| |
Az 1867. évi kiegyezés után erőteljesebben kibontakozott tőkés fejlődés egyenetlensége következtében számottevő regionális eltérések mutatkoztak az ország gyorsabban és határozottabban fejlődő - többségében magyar lakta - belső területei és a háromnegyed részben nem magyar lakosságú felvidéki, kárpátaljai, erdélyi - főleg hegyvidéki jellegű - elmaradottabb, jó ideig stagnáló területei között, ahol viszonylagos túlnépesedés lépett fel. A századforduló idejére itt is több helyütt jelentős előrehaladást ért el ugyan az iparosodás, mégis, az itt élő nemzetiségiek tömegesen szorultak arra, hogy az ország belsejében vállaljanak munkát a mezőgazdaságban, vasútépítésnél, folyamszabályozásnál, vagy a világvárossá ekkor fejlődő főváros, Budapest építkezésein, üzemeiben keressenek megélhetést; százezrek pedig kivándorlásra szánták el magukat. A Magyarországról Amerikába kivándorlók kétharmada nemzetiségi lakos volt: felvidéki szlovák és rutén, Ül. -főleg délvidéki - német. Az Erdélyből kivándorlók jórészt Romániába tartottak.
A magyar nemzetiségi politika kezdetben elég egyértelműen úgy ítélte meg, hogy magyar szempontból hasznos a főleg nem magyarok, nemzetiségiek tömeges kivándorlása, de azután egyre inkább aggályokat keltett, hogy a hazaküldött megtakarítások egy részét az időközben létrejött nemzetiségi pénzintézetek kezelik, s nemzetiségi célokra kezdik felhasználni: a nemzetiségi sajtó támogatására, bizonyos nemzetiségi politikai szervezkedések pénzelésére, nemzetiségiek földvásárlásának vagy ipari, kereskedelmi vállalkozásainak előmozdítására. A Magyarországról kivándorolt nemzetiségiek különféle amerikai szervezetei és azok sajtója - az otthonról kapott információk folyamatos felhasználásával - fórumai lettek a magyarországi nemzetiségek helyzete nemcsak valós, de szenvedélyes túlzásokra is hajlamos bemutatásának. A magyar nemzetiségi politika kíméletlenül éles bírálatának, mellyel az amerikai, sőt a világsajtót, a világközvéleményt is sokban befolyásolni tudták. A magyar nemzetiségi politika számára nagy gondot okozott, hogy a kivándorolt nemzetiségiek által Amerikában anyanyelvükön megjelentetett újságok Magyarországra jutó példányai a hazai nemzetiségi mozgalmak számára bátorítást, ösztönzést jelentettek. Számolni kellett a kivándoroltak amerikai szervezetei által a hazaiak javára rendezett gyűjtésekkel, a mellettük tartott demonstrációkkal, és a vezetőik, 111. kisebb küldöttségeik között olykor létrejött cserelátogatások hatásával is. Még inkább növelte a gondot, hogy az „amerikás" nemzetiségiek egy része - ha csak kisebb hányadukban is - idővel visszatelepszik, s közvetlenül is bekapcsolódhat a hazai nemzetiségi mozgalomba, abban a szellemben, amelyet attól távol tartani igyekeztek. Nem utolsósorban a demokratikus, szocialisztikus eszmék és irányzatok erősödésétől tartottak a nemzetiségek körében.
Fontos körülmény volt továbbá, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában felerősödött cseh és délszláv nemzeti mozgalmak is mindinkább éreztették hatásukat a magyarországi nemzetiségek vezető köreire. A szlovák vonatkozásban észlelhető cseh hatás mellett különös figyelmet érdemelt, hogy Horvátország felől nemcsak a muraközi és nyugat-magyarországi horvátokat érték nem kívánatosnak tartott befolyások, hanem különösen számottevő a dél-magyarországi szerbek mozgalmának befolyásolása volt a Horvátországban élt szerbek részéről. A Magyar Szent Korona alá tartozott Horvátország irányában a magyar politika tarthatta feladatának, hogy érdekeit érvényesíteni próbálja a hazai nemzetiségeit onnan érő befolyásolással szemben. Ami viszont a dualista Monarchia osztrák birodalomrészét illeti, ott Bécsen kérte számon a „pánszláv" törekvésekkel szembeni fellépés határozottságának elégtelenségét. Az ausztriai németség szlávellenes magatartása természetesen igen kedvező megítélésben részesült részéről, ámde tapasztalnia kellett, hogy ugyanakkor - és azzal összefüggésben - maga viszont olyan „pángermán" eszmék és irányzatok híve és hordozója lett, amelyek a magyarországi németségre gyakorolt hatásukkal és befolyásukkal a magyar nemzetiségi politika számára veszedelmet jelentettek. Jórészt ausztriai közvetítéssel érkezett Magyarországra a különféle németországi pángermán jellegűnek mutatkozó szervezetektől a szellemi és anyagi támogatás a német nemzetiség részére. Nemcsak pánszláv, hanem pángermán sajtótermékeket is szemmel kellett tartania.
A magyarországi nemzetiségek mozgalmai szempontjából meghatározó jelentősége volt annak, hogy mennyiben rendelkeznek megfelelően tagolt társadalmi szerkezettel. E tekintetben a németek álltak az első helyen, a rutének társadalma volt viszont a legfejletlenebb. A nemzetiségi lakosság zöme minden esetben falusi lakos volt, s a mezőgazdaságból élt, de nem mindegy, hogy megrekedtek-e az önellátó gazdálkodás szintjén, mint a rutének s jórészt a románok is, vagy piacra termeltek, mint a németek, s a délszlávok közül különösen a szerbek. A német parasztságban a kis- és középbirtokos réteg dominált, s az agrárszegénység kisebb volt az országos átlagnál; a szerbeknél erős gazdagparasztság állt szemben a sajátnépi mezőgazdasági nincstelenek nagy számával. Az ipari proletariátus a szerbeknél igen csekély volt, a szlovákoknál viszont ekkor már számottevő. Az iparos és kereskedő polgárság erősödése minden esetben alapvető feltétele volt a nemzetiségi mozgalmak kialakulásának és fejlődésének. E mozgalmak vezetésére a nemzetiségek értelmiségi rétege lehetett alkalmas és hivatott. A magyar nemzetiségi politika azonban mindent elkövetett annak érdekében, hogy gátolja öntudatos nemzetiségi vezetőréteg kiképződését. Nemzetiségi vonatkozásban kiadott iskolarendeletei már a századforduló előtti évtizedben is céltudatosan arra irányultak, hogy már az elemi népiskolákban is egyre jobban háttérbe szorítsa az anyanyelvet, nemzetiségiek továbbtanulására pedig - közép- és felsőfokon - magyar tanintézetekben kerüljön sor, s ezáltal magyar öntudatúvá váltán a magyar értelmiség tagjaiként legyenek felhasználhatók saját nemzetiségük magyarosítására. A pánszláv, pángermán tendenciájúnak minősített nemzetiségi lapok ezt első helyen sérelmezték, és a leghevesebben küzdöttek ellene a magyar nemzetiségi politika irányítóival és végrehajtóival, közöttük a magyarosításra felhasznált „renegátokkal" szemben.
A magyarországi elemi fokú népoktatásra az volt a jellemző, hogy az egyházak tartották fenn az iskolák túlnyomó többségét. Nemzetiségi lakosságú vidékeken az egyházak autonómiájának körébe tartozott az iskolák tanítási nyelvének meghatározása. Valaha - magától értetődő természetességgel - a lakosság anyanyelvén folyt a gyermekek tanítása az iskolákban, később az állam kormányzata részéről gondoskodás történt arról, hogy - az anyanyelv mint tanítási nyelv fenntartása mellett - kötelező tantárgyként a magyar nyelvet is oktassák. Amennyiben ez -nemzetiségenként és helyileg eltérő módon, és mértékben - a lakosság érdekeinek is megfelelni látszott, az iskolafenntartó egyházak általában készséggel akceptálták. Amikor azonban a 19- század végén, a 20. század elején már a magyar nyelv iskolai térhódítását a nemzetiségi anyanyelv minél erősebb háttérbe szorításával, sőt hamarosan kiküszöbölésével, az iskolák magyar tannyelvűvé tételével is igyekeztek előmozdítani, a sokat emlegetett pánszláv, pángermán törekvésekre hivatkozó fenyegetettségi pszichózis nemzetféltő magyar hazafias köntösbe öltöztetett felhasználásával, az iskolafenntartó egyházak erre különbözőképpen reagáltak.
A görögkeleti (ortodox) egyház nemzetiségvédő szerepet vállalt a történeti Magyarországon a román, a szerb, a rutén lakosság vonatkozásában, szemben a rutén és román relációkban szintén érdekelt görög katolikus egyház más hozzáállásával. Az erdélyi szászokat saját evangélikus egyházszervezetük vette védelmébe. A Királyhágón inneni németség viszont - a felvidéki és a délvidéki éppúgy, mint a nyugat-magyarországi és a dunántúli - a túlnyomó részt a római katolikus egyház által fenntartott iskoláiban a maga részéről különösebb ellenállást nem kiváltó alkalmazkodást tapasztalt a magyarosító politikához. Ezt persze elősegítette a papnevelés és tanítóképzés ennek megfelelő szelleme, s a tanítók függő helyzete. Bizonyos délszláv népek (horvátok, szlovének, bunyevácok, sokácok) mellett a szlovákok többségének is katolikus elemi népiskolái voltak. Az evangélikus egyház által fenntartott szlovák iskolákban is engedmények történtek a magyarosító tendenciának, bár az anyanyelvi jogokhoz való ragaszkodás náluk mégis erősebb volt, mint a katolikusoknál.
