| |
Amikor Magyarországnak a német csapatoktól és Szálast uralmától már felszabadított részén Dalnoki Miklós Béla elnökletével Debrecenben Ideiglenes Nemzeti Kormány létesült (1944. december 22-1945. november 15.), a szovjet megszálló erők ugyanott lévő főhadiszállásán - az éppen megalakult kormánnyal mit sem törődve - hadparancsot adtak ki „az összes német származású munkaképes személy mozgósításáról", férfiaknál 17-45, nőknél 18-30 éves korig. A hadparancsot magyar és német nyelven egyaránt megjelentették. A magyar nyelvű szöveg szerint mozgósításuk „közvetlen mögöttes területen végzendő közmunkákra" szól, a német nyelvű szerint „újjáépítési munkák végzésére a mögöttes frontterületen". Egyik sem mondta ki nyíltan, hogy a munkára mozgósított németeket - a magukkal hozandó, 15 napra elegendő élelemmel, a fejenként legfeljebb 200 kg-os poggyásszal - a Szovjetunió területére szállítják, hogy amit ott a német csapatok romboltak, azt németek építsék újjá, s e jóvátételi munka időtartamára egyáltalán nem tért ki. Az akció sajátossága volt, hogy míg eddig nemzetiségi különbségtétel nélkül folyt a lakosság rendszeres „igénybevétele" néhány órás „kicsirobotra" (pl. vagonok ki- és berakására, szovjet tábori konyhák tűzifával való ellátására stb.), vagy néhány napos „hadimunkára" (pl. megrongálódott utak, hidak, repülőterek rendbe hozására), ill. ugyanígy szereztek tömegesen „hadifoglyokat" katona- és leventeköteles korban lévő polgári személyeket hurcolva el, - (közöttük mintegy 30 ezer németet, a Magyarországról szerzett ilyesfajta „hadifoglyok" 10 %-át), - ezúttal kifejezetten egy bizonyos - különösen felelősnek tekintett - nemzeti kollektívum, a németség ellen irányult.
A kormány csak akkor értesült - németlakta vidékekről érkezett jelentésekből - a megszálló hatalom e hadparancsáról, amikor a „mozgósítandó" németek összeírása községenként már megkezdődött és javában folyt. A „mozgósítást" nyilván nem ellenezhette; az összeírás módja tekintetében volt kifogása az akcióval kapcsolatban: a helyi szovjet parancsnokok ragaszkodtak minden német származású egyén listára vételéhez, ezzel szemben az összeírásra felszólított helyi elöljáróságok az esetleg csak nevük szerint német magyarosodottakat mentesítették volna. (Helyenként azt ajánlgatták, hogy románokkal töltsék ki az elvárt létszám hiányait.) A kormány álláspontja az volt, hogy csak azokat vigyék, akik a legutóbbi - 1941. évi - népszámláláskor magukat nemzetiség szerint is németnek vallották. A kialakult felfogás szerint ezek a hazaárulók, ezek a fasiszták, ezek közül kerültek ki a volksbundisták, az SS-katonák. Erdei Ferenc belügyminiszter ilyen értelemben lépett érintkezésbe a debreceni szovjet főhadiszállással, s attól ígéretet kapott arra, hogy a szovjet parancsnokok a magyar kormány megbízottaival közösen felülvizsgálják a kiszállítandók listáit. Erre azonban nem került sor: a jórészt államvédelmi alakulatokhoz tartozó szovjet tisztek és katonák a listákra felvetteket - mintegy 30-35 ezer főt - haladéktalanul a gyűjtőhelyekre kísérték, bevagonírozták és elszállították az ország már szovjet megszállás alatt volt területeiről: Tiszántúlról, Északkelet-Magyarországról, a Duna-Tisza közéről, és Délkelet-Dunántúlról. Az akció már a magyar fegyverszüneti egyezmény 1945. január 20-i aláírása előtt lebonyolódott, (a romániai, jugoszláviai német munkaerő hasonló elhurcolásával egyidejűén). A továbbiakban már csak utólag tehetett a Gyöngyösi János vezette magyar külügyminisztérium - eredménytelen - kísérleteket olyanok hazahozatalára, akiket politikailag megbízhatónak minősített közülük. Egy-egy betegszállítmánytól eltekintve csak évek múltán térhettek vissza - a súlyos lágerviszonyokat túlélők - a Szovjetunióból. Ez a „munkaerőmozgósítási" akció már 1944—1945 fordulóján jól jellemezte a megszálló hatalom és a támogatásával létrejött magyar nemzeti kormány viszonyát, s előrevetítette a német kérdés helyét a kormány nemzetiségi politikájában.
A fegyverszüneti egyezmény egy szovjet vezetés alatt álló Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SzEB) felügyelete alá helyezte a magyar kormány működését a békeszerződésig terjedő időre. Elsőrendű feladatává tette a fasizmus maradványainak felszámolását, a háborús és népellenes bűnösök felelősségre vonását. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány a népbíróságok azonnali felállításával meg is tette erre a megfelelő lépéseket. A népbírósági rendelet bűnös szervezetnek nyilvánította a Volksbundot is, és népellenes bűntettben tartott elmarasztalandónak mindenkit, aki - akár egyszerű tagként - a Volksbundba kényszer nélkül belépett.
A debreceni kormánynak a földreformról hozott 1945- március 15-i rendelete (amelyet a nemzetgyűlés szeptemberi budapesti ülésszakán törvényerőre emeltek), az egyéni felelősség vizsgálata és megállapítása nélkül teljes egészében elkobzandónak és a földreform céljaira felhasználandónak ítélte a volksbundista németek földjét, mint általában a hazaárulókét, háborús és népellenes bűnösökét. Mivel a nyilvánvaló cél minél több föld elkobzása volt, a földreformmal kapcsolatban folytatott kampány, amelyben a Kovács Imre vezette Nemzeti Parasztpárt játszott élenjáró szerepet, az általános németellenesség, a kollektív felelősség irányában torzult el. Más nemzetiségek földigénylőivel szemben német földigénylők jelentkezését felháborodottan elutasították; a német községekben korábban megalakult Földigénylő Bizottságok működését felfüggesztették.
Ezek a rendelkezések arra késztették a háború éveiben fontos szerepet játszott Hűségmozgalom vezetőit, hogy 1945. április 29-én memorandumban juttassák kifejezésre véleményüket: helyes és szükséges, hogy megbüntessék a volksbundis-ta vezéreket, de az általuk megtévesztetteket különböztessék meg tőlük és vezessék vissza „a régi hűség és becsületesség útjára"; s egyáltalán: ne engedjenek teret németellenes általánosításoknak. Hasonló értelemben intézett levelet Miklós Béla miniszterelnökhöz ez idő tájt Grősz József kalocsai érsek, Shvoy Lajos székesfehérvári és Mindszenty József Veszprémi püspök is; választ azonban hiába vártak. Ugyancsak visszhangtalan maradt Pintér Lászlónak, a volt Magyarországi Német Népművelődési Egyesület vezetőjének május 4-i beadványa a miniszterelnökséghez: „A hazai németség felelősségének kérdéséhez" címmel elítélte a kollektív felelősségrevonást és differenciált elbírálást kért.
