| |
Amikor a Tanácsköztársaság 1919- augusztus 1-jén a román katonai intervenció támadása és saját belső bajai következtében megbukott, a szociáldemokrata Peidl Gyula által alakított ún. szakszervezeti kormány a Tanácsköztársaságot megtagadva, a nemzetiségpolitikában is a polgári demokratikus Népköztársaság vonalára akart volna visszatérni. Visszaállították a nemzetiségi miniszter posztját, amit Knaller Viktor töltött be. E kormány mindössze hat napot ért meg (1919-augusztus 1-6.), mert a román megszállás alá került fővárosban szervezkedő ellenforradalmárok egy csoportja megdöntötte. Helyére Friedrich István kormánya lépett (1919- augusztus 7-november 24.), amelyben Bleyer Jakab került a nemzetiségi minisztérium élére. Miniszteri ténykedését az ország területi integritásának védelme jegyében folytatta: ezért adatott ki egy vonzónak szánt, igen tetszetős rendeletet a kormánnyal „A nemzeti kisebbségek egyenjogúságáról", már 1919- augusztus 21-én (amely a román megszállók cenzúrája miatt csak november 19-én jelenhetett meg a hivatalos lapban, a Budapesti Közlönyben), ezért szállt síkra nagy határozottsággal a nemzetiségek iskolajogainak gyakorlati érvényesítéséért az ország egész területén. Megváltoztatva korábbi autonómiaellenes magatartását, immár elkerülhetetlennek tartotta, hogy Német-Nyugat-Magyarország, amelyet az 1919. szeptember 10-i saint-germaini békeszerződés Ausztriának ítélt, autonóm terület legyen, mert csak így volt megkísérelhető megtartása a magyar állam fennhatósága alatt.
Bleyer és a vezetése alatt álló minisztérium - amelyben a legszámottevőbb nemzetiségek ügyeivel egy-egy főosztály foglalkozott - kezdeményezésére 1920. január 8-án, tehát már Huszár Károly kormánya (1919- november 24-1920. március 15.) idején, megalakult Magyarország Magyarbarát Nemzeti Kisebbségeinek Szövetsége, amely a budapesti antantmissziók előtt állást foglalt az ország területi integritásának fenntartása mellett. A minisztérium nemzetiségi pártok alakulását is ösztönözte: Bleyer Német Keresztény Gazdasági Pártja (Deutsch-christliche Wirtschaftspartei) és erdélyi szász származású riválisának, Gündisch Guidónak rövid életű Német Paraszt és Polgári Pártja (Deutsche Bauern- und Bürgerpartei) mellett egy Magyarországi Tót Néppárt (Uhorskoslovenská L'udová Strana) és egy Magyarországi Rutén Párt is alakult. (Utóbbiak úgy nyilatkoztak, hogy területi autonómia fejében a Magyarországhoz tartozás mellett készek állást foglalni.) Minthogy az ellenforradalmi kormányzat a forradalmak törvényalkotását nem ismerte el, így a nemzetiségi autonómiáról szóló három néptörvényt sem, viszont úgy ítélte meg, hogy a kialakult körülmények között maga is kénytelen területi autonómiákat ígérni, ingadozó szlovák politikusok - főleg Jehlicska Ferenc - részéről mutatkozó közreműködési készség megragadásával Bleyer kidolgozta egy szlovák önkormányzat más vonatkozásban is mintának szánt alapelveit. A dokumentumot a Huszár-kormány, amely 1920. január 5-én indította útnak delegációját a párizsi béketárgyalásokra, január 9-én elfogadta, de idehaza nem hozta nyilvánosságra, nem ok nélkül tartva a magyar közvélemény jelentős részének autonómia ellenességétől. A békekonferenciára egyébként ez a dokumentum a legcsekélyebb befolyást sem gyakorolta. A kormány gondot fordított továbbá arra, hogy olyan nemzetiségi jelölteket indítson az 1920. január 25-26-i választásokon, akik mandátumot szerezve magyar érdekek szerint szólalhatnak fel a nemzetgyűlésben. Bleyer pártja volt a legsikeresebb: 9 képviselőjelöltje került be a magyar törvényhozásba (közülük 4 a megtartani próbált német-nyugat-magyarországi területről). A párt a választásokat követően Német Keresztény Integritáspártra (Deutsch-christliche Integritátspartei) változtatta nevét, azt hangsúlyozandó, hogy nem szeparatisztikus törekvéseket érvényesít, hanem az ország területi épségének védelmében lép fel maga is.
Merőben más módon fogta fel azonban mindezt Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája, ez az ekkoriban igen nagy befolyású társadalmi szervezet, amely hallani sem akart nemzetiségi autonómiákról - jóllehet megadásuk mellett szólaltak fel a magyar politikai élet olyan tekintélyei, mint Andrássy Gyula (1920. április 14-én) és Apponyi Albert (1920. június 7-én) -, hanem legfeljebb a megyei önkormányzatok keretében engedett volna a nemzetiségeknek több-kevesebb teret. Kárhoztatta Bleyer és az általa vezetett nemzetiségi minisztérium nyugatmagyarországi politikáját, szlovák autonómia-tervezetét, a nemzetiségek egyenjogúságáról hozott rendeletet, s a Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter által 1919- december 23-án kibocsátott nemzetiségi iskolarendeletet. Hevesen ellenezte, különösen az ország belső területein, a nemzetiségek iskolaigényeinek további élesztgetését. A Liga propagandabizottságát vezető Gálocsy Árpád, miután titkos nyomozást folytatott a nemzetiségi minisztérium és az azzal együttműködő nemzetiségi vezető személyiségek (pl. a szlovák Dvorcsák Viktor, a német Huber János) tevékenységét illetően, 1920. június l-jén a különféle nacionalista szervezetek (Magyar Nemzeti Szövetség, Ébredő Magyarok Egyesülete, Magyar Országos Véderő Egyesület, Kettőskereszt Vérszövetség stb.) pesti Vármegyeházára összehívott mintegy 200 fős bizalmas tanácskozásán fújta meg a riadót, s szólított fel az erők egyesítésére egy olyan akcióban, amely a nemzetiségi miniszter megbuktatását és a minisztérium megszüntetését célozza. Elhatározták, hogy a megyék is bekapcsolódnak. A trianoni béke 1920. június 4-i kényszerű aláírását követő feszült hangulatban került sor június 15-én Pest megye közgyűlésének tiltakozására, a Területvédő Liga pedig memorandumot intézett Simonyi-Semadam Sándor kormányához (1920. március 15-július 19), amely az eddigi nemzetiségi politika felszámolását követelte.
A nemzetiségügyi minisztérium ebben a helyzetben tárgyalásokat kezdeményezett a Területvédő Liga Nemzetiségi Bizottságával a nézetek tisztázására. Az 1920 júliusában folytatott tárgyalások során a meghívott nemzetiségi vezetők méltatlankodva bizonygatták kétségbevont hazafiságukat Gálocsy röpiratokban is terjesztett vádjaival szemben, és úgy nyilatkoztak, hogy a területi autonómiát csak szükségből és csak kifelé hangoztatják, annak tényleges megvalósítására nem gondoltak, anyanyelvi-kulturális engedményekkel is beérik. A minisztérium szlovák és rutén főosztályát vezető Szviezsényi Zoltán és Kutkafalvy Miklós pedig arra utaltak felszólalásaikban, hogy a trianoni béke aláírása következtében sem veszít aktualitásából a nemzetiségi autonómia propagálása. Ezekben a napokban -1920. június második felében - olyan tervek szövögetése folyt ugyanis, hogy ha az antanthatalmak méltányolják a magyar kérést, és Magyarország Lengyelország katonai megsegítésére siethetne a szovjet-orosz hadsereggel szemben, akkor meg lehetne kísérelni Kárpátalja, sőt Szlovákia visszaszerzését.
Teleki Pál kormánya (1920. július 19-1921. április 14.) nemzetiségpolitikai toleranciát hirdetett. Hallerrel 1920. augusztus 30-án módosíttatták kifogásolt nemzetiségi iskolarendeletét, s ott, ahol a szülők kívánságára nemzetiségi tannyelvet vezetnek be, gondoskodás történt a magyar tankötelesek magyarul oktatásáról, külön osztályban. A területi autonómia kérdése nem jutott nyugvópontra. A Területvédő Liga élénk tiltakozása ellenére a nyugat-magyarországi német képviselők 1920. november 8-i proklamációja úgy foglalt állást, hogy e terület a saint-germaini és a trianoni békeszerződés világos rendelkezései ellenére továbbra is Magyarország része maradjon, de a magyar kormánytól autonómiát követelt. Az emiatti újabb felzúdulás hatására Bleyer benyújtotta lemondását, de azt egyelőre nem fogadták el. Decemberben Ausztriába és Németországba utazott, s ottani tárgyalásai során egy sajátosan német szempontú érveléssel támogatta a magyar kormány Német-Nyugat-Magyarország megtartását célzó erőfeszítéseit: azt hangoztatta, hogy ha a bácskai és bánáti svábok, az erdélyi és szepesi szászok elcsatolása után még a „burgenlandi" németség is elszakad, a csonka-magyarországi németség könnyen asszimilálódhat, s ez nem német érdek, mert ezáltal a Csehszlovákiához, Romániához, Jugoszláviához került német néprészekhez kapcsolódó összekötő" láncszem fog kiesni.
Bleyer arra érkezett haza külföldi útjáról, hogy Teleki 1920. december 16-án újjáalakított kormányából kihagyták: túlságosan terhessé váltak a kormány számára a Bleyer ténykedését éró, egyre hevesebb támadások. A nemzetiségi minisztériumot ezentúl a mindenkori külügyminiszter vezette. A Német-Nyugat-Magyarország megtartását célzó akciók folytatódtak: december 31-én a kormány Gratz Gusztáv bécsi magyar követ útján azt az indítványt tette Ausztriának, hogy ameny-nyiben lemond e területről, a magyar kormány nemcsak ott, hanem Magyarország egész jelenlegi, és revízióval gyarapítandó minden területén biztosítja a nemzetiségi jogokat.
A kormányból történt kihajózása ellenére Bleyer 1921 márciusában újabb németországi útra vállalt kormánymegbízást, Német-Nyugat-Magyarország megtartása érdekében. De ekkor már nem hitt az ügy sikerében, s titokban nacionalista német nagytőkések (Stinnes, Thyssen) támogatását kereste, hogy e terület elcsatolása esetén a Magyarországon maradó németség számára segítségükkel lapot, kultúrintézményeket létesíthessen. Az ekkor tapasztalt elzárkózás vele szemben csak a Német Védszövetség (Deutscher Schutzbund) ügyvezető elnökének, Loeschnek (aki 1921 júniusában érkezett tájékozódó látogatásra Budapestre) a német külügyminisztérium számára készített előterjesztése nyomán szűnt meg: ,Jileyer már nem a magyar kormány politikájának exponense, hanem a magyarországi német kisebbség érdekeinek képviselője és támogatást érdemlő legalkalmasabb vezetője." Bleyer 1921 októberében a hazai németek pénzén indíthatta meg, de rendszeres németországi pénztámogatással tarthatta fenn a továbbiakban Sonntagsblatt c. hetilapját, amely körül egy magyarországi „népinémet mozgalom" (volksdeutsche Bewegung) szerveződött. Loesch Bleyerrel egyetértésben hangsúlyozta, hogy a magyarországi németség érdekében tett minden lépésnek nem direkt ráhatás formájában kell történnie, hanem meg kell győzni a magyar kormányt arról, hogy ugyanolyan kisebbségvédelemről van szó, mint amit az maga is szükségesnek tart a magyar kisebbségek vonatkozásában. A külső pénztámogatással a magyarországi németek érdekében fokozatosan létrehozandó vállalkozásoknak a magyar államhoz hű, patrióta szellemben kell működniük.
Bethlen István tízéves kormányzata (1921. április 14-1931. augusztus 24.) kezdetén lezáródott Német-Nyugat-Magyarország ügye: miután az antanthatalmak lehetővé tették, hogy 1921 augusztusában felszabaduljanak a trianoni Magyarország mindeddig szerb megszállás alatt maradt részei (Pécs és környéke s bizonyos Szeged vidéki területek), egy október 13-án Velencében kötött megállapodás alapján november második felében Magyarország átadta Ausztriának a szóban forgó területet, Sopron és környéke kivételével. Ez utóbbi sorsáról december 14—16-án - egyedüli esetként a magyar területi kérdések rendezésében - népszavazás dönthetett, s ez Magyarországnak kedvezett. Bethlen miniszterelnök mind a soproni, mind a szerb megszállás alól felszabadult területek német lakosságának delegációja előtt ígéretet tett a nemzetiségi jogok tiszteletben tartására, amelyek azonban nemcsak itt, de országosan is, egyre inkább veszélybe kerültek.
Az osztrák diplomácia 1922 első hónapjaiban latolgatta egy kölcsönös kisebbségvédelmi egyezmény megkötését Magyarországgal, de ennek útját állta a nagy aránytalanság a burgenlandi magyarok (14 000) és a magyarországi németek száma (551 000) között. A magyarországi német kisebbség vezetői nagy reményeket fűztek pedig egy ilyen egyezménykötéshez, amelynek gondolatát a magyar közvélemény felé azzal propagálták, hogy például szolgálhatna a kisebbségi kérdés rendezésére az egész Duna-medencében, s utat nyithatna a szomszéd országokban kisebbségi sorsra jutott magyarok jogainak hasonló egyezmények útján lehetséges biztosításához. Csakhogy kisebbségi egyezmények kötése a szomszédos államokkal kétségkívül gyengíthette volna az irányukban megnyilvánuló magyar revíziós törekvések hatékonyságát, és akadályozta volna a Magyarországon maradt nemzetiségek kormány által is elősegíteni - a soviniszták részéről pedig kifejezetten erőltetni - kívánt asszimilációját. Egyre inkább az a nézet kristályosodott ki, hogy a kisebbségi kérdés szuverén magyar belügy, nem képezheti államközi egyezmény tárgyát.
A magyarországi német kisebbség vezetői a budapesti német és osztrák követséget egyaránt arra kérték, hogy az általuk képviselt kormányok részben közvetlenül, részben a különböző nemzetközi fórumokon igyekezzenek a magyar kormányt megnyerni annak a gondolatnak, hogy a szomszéd országokban élő magyar nemzetiségek érdekeit is azzal szolgálhatják legjobban, ha a magyar határokon belül megmaradt nemzetiségek, elsősorban a német kisebbség helyzetét példamutatóan rendezik. Bethlen magáévá is tette ezt a nézetet, de a magyar soviniszták által erőteljesen befolyásolt közvélemény részéről igen nagy ellenállásba ütközött. Az osztrák diplomácia, hasonlóan a weimari Németország diplomáciájához, támogatta Bethlen erőfeszítéseit a szélsőséges, soviniszta magyar fajvédők nemzetiségellenes agitációjának visszaszorítására, s habár többször bírálta is a magyar miniszterelnököt a kellő határozottság hiányáért, Bleyer figyelmeztetései ellenére nem vonta kétségbe, hogy őszintén törekszik a nemzetiségi kérdés rendezésére, és tekintetbe vette a magyar miniszterelnök nem csekély belpolitikai nehézségeit.
A német és az osztrák kormány kezdetben főleg azon hazai társadalmi szervezetek útján szorgalmazta a magyarországi németség helyzetének rendezését, amelyek a külföldi németséggel való törődést tartották feladatuknak. Az Össznémet Szövetség (Alldeutscher Verband) befolyása - a császári Németországhoz való korábbi erős kötődése miatt - a weimari német köztársaság idején háttérbe szorult ugyan, de változatlanul őrizte nagy befolyását az Egyesület a Külföldi Németségért (Vérein für das Deutschtum im Ausland), amelynek ausztriai filiáléja, a Déltartományi Német Iskolaegylet (Deutscher Schulverein Südmark) jelentős szerepet játszott a magyarországi német igények felkarolásában. Leginkább azonban az 1919-ben Berlinben alakult Német Védszövetség a Határmenti és Külföldi Németségért (Deutscher Schutzbund für das Grenz- und Auslanddeutschtum) elnevezésű csúcsszervezetnek volt része abban, hogy hovatovább már Németország hivatalos diplomáciáját is nyílt kiállásra késztesse a magyar nemzetiségi politika aggasztó alakulásával szemben.
A magyar kormány 1922. február 10-én a már fokozatosan leépített nemzetiségügyi minisztérium teljes megszüntetéséről határozott. A nemzetiségi ügyek intézését a miniszterelnökség Pataky Tibor vezetése alatt álló nemzetiségi ügyosztálya vette át, amely nemzetiségi kormánybiztosok tevékenységére is támaszkodott. Az ország szlovák lakossága számára Pechány Adolf, román lakossága számára Siegescu József személyében már 1921-ben kineveztek egy-egy kormánybiztost. 1922. július 6-án került sor Steuer György kinevezésére a magyarországi németek kormánybiztosává. A délszlávok nem kaptak kormánybiztost, ügyeikkel a nemzetiségi ügyosztály egyik referense, Margitai József foglalkozott. A kormánybiztosoknak kötelességük volt a reájuk bízott nemzetiség településeinek rendszeres látogatása, tapasztalataikról, indítványaikról tájékoztatniuk kellett a miniszterelnökséget. Amikor Steuer 1929-ben lemondott, újabb német kormánybiztost már nem neveztek ki, Pechány viszont 1941-ben bekövetkezett haláláig küldözgette jelentéseit arról, hogy milyen szépen magyarosodnak - a trianoni országterületen - a szlovák falvak. A kormánybiztosoktól ugyanis nem a nemzetiségek önállóságának megőrzését várták, hanem azt, hogy a Trianon következtében amúgy is felgyorsult asszimilálódásuk folyamatát minden lehetséges - de nem erőszakos! -eszközzel (magyar nyelvű óvodák, iskolák, istentiszteletek, olvasmányok, ünnepélyek, dalárdák, színjátszás stb.) előmozdítsák.
A kormányszerveknek szándékukban állt a nemzetiségi pártok elsorvasztása. Bleyer pártja immár egyetlen mandátumot sem tudott szerezni az 1922. május végi-június eleji nemzetgyűlési választáson. A további parlamenti választásokon kormánypárti jelöltekként léptek fel. A magyarországi szlovák és rutén párt -miután 1922—1923-ban még arra használta fel ezeket a kormány, hogy panaszokat nyújtasson be velük Csehszlovákia ellen a Nemzetek Szövetségéhez - „békésen leszereltettek". Ezentúl nemzetiségi politikai pártok egyáltalán nem léteztek Magyarországon a revíziós területgyarapodás időszakáig.
A magyarországi helyzethez képest szembeötlően kedvezőbb volt a német kisebbség helyzete a szomszédos kisantant-államok (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia) azon területein, amelyek korábban Magyarországhoz tartoztak. Itt ugyanis a kormányhatalom nemcsak tűrte, de kifejezetten támogatta a korábbi magyarosító hatások felszámolására és erős kulturális, gazdasági, politikai szervezeteik kiépítésére irányuló törekvéseiket. így akarta megakadályozni a német kisebbségek együttműködését a magyar kisebbségekkel, amit a magyar politika erősen -de hiába - szorgalmazott. Mindez lehetőséget kínált olyan taktika alkalmazására a magyarországi német nemzetiségi mozgalomban, amely Németország és a kisantant-országokban élő német kisebbségek részéről kifejtendő nyomás révén próbálja rászorítani a magyar kormányt a magyarországi német kisebbség helyzetének rendezésére. Ez a taktika igen nagy ellenszenvet váltott ki a magyar közvéleményben. Nem sokáig maradhatott ugyanis titokban, hogy a németországi, ill. a csehszlovákiai, romániai, jugoszláviai német szervezetek magyarországi nemzetiségpolitikát támadó nyilatkozatai, a jogaikért folytatott sajtókampány Bleyer és Gündisch sürgetésére történtek. A német birodalmi kormány hivatalos fellépéseit a magyarországi németség ügyében szintén a magyarországi népinémet mozgalom e vezetőinek memorandumai, ill. a német birodalmi kancellárnál és a német külügyminisztériumban tett gyakori látogatásai kezdeményezték.
Az említett sajtókampány hatására és a német birodalmi kormány sürgetésére a Bethlen-kormány 1923- június 22-én rendeletet bocsátott ki a trianoni békeszerződésben a nemzeti kisebbségek védelmére vállalt kötelezettségek realizálása tárgyában. Ezzel összefüggésben jelent meg augusztusban a vallás- és közoktatásügyi minisztérium rendelete a nemzetiségi népiskolákról, majd 1924. február 29-én a nemzetgyűlés törvényt fogadott el a nemzetiségiek bíróság előtti nyelvhasználatáról.
A kisebbségi népiskolai oktatásról szóló 1923. évi rendelet három típusát vezette be a nemzetiségek lakta községekben létesíthető elemi iskoláknak, aszerint, hogy bennük a nemzetiségi anyanyelv milyen mértékben érvényesült: az A típusú iskolában a tannyelv az illető nemzetiség anyanyelve, a magyar nyelv kötelező tantárgy; a B típusú iskolában mintegy fele-fele arányban kell tanítani a tantárgyakat a nemzetiségi anyanyelven és magyarul; a C típusú iskola tannyelve magyar, a nemzetiségi anyanyelv kötelező tantárgy. A rendelet abban az esetben tette lehetővé kisebbségi népiskola létesítését, ha az illető községben a nemzetiségi tankötelesek száma eléri a negyvenet. Az iskolatípus megválasztását az érdekelt szülők egybehívandó értekezletére bízta.
A rendelet számolt a magyarországi nemzetiségek igényeinek valós differenciáltságával: tisztára anyanyelvi oktatás igénye a trianoni Magyarország területén élt nemzetiségek részéről csak korlátozott mértékben merülhetett fel, a nemzetiségi lakosság nagy többsége már az 1920-as évek elején kétnyelvű volt, s gyermekei számára a vegyes tannyelvű iskolát tarthatta előnyösnek. Nagy számban voltak továbbá már annyira elmagyarosodott nemzetiségi helységek vagy népcsoportok, amelyekben a szülők a magyar nyelvű oktatás mellett dönthettek, beérve azzal, hogy a nemzetiségi anyanyelv tantárgyként szerepel a tanrendben. Helyesnek mondható, hogy a rendelet tekintetbe vette ezt a differenciáltságot, és hogy az iskolatípus megválasztását a szülőkre bízta.
A rendelet végrehajtása során azonban céltudatosan és folytonosan visszaélt a rendszer nemzetiségi iskolapolitikája mind a differenciádéval, mind az azzal kapcsolatos szülői akaratnyilvánítással, mégpedig az asszimiláció fokozása érdekében. A szülői értekezleteken megjelenő szülőket úgy befolyásolták, hogy még a vegyes tannyelvű, B típusú iskolák száma is a lehető legkisebb legyen, s a kisebbségi népiskolák közül a legelterjedtebb a nemzetiségi anyanyelvnek csupán heti néhány órás tantárgyként helyet adó C típus legyen. Ez a presszió a nemzetiségi lakosságban meglehetős nyugtalanságot keltett, emiatt hamarosan eltekintettek a rendeletben előírt szülői értekezletek összehívásától, s éveken át felülről, a vallás-és közoktatásügyi minisztériumból döntötték el, hogy melyik községben milyen típusú nemzetiségi népiskola legyen. A kisebb nemzetiségek (szlovákok, délszlávok, románok) népiskoláinak több mint 90 %-a, a németek népiskoláinak 75 %-a C típusú volt.
A félmilliós magyarországi németségnek kirívó - és jogosan kifogásolt - módon nem volt kulturális egyesülete. Csak 1924. augusztus 3-án alakulhatott meg a Magyarországi Német Népművelődési Egyesület (Ungarlándisch Deutscher Volks-bildungsverein), a szepesi szász származású Gratz Gusztáv - a volt bécsi magyar követ, majd külügyminiszter - elnöksége és Bleyer Jakab ügyvezető alelnöksége alatt. A bethleni nemzetiségi politika azon elgondolása, hogy a Gratz mögött álló mérsékeltebb szárny lesz a meghatározó az egyesületben, s ez lesz hatással a bleyeri szárnyra, az alapszabályi biztosítékok ellenére nem realizálódott az évek folyamán, az viszont igen, hogy az MSzDP Országos Német Bizottságának a német nemzetiség körében a 20-as évek első felében elért befolyását az egyesület révén visszaszorítsa.
A trianoni Magyarország második legnagyobb kisebbségének, a szlovákságnak a kulturális életében a még 1885-ben alapított, Budapest központú, Magyarországi Tót Közművelődési Társulat (Uhorskokrajinsky Vzdelávácí Spolok Slovensky) játszott szerepet. Az alföldi szlovákság azon meg-megújuló kísérleteit, hogy Békéscsaba központtal hozzon létre egy országos jellegű, de öntudatosabb szlovák szervezetet, a kormány és a helyi hatóságok megakadályozták. Budapesten működött
- 1902 óta - egy Katolikus Tót Munkáskör is (Budapestiansky Katolicky Delnicky
- 1934-től: Robotnícky - Kruh), amely szlovák és magyar nyelvű műsoros kultúr esteket rendezett. A kormány a szlovák kormánybiztos révén ügyelt arra, hogy a kör tagsága távol maradjon a csehszlovák követség befolyása alatt álló budapesti egyesületek (Osveta, Beseda, Cesky Delnicky Spolek) rendezvényeitől.
A Volksbildungsverein reprezentánsa lehetett a magyarországi német nemzetiség kulturális, s nem utolsósorban iskolaügyi igényeinek: a kormány az egyesület vezetőségével tárgyalva dolgozta ki a C típusú iskolák egy részének B típusúvá változtatását (tehát vegyes tannyelvűvé tételét), több esztendőre kiterjedő, fokozatos végrehajtást előirányzó menetrend szerint. Ez a folyamat azonban alig indult meg, máris elakadt, sőt visszájára fordult: a kormány intencióit, az egyesület törekvéseit nem méltányoló sőt helytelenítő vidéki közvélemény és a helyi hatóságok magatartása következtében a C típusú iskolák tömege nem csökkent a B típus javára, sőt további B típusú iskolák váltak C típusúvá, s csak azért nem növekedett még inkább ez utóbbiak száma, mert a C típusú iskolák egy részét viszont teljesen magyar iskolává tették, ahol a nemzetiségi anyanyelv még heti néhány órás tantárgyként sem játszhatott szerepet. A kisebbségi népiskolák kis hányada volt csupán állami vagy községi iskola; 80 %-ban egyházi iskolák voltak, s ezekben az egyházi főhatóság szabta meg a tanítás nyelvét. Az autonóm jogaikat az állammal szemben féltékenyen őrző egyházak, az erős katolikus-protestáns rivalizáció körülményei között, messzemenően óvakodtak bármilyen lépéstől, amelyért őket hazafiatlanság vádja érhetné a soviniszták oldaláról. A Birodalmi Szövetség a Katolikus Külföldi Németekért (Reichsverband für die katholischen Auslands-deutschen), evangélikus vonalon pedig a Gustav Adolf Egyesület (Gustav Adolf Vérein) sokat segítettek a magyarországi német iskolaügynek.
A Volksbildungsvereint az jellemezte, hogy igyekezett egy egységes szervezetbe foglalni a nemzetiségi öntudat szempontjából is erősen differenciált hazai németséget. A rendszer nemzetiségi művelődéspolitikája arra törekedett, hogy az egyesületben a magyarosodás folyamatával szemben nem mereven elzárkózó, a harmonikus együttélést mindenek elé helyező irányzat legyen hangadó, s gondoskodott ennek biztosítékairól. Ügyeltek a vezető szervek arányos összetételére s arra, hogy az elnöki tisztséget ilyen szempontból abszolút megbízható személlyel -Gratz Gusztávval - töltsék be. Az egyesület tevékenységének dinamikáját azonban a magyarországi németségnek az a volksdeutsch irányzata szabta meg, amely az asszimilációnak nemcsak az erőltetését, hanem természetes folyamatát is elutasította, s az asszimilációs veszteségek visszahódítására, disszimilációra törekedett. Az anyanyelven való népiskolai oktatás ügyének említett visszaesése nagymértékben hozzájárult ama meggyőződés kialakításához, hogy csak külső befolyás, sőt politikai nyomás, valamint annak ügyes kihasználása, hogy a magyar revíziós politika rászorul Németországra, mozdíthatja elő a magyarországi német nemzetiségi művelődés ügyét. A Volksbildungsverein ügyvezető alelnöke, Bleyer Jakab által irányított népinémet mozgalom ideológiájában - különösen a radikálisabb fiatalok körében - egyre hangsúlyosabbá vált a nagy német népközösséghez (Volksgemeinschaft) tartozás, a magyarsággal való együttélésben pedig hovatovább egyebet sem láttak, mint asszimilációs veszélyt.
A volksdeutsch irányzatnak ez a dinamizmusa csak látszólag kecsegtetett több sikerrel: valójában a magyar sovinizmus ellenállását erősítette a jogos nemzetiségi igényekkel szemben. Minthogy e volksdeutsch irányzat nem önállóan, hanem a Volksbildungsvereinen belül jelentkezett, s szervezkedési dinamizmusával az egyesület egészére is rányomta bélyegét, annak ódiuma is az egyesület egészére hárult: gátolták helyi csoportjai kiépítését, kulturális tevékenységét.
Mivel a Volksbildungsverein fenntartásához és működtetéséhez a magyar miniszterelnökség évente csak csekély szubvencióval járult hozzá, és a maga szempontjai érvényesítését kívánta meg annak felhasználásában, a weimari köztársaságból 1925 januárjától rendszeres pénztámogatásban részesült az egyesületen belüli volksdeutsch irányzat, amiről Gratz sem tudott. Ugyancsak németországi anyagi támogatással jutott birodalmi német vezetés alatt álló nyomdaüzemhez Budapesten, amelyben az egyesülettől való függetlenségét megőrző Sonntagsblattot előállították. Németországi segítséggel vált lehetségessé az is, hogy népiségkutatás (Volksforschung) indulhasson meg a magyarországi németség körében, s hogy annak eredményeit később önálló folyóiratban (Deutschungarische Heimats-blátter), és kiadványokban (pl. a Bleyer szerkesztette, 1928-ban megjelent Das Deutschtum in Rumpfungarn-ban) publikálhassák.
A weimari köztársaság megpróbált segítséget nyújtani a magyarországi németségnek a tekintetben is, hogy - mivel a magyar nemzetiségi politika változatlan következetességgel gátolta abban, hogy saját, öntudatos értelmiségi réteget képez-tethessen ki - a Külföldi Németek Egyesült Ösztöndíjellátója (Vereinigte Stipen-dienfürsorge für das Auslandsdeutschtum) révén titokban ösztöndíjban részesítette a Bleyer által ajánlott népinémet fiatalokat, akik ily módon hazai főiskolai, egyetemi tanulmányaik mellett néhány félévet Németországban végezhettek, bekapcsolódhattak a Német Diákság (Deutsche Studentenschaft) életébe, s az Egyesület a Külföldi Németségért (Vérein für das Deutschtum im Auslande) révén bevezetést nyertek a „népiségi munkába" (Volkstumsarbeit) is. Kötelezvényt írattak velük alá arra vonatkozólag, hogy Magyarországra visszatérve a német lakosság körében fognak letelepedni és öntudatra nevelő munkát végezni. A Bethlenkormány - beépített besúgók jelentéseire is támaszkodva - élénken kifogásolta az ösztöndíjnyújtást; a Németországból visszatért s túlbuzgó „agitátornak" talált ösztöndíjasok csendőrségi bántalmazásoknak, zaklatásoknak is ki voltak téve. A magyarországi német főiskolai hallgatók egyesülete (Suevia) nem kapott hivatalos jóváhagyást.
Különösen erős csendőrségi megfigyelés alatt állottak a magyarországi német falvakban nyaranta csapatostul megjelenő németországi turisták, diákok, „vándormadarak" (Wandervogel), akik német népi öntudatosító munkával voltak gyanúsíthatok. E munka egyik sajátos fajtája volt az, amikor németországi gyárak ingyen rendelkezésre bocsátott műtrágyatermékeivel terméshozam-növelési kísérleteket végeztek, amelyek iránt nagy érdeklődést mutattak a német parasztok. A műtrágya-akcióban kiemelkedő szerepet játszó egyik németországi fiatal - Heinrich Köhler - lett a magyarországi népinémet mozgalom 30-as évek elején megalakult gazdasági irodájának (Wirtschaftskanzlei) vezetője.
A budapesti német követségnek sok dolgot adott a magyarországi német falvakba látogató német állampolgárok ellen magyar részről emelt panaszok kivizsgálása. Nemcsak a „vad csoportok" viselkedése, hanem a Deutsche Studentenschaft által szervezetten, gyakorta azonban meggondolatlan utasításokkal érkezők ténykedése is rosszallással találkozott a követség részéről. Még inkább a Deutscher Schutzbund által kezdeményezett „Aktion Volksgrundbuch", azaz a Németországból érkező diákcsoportok által a már elmagyarosodott falvakban is végzendő titkos német népi állományfelvétel terve - amelyet 1927-ben rá akartak erőszakolni Bleyerre - okozott komoly aggodalmat a követségnek, amely a magyar-német államközi viszony elsődleges fontosságú zavartalanságát látta ezáltal veszélyeztetve.