A nemzetiségi mozgalmak politikájában a századfordulóra lényeges változás érlelődött meg. Korábban tartósan támadták az 1868. évi nemzetiségi törvényt, amiért nem ismerte el nemzetegyéniségüket, hanem a magyar nemzet más anyanyelvű részeiként kezelte - „nemzetiség" elnevezéssel illette - őket. Tapasztalniuk kellett azonban, hogy - különösen Bánffy Dezső kormánya éveitől (1895-1899) - a magyar politikai közvélemény egy része maga is az 1868-as törvény hatályon kívül helyezésének gondolatával foglalkozik, ám azért tartaná azt szükségesnek, mert ez a törvény - miközben a politikailag (államhatalmilag) egységes magyar nemzet részének nyilvánította a nemzetiségeket - elismerte és biztosítani kívánta a nemzetiségek anyanyelvi jogait, s emiatt akadályát látta benne a magyar nemzet jövője szempontjából egyedüli és nélkülözhetetlen garanciának vélt magyar nemzetállam megvalósításának. A nemzetiségi mozgalmakban a századfordulón fokozatosan előtérbe került ezért az a nézet, hogy részükről - fenntartva ugyan kritikájukat e törvénnyel szemben - nem eltörléséért kell síkra szállni, hanem az anyanyelvi jogokra vonatkozó rendelkezéseinek végrehajtását kell követelni, amit magyar részről mindegyre - s egyre inkább - elmulasztottak. Szakítani kell tehát a merev negációval, ki kell lépni a passzivitásból, aktívan be kell kapcsolódni az ország politikai életébe azzal, hogy a nemzetiségi pártok részt vesznek az országgyűlési választásokon és képviselőket igyekeznek juttatni a parlamentbe.
A századfordulón Széli Kálmán volt az ország miniszterelnöke (1899. február 26-1903- június 27.) Ő programszerűen szakított Bánffy nyíltan és leplezetlenül vállalt, erőszakos soviniszta nemzetiségi politikájával, s határozottan visszautasította az 1868-as nemzetiségi törvény eltörlésére irányuló, meg-megújuló követelést. A Bánffy-kavmiwj bukását követően kedvezőbbnek talált légkörben mindenekelőtt a magát a magyarországi szlovákság egészének képviseletére hivatottnak tekintő Szlovák Nemzeti Párt aktivizálódott, 1901 tavaszán Turócszentmártonban elfogadott 18 pontos programjával készülve fel az ez év októberében tartott országgyűlési választásokra, amikor is négy öntudatos szlovák (három nemzeti-párti, és egy katolikus néppárti) jelöltnek sikerült - ellenzéki - mandátumhoz jutnia. A legtöbb szlovák többségű választókerületben is a kormánypárt biztosította magának a győzelmet, részben szlovák származású, de határozottan magyar érdekű és szellemű politizálásra alkalmas jelöltjeivel. A Szlovák Nemzeti Pártnak az ország egységét elismerő és területi önkormányzatra való igényt nem említő, mérsékelt nemzetiségi követeléseket tartalmazó említett programjában az, hogy az általános, egyenlő és titkos választójog igényét is hangoztatta, magyar ellenzéki erők - így szociáldemokraták, polgári radikálisok - haladó törekvéseivel is harmonizált; persze a magyar közvélemény nagy részében és egyelőre a magyar kormány politikájában is igen heves ellenállásra talált ez az igény, nem utolsósorban azért, mert megvalósulása akár nemzetiségi túlsúlyt is biztosíthatna a parlamentben. Az 1901. évi választások is, a szokásos módszerek változatlan alkalmazása folytán, igen sok panaszra adtak okot nemzetiségi vonatkozásban is.
A szlovák nemzetiségi mozgalom aktivizálódása nyomán már a következő év elején hasonló törekvés mutatkozott román részről: Ioan Mihu - gazdag birtokos és bankár - 1902-ben javaslatot tett a Román Nemzeti Párt programjának módosítására, olyképpen, hogy az is mellőzze most területi autonómia követelését Erdélyt illetően, s az 1866-os nemzetiségi törvény eltörlése helyett a végrehajtását sürgesse, annak a nemzetiségi jogokat elismerő eredeti szellemében. Egyelőre olyképp tudtak valamelyest aktivizálódni, hogy 1903 júniusában egy időközi választáson Aurél Vlad bejutott a parlamentbe.
A hazai szerb nemzetiségi mozgalomban is érlelődni kezdtek az aktivizálódás feltételei azáltal, hogy a Horvátországban élő szerbek Jasa Tomié vezette Szerb Nemzeti Radikális Pártja 1902-ben már döntő győzelmet aratott a szerb társadalmat átfogó, és a szerb mozgalmat magyarországi viszonylatban is irányítóan befolyásoló, hagyományosan Karlócán ülésező szerb nemzeti egyházkongresszuson.
Ami a magyarországi németség aktivizálódását illeti, arról a bánáti sváb származású neves író, Herczeg Ferenc képviselő adott jellegzetes képet 1902-ben. Eszerint „alldeutsch", „pángermán" szellemiség és törekvések rohamos térhódítása folyik, különösen Dél-Magyarországon, ahol főleg németországi és ausztriai egyetemeken tanult erdélyi szászok buzgólkodnak azon, hogy külföldi pénztámogatással a bánáti, bácskai svábok körében is megfelelő hazai német sajtót, gazdasági és pénzintézeteket létesítsenek, s olyan nemzeti követelésekkel álljanak elő, amelyek a magyar nemzeti törekvésekkel szembeállítják őket. „Ha így folynak tovább a dolgok, akkor valószínű, hogy rövid öt esztendő múlva féltucat német nemzetiségi képviselőt fognak Budapestre küldeni" - írta. - „Ha politikai pártszervezetet nyernek, akkor biztosra vehető, hogy minden magyarországi nemzetiségi mozgalom élére fognak állni. A szerb radikálisok és románok máris sűrűn érintkeznek velük, és nagy kedvteléssel szemlélik a német mozgolódást." Herczeg Ferenc szerint „a hatalom minden eszközével ki kell pusztítani a fölbérelt kút-mérgezőket"; de a nemzetiségi politika mégse üldöző, hanem megelőző jellegű legyen. Német nyelvű hazafias néplapokra, jó közigazgatásra, helyes gazdaságpolitikára van elsősorban szükség.
Széli Kálmán, majd azt követően Khuen-Héderváry Károly kormányának (1903. június 27—1903. november 3) nemzetiségi politikáját bizonyos viszonylagos megfontoltság, az erőszak lehető kerülése jellemezte, anélkül azonban, hogy ez teljesen visszatartotta volna különösen nem kívánatosnak tartott agitációt folytató egyes nemzetiségi lapok beszüntetésétől, az agitátorok kitoloncolásától, vagy akár elítéltetésétől. De a nemzetiségek szoros megfigyelés alatt tartását mégis immár úgy szervezték meg, hogy az ne annyira rendőri intézkedések alapjául szolgáljon, mint inkább olyan helyzetelemzésre adjon lehetőséget, amelytől a nemzetiségi mozgalmaknak tápot adó körülmények jobbító megváltoztatására alkalmas - főleg gazdasági - akciók terjeszthetők ki a legveszélyeztetettebb felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, délvidéki területekre. Ebbéli törekvésükben nem voltak azonban következetesek, mert hamarosan felmerült az aggály: nem káros-e a magyarságra a nemzetiségek gazdasági erősítése? Különben is, a hazai nemzetiségeket kívülről érő káros hatásoknak tulajdonítván nagyobb jelentőséget, egyelőre inkább arra tettek kísérleteket, hogy egyrészt az Amerikába kivándoroltak körében próbálják ellensúlyozni megbízható papok kiküldésével, továbbá szervezeteik és azok sajtója - többek között anyagi - befolyásolásával a pánszláv irányzatot, másrészt, pángermán vonatkozásban, a Német Birodalom kormányánál tettek diplomáciai lépéseket az Alldeutscher Verbandnak (Pángermán Szövetségnek) a magyarországi németségre is kiterjedő tevékenysége megfékeztetésének érdekében. Ez a szervezet, amellyel szoros kapcsolatot tartott fenn a már Bécsben élő Edmund Steinacker - a múlt század utolsó évtizedeiben a hazai németség vezető egyénisége és képviselője a magyar parlamentben - rendszeres pénztámogatásban is részesítette a német nemzeti szellemű magyarországi szervezkedéseket.
Mind a Széli-, mind a Khuen-Héderváry-korminynak az a Wlassics Gyula volt a vallás- és közoktatásügyi minisztere, aki már a Bánffy-kormányban is e tárca birtokosa volt. Ő mintegy megszemélyesítette azt a folyamatosságot, amely a magyarosító iskolapolitika tekintetében a századforduló után is fennállott. Wlassics legszívesebben államosította volna az egyházi iskolákat, hogy a magyarosítást könnyebben végrehajthassa bennük. 1902-ben kiadott rendeletei így is hathatósan mozdították azt elő.
Amikor Khuen-Héderváry kormányát Tisza István kormánya váltotta fel(19O3. november 3-1905. június 18.), a nemzetiségi mozgalmak vezetői bizakodó várakozással voltak iránta. Tisza már korábbról úgy volt ismeretes előttük, mint aki - éppen jól felfogott magyar érdekből - ellenzője a soviniszta törekvéseknek, s híve megegyezést kereső tárgyalásoknak a nemzetiségek arra alkalmasnak tartott - tehát nem túlzó - vezetőivel. Miniszterelnöki bemutatkozó beszéde csak megerősítette ezt a benyomást. Az erdélyi szász vezetők 1903-ban vissza is léptek a kormánypártba, és együttműködést vállaltak Tisza kormányával. Ugyanezt szerette volna elérni Tisza a különösen fontosnak tartott román relációban is, de itt nehézséget okozott, hogy nem helyeselvén önálló nemzeti pártok létezését, így a Román Nemzeti Pártét sem, a román vezetőknek a magyarországi pártokba, persze elsősorban a kormánypártba való belépését tartotta volna szükségesnek. Ilyesmit a Szerb Radikális Párt vezetői is elutasítottak, akik olyan programot fogadtattak el 1903 szeptemberében a horvátországi Okufaniban - 1904 januárjában a párt magyarországi részére konkretizáltan -, amely a magyar állam egységét elismerve követelte az 1868. évi nemzetiségi törvényben is elismert jogok érvényesítését és azok kibővítését.