A Volksbund azáltal, hogy 1940 óta német népcsoportszervezet szerepét töltötte be, s mint ilyen vált a háború folyamán a népcsoportvezetőség irányításával a hitleri Német Birodalom politikájának kiszolgálójává, igen alkalmas lehetett arra, hogy a magyar háborús felelősség súlyát enyhítendő, jelentős mértékben a hazai németséget, mint nemzeti kollektívumot tehessék bűnbakká. Mint ismeretes, a Szovjetunióban, amelynek támogatását a Rákosi Mátyás vezette Magyar Kommunista Párt messzemenően élvezhette, a háború alatt egész népcsoportokkal szemben érvényesítették a kollektív felelősség elvét: kétségbe vont megbízhatóságuk vagy bűnösnek ítélt magatartásuk miatt megfosztották őket jogaiktól és javaiktól, elhurcolták, áttelepítették őket szülőföldjükről (volgai németek, tatárok).
Magyarországon már a második világháború éveiben kormányelhatározás volt, - akkor még Hitler áttelepítési terveire és ígéreteire támaszkodva -, hogy a magyarországi németség legnagyobb részét - azt a 303 ezret a 474 ezerből, akik magukat az 1941. évi népszámláláskor nemcsak anyanyelv, hanem nemzetiség szerint is németnek vallották - a háború után kitelepítik. Ezt a tervet ismerte és magáévá tette az akkori kormányok baloldali ellenzéke is - ennek pártjai jutottak szerephez a háború után Magyarországon(I) -, s már akkor azon az állásponton volt, hogy nemzetiségi politikát tulajdonképpen csak a nem-német nemzetiségek irányában kell folytatni. A háború után, amikor a hitleri német befolyás helyébe sztálini szovjet befolyás lépett, világossá vált, hogy a németek kitelepítése Magyarországról nem lett tárgytalanná, sőt nagyonis beleillik ez utóbbi terveibe, s a Szovjetunió nyugati szövetségesei is - mint Gyöngyösi külügyminiszter jelezte - egyetérteni látszanak azzal.
A tendencia, hogy országos problémákat - mint a hazai agrárszegénység földhöz juttatása, a belső telepítés - jelentős részben egy nemzeti kollektívum, a német kisebbség rovására próbáljanak megoldani, fokozódott annak következtében, hogy a fegyverszüneti egyezmény értelmében a magyar államhatalomnak ki kellett vonulnia az 1938—1944/45 között átmenetileg magyar fennhatóság alá visszakerült területekről. Nemcsak az azokról visszaköltöző magyar tisztviselőkről, tanítókról stb. volt szó, hanem ezeken felül kiutasítottakról, menekülőkről is. A legmegrázóbb annak a mintegy 12 ezer - eredetileg bukovinai - székely sorsa volt, akiket a Bárdossy-kormány 1941-ben a Délvidékre telepített, s most onnan távozni kényszerülvén, egy ideig hazátlanul bolyongtak az országban, míg le nem telepítették őket 1945. május végén, június elején Tolna megyében olyan németek házaiba és földjeire, akiket tömegesen internáltak.
A legnagyobb gondot azonban az jelentette, hogy az 1945- április 5-én Kassán meghirdetett csehszlovák kormányprogram immár teljesen kétségtelenné tette: el akarják távolítani a tisztán szláv állammá változtatni akart országból a magyar lakosság százezreit is, kollektíve téve felelőssé őket Csehszlovákia sorsáért 1938-ban. Tapasztalni kellett, hogy szovjet részről támogatásra számíthat Benes e terve, s Vorosilov marsall, a magyarországi SzEB elnöke, abban látja a megoldást, hogy a magyar kormány a német lakosság kitelepítésével csinál helyet a Csehszlovákiából áttelepítendő magyarok befogadásához.
Ezekkel a problémákkal foglalkozott az a pártközi értekezlet, amelyet 1945. május 14-én tartottak a miniszterelnökségen. A tanácskozás eredményeit Erdei belügyminiszter abban összegezte, hogy a németek nem teljes, de minél nagyobb arányú kitelepítésére kell törekedni; nem mint német nemzetiségűeket, hanem mint német fasisztákat kell őket eltávolítani; a németek megmaradó része széttelepítés alkalmazásával belátható időn belül asszimilálható. A kitelepítés érdekében a nagyhatalmakhoz kell fordulni, s addig is, míg várható hozzájárulásuk megérkezik, folytatni kell a kitelepítési előkészületeket, amelyekkel a Népgondozó Hivatal hangzatos és félrevezető elnevezéssel május 4-én létrehozott szerv lett megbízva. A csehszlovákiai magyarok kitelepítésére szőtt tervek ellenében részünkről hangsúlyozni kell, hogy mi nem a kollektív felelősség elve, hanem a felelősség egyéni elbírálása alapján kívánunk eljárni. Vigyázni kell továbbá arra, hogy a németek kitelepítése ne legyen párhuzamba állítható a zsidók előző évi deportálásával. Bibó István, a belügyminisztérium törvényelőkészítő osztályának főnöke - ugyancsak 14-én kelt memorandumában - igen hatásosan figyelmeztetett a fajüldözés szellemisége továbbélésének megnyilvánulásaira. A következő napokban - 1945. május 23-án - a Hűségmozgalom vezetői ismét memorandumban fejtették ki már ismertetett nézeteiket, ezúttal arra is utalva, hogy a németellenes eljárások az annakidején a Volksbunddal szemben kibontakoztatott Hűségmozgalom táborát sem kímélik.
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány egy 1945. május 26-i jegyzékében, amelyet a SzEB-en keresztül a győztes nagyhatalmakhoz intézett, lényegében a pártközi értekezleten kialakított álláspontot foglalta el: arra hivatkozva, hogy a magyarországi németség „fasiszta része" veszélyt jelent a fiatal demokráciára, ennek eltávolítását, a megszállt Németországba való kitelepítését szükségesnek tartja, s kéri ehhez a győztes nagyhatalmak hozzájárulását és segítségét. De hangsúlyozza, hogy nem gondol globális kitelepítésre, mert a kollektív felelősség elvét nem teszi magáévá. Lényegében ezt az állásfoglalást ismételte meg a kormány július 5-i jegyzéke is.