A weimari köztársaság kormánya fontosnak tartotta, hogy a magyarországi németség volksdeutsch irányzatú képviselői tagjai lehessenek a parlamentnek. Indulásuk a választásokon csak úgy volt lehetséges, ha a kormánypárt programjával jelöltették magukat. Választási harcuk költségeire a kormánypárt nekik nem ajánlott fel semmit, így mind az 1926., mind az 1931. évi választásokon a német birodalmi külügyminisztérium vállalta - sok belső vita után - a költségek titokban történő fedezését. Ám mindkét alkalommal egyedül Bleyer tudott mandátumhoz jutni. A Bethlen-kormány ígéreteiben csalódott Bleyer azon szándékát, hogy 1931_1932-ben kidolgozott tervezete alapján önálló német pártot alapít, Berlin nem helyeselte, mert respektálta a magyar kormány ezzel szembeni érzékenységét. A népinémet mozgalmon belül a 30-as évek elején kristályosodott ki a Német Munkaközösség (Deutsche Arbeitsgemeinschaft), amely a Sonntagsblatt köré szerveződve, Bleyer vezetésével országos informálódást és irányítást próbált megvalósítani, s amely - a népinémet ifjú-radikálisoknak {Kussbach, Basch, Rothen stb.) egyre inkább teret engedve - tanfolyamszerűén is megkezdte vidéki bizalmi emberek szellemi és gyakorlati kiképzését a „népiségi munkára".
Bleyer is - más német népcsoportok vezetőihez hasonlóan - szívesen látta volna, ha a weimari köztársaság a németországi lengyel, dán stb. nemzeti kisebbségek, Ausztria pedig a karintiai szlovének helyzetének példamutató rendezésével megkönnyítette volna saját helyzetük rendeztetésére irányuló törekvéseiket - ilyen szellemben vett részt az Európai Német Népcsoportok Szövetségének (Verband der deutschen Volksgruppen in Európa) munkájában -, ám kiderült, hogy Németországban is és Ausztriában is felmerültek azok a tipikus aggodalmak, amelyek egy valóban nagyvonalú nemzetiségi rendezés kerékkötői. Bizakodott abban, hogy a Genfben 1925 óta évente ülésező Európai Szervezett Nemzetkisebbségek Kongresszusa (Kongress der organisierten nationalen Minderheiten is Európa) keretében a német és a magyar kisebbségek delegátusainak együttműködése végül is gyümölcsöző lesz és előmozdítja az általános kisebbségi jog szellemében hozott határozatok érvényesítését mind a szomszédos országok magyar, mind a magyarországi német kisebbség javára. (A magyarországi nemzeti kisebbségek közül egyedül a németek vehettek részt a kongresszus munkájában, a szlovákság erre irányuló törekvését a magyar kormány elgáncsolta.)
Bleyer felajánlotta közvetítését a magyar kormánynak az általa annyira áhított német-magyar kisebbségi együttműködés előmozdítására a kisantant-államokban. A Bethlen-kormány azonban - Bleyer kikapcsolásával - a német birodalmi kormánnyal akart tárgyalni, egy 1931. március 2-án átnyújtott memorandum alapján. A kísérlet sikertelen maradt, mivel a magyar kormány memoranduma a magyarországi németség helyzetének rendezését csak mellékesen kezelte, míg a német birodalmi kormány válasza - melyet 1931- december l-jén már Károlyi Gyula kormánya (1931- augusztus 24-1932. október 1.) vett át -erre helyezte a hangsúlyt, s elzárkózott attól, hogy utasítsa a kisantant-államok német kisebbségeit az ottani magyar kisebbségekkel való szorosabb együttműködésre, mert ezt kedvezőtlennek, sőt veszélyesnek ítélte mind az ezen államokkal fennálló kapcsolatai, mind az azokban élő német nemzetiségek sorsa szempontjából.
A Németország és Magyarország közötti kapcsolatok mindezek miatti elhidegülése, s e viszony érezhető hatása a magyar kormánynak a német kisebbséggel szembeni magatartására súlyos aggodalmakkal töltötte el Bleyert.
Az első világháború után Nagy-Magyarország felbomlott: nemzetiségi többségű területeit - az összefüggő magyar településterületbe is belehasítva - a trianoni béke elcsatolta.
A fajvédők nemzetiségpolitikai felfogása az ezzel kapcsolatos sokkhatás alatt formálódott ki. Szélsőséges nemzetiségellenesség jellemezte: az „elpártolt" nemzetiségek „hűtlensége" feletti felháborodásukban a trianoni Magyarországon maradt nemzetiségek ellen fordultak, azt hirdették, hogy ezek puszta léte az ország további csonkolásával, esetleg teljes feldarabolásával fenyeget. Minthogy a német és szlovák népesség magyarságba való beolvasztását „fajbiológiailag lehetségesnek és kedvezőnek" ítélték, türelmetlenül sürgették elmagyarosításukat minden elképzelhető - akár erőszakos - módszerrel.
A kormányzat a mérséklet politikáját képviselte a fajvédőkkel szemben. Figyelembe véve, hogy a trianoni határok között maradt, nagy etnikai tömbjeitől elszigetelődött nemzetiségek már évtizedek óta egyre erőteljesebb asszimilációs folyamata természetes úton is szükségképp jelentősen felgyorsul, elégségesnek tartotta e folyamat leplezett módszerekkel való támogatását. Többre azért sem vállalkozott, mert egyrészt a magyar kisebbségeket okkal kellett félteni hasonlóan türelmetlen és erőszakos asszimilációs törekvésektől a szomszédos országokban, másrészt az elcsatolt területek nem magyar népeit nem elriasztani, hanem vonzani akarta nemzetiségpolitikájával. Ezért több tetszetős törvényt, rendeletet alkotott, amelyek a nemzetiségi jogokat - legalábbis papíron - biztosították.
A fajvédők kétségbe vonták, hogy „mintaszerű" nemzetiségi politikával eredményesen hatni lehet a kisantant-országok kormányaira vagy a Nemzetek Szövetségére. Sok keserű tapasztalat igazolni látszott ezt a véleményt. A kormány azon várakozásai sem teljesültek, hogy a magyarországi német kisebbség helyzete iránt már az 1920-as években nagy érdeklődést tanúsító Németország ösztönzi majd a kisantant-országokban élő német kisebbségeket az ottani magyar kisebbségekkel való együttműködésre, hogy így honorálja a magyarországi németségnek tett különféle engedményeket. A fajvédők regermanizálással vádolták a kormány nemzetiségi politikáját, amely szerintük a már jelentősen előrehaladt asszimilációt megakasztja, visszafordítja azzal, hogy például engedélyezi a nemzetiségi anyanyelv bizonyos fokú használatát az elemi iskolákban.
A hazai „népinémet mozgalom" felfogásával és magatartásával széles alapot szolgáltatott a magyar fajvédők nemzetiségellenes demagógiájához. Ez a Bleyer Jakab vezetése alatt álló, viszonylag gyenge, s ezért külső támogatást kereső irányzat sűrűn hangoztatta magyar hazafiságát és a magyar revíziós célokra hivatkozva érvelt kezdettől fogva amellett, hogy Németország nélkülözhetetlen barátságát a magyarországi német kisebbségnek teendő engedményekkel lehet leginkább megszerezni, de közben a nagy német népközösség gondolatát ápolva és terjesztve, az „össznémetség" vezető hatalmának, Németországnak, valamint az ausztriai és a kisantant-országokbeli német szervezeteknek a befolyását igyekezett biztosítani a magyar politikában. Az emiatti felháborodással a kormánynak számolnia kellett akkor is, amikor a Fajvédő Párt (1924-1928) már nem létezett, hiszen szellemisége jelen volt valamennyi jobboldali pártban, így a kormánypártban is, azonfelül nagy szerepet játszott a különféle „hazafias" társadalmi egyesületekben. Oly mértékben tudta befolyásolni a közvéleményt, hogy a kormány csak igen óvatos lépéseket tett a nemzetiségi politika maga által egyébként sem szélesre szabott útján.
Azokat a hazai németeket, akiktől idegen volt a „népinémet" felfogás, Gratz Gusztáv irányzata igyekezett felsorakoztatni a kormány mérsékelt nemzetiségi politikája mögé. Ez az irányzat nem a német anyanemzethez, III. az össznémetséghez fűződő szálakat tartotta meghatározónak, hanem a magyarsággal való tartós együttélést. Hangsúlyozták „magyarországi német" mivoltukat, nem értékvesztésnek, hanem gyarapodásnak fogták fel kétnyelvűségüket, kettős kultúrájukat. A magyar nemzetiségi politika ezt a „magyarországi német" irányzatot a „népinémet" irányzattal közös szervezetbe, a Gratz elnöklete, de Bleyer ügyvezető alelnöksége alatt álló „politikamentes" Magyarországi Német Népművelődési Egyesületbe fogta össze. Ez azonban nem a „népinémet" irányzat kordában tartását eredményezte, hanem ellenkezőleg, az egész egyesület erősen ennek az irányzatnak a hatása alá került. így a magyar sovinisztáktól befolyásolt közvélemény -és a kormány intencióival dacoló helyi hatóságok - megkülönböztetés nélkül utasítottak el minden német nemzetiségi igényt. Más nemzetiségek igényeiről pedig úgyszólván nem is vettek tudomást.
Az MSzDP pozitívnak ítélte az iparosodással, urbanizációval összefüggésben a természetes asszimilációs folyamatokat, de ahol és amennyiben szükségesnek mutatkozott, Országos Német Bizottsága gondoskodott arról, hogy az agitáció, a pártoktatás és a munkásművelődés anyanyelven történhessék, azonfelül határozottan kiállt a nagy tömegeiben falusi, paraszti nemzetiségi lakosság anyanyelvi jogai, így iskolajogai mellett is. A nemzetiségi jogokért való küzdelmet a párt a demokratikus szabadságjogokért vívott harc szerves részének tekintette. Mind a kormány nemzetiségi politikájával, mind a hazai német nacionalisták mozgalmával szemben arra mutatott rá, hogy a nemzetiségi kérdés megoldása csak egy demokratikus Magyarországon lehetséges. Hangsúlyozta, hogy a demokrácia megvalósítása, s annak keretében a nemzetiségi jogok biztosítása, nélkülözhetetlen előfeltétele annak, hogy Trianon igazságtalanságain segíteni lehessen, és nem volt hajlandó csatlakozni az ez elől elzárkózó reakciós erőket tömörítő Magyar Revíziós Ligához.
A kommunista álláspontot a párt illegalitása miatt elsősorban emigrációs tervezetekből, folyóiratcikkekből lehet megismerni. Ezekből tűnik ki, hogy a kommunista párt csak az 1930-as évek elején ismerte fel igazán a magyarországi nemzetiségi kérdés jelentőségét, amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az aktivizálódó német nemzetiségi mozgalmat reakciós politikai erők fogják szekerükbe. Elismert mulasztását helyrehozni kívánván, kiállt a nemzetiségi jogok mellett, de egyben -a nemzetiségi kérdésben követett szociáldemokrata politikát elégtelennek tartva, sőt meg is bélyegezve - olyan túlzásokba is bocsátkozott, amelyek az akkori hazai viszonyok nem kellő ismeretére utalnak. A trianoni Magyarországon éppenséggel nem „élesen elkülönülve, területileg zártan" élő németek számára területi önkormányzatot, sőt a területi elszakadáshoz való jogot is követelt. Taktikailag is súlyos hiba volt ez, különösen olyan időszakban, amikor a nyugati határvidéken kívül a Dunántúl egyéb - egyre nagyobbra rajzolt - területeit is német „néptalajnak" tűntették fel a magyar közvéleményt sűrűn riogató ún. pángermán propagandatérképek.
Bajcsy-Zsilinszky Endre Nemzeti Radikális Pártja (1930-1936) a hazai „népinémet mozgalom" egyik legelszántabb ellenfele volt. A nemzetiségek erőszakos asszimilálásának követelése azonban nem szerepelt a „nemzeti radikalizmus" ellenzéki programjában: a jogos nemzetiségi igények külső segítségtől mentes érvényesítése mellett foglalt állást.
Az 1930-ban alakult Független Kisgazdapárt is toleráns volt a nemzetiségi kérdésben. A nemzetiségek tipikusan kisgazda társadalmának gazdasági érdekképviseletén kívül sietett vállalni anyanyelvi, kulturális érdekeik képviseletét is. 1936-ban Bajcsy-Zsilinszky e párthoz csatlakozott, s nemzetiségpolitikájának meghatározó egyénisége lett.
A keresztény politikai pártok a német és szlovák nemzetiség körében szintén jó bázisra találtak: e falusi lakosság életében a papnak, az egyháznak, a vallásos egyesületeknek hagyományosan jelentős szerepük volt. A szentként tisztelt első magyar király Intelmeiből sűrűn idézték az ország nem magyar lakosságának megbecsülését fontosnak tartó szavakat. A „szentistváni" nemzetiségi politika jelszavát azonban nem sajátíthatták ki, az hamarosan a hivatalos magyar nemzetiségpolitikai koncepció megjelölésére szolgált, szoros összefüggésben azzal, hogy a nagy király egykori birodalmának teljes helyreállítására törekedtek. Bethlen István és Teleki Pál sugalmazására a történész Szekfű Gyula szerkesztette Magyar Szemle hasábjain már az 1920-as évek vége felé napvilágot látott egy tervezet, amely arra az esetre, ha helyreáll a „szentistváni" Magyarország, a megint soknemzetiségű „Új-Hungária", területi autonómiákat is, kilátásba helyezett a nagy tömbökben visszatérő nemzetiségeknek.
A magyar nemzetiszocialista pártocskák legtöbbjében a fajvédők sovinizmusa dominált; egyelőre azt hitték, hogy Hitler - mozgalmukat nagyra értékelve - szabad kezet enged nekik nemzetiségi vonatkozásban. Az egykori Nagy-Magyarországot minden előzetes nemzetiségpolitikai elkötelezettség nélkül akarták visszaszerezni. Egyedül Szálasit ihlette meg az „Új-Hungária" koncepció: hungarista birodalmi ideológiája első termékeként kidolgozta a Hungária Egyesült Földek Szövetsége tervét. A nyilaskereszt jegyében szervezkedő magyar nemzetiszocialista pártok sorra azt állították, hogy a náci ideológiával mindinkább azonosuló, s most már Basch Ferenc és „bajtársai" vezetése alatt álló magyarországi „népinémet" mozgalom vitorláiból leginkább ők foghatják ki a szelet. A helyi hatóságok ennek sok helyütt hitelt adtak, s a nyilasokat támogatták.
A liberális pártok sajtója és a népi írók mozgalma - más-más megközelítésből ugyan - egymásra talált a német veszedelem érzékelésében, és az ellene folytatandó harcban. Szenvedélyes riportjaikban és cikkeikben, könyveikben és brosúráikban igen sok a német nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos leegyszerűsítés, az elfogult általánosítás a magyar nacionalista indíttatású túlzás, de hogy nem volt alaptalan a vészharangok megkongatása, azt a fejlemények igazolták: a magyarországi német kisebbség náci befolyás alá került „népinémet" irányzatában találta a náci Németország hatalmi befolyása érvényesítésének egyik eszközét a második világháború időszakában.
A berlini egyetem magyar intézetének asszisztense, Ottó Albrecht Isbert a. délnyugati magyar középhegység német paraszti településeiről megjelent munkájában azt a célt tűzte maga elé, hogy a választott területtel mint az ottani németek életterével foglalkozva kidolgozza a „népinémet állományfelvétel" rendszerét, a német településterületek tervszerű számbavételének tudományos módszerét. Térképre is kivetített eredményeit a kartográfus Gottlob Schuon - akit szintén Bleyer pártfogolt magyarországi tanulmányútján - a jövőre nézve irányadónak nyilvánította a német „néptalajkutatás" számára. Az anyanyelvi statisztika alapulvételével készült magyarországi néprajzi térképek ellenében nagy jelentőséget tulajdonított a minél részletesebb magyarországi német néptalajtérképeknek, amelyek a német származást tekintik meghatározónak, s amelyek a településszegény vidékeket is, mint német szórványtelepülések „életterét", zárt népcsoportterületként tüntetik fel. Egy ugyancsak Bleyer védőszárnyai alatt Magyarországon tanulmányutat tevő németországi kutató, Gottlob Holder nevéhez fűződik az alsóbaranyai németség településterületét bemutató részletes térkép elkészítése.
Ezek a munkálatok magyar részről megdöbbenést keltettek. A Magyar Szemle szerkesztősége magát Isbertet kérte fel, hogy egy cikkben világítsa meg a magyar közönség előtt, „miként nézik művelt birodalmi német körök a hazai németséggel kapcsolatban általában a német-magyar viszonyt"? A folyóiratot szerkesztő Szekfű Gyula megjegyzése szerint „hogy ezt megtudjuk, arra ma talán még nagyobb szüksége van a magyarságnak, mint bármikor előbb, hiszen a nemzetiszocializmus németországi előretörésével kapcsolatban el lehetünk készülve aktívabb német politikára azon népekkel szemben, melyek között német kisebbségek élnek. Ezt a német politikát készíti elő a német településtörténet, melynek egyik tudós művelője a fenti cikk szerzője."
Isbert cikke a Magyar Szemle 1932. júliusi számában abból indult ki, hogy „a régi államgondolatot mindinkább elhomályosítja a népi összetartozás tudata". Ez nem lehet idegen a magyarság számára, amelynek nagy része szintén a magyar állam határain kívül él. A német népközösség gondolatán alapuló „népinémet" felfogás nem azonosítható a „nagynémet" irányzattal: célja nem hatalmi expanzió, hanem a német népcsoportok megtartása, életlehetőségeik biztosítása, összhangban azzal az állammal, melyben élnek. E mérsékelt felfogás hívei számára is nyugtalanító azonban a magyarországi németség helyzete: az asszimilációja előrehaladott, ezért már nincs határozott arculata. A nem annyira erőszakolt, mint inkább öntudatlan nyelvi elidegenedés nem lehet mérvadó a német falu népi hovatartozásának megítélésében: a döntő a német származás, s annak alapján a már elmagyarosodott falvak is a német néptalajhoz tartoznak. A magyarországi német mozgalomnak szükségképpen radikalizálódnia kell, hogy tisztázódjanak a frontok és élesebben kitűnjenek az ellentétek, mert a jelenlegi elmosódottság a magyar asszimilációs törekvéseknek kedvez. Azok a fiatalok, akik a magyarországi németség mai vezetőitől egyszer majd átveszik a vezetést, bizonyára radikálisabbak lesznek. „Kívánatos-e azonban - teszi fel Isbert a kérdést a magyar olvasónak -, hogy a magyarországi németség kérdése a jugoszláviai helyzet képére egyszerűsödjék le és élesedjék ki? Mi lesz akkor azzal a gondolattal, amely Nagy-Magyarországot a többi népcsoport önkéntes visszacsatlakozásával látja újjászületni?"
„Hogy [Isbert cikke] e szóban forgó kérdésekben, ha számunkra mereven is, de őszintén felfedte a német álláspontot, ez ránk nézve csak hasznos lehet" -állapította meg a szerkesztő megjegyzése, hozzátéve, hogy Isbert „előadásával szemben a mi álláspontunkat Mályusz Elemér ezt nyomon követő cikke képviseli, melyre külön is felhívjuk a figyelmet."
Mályusz Az új német nacionalizmus történetírása c. cikkében Isbert szóban forgó könyvét a nacionalizmus jellegzetes termékeként mutatta be. A német politikatörténet helyébe a versailles-i békeszerződés által rögzített helyzetben egyre inkább a német népesség története lépett, mint erkölcsi erőforrás; a népé, amely kiváló tulajdonságaival, kitartó munkájával évszázadok viharai között, idegen környezetben is fenntartotta magát, sőt kulturális missziót is betöltött és betölt ma is. Mályusz szerint a magyar történetírást is hasonló irányba kellene terelni, mert a trianoni határok által szétszabdalt magyarság nemzeti öntudatát, faji ellenálló erejét, a Duna-medence népei között betöltött kulturális szerepét és történelmi hivatását igen hatékonyan lehetne fokozni ilyen új szellemű művekkel. De az effajta új magyar történetírásnak lényegesen különböznie kellene mégis az Isbert műve által reprezentált német irányzattól: nem szorítkozhat a magyar néppel való foglalkozásra, hiszen „Magyarország múltja egyetlen egység, amelynek felépítéséhez minden itt lakó nép hozzájárult kölcsönhatásaival", a magyarság „nem tekintheti ellenségeinek azokat a népeket, amelyekkel évszázadokon keresztül testvéri egyetértésben élt". A magyar népességtörténet nem próbálhatja hamis önérdekből „az igazságot rabulisztikával elcsavarni", mint Isbert tette, s feladata nem utolsósorban épp az is, hogy a magyarellenes törekvéseket nem nélkülöző német konstrukciókkal egy jól megalapozott saját konstrukciót állítson szembe.
A német nacionalizmus új formája a deklarációk szerint - „ma még legalábbis", írta Mályusz - mentes imperialista törekvésektől. Ugyanígy a magyarországi németség képviselőinek is hajlandó elhinni, hogy nem akarnak elszakadni tőlünk, hiszen ez „ma még" geográfiailag is lehetetlen volna. De attól tart, hogy Isbert „a jövő számára dolgozik ott, ahol a német falvakat, kisebb-nagyobb csoportokat összefüggő tömbökké alakítja ki, amelyek a Balatontól Budapestig három nagy sziget gyanánt húzódnak, mint »Deutsches Volksgebiet«. Ha egyszer, bármi módon, arra kerülne sor, hogy Magyarországon az eddigi, történetileg kialakult közigazgatási határok eltűnjenek, s ha az új közigazgatási és önkormányzati kerületek a népcsoportok szerint alakulnának ki, akkor íme, a németség már kidolgozta a maga észak-dunántúli kantonjainak területét és határait, amelyeken belül ő lesz az úr". Mályusznak nem is kellett tovább folytatnia a gondolatsort: hová vezethet a német többségű területek, „kantonok" hasonló módszerrel történő kialakítása a Dunántúl egyéb részein, különösen a Nyugat-Dunántúlon, amely az Anschluss esetén a Német Birodalom közvetlen közelébe kerülne.
Ezek az aggályok nem befolyásolták Mályuszt abban, hogy pozitívan foglaljon állást a magyarországi németség kulturális igényei tekintetében, sőt azon a nézeten volt, hogy kapják meg mindazon jogokat, amelyeket az elszakított magyarság is igényel, „tehát iskolázásuk elemi és középfokon anyanyelvükön történhessék, közigazgatási tisztviselőiket, tanítóikat és papjaikat maguk választhassák, s ha egyszer odáig fejlődnek, akár külön főiskolájuk is lehessen". Bleyer ezért kedvezően reagált a Sonntagsblattban Mályusz fejtegetéseire, akinek aggályait azonban indokolatlanoknak nyilvánította: kísérteteket lát - mondta.
A magyar közvéleménynek a hazai német regermanizációs törekvéseket elítélő felfogását mindeddig túlnyomóan a fajvédő soviniszták (pl. Gálocsy Árpád, Méhely Lajos) megnyilatkozásai alakították. Igen nagy jelentőségű ezért, hogy a fiatal költő és író Illyés Gyula a Nyugat hasábjain 1933 szeptemberében megjelent cikkében a magyar fajvédők nemzetiségellenes agresszivitásának durva hangvételétől is óvott, s azzal szemben a német veszedelem igazi nagyságát a magyar nép helyzetéből vezette le. Úgy vélte, a német expanzió elleni védekezés egyedül eredményes módja a belső reformok bevezetése, mindenekelőtt a földreformé, amely visszaadná a nagybirtok által fojtogatott magyarság életlehetőségeit. Pusztulás c. cikkében rendkívül hatásosan tette közzé júliusi úti élményeit az észak-baranyai „egykéző" református magyar falvakból, ahol tapasztalta a német népelem terjeszkedését, és ez a népinémet agitáció és a birodalmi expanziós törekvések perspektívájában számára már-már a nemzethalál víziójává tágult: az elnémetesedő Dunántúlt elvitatják, elragadják az amúgy is csonka országtól, a maradékot szétmarják a kisantant államai, s a magyarság számára már nem lesz feltámadás.
Fülep Lajos zengővárkonyi református lelkész, a tudós filozófus és művészettörténész volt Illyés Gyula kalauzolója baranyai útján. Fülep már 1929-ben cikkezett a baranyai magyarság „veszedelméről és megmentésének föltételeiről" a Pesti Naplóban, anélkül azonban, hogy különösebb figyelmet tudott volna kelteni a kérdés iránt. Az uralkodó körök szociális érzéketlenségével szemben a közvélemény nemzeti érzékenysége oldaláról hatásosabban lehetett megragadni a témát akkor, amikor Benno Gráf Magyarországon nagy felháborodással fogadott müncheni előadása nyomán világossá vált, hogy a „Burgenland magyarok által bitorolt részére" irányuló nyugat-dunántúli német irredenta követelések szokásos, megmegújuló hangoztatásán túl a VDA (Volksbund für das Deutschtum im Ausland) propagandája immár az egész Dél-Dunántúlt „német néptalajnak" hirdeti, melynek „északi határa a Balatonnál van". Isbert előző évi cikke révén a magyar közönség már bepillantást nyerhetett a német „nép- és kultúrtalaj-kutatás" elméletébe és módszereibe, Mályusz reagálásából pedig azt is megismerhette, mi következhet, ha a német szórványtelepüléseket valóságos német „kantonokká" kerekítik a Balatontól a Dunáig terjedő területen is. A „Veszélyben a Dunántúl!" jelszó indítékai ezekhez a körülményekhez nyúlnak vissza, egy olyan helyzetben, amikor a Németországban hatalomra jutott nemzetiszocializmus nyíltan vallott Anschluss-programja folytán közvetlenné vált a Dunántúl „magyar jellegének" elvitatásában rejlő veszély. A német népesség térnyerését a dunántúli falvakban Fülep - és őt követve Illyés is - párhuzamba állította azokkal a körülményekkel, amelyek az etnikai erőviszonyok megváltozása folytán Erdély elvesztéséhez vezettek. A Dunántúl elveszíthetősége - mutattak rá - csak annyira hihetetlen, amennyire hihetetlennek tűnt az is, ami Trianonban bekövetkezett.
A Nyugat ankétot rendezett Illyés rendkívül nagy hatású cikkének megvitatására. A fontosabb felszólalásokat és Illyés válaszát e folyóirat 1933- októberi füzetei közzétették. A lapot szerkesztő nagy tekintélyű költő, Babits Mihály maga is a fenyegető veszélyt, a magyar népesség fogyását, pusztulását hangsúlyozta, amelyre rá kell döbbenteni a közvéleményt, s amellyel szemben - a magyarországi németség jogainak csorbítása nélkül meg kell találni a védekezés valamiféle módját, „mert különben nemsokára vége a magyarnak!". A magyar népesség csökkenésére vonatkozóan Babits hitelesebbnek jelentette ki Fülep és Illyés közvetlen élményeit a hivatalos statisztikánál, amelytől „a mai nacionalista világban" nem is várható, hogy kimutassa „a honalkotó nemzetiség térvesztésének adatait", ellenkezőleg, számottevő magyar asszimilációs sikerekről ad számot. Leszögezve, hogy nem kíván politizálni, mégis félreérthetetlenül állást foglalt Babits a magyar külpolitika Németország felé orientálódása ellen - „újabb korunk legnagyobb katasztrófáját, Trianont is a német szövetségnek köszönhetjük" -, s különösen arra mutatott rá, hogy a mai, nemzetiszocialista Németország, amely „a faji érdeket miden jognak és erkölcsnek fölébe emeli", és a magyarországi németséget mint Auslanddeutschtumot tartja számon, annak térhódítását okvetlenül kihasználná, és a magyarsággal szemben azt segítené uralmi helyzetbe. A magyarság hovatovább elnyomott kisebbség lehet saját hazájában. A magyar politikát irányító „hatalmasok" azonban bíznak a hazai németség hazafiságában, pedig az „valami gyarmati német hazafiság". A más nemzetiségekkel szemben soviniszta bánásmódot tanúsító magyar kormányok a németséggel politikai okokból kivételt tesznek, jóllehet az már a nemzetiszocializmus befolyása alatt áll, „olvasóköreik asztalán szélsőnacionalista német folyóiratok hevernek".
A polgári radikálisok folyóirata, a Századunk köréhez tartozó Braun Róbert több tekintetben vitába szállt Babits felszólalásával és Illyés cikkével. Először is mint statisztikus, nem helyeselhette, hogy lokális, szubjektív tapasztalatokat többre értékelnek a statisztika tudományos megállapításainál, amelyek a módszerek tökéletlensége ellenére az alapvető tendenciát helyesen mutatják: nem a magyarság fogyatkozik, hanem a németség, teljes képtelenség arról beszélni, hogy a magyarság „elfogy, kipusztul". Fülep és Illyés ezzel szemben arra mutattak rá, hogy a hivatalos statisztikában szereplő országos adatok elfedik azt a tapasztalati tényt, hogy a Dunántúl bizonyos vidékein igenis a magyar népesség van visszaszorulóban. Ezt az egyházi anyakönyvek adatainak több évtizedre visszamenő statisztikai feldolgozása bizonyíthatná a népszámlálások megbízhatatlan adataival szemben. Ha ez a folyamat tovább terjed, üteme fokozódik, az etnikai erőeltolódások a legsúlyosabb következményekkel járhatnak a Dunántúlra, amelynek elvesztése az egész ország sorsát is minden bizonnyal megpecsételné. Braun azon érvét, hogy a falvakból „kiveszett" magyarok ott élnek a Dunántúl városaiban, minthogy oda vándoroltak, Illyés nem találta elfogadhatónak: „Az elszakított területek városai is jórészt magyarok voltak; bizonyára ez tévesztette meg, ez nyugtatta meg annak idején azokat is, akiknek a falvak miatt nyugtalankodniuk kellett volna". A magyar népesség helyzetéről festett kép Braun benyomása szerint azért is olyan sötét, mert a magyarsághoz asszimilálódott németek tömegeit a közvélemény valójában nem tekinti igazán magyaroknak; őket számításon kívül hagyja, amikor azt vizsgálja, szaporodik-e vagy pusztul-e a magyarság?
Braun véleménye szerint Illyés kitűnően megírt cikke sajnos „nagyon alkalmas arra, hogy hangulatot teremtsen a falusi német lakosság ellen", amellyel szemben a magyar középosztály egyre növekvő türelmetlenséget tanúsít. Attól tartott, hogy a Nyugat ankétja is ennek a nemzetiségi kérdésben tapasztalt türelmetlenségnek ad majd tápot. Kifogásolta, hogy Babits szerint a hazai németséget a kormánypolitika kényezteti: „Ugyan miben áll ez a kényeztetés? Ami az anyanyelvükön való iskolázást illeti, bajos lenne mondani, hogy el volnának kényeztetve." Illyés válaszában hangsúlyozta, hogy a magyarság boldogulását nem más népek rovására kívánja előmozdítani, s maga is elítéli azt, aki a népek között egyenetlenséget támaszt. Schöpflin Aladárt, a. Nyugat ismert kritikusát is figyelmeztette: a magyarság megmentését célzó fellépése „nem sovinizmus és nem is fajvédelem". A magyar falu sorsa iránti fővárosi közönyre nem azért utalt, hogy vádolja a „bűnös Budapestet", hanem, hogy megnyerje támogatását az ügyhöz.
Az egyke kérdésében felszólaló Harsányt Gréte írónő adminisztratív eszközöket sürgető fellépésével szemben mind Babits, mind Illyés a nő szabad elhatározásának joga mellett foglalt állást. A megoldást Illyés abban látta, hogy érdekeltté kell tenni az anyákat a több gyermek vállalásában. A vitában felmerült, hogy az egyke nem magyar sajátosság, a baranyai német családoknál is tapasztalható, ez azonban nem adhat felmentést azok számára, akik intézkedéseikkel megszüntethetnék a folyamatot. Illyés újra hangsúlyozta, hogy az egyke társadalmi probléma: végső fokon a „rettenetesen egészségtelen" földbirtokmegoszlás következménye. A „pusztulás" megállításának kulcsa ennek megváltoztatása.
Illyés cikke szenvedélyes viták kiindulópontja lett, amelyek évekig foglalkoztatták a magyarországi közvéleményt. Szinte divattá vált a „baranyai utazás"; az ilyenek résztvevői a lapokban közölt beszámolóikban még jócskán rálicitáltak Illyés amúgy is mellbevágó meglátásaira és látomásaira. Nyomukban megmozdultak a társadalmi egyesületek, látványos kampányok indultak, hogy „elnémult harangokkal" riogassák az alvó lelkiismeretet. Fiatal kutatók hada vetette magát az „elsüllyedt falvak" után; egyre-másra jelentek meg a „pusztulás" legkülönfélébb dilettáns statisztikái, amelyek elképesztették, de végül munkára is serkentették a hivatalos statisztikát. Pártpolitikai célokra sem haboztak felhasználni az egész problematikával kapcsolatos erős emocionalitást. A hazai német nemzetiségi mozgalom, a németországi és össznémet sajtó izgatottan reagált minderre. A német „néptudomány" ellenstatisztikákkal és ellenérvekkel vetette magát a küzdelembe. Illyés szándékai ellenére a hangsúly nem a „pusztulás" okául általa határozottan megjelölt társadalmi problémák orvoslására, az egészségtelen birtokviszonyok megváltoztatására tevődött, hanem a vita a magyarság sorsán való fájdalmas kesergéssé üresedett, de egyben soviniszta vádak is elhangzottak a magyar népesség rovására erősödő németséggel szemben. A kialakult légkörben fokozódott ugyan a nagyon is szükséges éberség a regermanizációs törekvésekkel kapcsolatos közvetlen és távlati veszedelmekkel szemben, de fokozódott a bizalmatlanság és az ellenszenv is a hazai németség iránt. Ez jogos nemzetiségi igényeik érvényesítését is gátolva, végeredményben azoknak játszott kezükre, akik a magyarországi német mozgalom radikalizálására és a nemzetiszocialista Németország közbelépésének kiprovokálására törekedtek.
