kiéleződése sújtotta évekig.

Az 1949. évi népszámlálás adatai szerint az ismét trianoni méretekre szűkült Magyarországon a 9 204 799 főnyi összlakosságból a történtek után már csak 0,2% vallotta magát német anyanyelvűnek (22 455 fő), s csupán 2617 fő egyben német nemzetiségűnek is; a szlovák anyanyelvűek száma 25 988 fő (0,3%), a szlovák nemzetiséget is vallóké pedig 7808 fő volt. Román anyanyelvűként 14 713 főt (0,2%), román nemzetiségűként 8500 főt, horvát anyanyelvűként 9946 főt (0,1%), horvát nemzetiségűként 4106 főt, szerb anyanyelvűként 5158 főt (0,1%), szerb nemzetiségűként 4190 főt írtak össze. 10 477-en (0,1%) vallották magukat sokáénak, 4473-an (0,0%) szlovén anyanyelvűnek, de közülük csak 666-an szlovén nemzetiségűnek.

Egy évtized múltán, az 1960. évi népszámlálás adatai szerint, a nemzetiségek bátrabban vallották meg anyanyelvüket s nemzetiségüket, de 1970-ben már ismét jelentős visszaesés következett be a nemzetiségi anyanyelvűeknél - a nemzetiségre vonatkozóan ekkor nem tettek fel kérdést -, az 1980. évi népszámláláskor pedig mélypontját érte el a nemzetiségek lélekszáma, mind abszolút számuk, mind százalékos arányuk alapján. Az 1960-ban számlált 50 765 német anyanyelvű (0,5%) 1970-re 35 594-re (0,3%), 1980-ra 31 231-re (0,3%) olvadt, és közülük 11 310-en vallották magukat nemzetiség szerint is németnek. A szlovák anyanyelvűek száma ugyanezen három népszámlálás folyamán 30 690-ről (0,3%) 21 176-ra (0,2%), majd 16 054-re (0,1%) csökkent, nemzetiség szerint 9101 szlovákot írtak ekkor össze. 1960-ban még 15 787 román anyanyelvű magyar állampolgár volt (0,2%), 1980-ban már csak 10 141 (0,1%), a horvát anyanyelvűek száma pedig 25 262-ről (0,3%), 20 484-re (0,2%), a szerb anyanyelvűeké 4583-ról (0,0%) 3426-ra (0,0%) csökkent.

A tízévenkénti népszámlálások második világháború utáni adatai szerint a magyar lakosság immár mintegy 98,5 %-át teszi az ország összlakosságának, a nemzetiségek száma és részaránya elenyésző. Az idővel megenyhült, de a nemzetiségi identitás megőrzéséhez megfelelő segítséget nem nyújtó nemzetiségi politika csak igen megkésve - 1980-ban - szánta rá magát arra, hogy mögé nézzen a nyilvánvalóan torz népszámlálási adatoknak, s bizonyos „nagylelkűséggel" igyekezzen most már felbecsülni azon nemzetiségiek számát, akiknek tényleges, vagy még felkelthető igényeik vannak nyelvük és kultúrájuk megőrzése, ápolása iránt. E mögött a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek számára kamatoztatható előzékeny kisebbségpolitika kölcsönösségi alapon történő érvényesítésének a reménye munkált. 1980-ban a helyhatóságok (tanácsok) által végzett felmérés együttesen 263 000 főt fogadott el a „hagyományos nemzetiségekhez" tartozónak. Az egyes nemzetiségi szövetségek becslései viszont ugyanakkor messzebbmenőek: a németek 220 ezerre, a szlovákok 110 ezerre, a románok 25 ezerre, a szerbek és a szlovének 5-5 ezerre, a horvátok 90 ezerre becsülik nemzetiségük országos létszámát.

A legutóbbi - 1990. évi - magyarországi népszámlálás adatai azt mutatják, hogy a német anyanyelvűek (37 511 fő, 0,4%) és nemzetiségűek (30 824 fő, 0,3%) száma és aránya az egy évtizeddel korábbi népszámlálás megfelelő adataihoz viszonyítva számottevően növekedett. Ezzel szemben minden más nemzetiség vonatkozásában tovább csökkent az anyanyelvet vallók száma, viszont - a nemzetiségre vonatkozó kérdésre adott válaszok alapján - erősödött nemzetiségi öntudatuk. A 12 745 szlovák anyanyelvű (0,1%) közül 10 459 vallotta magát egyben szlovák nemzetiségűnek is, a 17 577 horvát anyanyelvűből (0,2%) 13 570, a 2953 szerb anyanyelvűből (0,0%) 2905, a 2627 szlovén anyanyelvűből (0,0%) 1930 vallotta magát horvát, szerb, szlovén nemzetiségűnek is. Román nemzetiségűnek többen vallották maguk (10 740 fő, 0,1%), mint román anyanyelvűnek (8730 fő, 0,1%). Azok, akik az 1990. évi népszámláláskor a nemzetiségi jellegű községekben magyar anyanyelvűnek vallották magukat, de jelezték, hogy beszélnek németül (49 660), szlovákul (18 643), románul (4368), ill. a délszláv nyelvek valamelyikén (9544), feltehetőleg többségükben maguk is nemzetiségiek.

Hogy ezek a statisztikai adatokkal megvilágított, évszázados távlatban vázlatosan áttekintett folyamatok 2000-re hová fognak eljutni - feltételezések helyett - hamarosan lemérhető lesznek az akkor esedékes újabb népszámlálás eredményein.