A magyarországi németek kitelepítendő „fasiszta részének" nagyságát a magyar kormány először 300 ezerben határozta meg: kereken ennyien vallották magukat 194l-ben német nemzetiségűnek, a visszacsatolt - most ismét elvesző -területek nélkül számítva. Később 250, majd végül 200 ezerben jelölte meg a kitelepíteni kívánt németek számát, mert rájött, hogy az 1941. évi népszámlálás adatai nem vehetők alapul minden további nélkül, hiszen az SS hadkiegészítő akciói, Ül. az 1944 őszi, téli evakuáció következtében eltávozott több tízezer német nincs is itt az országban. Váltig hangoztatta a kormány, hogy a hazai német kérdés nem nemzetiségi kérdés, hanem a fasizmus maradványai felszámolásának kérdése, de hogy mégis egy nemzeti kisebbség diszkriminálásáról volt szó, kitűnik abból, hogy a magyar fasiszták, nyilasok és más nemzetiszocialisták esetében nem hogy százezres méretekben, de egyáltalán nem volt szó kitelepítésről, s vagyonelkobzásról is csak bíróilag elítélt háborús és népellenes bűnösök esetében; tudomásul vették, hogy egyszerű, derék emberek tömegei átmenetileg megtévelyítés áldozatai lettek, akik erről felvilágosíthatok, s mint Erdei belügyminiszter egy beszédében kijelentette, a népi demokrácia a továbbiakban nem mondhat le róluk. A németek esetében erről nem volt szó.
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány annak hangsúlyozására, hogy bár németek százezreit akarja eltávolítani, nem kollektív, hanem egyéni felelősség elve alapján jár el, egy, a Népgondozó Hivatal jogkörét kiszélesítő július 1-jei rendeletével a 16 éven felüli németeket - s csakis a németeket - járásonként nemzethűségi igazoló bizottságok elé idéztette, amelyek azután szeptemberben megkezdett működésük során nemcsak azokat marasztalták el, akik tagjai voltak a Volksbundnak, hanem „Volksbund-támogatónak" minősítettek mindenkit, aki nem tudta mellőzni a Volksbunddal való kapcsolatot: nem tudta kikerülni a Volksbund segélyakcióira való adakozást, a Volksbund segítségével jutott a permetezéshez szükséges, hiánycikknek számító rézgálichoz, a Volksbund szövetkezetein keresztül értékesítette terményeit, stb. Akiket elmarasztaltak, összetelepíthetők lettek, házaikba telepesek költözhettek.
A győztes nagyhatalmak 1945- augusztus 2-i potsdami határozata a németek kényszerkitelepítése kérdésében elfogadta a lengyel és a csehszlovák kormánynak a teljes, a magyar kormánynak a részleges kitelepítésre vonatkozóan tett előterjesztését; a csehszlovák kormánynak a magyarok kényszerkitelepítésére vonatkozó előterjesztését azonban nem tette magáévá, hanem a két kormányt közvetlen tárgyalásra utasította - lakosságcsere tárgyában.
A SzEB 1945. augusztus 9-én, tehát egy héttel a potsdami határozat után, felszólította a magyar kormányt, hogy a legrövidebb időn belül lásson hozzá 450 ezer német kitelepítéséhez. Erdei belügyminiszter az augusztus 13-i minisztertanácson tett előterjesztésében üdvözölte annak lehetőségét, hogy a potsdami határozat és Vorosilov sürgető levele nyomán szélesebbkörű és radikálisabb kitelepítésre kerülhet sor, mint ahogy azt a magyar kormány eredetileg tervezte. Ha a kitelepítéshez nem azokat vesszük alapul, akiket eddig, - ti. akik német nemzetiségűnek vallották magukat 194l-ben -, hanem azokat, akik ugyanezen népszámlálás szerint német anyanyelvűek, akkor - bizonyos méltányos mentesítésekre lehetőséget hagyva - 400 ezer német kitelepítésére vállalkozhatunk. A minisztertanács azonban nem fogadta el Erdei e meghökkentő előterjesztését, amelyet Rákosi Mátyás és Kovács Imre teljes mértékben támogatott, hanem a július 5-i jegyzékben kifejtett álláspontjához ragaszkodott. Bibó István augusztus 18-i memoranduma meggyőzően fejtegette, milyen erkölcsi csődöt jelentene a kitelepítés ily módon és méretekben történő megvalósítása.
Bizonyos huzakodás kezdődött a SzEB és a magyar kormány között a kitelepítés ügyében, mialatt az ország németlakta területein a feszültség egyre nőtt, lépten-nyomon összetűzésekre került sor a németek, a telepesek, a hatóságok, a rendőrség emberei között. Mindszenty József - ekkor már mint hercegprímás, esztergomi érsek- előbb 1945. október 10-i levelében figyelmeztette minderre a miniszterelnököt, majd a katolikus püspöki kar október 17-i pásztorlevele nyilvánosan állást foglalt a hazai németség kollektív büntetése ellen, kijelentvén, hogy a kitelepítés embertelen és keresztényietlen. Olyanokat is bűnbakká tesznek, akik teljesen ártatlanok. Még azt is bűnükül róják fel, amihez természetjogilag ragaszkodhatnak: az anyanyelvüket. Akik csak névleg, s különösen ha kényszerűségből voltak egyszerű tagjai a Volksbundnak, nem volnának büntetendők. A hazai német kérdés rendezését tapasztalt, pártatlan, lelkiismeretes és felelősségtudatos emberekre kellene bízni a túlfűtött szenvedélyek, általánosító vak gyűlölet idején. A németek elhurcolása ellen éppúgy szót emel, mint annakidején a zsidók elhurcolása ellen; újabb súlyos következmények származhatnak ebből az országra.
A Hűségmozgalom vezetői is újból hallatták hangjukat. 1945. október 16-i, immár harmadik ez évi memorandumukban a mozgalom történetét felidézve bizonyították, hogy mennyire tarthatatlan a kollektív bűnösség vádja: „a hazai németség körében is kialakult egy nyílt színen mozgó, mártírokat, hősi halottakat termelő ellenállási mozgalom". A Hűségmozgalom ellenállási mozgalomként való hivatalos elismerése hasznára válnék a magyar ügynek a béketárgyalásokon.
A németség, amely nemzetiségi diszkrimináció tárgya volt, nem lett tárgya a kormány Potsdam után kialakítani próbált nemzetiségi politikájának. Addig a fegyverszüneti határvonalak mögött megmaradt délszláv és szlovák, továbbá némileg a román nemzetiség törekvéseinek regisztrálásáról volt inkább szó, mint nemzetiségpolitikáról. A szovjet csapatok jelenléte a szláv testvériség szellemében felélénkítette a szlovák és a délszláv nemzetiségeket, amelyek a kollektíve fasisztának bélyegzett és diszkriminált németséggel szemben magukat - ugyancsak kollektíve - antifasisztának nyilvánították és fogadtatták el, mint már 1945 februárjában megalakult közös szervezetük elnevezése is kifejezésre juttatta. A Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja egy szlovák és egy délszláv tagozatból állt; elnöke a szlovák Michal Francisci volt. A határmenti délszláv falvak egy részében, ahol kezdetben jugoszláv partizánok is tartózkodtak, maguk kezébe vették a helyi közigazgatást, saját rendőrséget (milíciát) szerveztek, s egy darabig abban reménykedtek, hogy talán Jugoszláviához tartozhatnak. De a magyar határőrség megszervezése és a határ fokozottabb ellenőrzése, a jugoszláv orientációt képviselő Antun Karagity garai lakos, sokác népi író kiutasítása nyomán a helyi közigazgatást, rendőrséget mindenütt ismét magyar kézbe vették. Továbbra is számolni kellett azonban az 1945 előtt anyanyelvi iskolázást teljességgel nélkülöző sokác-horvátok ilyen irányú ískolaigényeinek magyar oldalról meglepőnek talált, váratlanul erős jelentkezésével. Mint hangoztatták, ugyanolyan iskolajogok biztosítását várják el a magyar kormánytól, mint amilyenekben a magyar kisebbség Jugoszláviában részesül. Amikor az Ideiglenes Nemzeti Kormány - 1945 áprilisától - már az ország egész területét fennhatósága alá vonhatta, nemsokára a Szentgotthárd környéki szlovén falvak is igényt jelentettek be arra, hogy gyermekeik szlovén tannyelvű iskolákban tanulhassanak, mint Jugoszláviában élő anyanépük gyermekei.