A Román Nemzeti Párt - nagyszebeni konferenciáján 1905 januárjában elfogadott - új programjával szemben, amely csak bizonyos fenntartásokkal és követeléseik önérzetes hangoztatásával határozott az ország politikai életében való aktív részvétel vállalása mellett, Tisza elégedetlenségét fejezte ki. A január végén, február elején tartott országgyűlési választásokon a párt mindössze 8 mandátumot tudott szerezni, jóllehet 24 jelöltet indított. A Szlovák Nemzeti Párt 12 jelöltje közül egyedül Milán Hodza jutott mandátumhoz; egy másik szlovák a Katolikus Néppárt jelöltjeként került be a parlamentbe.
Az ország politikai életében váratlan fordulatot jelentett, hogy ezt az 1905. évi országgyűlési választást - a korszak történetében egyedülálló módon - elveszítette a kormánypárt, a Szabadelvű Párt, az ellenzéki pártok koalíciójával szemben. Tisza István lemondását azonban az uralkodó nem fogadta el; így még hónapokig ő állt az immár kisebbségi kormány élén. A választási győztes koalíció, amelyet Apponyi Albert, ifj. Andrássy Gyula, Kossuth Ferenc neve fémjelzett, akkor sem alakíthatta meg kormányát, amikor az uralkodó júniusban végre felmentette a Tisza-kormányt, mert veszedelmesnek tartván a bécsi politikára az utóbbi időkben különösen aktív, és hangosan „követelődző" magyar nemzeti ellenállás pártjainak összefogását, báró Fejérváry Géza tábornokot, a testőrség kapitányát bízta meg hivatalnokkormány alakításával.
Ez a „darabontkormány" (1905. június 18-1906. április 8.) számított a nemzetiségekre, amelyek vezetői szemben álltak a koalíciós ellenzéki pártok - különösen a Függetlenségi Párt - erős, néha egyenesen soviniszta nacionalizmusával, és védelmet vele szemben a bécsi udvartól s az uralkodó által kinevezett kormánytól remélt. Bár a Fejérváry-kormány nemzetiségi iskolapolitikája, mint vallás- és közoktatásügyi miniszterének, Lukács Györgynek 1905 augusztusában kiadott rendeletei mutatták, szintén a magyarosítás útján tett újabb lépéseket, ez sem rendítette meg e kormány iránti várakozásaikat. Kristóffy József belügyminiszter választójogi reformprogramja pedig különös örömmel fogadott volt a nemzetiségek részérőil és előmozdította kapcsolataikat az általános, egyenlő, titkos választójogért küzdő magyar haladó erőkkel is, így a szociáldemokratákkal. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSzDP) 1903. évi kongresszusán elfogadott programjának a nemzetiségek egyenjogúsítására vonatkozó pontja azonban nem elégítette ki őket, hanem önálló, saját népi szocialista szervezetek létesítésére gondoltak. 1905 decemberében román, 1906 januárjában szerb szociáldemokrata kongresszusra került sor; az 1905 júniusában létrejött önálló Szlovák Szociáldemokrata Párt azonban 1906 márciusában visszaolvadt az MSzDP-be, amely számot vetve e nemzetiségi igényekkel, júniusi kongresszusán úgy módosította szervezeti szabályzatát, hogy - ragaszkodva bár a párt egységéhez - román, szerb, szlovák, német országos szervezőbizottság alakulhasson és anyanyelvükön foglalkozzék velük.
1906 áprilisában a Fejérváry-korm&ny végül is átadja helyét a Wekerle Sándor elnökletével megalakult koalíciós kormánynak (1906. április 8-1910. január 17.). Hamarosan - 1906. április végén, május elején - országgyűlési választásokra került sor. Ekkor érték el a nemzetiségi polgári pártok legnagyobb sikerüket: a románok 16, a szlovákok 7, a szerbek 3 mandátumot szereztek. E 26 nemzetiségi képviselőből a román Teodor Mihali elnökletével parlamenti nemzetiségi klub alakult. Tagjai élénken részt vettek a parlamenti csatározásokban a koalíciós kormány idején, amelytől nem hiába tartottak: nemzetiségi politikája a különösen rossz emlékű /tá«$y-korszakéra emlékeztette őket.
A nemzetiségi képviselők megválasztása érdekében kifejtett agitációt a koalíciós kormány magyarellenes izgatásnak minősítette, és egyre-másra indított ellenük büntetőpert ezen a címen. így Andrej Hlinka rózsahegyi plébános ellen is, aki a cseh befolyás alatt állónak ismert Vavro Srobár mellett korteskedett. Ekkoriban már a cseh összeköttetésekben látták a legfőbb pánszláv veszélyt, s kevésbé az Amerikába kivándorolt szlovákok hatásában. Aurél Vlad román képviselő, ügyvéd, vállalta el Hlinka védelmét, akit 1906. decemberi - két évi börtönre szóló - ítélete jogerőre emelkedéséig egyházi főhatósága felfüggesztett, s így másra várt a szülőhelyén, Csernován épült templom felszentelése. Az ezt megakadályozni akaró szlovák tömegre csendőrök lőttek, s ennek 15 halálos áldozata lett. Az 1907. október 27-i véres esemény óriási felháborodást keltett, itthon és világszerte. A tüntetők közül 1908-ban 54-et elítéltekés bebörtönöztek.
A kemény kéz politikája ellenére a nemzetiségi mozgalmak nem hátráltak meg. Sőt, ebben az időben került sor a magyarországi németek már korábbról tervezgetett és előkészített pártalakítására. A Ludwig Kremling elnökletével 1906 decemberében Versecen megalakult Magyarországi Német Néppárt 1907 márciusában tette közzé programját, amely hangsúlyozottan a magyar haza iránti lojalitás alapján állva nyilvánította ki a nemzeti identitásuk megőrzését célzó mérsékelt igényeit. E programmal kezdte meg felkészülését már 1908-ban a következő, 1910-ben esedékessé vált országgyűlési választásokra. Azt célszerűnek látta leplezni, hogy Steinacker, és segítője, az ifjabb generációhoz tartozó erdélyi szász Rudolf Brandsch, az Alldeutscher Verband támogatását biztosították a szervezéshez és a propagandához.
Sajátos volt viszont a Szerb Radikális Párt viszonya a koalíciós magyar kormányhoz. Mivel a Horvátországban 1905 októberében létrejött horvát-szerb koalícióban partnert látott a magyarországi koalíció a nemzeti érdekekért Béccsel szemben vívott harcban, a magyarországi szerbség nemzeti mozgalma átmenetileg bizonyos kíméletet élvezhetett mindaddig, míg a magyarosítás horvátországi erőltetése és Bosznia-Hercegovina annektálásának a szerbekre gyakorolt hatása miatt 1907-1908-ban meg nem szakadt ez az együttműködés.
A koalíciós Wekerle-kormány volt az, amely a magyarosító iskolapolitika századforduló utáni továbbfejlesztésére a megelőző kormányok által tett kezdeményezések, valamint rendeleti úton hozott intézkedések betetőzéséül beterjesztette javaslatát arra a törvényre, amelyet parlamenti elfogadása és 1907. júniusi kihirdetése (1907. évi 27. te.) után - előkészítőjére, Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszterre utalva - többnyire csak „Lex Apponyi" elnevezéssel emlegettek. Ez a törvény államsegélyt biztosítva a felekezeti és községi fenntartású nemzetiségi népiskoláknak, anyagi függésüket arra használta fel, hogy azokat minden eddigi mértéket meghaladó magyarosításra szorítsák, s tanítóikat köztisztviselők módjára vonják fegyelmi felelősség alá. A nemzetiségi iskolákat is magyar nemzeti zászlóval, címerrel kellett kötelezően dekorálni, s falai közül a nemzetiségi anyanyelvű gyermekeknek már négy év múltán mint tökéletes magyar nyelvtudással és kifogástalan magyar szellemiséggel rendelkező végzősöknek kellett kilépniük. A „Lex Apponyi" következtében a következő években számottevően csökkent a nemzetiségi népiskolák száma, elsősorban szlovák, rutén vonatkozásban; a szerbek, románok, erdélyi szászok egyházi szervezetei hatékonyabban tudtak ellenállni.
A választójogi kérdésben folytatott harcok, amelyek eredményében a nemzetiségiek a maguk nemzeti szempontjából sajátosan is érdekeltek voltak, a koalíciós kormányzás éveiben úgy alakultak, hogy ifi. Andrássy Gyula belügyminiszter 1908 novemberében benyújtott törvényjavaslata nem a kívánatos egyenlő, hanem a nemzetiségek számára is hátrányos plurális választójog mellett foglalt állást.
A Monarchia - s benne Magyarország - viszonyainak megreformálása kérdéseivel élénken foglalkozott ekkoriban Ferenc Ferdinánd trónörökös, idejében fel akarván készülni uralkodói feladataira. A bécsi Belvedere-palotában működött az a „Műhely", ahol tanácsadói munkálkodtak reformtervein. A számára gyűlöletes magyar „nemzeti ellenállás" most koalícióban együtt kormányzó erői ellenében az előző „darabont-kormány" volt belügyminiszterére, Kristóffyra támaszkodott, s a magyarországi nemzetiségi politikusok (pl. Vaida-Voevod, Hodza) részéről is segítséget kapott, a már Bécsben élő Steinacker, Aurél C. Popovici mellett. Steinacker nevéhez fűződik egy olyan - később, 1912-ben elkészült - tervezet kidolgozása, mely a nemzetiségi szempontoknak is megfelelően alakította volna ki a választókerületeket az általános, egyenlő, titkos választójog alapján.
Ferenc Ferdinánd és köre veszélyességéről meg volt győződve Tisza István is, aki a koalíciós kormány politikáját jelentős mértékben tartotta felelősnek az udvarral, a Monarchia bécsi vezető köreivel való viszony súlyossá válásáért. Azon fáradozott, hogy az 1906 áprilisában feloszlott Szabadelvű Párt helyébe általa szervezett és 1910 februárjában megalakult Nemzeti Munkapárt révén megteremtse azt az erőt, amely szerinte leginkább javíthatja meg Béccsel a viszonyt s békítheti meg, állíthatja maga mellé a Wekerle-kormány nemzetiségpolitikája által alaposan felháborított és elidegenített nemzetiségeket.