Miközben a vészharangok lármás kongatása és az érvényesülő külső befolyások látványos leleplezése uralta a felszínt, jelentkezni kezdtek olyan gondolatok is, amelyek a népet népi (völkisch) nemzetfogalom jegyében Németország részéről tapasztalható „kisebbségvédelmi" beavatkozásban nemcsak veszélyt láttak, hanem követendő példát arra, hogy hogyan lehetne hasonló módon és intenzitással kézben tartani a Trianon által elszakított területek kisebbségi sorsra jutott magyarságát, mint egy népiségében (etnikumában), a határokra való tekintet nélkül egységes magyar nemzet részeit. Szekfű Gyulának a Magyar Szemle 1934. szeptemberi számában megjelent Népiség, nemzet és állam c. tanulmánya foglalkozott e kérdés vizsgálatával. Mint Szekfű megállapította, a „Volkstum" eszméje, amelyet a versailles-i békeszerződés folytán igen nagy számban idegen uralom alá került németek sorsa iránti érzékeny érdeklődés tesz minden német számára olyan szenvedélyesen élményszerűvé, valójában rendkívül racionális célokat szolgál: azáltal, hogy „megkívánja a Birodalmon kívüli németségnek az ottani idegen államnépektől való disszimilálását, teljes elválását", s azt tudatosítja bennük, hogy vérségi azonosságuk folytán a nagy német népközösséghez tartoznak, valósággal „kiemeli a német kisebbségeket azon államokból, melyek határai között élnek", s Németország befolyása, irányítása alá helyezi. Ily módon a német „népiség" nem más, mint „tökéletesen megépített hatalmi mechanizmus". Szekfű szerint e német példa követése „elméletben számunkra is lehető és szükséges, a mai viszonyok között azonban inkább csak szép álomnak minősíthető". Mert míg Németországnak „mind weimari, mind hitleri formájában megvolt a maga politikai és kulturális hatalma, hogy a határain kívül élő németséget a népiség értelmében öntudatosítsa", Magyarország valószínűleg siker nélkül folyamodhatna hasonló módszerekhez: a kisantant-országokkal szemben nincs megfelelő hatalmi súlya, és kulturális eszközei sem elégségesek.
Az alapvető probléma azonban Szekfű szerint az, hogy amennyire „testhezálló" a Volkstumsgedanke a németeknek, annyira nem illik a mi viszonyainkra: Magyarország nem korlátozhatja igényét a magyar népiségű lakosságra, hiszen az nem tölti ki a Kárpát-medencét. A mi ideálunk csak a soknemzetiségű „szentistváni" Nagy-Magyarország lehet. Bírálja ezért Asztalos Miklós fiatal történész álláspontját, aki „úgy látszik magáévá tette azt a felfogást, mely szerint csak ugyanazon népiségű állam életképes", holott „nemzeti jövőnkre súlyosabb tévedés el sem képzelhető". Ha a történelmi magyar állam- és nemzetfogalmat könnyelműen felcserélnénk a homogén népiség elvén nyugvó német állam- és nemzetfogalommal, „elárulnók múltunkat, eladnók rossz kufárokként jövőnket". Szekfű szerint a német népiségfogalom egyetlen vonatkozásban lenne Magyarországon igazán hasznosítható, de annak igen nagy lenne a jelentősége: ha sikerülne német mintára a társadalom minden rétegében a nemzeti összetartozást tudatosítani, a széthúzó társadalmi osztályok között szervezett egységet teremteni. „Az ún. történelmi osztályok Magyarországának át kell alakulnia népi Magyarországgá", amelynek vezetésében inkább érvényesülhetnének „friss és új, de mégis ősi és igazi magyar" - elsősorban paraszti - elemek.
A német „néptudományi" irodalmat az 1930-as évek második felében már foglalkoztatta az asszimiláció folyamata („Umvolkung"), és e folyamat visszafordításának („Rückvolkung") a lehetősége. Az Auslanddeutsche Volksforschung - a külföldi németségre vonatkozó „népiségkutatás" stuttgarti folyóirata - hasábjain a lapot szerkesztő Hans Joachim Beyer, valamint Ottó Albrecht Isbert magyarországi viszonylatban is vizsgálták a kérdést, s lényegében függetlenül attól, hogy a németek asszimilációja erőszakos magyarosítás (Madjarisierung) vagy természetes, önkéntes magyarosodás (Madjarisation) eredménye volt, az eredeti német népiséghez való visszatérítés programját hirdették. E célkitűzést reálisnak tartották, arra hivatkozva, hogy a német paraszti tömegeknél az asszimiláció főként nyelvcsere formájában következett be, s nem járt együtt számottevő vérségi keveredéssel.
A magyar fajvédők felfogása szerint is csak a vérkeveredés vezet tartós, valódi asszimilációs eredményre, a magyarnyelvűség, magyarérzelműség önmagában kevés. A német vérrel keveredést fajbiológiai szempontból kedvezőnek ítélték, de mértékkel, nehogy a magyar nép „ősi fajtabélyegeinek elváltozásához" vezessen. Abban, hogy az ún. magyar középosztály nagymértékben telített felszínesen asszimilálódott idegen vérű elemekkel, a politika, a közélet magyar szellemisége szempontjából súlyos veszélyforrást láttak, különös tekintettel a német disszimilációs propaganda erősödésére. Az eddiginél is keményebben támadták ezért azokat, akik a magyarság fogalmát nem fajbiológiai értelemben használják, hanem történelmi képződménynek fogják fel, s a magyar föld, a magyar lélek csodálatos asszimiláló erejéről költött mítoszok bűvöletében nem érzékelik az asszimilációs erőgyarapodás ellentmondásait, elhanyagolják a legfontosabb feladatot, a „fajmagyarság" növelését, pozícióinak biztosítását és kiterjesztését.
A csodálatos magyar asszimiláló erő mítoszának propagálása a múlt század második feléig nyúlik vissza; e vonatkozásban elég említeni Jókai Mór Az új földesúr c. regényét (1863), amely Ankerschmidt lovag magyarrá válásáról festett hangulatos és hatásos képet, vagy Benedek Elek írását a magyarországi sváb Schittenhelm Edéről, aki 1849-ben Buda ostromakor áldozta életét a magáénak érzett magyar ügyért, a magyar hazáért. Szekfű Gyula, aki a magyarságfogalom fajbiológiai leszűkítését elutasítva, a történelmi magyarságtudat hirdetője volt, s a nemzetiségek vérségi vagy akár nyelvi asszimilációjánál nagyobb jelentőséget tulajdonított annak, hogy lelkileg azonosuljanak a magyar nemzeti eszményekkel, célokkal, a Magyar Szemle 1937. júliusi számában megjelent cikkében Schittenhelm Ede példáját idézve írt a magyarországi németség hagyományos magyar patriotizmusáról, amelyet most a kívülről feléje irányított disszimilációs propaganda súlyosan veszélyeztet.
Cikkének azonnal élénk visszhangja támadt. A liberális lapok (Pesti Hírlap, Pesti Napló, 8 Órai Újság) helyeselték a kérdés felvetését, de úgy vélekedtek, hogy a disszimilációs törekvéseknek nem lesz sikerük azon kisebbséggel szemben, „amely itt a magyar nemzeti eszme jegyében hazát talált". A szociáldemokrata Népszava szerint viszont „Szekfű Gyula komoly figyelmeztetését nagyon is tudomásul kellene venni". Bajcsy-Zsilinszky Endre a Magyarország c. lapban, Pethő Sándor a Magyarságban, Veres Péter a Kelet Népében pozitívan reagált Szekfű cikkére, „új nagy nemzeti veszedelem" jelentkezését látva a német disszimilációs törekvésekben. A hazai németség nevében Kussbach Ferenc a disszimiláció ellen nyilatkozott a Magyarország hasábjain, és hitet tett a „szentistváni gondolat" mellett, de ez Kussbach ekkorra már bekövetkező teljes politikai súlytalansága és korábbi radikális német, nácigyanús múltja miatt nem talált megfelelő hitelre, s nem jelenthetett tényleges ellenerőt Basch terjedő befolyásával szemben. A szélsőjobboldali sajtó, így a Nemzeti Figyelő és az Új Magyarság, helytelenítette Szekfű részéről a disszimilációs veszély gondolatának bevitelét a köztudatba, és a magyarországi németség, vagy a középosztály német származású elemeinek „meggyanúsítását" a disszimilációra való hajlandósággal.
A legnagyobb feltűnést azonban az a kirívóan gúnyos és gorombán sértő támadás keltette, amelyet Szabó Dezső intézett Szekfű ellen, szóban forgó cikke kapcsán. Terjedelmes röpirata az „Ede megevé ebédem" különös címet viselte. A gyorsírási tankönyv diák korában nyilván sokszor leírt, s így emlékezetébe vésődött gyakorlómondata ezúttal a Szekfű-tanulmány címadó hősének, a magyar hazafivá vált derék svábot példázó Schittenhelm Edének általánosító glorifikálását volt hivatva lerontani. A röpirat azt hangoztatja, hogy Schittenhelm Ede nem lett igazi magyarrá azáltal, hogy az adott körülmények között a magyar érdekekkel egybeesőnek találta saját érdekeit; az abszolutizmus korában sok-sok „Ede" állt az elnyomó idegen hatalom szolgálatába, hogy a kiegyezési korszakban azután ismét azt találja előnyösebbnek, ha akár túlzásig is vitt magyarkodással szerzett „hazafias érdemei" bűnös könnyelműséggel osztogatott jutalmául a „fajmagyarság" rovására gyarapodhat, terjeszkedhet. így azután a „magyar kenyér, a magyar sorsirányítás, a magyar lélekformálás minden stratégiai pontját elfoglalták: Ede megevé ebédem! Jaj, jaj, Ede megevé minden ebédem."
Szabó Dezső kárhoztatta azt a politikát, amely „az asszimilációra építi a nemzet jövőjét", nem a „fajmagyarság" belső erőinek kibontakoztatására. A magyar fajvédők, fajbiológusok álláspontjának megfelelően maga is azt hangsúlyozta, hogy a magyar érzelműség és magyar nyelvűvé válás még nem jelent valódi asszimilációt: az csak vérkeveredés útján mehet végbe, de akkor is számolni kell az eredeti tulajdonságok kiütközésével az átöröklés során. Mint a valóságos asszimiláció elérésére alkalmatlan módszereket ítélte el az erőszakolást és az előnyök, kedvezmények biztosítását; ez utóbbi szerinte oly mértékben történik a „született magyarok" rovására, hogy immár inkább azok keresik az asszimilálódást a svábsághoz és a zsidósághoz. „Asszimilálni az tud, aki az erősebb", tehát a háttérbe szorult, elhanyagolt „fajmagyarság" helyzetének „új honfoglalással" felérő megváltoztatására van mindenekelőtt szükség.
A disszimiláció kérdésében az volt Szabó Dezső álláspontja, hogy a német paraszti tömegek valójában nem asszimilálódtak, s így nem is disszimilálódhatnak. Ha - az immár náci - Németországból ideirányuló volksdeutsch ideológia befolyása alatt a magyar nemzet ellen lázadnak, az nem disszimiláció, hanem közönséges hazaárulás, amivel annak rendje s módja szerint kell leszámolni. Magyarország területén nem létezhet német „Volksboden"; a hazaáruló németeket ki kell utasítani az országból, földjüket el kell kobozni, és - minden ellenszolgáltatás nélkül - a magyar parasztság kezére kell juttatni. A középosztály valójában „álasszimiláns", „érdekmagyar" idegen elemeinek „disszimilálása" - amitől Szekfű annyira tart - megszüntetné azt a visszás helyzetet, hogy jórészt svábok és zsidók tartják megszállva a magyar közélet, a gazdasági, szellemi irányítás azon posztjait, amelyek a „fajmagyarokat" illetnék meg.
Szabó Dezső az anyai részről német származású Szekfű Gyulában, az egyetemi tanárban, a nagy hatású történészben és publicistában egyik jellegzetes megtestesítőjét látta azoknak az „álasszimilánsoknak", akik a „fajmagyarok" rovására foglalnak el fontos pozíciókat, jutnak elismeréshez és befolyáshoz. Gátlástalanul személyeskedő röpiratában gúnyosan arra célzott, hogy Szekfű azért „aggódik" - főleg a középosztály tekintetében - a disszimilációtól, mert maga is elsőrendű haszonélvezője a „fajmagyarokat" háttérbe szorító, az asszimilánsokat dédelgető bűnös politikának. Az igazi német veszélyről, amely elsősorban abban áll, hogy a magyarországi német paraszti tömegeket fellázíthatják a magyar nemzet ellen, Szekfű óvatoskodva ír, megérteni próbálva a német volksdeutsch ideológia és propaganda indítékait, ahelyett hogy felháborodnék. Borúlátóan és szinte lemondó beletörődéssel szól a veszélyes törekvésekről, ahelyett, hogy határozottan felszólítana a védekezésre és megjelölné annak lehetséges módjait, eszközeit.
A volksdeutsch mozgalom faji törekvés, s ezt Szabó Dezső szerint csak a magyar faji önvédelem eszközeivel lehet megállítani. Szekfűnek szemére hányta, hogy a magyar faji gondolat iránt nincs benne semmi megértés, elutasít és megbélyegez minden faji szempontot a magyar politikában. Nem veszi tudomásul, hogy igenis van sajátos, egyedi magyar faj, amely követeli jogait. Magyar mítoszt, magyar vérfilozófiát kell propagálni a német vérfilozófiával szemben. A „szentistváni gondolat", amelynek Szekfű oly buzgó hirdetője, az idegeneknek kedvez, a magyarságot sújtja! Nem kevésbé veszedelmes „maszlagolás" folyik a magyar irredenta gondolat jegyében: Németország támogatása reményében odadobjuk a gyeplőt a hazai németség kezébe, aminek következtében a trianoni Magyarországon hasonló veszélyhelyzet áll elő, mint amely annak idején Erdély elvesztéséhez vezetett. Szekfű már Bleyer idején kezére játszott annak a hazai német törekvésnek, hogy a kisan-tant-országokban lévő magyar kisebbségek védelmére, az ottani német kisebbségek és a nagy Németország kedvező magatartásának fontosságára hivatkozva csikarjon ki a magyarországi német kisebbség számára - Szabó Dezső szerint a magyarság érdekeit súlyosan sértő - engedményeket. Most nem volna-e tisztességesebb - kérdezte -ha Szekfű nyíltan, köntörfalazás nélkül odaállna. Basch és társai mellé?
Nagyon méltánytalan volt az ilyenfajta gyanúsítás és vád Szekfűvel szemben, aki Basch immár náci zsoldban álló extrém irányzatának határozott ellenfele volt, de - Szabó Dezsővel ellentétben - valódi kisebbségi jogokra tartotta jogosultnak a magyarországi németséget, s ezért Bleyer mérsékeltnek és lojálisnak tartott mozgalma iránt kezdettől fogva megértést tanúsított. Igaz ugyan, hogy Basch a bleyeri mozgalomból nőtt ki, amelyben a „deutschungarn" hitvallás ellenére a háttérben már ekkor meghúzódtak a magyarságtól való elkülönülést célzó tendenciák, és már akkor tapasztalhatók voltak a magyar sovinisztákkal szemben külső támaszt kereső, külső befolyást érvényesítő törekvések - s ezek fölött valóban éppen a Szabó Dezső által bírált német-magyar sorsközösségre hivatkozva és a területrevízió sikeres megvalósításához elengedhetetlennek tartott német segítség reményében hunytak szemet -, de mindez mégsem mentheti a kisebbségi jogok megtagadását, valamiféle „magyar faji önvédelem" jelszavával. Szabó Dezső röpirata tökéletes magyar nyelvtudást követelt - „anyanyelvi szinten" - minden magyar állampolgártól; ennek megfelelően Magyarországon csak magyar tannyelvű iskolák lehetnek. A kisebbségi népiskolákat meg kell szüntetni, az általuk elnémetesített személyeket vissza kell magyarosítani. Még kevésbé lehet szó kisebbségi középiskolákról. Idegen nyelv csak a középiskolák felső osztályaiban lenne tantárgyként tanítható, de a német nyelv nem szerepelhet azok között. Hivatali állások, értelmiségi pályák betöltésénél kikerülhetetlen feltétel legyen a magyar középiskolai, ill. főiskolai, egyetemi végzettség; külföldön folytatott tanulmányok ne vétessenek figyelembe. A „nem magyar fajúak" csak számarányuknak megfelelően részesedhessenek állásokban, tulajdonjavakban. Új, valóban magyar középosztályt kell kifejleszteni, magyar paraszt- és munkásgyerekekből. A nagybirtokok felszámolásával juttassanak földet a magyar - és csakis a magyar - parasztnak; céltudatos magyar telepítéspolitikát folytassanak a németlakta területeken, különösen a határvidékeken és a főváros környékén. A kisebbségi anyanyelv és kultúra csak a magánélet körében érvényesülhet; minden nyilvános fórumon kizárólag csak a magyar államnyelvnek lehet szerepe.
A „törzsökös magyar" Szabó Dezső és az apai részről ugyan szlovák, de anyai részről ősi magyar származású, s így magát a „törzsökösnek tekinthető magyarság" közé számító Bajcsy-Zsilinszky azonos nézeteket vallott a német „álasszimilánsok mindent ellepő undorító svábbogár hadáról", az „árja veszedelemről", amely nagyobb méretű, és a hitleri Németország hatalmi eszközeként sokkalta veszélyesebb a magyarságra, mint az „embertelen antijudaizmussá fajult" német antiszemitizmustól megrettent magyarországi zsidóság, amely számításba vehető a német nácizmus és hazai követői ellen történő fellépés esetén. Egyaránt tartottak attól, hogy a csak felszínesen, érzületileg asszimilálódottakban, a „lelki magyarokban" a német hatalmi politika befolyása viszonylag könnyen „megszólaltathatja a német vér szavát", s kritikus helyzetben nem magyar, hanem német érdek szerint fognak cselekedni az általuk birtokolt fontos gazdasági, politikai, kulturális posztokon, ami az ország függetlensége szempontjából végzetes lehet. Egyetértettek abban, hogy a középosztályban „vérbeli magyarokra" van szükség, minél nagyobb számban, elsősorban azon magyar parasztság és munkásság soraiból, amely földreform, ill. fokozott munkásvédelem révén régóta szociális igazságtételre jogosult. A Szabó Dezső által hirdetett magyar faji politikát azonban, amely a nem magyarok részesedését mindenféle állásban és vagyonban a számarányuknak megfelelő mértékre akarta korlátozni, Bajcsy-Zsilinszky az esetben tartotta csak indokoltnak, ha a nemzetiségek nem tartják tiszteletben a magyar állameszmét. Szabó Dezsővel egyetértésben vallotta, hogy a magyar állameszme értelmében Magyarország állampolgárai anyanyelvükre való tekintet nélkül a - politikai értelemben vett - magyar nemzet részei; következésképpen a magyarországi németek származásuk, nyelvi és kulturális kapcsolataik ellenére politikailag nem kötődhetnek a Németországból propagált „államfeletti" német nemzethez. De azt is jelenti a magyar állameszme — s ebben már szembekerült Szabó Dezső „szentistváni gondolatot" elvető felfogásával -, hogy az ország nem magyar anyanyelvű állampolgárait nemzetiségi jogok illetik meg. Bajcsy-Zsilinszky bírálta az 1918 előtti magyarosító iskolapolitikát, amely a nemzetiségi anyanyelveket, mint tannyelveket az oktatásból nagymértékben kiszorította, támogatta a hazai németség lojális és mérsékelt irányzata részéről képviselt kulturális követeléseket. Ettől nem tántorította el őt a korábban Bleyer, majd most Basch módszerei iránti ellenszenve, hanem inkább erősödött benne a meggyőződés, hogy csak így lehet kifogni a szelet a túlzók, a szélsőségesek vitorláiból. Míg Szabó Dezső népiskolai fokon sem akart megtűrni kisebbségi tannyelvű oktatást, Bajcsy-Zsilinszky kész volt német középiskolák ügyét is pártfogolni, igaz, abból a meggondolásból, hogy a középosztály Szabó Dezső által is kifogásolt kedvezőtlen „faji összetétele" a magyarság javára módosuljon azáltal, hogy a hazai németség feltörekvő elemei ne ott szaporítsák a „megbízhatatlan álasszimilánsok" számát, hanem önálló német intelligenciát képezzenek, amelynek nyílt magatartása könnyebben ellenőrizhető az államhűség szempontjából.
Magyar fajvédő múltjának eszmei beidegződöttségei, felfogásának a Szabó Dezsőével sok rokonságot mutató vonásai ellenére, Bajcsy-Zsilinszky a „vérbeli magyarság" erősítését célzó elképzeléseit nem egy önvédelemnek feltüntetett önző magyar faji politika, hanem a Szekfű által propagált, a nemzetiségi igényeket is méltányoló „szentistváni" politika keretében akarta képviselni. Bármennyire is motiválták gondolkozását faji szempontok, politikai érzéke arra figyelmeztette, hogy a nemzet megosztottságát végzetes volna ilyenek merev érvényesítésével fokozni. Nem kívánta magyar vérmítosszal viszonozni a német „vérfilozófiát", megérezte, hogy az ilyesmi - mint a Szabó Dezső által ajánlott csodaszarvasmítosz - nem sajátos magyar öntudatot tápláló forrás lesz, hanem megtévesztő magyar cégér - épp az ilyen idegen szellemi portékák hazai terjesztésének megkönnyítésére. Míg Szabó Dezső szenvedélyesen kárhoztatta a magyar politika ostoba, önkárosító bőkezűségét a nem magyarokkal szemben, Bajcsy-Zsilinszky épp ezt az állítólagos bőkezűséget, önzetlen nagylelkűséget mitizálta a magyarságot jellemző faji erénnyé, a nemzetiségek patriarchális szellemű vezetésére való magyar történelmi elhivatottság kétségbevonhatatlan bizonyítékává - a türelmetlen és erőszakolt magyarosítás múlt század végi, e század eleji „sajnálatos epizódja" ellenére -, s egyben a jövőre nézve is elkötelező nemzetiségpolitikai tradícióvá. Erre vonatkozó - Szabó Dezső nézeteivel e tekintetben merőben ellentétes - fejtegetései csak pátoszukban különböznek attól, amit Szekfű szolidabb történetírói hangvétellel vallott a magyar nemzetiségi politika múltjáról és követendő irányáról.
Ez annál inkább figyelemre méltó, mert Szekfű, mint a fajvédő politikusokat eszméikkel és törekvéseikkel együtt háttérbe szorító Bethlen István évtizedes kormányzatához rendkívül közel álló publicista tudós, évek során át volt Bajcsy-Zsilinszkynek is céltáblája: nem kevesebb gyanakvással és ellenszenvvel kísérte figyelemmel szereplését, mint Szabó Dezső, ha az ő Szekfű ellen intézett indulatos támadásai nem is voltak oly durván személyeskedő jellegűek. A fajvédőket jellemző nemzetiségellenességben Bajcsy-Zsilinszky még fajvédő politikus korában sem osztozott, de felháborította, hogy a német nemzetiségi vezetők egy része alattomosan segítette a Magyarország felé irányuló „pángermán" törekvéseket, és a németországi, valamint a kisantant-államokbeli német sajtóban a magyar nemzetiségpolitikát kíméletlenül támadó, s ily módon a magyar revíziós politikának nagymértékben ártó sajtókampányokat kezdeményezve igyekezett megtörni az ellenállást a helyi körülményektől függően hol teljesen jogos, hol vitatható vagy éppen teljességgel indokolatlan követelésekkel szemben. Bajcsy-Zsilinszky korábban nagyfokú németbarátsága leépülésében, külpolitikai orientációja gyökeres megváltozásában döntő szerepet játszott a magyarországi német kisebbség ügyeibe már a weimari köztársaság részéről is tapasztalható beavatkozás, és annak felismerése, hogy Németország a magyar revíziós törekvések támogatását olyan feltételekhez köti, amelyek még a csonka ország területi épségét, politikai értelemben vett nemzeti egységét, szuverenitását és függetlenségét is veszélyeztetik. Bajcsy-Zsilinszkyt szembeállította Szekfűvel, hogy amikor ő már megtagadta a német-magyar sorsközösség gondolatát, Szekfű azt változatlanul tovább hirdette; amikor ő már arra a következtetésre jutott, hogy a magyar revízió ügyét el kell választani Németország politikájától, Szekfű még mindig azt hirdette, amit Bleyer. hogy ti. Németország nélkül nem lehetséges magyar revízió, s ehhez csak a magyarországi németség helyzetének Németországot is kielégítő rendezésén keresztül vezet út. Bajcsy-Zsilinszky Szabó Dezsővel egyetértésben támadta ezt a felfogást s Szekfűt, de Szabó Dezsővel ellentétben ő felismerte, hogy a nácizmus németországi hatalomra jutása, a náci diktatúra világszerte megdöbbenést keltő módszerei, az ausztriai náci felforgatás, a nácizmussal rokonszenvező hazai szélsőjobboldali mozgalmak térhódítása Szekfű gondolkozására is hatott: már ő is sokkal érzékenyebben reagált a „német veszélyre". Bár Bajcsy-Zsilinszkyvel szemben sosem vonta kétségbe Bleyer lojalitását a magyar állammal szemben, Bleyer halála után a magyarországi német mozgalomban bekövetkezett éles polarizálódás, majd nyílt szakadás körülményei között csak Szabó Dezső elvakult indulata tételezhette fel, hogy Basch oldalán áll. Bajcsy-Zsilinszky számára, aki a Basch-fék náci irányzat elleni harcában igyekezett szorosra fűzni kapcsolatait a Gratz-féte irányzattal, nem volt kétséges, hogy Szekfűvel ugyanezen a vonalon találkozik. A Szabó Dezső által röpirata alcímeként gúnyos játékossággal felvetett kérdésre tehát, hogy ti. „miféle Szekfű nyílt Schittenhelm Ede sírján", Bajcsy-Zsilinszky más választ adott: ő a Szekfű cikkében kifejezett „aggódást" őszintének találta, s a Szabó Dezső-i goromba és dőre elutasítás helyett a korábbi ellentétek ellenére fogódzót keresett s lelt a cikkben egy jövőbeni együttműködésre. Szabó Dezső röpirata megsemmisítő csapást akart mérni Szekfűre, Bajcsy-Zsilinszky viszont partnert kívánt, akivel -szenvedélyesen tovább vitatkozva - együtt harcolhat. Szabó Dezsőhöz hasonlóan őt sem elégítette ki Szekfű borúlátó aggodalmaskodása olyan kérdésekben, amelyekben szerinte is felháborodottan kiáltani, tettekre szólítani kellene, de az óvatoskodó megfogalmazások őt mégsem indították bántó gyanúsítgatásokra, hanem a cikkből kihámozta a lényeget, a német disszimilációs törekvések képében jelentkező „új nagy nemzeti veszedelem" érzékelését, és Szekfű részéről már ezt is igen pozitívan értékelte. Bajcsy-Zsilinszky a Szabó Dezső-i zsákutcát 1937 őszén elkerülve, politikailag helyes irányban keresett utat.
Bleyer aggályai különösen megnövekedtek akkor, amikor a magyar fajvédő múltjáról ismert Gömbös Gyula alakított kormányt (1932. október 1-1936. október 12.). A magyarországi népinémet mozgalom vezére a nemzetiszocializmus 1933. január 30-i németországi hatalomátvételét követően attól tartott, hogy felelevenednek Gömbös 20-as évekbeli kapcsolatai Hitler mozgalmával, s hogy Gömbös a magyarországi németség rovására fog megegyezni Hitlerrel. Német ösztöndíjakon nevelkedett, nemzetiszocialista érzelmű fiatal munkatársai tanácsára sürgősen kapcsolatot keresett az új rezsimmel, amelynek figyelmét 1933. májusi, nagy felzúdulást keltett parlamenti deklarációjával is rá kívánta irányítani a magyarországi németség helyzetére, amelyet sötét színekkel ecsetelt. Kihallgatást kért Hitlertől, de be kellett érnie Rudolf Hess-szel, aki Hitler helyettese volt a német nemzetiszocialista pártban, s legfelsőbb szinten irányította a német népiséggel (Volkstum) kapcsolatos ügyeket. A müncheni pártközpontban, a Barna Házban folytatott megbeszélés bizakodóvá tette, és az, hogy a német sajtó, a társadalmi szervezetek, sőt a hivatalos német birodalmi diplomácia is kiállt mellette a parlamenti deklarációja miatt támadt heves magyarországi tüntetések idején, azt a benyomást keltették benne, hogy a nemzetiszocializmus hatalomra jutása Németországban azt is lehetővé teszi, hogy a német állam hatékonyabban beavatkozhat más országokban az ott élő németség érdekében. Hovatovább annak az illúziónak adta át magát, hogy Hitler egyetlen szava Gömböshöz elég lesz a magyarországi németség kérdésének megoldására. A magyar miniszterelnök 1933- júniusi németországi látogatásakor Hitler felvetette ugyan e kérdést, de kezdeti kényes külpolitikai helyzeténél fogva nem erőltethette. Mozgalmának ifjú radikálisai „harcosabb" politikára ösztönözték Bleyert a magyar kormánnyal szemben, s ezt sürgették a külföldi németséggel foglalkozó németországi társadalmi szervezetek is. Az élesebb konfrontálódást azonban Bleyer csak az esetben tartotta vállalhatónak, ha Németország védelmére határozottabban számíthat. Augusztus 11-én a német külügyminisztérium azon állásfoglalását hozta Bleyer tudomására, hogy a nemzetiszocialista Németország is elismeri őt a magyarországi németség vezetőjének, pártját fogja a magyarországi németség ügyének, de egyelőre nincs abban a helyzetben, hogy nyomást gyakorolhatna a magyar kormányra követelései érdekében. Óvakodjék ezért Bleyer attól, hogy kiélezze a viszonyt a magyar kormánnyal és társadalommal.
Bleyer 1933 decemberében bekövetkezett halála után Gömbös kísérletet tett arra, hogy a magyarországi németekről - nélkülük - megegyezzen Hitlerrel. 1934. februári levelét azonban, amely a kisantant-országokban a német-magyar kisebbségi együttműködést is szorgalmazta, Hitler válasz nélkül hagyta. A magyarországi népinémet mozgalomban a német nemzetiszocializmussal rokonszenvező, a németországi náci párttal és az általa irányított vagy befolyásolt szervezetekkel, intézményekkel többnyire közvetlen kapcsolatba is került ifjú-radikálisok jutottak vezető szerephez. A Magyarországi Német Népművelődési Egyesületben Kussbach Ferenc - Bleyer veje - lett az ügyvezető, Basch Ferenc pedig a főtitkár. Gömbös feloszlatással fenyegette az egyesületet, ha - mind mondotta - nemzetiszocialistává válik. Basch ellen a magyar nemzet gyalázása címén per indult egy korábbi beszéde állítólagos sértő kitételei miatt, amelyben a névmagyarosítás erőltetése ellen szólalt fel. A névmagyarosítási kampány, amelyet a nem magyar származásra utaló idegen családnevek nagy tömegére hivatkozó disszimilációs törekvések jelentkezése miatti idegesség váltott ki, ekkor, 1934-ben érte el csúcspontját. Basch aktivitását nem sikerült megtörni; több társával együtt az 1935. március 31-i országgyűlési választásokon - a kormánypártnak hátat fordítva - a kedvező kilátásokkal induló ellenzéki Független Kisgazdapárt jelöltjeként vett részt. Ez a párt megfelelt a hazai németség döntően kis- és középparaszti összetételének, s anyanyelvi, kulturális igényeinek vállalására is készséget mutatott. De általános ellenállásba ütköztek és a választásokon valamennyien megbuktak. A Gömbös-iék kormánypárt választási győzelmét, amelytől a német birodalmi politika magyarországi érdekeinek hatékonyabb érvényesülését lehetett várni, a német kormány melegen üdvözölte, és megrótta Baschékat azért, hogy az ellenzékkel vállaltak közösséget. Ennek ódiumát azonban segített eliminálni. A különféle magyar nemzetiszocialista pártok valamelyikéhez való csatlakozásuk nemcsak azért nem jöhetett szóba, mert azok 1935-ben eleve esélytelenek voltak, hanem azért sem, mert féltek nacionalizmusuktól. Böszörmény Zoltán horogkeresztes (majd kaszáskeresztes) mozgalma, Festetics Sándor nyilaskeresztes mozgalma nemcsak a németeket környékezte meg, hanem a szlovákokat is, tárgyalásaik azonban a békéscsabai szlovák vezetőkkel mihamar megszakadtak, mert bizonyos semmitmondó általánosságon túl nem vállalták a szlovák nemzetiségi igényeket.