A szlovákok iskoláinak működése a frontvonalak nyugatra távolodásával kezdetben mindenütt ott folytatódott, ahol abbahagyták. Új, további igények jelentkezésére a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja szlovák tagozatának agitációja folytán került sor. A románok iskoláiban, amelyeket a görögkeleti egyház tartott fenn, a korábbi módon oktattak tovább. A németek iskoláiban azonban, minthogy az anyanyelvi oktatás térhódítását a magyar közvélemény általában, s maguk a nagyrészt egyházi iskolafenntartók is, a náci Németország és a Volksbund által kierőszakoltaknak tartották, a háború után kialakult légkörben szinte kivétel nélkül magyar nyelven, esetleg a német nyelv legminimálisabb alkalmazásával fejezték be a tanévet.
1945 nyarán, már a németek kitelepítéséről döntő potsdami határozat ismeretében került sor a belügyminisztérium törvényelőkészítő osztályán egy, „A magyarországi nemzetiségek helyzetét szabályozó rendelet alapelvei" című, nyilvánosságra nem hozott dokumentum kidolgozására, amely a nemzetiségi jogok bőséges, igen tetszetős tárháza, valóságos kódexe, ámde ezekből a sajtóban ugyan beharangozott szép alapelvekből nem született átfogó jogi szabályozás, s különben is a dokumentum leszögezte, hogy mindezek a németekre nem vonatkoznak: az ő helyzetüket nemzetközileg - (értsd: a potsdami kitelepítő határozat alapján) -fogják rendezni.
A Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontjába tömörült szlovákok és délszlávok, ül. a Csehszlovákia és Jugoszlávia részéről a hazai nem-német nemzetiségi iskolaviszonyokat ért bírálatok váltották ki az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945-október 24-i rendeletét a nemzetiségi anyanyelvi oktatásról, amelyet a kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, Teleki Géza által ezt követően kiadott végrehajtási utasítás konkretizált. Ezek szerint ott, ahol legalább tíz tanuló szülője vagy gyámja kéri a nemzetiségi oktatást, titkos szavazással kell dönteniük arról, hogy teljes anyanyelvi oktatást kívánnak-e (a magyar nyelv kötelező tantárgyként tanításával), vagy pedig azt a megoldást választják, hogy gyermekeik tantárgyként tanulják anyanyelvüket az egyébként magyar tannyelvet alkalmazó iskolában. A titkos szavazásokat a rendelet szerint december 31-ig kell mindenütt lebonyolítani.
A rendelet visszhangjával már Tildy Zoltán kormányának (1945- november 15-1946. február 4.) kellett szembenéznie, amely a Független Kisgazdapárt győzelmével végződött nemzetgyűlési választások után lépett hivatalba. Az 1945- november 4-i választásokon nem vehettek részt azok a németek, akik magukat 1941-ben német nemzetiségűnek vallották: a választójogi törvény megfosztotta őket aktív és passzív választójoguktól. A többi nemzetiség esetében természetesen nem minősült fasizmusnak, ha nemzetiségüket - egyébként hasonlóan nagy arányban - nem a hagyományos magyar politikai nemzetfogalomnak megfelelően vallották meg.
A Tildy-kormány rövid működésének idején, mint látni fogjuk, a nemzetiségi oktatás ügye egészen jelentéktelen szerepet játszott ahhoz képest, hogy ekkoriban született meg a rendelet a németek kitelepítéséről. A Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács 1945. november 20-án tette közzé annak a felmérésnek eredményét, amely az ottani megszállási övezetek felvevőképességét volt hivatva megállapítani a Potsdamban elhatározott áttelepítések végrehajtásához. A magyarországi németek befogadására rendelkezésre álló kapacitást 500 ezer főben jelölte meg. Ezt a számot a SzEB elnöke, Vorosilov olyan beállításban közölte 30-án a magyar kormánnyal, hogy ennyi magyarországi német kitelepítését várják el tőle a győztes nagyhatalmak. Eltekintve e szám nyilvánvaló képtelenségétől, hiszen ennyi német nemhogy ekkor, de 194l-ben sem élt Magyarország megfelelő területén, az kétségtelenné vált, hogy az elvárás globális kitelepítésre irányul, tehát az akció nem szorítkozhat azokra, akik 1941-ben német nemzetiséget vallottak, hanem mindazokra ki kell terjedjen, akik anyanyelv szerint németek. Mint már említettük, az előző kormány augusztus 14-i ülésén ilyen előterjesztés alapján indult meg ugyan a vita, de végül is ezt elutasító határozat született, s a kormány mindeddig ennek megfelelő álláspontot képviselt a SzEB előtt. Most viszont, amikor tartós húzódozás után rákényszerült a magyar kormány arra, hogy tárgyalóasztalhoz üljön Prágában a csehszlovákiai magyar és a magyarországi szlovák lakosság cseréje ügyében, ennek a december 3-6. között lefolytatott tárgyalásnak az eredménytelensége arra az elhatározásra ösztönzött, hogy bizony ajánlatos sürgősen helyet csinálni a Csehszlovákiából tömegesen befogadandóknak, a magyarországi németek teljes kitelepítésével. A 7V/í/v-kormány belügyminisztere, Nagy Imre, ilyen rendelettervezetet terjesztett a december 13-i minisztertanács elé. Ekkor még nem született döntés.
A következő napokban számosan tiltakoztak a rendelettervezet ellen, így Bibó István, aki ekkor a belügyminisztérium közigazgatási főosztályának vezetője, Keszthelyi Nándor, ugyanezen minisztérium nemzetközi osztályának vezetője, Kertész István, a külügyminisztérium békeelőkészítő osztályának vezetője. December 15-én kelt az evangélikus egyház beadványa a kormányhoz. A december 22-i minisztertanács azonban elfogadta a rendeletet. Megalkudtak a helyzettel a szociáldemokrata miniszterek is, akik korábban aggályaikat fejezték ki. Meg is rótta őket ezért Szálai Sándor, az SzDP külpolitikai és nemzetiségügyi osztályának vezetője, megdöbbenésének adva hangot. Bechtler Péter szociáldemokrata képviselő pedig, aki 1945 előtt a párt országos német bizottságának volt titkára, interpellálni akart a december 29-én megjelent kitelepítési rendelet ügyében a parlamentben, s csak Szakasits Árpád főtitkár tartotta ettől vissza; majd hazai német szociáldemokratákküldöttsége élén kívánt megjelenni Tildy miniszterelnöknél, aki azonban nem fogadta őket. Az év utolsó napjaiban az evangélikus és a katolikus egyházvezetés egy-egy tiltakozó beadványa fejezte ki a kitelepítési rendelettel kapcsolatos aggodalmakat. A kitelepítési rendelet 1946. január 4-én kelt -(hivatalos közlönyben 15-én megjelent) - végrehajtási utasítását mint fasiszta jellegűt, a legrosszabb emlékeket idézőt bírálta az SzDP külpolitikai és nemzetiségügyi osztálya.