A nemzetiségi pártok nagy megkönnyebbüléssel fogadták 1910 januárjában a koalíciós kormány bukását. Khuen-Héderváry Károly másodszor alakíthatott most kormányt (1910. január 17-1912. április 22.) A nemzetiségi sérelmek orvoslására tett ígéretei várakozást keltettek, de az 1910 júniusában tartott országgyűlési választások nemzetiségi szempontból nagy visszaesést hozó eredménye kiábrándítóan hatott, bár a kormánypárt és más pártok jelöltjeiként ezúttal is több nemzetiségi származású is bekerülhetett a parlamentbe: a nemzetiségi pártok összesen csak 8 képviselői helyet szereztek (5 román, 3 szlovák mandátum), a Magyarországi Német Néppártnak mind a 10 jelöltje vereséget szenvedett. Tisza sürgetésére 1910 őszén a kormány hajlandó volt ugyan tárgyalások kezdésére a románokkal, a Román Nemzeti Párt politikai, gazdasági, kulturális kívánságait tartalmazó memorandumról azonban az volt Khuen-Héderváry véleménye, hogy tűrhetetlen annak sérelmi alaphangja, éppúgy, mint az a vele kapcsolatos elképzelés, hogy a kormányzattal a párt egyenrangú félként tárgyalhat. A választások utáni időszakban újra erősödött a kormány „szigora" a nemzetiségekkel szemben. A Tribuna c. aradi román lap táborának vezető egyéniségét, Octavian Goga költőt, 1912 márciusában a szegedi börtönbe vetették. (Később Romániába távozott, s a Román Nemzeti (Kultúr) Liga vezetőségének tagjaként Erdély Romániával való egyesítését követelte beszédeiben.)
Lukács László kormánya alatt (1912. április 22-1913. június 3.) új román sérelemként jelentkezett az a körülmény, hogy az 1912-ben felállított hajdúdorogi magyar görög katolikus egyházmegyébe román községeket is bekebeleztek; ez ellen júniusban Gyulafehérváron román nagygyűlés tiltakozott. A szerb nemzetiséggel szembeni viszonyt 1912 júniusában a szerb nemzeti egyház már korábban is sokszor megsértett autonómiájának királyi rendelettel történt megszüntetése súlyosbította különösen. A román nemzetiségi kérdés egész komplexumának mielőbbi rendezése elsősorban külpolitikai okokból tűnt ajánlatosnak azután, hogy 1912 októberében háború tört ki a Balkánon. Németország diplomáciája igen erősen szorgalmazta e tárgyalások felvételét, s ekkor még Románia is támogatta azt. Lukács miniszterelnök felkérésére Tisza István lakásán 1913 januárjában kezdődtek meg ezúttal a tárgyalások a Román Nemzeti Párt megbízottaival, a párt által 1912 decemberében készített memorandum alapján. Ezt Tisza gondosan tanulmányozta és véleményezte, de mivel csak néhány egyszerűbben elintézhető pontját tartotta elfogadhatónak, román részről megszakították a tárgyalást. Erre biztatta őket Ferenc Ferdinánd is, akinek terveit zavarta volna a megegyezés. Csupán Mihali folytatott még egy ideig bizonyos egyezkedést, de az első Balkánháború május végi lezáródása után ez is abbamaradt.
Az 1913 júniusában kitört második Balkán-háború idején már Tisza István állt - immár másodszor - az ország kormánykerekénél (1913. június 10-1917. június 15) A háború augusztusban úgy végződött, hogy az azt lezáró bukaresti békével Románia pozíciója igen megerősödött. Ennek következtében a magyarországi Román Nemzeti Párt fokozta követeléseit, amikor Tisza 1913 októberében újabb tanácskozást kezdeményezett. Az 1913 decemberére elkészült román memorandummal kapcsolatban Tisza csak kisebb engedményeket vélt lehetségesnek, s ragaszkodott ahhoz, hogy a kötendő megegyezést román részről a kérdés végleges rendezésének tekintsék, és így fogadják el. Ezt az 1914 januárjában összeült Román Nemzeti Komité elutasította, s ezzel a világháború előtti utolsó megegyezési kísérlet is kudarcot szenvedett.
Tiszát meglehetősen nyugtalanította a románokkal folytatott egyezkedési kísérletei során, hogy Brandsch és más szász vezetők szemlátomást a románokhoz húztak. Velük szemben a miniszterelnök Emil Neugeborenre próbált támaszkodni, aki a szász táboron belül ellenezte és szász szempontból veszélyesnek hirdette a románokkal való szász együttműködést. Brandsch és társai nem voltak hajlandók eleget tenni Tisza azon követelésének sem, hogy hagyjanak fel a bánáti svábok szervezkedésének támogatásával. A Versecen 1913-ban Johann Röser elnökletével létrejött Német Parasztszövetség megalakulásának ténye arra utalt, hogy a Magyarországi Német Néppárt 1910. évi választási sikertelensége ellenére a délvidéki német mozgalom tovább él és gazdasági vonalon előnyomulni készül. Tiszának, aki 1914 márciusában rendkívül éles támadást intézett a parlamentben Rudolf Brandsch és Wilhelm Kopony szász képviselők ellen, végül sikerült szakadást előidéznie a szász táborban, és a vezetők egy bizonyos körétől nyilatkozatot kicsikarnia arra vonatkozóan, hogy minden kapcsolatot megszakítanak a Magyarországi Német Néppárttal.
Rutén vonatkozásban Tisza engedményt tett a nemzetféltés jegyében a nemzetiségi mozgalmakkal szemben erélyes fellépést sürgetőknek azzal, hogy szabad folyást engedett a többhónapi tárgyalás után 1914 márciusában kemény ítéletekkel zárult hírhedt „máramarosi szkizmapernek": orosz pánszláv üzelmek hatásának tulajdonították, hogy súlyosnak érzett egyházi adóterhektől szabadulni akaró szegény rutén parasztok nagy számban tértek át a görög katolikusról a görögkeleti hitre.
A nemzetiségi viszonyok meglehetősen feszültek voltak tehát Magyarországon akkor, amikor a Ferenc Ferdinánd trónörökös ellen 1914. június végén Szarajevóban elkövetett halálos merénylet nyomán háborúval, sőt világháborúval fenyegető helyzet állt elő. Tisza nem utolsósorban Románia bizonytalan magatartására és a hazai román kisebbség esetleges fellazításának veszélyére hivatkozva próbált ellenállni annak, hogy a Monarchia hadat üzenjen Szerbiának, de Németország diplomáciájának a háború kirobbantása érdekében a Monarchiára gyakorolt befolyása, s ugyanakkor biztatásai a tekintetben, hogy Románia semleges magatartást fog tanúsítani, leszerelték ellenállását. A háború melletti döntést és a július végi hadüzenetet követően a 7&2#-kormány azonnal életbe léptette a háború esetére kivételes hatalom gyakorlásáról szóló 1912. évi törvényt, amely felhasználható volt a nemzetiségek fékentartására is. A nemzetiségi pártokat, egyesületeket, sajtót jelentős mértékben megbénították. Tömegesen távolítottak el lakóhelyükről nemzetiségi vezetőket s internáltak az ország belsejébe. A különösen veszélyeztetettnek érzett Kárpátalját, Erdélyt, Délvidéket ugyanis katonai övezetté nyilvánították, ahol a katonai parancsnokságok drasztikus intézkedéseket foganatosítottak a nemzetiségekkel szemben - például túszokat szedtek, akiket kivégzéssel fenyegettek -, úgy, hogy a miniszterelnök ezt az eljárást már aggályosnak ítélte meg. Kárpátalján, ahová 1914 szeptemberében orosz csapatok betörtek, s csak decemberben sikerült azokat onnan kiszorítani, katonai rögtönítélő bíróságok az ellenséggel való együttműködés - többnyire megalapozatlan - vádjával rutének ellen halálos ítéleteket hoztak. A román nemzetiségi vezetőkkel 1914 őszén Tisza megint tárgyalni próbált; ezt a német diplomácia is igen ajánlotta és sürgette. A miniszterelnök által még szeptemberben Ioan Metianu nagyszebeni görögkeleti érseknek levélben kilátásba helyezett engedmények azonban továbbra is korlátozottak voltak, s erre hivatkozva tárgyalópartnerei, különösen Iuliu Maniu, nem mutattak megegyezési készséget, a tárgyalások megszakadtak. Maniut hamarosan bevonultatták katonának és kiküldték a frontra.
1915. január végén ismét orosz csapatok betörésének színhelye lett Kárpátalja, amelyet csak áprilisban sikerült megtisztítani azoktól. Ezt követően fokozódó terrorban, további sorozatos hazaárulási perekben fejeződött ki a ruténekkel szembeni bizalmatlanság. A felvidéki szlovákok magatartása a megfigyelések szerint nyugodt volt, de a cseh kapcsolatok iránti érdeklődés erősödését észlelték vezetőik körében, s ezért katonai oldalról sürgették, hogy a kormány velük szemben „megfelelő preventív rendszabályokat" foganatosítson. Tisza egyrészt a mérsékelt Ludovit Bazovsky kezdeményezésére támaszkodva, a Szlovák Nemzeti Párt megkerülésével kínált a szlovákoknak - eredménytelenül - kisebb engedményeket, másrészt Húrban Svetozar Vajanskynak a szlovákok cseh orientációja elleni fellépését remélte esetleg kamatoztathatónak. A hazai szerbek irányában folytatott politikát a szerbiai hadszíntér eseményei befolyásolták erősen. 1915 szeptemberében Torontál megye déli részének egész szerb férfi lakosságát az ország belsejébe szállították, ahonnan csak novemberben, Belgrád elfoglalása után térhettek vissza lakhelyükre.