Bascht 1935. június 14-én felfüggesztették főtitkári tisztségéből, mire hívei Népinémet Bajtársak (Volksdeutsche Kameradschaft) elnevezéssel kezdtek szervezkedni. Kussbach megbuktatására törekedtek, aki riválisaival, Baschsal és Faulstichhal szemben Gratzhoz közeledett. A kormánynak Kussbach segítségével sikerült lelepleznie és bizonyítania, hogy Németországból pénzelik és látják el instrukciókkal őket. E leleplezéssel a kormány Baschékat megfélemlíteni, meghökkent németországi hivatalos és nem hivatalos támogatóikat pedig bénítani igyekezett. Gömbös 1935. szeptemberi második németországi látogatásakor hasztalan próbálta azonban a helyzetet kihasználni: Hitler kitért a magyarországi németség ügyének személyes megtárgyalása elől, s azt német és magyar szakértők hosszadalmas és eredménytelen tárgyalásaira utalta.
Sajtórendészeti eljárás során megszüntették a Sonntagsblattot, s helyébe Gratz irányítása alatt a Neues Sonntagsblatt lépett.
A kormány 1935. december 23-i nemzetiségi iskolarendelete, amely a vegyes tannyelvű (B típusú) oktatás egységes bevezetését írta elő fokozatosan az 1938. őszi tanévkezdésig, szűkíteni akarta a Volksdeutsche Kameradschaft demagóg agitációjának talaját, Németország felé pedig bizonyítani akarta, hogy méltányolja a magyarországi németség igényeit. A Basch elleni eljárás lefolytatásához ragaszkodott, de - szolgálatai ellenére - Kussbachnak is le kellett mondania 1936 januárjában. Miután a Volkdeutsche Kameradschaftot hosszas próbálkozások után sem sikerült rávenni németországi kapcsolatai feladására, a Magyarországi Német Népművelődési Egyesület 1936. augusztus 20-i közgyűlése a Kameradschaft tagjainak teljes mellőzésével választotta újjá vezető szerveit. A másod- majd harmadfokon is elítélt Bascht szeptemberben bebörtönözték. Távollétében Huss Richárd, a debreceni egyetem germanista professzora állt a Népinémet Bajtársak élén.
A Gömbös halálát követően Darányi Kálmán vezetésével megalakult kormány (1936. október 12-1938. május 14.) a német kormány közbenjárására amnesztiában részesítette és 1937. január 9-én szabadon bocsátotta Bascht, aki a német kormány, a társadalmi szervezetek és a sajtó pártfogását élvezve még elszántabban folytatta tevékenységét. A miniszterelnök május 14-én deklarációt tett a képviselőházban: biztosítja a nemzetiségek jogait, fellép az asszimiláció, a névmagyarosítás erőltetése ellen. Ugyanakkor helytelenítette a nemzetiségi kérdésben kifejtett káros agitációt, amely zavarja a Németországgal fennálló kapcsolatokat és az együttműködést. 1937. július 15—16-án nyilatkozatcserére került sor a két ország sajtójában: Széli József'magyar belügyminiszter a német kisebbség jogainak biztosításáról, Rudolf Hess viszont e kisebbség Magyarország iránti lojalitásáról, s az ügyeibe való külső német beavatkozás mellőzéséről nyilatkozott. Minden maradt azonban a régiben. Gratz Gusztáv Darányihoz intézett 1937. szeptember 14-i memorandumában figyelmeztetett: „Ha ennek a mozgalomnak nem tudjuk útját állni, akkor számolnunk kell azzal, hogy rövid néhány esztendő múlva a magyarországi németség a német politika egyszerű eszközévé fog válni." A Volksdeutsche Kameradschaft előretörésének megfékezésére a Darányi-kormány határozott intézkedéseket tervezett, de megvalósításuk elmaradt, mert 1937 novemberében a német kormány egyrészt ígéretet tett arra, hogy Ausztria küszöbönálló bekebelezése (Anschluss) során Magyarország németlakta területeit nem veszélyezteti, másrészt jelezte, hogy ezután a Csehszlovákia elleni fellépés következik, s ez közvetlen közelségbe hozza Magyarország számára a revízió lehetőségét. Arról is intézkedett végre, hogy a csehszlovákiai német kisebbség az ottani magyar kisebbség szervezeteivel - a magyar kormány által eddig mindhiába sürgetett - intenzívebb együttműködésre törekedjék.
A Népinémet Bajtársak az 1938 márciusában bekövetkezett Anschlusstól azt várták, hogy a magyarországi németségre gyakorolt német birodalmi befolyás közvetlenné válik, a Magyarországi Német Népművelődési Egyesület élén álló Gratz viszont, ennek következményeitől tartva, élesen Anschluss-ellenes álláspontot foglalt el. Lapja, a Neues Sonntagsblatt, minden számában arra a veszélyre figyelmeztetett, amit a nemzetiszocializmus térhódítása jelenthet a magyarországi németség számára. Törekvéseihez támogatást kapott az Osztrák Szövetség a Népinémet Külföldi Munkára (Österreichischer Verband für volksdeutsche Auslandarbeit) elnevezésű, 1934-ben alapított szervezettől, amely meg akarta akadályozni, hogy a külföldi németséggel kizárólag a náci Németország közismert németségi szervezetei (Deutschtumsverbande) foglalkozzanak. Gratz helyzete azonban egyre kilátástalanabbá vált: támadták mint liberálist, mint legitimistát, mint zsidóbarátot is, aki tehát mindenképpen méltatlan, hogy egy német egyesület élén álljon. A külföldi német „népcsoportok" egységes irányítására a Német Birodalomban 1937-ben létrehozott Népinémet Közvetítőszerv (Volksdeutsche Mittelstelle), amely hamarosan az SS intézményrendszerébe tagozódott be, már 1937 júniusában úgy foglalt állást, hogy Gratzot nem ismeri el a magyarországi németség hiteles vezetőjének, s ettől kezdve a hivatalos német birodalmi diplomácia is egyre erősebben sürgette, hogy Gratz ejtésével Basch juthasson „népcsoportvezetői" szerephez.
A Szudéta-kérdés felvetése Németország részéről Csehszlovákiával szemben, lehetőséget kínált a magyar revíziós politika számára, hogy analóg követeléssel léphessen fel a magyarlakta területek visszaszerzésére. Ezzel összefüggésben a német politikával való összhang biztosítására az Imrédy-kormány (1938. május 14-1939. február 16.) engedékenységre hajlott a Németország által pártfogolt Basch-irányzat részéről 1938 májusában közzétett - a népcsoport-autonómia irányába mutató - magyarországi német „népprogram" követelései iránt. A szeptember 29-i müncheni egyezményt követően Csehszlovákiában létrejött szlovák autonóm kormány által az ottani német kisebbség számára engedélyezett népcsoport-autonómia megkezdődő kiépítését Basch és németországi támogatói modellnek tekintették a magyarországi német kisebbségi kérdés rendezéséhez. Az Imrédy-kormány továbbá annak a vélekedésnek is hatása alá került, hogy az 1938. november 2-i bécsi döntéssel elért területgyarapodás nagyobb arányú lehetett volna, ha nagyobb engedékenységet tanúsít a német népiséggel kapcsolatos igények iránt, s hogy ebben az esetben a Kárpátalja egészének megszerzésére előkészített önálló magyar katonai akciót Németország nem tiltotta volna le. (Ez 1938. november 21-én történt, és súlyos belpolitikai válsághoz, a kormánypárt szétzilálódásához, a kormány parlamenti leszavazásához vezetett.) Ilyen előzmények után alakulhatott meg 1938. november 26-án a Népinémet Bajtársak legalizálását megvalósító Magyarországi Németek Népi Szövetsége (Volksbund der Deutschen in Ungarn) Basch vezetésével, a népcsoport-autonómiai törekvéseket kifejező program alapján. A Volksbund megalakulásának hírére Gratz azonnal lemondott a Volksbildungsverein elnökségéről.
Az Imrédy-kormány hajlott a magyarországi szlovákok helyzetének a népcsoportelv szerinti rendezésére is, mert úgy vélte, hogy kölcsönösségi alapon ez kívánatos a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek szempontjából. Az első bécsi döntéssel visszacsatolt - túlnyomórészt magyarlakta - területek lakosságának 10,9%-a (116 213 fő) szlovák volt. Jelentős erők támadták azonban a Volksbundnak mint „népcsoport-szervezetnek" az engedélyezését, s egyáltalán hazai „népcsoportok kreálását". Amikor 1939 februárjában Teleki Pál lépett Imrédy helyébe, a második Teleki-kormány (1939- február 16-1941. április 3) azonnal fellépett e törekvésekkel szemben. A Volksbund 1939- április 13-án jóváhagyott alapszabályai már alig hasonlítottak az eredeti elképzelésekhez: az egész magyarországi németséget felölelő, annak minden életterületét, működési szféráját átfogó népcsoportszervezet helyett egy kultúregyesület működtetését engedélyezte a volksdeutsch irányzatnak is, az egy ideig még fennálló Volksbildungs-vereinnel párhuzamosan. Baschék azonban nem adták fel egy pillanatra sem törekvésüket, hogy a Volksbundot - kultúregyleti alapszabályait túllépve - népcsoportszervezetté fejlesszék, amelynek céljai között szerepelt többek között a „népkisebbségi felügyeleti jog" érvényesítése a magyar állami intézmények felett, s a német nemzetiszocialista világnézet alapján álló politikai szervezkedés szabadsága is.
1939. március 15—18-án került sor Kárpátalja egészének bekebelezésére, a Csehszlovákia teljes feldarabolását célzó - és eredményező - német terv önállóan végrehajtott részeként. Kárpátalja lakossága 72,2%-ban (501 047 fő) rutén volt, ezért a terület számára a miniszterelnök - a korábbi ígéreteknek megfelelően -nemzetiségi területi autonómiát helyezett kilátásba. Addig is, míg ez kialakításra kerül, bevezette a kétnyelvűséget a közigazgatásban. Az itteni 10,1 %-nyi (69 761 főnyi) magyar lakosság szószólói azonban élénken tiltakoztak az ellen, hogy a csehszlovák uralom alól felszabadulva egy rutén önkormányzati terület kialakítása folytán ismét „kisebbségi sorsra jussanak". A Volksbund azon volt felháborodva, hogy míg a „primitív" ruténeket autonómiára érdemesítik, a német népcsoportautonómiát nem engedélyezik. Ugyanakkor az 1939 márciusában létrejött „önálló" Szlovák Köztársaság - valójában a németek bábállama - engedte kiépíteni a területén élő németek Berlinből irányított szervezeteit.
Az 1939. május 28-29-i magyarországi országgyűlési választások alkalmával két volksbundista szerzett mandátumot; ők a kormánypárt padsoraiban foglaltak helyet. E választások a felvidéki és a kárpátaljai visszacsatolt területekre nem terjedtek ki; innen behívás útján került be - a nagy többségükben magyarokon kívül - néhány szlovák és rutén képviselő is a parlamentbe. A felsőházba is bejuttattak egy-két nemzetiségit. A visszacsatolt területeken talált nemzetiségi pártok közül a Hlinka-féle Szlovák Néppárt (Slovenská L'udová Strana) működését nem engedélyezték, Kárpátalján a Volosin által alapított Ukrán Nemzeti Egységpártot tiltották be, és az ukrán kulturális egyesület (Proszvita) működését tették lehetetlenné. Tovább működhettek viszont a vezetőik révén régóta magyar befolyás alatt álló orosz pártok (Andrij Brody Autonóm Földmíves Szövetség elnevezésű pártja és Sztyepán Fencik Autonóm Orosz Nemzeti Pártja, amelyek eddig Csehszlovákiában követelték azt az autonómiát, amit most Magyarország kormányától várhattak) rés az ugyancsak orosz orientációjú kulturális szervezet, a Duchnovics Társaság. 1939. június 28-án kormányzói biztost neveztek ki Kárpátalja élére Perényi Zsigmond személyében. Heves sajtóvita és röpiratháború bontakozott ki arról, helyes-e egyáltalán autonómiát adni Kárpátaljának, s ha igen, milyen legyen az önkormányzati szervek viszonya a kormányzói biztos által képviselt magyar államhatalomhoz?
A második világháború kirobbanását követően (1939- szeptember 1.) a Teleki-kormány rendkívüli intézkedéseket léptetett életbe, s ezeket a Volksbund szervezkedésének akadályozására is igyekezett felhasználni. Sajátos lehetőséget kínált a volksbundisták befolyásának gyengítésére az a hatás, amelyet a Hitler által 1939 októberében meghirdetett nagyszabású áttelepítési program keltett Magyarországon. Hitler ugyanis bejelentette, hogy a különböző országokban elszórtan élő, asszimilálódásnak kitett német „népforgácsokat" megmenti ettől a sorstól azáltal, hogy áttelepíti őket a Német Birodalom újonnan meghódított lengyel területeire, s ezzel egyúttal megszünteti azon konfliktusokat is, amelyeket a német kisebbségek magatartása okozott a Német Birodalom és más államok között.
A magyarországi németek vezetői az áttelepülés ellen foglaltak állást. Azt hangsúlyozták, hogy a magyarországi németség nem messzire hullott, s így az idegen környezetben pusztulásra ítélt „népforgács", amelyet csak áttelepítéssel lehet az asszimilálódástól megmenteni, hanem terjeszkedőképes, a birodalmi német „néptalajhoz" egyre közelebb kerülő, és a bácskai-bánáti svábság zárt településterületével összeköttetést biztosító, jól meggyökeresedett néptest, amelynek jövője jelenlegi településterületén is biztosítható. Nem értettek egyet azzal, hogy az államközi konfliktusok kiküszöbölése érdekében a népcsoportot áttelepítsék; ennél előnyösebbnek ítélték a német hatalmi politika szempontjából, ha Németország a népcsoport ürügyén beavatkozhat a magyar belügyekbe. Ez az érvelés világosan mutatja, hogy a vezetőség állásfoglalása a hitleri áttelepítési tervvel szemben nem tekinthető a magyar haza iránti lojalitás megnyilvánulásának. A magyarországi németség történelmi hivatását abban jelölték meg, hogy a magyarságtól -„népiségi harc" (Volkstumskampf) útján - magukhoz ragadják e térségben a hegemóniát.
Horthy kormányzó - Hitlerhez intézett 1939- november 3-i levelében - melegen üdvözölte a hitleri áttelepítési tervet, arra számítva, hogy a hazai németség „nem magyar érzelmű" részétől - különösen a volksbundistáktól - így könnyen megszabadulhat, a többieket pedig gyors ütemben elmagyarosíthatja. A magyarországi németek áttelepítése ügyében a magyar kormánnyal Hitler egyelőre nem akart egyezményt kötni, s elzárkózott az elöl is, hogy az áttelepítést a burgenlandi magyarokkal való lakosságcsere formájában oldja meg.
Az a körülmény, hogy a Szovjetunió birtokba vette Lengyelország ukránlakta területeit (1939. szeptember 21.), s ezáltal határossá vált Magyarországgal a kárpátaljai szakaszon, a szovjet kormány megnyugtató nyilatkozatai ellenére aggályokat keltett a magyar politikusokban, és a Kárpátalja autonómiáját ellenzők pozícióit erősítette. Az aggodalmakat fokozta a Románia által birtokolt Besszarábiára formált szovjet igény ultimátumszerű bejelentése, s e terület birtokbevétele 1940 júniusában, mert azt a benyomást keltette, hogy a Szovjetunió előbb-utóbb valamennyi ukránlakta terület egyesítésére sort kerít. A biztonsági szempontokra hivatkozó magyar katonai vezető köröknek is jelentékeny szerepe lehetett abban, hogy a kárpátaljai autonómia többszörösen átdolgozott és egyre sekélyesebbé vált tervezetét, mint törvényjavaslatot, a Teleki-kormány 1940. július 23-án a parlament elé terjesztette ugyan, de tárgyalását nem tűzték ki, s az autonómia egész iratanyaga augusztus 5-én irattárba került.
Baschnak az az elképzelése, hogy az észak- és nyugat-európai német villámháborús győzelmek hatására Magyarország rászorítható lesz a szlovákiaihoz hasonló népcsoportalkotmány elfogadására, nem valósult meg. Ezért magyar nemzetiszocialistákkal kezdett tárgyalni: a Nyilaskeresztes Párt két képviselője, Hubay Kálmán és Vágó Pál 1940 júniusában olyan törvényjavaslatot nyújtott be a magyar parlamentbe, amely a német népcsoportjogi követeléseket vette alapul a nemzetiségi kérdés magyarországi általános rendezéséhez. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez a tervezet, amely az egész Kárpát-medencét a német „élettérbe" tartozónak ismerte el, s a magyarságot az ott élő hét népcsoport egyikének tekintette csupán, Németországban nem váltotta ki azt a kedvező visszhangot, amit a hatalomra áhítozó nyilasok reméltek. Hitler félreérthetetlenül érzékeltette a magyar kormánnyal, hogy igazából nem a nemzetiségi kérdés általános rendezése érdekli, hanem a német kisebbség számára igényel kivételes helyzetet. így a Tele-jfo'-kormány zavartalanul utasíthatta el a nyilas tervezetet és bélyegezhette hazaárulóknak beterjesztőit, megfosztva őket mandátumuktól, de a német népcsoportautonómiára irányuló igény elől immár egyre kevésbé zárkózhatott el, különösen azért, mert alkalom kínálkozott az erdélyi területi revízió megvalósítására, s ehhez rászorult Németország segítségére. Németország felé irányuló gesztusként újra lehetővé tették a Volksbundnak, hogy helyi csoportokat alakítson; engedélyt kapott továbbá néhány saját kezelésű népiskola, sőt egy gimnázium létesítésére.
1940. augusztus 30-án a tengelyhatalmak második bécsi döntőbíráskodása eredményeként Magyarország visszaszerezte Romániától Észak-Erdélyt és a Székelyföldet. A visszacsatolt területek lakosságának 47,9%-a nem magyar volt (román 1 069 211 fő, 41,5%, mintegy 43 000 erdélyi szász és 47 000 Szatmár vidéki sváb). A kormány e területekről 48 magyar képviselőt, a német lakosság köréből pedig 3 képviselőt hívott be a parlamentbe és mindössze 12 helyet tartott fenn a románság képviseletére, azok betöltését azonban függőben hagyta a magyar-román államközi viszony - be nem következett - megjavulásáig.
A döntőbíráskodás alkalmával a magyar államférfiakkal elfogadtatott ún. bécsi német népcsoportegyezmény megteremtette a magyarországi németség számára igényelt kivételes helyzet alapjait, mert lehetővé tette a népcsoport-autonómia eddig akadályozott kiépítését, és kimondta a népcsoporthoz tartozók nemzetiszocialista szervezkedésének szabadságát minden téren és minden vonatkozásban. A Romániától most visszacsatolt területeken élő németekre korlátozottan az egyezmény biztosította az önkéntes kitelepülés lehetőségét, amelynek érdekében a szatmári svábok körében meg is indult a propaganda, de hamarosan leállították nyugtalanító hatása miatt.
A bécsi német népcsoportegyezmény megkötését követően a Volksbildungs-verein hamarosan beszüntette tevékenységét: 1940. október végétől a Volksbund már monopolhelyzetet élvezett. Basch titokban megkapta utasításait Himmlertől, az SS birodalmi vezérétől, hogy miként lásson hozzá a magyarországi német népcsoportszervezet kiépítéséhez. Ez azonban jelentős ellenállásba ütközött, mert a „jogalapul szolgáló" egyezmény értelmezésében lényeges differenciák mutatkoztak. Teleki nem törvényként, hanem csak rendeletként tétette közzé az egyezményt, amelyhez végrehajtási utasítás nem készült, s így a hatóságok lehetőség szerint „szabotálták". Basch fenyegetőzései ellenére mégsem következett be a Német Birodalom erélyesebb fellépése, mert az ekkoriban mindenekelőtt arra fektetett súlyt, hogy Magyarország csatlakozzék a német-olasz-japán háromhatalmi szövetséghez. Bár ez novemberben megtörtént, a kormány továbbra is vonakodott szabad utat adni annak a törekvésnek, hogy a magyarországi németek teljes „népiségi elkülönülése" bekövetkezzék a gazdasági szervezetekben (német birodalmi tanácsadók beállításával), az ifjúsági mozgalomban (különválva a levente szervezettől), az evangélikus egyházi életben (német egyházkerületek létesítésével) stb.
Az 1941. februári új kisebbségi népiskola-rendelet hatályon kívül helyezte az 1935-ben egységesen előírt vegyes tannyelvű oktatást, és visszatért az 1923. évi rendelet három iskolatípusához. Erre azért volt szükség, mert a felvidéki, kárpátaljai és erdélyi területgyarapodás - mint később a délvidéki is - nagy számban hozott magyar uralom alá olyan öntudatos nemzetiségeket, amelyek egy részétől semmiképpen sem lehetett megtagadni a teljes értékű anyanyelvi iskolázást. Ugyanakkor a B és C típussal választási (és egyben bizonyos manipulálási) lehetőséget kívánt biztosítani. A rendelet természetesen a megnagyobbodott ország egészére volt érvényes, de a gyakorlati végrehajtásból a trianoni országterületen a német kivételével minden más nemzetiséget kirekesztettek. A már elért asszimilációs eredményeket ugyanis minden eszközzel megóvni igyekeztek a visszacsatolt területek öntudatosabb nemzetiségi erőinek minden befolyásától. A volt trianoni részen élő nem német nemzetiségek vegyes tannyelvű iskolái többnyire nyelvoktató iskolákká süllyedtek vissza, a német községekben viszont a Volksbund befolyására most már általában A típusú iskolát igényeltek, amihez a minisztérium meg is adta hozzájárulását. Kérdéses, hogy megfelelő tanerők hiányában valóban teljesen az anyanyelv volt-e a tanítás nyelve az A típusúnál elfogadott itteni német iskolákban? Nemzetiszocialista szellemű nevelést csak a Volksbund által fenntartott, kevés számú iskolában tűrtek meg. Basch arról is panaszkodott németországi „illetékes helyeken", hogy a Volksbund sajtóját a magyar cenzúra gátolja a nemzetiszocialista világnézete és azzal integráns antiszemitizmusa szabad érvényesítésében. Nem engedélyezte a kormány a volksbundisták számára a horogkereszt használatát, jelvényük a napkerék (Sonnenrad) maradt, amely tulajdonképpen rejtett horogkereszt.
A miniszterelnökség által irányított Nemzetpolitikai Szolgálat propagandamunkája a németlakta területeken a Volksbund befolyásának korlátozására, visszaszorítására irányult. Különösen feszültté vált az atmoszféra az 1941 februárjában végrehajtott népszámlálás idején. Minthogy Hitler ismételten megígérte magyar államférfiaknak, hogy a tervezett „német népesség-tagosítás" (deutschvölkische Flurbereinigung) keretében a kitelepítést Magyarországról is végrehajtja, a háború ekkor még nem túl távolinak vélt győzelmes befejezése után, a magyar kormány mielőbb tájékozódni kívánt arról, hogy a magyarországi németek mekkora hányada és milyen rétegei „optálnak" Németország javára. (Annak mintájára, ahogyan az első világháború után Olaszországhoz csatolt dél-tiroli németeket kényszerítették nyilatkozásra 1939-ben.) Erre a „színvallásra" az 1941. évi népszámlálást használta fel. Azokat a német anyanyelvűeket, akik magukat nem magyar, hanem német nemzetiségűnek vallották, s így a magyar nemzetfelfogással szembehelyezkedtek, úgy tekintették, mint akik a magyar haza helyett Németországot választották, azaz ők lesznek majd a kitelepítendők. A széltében-hosszában kitelepítéssel fenyegetődző magyar propaganda ellenére a magyarországi németség nem fogta fel igazán a szörnyű veszélyt, nem tudta, hogy Hitler és Horthy alkuja áll a háttérben, s hogy nemzetiségük valós megjelölésével saját sorsukat pecsételték meg. A kormány és a magyar társadalom megrökönyödött a magukat német nemzetiségűnek vallók nagy számán, s meglepetést okozott, hogy nemcsak szegényebb rétegek, hanem tehetős német parasztok is - e velejéig hamis, de makacs felfogás szerint - Németországba kívánkoznak. Ez a körülmény viszont növelte annak kilátásait, hogy ittmaradó ingatlanaik, földjük, házuk, állatállományuk, gazdasági felszerelésük felhasználható lesz a földbirtokszerkezet miatti súlyos politikai feszültségek enyhítésére. E javak megváltásából nem csináltak gondot: úgy gondolták, hogy Németország egyre nagyobb mértékű eladósodása Magyarországgal szemben könnyűvé fogja tenni a két kormány megállapodását e tekintetben.
Hitler a Jugoszlávia felszámolására készülő német haderővel való magyar katonai együttműködés ellenében Magyarországnak újabb terület-visszaszerzési lehetőséget ajánlott fel. A Jugoszláviával nemrég kötött barátsági szerződés megszegése és a világháborúba való belesodródás veszedelme miatti dilemmában Teleki öngyilkosságot követett el, s utóda, Bárdossy László kormánya (1941. április 4-1942. március 9) szerezte meg 1941 áprilisában a délvidéki területeket, Bácskát és a Muraközt. A Hitler által szintén Magyarországnak ígért Bánát azonban német megszállás alatt maradt. A német csapatok bevonulását váró bácskai németek csalódottságukban tüntető ellenszenvvel fogadták a magyarok megjelenését. A továbbiakban is átmenetinek fogták fel a helyzetet, és a délkelet-európai németség német birodalmi védnökség alatt létrehozandó területi önkormányzatában (Prinz-Eugen-Staat) reménykedtek.
A birtokba vett délvidéki területeken a lakosság 6l%-a (628 493 fő) nem magyar volt: a Bácskában szerb és német, a Muraközben horvát. Ez az újabb területgyarapodás mintegy 150 000 bácskai svábbal növelte a magyarországi németek számát. Mint már az északi-erdélyi területgyarapodásnál, ezúttal is jól szervezett, nemzetiségileg öntudatos tömegek bekapcsolódásáról volt szó, nemzetiszocialista vezetők irányítása alatt, akik radikalizálni igyekeztek az óvatoskodó Basch Volksbundját, s akik közül többen a magyar parlamentbe is behívást kapva, ott is egyre nyíltabban tettek hitet Hitler eszméi mellett.
Nagyon megnehezítette a helyzetet, hogy a náci Német Birodalom befolyása alatt szervezkedő „új kisantant" államai - Szlovákia, Románia, Szerbia, Horvátország - a maguk Magyarországon élő nemzeti kisebbségei, „népcsoportjai" védelmében ugyanolyan túlzásokkal és ugyanolyan agresszív módon léptek fel, mint amilyen agresszív volt Németország „népcsoport-politikája" a magyarországi német kisebbség tekintetében. A magyar kormányzat sokat küszködött az erdélyi és a délvidéki területgyarapodások révén hazánk politikai életében megjelenő, erősen náci szellemiségű szász és sváb mozgalmakkal megerősödött Volksbundon kívül az egyéb nemzetiségek ugyancsak fasiszta jellegű mozgalmaival, szervezeteivel, pártjaival, amelyeket kénytelen volt maga kreálta nemzetiségi szervezetekkel, pártokkal ellensúlyozni. Immár a szomszéd országok is - kisebbségeik szélsőségesen nacionalista erőit felhasználva - revíziós politikát folytattak, hirdetve a „Mindent vissza!" magyaroktól tanult jelszavát. Anyanyelvi, iskolaügyi - egyébként nagyrészt jogos - kisebbségi panaszok felhánytorgatásának felszíne alatt azon munkálkodtak, hogy a Magyarországhoz csatolt területek minél nehezebben kapcsolódjanak be az ország vérkeringésébe. Részükről a harc e területek visszaszerzéséért folyt. Reményeiket Németország támogatásába vetették, mint ahogy Magyarország kormányai is abban bíztak, hogy a németek oldalán, konkurenseikkel versenyre kelve megőrizhetik, ill. bővíthetik majd ezeket a területeket. Mindkét fél üldözte a haladó erőket, s bár belső berendezkedésében Magyarország ezen országokat egyelőre nem követte, nálunk is mindinkább teret nyertek a szélsőjobboldali pártok (nyilasok, imrédysták). A felvidéki, erdélyi, délvidéki haladó demokratikus hagyományok háttérbe szorultak, az átcsatolt területekről behívott képviselők az országos politikába többnyire a szélsőséges reakció oldalán kapcsolódtak be, akikkel szemben például a magyar revízió ügyével különben ízig-vérig egybeforrott Bajcsy-Zsilinszky Endrének is élethalálharcot kellett vívnia.
További súlyos problémát jelentett, hogy a visszacsatolt területeken kezdetben és átmenetileg mindenütt elrendelt katonai közigazgatás megszűnte után, a polgári közigazgatásra történt áttérést követően is fennmaradt a katonai hatóságok, biztonsági szervek, bíróságok túlzott befolyása. Ezek a szervek a kormány intencióit többnyire semmibe véve akadályozták az ottani viszonyok konszolidálódását.
Magyarország tragikus sorsú miniszterelnökének, Teleki Pálnak a magyar nemzetiségi politikáról vallott nézeteit leginkább egy kis füzete alapján ismerhetjük meg, amelyet a halála előtti évben, 1940 júliusában jelentetett meg, Magyar nemzetiségi politika címmel, nemcsak magyarul, hanem a nemzetiségek nyelvén is. Példányait „tájékozásul és miheztartás végett" küldette szét egy olyan időpontban, amikor a felvidéki és kárpátaljai területgyarapodások következtében a nemzetiségi politika jelentősége máris igen megnőtt - s még inkább várható volt ez a következő lépés, az erdélyi területrevízió esetére -, ám a visszacsatolt területeken szerzett friss tapasztalatok azt mutatták, hogy a nemzetiségi kérdés kezelése terén súlyos hiányosságok és hibák fordulnak elő. Növelte a veszélyt, hogy a kormány szélsőjobboldali ellenzéke a nemzetiségi problémák rendezésére megpróbált olyan törvényjavaslatot az országgyűlés elé terjeszteni, amely Németország e térségbeli érdekeit és igényeit várhatóan jobban szolgálná. A nyilasok e kísérletének leszerelésével összefüggésben is lényeges szerepe volt ennek a Teleki saját felfogását kifejtő, mértékadónak szánt kis kiadványnak.
Olyan ember nézeteivel találkozunk lapjain, aki élete alig több mint hat évtizedéből négyet Nagy-Magyarország ezeréves határai között töltött el, meg volt győződve a Kárpát-medence földrajzi egységéről, Magyarország történelmi hagyományainak erejéről, s aki minden képességét, sokoldalú - földrajzi, történelmi, statisztikai - tudományos felkészültségét Trianon igazságtalanságának ország-világ előtti kimutatására, a határok revíziójának előkészítésére fordította. Törekvései nem korlátozódtak a többségükben magyarlakta területrészek visszaszerzésére - csupán időlegesen érte be e szempontból kompromisszumokkal -, hanem a régi országterület, Szent István egykori birodalma teljes helyreállítását tekintette a magyar politika céljának. (Egyedül Horvátország és Burgenland visszaszerezhetőségét tartotta irreálisnak.) Ezzel összefüggésben nemzetiségi tömegeket akart visszaédesgetni az önkormányzat ígéretével, s a csonka ország maradék nemzeti kisebbségeivel szemben is megértőbb nemzetiségpolitikát szorgalmazott.
Mint Teleki többször is kifejtette, mindenekelőtt azért illette nemzetiségi politikáját „szentistváni" jelzővel, mert - a „szentistváni állameszme" jegyében - a történelmi Nagy-Magyarország helyreállítása múlik ezen. De a „szentistváni" nemzetiségi politika ettől elválaszthatatlan másik jelentése, hogy - mint első, szent királyunk Intelmei figyelmeztetnek - pozitív megítélésben kell részesülnie annak a körülménynek, hogy a magyarság más népekkel él együtt, s türelemmel, szelíd-seggel, atyai szeretettel kell bánni - saját jól felfogott magyar érdekből is - ezekkel a nemzetiségekkel. Gondolatainak jelentős része elvonatkoztatható korabeli, idejétmúlt összefüggéseitől, s mai körülményeink között is lehet számunkra - talán mások számára is - megszívlelendő mondanivalója.
„Vallom, hogy mindenkinek vitathatatlan joga a maga anyanyelvét, ősi szokásait, a maga tradícióit ápolni, és a magyar államnak, mint minden államnak, kötelessége más anyanyelvű polgárait ebben a törekvésükben támogatni, az ismereteknek anyanyelvükön való tanítását lehetővé tenni, sőt azt istápolni" - olvashatjuk Teleki állásfoglalását. Mint hangsúlyozta: „annak biztosítása, hogy a nemzetiségek kultúrájukat szabadon fejleszthessék, külön nemzetiségi jellegüket -modern szóval: népiségüket - megőrizhessék és ápolhassák, nemcsak megengedés dolga, hanem az is fontos, hogy mindenféle vonatkozásban az állam is támogassa ezt a fejlődést".
„A legteljesebb jogi és tényleges egyenlőség mindenféle vonatkozásban, az élet minden viszonylatában" - ez volt Teleki irányelve a nemzetiségi politikában. „Mindenkinek joga van anyanyelvét gyermekeire átörökíteni", e tekintetben a nemzetiségi szülőket nem szabad gátolni szabad akaratnyilvánításukban. Az álllamnak olyan iskolákat kell felállítani a nemzetiségek számára, ahol a gyermekeket anyanyelvükön nevelik magyar hazafiságra: hűségük népiségükhöz harmonikus egységben lehessen hűségükkel a hazájukhoz. „Az anyanyelv tanításáról nemcsak az elemi iskolákban, hanem a polgári és kereskedelmi iskolákban, valamint a középiskolákban is kell gondoskodni. Több gondot kell fordítani továbbá az óvodákban is az anyanyelv alkalmazására", az a helyes, ha „az óvónők a magyarul nem értő gyermekekkel anyanyelvükön beszélnek és játszanak".