A magyar kormány nem tudta tehát megvédeni a kollektív felelősség elvének alkalmazását legalábbis deklaratíve elhárító, és kívánatosnak a részleges kitelepítést tartó álláspontját a SzEB ismételt sürgetéseivel szemben. Olyan kitelepítési rendeletet adott ki, amely kényszerkitelepítésre ítélte nem csak a hitleri német népcsoportpolitika eszközévé vált Volksbund tagjait és támogatóit, az SS-hez önként jelentkezetteket, a magyarosított nevüket (bár jogszerűen) visszaváltoztatókat, sőt nemcsak az 1941-ben magukat német nemzetiségűnek vallott személyeket, hanem azokat a német anyanyelvűeket is, akik akkor az uralkodó magyar politikai nemzetfelfogásnak megfelelően a magyarsághoz való hűségükről, a magyar hazához való ragaszkodásukról adtak tanúbizonyságot. E rendelet következtében a hitleri német népcsoportpolitika valójában nem nagyszámú magyarországi német kiszolgálóival azonos sors várt arra a legfeljebb csak időlegesen és felületesen félrevezethető többségre, amely a háború alatt Németországgal szövetséges magyar kormányok részéről tulajdonképpen magára hagyatva és kiszolgáltatva őrlődött a hitleri német irányzat és a magyar sovinizmus malomkövei között. Sőt, ez a rendelet az aktív ellenállók és így mentesíthetők köréből kirekesztette a figyelembe nem vett Magyarországi Német Népművelődési Egyesület és a Hűségmozgalom tagjait. Az előbbi Gratz Gusztáv majd Pintér László vezetésével lényeges ellenállást fejtett ki a Népinémet Bajtársakkal, ill. a Volksbunddal szemben, de minthogy nemcsak a nemzetiszocializmusnak, hanem a marxizmusnak is ellenfele volt, 1945 után sem számíthatott az SzDP és a Magyar Kommunista Párt rokonszenvére; különben is ismeretes volt, hogy működésének 1940 őszi kényszerű felfüggesztése után tagságának jelentős része a volksbundista népcsoportszervezethez csatlakozott. Hasonló volt a helyzet a Hűségmozgalommal, amely a Volksbund SS-toborzásokkal kapcsolatos propagandatevékenységének ellensúlyozására alakult, s kifejezett célja volt, hogy ne csak távol tartson, de el is hódítson a Volksbundtól minél többeket. Most viszont senkinek sem bocsátották meg, hogy valaha a Volksbund tagja volt. Az a körülmény, hogy a Hűségmozgalom a múlt rendszerben a miniszterelnökség, valamint a belügy- és propagandaminisztérium - egyébként elég gyenge és következetlen - támogatását élvezte a háttérből, s hogy a mozgalom nemcsak nácizmusellenes, hanem kommunista- és szociáldemokrata-ellenes is volt, sem bizonyult jó ajánlólevélnek.
A kitelepítési rendeletnek különleges sajátossága volt, hogy bevezető soraiban a (németországi) Szövetséges Ellenőrző Tanács 1945. november 20-i határozata végrehajtásaként tette közzé a magyar kormánynak a hazai német lakosság Németországba való áttelepítéséről hozott rendelkezéseit. Ezzel a hivatkozással nyilván azt akarta érzékeltetni, hogy e rendelet nem - (valójában: nem teljesen) - a magyar kormány által képviselt álláspont kifejeződése, hanem a Németországot megszállás alatt tartó hatalmak nemzetközi jellegű határozatának (a magyarországi SzEB által sürgetett) végrehajtása. A rendelet e preambulumának felelősségáthárító tendenciája persze azonnal szemet szúrt az érintett nagyhatalmaknak, amelyek képviselői emlékeztettek arra, hogy a magyarországi németek kitelepítését a magyar kormány kezdeményezte 1945- május 26-i és július 5-i jegyzékeivel. Ez igaz, de - mint e jegyzékeiben hangsúlyozta is - nem a kollektív felelősség elve alapján. A preambulum körüli vita 1946. január-február folyamán zajlott le. Az Amerikai Egyesült Államok SzEB-beli képviselője, Key vezérőrnagy, majd budapesti követe, Schoenfeld, sietett rámutatni arra, hogy amerikai részről már 1945 júniusában, s azóta is többször kifejezésre juttatták a magyar kormány előtt, hogy az Egyesült Államok nem osztja a kollektív felelősség elvét. A magyar kormány most el is ismerte ezt, bár utalhatott volna az amerikai diplomácia e kérdésben is tapasztalható szemethunyásaira a kollektív felelősség alapján kifejtett szovjet törekvésekkel szemben. Vorosilov marsall a SzEB nevében a preambulum megváltoztatását követelte, ennek azonban sem a február elején lelépő kormány, sem a következő nem tett eleget.
1946 januárjában megkezdődött a magyarországi németek kitelepítése. Az érintett községek elöljáróságainak autonómiáját, a helyi nemzeti bizottságok működését felfüggesztették. Amikor a budapesti népbíróság január 18-án meghozta ítéletét a „Volksbund-vezér" Basch Ferenc ügyében, Budaörsön már minden előkészület megtörtént az első szerelvény innen történő másnapi útnak indítására. A per, amely fellebbezés folytán a Népbíróságok Országos Tanácsa elé fog még kerülni, sajtóvisszhangja folytán maga is részt kapott a kitelepítéssel kapcsolatos hangulatkeltésben. De míg Basch felelősségét a közvélemény nem vonta kétségbe, a németek kollektív kitelepítése ellen tiltakozó hangok felerősödtek. A korabeli magyar szellemi élet reprezentánsainak, közöttük jeles íróknak és művészeknek egy csoportja - Bálint Imre, Baranyai Lipót, Csathó Kálmán, Csécsy Imre, Dessewffy Gyula, Faragó László, Fenyő Miksa, Fischer József, Fodor József, Füst Milán, Gellért Oszkár, Heltaijenő, Horváth Zoltán, Jendrassik György, Kassák Lajos, Kéthly Anna, Varannai Aurél, Nagy Lajos, Parragi György, Pátzay Pál, Radnóti József, Sík Sándor, Supka Géza, Szőnyi István, Wesselényi Miklós, Zsolt Béla - 18-án a Magyar Nemzet hasábjain a hazai németek meginduló kitelepítését elítélő nyilatkozatot tett közzé. Ez rámutatott az ígért humánus végrehajtás üres szólamszerűségére: „az embertől otthonát, környezetét, faluját, házát, földjét, kenyerét, vizét emberségesen elvenni nem lehet". Egyetértett azzal, hogy a háborús és népellenes bűnösök bűnhődjenek, „aki azonban nem követett el gaztetteket, csak éppen részese volt egy tömegtébolynak, melynek hajh, annyi magyar is részese volt, vagy aki azzal a közömbösséggel nézte a náci uralom fejleményeit, melyet a múlt esztendőkben a magyar társadalom nagy része is tanúsított, azt ne engedjük veszni, azt próbáljuk megmenteni az igazi demokratikus Magyarországnak, melynek erkölcse, humanizmusa és pedagógiája kell, hogy nemesítőleg hasson mindazokra, akik ennek az országnak igazi fiai akarnak maradni. Anyagi megfontolások is javallják, hogy ne telepítsük ki svábságunkat."