A Tisza-kormányt ekkoriban már meglehetősen nyugtalanították azok a hírek, amelyek a délszláv, Ül. cseh-szlovák egységtörekvések emigráns politikusok általi nemzetközi felvetéséről és az előmozdításukra tett szervezkedéseikről érkeztek. 1915 májusában Londonban a horvát Ante Trumbic vezetésével Jugoszláv Bizottság alakult, amely egy, a Monarchiából kiszakadó föderatív délszláv állam tervét propagálta, novemberben pedig Párizsban a cseh Thomas G. Masaryk és Eduárd Benes kezdett élénk tevékenységet egy önálló csehszlovák állam tervének népszerűsítésére, ahol 1916 februárjában Csehszlovák Nemzeti Tanácsot is alakítottak.
Ezeket a délszláv, ill. csehszlovák egységtörekvéseket jeles angol és francia publicisták (Wickham Steed, R. W. Seton-Watson, ésAuguste Gauvain, Ernest Denis) felkarolták és megismertették a világ közvéleményével. Ezek a tervek veszélyeztették Magyarország területi épségét. Egészen közvetlen veszélyt azonban a román egységtörekvések jelentettek. Az eddig semleges Románia 1916 augusztusában az Antanthoz csatlakozott, miután azzal kötött titkos szerződése ennek fejében neki ígérte többek között Erdélyt, valamint a Bánát és a Tiszántúl jókora részét. A Monarchiának Bécsben átadott hadüzenetét követően a román csapatok azonnal átlépték a Kárpát-határt, hogy birtokukba vegyék a nekik ígért területeket. Erdélyi szászok együtt menekültek magyarokkal az ország belseje felé, a román lakosság rettegett lázadása azonban nem következett be, s az óvatos román nemzetiségi vezetők hűségükről siettek biztosítani a magyar kormányt. Szeptember-október folyamán sikerült teljesen kiszorítani Magyarország területéről a román csapatokat, amelyekkel együtt Dél-Erdélyből a megszállók által közigazgatási állásokba helyezett románok is távoztak. A román csapatok kiverését nem megnyugvás, hanem a „nemzetiségpolitikai éberség" fokozódása követte.
Az agg uralkodó, Ferenc József 1916 novemberében bekövetkezett halála, s fiának IV. Károly néven magyar királlyá koronázása decemberben, nemzetiségpolitikai szempontból is felvetette a kérdést: várhatók-e változások? Jóllehet a nemzetiségi problémák rendezése híveként volt ismeretes az új uralkodó, a Tisza-kormány nemzetiségpolitikájának bizonyos enyhülésére inkább csak német vonatkozásban lehetett számítani. 1917 márciusában Bleyer Jakab, a budapesti egyetem bácskai sváb származású germanista professzora, más nemzetiségek centrifugális tendenciái ellenében, és az ezekkel együttműködő Brandsch-féle szász kisebbségi politikával élesen szembefordulva, a Királyhágón inneni németség abszolút államhűségét, a magyar nemzeteszmével való azonosulását hangsúlyozva emelt szót minimális nemzetiségi kulturális igényekért a sajtóban. A „centrifugális nemzetiségek" részéről viszont azt hangsúlyozták, hogy csak nemzetiségi jogaikért küzdenek, s a választójognak az uralkodó által is sürgetett kiterjesztéséért, amely teljes megelégedéssel töltené el őket együttélésükben Magyarországon.
A választójog körüli vitákban hamarosan érződött az 1917. februári oroszországi polgári demokratikus forradalom hatása azokra, akik - kisebb részben demokratikus meggyőződésből is, de általában a forradalom elkerülése szempontjából - szükségesnek tartották a demokratikus jogkiterjesztést. Miután Tisza ellenállásával szemben választójogi blokk alakult 1917 júniusában Károlyi Mihály elnökletével, a Függetlenségi Pártból 1916 júliusában kiszakadt Károlyi-pírt, az MSzDP, a Vázsonyi vezette Demokrata Párt, Jászi Országos Radikális Pártja, Giesswein Keresztényszocialista Pártja részvételével, annak gyűlésein részt vettek és felszólaltak olyan nemzetiségi vezetők is, mint a román Vasile Goldi§, a szlovák Matus Dula. Tisza azonban az érvényben lévő - 1913 áprilisában elfogadott -választójogi törvénynek csak minimális módosítására volt hajlandó előterjesztésében, s miután az uralkodó azt nem fogadta el, lemondott.
Tisza István kormányát Esterházy Móric gróf kormánya váltotta fel (1917. június 15-1917. augusztus 20.), amely nem hogy enyhítette volna a nemzetiségpolitikát, hanem nagymértékben még súlyosbította is azáltal, hogy az 1907. évi törvény folytán a nemzetiségek körében igen rosszhírű Apponyi Albert gróf, aki ismét vallás- és közoktatásügyi miniszter lehetett, ún. kultúrzónát létesített bizonyos románlakta területeken azzal a célzattal, hogy szigorú ellenőrzés alá helyezze és fokozatosan visszaszorítsa a román ortodox egyház által fenntartott iskolákat, s helyükbe néhány év leforgása alatt, jelentős anyagi ráfordítással magyar tanintézeteket állítson. Minthogy ő maradt a tárca birtokosa a következő kormányban is, melynek Wekerle Sándor - legutóbb az erősen nacionalista koalíciós kormány miniszterelnöke - állt az élén (1917. augusztus 20-1918. október 30.), tovább foglalkozhatott terve megvalósításának megkezdésével. Ez a - Wekerle 1892-1895 közötti miniszterelnökségét is számítva - immár harmadik Wekerle-kormány a nemzetiségiek számára az ingatlanforgalmat rendeletileg megnehezítette, s a románok rovására telepítési tervekkel is foglalkozott, amelyekbe erdélyi szászok is bekapcsolódást kerestek.
1917 második - ez év novemberi, (orosz naptár szerint októberi) - oroszországi forradalma természetesen Magyarországon is azonnal felvetette várható szociális forradalmasító hatásának problémáját, amely egyaránt terjedhet ki nemzetiségiekre és magyarokra. (Már 1918 elején sztrájkok, katonalázadások, tüntetések mutatják a kitöréssel fenyegető feszültségeket.) Ez méltán tűnt nagyobb veszélynek, mint a Monarchia - s benne Magyarország - szláv népei felé irányult cári orosz politika volt. Mindenesetre nagy jelentőségűnek bizonyult, hogy Oroszország, amely Magyarországot legközvetlenebbül fenyegette és támadta, kidőlt a legnagyobb világháborús ellenfelek sorából, s ez az 1918. március elején megkötött breszt-litovszki békeszerződéssel teljességgel be is következett. Románia pedig, amely „megbűnhődött" az Antanthoz pártolásáért és Magyarországra támadásáért, a központi hatalmakkal 1918 májusában kötött békeszerződése után bizonyára kevésbé befolyásolhatja ezentúl a magyarországi románságot.
Nyugtalanítónak találta viszont a magyar kormány is, az 1917 áprilisa óta az antanthatalmak oldalán hadban álló Amerikai Egyesült Államok elnöke, Wilson, nemzeti önrendelkezést hirdető 1918. januári kongresszusi üzenetének hatását a Monarchia nemzeti mozgalmaira. A Monarchiából emigrált nemzetiségi politikusok 1918. áprilisi római kongresszusa, amelyen az onnan származó nemzetiségi hadifoglyok képviselői is részt vettek, határozatilag kimondta, hogy a Monarchia nemzetiségei nem akarnak megmaradni a birodalom keretében, hanem független állami létet követelnek. Az Egyesült Államok kormánya - május végi nyilatkozata szerint - „nagy érdeklődéssel és szimpátiával" fogadta e római kongresszus állásfoglalását, s június elején a francia, angol, olasz kormányfők is csatlakoztak ehhez az amerikai kormánynyilatkozathoz. Az antanthatalmak, amelyek a korábbi orosz fenyegetésre való tekintettel eddig szükségesnek tartották az Osztrák-Magyar Monarchia fenntartását, s csupán gyengítésére igyekeztek kihasználni nemzeti mozgalmait, most már magukévá tették a Habsburg Birodalom nemzeti igények szerinti felosztását. A nyár folyamán egymás után ismerték el oldalukon harcoló félnek a párizsi Csehszlovák Nemzeti Tanácsot. (Ez a csehek és szlovákok azon közös államának kormányaként kezdett máris viselkedni, amelynek létrehozásáról Masaryk május végén Pittsburgban egyezett meg az amerikai szlovákokkal, Szlovákiának autonómiát ígérve.) Szeptember elején a Román Egység Nemzeti Tanácsa alakult meg Párizsban. E hónap közepén New Yorkban gyűltek össze közös kongresszusra a Monarchia nemzeteinek elszakadást kívánó emigráns képviselői. Magyarország határain belül azonban a nemzetiségek az államkötelékből való kiválás szándékának kinyilvánítása nélkül követeltek önrendelkezési jogot, mint egy májusi liptószentmiklósi állásfoglalás a szlovákságnak.
A háborúba belefáradt Magyarországon ekkor már mind népszerűbb lett Károlyi Mihály békekötést szorgalmazó („pacifista"), az antanthatalmak és Amerika felé orientálódó („wilsonista") politikája, s erősödő demokratizmusa. A nemzetiségi kérdés tekintetében egyre inkább magáévá tette Jászi Oszkár nézeteit, aki az ország területi integritása megőrzéséért a legmesszebbmenő engedményekre volt kész a nemzetiségekkel szemben. A bolgár front 1918. szeptemberi összeomlása után, amely máris előrevetítette a háború elvesztését, Károlyi tárgyalások sorozatát kezdte meg a nemzetiségek képviselőivel. Némelyiküket internáltságból kellett kiszabadíttatnia, mint Srobárt Ceglédről. Tárgyalópartnere volt többek között a Szlovák Nemzeti Párt elnöke, Matus Dula, a Szerb Radikális Párt részéről az újvidéki Kosta Hadzi, s a Román Nemzeti Komité tagjai közül Goldis, Vaida-Voevod, Pop, Vlad. (Maniu távol maradt.) A nemzetiségi vezetők meghallgatták Károlyi és Jászi széleskörű nemzetiségi autonómiára tett ajánlatait, de nem kötelezték el magukat semmire, hiszen a csehszlovák, délszláv, román egységtörekvések - a szövetséges és társult hatalmak támogatásával - számukra nyilván ígéretesebbek voltak, s tulajdonképpen várakozó álláspontra helyezkedtek.