„Az anyanyelv teljes és minden béklyótól mentes használata" kell hogy érvényesüljön „a nemzetiségek egyesületi életében, valamint természetesen az egyházi életben is". Hangsúlyozta, hogy „biztosítani kívánjuk az anyanyelv használatát a hatóságokkal és a hivatalokkal való érintkezésben". Nemzetiségi vidékeken a lakosság anyanyelvének ismeretét és használatát kívánta meg a tisztviselőktől, bíráktól, lelkészektől, tanítóktól, csendőröktől, s az ilyen vidékek magyar iskoláiban is szorgalmazta a nemzetiségi nyelv tanítását. A helyi hatóságoknak nyomatékosan figyelmükbe ajánlotta, hogy szociálpolitikai intézkedéseik során a nemzetiségi lakosság semmiféle hátrányt ne szenvedjen.
Teleki elismerte, hogy a törvényhozásnak is vannak feladatai nemzetiségi vonatkozásban, így hamarosan törvényt fogadtatott el „a nemzetiségi érzület büntetőjogi védelméről", hogy ne csak „a magyar nemzet gyalázása" legyen tilos. Átfogó nemzetiségi törvényt nem tervezett - ezt próbálták kihasználni a nyilasok a náci Németország népcsoportpolitikájának felajánlkozó törvényjavaslatuk benyújtásával -, ellenben mindennél fontosabbnak tartotta „a társadalmat a nemzetiségi probléma megértésére és átérzésére nevelni, a sajtó, egyesületek és általában a közönség nevelésének minden eszközével". Enélkül ugyanis a törvények, rendeletek nem érvényesülhetnek. Azt kívánta, hogy mindenki megértse: a nemzetiségek magyarosodása csakis önkéntes lehet, az együttélés tartós, természetes folyamatainak eredménye, mesterséges, erőszakos magyarosításuk megengedhetetlen, s következményeiben a magyarságra nézve is káros. Szakítani kell az első világháború előtti évtizedek sokban továbbélő, magyarosítást erőltető felfogásával és módszereivel, de óvakodni kell a nemzetiségi túlzásoktól is, amelyek az együttélésben kizárólag asszimilációs veszélyt látva, merev népi elkülönülési tendenciákat juttatnak kifejezésre. Ajánlotta magyar és nemzetiségi - személyi, egyesületi, intézményi - kapcsolatok ápolását egymás jobb megismerése és megértése érdekében.
Teleki Pál törekvései leküzdhetetlen ellenállásba ütköztek mind a magyar soviniszta erők, mind a nemzetiségi nacionalista túlzók részéről. A miniszterelnök mértékadónak szánt iránymutatásaival szemben meglehetősen más nemzetiségi politika valósult meg, nemcsak a visszacsatolt területek különösen kényes viszonyai között, hanem az „anyaország" nemzetiségei tekintetében is. Ismeretes, mennyire nyomasztóan hatott ez Telekire, aki rendkívül érzékeny lelkiismerettel felelősnek érezte magát mindenért, ami a vezetése alatt álló országban - a legjobb szándéka és kétségbeesett erőfeszítései ellenére - történik. A jugoszláv barátsági szerződés megszegésével kapcsolatos tragikus öngyilkosságába több más tényező is belejátszott. Ezek között nagyon súlyosan esett latba nemzetiségi politikájának kudarca.
A terület-visszacsatolás révén öntudatos nemzetiségi tömegekkel gyarapodott Magyarország - további nemzetiségi lakosságnövekedés lehetőségét is tekintetbe véve - „szentistváni" nemzetiségi politikát hirdetett, amely a magyarság érdekeit a nemzetiségekkel való együttélésben, a velük való méltányos bánásmódban, az erőszakos asszimilációs módszerek mellőzésében jelölte meg. Ennek a felfogásnak azonban erős ellentábora volt. Ők helytelenítették a nemzetiségek ilyenfajta „dédelgetését", hiszen azok az idegen uralom alatt, a magyarság rovására erősödtek meg, a magyar politikának tehát nem szabad őket nyelvükben, nemzeti öntudatukban az elért fokon meghagynia, politikai vagy akár csak kulturális szervezkedésüket megtűrnie. Az a körülmény, hogy a Magyarországhoz visszacsatolt területek nemzetiségi lakosságát a szomszédos szlovák, román, szerb, horvát soviniszta rendszerek magyarellenes szellemben erőteljesen befolyásolták, meglehetősen megnehezítette a mérsékelt magyar nemzetiségpolitikai törekvések érvényesítését azokkal szemben, akiket a nemzetiségi kérdés megítélésében és kezelésében a sérelmi attitűd, a visszafizetési szándék, az erőszakosságra való hajlam jellemzett. Ez az irányzat nemcsak azért volt nagyon káros és veszélyes, mert lehetetlenné tette a visszacsatolt területeken a magyar és a nemzetiségi lakosság közötti viszony javulását, hanem azért is, mert a magyarországi nemzetiségek minden sérelmét a szomszédos országokban a magyar lakosságon torolták meg. A kölcsönös sérelmek bizonyos fokú enyhítését, a nemzetiségi problémák valamelyes rendezését végül is többnyire a reciprocitás alapján közelítették meg: nemzetiségi iskolát, egyesületet, pártot akkor lehetett fenntartani vagy létesíteni, ha ugyanez a szomszéd országban is biztosítva volt a másik ország ott élő kisebbsége számára. A térség egyetlen országában sem indultak ki abból, hogy a nemzetiségi jogok tiszteletben tartása a körülményektől független kötelessége minden államnak.
A Felvidéken 1918 után bevezetett magyarellenes csehszlovák földreform Tele-&/-kormány által elrendelt revíziója (1939- március 5.) zűrzavart és bizonytalanságot okozott, amelyet a Bárdossy-kormány viszonylagos nyugvópontra juttatott az 1941. augusztus 2-i magyar-szlovák földbirtok-politikai megegyezéssel, amely leállította a szlovák telepesek eltávolítására, ill. a szlovákiai magyar birtokok elkobzására irányuló akciókat. A végső rendezést lényegében a háború végéig függőben hagyta, s addig kölcsönösen a zsidó birtokok felé terelte a magyar, ill. a szlovák parasztság földigényét. A magyar uralom alá került szlovákok részére 1939- április 28-án engedélyezett Slovenská Jednota c. lap körül tömörülő, szlovákiai befolyás alatt álló radikális szlovák nacionalista tábor 1941. augusztus 21-én váratlanul bejelentette a Szlovák Nemzeti Egység Pártja (Strana Slovenskej Národnej Jednoty) megalakulását, s a párt vezére, Emanuel Böhm magát a szlovák „népcsoport" vezetőjének nyilvánította. A magyar kormány nem akarta elismerni ezt a pártot a hazai szlovákság kizárólagos képviselőjének, s a visszacsatolt felvidéki terület nyugati részén a Michal Kalčok vezetésével már 1940. április 28-án megalakult Magyarországi Szlovák Keresztény Néppárttal (Slovenská Krest'anská L'udová Strana), keleti részén pedig Viktor Dvorcak vezetésével egy szlovák gazdapárt (Nasa Gazdovská Strana) 1941. október 1-jei létrehozásával próbált küzdeni ellene. Mivel azonban a Szlovákiai Magyar Párt jogállása (regisztrálása) a kölcsönösségen (reciprocitáson) múlott, s a Kalčok-párt 1942. januári felbomlásával az ellenállás még inkább kilátástalannak látszott, a Bárdossy-kormány végül is elismerte a Böhm-iélt pártalakulást. A nemzetiségi kérdés kezelése miatti vita, amely 1941 novemberében csak Ribbentrop német külügyminiszter közbelépése, Bárdossy magyar és Tuka szlovák miniszterelnök személyes berlini tárgyalásai folytán nem vezetett a diplomáciai viszony megszakadásához Magyarország és Szlovákia között, így elcsendesedett.
Kárpátalján az 1940. szeptember 12-én kinevezett új kormányzói biztos, Kozma Miklós, az autonómia gondolatának elaltatásán fáradozott. Az ott élő magyarokkal közös, és érdemileg magyar vezetés alatt álló szervezetekbe igyekezett tömöríteni a nemzetiségi lakosságot a „magyar-rutén sorsközösség" jegyében (Kárpátaljai Bajtársak Bercsényi Szövetsége). A Szovjetunió elleni hadba lépés -1941. június 26—óta katonai felvonulási területté vált Kárpátalja lakosságát az állandó „nemzetvédelmi" megfigyelés és zaklatás, a meg-megújuló razziák és perek nyugtalanították. A szélsőséges magyar nacionalista körök, amelyek a magyarországi nemzetiségi kérdés megoldását a nemzetiségek eltávolításában s a külföldön élő magyarok hazatelepítésében látták, Kárpátalja egész nem magyar lakosságát ki akarták telepíteni a megszállt szovjet-ukrán területekre. A katonai vezetés - különösen Werth Henrik, a vezérkar főnöke - osztotta ezeket a nézeteket. Bárdossynak, aki a soknemzetiségű „szentistváni" Magyarország eszméjét vallotta, 1941. augusztus 19-én erélyesen kellett fellépnie az ilyen törekvésekkel szemben. Az „állampolgárságukat igazolni nem tudó" zsidókat - mintegy 18 000 embert - azonban 1941 augusztusában minden további nélkül deportálták; túlnyomó többségüket Ukrajnában meg is gyilkolták. Kozma december 4-i halála után Tomcsányi Pál lett Kárpátalja kormányzói biztosa.
Észak-Erdélyben és a Székelyföldön mellőzték a Felvidéken oly sok sérelmet okozott nemzethűségi igazoló eljárásokat, amelyek inkább az idegen uralom alatt elszenvedett magyar sérelmek megtorlását, mint a megbékélést és a konszolidációt szolgálták. A román földreform revíziójára megindult munkálatok az erdélyi magyar középbirtokosság - mint „nemzetfenntartó erő" - megerősítését tartották elsőrendű feladatnak. A nemzetiségi iskolapolitikát a Dél-Erdélyben román uralom alatt maradt magyarok iskolajogainak nem alaptalan féltése is korlátok között tartotta. A román nemzetiségi igények képviseletében főleg a görögkeleti egyház lépett fel, maga mögött tudva a román kormány támogatását.
A Délvidéken a szerb telepeseket - amíg a németek ezt meg nem tiltották -szerbiai területre toloncolták, később nyugat-dunántúli internálótáborokba vitték. Helyükbe mintegy 13 000 bukovinai székelyt telepítettek. A polgári közigazgatás bevezetése után is érvényben maradt a katonai közigazgatás számos, a nemzetiségi lakosságot sújtó intézkedése. A jugoszláv földreform revíziója a nemzetiségi őslakosságot is károsította, s ráadásul iskoláinak, kultúrintézményeinek a működését is akadályozták. Nemcsak a szerbeket üldözték, hanem az öntudatos bunyevácokat is. A parlamentbe a kormánypárt tagjaiként behívott 26 délvidéki képviselő közül 19 volt magyar, 3 német, 2 bunyevác és 2 szerb. A délvidéki területeken gyakorta tapasztalt szabotázscselekmények, fegyveres akciók állandó nyugtalanságban tartották a magyar hatóságokat. A vezérkar főnöke különbíróságának helyszíni ítéletei alapján végrehajtott tömeges kivégzések mellett rettenetes tömeggyilkosságok szolgálták a megfélemlítést. 1942 januárjában a zsablyai és titeli járásban számottevő katonai és csendőri erők igénybevételével végzett „tisztogatás" során 1800 embert öltek meg, Újvidéken pedig legkevesebb 3300 szerb és zsidó áldozatot követelt a „razzia".
Ami a nemzetiségi iskolapolitikát illeti - nem hallgatva el, hogy a kisebbségi iskolákban magyar tagozatokat létesítettek, és a nemzetiségi tanulók egy részét lassanként ezekre irányították át, s nem feledve a nemzetiségi tanerők áthelyezésével stb. folytatott manipulációkat sem -, bizonyos ködösítések ellenében nem felesleges konkrétan utalni a visszacsatolt területeken a magyar uralom éveiben működött nemzetiségi iskolák számára és fajtáira. Az első bécsi döntéssel Magyarországhoz került felvidéki részen a szlovákságnak 118 népiskolája volt; 74 A típusú, 38 B típusú, 7 C típusú. Volt 7 polgári iskolájuk, l-l kereskedelmi, ill. felső ipariskolájuk, 2 gimnáziumuk. Az 1939 márciusában magyar uralom alá vett Kárpátalján a rutén népiskolák pedagógus-szükségletének ellátására tovább működött a 2 tanítóképző. Bár a rutén középiskolák számát némileg csökkentették, 3 gimnáziumuk, 17 polgári iskolájuk fennmaradt. A második bécsi döntéssel Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélyben A típusú iskolaként, tehát teljes román tannyelvvel, s a magyar nyelvet kötelező tantárgyként oktatva működött tovább 1345 román népiskola. 4 román felekezeti középiskola mellett 1 állami román tannyelvű gimnázium és 4 gimnáziumi tagozat működött. Megemlítendő, hogy a magyar kormány az észak-erdélyi magyar középiskolákban a román nyelv kötelező tantárgyként való oktatását rendelte el, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem vették szigorúan e rendelkezés lelkiismeretes végrehajtását. Az 1941 áprilisában magyar uralom alá vett Délvidéken a szerbek által lakott 106 község közül 94-ben folyt továbbra is szerb tannyelvű elemi iskolai oktatás; Újvidéken a szerbeknek gimnáziumuk volt, s később polgári iskolájuk is újra megnyílt. A Muraközben viszont a horvát tannyelvű iskolákat magyar tannyelvűvé tették.
A nemzetiségi művelődéspolitikában, mind iskolai, mind iskolán kívüli vonatkozásban, megfigyelhetők voltak olyan törekvések, amelyek a Magyarországhoz visszacsatolt területek nemzetiségei körében használatos tájnyelvet előnyben részesítették, sőt szembeállítani igyekeztek az illető nemzeti irodalmi nyelvvel, hogy ezeket a néprészeket, amelyeknek a magyarokkal való vérségi keveredettségét is hangsúlyozták, ezáltal is megkülönböztessék a határokon túli nemzeti törzsüktől, így Kárpátalján, ahol a csehszlovák uralom éveiben az orosz és ukrán nyelvi irányzat harca folyt, a magyar uralom mindkettőt megpróbálta háttérbe szorítani, a rutén népnyelvet karolva fel; ennek az ún. „kárpát-orosz" vagy másként „magyarorosz" irányzatnak a célkitűzéseit szolgálta grammatikai és egyéb munkálataival a létrehozott Kárpátaljai Tudományos Társaság, és folyóirata, a Zorja. A visszacsatolt felvidéki területsáv keleti részén a keletszlovák, ún. szlovják dialektust próbálták favorizálni a szlovák nyelvvel szemben, fejlesztése bázisául létrehozva az Oj Cizna Slovjackát, a Szlovák Atyai Örökség elnevezésű társadalmi szervezetet, mely ellenlábasa kívánt lenni a Matica Slovenskának, a szlovák nyelv és művelődés nagy múltú nemzeti intézményének. (Ez utóbbi létrehozta magyarországi megfelelőjét, a Matica Slovenská v Uhorskut, de alapszabályát nem hagyták jóvá.) Hetilapot is adtak ki szlovják nyelven: Nasa Zástava volt a címe. A Délvidéken, a Muraközben, szintén a helyi nyelvjárást igyekeztek önállósítani a horvát nyelvvel szemben, mint „medzimurec" nyelvet. Ennek az irányzatnak is volt lapja: a Topol. Mindezek a próbálkozások azonban sikertelenségre voltak kárhoztatva: egyrészt súlyos támadásokat váltottak ki a magyarországi nemzetiségi művelődéspolitika ellen, amit nem lehetett teljesen figyelmen kívül hagyni, másrészt magyar sovi-niszta körök a nemzetiségi nyelvek ápolását tájnyelvi formában is helytelenítették, végül, de egyáltalán nem utolsósorban, maguk a nemzetiségek is megalázónak tartották, hogy a tájnyelvet kijátsszák azzal az irodalmi nyelvvel szemben, amelyen korábbi iskoláztatásuk két évtizeden át folyt. A szerb nemzetiség súlyos sérelme volt, hogy 1826 óta fennállott kultúrintézményüket, a Srpska Maticát, a magyar hatóságok - átmenetileg - bezáratták.
A nemzetiségek nyelvén megjelenő lapok fontos szerepet játszottak a nemzetiségi művelődésben. A szlovák nyelvű lapok közül nagy múltra tekinthetett vissza a Magyarországon a trianoni időkben is megjelent Slovenské Noviny, de az újonnan visszacsatolt Felvidék Szlovákiából erősen befolyásolt szlováksága ezzel sikeresen állította szembe, mint saját alapítását, a hamarosan napilappá vált Slovenská Jednotát. Kárpátalján napilapként jelent meg a Ruszkaja Pravda és a Karpato-ruszkij Holosz, hetilapként a Ruszkij Vesztnyik, és havi folyóiratként az Uhroruszkij Szvit. Az észak-erdélyi románok lapjai a Tribuna Ardealului c. napilap, a Sáptámána c. hetilap, és a Viata Ilustratá c. havi folyóirat voltak. A magyar uralom alatt megjelent szerb lapok: Nova Posta, Ponedeljak, Ilustrovana Nedelja, Srpsko Kolo. Külön tanulmányt érdemelne, hogy e nemzetiségi lapok mennyiben alkalmazkodtak a magyar nemzetiségi politika által megkívánt „szentistváni" gondolathoz, ill. mennyiben álltak ezzel ellentétes külső befolyások alatt.
A nemzetiségi művelődést szolgáló egyesületek, társulatok részben maguk a nemzetiségek által létrehozott és működtetett művelődési szervezetek voltak, amelyek a nemzetiségi anyanyelven fejtették ki tevékenységüket, részben magyar egyesületek, amelyek két típusba sorolhatók: az egyik magyar és nemzetiségi nyelvű vegyes programokkal igyekezett előmozdítani a közeledést, a megértést, a megismerkedést egymás kultúrájával; a másik egyoldalúan arra szorítkozott, hogy magyar nyelvtanfolyamokra szervezze be tömegesen a nemzetiségeket.
1885 óta fennállt, s most a felvidéki és délvidéki szlovákok között is szervezkedésbe kezdett a Magyarországi Szlovák Közművelődési Társulat (Uhorsko-krajinsky Vzdelávací Spolok Slovensky). A Szlovákiai Magyar Kulturális Egyesület (SzMKE) működésének biztosítása ellenében engedélyezték a magyarországi szlovákok katolikus szervezetét, a Szent Adalbert Egyesületet (Spolok Svátého Vojtecha), és megalakult a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testületének (KALOT) szlovák tagozata, mint Katolikus Ifjúsági Szövetség (Sdruzenie Katolíckej Mládeze). Ez utóbbinak Pramefí címmel lapja is volt. Mintegy 70 helyi szervezetet alakított, népfőiskolai előadás-sorozatokat rendezett. Tevékenységét a magyar helyi hatóságok nem nézték jó szemmel; állandóak voltak súrlódásai a magyarosítási törekvéseket valló leventeszervezettel. Magyarosító célú népművelő tevékenységet e visszacsatolt felvidéki részen a Széchenyi Magyar Kulturális Egyesület fejtett ki.
Kárpátalján a magyar hatóságok az ukrán irányzatú Proszvita kultúregyesületet és az orosz irányzatú Duchnovics Társaságot egyaránt megszüntették. Helyükbe a Kurtyák Iván Közművelődési Egyesület lépett, amely a „magyarorosz", „kárpátorosz" irányzatot képviselte. Nem váltotta be a hozzá fűzött várakozásokat: a rutén intelligencia nem érezte magáénak, a kárpátaljai magyar intelligencia viszont bizalmatlan volt tevékenységével szemben. Ekkor arra tettek kísérletet, hogy magyar és „magyarorosz" értelmiségiek közös szervezetben összefogva végezzenek Kárpátalján népművelő munkát: így jött létre a Kárpátaljai Rákóczi Kultúrszövetség. A kárpátaljai magyar értelmiség jelentős része azonban a rutén értelmiséggel való együttműködés helyett helyesebbnek vélte, ha kifejezetten magyar karakterű, és magyarosító célú népművelő munkát végez a nemzetiségi lakosság körében. Ők a Beregszász központtal működő ÉMKE (Északkeletmagyarországi Magyar Kulturális Egyesület) keretében tevékenykedtek. Érdemes megemlíteni még, hogy Kárpátalján a magyar uralom alatt egy olyan vándor színtársulat működött, amely a Magyarorosz Nemzeti Színház elnevezést viselte, s egyaránt voltak magyar és „magyarorosz" nyelvű előadásai.
Észak-Erdélyben az Astra Román Irodalmi és Népművelődési Egyesület mellett számos görögkeleti és görög katolikus - általános, ill. férfi-, női, ifjúsági - egyesület tevékenykedett. Hangversenyeket, irodalmi esteket, műkedvelő színielőadásokat, táncmulatságokat rendeztek; ezek programján szinte kizárólag román szerzők művei szerepeltek, román dalok és táncok, népi játékok. Magyar számokat tüntetőleg nem adtak elő. Ezzel szemben megállapítható, hogy az észak-erdélyi iskolák rendezvényeire, főleg a középiskolákban, a románul is tudó magyar pedagógusok olykor teljesen román számokból álló, és román nyelven előadott műsort állítottak össze, vagy olyan vegyes programot, ahol a magyar és a román számok egymást váltogatva, egyenlő arányban kaptak helyet. Ez akkor is figyelemre méltó, ha tudjuk, hogy Észak-Erdélyben is szerepet játszottak magyarosító tendenciák a művelődéspolitikában.
A Délvidéken a Srpska Matica felfüggesztett tevékenységének későbbi - 1943. évi - engedélyezésével szerb vonatkozásban rendeződtek valamelyest az iskolán kívüli nemzetiségi művelődés ügyei, nem így horvát vonatkozásban. A Horvát Kultúrközösség (Hrvatska Kulturna Zajednica) létesítésére irányuló törekvésnek, amelyet kívülről a horvát állam támogatott, a magyar művelődéspolitika nem adott teret, ehelyett egy Bunyevác-Sokác Kultúrszövetség engedélyezését fontolgatta, de bizalmatlanságból ez sem valósult meg.
Ugyanebben az időszakban a német nemzetiség iskola- és művelődésügye a következőképpen alakult: A Volksbund a volt trianoni országterületen 17 saját népiskolával, 3 polgári iskolával (Hidas, Németbóly, Baja), 2 gimnáziummal (Budapest, Pécs) rendelkezett. Az észak-erdélyi szász evangélikus egyház 47 népiskoláját adta át a Volksbundnak. Ezzel függött össze a Volksbund azon meddő törekvése, hogy a volt trianoni területen is német nemzeti egyházakat alakítson -mindenekelőtt evangélikus vonalon - s így megszerezhesse azok iskoláit. Erőfeszítései, hogy a Német Birodalomból hozathasson pedagógusokat, mégpedig nemcsak a Volksbund-iskolák, hanem általában a német kisebbségi iskolák tanerőszükségletének ellátására, a tanárok nemzetiszocialista szellemiségétől tartó kormány részéről elutasításra találtak, s a Németországból behozott tankönyvek, taneszközök szétosztását sem engedték meg, azokat kizárólag a Volksbund-iskolák használhatták. A német nemzetiszocialista nevelési módszerek, tantervek, tantárgyi célkitűzések csak a Volksbund-iskolákban érvényesülhettek; egyébként az ország német nemzetiségi iskolái - amelyek lehetőséget kaptak a teljes körű anyanyelvi oktatásra, de a magyar nyelvet kötelező tantárgyként megtartották - a magyar hazafias nevelés akkori értelmezésének megfelelő munka színterei voltak, ahol nem tűrték meg a német nemzetiszocializmust. A Volksbund-iskolák növendékeiből alakult kultúrcsoportok, tanáraik vezetésével, járták a német falvakat, ahol olykor a magyar - vagy magyar érzelmű német - iskolán kívüli népművelés ellenakcióiba ütköztek. A Hitler-ifjúságba (Hitlerjugend) és a Német Leányok Szövetségébe (Bund Deutscher Mádel) beszervezett németországi iskolás gyerekek, akiket a bombázások és a közellátási nehézségek elől Magyarországra küldtek, a német nemzetiségi falvak iskoláiban folytathatták tanulmányaikat, és náci ifivezetőik irányításával sok helyütt a szó szoros értelmében botrányos támogatást nyújtottak a Volksbundnak a német nemzetiségi lakosság, s különösen az ifjúság körében folytatott, nemzetiszocialista szellemű, erősen átpolitizált kulturális tevékenységéhez.
A Szovjetunió elleni hadjáratban Németország és Magyarország között létrejött fegyvertársi viszonyt a Volksbund igyekezett fokozottan felhasználni a magyarországi német népcsoport-autonómia kiépítésére, törekvései azonban továbbra is beleütköztek a magyar kormány és a hatóságok ellenállásába, amelyek számos kibúvót találtak a bécsi német népcsoportegyezmény paragrafusai alól. Emiatt német részről újabb, egészen részletes és kijátszhatatlan egyezmény kidolgozására került sor, amelyet annak ellenében reméltek a Bárdossy-kormínnyal elfogadtathatni, hogy magyar kézre engedik a Jugoszlávia elleni akció alkalmával már a magyaroknak ígért, de továbbra is német csapatok által megszállt Bánátot. Hitler azonban - Szerbia és Románia heves ellenzésével is számolva - mégsem adta át e területet. Ribbentrop német birodalmi külügyminiszter és az SS birodalmi vezére, Himmler pedig úgy döntöttek, hogy nincs szükség a magyarországi németség jogi helyzete újjárendezésének igényével fellépni, mert a legfontosabb kérdésekben enélkül is engedékenységre lehet bírni a magyar kormányt, mégpedig úgy, hogy a népiségi elkülönülés engedélyezését a kilátásba helyezett áttelepítés perspektívájában szorgalmazzák. Valóban ez történt: az 1940-1941. évi területgyarapodások következtében Európa legnagyobb német népcsoportjává lett magyarországi németség számára a náci mintájú népcsoport-autonómia több fontos irányító szervét sikerült a Volksbundnak létrehozni a magyar kormány részint egyenes, részint hallgatólagos beleegyezésével. 1941. július 29-én megalakult a Deutsche Jugend, amely a német ifjúság nemzetiszocialista szellemű, militarista nevelését vette kezébe, október 30-án pedig a Deutsche Volkshilfe, amely a szociális segélyezés vonalán valósította meg a népcsoport önkormányzatát. A visszacsatolt területeken már meglévő fejlett német gazdasági szervezetek, szövetkezetek, pénzintézetek mellé a trianoni országterületen is hozzáláttak hasonlók létesítéséhez. Az így kiépülő népcsoportszervezet káderszükségletének kinevelésére 10 nemzetiszocialista nevelőotthont tartott fenn a Volksbund az országban. Külön német nőszervezet (Frauenschaft), diákszervezet (Studentenschaft), szakmai szervezetek (Fachschaften) létesültek. A német kormány nem önzetlenül támogatta a magyarországi németséget: befektetéseit a népcsoport vérével kívánta kamatoztatni a szovjetellenes háborúban. Himmler „németnépi hadkötelezettség" (deutschvöl-kischer Wehrpflicht) elve alapján azt akarták elérni, hogy a magyarországi németek ne a magyar honvédségben, hanem a német véderő tagjaiként, s különösen az SS-alakulatokban teljesítsék katonai szolgálatukat. A Bárdossy-kormány 1942. február 20-án hozzájárult a német kormány azon kívánságához, hogy a Volksbund segítségével 20 000 „népinémet" önkéntest toborozhasson az SS-be, azzal a kikötéssel, hogy az SS-hez bevonulókat megfosztja magyar állampolgárságuktól. Az SS-toborzás engedélyezésénél az a felfogás játszott szerepet, hogy akik - döntő mértékben nyilván azok közül, akik a népszámláláskor is nem magyarnak, hanem német nemzetiségűnek vallották magukat - a magyar honvédséggel szemben fennálló hadkötelezettségük helyett a német hadseregben való szolgálatot önként vállalják, azoknak az SS-be való jelentkezésük egyet jelent a Németország javára történő optálásukkal. Bevonulásukat egyenlőnek tekintették a kitelepüléssel, s a háború végén - a kötendő egyezmény keretében - családtagjaikat is kitelepítendőnek ítélték.
Az SS-toborzási egyezmény végrehajtására már a Kállay-kormány (1942. március 9-1944. március 19.) első hónapjaiban került sor. Az SS-hez bevonulok hozzátartozóinak a Volksbund jelentős segélyek folyósítását ígérte a Német Birodalomból, Kállay azonban nem járult hozzá, hogy ezek összege meghaladja azokét, akik a magyar honvédséghez vonulnak be.
A Szovjetunió elleni háború éveiben már a Bárdossy-kovmíny is, de még inkább Kállay Miklós kormánya számos engedményt tett a német nemzetiséget szervező Volksbundnak - így hallgatólagosan tudomásul vette a hazai németek háborús gazdasági munkaszolgálatának (Wirtschaftlicher Kriegsdienst der Heimat) bevezetését 1942 áprilisában -, de ugyanakkor szorgalmazta, hogy Berlinből fékezzék meg a Volksbundot, arra hivatkozva, hogy harcias modorával, a magyar állam, a kormány, a hatóságok tekintélyének csorbításával zavarja a szövetséges Magyarországot háborús erőkifejtésében. Kállay 1943. június 6-8-i németországi látogatásakor arra is hivatkozott Ribbentrop előtt, hogy a magyarországi németek kitelepítését Hitler megígérte Horthynak, addig is kötelesek azonban tisztességesen viselkedni. Az SS birodalmi vezére, Himmler, aki a náci Németország politikai eszközeivé tett külföldi német népcsoportszervezetek felett a háború éveiben a legfelsőbb felügyeletet gyakorolta, ismételten is figyelmeztette Bascht, a magyarországi német népcsoport vezetőjét, hogy hagyjon fel a magyarsággal szembeni német „népiségi harcával" s az legyen legfőbb gondja, hogy a magyarországi németség minél több katonát és terményt adjon Németországnak.
Kállay említett németországi látogatásakor egy újabb magyarországi SS-toborzó akció iránti kívánságot terjesztettek neki elő, amihez a miniszterelnök azonnal megadta ugyan elvi hozzájárulását, de az előző akció alkalmával tapasztalt visszásságok kiküszöböléséhez ragaszkodva, jelentősen késleltette annak megindítását. A magyar haderő 1943. januári voronyezsi katasztrófája, majd a német hadsereg februári sztálingrádi veresége következtében kialakult hangulatban nagyon nehezen indult toborzás kibontakoztatásának nem kedvezett az sem, hogy Olaszország kivált a háborúból, ezért 1943 nyarától megerősödött Magyarországon is a kiútkeresés. A toborzás, amelytől újabb 20 000 népinémet önkéntes bevonulását várták, végül is 1944 februárjában zárult. A nehézségekre való tekintettel Basch azt javasolta a német kormánynak, hogy a továbbiakban kényszersorozás engedélyezését kell a magyar kormánytól követelni.
Az SS-toborzással szemben a magyarországi németség körében mutatkozó ellenállás egységes mederbe terelte a náci-volksdeutsch irányzattal, a népcsoportszervezetté nyilvánított Volksbunddal kapcsolatos ellenérzéseket. Ezeket már régebb óta táplálta a szociális ellentét, amely a gazdákat jórészt távol tartotta a szegényebb elemekre támaszkodó Volksbundtól; az egyházhoz, a vallási tradíciókhoz való ragaszkodás, amelyet sértett a volksbundista „újpogányok" gúnyolódása; hazafias érzületük, amelyet zavart a német népi büszkeség magyarellenes gőggé fokozódása, a „népiségi harc" hirdetése, a „népiségi elkülönülés" követelése. Ez sok tekintetben meg is valósult (külön német iskola, külön német egyház, külön német gazdasági szövetkezetek, külön német ifjúsági és női szervezetek, s most íme külön német katonáskodás is az SS-ben). A német, ill. német származású falusi értelmiség, amely nem nézte jó szemmel a németországi ösztöndíjakon kinevelt volksdeutsch értelmiség agitációját, a vidéki magyar értelmiség és tisztviselők egy részével összefogva, szervezni kezdte a volksbundisták ellenfeleit.