A magyar ellenállási mozgalom résztvevőinek egy csoportja azonban - (közöttük Bajcsy-Zsilinszky Endrének és Tartsay Vilmosnak özvegye) - január 23-án ellennyilatkozatot tett közzé a Magyar Nemzetben, mélységes megdöbbenésének adva hangot a fenti állásfoglalással kapcsolatban. Kijelentik, hogy ebben a győztes hatalmak támogatásával kiadott rendeletben „a magyar sors szerencsés és útmutató fordulatát" üdvözölhetjük. Ezzel szemben „rövidlátó és szerencsétlen az a politika, amely nem ragadja meg a történelemben egyszer adódó azt a lehetőséget, hogy megszabadítsa hazánkat az idegen elemtől, s földjét, javait új magyar honfoglalásra, telepítésre igénybe vehesse". Az emberiességre való hivatkozást így utasítják el: „Nincs létjogosultsága a humánumnak, mert a hazai németség a nemzet létérdekét és jövőjét veszélyezteti."
Mindszenty hercegprímás 1946. január 24-i levele a miniszterelnökhöz a legnagyobb aggodalommal állapítja meg viszont az összefüggést a magyarországi németek és a csehszlovákiai magyarok kitelepítése kérdésében, s lépéseket sürget a nagyhatalmaknál mindkét akció mellőzésére. A magyar kormány semmiképpen ne vállaljon részt ebben az ügyben.
Ilyen körülmények között természetesen meglehetősen halvány szerepe lehetett csak a Tildy-kormány nemzetiségi iskolapolitikájának, amely Keresztury Dezső vallás- és közoktatásügyi miniszter irányítása alá tartozott. A németeket most nem iskoláik tanításnyelve érdekelte, hanem hogy tényleg el kell-e hagyniuk szülőföldjüket, van-e valami eshetőség mentesítésükre, maradásukra. A németek sorsa a többi nemzetiséget is megrettentette: nem lesz-e nemzetiségi tannyelvű iskolákra támasztott igényüknek hátrányos következménye? 1946 januárjától sokhelyütt visszaléptek a szülők a december 31-ig megtartott titkos szavazások alkalmával kinyilvánított állásfoglalásuktól. Különösen szlovák részről volt ez feltűnő. A lakosságcsere tárgyában decemberben megkezdett tárgyalások hírére a hazai szlovákság megoszlott: akiket érdekelt az áttelepülés, mert attól anyagi előnyöket vártak, azok szlovák tannyelvű iskolát kívántak, akik viszont maradni akartak, már csak azért is elzárkóztak ez elől, nehogy a lakosságcsere keretében áttelepítendő^ közé sorolják majd őket. Minthogy pedig arról is kezdett szó esni, hogy egy lakosságcserére Jugoszláviával is sor kerülhet, a délszláv nemzetiségek körében is immár bizonyos habozás mutatkozott a nemzetiségi tannyelvű iskolák választása tekintetében. A Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontjának mindkét tagozata, Csehszlovákiától és Jugoszláviától támogatva, azért harcolt, hogy a magyar kormány ne csak lehetővé tegye, hanem kötelező erővel rendelje el, hogy a nemzetiséghez tartozó tanulókat tisztára anyanyelven folyó oktatásban részesítsék. A Tildy-kormány 1946. január 5-i rendelete eleget tett a kívánt módosításnak.
A rendelet végrehajtási utasítása 1946 februárjában már Nagy Ferenc kormánya (1946. február 4-1947. május 31) kezdetén jelent meg, amelynek - 1947. március 14-ig - ugyancsak Keresztury volt a vallás- és közoktatásügyi minisztere. A szóban forgó VKM rendelet megszüntette a szülők titkos szavazásos állásfoglalását, s ehelyett nemzetiségi összeírás alapján kötelezte őket arra, hogy gyermekeiket nemzetiségi tannyelvű iskolába járassák. Ahol az egynemzetiségű tanulók száma nem érte el a 15-öt, megfelelő körzeti nemzetiségi iskolába voltak irányítandók. Ez a rendelet már csak egyféle nemzetiségi iskolát ismert: a tiszta anyanyelvit. Az anyanyelvi oktatást állami iskolák létesítésével és fenntartásával, illetőleg az egyházi, községi, társulati iskolák esetében államsegély nyújtásával kell biztosítani. Ez utóbbiak ugyanolyan feltételekkel és ugyanolyan arányban részesülnek államsegélyben, mint a hasonló jellegű magyar tannyelvű állami iskolák.
Ez a rendelet egyáltalán nem teremtett rendet a nemzetiségi iskolaügy terén. A nemzetiségi szülők nagy része tiltakozott az ellen, hogy megkérdezésük nélkül rendelkezzenek gyermekeik mikénti iskoláztatása felől. Nagyfokú bizonytalanság, félelem jutott kifejeződésre beadványaikban, s a márciusban lebonyolított - a németekre és a szlovákokra a kitelepítésre ill. a küszöbönálló lakosságcserére való tekintettel nem kiterjedő - nemzetiségi összeírás folyamán. A sokácok, bunyevácok, vendek, nyugat-magyarországi horvátok, de a románok nagy része sem akart már nemzetiségi tannyelvű iskolát. A Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja, a mögötte álló Csehszlovákia és Jugoszlávia részéről kifejtett propaganda ezekért a körülményekért a magyar nacionalizmustól változatlanul áthatott hatóságokat vádolta tudatos szabotázzsal, a kormányt pedig velük összejátszó erélytelenséggel. Persze a magyar közvélemény tényleg ellene volt a tisztára nemzetiségi tannyelv -különösen imperatív módon történő - bevezetésének; a tanügyi és egyéb hatóságok megelégedéssel tapasztalták, és kihasználni igyekeztek, hogy a kialakult helyzetben maguk a nemzetiségi szülők is nagyrészt tiltakoztak az ellen.