Ami a délszláv helyzetet illeti, annak tanulmányozására 1918 szeptemberében Tisza István két hetes látogatáson volt Horvátországban, Dalmáciában, Hercegovinában, Boszniában. Ennek során tanúsított - indokolatlanul fölényes - magatartása kevéssé volt alkalmas arra, hogy a délszláv kérdés Monarchián belüli megoldása irányában ösztönözzön, bár a szlovén Anion Korosec már 1918 márciusában ilyesmit tervezett a Monarchiabeli délszlávok zágrábi tanácskozásán, amelyen Magyarországról a muraközi horvát Iván Novak vett részt. Ez az elképzelés ütközött azzal a Korfu szigetén - a szerb kormány görög menedékhelyén - még 1917 júliusában történt megállapodással, amelyet Ante Trumbic, a londoni Jugoszláv Bizottság horvát elnöke kötött Nikola Pasic szerb miniszterelnökkel, mely szerint a jugoszláv egység a megvalósítandó Nagy-Szerbia keretében hozandó létre. Az 1918. október elején Zágrábban megalakult Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsa álláspontjának alakulása a körülményektől függött.
Károlyinak a nemzetiségekkel kezdett tárgyalásait politikai ellenfelei - mint például Bethlen István - természetesen élesen támadták, de saját pártjában is sok bizalmatlansággal fogadták, különösen a kolozsvári Apáthy István. Támogatásra talált viszont az MSzDP és a Polgári Radikális Párt részéről. Az MSzDP 1918. október 13-i kongresszusa Kunfi Zsigmond előterjesztése és a párt nemzetiségi bizottságai - így a román Ion Flueras - részéről elhangzott felszólalások meghallgatása után az államban való megmaradás reményében, de minden eshetőséggel, így az elszakadással is számolva állt ki az önrendelkezés mellett. Több felszólaló ugyanakkor helytelenítette - a nemzetiségi kérdésben is - a polgári pártokkal való összefogást. A következő napon, 14-én Jászi Oszkár Polgári Radikális Pártjának kongresszusa foglalt állást az önrendelkezési jog mellett, kifejezve azon reményét, hogy annak megadása ki fogja elégíteni a nemzetiségeket, s ezáltal megőrizhető lesz az ország területi épsége.
A parlamentben már az uralkodónak a Monarchia átszervezését ígérő, de Magyarország vonatkozásában arra ki nem térő október 16-i manifesztuma ismeretében került sor 18—19-én fontos deklarációkra a nemzetiségi képviselők részéről. Vaida-Voevod román, majd Juriga szlovák képviselő rendkívül határozottan követelte a nemzeti önrendelkezést, elutasítva - ingerült reagálások közepette - a magyar politikai nemzethez tartozást, de a magyar államhoz tartozásukkal nyíltan még nem helyezkedtek szembe.
A nemzeti önrendelkezésről folytatott, a wilsoni elvekre gyakorta hivatkozó hazai vitákra a nemzeti önrendelkezés lenini felfogásának megfelelően reagált október 24-én Moszkvában tartott ülésén az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Kun Béla vezette magyar csoportja. Erélyesen bírálta az MSzDP kongresszusának állásfoglalását, mert felfogása szerint a proletariátusnak nem a nemzeti burzsoáziákkal kell összhangba jutnia, hanem velük szemben a proletárok nemzeti különbözőségre nem néző egyesülését kell megvalósítania. Egy Magyarországon létrehozandó kommunista párt ezt az utat fogja járni a nemzeti kérdésben.
Az uralkodó említett október 16-i manifesztuma a Monarchia ígért átszervezésével kapcsolatban nemzeti tanácsok létesítésére szólított fel. Az 1918. október 25-én a Károlyi-pártból, a Polgári Radikális Pártból, és az MSzDP-ből megalakult Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Károlyi Mihály, arra számított, hogy a magyarországi nemzetiségek abban vesznek részt, ám azok saját tanácsokat kívántak felállítani. Másnap Turócszentmártonban létrejött a Szlovák Nemzeti Tanács, amely annak hírére, hogy 28-án a prágai Cseh Nemzeti Tanács magát az ekkor megalakult Csehszlovákia kormányának nyilvánította, október 30-án ehhez csatlakozott. A horvát nemzetgyűlés 29-én határozott arról, hogy az egységes, független délszláv állam a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része lesz. A Monarchia és Magyarország felbomlási folyamata megindult.
Ezekben az október végi napokban már erősen érlelődött forradalom. Károlyi Mihály arra készült, hogy kormányt alakítson a Magyar Nemzeti Tanácsból. A király képviseletében eljáró József főherceg (homo regius) 29-én még azzal kísérletezett, hogy Hadik Jánossal alakíttasson kormányt, de a forradalom október 31-i győzelme Károlyit juttatta hatalomra.
Károlyi Mihály kormányának (1918. október 31-1919 január 19.) már megalakulása első pillanatában úgy kellett szembenéznie a nemzetiségi problémákkal, hogy az ország területi épsége forog kockán. A Horvátországgal fennállott társországi viszony felmondását tudomásul vette, de a délvidéki magyarországi területeket meg akarta védeni a tervezett délszláv államba való bekebelezéstől. Miközben muraközi horvátok és muravidéki szlovének (vendek) nemzetiségi vezetői - Iván Novak, Josef Klekl - Zágráb felé orientálódtak, onnan remélve támogatást szerb hatalmi túlsúllyal szemben a délszláv államon belül, addig a bánáti és bácskai szerbek inkább közvetlenül Belgrád felé fordultak várakozással. Kevésnek bizonyulván mindezekkel szemben délvidéki, vendvidéki közművelődési egyesületek magyar ellenhatása, most már kifejezésre kellett valahogy juttatni, hogy önkormányzati jogokhoz juthatnak a magyar államon belül. Ezt akarta propagálni a polgári radikális Róth Ottó és a Katonatanács képviseletében fellépő Bartha Albert ezredes vezetésével október 31-én megalakult, bánáti svábokra is támaszkodó Bánáti Néptanácsnak egy Bánáti Köztársaság létrehozására irányuló kísérlete, amiben különböző nemzetiségű bánáti szociáldemokratáknak is jelentős szerepük volt. Ám az ugyanezen napon Temesváron megalakult Szerb Nemzeti Tanács aktivitása eleve kétségessé tette az effajta próbálkozás sikerét. Bácskában november 3-án Újvidéken alakult Szerb Nemzeti bizottság Jasa Tomic elnökletével, aki a belgrádi orientáció vezéralakja volt a mindinkább háttérbe szoruló zágrábi orientáltságú Vasa Stajictyal szemben; 4-én Zomborban, 10-én Szabadkán bunyevácokkal közösen jött létre Bunyevác-Szerb Nemzeti Tanács. A magyar politikának csak a zombori tanácsot sikerült megbontania 7-én a bunyevácok kiválásával, s a magyarbarát Bunyevác Nemzeti Tanács megalkotásával.
Míg a Bánátban és Bácskában dúló forradalmi tömegmozgalmak különböző nemzetiségű résztvevőivel szemben az azoktól veszélyeztetett, megtámadott urak és gazdagok a nemzeti viszályaik ellenére közös polgárőrségekkel igyekeztek védekezni, addig Muraközben magyar statárium sújtott le horvát rendbontókra, tömeges akasztásokkal félemlítve meg a nemzetiségi lakosságot; egyes kivégzőosztagok ráadásul minden bírósági eljárást mellőztek. Az áldozatok száma egy a belügyminiszterhez intézett Zala megyei hivatalos jelentés szerint 137 volt.
Annak hírére, hogy szerb csapatok november 7-én megkezdték Bánát és Bácska megszállását és már Temesvárhoz közeledtek, a Károlyi-kormány nemzetiségügyi miniszterének, Jászinak egy küldöttje november 10-e táján arra próbálta rávenni az ottani Szerb Nemzeti Tanácsot, hogy a magyar kormánnyal együttműködő Bánáti Néptanáccsal közös nyilatkozatban foglaljon állást a magyar állami fennhatóság mellett, de Mladen Pilic alelnök ezt kereken elutasította. A szerb megszállók elől a Bánáti Néptanács vezetői Budapestre menekültek. Bánát és Bácska katonai megszállása november 19-re teljesen befejeződött; 25-én az újvidéki Szerb Nemzeti Bizottság által összehívott népgyűlés kimondta a csatlakozást a délszláv államhoz.
Károlyi kormányra kerülése napján, 1918. október 31-én Budapesten alakult meg a Központi Román Nemzeti Tanács, amely november elején magyar és szász képviselőkkel közös kiáltványban szólította fel az erdélyi helyi (román, magyar, szász) nemzeti tanácsokat, hogy közös erővel védjék meg a rendet az ott kitört forradalmi tömegmozgalmakkal szemben. Főleg parasztfelkelések voltak ezek, melyek elfojtására helyenként különösen brutális fellépések történtek. Facsádon például a csendőrőrs hívására Aradról érkezett repülőgép bombákat dobott a tömegre; mintegy 100 román paraszt vesztette életét ennek következtében. Jósikafalván, ahol a román parasztok feldúlták a helybeli magyar uraság kastélyát, az általa sebtében összetoborzott megtorló különítménynek mintegy 20 halálos áldozata lett.