A hazához hű, Volksbund-ellenes németek megszervezését 1941 novembere óta sürgették erőteljesebben, de csak kerek egy esztendő múlva bontakozott ki ténylegesen a Hűségmozgalom (Treuebewegung) - a Dél-Dunántúlon, Bonyhád központtal - a miniszterelnökség, a belügyminisztérium, a nemzetvédelmi propagandaminisztérium titkos támogatásával. A mozgalom sajtójának szerepét - kimondatlanul, de ténylegesen - egy Apatinban, Berencz Ádám apátplébános szerkesztésében megjelenő német nyelvű hetilap, a Die Donau látta el, amely egyedülálló nyíltsággal lépett fel Magyarországon a német nemzetiszocializmus ellen, támadta a Volksbundot és az SS-toborzást. Az a felhívás, amelyet a Hűségmozgalom 1943- március 15-én bocsátott ki, a németeket (és más nemzetiségeket) a magyarokkal együtt a „szentistváni állameszme" jegyében szólította kiállásra a magyar hazához és a náci „újpogányságtól" fenyegetett kereszténységhez való hűség mellett. Az, hogy politikai értelemben a magyar nemzethez tartoznak, természetesen nem zárta ki a nemzetiségi anyanyelv és szokások megőrzését. A Hűségmozgalom gyakorlatilag mégis a magyar nyelv tüntető használatát, a nemzetiségi iskolákról való lemondást tekintette a magyar hazához való hűség kritériumának, s ez rontotta a mozgalom vonzerejét. Az a támasz, amelyet számára a magyar kormány - nem kellően következetes - titkos támogatása jelentett, egyúttal elszigetelését eredményezte a függetlenségi mozgalomtól, különösen annak baloldali erőitől. Amennyire náciellenes, annyira markánsan antimarxista, szociáldemokrata- és kommunistaellenes is volt a Hűségmozgalom. Nemcsak német nemzetiségi programmal, de demokratikus társadalmi programmal sem rendelkezett. A Hűségmozgalom propagandája is jórészt kimerült abban, hogy figyelmeztette a németséget: a magyar hazához hűtleneket majd áttelepítik. E propaganda hatására sokan kiléptek a Volksbundból, ill. továbbra is távol tartották magukat tőle, de csak csekély számban csatlakoztak a Hűségmozgalomhoz.
A magyarországi német népcsoport-vezetőség által Berlinbe küldött jelentések a magyar kormány által titokban támogatott Hűségmozgalmat mint nagyon veszélyes ellenséget tüntették fel, amelyet - a Die Donauval együtt - mielőbb be kellene tiltatni. Különös aggodalommal kísérték figyelemmel az SzDP és a Független Kisgazdapárt 1943 nyarán létrejött szövetkezését is, amellyel szemben reményeik szerint a Pálffy-[í\z nyilasok és a szélsőjobboldali útra tért Imrédy - volt miniszterelnök - Magyar Megújulás Pártjából alakult Nemzetiszocialista Pártszövetség szolgálhatott leginkább ellensúlyul. Basch a Szálasi-féle Nyilaskeresztes Párttal is szövetkezett „a belső front szilárdítására", a háborúból való kiválási törekvések ellenében, de elsősorban a Nemzetiszocialista Pártszövetségben látta azt az erőt, amely az egyre inkább „defetista" Kállayt elmozdíthatja, és Magyarországot megtarthatja „a szövetségesi hűség útján". A népcsoportvezetőség „megoldási javaslatokat" juttatott el németországi „illetékes helyekre", amelyekben az előadott különböző variánsok között Magyarország német megszállása s ezzel összefüggésben a Volksbund politikai jelentőségének növelése is szerepelt. A Volksbund szerepet vállalt Magyarország háborús gazdasági teljesítőképességének felmérésében, a németek elől rejtett tartalékai feltárásában. Maga is szította a zsidóellenes hecc-kampányt, információs és propagandaszolgálatot végzett azért, hogy az ország kitartson a németek oldalán. Német Legénység (Deutsche Mannschaft) néven létrehozott rendfenntartó alakulatai a népcsoport önvédelmét, valójában a velük nem szimpatizáló németek terrorizálását szolgálták.
A Kállay-kormány már 1942 nyarán foglalkozni kezdett azzal, hogy javítani kellene a nemzetiségpolitikán. Ennek indokait igen plasztikusan foglalta össze a miniszterelnökség nemzetiségi osztályát vezető Pataky Tibor: „Külpolitikai érdekek és a jövő azt kívánják, hogy a mi nemzetiségi politikánk pozitív irányú legyen és kielégítsük a hazai nemzetiségek jogos kívánságait. Ez később a mi javunkat fogja szolgálni, ha a béketárgyalások alkalmával ezek a kérdések felvetődnek. Ennek megfelelően a magyar kormány semmiféle retorziós kisebbségi politikát nem fog folytatni, eltér a reciprocitás elvétől, és a maga belső intézkedéseinél nem hagyja magát befolyásoltatni attól, hogy Romániában és Szlovákiában milyen a magyar kisebbség helyzete." Megkezdődött a nemzetiségi iskolapolitika bizonyos revíziója, amely azonban, mint kiderült, csupán látszateredményeket hozott. Elhatározták a rendszeres iskolán kívüli népművelés fokozatos megszervezését a nemzetiségi lakosság körében, lehetőség szerint a nemzetiségi anyanyelv alkalmazásával. A nemzetiségi sajtó néhány új lappal gyarapodhatott, itt-ott szellemében is pozitív változás volt észlelhető, mint pl. a Slovenská Jednotánál, amelynek szerkesztőségébe időközben antifasiszta elemek is kerültek, s a lapnak németellenes színt adtak. De a Kállay-koxminy nem védelmezte meg ezeket a haladó nemzetiségi erőket a félreállításukra törő nemzetiségi fasiszta mozgalmaktól, sőt - mint Ján Baőík letartóztatása mutatta a Szlovák Főiskolai Hallgatók Egyesületében (Spolok Slovenskych Vysokoskolákov) - maga is részt vett azok - mint kommunisták vagy kommunistagyanúsak - üldözésében. Böhm szlovák „népcsoportvezető" mellőzésben részesült egy idő óta a magyar kormány részéről, helyette később a hatékonyabb Jozef Kelement választotta tárgyalópartnerül.
Kárpátalján Brody pártja továbbra is kilátástalanul sürgette az autonómiát, Fencik egyetértett a vármegyék helyreállítására irányuló, a nemzetiségi területi autonómiát ellenző magyar törekvésekkel. A kisebbség nyelvét megtanulni, sőt tűrni sem akaró tisztviselők viselkedése, a rutén vasutasok, tanítók tömeges áthelyezése magyar területekre, a csendőrségi zaklatások gyakorivá válása, a tömegesen elítéltek számának növekedése és az ezen ítéletek elleni tiltakozások szaporodása utalnak e terület helyzetére. Kállay 1942. októberi ungvári beszéde nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Az észak-erdélyi románság politikailag nem szervezkedhetett. A magyar és a román kormány megegyezése alapján Emil Hapeganu képviselte érdekeit. (A délerdélyi magyarságot pedig Gyárfás Elemér, ám a magyaroknak itt volt egy szervezetük is, a Romániai Magyar Népközösség.) A román kisebbség legelemibb sérelme a nemzetiségi diszkrimináció szempontjait érvényesítő észak-erdélyi közellátási politika volt, amely - mint Kárpátalján - valóságos éhínséget idézett elő a nem magyar falvakban. (Hasonló diszkriminációs elveket érvényesített Dél-Erdélyben a román kormány a magyar gazdákkal szemben a terményrekvirálás esetében.) Kállay már 1942-ben miniszterközi bizottságot állított fel Kolozsvárott a panaszok helyszíni kivizsgálására, de nem sok eredménnyel, mert ez a bizottság is természetesnek tartotta, hogy a magyarság vélt vagy valódi érdekeit a románság rovására érvényesítsék. A kormány rendelete, amely a visszacsatolt területeken végrehajtandó földreform-revízió során előírta az erdőbirtokok visszajuttatását az eredeti tulajdonosok számára, különösen Erdélyben volt sérelmes. További elkeseredést szült, hogy erőltették a görögkeleti vallásúak áttérését, ill. egy magyar szertartásnyelvű görögkeleti egyház létrehozását, és „visszamagyarosítási" akciót kezdeményeztek. Az Erdélyt megosztó határ túlsó oldalán román részről folytatott nacionalista politika - mint korábban egész Erdélyben - hasonló módszerekkel és kíméletlenséggel dolgozott, és ebben a magyar közvélemény nagy többsége felmentést látott minden lelkiismereti aggály alól. A tömeges menekülés a határ egyik oldaláról a másikra, jelezte a helyzet súlyosságát. Az Erdélyi Párt magyar párt volt, amely lehetetlennek tartotta az erdélyi románság panaszaival való foglalkozást mindaddig, amíg az erdélyi magyarságnak is vannak súlyos panaszai.
A délszlávokkal szembeni magyar nemzetiségi politika revíziójának szellemében feloldották a zár alól az egyházi és kulturális célokat szolgáló szerb egyházi birtokokat, engedélyezték az eddig betiltott Sprska Matica kultúregyesület működését, megszüntették a délszláv telepesek internálását, visszatérhettek a Bácskába, ahol őslakosnak számító szerb gazdáknál vállalhattak munkát. Politikai szervezkedést a délszlávoknak sem engedélyeztek. A megbékélés útjában mindenekelőtt az újvidéki véres események álltak. A lakosság lemészárlásában főbűnös honvéd-, ill. csendőrtisztek ellen indított eljárást Horthy 1942. augusztus 13-án megszüntette. Bajcsy-Zsilinszky Endre ellenzéki (kisgazdapárti) képviselő sokáig hasztalan követelte - példátlanul heves parlamenti viharok közepette - a bűnösök megbüntetését, ám később már a kormány is szükségesnek látta ezt. 1943. december 14-én kezdte meg a vezérkar főnökének különbírósága az ügy tárgyalását, a szabadlábon védekező vádlottak azonban 1944. január közepén Németországba szöktek.
1944. március 19-én bekövetkezett Magyarország német megszállása, amelyet Basch lelkes felhívásában üdvözölt. A Volksbund ellenfeleit - a Hűségmozgalom vezetőit, de Gratz Gusztávot, a Volksbildungsverein egykori elnökét is - a Gestapo letartóztatta. A német megszálló csapatoktól azonban a Volksbund nem kapta meg a remélt támogatást ahhoz, hogy átvegye a hatalmat a német településterületeken, a német külügyminisztérium pedig, a szuverenitás látszatát akarván adni Sztójay Döme bábkormányának (1944. március 22-augusztus 29), leintette Basch azon törekvését, hogy a német népcsoport-vezető végre beépülhessen - szlovákiai és horvátországi mintára - a kormányba. Sztójay miniszterelnök mindenesetre fogadta Bascht, dicsérte „mértéktartásáért", s elébe ment követeléseinek: elrendelte a Hűségmozgalom felszámolását, a Die Donau betiltását, a Volksbund-ellenes közigazgatási tisztviselők eltávolítását, a különböző sérelmek kivizsgálását és orvoslását. Betiltásra került az SzDP és a Független Kisgazdapárt is.
A német megszállás idején, 1944. április 14-én került sor az SS harmadik magyarországi hadkiegészítő akciójára vonatkozó egyezmény aláírására. Ez már - az önkéntesség látszólagos fenntartásával - Basch korábbi javaslatának megfelelően kényszersorozást tett lehetővé 17. életévüket betöltött magyarországi németek körében, és véget vetett - visszaható érvénnyel - annak az egyedülálló gyakorlatnak, hogy Magyarországon megfosztják állampolgárságuktól az SS-hez bevonulókat. Egy belügyminiszteri rendelet szerint azokat, akik vonakodnak megjelenni az SS sorozóbizottságai előtt, a magyar hatóságok idézik be, és a magyar csendőrség állítja elő.
Annak ellenére, hogy a Hűségmozgalmat felszámolták, minden korábbinál élénkebb ellenállás bontakozott ki a magyarországi németség körében. Aláírásokat gyűjtöttek beadványokra, melyek szerint: „Idegen államot nem szolgálunk!" Ezeket küldöttségeik különböző szintű magyar polgári és katonai hatóságokhoz vitték, a védelmüket kérve. Volt, ahol a katolikus, ill. az evangélikus lelkész vezetésével, magyar zászlók alatt, tiltakozó felvonulást rendeztek, a magyar himnuszt és a Szózatot énekelve. 1944 júniusában a minisztertanács nagy izgatottsággal tárgyalt a magyarországi németek széles körű demonstrációiról, amelyeken az SS-be való bekényszerítésük ellen tiltakoztak. Horthy ösztönzésére Gsatay Lajos honvédelmi miniszter 21-én javaslatot terjesztett elő, hogy kérjék a németektől az áprilisban megkötött toborzási egyezmény módosítását: ne kényszerítsék az SS-be azokat a németeket, akik magyarnak vallják magukat. Veesenmayer német követ és Winkelmann rendőrtábornok közbelépésére azonban Horthy meghátrált.
A magyar parlamentben a volksbundista képviselők, akiknek száma a területgyarapodások során behívottakkal végül is hétre emelkedett, 1944. június 2-án nyilvánosan is bejelentették, hogy már májusban kiléptek a kormánypártból, s megalakították a Német Nemzetiszocialista Törvényhozók Blokkját. (Ebben a régóta tervezett, de a rohamos háborús végkifejlet miatt megalakulni már nem tudott magyarországi német nemzetiszocialista párt parlamenti képviseletét lehetett sejteni.)
Kárpátalján, ahol a katonai hatóságok a partizánok tájékozódásának megnehezítése ürügyén felléptek a helységnévtáblák és egyéb feliratok kétnyelvűsége ellen, 1944. július 28-án megalakult a Kárpátaljai Rutének Autonóm Népi Egység Pártja, Brody elnökletével. (Ez váltotta fel a Riskó Béla-féle. Kárpátaljai Pártot, amellyel a Kállay-kormány eredménytelenül kísérletezett.) 1944 augusztusában az eddig nagy ellenérzéssel kezelt Szlovák Nemzeti Egység Pártja irányában feltűnően megváltozott a hatalom magatartása: a magyar kormány e jól szervezett párt segítségével remélte távol tartani a magyarországi szlovákságtól az augusztus 29-én kirobbant szlovák nemzeti felkelés hatását.
A Szovjetunió elleni háborúból való kiválásra, fegyverszünet bejelentésére készülő Horthy kormányzó Lakatos Géza vezérezredes kormányával (1944. augusztus 29-október 16.) váltotta fel a Sztójay-kormány. Mivel Észak-Erdély az 1944. augusztus 23-i romániai fordulat miatt katonailag veszélyeztetetté vált, az új miniszterelnök felhívást adott ki „a román nemzetiséggel szemben tanúsítandó magatartás tárgyában". Óva intett minden meggondolatlan cselekedettől, amelynek az ott élő magyarságra nézve súlyos következményei lehetnek. Jegyzékben tiltakozott a német kormánynál az SS-be bevonulni vonakodó németek összefogdosására indított hajtóvadászat ellen. Máris annyi népinémetet soroztak be, mint az első két akciónál összesen. Az akció végeredménye 60-80 000 fő besorozása lett, s így a Magyarországról az SS-hez bevonultak összlétszáma a 100-120 000 főt is elérte.
Az illegális kommunista párt, amely 1943 nyarától 1944 őszéig Békepárt néven működött, és erőfeszítéseket tett az antifasiszta ellenállás hatékonyabbá tételére, kezdeményezte a magyarországi németek körében mutatkozó ellenállás szervezését is. Egy - korábban az SzDP-ben tevékenykedő - kommunista munkás, Muck Lajos vezetésével kísérlet történt a Magyarországi Népinémetek Demokratikus Szabadságmozgalma (Demokratische Freiheitsbewegung der Volksdeutschen in Ungarn) nevű szervezet létrehozására a főváros környékén, valamint a dorogi és mecseki bányavidéken. Muck Lajost azonban a németek októberben letartóztatták és a dachaui koncentrációs táborba hurcolták, ahol életét vesztette.
1944 szeptemberétől kezdve Magyarország területe nagy német népvándorlás színhelye: az Erdélyből és a Bánátból érkező német menekültek szervezett átvonulása a Német Birodalom ausztriai határa felé Magyarországon keresztül történt. Hamarosan csatlakoztak a menekülőkhöz a szatmári majd a bácskai svábok is. Fogatoszlopaikat egy Magyarországra érkezett SS áttelepítő különítmény irányította, átmeneti ellátásukról átvonulásuk idejére a Volksbund gondoskodott.
Horthy 1944. október 15-i fegyverszüneti kiáltványának kudarca után másnap Szálast Ferenc, a Nyilaskeresztes Párt vezére vette át a hatalmat, szélsőjobboldali koalíciós kormányt alakítva (1944. október 16-1945. március 27.). A frissen toborzott, még csak félig-meddig kiképzett SS-alakulatokat Budapest térségében összpontosították, hogy ezzel is biztosítsák a hatalomátvételt, majd a Debrecen térségében folyó nagy csatákba vetették be azokat. A német településterületeket a Deutsche Mannschaft átszervezésével létrehozott Heimatschutz volt hivatva biztosítani. Magyarország területének jó része azonban ekkor már hadszíntér lett. A Volksbund erőteljes propagandával igyekezett az előnyomuló szovjet csapatok elől „kimenteni a német vért", azaz áttelepülésre bírni a magyarországi németséget. Az előbb önkéntes kiürítést szorgalmazó Volksbund-propagandával, majd az SS magyarországi áttelepítő parancsnokságának fegyveres különítményei által támogatott kényszer-evakuációval szembeni széles körű lakossági ellenállás számos halálos áldozatot is követelt.
A Volksbund vezetősége az ostromgyűrűbe vett Budapestről a nyugati határszélre, Sopronba költözött. Szálast „hungarista birodalma" hamarosan az Északnyugat-Dunántúl néhány vármegyéjére szűkült. Basch nem tette ugyan félre Szálasival szembeni fenntartásait, de támogatta rendszerét, mert az a Németország oldalán való végsőkig terjedő kitartást képviselte, a „nemzetvezető" viszont bevonta őt az elnökletével tartott - teljesen formális - „koronatanácsba". A német kisebbség kivételes helyzetét fejezte ki az a formalitás is, hogy a magyar Csia Sándor vezetése alatt létesült Népközösségi Tanács csak a többi nemzetiséget -„népközösséget" - fogta össze. A Nemzetvezető Népközösségi Irodája, amely a miniszterelnökség nemzetiségi ügyosztálya helyébe lépett, tényleges nemzetiségi politika helyett „nemzetiségi helyzetképek" összeállításával foglalkozott, amelyek leegyszerűsítő, általánosító megállapításai szerint a német lakosság a hungarista rendszer erős támasza, a szlovákok, horvátok, szlovének viszont mind veszedelmes partizánok.
A szovjet hadsereg utolsó csapásai elől 1945. március végén a Volksbund-vezetőség a Német Birodalom ausztriai területére menekült. Az Attersee mellett meghúzódó Basch - négy másik társával - memorandumot intézett a nyugati megszálló hatalmakhoz. Megpróbálták „megmagyarázni" a Volksbund szerepét, s kérték, hogy „a három demokrata nagyhatalom" az esetben, „ha a háború befejeződése után az új magyar kormánnyal kapcsolatot teremteni nem tudnának, avagy az új magyar kormány az evakuáltak hazatérését nem helyeselné, úgy adjon lehetőséget arra, hogy vagy Amerikában, vagy Dél-Afrikában telepedhessenek le".
A magyarországi németség körében a második világháború éveiben mutatkozó antifasiszta ellenállás nem módosíthatta azt a benyomást, amely a németek magatartásáról a volksbundista befolyás miatt kialakult. 1942-ben Magyarország akkori területén a Volksbund 300 000 tagot számlált. Utóbb ez a létszám a német háborús vereségek következtében mintegy 50 000 kilépővel megcsappant ugyan, a megmaradó tagság jelentős része pedig passzívvá vált, ám a Hűségmozgalom tagjainak száma nem haladta meg országosan a 30-40 ezret, a Szociáldemokrata Párt német nemzetiségű aktív tagjainak száma a falvakban néhány ezerre, a békepárti kommunisták által szervezettek száma pedig néhány százra tehető csupán. Azt a pozitív tényt, hogy a Volksbunddal és az általa propagált SS-toborzással szembeni ellenállásnak voltak bátor akciói és voltak áldozatai, beárnyékolta az a negatív körülmény, hogy a Hűségmozgalom irányítása a háttérből a kormány kezében volt, amely azt elszigetelte a függetlenségi mozgalom baloldali erőitől.
A magyarországi németség második világháborúban tanúsított politikai magatartását szokás volt meglehetősen egységesnek megítélni. Pedig valójában nem a magyarországi németség egésze látta el a náci Németország magyarországi „ötödik hadoszlopának" (fünfte Kolonne) funkcióját, hanem a magyarországi németség náci irányzata, amely 1938 novemberében Volksbund elnevezéssel a magyar kormánytól kapott legális működési lehetőséget. A Volksbund egyfelől a náci Németországból érkező támogatás hatására, másfelől viszont a magyarországi kormányok súlyos felelősségéből juthatott mind nagyobb - de sohasem teljes - befolyásra a magyarországi németség felett. Nem védték meg hatékonyan ettől a befolyástól a magyarországi németséget, sőt sok tekintetben egyenesen kiszolgáltatták a Volksbundnak. Hitler magyarországi ötödik hadoszlopa egyébként nem kizárólag és nem is elsősorban a Volksbundba tömörült náci németekből állt, hanem oda tartoztak a nyilasok és más magyar nemzetiszocialisták, az egész magyar szélsőjobboldali ellenzék, sőt a kormánypárt szélsőjobb szárnya is. Magyarország második világháborús katasztrófájának felelősségében ezekkel az erőkkel osztozott a magyarországi németség vonatkozásában különlegesen is felelős Volksbund. Ám e szervezet egyszerű tagjai sem eshetnek azonos megítélés alá a népcsoportvezetőség szűk körével. Helytelen az a vélemény is, hogy a magyarországi németség törekedett államot alkotni az államban (Staat im Staate). Ez a közkeletű formula pontosan kifejezi a náci népcsoport-autonómiára, a teljes népiségi elkülönülésre (völkische Aussonderung) irányuló igényeket, amelyeket Magyarországon a külön német szervezetek létesítésére, s végül - az SS-ben - külön német katonáskodás engedélyezésére is törekvő Volksbund képviselt, ám ezek a célok valójában idegenek voltak a magyarországi németség nagy többségétől, amely az őt ért káros befolyások ellenére a magyarsággal való intenzív együttélésnek, a kölcsönösen előnyös kétnyelvűségnek, a kulturális együttműködésnek volt a híve. A magyarsággal való harmonikus viszony - méltán nagyon fontosnak ítélt - fenntartása mellett kívánta elérni nemzetiségi jogainak érvényesítését, anyanyelvi igényeinek kielégítését.
1944. november 30-án, amikor az ország nyugati részei még Szálasi uralma alatt voltak, de keleti részei már megszabadultak a német megszállástól és a nyilas uralomtól, Debrecenben nyilvánosságra került „Magyarország demokratikus újjáépítésének és felemelkedésének programja". Ez az ország összes nemzetiségének az állami élet minden területén megvalósítandó egyenjogúságát és kultúrája ápolásának szabadságát ígérte. De hamarosan kiderült, hogy a térségben oly tragikus szerepet játszó kollektív felelősség elve alapján a magyarországi német nemzetiséget szinte egészében fasisztaként kezelik majd.
Bajcsy-Zsilinszky Endre írásaiban és beszédeiben, politikai fellépéseiben jelentőségének megfelelő nagy szerepet játszott a nemzetiségi kérdés. Nagyívű politikai pályáját végigkísérte a szüntelen gyürkőzés ezzel a rendkívül bonyolult problematikával; igen válságos történelmi körülmények között kereste reá a Dunamedencei léptékű megoldást.
Bajcsy-Zsilinszky eszmei fejlődésében kimutathatók bizonyos változások, módosulások e kérdés tekintetében is, de kezdettől mindvégig alapvetően jellemezte felfogását és ebből fakadó politikai cselekvését az együtt élő népek értékeinek elismerése és megbecsülése, szociális és kulturális igényeinek felkarolása, nemzetiségi jogaiknak védelme mindazokkal szemben, akik - olykor az emberiesség legelemibb kötelességeiről is megfeledkezve - ártalmas politikai rövidlátással jártak el a nemzetiségi kérdés terén.
Bajcsy-Zsilinszkynek azt a már maga idején sem reális elgondolását, amely szerint egy régi határait visszaszerző, a Duna-medencét újra kitöltő magyar állam lenne hivatott és képes megoldani e térségben a nemzetiségi kérdést, azóta teljesen meghaladta az idő. De mindannak, amit a nemzetiségi értékekről, a nemzetiségi jogok védelméről, amit az ellenségeskedést kiküszöbölő, az összekötő szálakat erősítő, nem kicsinyes és rövidlátó, hanem nagyvonalú és messzebbre tekintő, józan és emberséges nemzetiségi politika szükségességéről vallott, annak maradandó mondanivalója is van.
Politikai ellenfelei arra törekedtek, hogy meghamisítsák Bajcsy-Zsilinszkynek a nemzetiségi kérdésről vallott felfogását, s hogy nemzetiség-ellenességgel vádolják. Bajcsy-Zsilinszky magyar öntudatát, izzó magyarságát a túlbuzgó asszimiláns jellegzetes magatartásának nyilvánítva, a magyar nacionalizmus olyan szélsőséges válfajába sorolták, amelyre rásüthető a sovinizmus bélyege. Különösen buzgón -és korántsem sikertelenül - igyekeztek elmarasztalni őt olyanfajta németellenességben, amelyet nemcsak történelmileg megalapozottnak vélt aktuális külpolitikai meggondolások motiváltak, hanem egy szláv eredetű magyar mélyen gyökerező fajgyűlölete általában a németséggel szemben, s különösen a Magyarországon élő német nemzetiséggel szemben.
„Engem elkönyveltek a németek s a hazai németimádó körök valóságos németfalónak" - olvashatjuk egy 1943- őszi levelében. „Mikor éveken keresztül különböző német lapokban és folyóiratokban olvastam a nevemet és azokat a szörnyű dolgokat, amelyeket nekem imputálnak, valósággal megijedtem önmagámtól: hát valóban ilyen emberevő volnék én? Hiszen évtizedek óta a különböző nemzetiségek jogos követeléseiért harcoltam élőszóban és írásban; talán első voltam a magyar országgyűlésben, aki azt mondottam, miért ne adnánk mi a hazai államhű németségnek német középiskolákat? Soha semmiféle nemzetiségi üldözésben részt nem vettem, azt mindig a legmesszebbmenőén elítéltem. Honnan származhat hát az én németfaló hírem?"
A válasz, amelyet e kérdésre maga adott, megfelel a történelmi valóságnak: súlyos politikai okai voltak annak, hogy így megrágalmazták. Egyik legkeményebb és legkövetkezetesebb ellenfele volt ugyanis minden olyan külső beavatkozásnak a hazai nemzeti kisebbségek problémáiba, amely pártfogás ürügyén valójában az ország érdekei ellen ható politikai befolyás reményében manipulálta a magyarországi nemzetiségek küzdelmeit. Szívósan küzdött az ellen, hogy a magyarországi németség körében teret hódítson az a kívülről propagált szellemiség, amely az „össznémetséghez" fűződő szálakat erősítve, gyengíti a magyarsággal való tartós együttélés kialakult kötelmeit. Nem a német nemzetiséget támadja, hanem azt az irányzatát, amely a nemzetiségi jogok érvényesítésének nehézségeit tapasztalva, külső segítség igénybevételére alapozta politikáját. Ezért szállt szembe - az őt jellemző szenvedélyességgel - már a Bleyer-fék volksdeutsch mozgalommal is, majd Basch abból kifejlődött Volksbundjával. Érdemes idézni ezzel kapcsolatban a parlamentben 1933-ban mondott szavait: „Elsősorban azért léptem fel ebben a kérdésben, mert a magyarországi kisebbségek ügyét idehaza kell intézni... Azért teszem, hogy visszautasítsak minden német birodalmi beavatkozást, és elszakítsam azokat a szálakat - nem a kulturális szálakat, sem a népi szálakat, mert azokat nem lehet és nem is szabad elszakítani -, hanem azokat a politikai szálakat, amelyek bizonyos hazai német kisebbségi vezérek és a német birodalmi politika között fennállnak."
Nem tartozott azonban Bajcsy-Zsilinszky azok közé, akik a nemzetiségi problémák jelentkezését egyszerűen külső zavarkeltés eredményének tulajdonították, hanem feltárni igyekezett a nemzetiségek jogos elégedetlenségét kiváltó okokat, amelyeket helyes nemzetiségpolitikával meg kell szüntetni annak érdekében, hogy azok ártó szándékokra felhasználhatók ne legyenek. Miközben elítélte a nemzetiségek részéről a megalapozatlan vádakat, túlzásokat, szélsőségeket és szertelenségeket, a leghatározottabban bírálta a velük szemben alkalmazott nemzetiségi politika mulasztásait, hibáit, sőt bűneit, a különben sokszor tetszetős elvek gyakorlati érvényesíttetésére való őszinte törekvés hiányát felül, és a vonatkozó törvények, rendeletek végrehajtásának elszabotálását sőt sorozatos durva megsértését az alsóbb hatóságok, a helyi közigazgatási apparátusok részéről. Nemcsak az állam egységét, szuverenitását hangsúlyozta, hanem a nemzetiségi politika másik sarktételeként a kisebbségi népcsoportok egyéniségének fenntartását és szabad fejlődésük biztosítását. „Tévedés ne essék - mondotta -, a legkisebb ellenvetésem sincs a tekintetben, hogy hazai német kisebbségünk minden jogot, szabadságot, intézményt, állami támogatást megkapjon a maga népi egyéniségének, kultúrájának fejlesztésére. Mindent megadnék nekik, amit az állampolgári egyenjogúság, nemzetiségi egyenrangúság, és az egyenlő elbánás magyar elve megenged."
A rendszer kormányainak súlyos nemzetiségpolitikai mulasztásait kárhoztatta azért, hogy a hazai németség ügyeinek bizonyos rendezésére végül is egy, a magyar nemzetiségi politika szuverenitásán csorbát ütő egyezmény, az 1940. augusztusi ún. bécsi német népcsoportegyezmény révén került sor, amely egyfelől előjogokat biztosított a németeknek mind a magyarság, mind a hazai szlovák, rutén, román, délszláv nemzetiségek rovására, másfelől azonban ki is szolgáltatta a magyarországi németség egészét a Volksbundnak. Nem történt meg, mint Bajcsy-Zsilinszky követelte, az 1868. évi nemzetiségi alaptörvény olyan értelmű továbbfejlesztése, hogy ne csak individuális, hanem kollektív nemzetiségi jogokat is elismerjen, s hogy ezáltal megnyíljék a nemzetiségek népi önkormányzatának alkotmányos lehetősége. Miközben a magyar politika aggályosán elzárkózott ez elől, német vonatkozásban végül is a náci-német „népcsoport-autonómia" formájában kényszerült eltűrni, hogy a hitleri Németországból irányított Volksbund lásson hozzá a magyarországi német népi önkormányzat kiépítéséhez, mégpedig az „állam az államban" elvet érvényesítve. Míg a rendszer kormányai - számíthatván a magyar közvélemény széles rétegeinek egyetértésére és csendes támogatására is - titokban igyekeztek kijátszani a revíziós törekvések támogatása fejében aláíratott német népcsoportegyezményt, addig Bajcsy-Zsilinszky leplezetlen nyíltsággal és teljes élességgel támadta a Volksbundot, és a legnagyobb határozottsággal kiállt a magyarországi németség azon túlnyomó többsége mellett, amely védelmet keresett a Volksbund erőszakoskodásaival szemben, s a Volksbund által hirdetett népiségi harc, népiségi elkülönülés helyett az együttélés hagyományaihoz, a hazához való hűségéhez ragaszkodott. „Nem rúghatjuk vissza azokat, akik hozzánk, magyarokhoz akarnak tartozni lélekben is, és még kevésbé tuszkolhatjuk állami erőszakkal a Bascb-féle Volksbund karjai közé azokat a németjeinket, akik nem akarnak oda tartozni" - emelte fel intő szavát.
A kormányzat a Volksbund mögött álló náci Németországra való tekintettel azonban csak nagyon gyengén és következetlenül támogatta, majd teljesen cserbenhagyta a magyarországi németek Hűségmozgalmát, amelyet ráadásul minden erővel elszigetelni igyekezett a magyarországi függetlenségi mozgalom baloldali erőitől, miközben Bajcsy-Zsilinszky egyre jobban felismerte azok jelentőségét, s egyre szorosabb kapcsolatba került velük. Ilyen körülmények között a magyarországi németek Hűségmozgalma nem tudta kellően korlátozni a Volksbund terjeszkedését, s igazán hatásosan ellensúlyozni az SS toborzóakcióinak sikere érdekében kifejtett propagandáját, sőt a német megszállás után - amikor a fegyverrel kezében ellenálló Bajcsy-Zsilinszky a német Biztonsági Rendőrség (Sicherheitspolizei = Sipo) fogságába jutott - a Hűségmozgalmat is betiltó Sztójay-féle bábkormány már magyar csendőrökkel kényszerítette a hazai német fiatalok tízezreit az SS sorozóbizottságai elé.
Bajcsy-Zsilinszky sajnos eléggé egyedül állt azzal a képességével, hogy különbséget tegyen a mindenre elszánt hazaárulók, az általuk félrevezetettek, s a Volksbundnak kiszolgáltatottak között, s hogy ne engedjen a rossz lelkiismeretű magyar nacionalizmus azon hajlamának és egyre erősebb törekvésének, hogy saját felelősségéről megfeledkezve, egyoldalúan a hazai német kisebbség egészét marasztalja el. Miközben még egy-egy szociáldemokrata vezető is - így Peyer Károly már 1942-ben - annak a véleményének adott kifejezést, hogy a magyarországi németkérdést a háború után kitelepítéssel kell megoldani, megtorlásul a háború éveiben tanúsított magatartásukért, Bajcsy-Zsilinszky 1944-es, német fogságban írt, és onnét kicsempészett börtönleveleiben többek között ilyen figyelmeztetések olvashatók: „A bosszúszomjat idejében kordában kell tartani, még a volksbun-disták [értsd: a Volksbundba beszervezett egyszerű félrevezetettek] hajaszálának sem szabad meggörbülnie. Ezt így határoztuk el Szekfűvel, Tildy Zoltánnal, másfél évvel ezelőtt... Nem szabad engedni, hogy egy eszeveszett németgyűlölet terjedjen el nálunk... Én tudnám legjobban megakadályozni, hogy németellenes üldöző irányba csapjon át a magyar politika."