A csehszlovák-magyar lakosságcsere ügyében 1946 februárjában Prágában folytatódott tárgyalás után 27-én Budapesten sor került az egyezmény aláírására, amely szerint Csehszlovák Áttelepítési Bizottság jöhet Magyarországra, ahol három hónapos propagandát fejthet ki az itteni szlovákok körében, önkéntes áttelepülés-re jelentkezésük érdekében. Ahány magyarországi szlovák települ ki önként, annyi csehszlovákiai magyart köteles Magyarország befogadni. A bizottság minden megengedett és meg nem engedett eszközt igénybe vett minél nagyobb számszerű eredmény elérésére, de az alatta maradt túlzott várakozásainak. A Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontjának szlovák tagozata, és Sloboda c. lapja, maradéktalanul az akció szolgálatába állt; júliusi békéscsabai kongresszusukra ugyanott a következő hónapban azon szlovákok nagygyűlése válaszolt, akik tiltakoztak erőszakos módszereik ellen, és a hazájukban maradás mellett foglaltak állást. A csehszlovák kormány az ottani magyar kisebbség elleni súlyos intézkedéseivel -„önkéntes közmunkára" kényszerítés Cseh-Morvaországba, „visszaszlovákosítás" stb. - igyekezett nyomást gyakorolni a lakosságcserét szerinte fondorlatosán akadályozó magyar kormányra, és tudatta vele, hogy a lakosságcsere-egyezmény keretében áttelepíthetőkön felül még 200 ezer magyart kíván eltávolítani Magyarországra. A magyar diplomácia segítségkéréseivel kapcsolatban a nagyhatalmak meglehetős közönyösséget mutattak.
A németek kitelepítése az evangélikus egyház Nagy Ferenc miniszterelnökhöz intézett 1946. február 23-i beadványa szerint azonnal leállítandó, mert végrehajtása „a fasiszta módszerekre emlékeztet". A kitelepítés körülményeivel bőven - és rendkívül elfogult németellenes hangnemben - foglalkozó hazai sajtóban már különösebb kommentár nélkül közölt hír volt csupán, hogy Basch Ferenc halálos ítéletét 1946. március 18-án a Népbíróságok Országos Tanácsa is helyben hagyta, s azt április 26-án végrehajtották. Június végéig 120 ezerre emelkedett a Németország amerikai megszállási övezetébe kitelepítettek száma, de egy ideje már érzékelhető volt az Egyesült Államoknak ill. a németországi amerikai hatóságoknak a kitelepítés ütemének lassítására, méretei csökkentésére törekvése. Sőt, június végétől teljesen szüneteltették is szállítmányok átvételét, egészen novemberig. Ezután ismét fogadtak néhány szerelvényt, de ezzel az amerikai zónába való kitelepítés végleg abba is maradt.
A helyzet bizonytalansága rendkívül kiélezte a falvakban a sorsuk miként alakulását váró németek és a tőlük mielőbb megszabadulni akaró telepesek eleve igen feszült viszonyát. Bőven volt dolga a rendőrségnek, amely a telepeseknek fogta pártját, s meglehetősen kíméletlenül bánt a németekkel. A kormány belügyminisztere, Rajk László, gondterhelten nézett szembe ezekkel a körülményekkel. Az amerikai álláspont megváltozása a kitelepítés kérdésében, (ami nyilván nem volt független az amerikai-szovjet viszony kezdődő elhidegülésétől), bátorítást adott a kitelepítési rendelet bírálóinak. Egy áprilisi pártközi értekezlet után, amelyen különösen a Független Kisgazdapárt és az SzDP szállt síkra a rendelet enyhítő jellegű módosításáért, egy májusi majd egy augusztusi belügyminiszteri rendelet kivette a kitelepítés hatálya alól azokat a német anyanyelvűeket, akik 1941-ben magyar nemzetiségűnek vallották magukat, (amennyiben nem voltak volksbundisták, Volksbund-támogatók, önként bevonult SS-ek, nevüket visszanémetesítők). ;
Csehszlovákiába áttelepülő magyarországi szlovákok első csoportja 1946: szeptemberében indult útnak. Ezzel szemben csehszlovákiai magyarok áttelepülése csak 1947 áprilisától kezdődött meg, (miután a magyar kormány márciusban i sikertelenül tett kísérletet arra, hogy az akció megindítását a cseh-morvaországi deportálások leállításának feltételéhez kösse). Az áttelepülésre kényszerített „cseszkómagyarok" többnyire jómódú parasztgazdák lévén, nem kerülhettek a Magyarországról kitelepülő, általában szegény sorsú szlovákok helyébe; elhelyezésükre csaknem kivétel nélkül a tehetős német gazdák házait, földjeit vették számításba. Ezzel kapcsolatban rendelte el az 1947. március 31-i minisztertanács a németek összeköltöztetését.
Az 1947. február 10-i párizsi békeszerződés tárgytalanná tette a hosszas magyar „békeelőkészítés" minden elképzelését arról, hogy Csehszlovákia ill. Románia felé némi etnikai elvű határmódosítást érhessen el, lakosságcserével kombinálva. Nemzetiségi politikáján a magyar kormány nem tartott szükségesnek változtatást. A párizsi békeszerződés kisebbségi jogok biztosítására vonatkozó rendelkezéseinek a magyarországi nemzetiségi politika elvben tényleg megfelelt, gyakorlatilag viszont aligha. Ebben a német kisebbséggel szembeni diszkrimináció játszott fő szerepet, amelynek zavaró sőt megfélemlítő hatása a többi nemzeti kisebbségre is kiterjedt. Ámde ez a diszkrimináció nem a magyar nemzetiségi politika eredendő sajátossága volt, hanem a „békerendező" győztes hatalmak általi kialakított felfogás és körülmények szülötte.
A békeszerződés aláírása nyomán - Csehszlovákia kivételével - javult Magyarország és szomszédai viszonya. Románia miniszterelnöke, Petru Groza 1947. március első napjaiban tett magyarországi látogatása, amikor Budapesten román kollégiumot avattak, jó hatással lett a hazai románok iskolaügyére, mert némileg növekedni kezdett iskoláik száma. Ezzel szemben a szlovák nemzetiségi iskolák száma 1947-ben katasztrofálisan visszaesett.
Dinnyés Lajos kormánya idején (1947. május 31-1948. december 10.) a: németek - ez évben már Németország szovjet megszállási övezetébe történő -kitelepítése tavaszi szakaszának lezárultával megint erősödött a reménykedés a kitelepítések végleges abbamaradása iránt. Rákosi Mátyás miniszterelnökhelyettes-államminiszter azonban sietett leforrázni e reményeket, demagóg módon arra hivatkozva egy beszédében, hogy a németek kitelepítését már csak azért is folytatni kell, mert földjeikre azoknak a magyar hadifoglyoknak is szükségük lesz, akiknek hazaszállítása a Szovjetunióból júniusban kezdődött meg. Augusztustól folytatódott a németek kitelepítése, amely áthúzódott a következő évre is.