A Központi Román Nemzeti Tanács, hogy kivonja magát a magyar kormány befolyása alól, megalakulását követően napokon belül áttette székhelyét Aradra, s kísérleteket tett önálló román haderő létrehozására, egyrészt a forradalmi tömegmozgalmak megfékezésére, másrészt nemzeti igényei hatásosabb alátámasztására. Iuliu Maniu napokig tárgyalt Bécsben arról, hogy az olasz frontról hazaözönlő hadsereg román katonáit - egységekbe szervezve, s persze nem a magyar, hanem a szerb ellenőrzés alatt álló területeken keresztül - Erdélybe juttassa. Ez azonban bizonyos bécsi, 111. belgrádi meggondolásokból csak igen csekély mértékben sikerülhetett. Reális esélye csak annak lehetett, hogy Romániától kért csapatok szálljak meg azokat a területeket, amelyekről november 9-én már ultimátumszerűén követelték a magyar kormány lemondását. A magyar minisztertanács másnapi határozata alapján ^ Jászi által vezetett küldöttség készült Aradra, hogy a Központi Román Nemzeti Tanáccsal tárgyalva, próbáljon elfogadtatni egy olyan megoldást, mely szerint a svájci kantonok mintájára kapnának messzemenő jogokat a magyar fennhatóság alatt megtartandó Erdély nemzetei. Ezt azonban a november 13-14-i tárgyalások során román részről kereken elutasították, s kijelentették: Magyarországtól mindenképpen elszakadni kívánnak. Ezt megerősítette a Központi Román Nemzeti Tanács november 20-i kiáltványa „a világ népeihez", amellyel szemben Károlyi miniszterelnök 24-i proklamációja ismételte meg és hozta nagyobb nyilvánosságra a magyar ajánlatot.
A magyarországi románok Gyulafehérvárra összehívott nemzetgyűlése 1918. december l-jén határozatilag kimondta a Romániával való egyesülést. Az elcsatolandó terület nem-román népeinek ők ígértek „teljes nemzeti szabadságot". Az MSzDP román képviselői egyetértésével született meg ez a határozat; ketten - Ion Fluera$, Josif Jumanca - tagjai is lettek a Nagyszeben székhellyel és Maniu elnökletével felállított ideiglenes kormányzótanácsnak. A magyarországi románok közül a bukaresti kormányba Vaida-Voevod, Goldis és Stefan C. Pop került. 1918. december közepére befejeződött a román egységtörekvések által igényelt területek romániai csapatok általi megszállása, s ezzel lezárult a román fejezet a Károlyi-kormány nemzetiségi politikájában.
Délszláv vonatkozásban, miután Bánát és Bácska sorsa a szerb katonai megszállás révén már megpecsételődött, a továbbiakban már csak a Muraközzel és az ún. Vend-vidékkel kellett törődni. Muraközben az említett novemberi statáriális terror nyomán csend honolt; 1918 decemberében a Károlyi-kormány a szlovén kérdést vette elő. Az volt Jászi elképzelése, hogy a szlovénlakta vidékből autonóm „Mura-megyét" csinál, Muraszombat székhellyel. A Bagonyán tartott december 1-jei „muravidéki vend népgyűléssel" olyan határozatot hozatott, mely szerint ez a követelésük, s teljesen kielégíti őket ennek megvalósítása Magyarország kebelében. A „vend ügyek kormánybiztosává" kinevezett Obál Béla munkálkodását megzavarta azonban, hogy Horvátországban toborzott önkéntes csapatok karácsony táján három nap leforgása alatt megszállván az egész Muraközt - miáltal ez a terület is kikerült a magyar kormány politikájának hatóköréből -, a szlovénlakta murántúli vidékre is betörtek. Bár onnan sikerült visszaszorítani azokat a Mura folyó mögé -ahol a muraközi horvátok 1919- január 9-i csáktornyai nagygyűlése a szerbhorvát-szlovén államhoz csatlakozás mellett foglalt állást, és Iván Novak mint kormánybiztos vette át e terület igazgatását -, immár a szlovén vidéken is számolni kellett a délszláv egységet megvalósító állam közvetlen hatásával. Josef Klekl szlovén pap január 14-i tervezete sokkal szélesebb körű autonómiát kívánt e terület számára, olyasmit, amit a Ruszka Krajna névvel illetett Ruténföldnek helyezett kilátásba a magyar kormány által 1918. december 25-én kiadott törvény. Jászi hajlandónak mutatkozott szlovén vonatkozásban is ezt venni alapul, s Obál új tervezete vállalta a hazai szlovén relációban feltétlenül túlméretezettnek és - az autonómia szerveinek, valamint ezeknek az állam központi szerveihez való viszonya tekintetében - túl komplikáltnak tűnő konstrukciót. Csakhogy amikor Obál a január 19-re összehívott belatinci szlovén népgyűléssel ezt akarta elfogadtatni, kiderült, hogy az előterjesztést már túlhaladottnak tartják, s a délszláv államban látnák ők is helyzetük megoldását. E nem várt fejlemény nyomán a szlovén ügyet a kormány függőben hagyta.
A rutén autonómiatörvény kiadása idején Kárpátalján még nem volt csehszlovák katonai megszállás. A helyi rutén nemzeti tanácsok többfelé húztak: az eperjesi a Csehszlovákiához, az ungvári a Magyarországhoz tartozás mellett volt - (bár ez utóbbi titokban a csehszlovák megoldásról is tárgyalt Hodzával) -, a máramaros-szigeti Ukrajna felé tekintgetett. A magyar kormány rutén autonómiatörvénye kormányzóságot létesített Ruténföldön a. Károlyi-pírt tagságával rendelkező Stefán Ágostonnal az élén, Munkács székhellyel; Budapesten rutén minisztériumot állított fel, melynek vezetését Szabó Oresztre bízta. Ezalatt a Felvidékre a csehszlovák kormány terjesztette ki - nem minden nehézség nélkül - hatalmát; szlovákiai minisztere, Srobár, Szakolcán majd Zsolnán rendezte be hivatalát, amely csak később, 1919- február elején költözött Pozsonyba. A Felvidék katonai megszállása akadozva ment végbe, s ez olyan illúziókat keltett magyar kormánykörökben, hogy talán ki lehet még használni mutatkozó bizonytalanságokat, ingadozásokat. Emiatt a csehszlovák kormány november végén hazarendelte a likvidációs ügyeknek a magyar kormánnyal való letárgyalása végett Budapestre küldött, de egyéb felhatalmazással nem rendelkező Hodzát.
Nem esett még szó a magyarországi németekről. Természetesen ezek is létrehozták néptanácsaikat a Károlyi-kormány időszakában. Nagyszebenben működött az erdélyi szász, Temesváron a bánáti sváb néptanács; az észak-magyarországi német néptanács Késmárkon, a nyugat-magyarországi Sopronban. Amikor 1918. november l-jén Bleyer egy központi német néptanácsot létrehozott, ebből az erdélyi szászokat eleve kirekesztette. Brandsch nem hagyta ezt ennyiben, hanem 10-én egy olyan központi német néptanácsot alakított, amely az egész magyarországi németség képviseletére tart igényt, s amelynek irányításában az erdélyi szász befolyás érvényesül. A két központi néptanács egyesítésére 1919- január l-jén történt kísérlet egy hétnél nem élt tovább; párhuzamosságuk fennmaradt. A Károlyi-kormány nemzetiségpolitikája nem mondhatott le az erdélyi szászokról mindaddig, míg remélhette, hogy autonómia-igényeik kielégíthetők lesznek a magyar államkeretben; támaszkodott tehát a Brandsch-fék néptanácsra, amelynek tagjai között ott volt a Károlyi-kormány politikai bázisához tartozó MSzDP és a Polgári Radikális Párt számos német, ül. német származású tagja is. A másik, a Bleyer-féle központi néptanács politikailag nem szimpatizált a Károlyi-kormánnyal és a mögötte álló erőkkel, de természetesen igen pozitívan fogadta a kormány vallás- és közoktatásügyi miniszterének, Lovászy Mártonnak 1918. november 22-i rendeletét arról, hogy nemzetiségi területek addig erősen magyarosított népiskoláiban ismét az anyanyelv lehet a tanítás nyelve. Ellenezte viszont Jászinak „az autonómiák tüzével felelőtlenül játszadozó" nemzetiségpolitikáját, s mikor a szászok meggyesi nemzetgyűlése 1919- január 8-án csatlakozott a románok Magyarországtól elszakadást és Romániával egyesülést kimondó gyulafehérvári ünnepélyes határozatához, ezt az „árulást" messzemenően igyekezett kihasználni a maga autonómia-ellenes álláspontja igazolására és a magyar haza iránti lojalitása kidomborítására.
Amikor az 1918. november 16-án népköztársasággá kikiáltott Magyarországnak 1919- január 19-én Károlyi Mihály lett az (eddig ideiglenes) elnöke, és Berinkey Dénes alakított kormányt (1919- január 19-1919- március 21.), ebben Jászi már nem vállalt szerepet; a nemzetiségi kérdésekkel való foglalkozást a miniszterelnök vállalta magára. A nemzetiségi területi autonómiákkal való kísérletezés a területi integritás védelmében tovább folytatódott, immár különös tekintettel a Párizsban éppen ekkor megnyílt békekonferenciára, amelyre hatást szeretett volna gyakorolni ezzel a magyar kormány. Az 1919- január 29-én megjelent német autonómiatörvény autonóm nemzeti kerületnek jelölte az ország három, erősebben németlakta vidékét, nem utolsósorban Nyugat-Magyarország azon részét, amelyre Ausztria támasztott igényt. Ez az osztrák részről Burgenlandnak nevezett vidék azonban a csehszlovák és a délszláv kormány érdeklődését is felkeltette, most lényegében ezen keresztül képzelték el azt az általuk tervezett korridort, amely révén egymással területi összeköttetésbe kerülhetnének. Az érintett területen élő horvátokat, akikre egyébként a délszláv propaganda nem hatott, a csehszlováknak pedig semmi talaja sem lehetett körükben, a Berinkey-kormány többé-kevésbé megnyerhette a magyar államnál maradás gondolatának, de szembe kellett néznie tiltakozásukkal az ellen, hogy falvaikat a német autonóm területbe tagozzák bele. Az autonómia-ellenes Bleyer ekkor a nyugat-magyarországi német autonómiát is ellenezte, szeparatisztikus veszélyt hangoztatva az itteni autonómiával kapcsolatban is. Megkezdődött azonban a német autonómiatörvény végrehajtása. Zsombor Géza lett a nyugat-magyarországi német autonóm terület kormánybiztosa; Budapesten német minisztériumot állítottak fel: Junker János szegedi ítélőtáblái bíró lett a miniszter. Az 1919- március 11-én szlovák vonatkozásban kiadott autonómiatörvény azzal készült hatni a békekonferenciára, hogy Magyarországon belül Slovenská Krajina néven széleskörű önkormányzatot élvezhet az a szlováklakta felvidéki terület is, amelyet csehszlovák csapatok szálltak meg és Csehszlovákiát megilletőnek tekintenek.