A kollektív felelősség elvét, amelynek alkalmazásától a második világháborút közvetlenül követő években magyarok is annyit szenvedtek, Bajcsy-Zsilinszky eleve kategorikusan elutasította. „A magyar egyéniségtől semmi sem lehet idegenebb, mint e felelőtlen kollektív megtorlás becstelen módszere; a magyar politikai bölcsesség mindig az igazi bűnöst kereste, személy szerint, és sohasem egy egész közösséget, népet vagy felekezetet, valamely tömeget, tesz felelőssé" - írta már a kormányzóhoz intézett 1942. februári memorandumában is. Az 1942-43 telén ellenzéki törvényhozók sorával aláíratott, ugyancsak a kormányzóhoz címzett memorandumában pedig elítélte, hogy a délvidéki szerb ellenállók akcióinak megtorlása a szerb nemzetiség nagy tömegeit kollektíve sújtotta, s rámutatott arra, hogy a délvidéki vérengzésben bűnös egyének kemény felelősségre vonásával kell megelőzni azt, hogy netán az egész magyar nemzetet tegyék majd ezért - szintén kollektíve - felelőssé. „A kollektív felelősség elvével és a kollektív megtorlás gyakorlatával a magyar nemzet sem most, sem a jövőben sohasem azonosíthatja magát" - szögezte le. Nem habozott rámutatni a kollektív felelősség elve alapján történő eljárás embertelenségére és törvénytelenségére, s hangsúlyozni a humanitás és a törvényesség parancsát a nemzetiségi politika esetében is. „Ha bizonyos volnék abban, hogy kivétel nélkül minden szerb nemzetiségű polgára ennek az országnak a magyar állam aláaknázásán dolgozik, akkor is kérlelhetetlenül követelném a magyar törvény érvényesítését, mert a mi államunk legbiztosabb alapja világ végéig az igazság és a törvény" - olvashatjuk egy 1943- januári levelében, amelyben újra és újra aláhúzza, hogy a nemzetiségek egyenjogúságát elismerő, sérelmeiket orvosló, humánus nemzetiségpolitikára van szükség, hogy - mint utóbb említett memorandumában is fejtegette - „más nyelvű honfitársaink itthon érezzék magukat, megtalálják itt teljes jogbiztonságukat, állampolgári és nemzetiségi jogaikat, nyugodt megélhetésüket, boldogulásukat". A nemzetiségeknek érezniük, tudniuk kell, hogy „a magyar állam törvénye és gondoskodása mindenkinek szól, s még a mai meglazult erkölcsi eresztékű világban is mindenkinek biztos védelmet nyújt". A szomszéd országokbeli nemzetiségi viszonyok ismeretében, és az ottani nemzetiségi politika ellenére, az volt a meggyőződése, hogy Magyarországnak a maga nemzetiségi politikájával és nemzetiségi viszonyaival annál inkább kell a zavaros és szennyes hullámok közül „Ararát-hegyként kimagasodnia".
Igen nagy akadályokba ütköztek azonban Bajcsy-Zsilinszky erőfeszítései, hogy a magyarországi nemzetiségi politikát mintaszerűvé, vagy akár csak elfogadhatóvá tegye. Ilyen akadály volt a törlesztés szellemének eluralkodása, amely ellen Bajcsy-Zsilinszky hiába emelte fel szavát: „Ha történtek a [csehszlovák, román] jugoszláv uralom alatt politikai és közigazgatási, művelődési vagy igazságszolgáltatási sérelmek a magyarság ellen, ez semmiképpen sem lehet jogcím vagy ürügy arra, hogy mi magyarok ugyanezeket a módszereket alkalmazzuk, vagy éppen megtetézni kívánjuk." Mint már annyiszor, ezúttal és e vonatkozásban is „baljóslatú dolgoknak előérzetében" figyelmeztetett arra, hogy a nemzetiségpolitikai megtorlások még keményebb ellenreakciókat válthatnak ki.
Nem kevésbé akadályozta a magyarországi nemzetiségi politika kedvezőbb alakítását a kölcsönös hevességgel folyó propagandaháború a szomszédos országokkal, a nemzetiségi kérdésben is. Különösen román viszonylatban aggasztotta ez Bajcsy-Zsilinszkyi, aki szerint „kell hogy kialakuljon a jobb magyar-román egyetértés, nemcsak a magyar állam kereteiben, hanem szélesebb közép-európai vonatkozásban is". Elítélte, hogy versengtünk a romániai fasiszta rezsim magyarellenes hangulatkeltésével. „A román politikusok és propagandisták gyalázhatnak bennünket, magyarokat, amennyire a bőrükbe fér, és különösen szűk agyvelejükbe. De mi magyarok nem szorultunk a román műnagyság, nagyzolás és történelmi hazudozás módszereire" - írta egy 1943 eleji memorandumában, figyelmeztetve, hogy minderre nem szabad a román népet becsmérlő magyar sovinizmussal reagálni: „Mi magyarok egy hajszálnyival sem leszünk különbek annál, mik vagyunk, ha nem ismerjük el a román népi értékeket." Számos példáját lehetne felhozni annak, hogy a román nemzetiség nyelvi és kulturális jogainak érvényesítése érdekében éppúgy konkrét intézkedések egész sorát javasolta és követelte, mint a szerb nemzetiség vonatkozásában tette, ami azonban ismertebb emennél. A nemzetiségi vezetők közül is azokat becsülte, akik nem voltak hajlandók elalkudni nemzetiségük jogait a kormánnyal folytatott egyezkedéseik során, hanem magyarbarátságuk a haladó magyar erőkkel való kapcsolat keresésében és ápolásában nyilvánult meg.
Bajcsy-Zsilinszky tragikus hős, nemzetiségpolitikai vonatkozásban is. Erősen akarta hinni, és politikai tanulmányokkal felérő fejtegetések során valósággal szuggerálta is, hogy a magyar nemzetnek - bizonyos századfordulós kisiklásoktól, a nemzetiségeknek sok sérelmet okozó, de mindössze epizód jelentőségű magyarosító korszaktól eltekintve - mindig megvoltak és megvannak továbbra is azok a képességei, amelyek szükségesek ahhoz, hogy bánni tudjon a nemzetiségeivel. De számos - mint maga nevezte - „nem tintával, hanem vérrel írt" levele tanúskodik keserű tapasztalatairól, arról, hogy a nemzetiségpolitikai gyakorlat mindegyre durván rácáfol hitére és várakozásaira: gyönge főispánok, silány alispánok, megvadult főszolgabírák, korrupt jegyzők, magukat kiskirályokként illegető csendőr- és finánctisztek, szadista katonai parancsnokok taposták ronggyá álmait. Teljes csőd mutatkozott mindenütt a nemzetiségi politikában: a Felvidéken és a Délvidéken, Kárpátalján és Erdélyben.
Az egykori kolozsvári egyetemista, majd a felvidéki, Árva megyei fiatal tisztviselő Trianon után is makacsul remélte, hogy a múlt hibáiból és bűneiből okulva, s az újabb aggasztó jelenségeknek gátat vetve, lehet még szó arról, hogy a magyarság fogja össze a Duna-medence népeit, mindannyiuk javára. Ennek irrealitását a második világháború éveiben még inkább feledtette vele az az elképzelése, hogy a szomszédos országok nemzetiségi viszonyaival való összehasonlítás - bármennyire is nem problémátlanul - Magyarország javára szól, s ha a magyar politika - a függetlenségi mozgalom erőitől befolyásoltan - ki tudná szakítani az országot a náci Németország szövetségéből, s szembefordíthatná a német csatlósokkal, akkor az antihitlerista hatalmak koalíciója nem állna útjába a Duna-medencében kialakuló magyar politikai vezető szerep háború utáni fennmaradásának. Magyarország 1944 márciusában bekövetkezett német megszállását követően börtönében egy föderatív szerkezetű Nagy-Magyarország keretében dolgozta ki a kisebbségi kérdés rendezésének tervezetét, hiszen hite szerint annak készen kell állnia, ha elérkezik a békekonferencia ideje. Semmi realitása sem volt e tervezetnek; szó sem lehetett arról, hogy Magyarország - akár lazább föderatív állam formájában is - kiterjessze hatalmát a Duna-medence egészére, hiszen a Hitler-ellenes koalíció hatalmai egyetértettek abban, hogy Magyarország nem tarthatja meg német segítséggel elért - jelentős nemzetiségi lakosságú, de jórészt magyar etnikumú - területi szerzeményeit sem.
A Németországban 1933-ban hatalomra jutott nemzetiszocializmus magyarországi csodálói kivétel nélkül azt vallották, hogy meg kell teremteni a nemzetiszocializmusnak - mint „koreszmének" - egy magyar sajátosságokhoz alkalmazkodó változatát, és annak uralomra kerülésével valósítható csak meg Nagy-Magyarország helyreállítása. A területi autonómiák gondolatával azonban ellenségesen álltak szemben; egyedül Szálasi Ferencet indította az „Új Hungária" koncepció arra, hogy 1935-ben Hungária Egyesült Földek Szövetsége elnevezéssel dolgozzon ki tervezetet egy föderatív szerkezetű nemzetiszocialista Nagy-Magyarországról, a „hungarista birodalomról".
Szálasi e tervezetében, amely világosan feltüntet „Tótföldet", „Ruténföldet" stb., a német autonóm terület „Nyugati Gyepű" elnevezés alá rejtve szerepel: ez lényegében a Burgenland révén Ausztriához csatolt, de Anschluss esetén Hitlertől visszakapni remélt területből állna, valamint a Dunántúl nyugati határszegélyéből, Sopron, Magyaróvár, Szentgotthárd városokkal. Szálasi óvatossága az elnevezés tekintetében nem volt indokolatlan, hiszen a magyarországi németség körében terjesztett, a dunántúli német településterületeket egyre nagyobbaknak és összefüggőbbeknek feltüntető kapcsolatukat az ausztriai német „néptalajjal" egyre inkább hangsúlyozó ún. pángermán térképek hatására Magyarországon sokkal erősebb volt a félelem attól, hogy az Anschluss révén Magyarországgal szomszédossá váló Németország a németlakta dunántúli területekre is aspirál, mint a bizakodás abban, hogy Burgenland visszaadásával Hitler „nemes gesztust" gyakorol. Amikor az Anschluss 1938 márciusában bekövetkezett, Szálasi Bécsbe küldött megbízottjának kereken kijelentették, hogy Burgenlandról le kell mondania.
A magyarországi németség náci befolyás alatt álló volksdeutsch irányzatának vezetői közül különösen Rothen Ferenc érdeklődött Szálasi területi autonómiaterve iránt; az ő kezdeményezésére jött létre 1938 májusában a Népinémet Bajtársak (Volksdeutsche Kameradschaft) élén álló Basch Ferenc első találkozása Szálasival. Basch azt a véleményt szűrte le megbeszélésükből, hogy a „hungarista" koncepció éppúgy magyar hegemóniát kényszerít a hazai németségre egy föderatív államszerkezetben, mint a „szentistváni", s az asszimilációt egyikük sem zárja ki, márpedig a Kárpát-Duna-térségben annak a német népességnek kell -Németország segítségével - hegemón szerepre jutnia, amely a politikai határokra való tekintet nélkül „népiségileg" egységes „össznémetség" itteni - a további asszimilációtól megőrzendő, sőt az elmagyarosodottak regermanizálásával megerősítendő- „népcsoportja". A Basch által ekkoriban meghirdetett magyarországi „német népprogram" a magyarságtól való „népiségi elkülönülés" programja volt, amelynek célja a magyar államszerkezetbe illeszkedő területi autonómia helyett a nagy német népközösséghez való szerves tartozást biztosító „népcsoport-autonómia" megvalósítása.
Míg Basch a fenti indokok és elképzelések alapján elutasította Szálasi „hunga-rizmusát" és arra törekedett, hogy „népinémet" mozgalmának 1938 novemberében Volksbund néven legalizált irányító szerve alkalmassá váljon egy német „népcsoportszervezet" sokoldalú funkcióinak ellátására, Rothen a Hungária Egyesült Földek Szövetsége tervet propagálta továbbra is német „néptársai" körében, majd belépve Szálasi pártjába, a felvidéki szlovákok és a kárpátaljai rutének felé is. Amikor 1939 februárjában a hatóságok feloszlatták Szálasi magyar nemzetiszocialista pártját és hungarista mozgalmát, a „vezért" pedig börtönbe vetették, Rothennek sikerült a kistarcsai internálótáborból Németországba szöknie. Ezentúl ott fáradozott azon, hogy Szálasi „hungarizmusának" befolyásos híveket és támogatókat szerezzen a Német Birodalomban.
A bebörtönzött Szálasi pártját 1939 márciusában Hubay Kálmán Nyilaskeresztes Párt néven szervezte újjá; „országépítő programja" mellőzte a „hungariz-mus" kifejezést, és taktikai meggondolásból maga is a „szentistváni" jelzőt alkalmazta a helyreállítandó soknemzetiségű Nagy-Magyarországra, ill. a követendő nemzetiségi politikára. Valójában azonban a nyilasok féltékenyen figyelték, hogy a 7íe/e&-kormány az 1939 tavaszán végre egészében megszerzett Kárpátalja területi autonómiáját megígérte, és azt megvalósítani igyekezett. Hogy ezt sikerrel opponálhassák, a maguk részéről teljesen szakítottak a területi autonómiák gondolatával. Látva, hogy a náci Németország által támogatott hazai Volksbund népcsoportautonómiára törekszik, a német politikának való felajánlkozásuk egyik számottevő jeleként 1940 júniusában Hubay Kálmán és Vágó Pál neve alatt egy olyan törvényjavaslatot terjesztettek - Basch német „népcsoportvezetővel" folytatott konzultálások után - a magyar parlament elé, amely népcsoport-autonómiák együttesévé alakítaná át az államot, a német élettérnek elismert Kárpát-medencében.
A nyilasok azonban rosszul számítottak. Németországnak és a Volksbundnak nem az volt az érdeke, hogy Magyarország valamennyi nemzetisége népcsoportautonómiát kapjon, hanem hogy egyedül a német nemzetiség juthasson ilyen kivételes helyzetbe. Mihelyt gyanítható volt, hogy az erdélyi területrevízió fejében e kivételes helyzetet a magyar kormány kész lenne biztosítani - ez történt meg az 1940. augusztus végén aláírt ún. bécsi német népcsoportegyezményben -, a nyilas tervezet német szempontból jelentőségét veszítette és Teleki akadálytalanul megbuktathatta azt.
Az 1940 szeptemberében amnesztiában részesült Szálasinak átmenetileg sikerült megvalósítania - ha nem is maradéktalanul - a nyilaskereszt jegyében szervezkedő különböző magyar nemzetiszocialista pártok és frakciók egységét, és újra zászlajára tűzte a „hungarizmust", de a megváltozott körülményekre való tekintettel módosított formában. Egyetértését hangoztatta azzal, hogy a Hubay-Vágó-féle tervezet szakított a területi autonómiák föderatív rendszerével, és maga is levette napirendről eddigi kedvenc gondolatát, a Hungária Egyesült Földek Szövetségét. Ugyanakkor igyekezett különösebb feltűnés nélkül korrigálni a Hubay-Vágó tervezetet annyiban, hogy félreérthetetlenné tegye: a „Kárpát-Duna-Nagyhaza" magyar élettér, az itt található nemzetiségek nem más „népnemzetek" Magyarországon élő „népcsoportjai", nem mint ilyenek jogosultak autonómiára, hanem olyan hazai autonóm etnikai közösségek („népszemélyiségek"), amelyek a magyar „vezető nép" hegemóniája alatt „a hungarista birodalom népközösségi szervezetébe" tartoznak, egy „népközösségi széktartó" vezetése alatt, aki csak magyar lehet. Ezt rögzítette a leendő „hungarista birodalom" már 1940 végén megtervezett alkotmánya, a „Hungarista Törvény".
Szálasi támadta a bécsi német népcsoportegyezményt, amely a nemzetiségi kérdés átfogó megoldása helyett a német nemzetiség számára kivételes elbánást vezet be. Ugyanakkor maga is felhasználta ezt az eltérő értelmezésre, kibúvókra is alkalmat adó egyezményt arra, hogy tagadja a Volksbund kizárólagos jogát a magyarországi németség szervezésére. Kijelentette, hogy pártjának német származású tagjai kizárólag szabad elhatározásukból léphetnek át a Volksbundba, kötelező átadásukra nem hajlandó. Szálasi és Basch 1940. októberi második tárgyalása dühös veszekedéssé fajult emiatt.
A Nyilaskeresztes Párt ekkoriban kidolgozott új szervezeti szabályzata nemzetiségi tagozatokat létesített, mégpedig nemcsak a szlovákok, rutének, románok, hanem a németek számára is; a párt központjában külön osztályt állítottak fel -német alosztállyal - a „népközösségi ügyek" intézésére, s ott nemzetiségi statisztikai munkálatok is indultak. Megkezdődött nemzetiségi színekkel variált nyilas pártlobogók, pártjelvények tervezése, nemzetiségi származású nyilas vezetők kiszemelése az egyes nemzetiségek élére. Basch vészjeleire németországi ágensek egész sora próbálta Szálasit a német nemzetiség tekintetében más belátásra bírni; sikerült is elérniük, hogy 1941 márciusában feloszlatták a Nyilaskeresztes Pártban létesített német tagozatokat, és megszüntették a pártközpontban a „népközösségi ügyek" osztályának német alosztállyát. Szálasi azonban csak a pártja szervezetét érintő kérdésben hátrált meg, az eljövendő államszervezet kérdésében nem: továbbra is azt tartotta, hogy a Kárpátok és a Duna által meghatározott geopolitikai egységet nem szabad népcsoport-politikailag atomizálni, hanem magyar vezetés alatt kell az itt élő nemzetiségeket - a németeket sem kivéve! - egységes hungarista birodalmi népközösséggé szervezni.
Szálasi „mániákus makacssága", amellyel nem engedte a hungarizmust lényegétől megfosztani - mint mondotta: „kiherélni" -, idegessé tette pártja vezetőinek jelentős részét: ezek arra figyelmeztették, hogy a jövő berendezkedés ideologikus megalapozásánál fontosabb, hogy ne tegyék kockára a jelenleg legfontosabbat, a hatalomra jutáshoz nélkülözhetetlen német rokonszenvet és támogatást. E kérdésben a belső viták egyre élesebbé lettek, s Szálasi hiába fordult Rothen-hez: immár ő is azt üzente Németországból, hogy a hungarizmust el kell vetni, mert mostani megfogalmazásában az ügy kerékkötőjévé vált. 1941 szeptemberében Pálffy Fidél Magyar Nemzetiszocialista Pártja a budapesti német követség ösztönzésére kivált a Szálasi által létrehozott nyilas egységből, kinyilvánítva, hogy a német származásúakról lemond a Volksbund javára, s szervezkedését a „fajmagyarokra" korlátozza. Pálfjyék Imrédy Béla Magyar Megújulás Pártjához kapcsolódtak, s ezzel létrejött az a Nemzetiszocialista Pártszövetség, amelyre a terveiben Szálasit és pártját háttérbe szorítani kívánó német politika elsősorban támaszkodni akart Magyarországon. A Nyilaskeresztes Párt vezetőségéből 1942 elején Páljfyhoz csatlakozott Hubay Kálmán és Ruszkayjenő is. Az erdélyi szász származású Málnási Ödön - egyszeriben úgy vélve, hogy ő inkább német, mint magyar - a Volksbundba akart belépni, de a német külügyminisztérium, amelynek véleményét május-júniusi németországi útja alkalmával kikérte, hasznosabbnak találta, ha ő is Pálffy pártjához áll át. Hamarosan onnan indított ideológiai hadjáratot eddigi vezére, Szálasi hungarizmusa ellen, amelyet vele szemben a Szálasi mellett kitartó Vágó Pál védelmezett.
A nyilas táborban bekövetkezett szakadásból okulva Szálasi igyekezett tompítani az ellentéteket, óvakodott ideológiájával irritálni a németeket. Országjáró körútjain tett megnyilatkozásai elsősorban a szovjetellenes háborús erőfeszítéseknek, a belső front biztonságának fontosságára figyelmeztettek, s bajtársi együttműködésre szólítottak a Volksbunddal. Csak a párt 1942-1943-ban tartott munkás, paraszt, értelmiségi nagytanácsi ülésein, valamint külügyi értekezletein elhangzott előadásaiban fejtegette részletesebben - változatlan - hungarista felfogását, Basch és Szálasi harmadik találkozása 1943 áprilisában világosan megmutatta, hogy a közös háborús célok és természetesen a hatalmi aspirációk szempontjai erősebbnek bizonyulnak az ideológiánál. Szálasi 1944 elején már késznek mutatkozott félretenni az SS toborzóakcióval szembeni ellenérzéseit, és nyilvánosan elítélni a hazai németek hűségmozgalmát.
A Páljjy-féle nyilasok azonban sokkal messzebb mentek ennél. Hajlandók voltak a Volksbunddal együtt kidolgozni egy olyan tervet, amely a magyarországi német népi elkülönülést területi elkülönüléssé fokozná: a hazai németséget telepítéssel a Dunántúlra akarták koncentrálni (egybekötve az elmagyarosodottak regermanizálásával és a magyarok Alföldre költöztetésével), s e területet a Német Birodalom ausztriai tartományához („Ostmark") akarták csatolni, önálló „gau" gyanánt. Ez a terv ellensúlyozni kívánta Hitler azon elgondolását, hogy a magyarországi németséget a háború győzelmesnek vélt befejezése után a megszállt lengyel területek elnémetesítésére használja fel, és e tárgyban Horthyval - mint erről közöttük többször szó esett - áttelepítési egyezményt köt. Szálasi hungarizmusá-tól viszont egyáltalán nem volt idegen a kitelepítés: a nemzetiségek azon tagjait, amelyek nem hajlandók engedelmesen beilleszkedni a nemzetiszocializmust magyar hegemónia alatt megvalósító hungarista birodalomba, Szálasi kitelepítésre szánta - a szlovákokat a Volga vidékére, a románokat a Dnyeper és Bug közé, a németeket pedig a Hitler által számukra kiszemelt „Warthe-Gau"-ba.
Magyarország 1944. márciusi német megszállása után Szálasi támadta a Sztójay-kormányt, mert azzal, hogy engedélyezi az SS kényszersorozását, „koncokban árusítja ki az országot", míg ha ő jutna hatalomra, a hadviselés szolgálatába állítaná annak egész emberanyagát és minden anyagi erejét. A német politika azonban csak végső esetben folyamodott Szálasihoz, egyrészt képességeiben kételkedve, másrészt éppen hungarizmusa miatt: tudták, hogy akár koalíciós, akár tiszta hungarista kormányt alakít, a német nemzetiség dolgaiban is „a népszemélyiségek ügyei tárca nélküli minisztere" lesz illetékes.
1944 októberében a németek, minthogy nem maradt már más választásuk, hatalomra juttatták Szálasit. A német politika magyarországi irányítói, Veesenmayer, Winkelmann, Höttl és Basch népcsoportvezető is, most már mindnyájan megértésüket hangoztatták Szálasi hungarizmusa iránt, de arról azért nem mondtak le, hogy a magyarországi németség kivételes helyzetet élvezzen. Szálasi most is okoskodott, ellenkezett, de engedett: „hungarista birodalmában" csak a többi „népszemélyiség" vezetője foglalt helyet a magyar Csia Sándor irányította Népközösségi Tanácsban, Basch a „nemzetvezető" Szálasi elnökletével ülésező „koronatanács" tagja lett. A hadi események miatt azonban mindennek nem volt már semmi gyakorlati jelentősége.
Az 1930-as évek második felére az MSzDP általánosságban is, de az ország németlakta területein különösen meggyöngült, amiben jelentős szerepe volt a magyarországi németség körében folytatott szociáldemokrata szervezkedéshez korábban segítséget nyújtó németországi és ausztriai szociáldemokrata pártok betiltásának, és annak a félelemnek, hogy az MSzDP-t is hasonló sors érheti a Németországgal egyre szorosabb kapcsolatokat kiépítő magyar kormányok részéről. A szociáldemokrata pártvezetőség bizonyos általános náciellenes felvilágosító munkán túl óvakodott minden erőteljesebb fellépéstől, nehogy a párt legalitását veszélyeztető kormányintézkedést provokáljon ki.
Bár az MSzDP továbbra is szót emelt a nemzetiségi jogokért és következetes erőfeszítéseket tett azok érvényesüléséért - egyaránt harcolva a magyar sovinisztákkal és a radikális volksdeutsch-okkal -, Országos Német Bizottsága sajnos elképzelhetetlennek tartotta az együttműködést a hazai németség mérsékelt és államhű Gratz-fék irányzatával, mert úgy látta, hogy ott túlságosan is érvényesül a kormány és a klérus befolyása. Ez a merev elzárkózás az együttműködéstől azonban kölcsönös volt: a szociáldemokratákkal való összefogásra a Gratz-fék irányzat sem volt hajlandó, sőt, elszigetelésükre, a nemzetiségek körében még meglévő befolyásuk csökkentésére, kiküszöbölésére törekedett.
Amikor 1938 tavaszán bekövetkezett az Anschluss, s a náci Németország Magyarország közvetlen szomszédjává lett, a fenyegetettség érzése erősödött. A magyarországi németség felé ugrásszerűen fokozódó náci pángermán agitáció ellensúlyozására az MSzDP azonnal lépéseket tett, főleg a németlakta bányavidékeken, és remélte, hogy a külpolitikailag a náci Németországnak, belpolitikailag a hazai németség náci népinémet irányzatának engedményt tevő, a Volksbund legális létrejöttét engedélyező Imrédy-kormány ellenzéke - amely a függetlenségi gondolat jegyében szerveződött - méltányolni fogja az MSzDP ilyen irányú tevékenységét, s ily módon a párt kikerülhet elszigetelt helyzetéből. E remények nem teljesültek, a kormányválságot az MSzDP mellőzésével oldották meg; Teleki Pál kormánya nem módosított a rendszer Szociáldemokrata Párttal szembeni magatartásán.
Az 1939- évi országgyűlési választásra való felkészülés jegyében az Országos Német Bizottság megjelentette Zuschlag Vilmos német nyelvű brosúráját, A német nyelvű szociáldemokraták céljai és követelései Magyarországon címmel. Ez részletesen ismertette a párt álláspontját a nemzetiségi kérdésben is. Eszerint a Szociáldemokrata Párt nemcsak az államok közötti nemzetközi kapcsolatokban követeli a népek önrendelkezési jogát, hanem egyes országokon belül a nemzeti kisebbségek számára is. Részéről a kisebbségi jogok védelme nem jámbor óhaj, hanem olyan követelés, amelyért - a lakosság érdekében, a béke, és a más államokkal kialakítandó jó kapcsolat érdekében - mindenkor és minden eszközzel küzd. A párt sohasem értett egyet azzal, hogy a területelcsatolások az érintett lakosság megkérdezése nélkül, tehát önrendelkezési jogának sérelmével történtek, felemelte, és ezután is felemeli szavát a nemzeti kisebbségek védelmében, akár kisebbségi sorsra jutott magyarokról van szó az elcsatolt területeken, akár a Magyarországon maradt nemzetiségek jogairól. Mint rámutatott: a Szocialista Internacionálé határozata szerint a zárt tömbben élő kisebbségek területi autonómiára, a szórványban élők kulturális autonómiára tarthatnak igényt. Zuschlag szerint a magyarországi viszonyok között a német lakosság ez utóbbira jogosult.
A továbbiakban kijelentette, hogy a párt helyesli a kisebbségi iskolakérdés 1935. évi újabb rendezését, amely egységes vegyes tannyelvű oktatás bevezetését irányozta elő. Az ország német lakosságának többségét kitevő paraszti rétegek igényeinek valóban ez felel meg leginkább. Problémát jelent azonban a főváros és a vidéki városok vonzáskörében élő kézműves és ipari munkás német lakosság számára, amely már az eddigiekben is erősen elmagyarosodott, s érdeke továbbra is ehhez fűződik. A párt kifogásolja, hogy a szülők megkérdezését mellőzve (ami különben is mélységesen antidemokratikus és nyilvánvaló megsértése az önrendelkezés jogának) e rétegek gyermekeit is vegyes tannyelvű iskolába sorolják be. A vegyes tannyelvű népiskola után a polgári iskola elvégzése - ami pedig szükséges bármely szakma megtanulásához - nem lesz zökkenőmentes, hiszen a polgári iskolák magyar tannyelvűek. Zuschlag brosúrája emlékeztetett arra, hogy a párt szüntelenül sürgette, teremtsék meg a kisebbségi iskolarendelet végrehajtásának feltételeit, enélkül a végrehajtás pedagógiai szempontból is károkkal járhat, a tanulók előmenetelének rovására válhat. A kormány azonban elmulasztotta e feltételek megteremtését, nincs kellő számú és képzettségű tanerő, amely elláthatná az átszervezés folytán mennyiségileg és minőségileg megnövekedett feladatokat. Az előfeltételek hiánya miatt a párt szükségesnek tartaná, ha az új rendszerre való átállás csak fokozatosan történnék, aszerint, hol vannak már meg a szükséges feltételek. Azonkívül, mint Zuschlag kifejtette, a vegyes tanítási nyelv bevezetését az elsőosztályosokkal kezdve, a felsőbb osztályok felé fokozatosan kellene teljessé tenni, nem pedig máról holnapra elrendelni olyan felsőbb osztályosoknak is, akik mindeddig többnyire csak a C típusnak megfelelő mértékben és módon tanultak anyanyelvükön.
Az SzDP megelégedéssel fogadta, hogy Teleki elreteszeli a nemzetiségek nép-csoportjogi alapon való szervezésének útját. Ugyanakkor változatlanul tapasztalnia kellett a nemzetiségek közötti szociáldemokrata szervezkedés akadályait, különösen a visszacsatolt felvidéki és kárpátaljai területeken. Csupán néhány szlovák nyelvű szociáldemokrata pártszervezet próbált meg újjászerveződni. A kassai párttitkár, Borovszky Géza szlovák nyelvű röpiratot írt és adott ki A magyarországi szociáldemokrata munkásság célja és követelései címmel. Borovszky röpirata az 1939. januári pártkongresszus szellemében foglalt állást az ország függetlensége és a demokratikus reformok szükségessége mellett, s benne külön fejezetet kapott „a nemzetiségi kérdés megoldása". Hangsúlyozta, hogy a pártnak, amely következetesen felszólalt az utódállamokban élő magyar kisebbségek jogaiért, teljes erkölcsi jogosultsága van a hazai kisebbségek érdekében is szót emelni. Míg azonban Zuschlag említett brosúrája a német kisebbség viszonyait, szükségleteit véve figyelembe, csupán a végrehajtás előkészítetlensége, és a szülői akaratnyilvánítás kikapcsolása miatt bírálta az 1935. évi kisebbségi népiskolai rendeletre támaszkodó rendezési kísérletet, a kérdéssel szlovák nézőpontból foglalkozó Borovszky azt kifogásolta, hogy az 1935. évi rendelet eleve csak a népiskolákban enged megfelelő teret a kisebbségi anyanyelvnek, holott szükség lenne olyan szlovák közép-, felsőbb- és szakiskolákra is, amelyekben a magyar nyelv és a magyar történelem kivételével szlovákul oktatnának minden tárgyat. Szükségesnek nyilvánította továbbá egy állami, szlovák nyelvű tanítóképző intézet felállítását, valamint szlovák tanszékek létesítését a magyarországi főiskolákon.
Amikor a második világháború kitört, és a Német Birodalomba bekebelezett lengyel területek elnémetesítése érdekében Hitler meghirdette az áttelepítés, a „német népességtagosítás" tervét, az MSzDP Országos Német Bizottsága demonstrációt kívánt rendezni tiltakozásul e terv ellen, amely a magyarországi németséget rendkívül nyugtalanította. A magyar kormány azonban ellenezte ezt az SzDP által végül is elejtett demonstrációt, mert célja az volt, hogy a német kormánnyal egyezményt kössön az áttelepítésről, s annak révén a magyarországi volksdeutsch irányzattól megszabadulhasson. Az SzDP vezetősége - miközben a németlakta területek pártszervezetei hatékony felvilágosító akciókat sürgettek, s az antifasiszta függetlenségi gondolat jegyében aktív harcot kezdeményeztek - végül maga is az áttelepítéssel való ijesztgetéshez folyamodott.