A békekonferencia által kijelölt új demarkációs vonalat tudtul adó jegyzék, amelyet Vix alezredes, a budapesti antantmisszió vezetője 1919- március 20-án nyújtott át, csordultig töltötte Károlyi köztársasági elnök és Berinkey miniszterelnök területi integritást védő politikája sorozatos kudarcainak keserű poharát. A belpolitikai erőviszonyok alakulását figyelembe véve, úgy döntöttek, hogy lemondanak, s átadják a hatalmat egy szociáldemokrata kormánynak, abban bízva, hogy az az ország területi épsége védelmében is hatékonyabban léphet fel. Arra nem számítottak, hogy a szociáldemokraták egyesülnek a kommunistákkal, egy olyan platformon, amelyet döntően (az 1918. november 24-én alakult) Kommunisták Magyarországi Pártjának - ekkoriban egyébként letartóztatásban volt - vezetői határoznak meg.
A pártegyesülésből létrejött Magyarországi Szocialista Párt kiáltotta ki március 21-én a Tanácsköztársaságot. Ennek hagyományostól eltérő konstrukciójában a kormány szerepét Forradalmi Kormányzótanács (1919- március 21-1919- augusztus 1.) játszotta, amelynek tagjait nem minisztereknek, hanem népbiztosoknak nevezték. A testület elnökének, Garbai Sándornak szerepe inkább emlékeztetett talán - igen halványan - a köztársasági elnökére, mint a miniszterelnökére; ez utóbbi mindenre kiterjedő irányító hatáskörével a külügyi népbiztos, Kun Béla rendelkezett. A nemzetiségi politika meghatározásában is neki volt döntő szerepe.
Mint ahogy az előző kormányban is volt két nemzetiségnek minisztere, a Forradalmi Kormányzótanács tagjai között is volt egy német és egy rutén népbiztos: Kalmár Henrik, Hl. Stefán Ágoston. Kun Béla azonban sietett leszögezni, hogy a polgári demokratikus forradalomtól örökölt autonómiatörvények csak akkor illenek bele a most alapul venni kívánt tanácsrendszerbe, ha annak politikai, közigazgatási, gazdasági egységét nem bontják meg a nemzetiségi önkormányzatok kiépítendő szervei. Rónai Zoltán igazságügyi népbiztos feladata volt, hogy - a német és a rutén népbiztossal egyeztetve - ilyen értelemben dolgozza ki a szükséges rendelettervezeteket. Ezek szerint a nemzetiségi önkormányzati szervek létrehozására nem írandók ki választások, hanem az április 7-8-i tanácsválasztások során a helyi tanácsokba („szovjetekbe") számarányuknak megfelelően beválasztandó nemzetiségiek küldötteiből alakuljanak meg azok, s csupán tanácskozó, tanácsadó szerepük legyen.
Az autonómiának effajta értelmezése, mint a „magyarországi németajkú szocialisták" május 8-9-i kongresszusa is mutatta, nem volt a nemzetiségek számára kielégítő, de a Tanácsköztársaság „proletár önrendelkezést" valló vezetői az ilyen megnyilvánulásokban a nemzeti önrendelkezés elve burzsoá felfogásának továbbélő maradványait látták. „Most már nem autonómiáról van szó, hanem szovjeturalomról", hangsúlyozta Kun. A Tanácsköztársaság mind április 2-i ideiglenes, mind június 28-i végleges alkotmánya mellőzte az autonómia kifejezés használatát. A Forradalmi Kormányzótanács álláspontja szerint egy-egy nemzeti kerületnek nem lehet több joga, mint a megyéknek, s a belügyi, közoktatásügyi stb. népbiztosságok rendelkezései alól nem vonhatják ki magukat. A német és a rutén népbiztos ezzel egyet is értett, csak az ellen próbáltak tiltakozni, hogy megkerülésükkel küldik oda rendeleteiket, ill. különféle utasításaik alapján intézkedő megbízottaikat. A hadügyi népbiztosságnak a Vörös Hadseregbe toborzás volt mindennél fontosabb.
A vend-vidéki autonómia kérdésében a Károlyi-kormány idején született Jászi-Obál-féle terv, amelyet a Berinkey-kormány függőben hagyott, a Forradalmi Kormányzótanács számára teljesen mellőzhetőnek tűnt: a szocialista tanácsrendszerben majd magától megoldódik a szlovén probléma. A Szombathelyen tartózkodó Obál helyett a muraszombati Tkalecz Vilmos, mint „a vend ügyek helyettes politikai megbízottja" szorgalmazta most a szlovénlakta terület kiválását Zala megye fennhatósága alól, s mivel ez nem talált megértésre, Ausztriában (Stájerországban) szervezkedő magyar ellenforradalmárokkal lépett kapcsolatba, akiknek biztatására és fegyveres támogatásával 1919- május 29-én kikiáltotta a Murai Vend Köztársaságot, s távozásra szólította fel a Magyarországi Tanácsköztársaság ott tartózkodó katonáit, akiket meg is támadtak. Az akció június 2-5. közötti gyors leverése akadályozta meg, hogy kapcsolatba kerüljenek a következő napok közeli más ellenforradalmi megmozdulásaival (Szombathely, Sopron, Sárvár, Kőszeg, Csorna). Tkalecz - és a szervezkedésébe bevont ismert szlovén vezető, Klekl - sietve elhagyta a Tanácsköztársaság területét; a többi résztvevő amnesztiában részesült.
A rutén terület 1919. április végén, május elején csehszlovák és román katonai megszállás alá jutván, kikerült a magyarországi Tanácsköztársaság fennhatósága alól. Ez nagy csapás volt azokra az elképzelésekre, hogy kapcsolatba kerülhet ez a terület Szovjet-Ukrajnával, s része lehet szomszédos tanácsköztársaságok szövetségi rendszerének, amit a „világforradalom" terjedése tenne lehetővé. A Tanácsköztársaság ugyanis ezzel az eszmével váltotta fel a területi integritás védelmét. Amikor a csehszlovák intervenciós csapatok Miskolcnál történt behatolását visszaverve a Vörös Hadsereg északi hadjárata birtokba vett keletszlovák területeket, azokat a Tanácsköztársaság nem kebelezte vissza Magyarországba, mint ahogy a hadjáratot magyar honvédő harcként értelmezők és ezért lelkesen támogatók várták, hanem június 16-án Eperjesen - a magyar tanácskormány támogatásával - Szlovák Tanácsköztársaság alakult a cseh Janusek elnökletével, abban a perspektívában, hogy előbb-utóbb Csehországban is győzni fog a szocialista forradalom. Ez azonban nem következett be, s az északi hadjárat ezen eredménye is veszendőbe ment, mivel a Forradalmi Kormányzótanács kénytelen volt eleget tenni a kiürítési parancsnak. Július elejére fejeződött be ez a visszavonulás északról.
Nyugat-Magyarország németlakta részéről („Burgenland") Kun Béla úgy nyilatkozott, hogy átengedné Ausztriának, „ha szintén szovjet-állam lenne, mint mi", de addig, míg a szocialista forradalom ott is nem győz, „megfelelő, de nem feltűnő katonai intézkedésekkel is" gondoskodik e terület biztonságáról. Ennek, mint nyugat-magyarországi német kerületnek a megszervezését - az autonómiára vonatkozó említett megszorításokkal - támogatta a Forradalmi Kormányzótanács, de azon horvát lakosságú községeket, amelyek fekvésüknél fogva a német kerületbe tagozódtak, nem engedte onnan kiválni. (E Sopron központú német kerületbe ágyazódott egyébként Mosón, Magyaróvár, Szombathely, Kőszeg városa is.)
A Tanácsköztársaság nemzetiségi politikája nagymértékben alárendelődött a szocialista internacionalista eszmék propagálása és az aktuális feladatokra mozgósítás agitációs feladatainak. A nemzetiségek anyanyelvén nagy mennyiségben megjelentetett röplapok, brosúrák, újságok elsősorban nem is az ország maradék nemzetiségeihez voltak hivatva szólni, hanem a demarkációs vonalakon túlra, különösen az intervenciós veszélyt jelentő csehszlovák, román, délszláv katonaság „felvilágosítására". Ebben a munkában nagy részt vállaltak a nemzetiségi pártmunkások - (délszláv vonatkozásban pl. Matuzovic, Mosorinski) -, akik a Schwartz Richárd elnöklete alatt álló Magyarországi Internacionalisták Szocialista-Kommunista Föderációjában tömörültek. Nemzetiségi kultúrpolitikára, nemzetiségi iskolapolitikára jóval kevesebb energia maradt. A nemzetiségi anyanyelv tanítási nyelvként alkalmazása a nyugat-magyarországi német terület kivételével nem bontakozhatott ki kellőképpen. Nem tudott e tekintetben hatékony tevékenységet kifejteni a Magyarországi Német Kultúrszövetség sem, amivé a Brandsch távozása után Guido Gündisch vezetése alatt működött német néptanács átalakult. A Bleyer-féle néptanács megszűnt.
1919 júliusának második felében a Tanácsköztársaság hadserege offenzívát indított a román intervenciós csapatok visszaszorítására a Tisza vonalától. A vállalkozás nem járt sikerrel, 30-án a román csapatok átkeltek a Tiszán és megindultak Budapest felé. A Forradalmi Kormányzótanács augusztus l-jén lemondott, a Tanácsköztársaság összeomlott.
| |