Az országos pártválasztmány 1940. januári ülése és a Szakszervezeti Tanács ezzel összhangban kiadott, a kormány nemzeti céljaival azonosuló nyilatkozata szellemében a párt vezetői hangsúlyozták, hogy a visszacsatolt felvidéki és kárpátaljai területeken, ahol a konszolidálatlan viszonyok közepette a szomszédos szlovák fasizmus és a szovjet-ukrán bolsevizmus befolyása különösen fenyegető veszély, a szociáldemokraták a legnagyobb szolgálatot tehetik a magyar államiságnak és függetlenségi gondolatnak. Teleki azonban nem méltányolta a felajánlkozást. A párt számára továbbra is a legnagyobb nehézségekbe ütközött, hogy szorosabb kapcsolatot létesítsen a visszacsatolt területek szociáldemokrata szervezeteivel. A kárpátaljai autonómia-törvény hónapokon át készülő tervezetének megvitatására a Baky-féte nyilas frakció meghívást kapott, az SzDP azonban, jellemző módon, nem. Ez a körülmény nem befolyásolta a pártot abban, hogy támogassa Teleki fellépését a nyilasok nemzetiségi törvényjavaslata ellen. A bécsi német népcsoportegyezmény aláírását a kormány kényszerhelyzetével magyarázta, s támogatta a végrehajtás szabotálását.
Abban a konfliktusban, amely a hagyományosan politikai jellegű magyar nemzeteszme hívei és a német (és szlovák) népi (faji) nemzetfelfogás propagátorai között különösen az 1941. februári népszámlálás alkalmával éleződött ki, az SzDP a háttérben maradt. Álláspontja azonban, addig is képviselt felfogásának megfelelően, nem volt vitás: a magyarországi nem magyar anyanyelvűek a népszámláláskor szabadon tehessenek vallomást anyanyelvükről és nemzetiségükről, amely alapján anyanyelvi jogaiknak érvényt is szerezhessenek, de nemzetiségük megvallásában nem lehet meghatározó népi (faji) hovatartozásuk - politikai (hatalmi) értelemben az egységes magyar nemzet részei ők is. A korabeli nemzetfelfogás e két (francia, ill. német modell szerinti) alaptípusa egyaránt kritikai elemzést és értékelést kíván, mégis az adott körülmények között, az ország függetlensége és a nácizmus behatolásával, terjeszkedésével szembeni védelme szempontjából határozottan pozitív jelenségnek ítélhető a német nemzetfelfogással ellentétes állásfoglalás. Ugyanakkor később súlyos következményekkel járó durva leegyszerűsítés volt (s ettől a szociáldemokraták sem voltak mentesek), hogy kifejezetten hazaárulónak, a magyar állampolgárságra méltatlannak tekintették mindazokat a német anyanyelvűeket, akik magukat egyszersmind német nemzetiségűnek is vallották. Hiszen a fogalmak tisztázatlansága, valamint az a körülmény, hogy állásfoglalásuk mikéntjének nem tulajdonítottak jelentőséget és az ez ellen ható magyar nacionalista propagandát nem vették komolyan vagy éppen taszította őket, messzemenően nagyobb szerepet játszhatott döntésükben, mint valamiféle tudatos hitvallás Németország és magyarországi népcsoportszervezete, a Volksbund mellett, jóllehet a német „sikerek" és a volksbundista propaganda megtette hatását.
A szociáldemokraták egységesek voltak a nem magyar anyanyelvet vallók védelmében, s ezt annál inkább értékelni kell, mert a szélsőséges túlzásoktól sem mentes magyar nacionalista propaganda hellyel-közzel már ellenük is támadt. De a szociáldemokraták jelentős része maga is úgy gondolkodott, hogy ha Hitler az általa meghirdetett „német népességtagosítási program" keretében konkrét ajánlatot tesz a magyarországi németek áttelepítésére, az erről kötendő államközi megállapodásba nemcsak a volksbundisták veendők bele családostul, hanem mindazok, akik az 1941. évi népszámlálás alkalmával magukat német nemzetiségűnek vallották. Az 1941. évi népszámlálás után az SzDP álláspontja a nemzetiségi kérdésben úgy módosult, hogy a magyarországi németséget immár két élesen elkülönülő táborra osztotta: a német nemzetiséget vallók táborával - mint amelytől az ország az első adandó alkalommal úgyis megszabadul - konstruktívan nem foglalkozott, a német anyanyelvűeknek csupán „a hazához hű" része érdekelte. Őket igyekezett megvédeni a volksbundisták befolyásától, s anyanyelvi jogaik felkarolásával akarta megnyerni támogatásukat - más nemzetiségek támogatásával együtt - a demokráciáért, a szabadságjogokért (közöttük a nemzetiségi jogokért) a magyar államkeretek között folyó küzdelemben. Az ország nemzetiségeinek elvsze-rűen egyöntetű kezelése nemcsak a kormány nemzetiségpolitikájában nem érvényesült, hanem az SzDP politikájában sem: a magyarországi német kisebbségnek különleges és kivételes helyzetet biztosítani igyekvő német népcsoport-politika miatt keletkező feszültségek megoldására kitűnő lehetőséget kínált a hitleri áttelepítés! terv. Azok a román, szlovák és más nem magyar anyanyelvűek viszont, akik ugyanakkor magukat román, szlovák stb. nemzetiségűnek is vallották az 1941. évi népszámlálás idején, sem általában, sem a szociáldemokraták megítélésében nem lettek kitelepítendő hazaárulók: már csak a szomszédos országok magyar kisebbségeinek viszonossági alapon várható hasonló sorsa miatt sem.
A szociáldemokraták álláspontja mindezek ellenére a nemzetiségi kérdésben -a német nemzetiség vonatkozásában sem - nem volt kiforrott és egységes. A Népszava olyan cikkeknek adott teret, amelyek a kitelepítést mint „megoldást" számításba sem vették. Még a népszámlálás napjaiban közölte Junger József írását a kisebbségi kérdésről. A cikk többek között megállapítja, hogy a nemzetiségi problémák szuverén belügyként történő kezeléséhez való ragaszkodás az ellenőrzésre hivatott nemzetközi szervek erőtlensége folytán egyre inkább a megoldás gátjává vált a két világháború között, s emiatt a nemzeti kisebbségek a velük azonos népi-ségű külső hatalmak segítségével próbáltak hatni saját államuk vezetésére. Ebből újabb, még súlyosabb problémák támadtak, s végső soron fennállt a külső beavatkozás veszélye. Véleménye szerint a jelenlegi háború után „az államoknak elsősorban maguknak kell a kisebbségi kérdést a maguk adottságainak megfelelően elrendezi, de a nemzetiségi jogok hatékony nemzetközi biztosítása mellett! E kettő nemcsak hogy összefér, hanem együtt jelenti a tényleges megoldást. A cikk megfontolandónak tartja a kérdés hazai megoldása szempontjából a Deák Ferenc és Eötvös Józsefalkotta alaptörvény, az 1868. évi XLIV. te. továbbfejlesztését, hogy az nemcsak egyéni, hanem kollektív nemzetiségi jogokat is hajlandó legyen elismerni, és érvényesülésük konkrét formáit az alkotmányba illeszteni. A kisebbségi kérdés több neves magyar jogi szakértője tapogatódzott már ekkor ebben az irányban, ám szemlátomást nagymértékben feszélyezte őket az a körülmény, hogy a németek (és a szlovákok) a kollektív nemzetiségi jogok biztosítását korszerű és egyedül kielégítő formában kizárólag a német, ill. a szlovák állam befolyása alatt kiépített „népcsoport-autonómia" keretében képzelték el, lehetővé téve így a nagymértékű „népiségi elkülönülést", és azt, hogy a kisebbségeknek otthont adó állam alig gyakoroljon hatalmat a nemzetiségek fölött.
Junger József egy másik, Munkásság és nemzetiségi kérdés c, ugyancsak a Népszavában megjelent cikkében arról írt, hogy a magyarországi szociáldemokrata munkásmozgalomban a magyar munkások bizonyos érzéketlenséget, közömbösséget tanúsítanak a nemzetiségi kérdés iránt, jelentőségét nem ismerik föl s nem látják az ezzel kapcsolatos feladatokat. Rámutatott arra, hogy a nemzeti kisebbséghez tartozó munkást az osztályelnyomás mellett nemzeti elnyomás is sújtja, „így a maga felszabadításáért vívott küzdelemben oly követelésekkel is felvonul, amelyekkel a nemzetisége miatt való háttérbe szorítását is meg kívánja szüntetni". Ha a magyar munkásság nem vállalná a küzdelmet - ami egyenesen hivatása - a szociális és nemzeti felszabadítás egymással összefonódó feladatainak megoldásáért, hanem „egy légüres térben mozgó, terméketlen antinacionalizmus" álláspontjára helyezkedne, átengedné ezzel a terepet a román, szlovák stb. burzsoáziának, aminek az lenne a következménye, hogy a magyarországi nemzeti kisebbségek „a polgárság egyoldalú osztályszempontjai által meghatározott nemzeti küzdelembe sodródnak, s ezeknek az osztályoknak válnak az uszályhordozóivá".
Jordáky Lajos, észak-erdélyi, kolozsvári szociáldemokrata nyomatékosan figyelmeztetett arra, hogy a nemzetiségi kérdésnek megnőtt a jelentősége a területileg gyarapodott Magyarországon, és az SzDP demokratikus célkitűzéseinek megfelelő, a helyesen felfogott magyar nemzeti érdekeknek semmiképpen sem ellentmondó megoldást sürgetett azokkal szemben, akik a kivárást ajánlották a nemzetiségpolitikában. A Népszavában 1941 májusában megjelent cikkében felszólította az ország nemzetiségeit, hogy ne a határokon túlról érkező, idegen államok hatalmi céljait szolgáló instrukciók hatására szervezkedjenek, hanem Magyarország haladó erőivel összefogva keressék jogaikat, boldogulásukat; így építsék ők is Magyarországon a társadalmi értelemben vett „népi egységet".
A Népszava egy évvel később, 1942 májusában ismét cikket közölt A nemzetiségi kérdés és a szocializmus címmel. Az első rész a nemzetiségi kérdéssel általánosságban foglalkozva kívánatosnak tartotta a kisebbségi helyzetet jellemző jog-fosztottság vagy legalábbis jogkorlátozottság megszüntetését, a nemzetiségi nyelv és kultúra megőrzésének biztosítását. A „népszabadság és nemzetiségi szabadság" összefüggését hangsúlyozva arra figyelmeztetett, hogy „egyetlen nemzeti kisebbség se várja kívülről a szabadulást, ne igyekezzék külső támogatást keresni, hanem a belső szabadság egységes frontjában küzdje ki a maga jogait az általános szabadságjogok keretében". A második rész, amely már kifejezetten a magyarországi nemzetiségek helyzetével foglalkozott, megismételte azt az alaptételt, hogy „nincs külön szociális és külön nemzetiségi igazság", hogy „a nemzetiségeknek is az általános népszabadság keretében kell megkeresniük és megtalálniuk politikai, gazdasági és kulturális érvényesülésüket", hogy a „külpolitikai vonatkozások bekapcsolása elsősorban éppen a nemzetiségek szempontjából ártalmas". A magyar politikai nemzetfelfogásnak megfelelően, de nemzet helyett népről, mint demokratikus társadalomról beszélve szögezte le, hogy „a magyar népnek tagjai a magyarországi nemzetiségek is", így „a nemzetiségi kérdés a magyar nép belső ügye", annak „mindenkor belpolitikai kérdésnek kell lennie". Miután az előző rész már szólt a nemzetiségi nyelv és kultúra megőrzéséről, itt arról is szó esett, milyen lényeges szerepe volt, s lesz nyilván a jövőben is történelmünkben a természetes asszimilációs folyamatoknak. Az asszimiláció erőltetését a cikk éppúgy elutasította, mint azokat a törekvéseket, amelyek határkorrekciókkal és áttelepítésekkel kívánnák elérni az ideálisnak vélt, etnikailag homogén országot. A cikk a Duna-medence térségének kis nemzeti államokra tagolásával szemben (ami -mint célzást is tett rá - nyilvánvalóan Németország hatalompolitikai érdekeinek felel meg) a többnyelvű államegység „szentistváni gondolatát" vallotta, hangsúlyozva azonban, hogy abban „egyenjogú nemzetiségek együttélésének" kell megvalósulnia. Ezt az „életformát" csak szocialista megközelítéssel lehet elérni. A cikk megállapítása szerint a magyarországi nemzetiségeket az országos átlagnál súlyosabb szociális helyzetük (e tekintetben kivétel a Basch vezetésével egyébként is teljesen külön utat járó német „népcsoport") érdekeltekké teszi a magyarországi „általános népszabadsági törekvésekben", s fel fogják ismerni, hogy szociális problémáik megoldásán túl politikai és kulturális felemelkedésüket, népiségük felvirágzását is csak ettől várhatják.
Az SzDP 1942. december 13-i kongresszusán nagy véleménykülönbség mutatkozott a tekintetben, hogy a nemzetiségi kérdésben további kivárásra vagy mielőbbi kezdeményezésre van-e szükség. Szeder Ferenc főtitkári jelentése egyetlen szót sem tartalmazott a nemzetiségi kérdésről, de a vitában felszólaló Jordáky Lajos az erdélyi szociáldemokraták nevében határozati javaslatban sürgette a párt nyilvános állásfoglalását arról, hogy feladatának tartja a nemzetiségi kérdés szocialista megoldását, a nacionalizmus kifejezéssel való visszaélések ellenére egy „igazi, építő" nacionalizmus szellemében, amely „mindig kész arra, hogy az ország szabadságát és függetlenségét megvédje anélkül, hogy más nemzetiségeket elnyomna". Ugyanis, mint mondotta, „a demokratikus és szociális Magyarország megalakulásának előfeltétele a velünk együtt élő nemzetiségek egyenjogúsítása", és a „kisebbségi" fogalom, valamint az ezzel a fogalommal járó hátrányok megszüntetése. Erre az „egyetlen becsületes, elfogadható és végleges megoldásra kell felkészülnie a szociáldemokrata pártnak".
Jordáky felszólalásához többen is csatlakoztak, hangsúlyozva: „olyan államformáért küzdünk, amely lehetővé teszi minden nép számára, hogy kultúráját, nyelvét szabadon gyakorolhassa". A békéscsabai Szobek András így nyilatkozott: „Én nemzetiségi ember vagyok, békéscsabai tót, de megmondom becsületes őszinteséggel, magyarnak érzem magam, mert a magyar kultúrán nőttem fel, de büszkén vallom magam tót származásúnak. A nemzetiségi kérdést csak úgy értelmezhetjük, hogy szabadon - ahogyan érzi mindenki önmagában - gyakorolhassa mindenki a kultúráját, de vigyázni kell arra, hogy külföldről ne lehessen pénzzel nemzetiségi mozgalmakat csinálni." Az Országos Német Bizottság titkára, Bechtler Péter nyomatékosan kérte, hogy „a pártvezetőség a nemzetiségi kérdést ne halassza későbbi időpontra. Ez a kérdés napirenden van, s napirenden kell tartani."
A pártvezetőség nevében felszólaló Buchinger Manó örömét fejezte ki, hogy Jordáky és a kolozsvári szociáldemokraták a jelentőségének megfelelően foglalkoznak a nemzetiségi kérdéssel: „ez valóban az ország egyik sorskérdése, de egyben minden időben a szocializmus centrális problémája is volt, mert szorosan összefügg a szabadság, jog és önállóság kérdésével". Mégis úgy vélekedett, hogy egyelőre csak a kérdés elméleti részével lehet és kell foglalkozni, „a gyakorlati megoldás attól függ, hogy mit hoz a jövő; egyben összefügg azzal is, amit most úgysem lehet elmondani".
Peyer Károly azonban nyíltan kimondta, amit gondolt: „Sokat foglalkozott a kongresszus a nemzetiségi kérdéssel. Szerintem most nem ez a legfontosabb probléma. A nemzetiségi kérdésnek két része van: az egyiket demokráciával lehet megoldani, a másikat vagonnal. Mert vannak nemzetiségeink, amelyekkel nem voltak és nincsenek bajaink, de vannak, amelyeknek nem lehet olyan jogokat adni, mint amilyeneket most élveznek. Nem lesznek differenciáink a románokkal, tótokkal, szerbekkel, és más nemzetiségekkel, de lesznek a németekkel, nem azért, mert mi akarjuk, hanem mert ők teremtették meg ezt a differenciát, és itt is »Herrenvolk« akarnak lenni. A háború után bizonyára lesznek zavaros idők, ezalatt rendbe kell hozni dolgainkat, hogy együtt éljünk azokkal a nemzetiségekkel, amelyekkel, biztosan tudom, megtaláljuk majd a megegyezés módját, viszont lesz egy réteg, amellyel nem lehet mást csinálni, mint kiszállítani őket az országból, ahogy most ők csinálják szerte Európában."
Szeder Ferenc vita-összefoglalójában egyáltalán nem reagált a nemzetiségi kérdésről elhangzottakra; a jordáky-fék határozati javaslatot nem tették fel szavazásra. Kezdeményezés helyett továbbra is a kivárás maradt a nemzetiségi kérdésben a pártvezetőség irányvonala. Ez a kivárási politika német vonatkozásban a kitelepítés lehetőségével immár (a megváltozó hadihelyzetnek megfelelően) nem a hitleri tervek keretében, hanem mint a német népcsoport-politika megtorlásának egyik lehetséges eszközével számolt.
Bármennyire is teret nyert az SzDP-ben is az a felfogás, hogy a német népességnek a hazához hűtlenné vált részétől jobb megszabadulni, az SS számára engedélyezett toborzóakciókkal kapcsolatban többnyire úgy vélekedtek: „a magyar állam arculcsapása az, hogy a németek Magyarországon soroznak". Mély ellenérzéssel figyelték a Volksbund demagóg propagandáját, mely az SS-hez bevonulok családtagjainak bőkezűen ígért szociális segélyeket, s ha az kevés volt, bevetette terrorcsapatát, a Deutsche Mannschaftot. De az SzDP - kényes helyzetére való tekintettel is - tartózkodott attól, hogy élesebben exponálja magát az SS-toborzás ügyében, amellyel szemben leginkább a Hűségmozgalom lépett fel. A pártnak a Hűségmozgalommal nem volt kapcsolata: a Hűségmozgalom nemcsak náciellenes, de szociáldemokrata-ellenes is volt.
A magyar hadsereg voronyezsi és a német hadsereg sztálingrádi katasztrofális veresége nyomán a háború menetében bekövetkezett fordulat bátorítólag hatott az SzDP-re. Még a kivárás hívei is egyre inkább úgy találták, hogy aktivizálódni kellene a nemzetiségi kérdésben. Érdeklődéssel figyelték és támogatták azt az akciót, amely az egy esztendeje történt délvidéki tömeges vérengzés körülményeinek kivizsgálását, a bűnösök megbüntetését követelve és az áldozatok hátramaradottjainak kártalanítását szorgalmazva akarta megjavítani a szerb nemzetiséggel való viszonyt, s tehermentesíteni az iszonyatos tettel végzetesen lejáratott magyar nemzetiségpolitikát. A Népszava 1943. március 6-i számában megjelent „Magyar és szerb" kezdetű glossza szerint a nemzetiségi kérdés „élethalál-problémája a nemzetnek", megoldása szükséges ahhoz, „hogy a holnap Európájában a teljes, ép, minden ízében egészséges, megújhodott Magyarország szilárdan álljon, és teljesíthesse történelmi feladatát". Az SzDP tehát „teljes és ép" Magyarországban gondolkodott, a sokat emlegetett „szentistváni" soknemzetiségű államban, amelynek azonban társadalmi megújhodáson kell keresztülmennie: „a szociális gondolat érvényesülése, a teljes egyenrangúság, a megértés, a szolidaritás és az emberiesség azok a tényezők, amelyekkel a nemzet magához kapcsolhatja a nemzetiségeket", egyedül ezekkel érheti el, hogy „érezzék a nemzetiségek hazájuknak ezt az országot". Felfogása szerint „a nemzetiségek akkor cselekszenek a jövőért való felelősség szellemében, ha már most szövetségre lépnek mindazokkal a magyar erőkkel, amelyek a haladás feltételeinek megteremtésén dolgoznak". Felszólította az ország nemzetiségeit, hogy a magyarság „őszinte nacionalizmust" valló, tehát az alkotmányos jogokból, sőt az ország irányításából egyetlen nemzetiséget sem kizáró társadalmi erőivel, „a nagy nemzeti feladatokat vállaló haladó osztályokkal szövetségben síkraszálljanak az ország belső felvirágoztatása mellett, de megerősítése, ellenállóképességének növelése érdekében is". Annak tudatában, hogy a Magyarországhoz visszacsatolt területek nemzetiségi lakosságának jövőjét a Német Birodalom bábállamaiként (Szlovákia, Szerbia, Horvátország) vagy erős vazallusaként (Románia) szereplő önálló nemzeti államok fasiszta propagandáján kívül ezen országok haladó erői sem Magyarország keretei között képzelik el (s e haladó erők éppúgy a társadalmi-nemzeti elnyomás alóli felszabadulást ígérik, mint a magyar progresszió), a Népszava fölelevenítette Kossuth elgondolását a dunai népek összefogásáról. A Nyugaton ez idő tájt napvilágot látott különféle konföderációs elképzelések ismeretében azt propagálta, hogy az illető országok haladó erői által a háború után megvalósítandó dunai konföderáció perspektívájában nyugodtak lehetnek a magyarországi nemzetiségek: „ha erősítik Magyarországot, nem követnek el árulást saját népeikkel szemben, nem fordulnak szembe azok országával".
Szakasits Árpád 1943 márciusában keltezett bevezetésével az SzDP kiadásában hamarosan megjelent Kossuth demokráciája címmel egy kis füzet, amelyik Tivadar gondozásában és jegyzeteivel, teljes szövegében közreadta a szabadságharc leverése után Törökországban tartózkodó Kossuth 1850-185l-ben kelt három fontos írásművét:
Szakasits hangsúlyozta e Kossuth-írások jelentőségét a magyar politikai ideológia fejlődésében, hiszen nem csupán a magyar nemzetiségi politika önkritikus vizsgálatát végzik el, hanem szükséges következtetéseket is levonva állítanak fel új koncepciót. Rámutatott arra, hogy bár Kossuth fejtegetései részleteikben elavulhattak, de egészükben aktuálisabbak, mint valaha. Tanulmányozásra érdemesnek mondotta, „hogy milyen organizációval vélte Kossuth megoldani a nemzetiségi kérdést, milyen alapelvek szerint akarta biztosítani a magyarság sorsa mellett a nemzetiségi népek szabad életét is - az önrendelkező jog alapján". Kijelentette, hogy a nemzetiségek teljes egyenjogúságát valló, s azt a községek és a vármegyék teljesen szabad önkormányzatán keresztül megvalósítani akaró „kossuthi koncepciót az SzDP elvileg és nagy vonalaiban magáévá tudja tenni". Ami pedig a konföderációs tervet illeti, azt olyannak tekinti, amely „érdemes arra, hogy fölmutassuk minden népek felé, mint a magyar politikai géniusz alkotását és a magyar nép államszervező képességének messzi kimagasló bizonyságát". Kossuth a nagyhatalmak befolyásától és beolvasztási törekvésektől fenyegetett dunai kisállamok önkéntes alapon létrehozandó konföderációjának természetes központjául Magyarországot tekintette, amely messzemenő kollektív nemzetiségi jogokat biztosít nemzetiségeinek a községi és megyei szinten megvalósuló közigazgatási, közoktatási önkormányzat formájában, az ott számbeli kisebbségben élő más népek érdekeinek, nyelvi jogainak biztosítása mellett. Ugyanakkor az állam egysége nemzetiségi alapon („magyar, tót, oláh, szerb, német és rutén országokra") fel nem bontható - Erdély is természetesen Magyarországhoz tartozik -, és fenn kell tartani az állam magyar jellegű irányítását, valamint - a nemzetiségek nyelvét nem sértő módon - a magyar államnyelvet. E kossuthi koncepció szerint egyfelől kiküszöbölhetők a „nemzetiségi tusák" az országon belül, másfelől a konföderáció tagállamai konfliktusmentesen segítséget nyújthatnak más tagállamban élő nemzetiségük fennmaradásához, fejlődéséhez.
A Népszava 1943. március 14-i számában az SzDP Országos Választmányának üléséről olvasható híradás szerint Peyer Károly beszámolója foglalkozott a nemzetiségi kérdéssel. Itt is (mint a múlt év decemberi pártkongresszuson) arra utalt, hogy az egyes nemzetiségek különböző magatartást tanúsítanak, s így a velük szemben követendő nemzetiségpolitikának is szükségképpen differenciálnia kell. A lap csak a nemzetiségi kérdés demokratikus úton való megoldásáról írt, a náci befolyás alá került németekkel kapcsolatban emlegetett vagonokról hallgatott. Az országos választmányi ülés nemzetiségi szempontból igen lényeges mozzanata volt, hogy a kolozsvári Brúder Ferenc a vitában javasolta, hozzanak létre a párton belül Országos Nemzeti Kisebbségi Bizottságot, amely immár az ország valamennyi nemzetiségével foglalkozna.
Zuschlag Vilmos maga is beadvánnyal fordult 1943. március 26-án a pártvezetőséghez ennek érdekében. Rámutatott arra is, hogy a kormány részéről mily nagy hangoskodás folyik a nemzetiségi kérdés körül, mintha előrelépés történne, holott valójában magyar nacionalista túlzások és nemzetiségi túlzások összecsapásainak lehetünk tanúi. Ezzel kapcsolatban a pártnak nemcsak kritikai feladatai vannak, hanem cselekvő kezdeményezésére is szükség volna. Ehhez persze elméletileg is le kellene rögzítenie, hogy mit ért nemzeten és nemzetiségen (az osztrák szociáldemokraták, nevezetesen Ottó Bauer felfogását ajánlotta, aki szerint a nemzet közös sors formálta kultúrközösség, jellemközösség), s hogy a nemzet keretében csupán egy szocialista demokratikus önkormányzat révén látja biztosíthatónak a nemzetiségek jogait. Túlságosan lakonikusnak találta a pártprogram 4. pontját, amely „az országban élő minden nemzet teljes egyenjogúságát" követeli. Szerinte egy gyakorlatias akcióprogramot kellene mielőbb kidolgozni, amely tekintetbe venné azokat a különbségeket is, amelyek a visszacsatolt területek és a volt trianoni országterület nemzetiségei között a nemzetiségi igények szempontjából mutatkoznak. Zuschlag szerint területi autonómiának Magyarországon a visszacsatolt területeken sincs jogosultsága, mert csak széthúzást eredményezne: „pártunk egész programja az ország centralisztikus felépítésének irányában van lerögzítve, csupán demokratikus átalakítását kívánja az állami, vármegyei, városi és községi rendszernek". Az anyanyelvi iskolázás tekintetében most már maga is továbblépést sürgetett: nem lehet a népiskolákra szorítkozni, hanem konzekvensen érvényesülnie kell a közép- és felsőfokú oktatásban is.
Az az ún. gyakorlati program, amelyben a párt 1943-ban megpróbálta körvonalazni álláspontját és feladatait „a holnap Magyarországáért" folytatandó küzdelemben, nemzetiségpolitikai vonatkozásaiban is sok belső vitára adott okot. Azokkal szemben, akik a nemzetiségi jogok általános hangoztatásán túl helytelenítettek minden konkrétabb és részletesebb programot, amely megakadályozná, hogy a kérdést a majdani körülményekhez legmegfelelőbben igazodva kezeljék, többen voltak, akik a nemzetiségi kérdés megoldását keresve területi autonómiákra is gondoltak, s az országot beilleszteni kívánták egy, a háború után nyilván szintén demokratikus útra lépő szomszédos országokkal létrehozandó konföderációba. Ezzel rokon elgondolások foglalkoztatták a Független Kisgazdapártot is, amellyel 1943 nyara óta az SzDP szövetségben lépett fel. A párt a revíziós területgyarapodások révén megnagyobbodott ország nemzetiségeit ezúttal is arra szólította fel, hogy ne engedjenek külső befolyásnak, jogaikat az ország határain belül keressék, a magyarországi demokratikus, haladó erőkkel szövetkezve.
A szövetségi politikáját a nemzetiségekre is kiterjeszteni törekvő magyar szociáldemokrácia érvelésében túlbecsülte azt a persze korántsem lényegtelen, de mégis viszonylagos, Magyarország 1944. márciusi német megszállása nyomán pedig gyorsan elenyésző különbséget, mely a magyarországi viszonyok és a Németországhoz szorosabban kapcsolódó szomszédos államok viszonyai között általánosságban mutatkozott. Az SzDP érveléséből - a párt legalitásából következően szükségképpen -hiányzott annak az egyébként jól tudott ténynek a hangsúlyozása, hogy a haladó erők nemcsak Magyarországon készülnek hatalmat nyerni az ország demokratikus átszervezésére, hanem a szomszédos országokban is, mégpedig a fasiszta elnyomás ottani nagyobb súlyával arányban fokozottabb intenzitással és áldozatvállalással, s ezek természetesen saját nemzeti céljaikat követik. Nem vették tekintetbe, hogy ezek a haladó erők a Magyarországhoz csatolt területek visszakövetelésével a kisebbségi sorsból való szabadulás egyszerűbb és biztosabb útját ajánlották a magyarországi nemzetiségeknek, mint a magyarországi szociáldemokraták (és kisgazdapártiak), akik úgy ígértek kisebbségi hátrányokat megszüntető nemzetiségi rendezést, hogy még maguk számára sem tisztázták kellően, meddig mehetnek el és milyen megoldási formát válasszanak. A magyarországi szociáldemokrácia nem határolta el magát az egykori „szentistváni" Nagy-Magyarország helyreállításának gondolatától. Kossuth demokráciáját" emlegette, amely a nemzetiségeknek községi, esetleg megyei szinten adott volna közigazgatási, közoktatási önkormányzati jogokat, de az ország föderatív átalakításától kereken elzárkózott.
Az évek óta folyó jugoszláviai felszabadító harc, az 1944 augusztusában bekövetkezett romániai fordulat, sőt a veresége ellenére jelentős szlovákiai felkelés, másrészt Szálasi fasiszta diktatúrájának létrejötte Magyarországon, s magának a Szociáldemokrata Pártnak a betiltása végleg irreálissá tette azt az elképzelést, amely szerint a revíziós területgyarapodások során idekerült nemzetiségi tömegek meggyőzhetek arról, hogy gazdasági, politikai, társadalmi érdekeiket egyedül az garantálja, ha megmaradnak a demokratizálódó magyar állam keretei között.
Az SzDP-nek a nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontját tanulságos összevetnünk a Kommunista Pártéval. A Kommunista Párt - amelynek az illegalitás rendkívül korlátozta cselekvési lehetőségeit, ugyanakkor megkönnyítette elvi álláspontjának nyílt képviseletét - az általános követelményként megfogalmazott nemzetiségi egyenjogúság mellett nemcsak a községi, városi, járási, esetleg megyei nemzetiségi önkormányzatért állt ki, hanem (az e téren már eléggé bátortalan SzDP-vel szemben) az arra alkalmas területeken a rutén, szlovák, délszláv nemzetiségi autonómiákért, ill. olyan egységes erdélyi területi autonómiáért is, amely biztosíthatja a mesterségesen megosztott Erdély évszázadok óta együtt élő és egymásra utalt népeinek szabad, demokratikus fejlődését. A Kommunista Párt azt vallotta, hogy a trianoni békének a tengelyhatalmak segítségével elért - és ezek Duna-medencei behatolását elősegítő - revíziói éppúgy nem tartották tiszteletben a mindenkit megillető nemzeti önrendelkezés elvét, mint maga Trianon, s elismerte annak jogát is, hogy a vitás területek nemzetiségei maguk dönthessenek állami hovatartozásukról. Hangsúlyozta, hogy a fasiszta iga lerázásában közösen érdekelt Duna-medencei országok és népek egymással való megbékélésének, a nemzetiségi kérdés kölcsönösen kielégítő rendezésének feltétele az önrendelkezési jog teljes értékű, az állami hovatartozás eldöntését is magában foglaló érvényesítése. A bécsi döntések elvetése a Kommunista Párt részéről nem jelentette azt, hogy ez a párt érzéketlen lett volna az etnikai természetű magyar problémák iránt; röplapokon terjesztett állásfoglalásaiban azonban arra utalt, hogy e problémák bizonyos méltánylását csak akkor lehet egyáltalán remélni a Hitler-ellenes szövetséges hatalmaktól - amelyek egyébként általánosságban már állást foglaltak a háború előtti határok visszaállítása mellett -, ha Magyarország kiválik a fasiszta hatalmak szövetségéből, és kiveszi részét az antifasiszta küzdelemből. Míg azonban a szlovákiai felkelésből, a horvátországi partizánharcokból az ott élő magyarság kivette részét, a Magyarországhoz visszacsatolt területeken - s még kevésbé az „anyaországban" - nem tudott partizánmozgalom, fegyveres ellenállás szélesebb körűen kibontakozni.
A „holnap Magyarországa" nem tarthatta meg az 1938-1941 között visszacsatolt területeket; elesett attól a feladattól, hogy ezek nemzetiségi lakosságának maga biztosítson demokratikus jogokat, sőt a szomszédos országok fennen hirdetett demokráciájában bizakodva neki kellett újra kisebbségi sorsra engedni e területek magyar lakosságát. Magyarország és szomszédai között nem úgy alakult a viszony, ahogy azt a magyarországi haladó erők - nem utolsósorban a szociáldemokraták - korábban elképzelték. A két világháború közötti és a második világháború alatti ellentétek bizonyos továbbélése, a nemzetiségi sérelmek friss emléke, az hogy e kérdés rendezésére tett kísérletek újabb nemzetiségi sérelmeket szültek, évekre súlyosan megterhelte ezt a viszonyt.
| |