1947 nyara a választási előkészületek és az országgyűlési választások megtartása jegyében telt. A július 23-án elfogadott új választójogi törvény továbbra is nagymértékben fosztotta meg a még ki nem telepített németeket választójoguktól. A „svábmentéssel'' vádolt Független Kisgazdapárt és Szociáldemokrata Párt nem sok sikerrel szállt síkra a Volksbunddal nem kompromittálódott németek választójogának megadásáért, a kommunisták szerint attól sem riadva vissza, hogy 1945 előtti párt- ill. szakszervezeti tagságukról fiktív igazolásokat állítsanak ki nekik. A saját „kékcédulás" manővereire már nem ilyen kényes Magyar Kommunista Párt lett az augusztus 31-i választások győztese. Számíthatott a telepesek szavazataira, s támogatást kapott a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja egyaránt kommunista vezetés alatt állt mindkét tagozatától. Azok a németek, akik a választásokban egyáltalán részt vehettek, a németlakta falvak szavazati eredményeiből ítélve leginkább a katolikus egyház által támogatott Barankovics-íék Demokrata Néppártra voksoltak.
Az egyházak tiltakozása a kitelepítések folytatása ellen rendkívül élénk volt. Az evangélikus egyházegyetem elnökségének 1947. júliusi beadványa a Dinnyés-kormányhoz azzal is érvelt a kitelepítés beszüntetése érdekében, hogy a németek kitelepítése az állam szempontjából is káros, hiszen közismerten értékes mezőgazdálkodóktól, kézművesektől, ipari- és bányamunkásoktól fosztja meg az országot a legnagyobb szükség, az újjáépítés idején. Csak a vezető volksbundisták személy szerinti felelősségre vonásával értett egyet; az általuk félrevezetett vagy közömbös magatartást tanúsított tömegeket védelmébe vette a kollektív felelősségre vonással szemben. Az evangélikus egyház püspöki karának 1947. augusztus 1-jei körlevele is ilyen értelemben tájékoztatta és instruálta a lelkészeket.
A katolikus püspöki kar nevében 1947. augusztus 8-án Mindszenty bíboros hercegprímás levélben fordult Dinnyés Lajos miniszterelnökhöz. Bírálta a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény végrehajtásának azt a módját, amely a hazai német lakosság kiűzésével kívánja megoldani az áttelepülő magyarok elhelyezését. Kiemelte a hazai németség történelmi érdemeit az ország életében, s tiltakozott az ellen, hogy egyes csoportjaik utóbbi években tanúsított hazafiatlan magatartása miatt ártatlan százezreiket kollektív kitelepítéssel sújtsák. A magyar honvédség hadifogságból hazatérő sváb katonái családjuk kiközösítésével és deportálásával találják magukat szemben. Egy, a magyar hazához többségében hű, jelentős mértékben már el is magyarosodon, igen értékes népréteget távolítanak el igazságtalanul és felelőtlenül. A kitelepítést be kell szüntetni.
Tiltakozásai eredménytelensége láttán Mindszenty 1947. augusztus 23-án táviratilag figyelmeztette a miniszterelnököt, hogyha a kitelepítést nem állítja le, kénytelen lesz a magyar nép becsülete és az igazság érdekében a világ közvéleményéhez fordulni. Erre sor is került 1947. szeptember 28-i felhívásában, amelyet sajtó útján tett közzé. Ebben rámutatott arra, hogy az embertelen kitelepítés merőben ellentétes a hirdetett demokráciával, emberi jogokkal, a személyes szabadság és a félelem nélküli élet jogával. 1947. október 12-én a katolikus püspöki kar Mindszenty által kiadott pásztorlevele a katolikus hívők számára világította meg összefoglalóan az egyház elítélő állásfoglalását a deportálásokról, akár zsidókéról volt szó a hitleri időkben, akár most a németekéről Magyarországból, és a magyarok „egyezményes" áttelepítéséről Csehszlovákiából. Néhány nap múlva, 1947. október 17-én, az evangélikus püspöki kar is körlevelet intézett a lelkészekhez, amelyben kifejtette, hogy nemcsak a kitelepítés azonnali beszüntetését követeli a kormánytól, hanem azt is, hogy mindazok, akikkel szemben igazságtalanul és jogtalanul alkalmaztatott a kitelepítési kényszer, hazánkba visszatérhessenek.
Mindezek az állásfoglalások a politikai hatalmi harcok kontextusában jelentkeztek, s ezért azokat mint a klerikális reakció mesterkedéseit kommentálták.
Egy 1947. október 17-én kelt, 28-án megjelent kormányrendelet mindenesetre megpróbált tiszta képet teremteni az 1945. decemberi kitelepítési rendelet azóta történt többrendbeli módosításairól, kiegészítéseiről. Ebből az összefoglalásból tulajdonképpen az tűnik ki, hogy miután a magyar békeszerződés ratifikált okmányainak 1947. szeptember 15-i moszkvai letétbe helyezése napján a Magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság utolsó ülését tartotta és kimondta megszűnését, a magyar kormány elérkezettnek látta az időt, hogy visszatérjen az SzEB befolyása alatt kiadott rendeletét megelőzően képviselt álláspontjához: csak azokat tekinti kitelepítésre kötelezetteknek, akik 194l-ben német nemzetiséget vallottak, a magukat magyar nemzetiségűnek vallott német anyanyelvűeket kiveszi a kitelepítési rendelkezések hatálya alól; sőt megállapítja, hogy az ipari, bánya- és mezőgazdasági munkásoknak s a községben nélkülözhetetlen kisiparosoknak sem kell kitelepülniük, amennyiben a Volksbundnak csupán tagjai s nem tisztségviselői voltak, nem önként vonultak be az SS-be, nevüket nem németesítették vissza. E mérséklő tendenciájú, de csak a legkiáltóbb igazságtalanságokon segítő rendelet jelentőségéből persze sokat levon, hogy akkor jelent meg, amikor legalább 120 ezer német már ki volt telepítve.
A Dinnyés-kormány nemzetiségpolitikájában lényeges vonás, hogy - mindenekelőtt délszláv vonatkozásban - gondoskodni kívánt a nemzetiségek demokratikus erőinek parlamenti képviseletéről. Az újonnan választott országgyűlésbe a Magyar Kommunista Párt listáján bekerült Antun Rob, aki a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja délszláv tagozatának volt 1946 tavasza óta főtitkárként vezetője. A Frontból, amelynek két tagozata között a kapcsolatok már régebbről meglazultak, 1947. október elején kiváltak a délszlávok, akiknek ezentúl Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége elnevezéssel működő szervezete önálló tevékenységet fejtett ki. Lapja Nase Novine címmel jelent meg. Antun Rob anyanyelvén és magyarul szólalt fel a parlamentben; ezt a sajtó a magyar nemzetiségi politika javára ki is emelte. Hírt adott a sajtó arról is, hogy kétnyelvű feliratokat, táblákat helyeztetett el a kormány délszláv községekben. (A szlovák községekben azonban erre csak akkor lett volna hajlandó, ha a csehszlovákiai magyar községekben hasonló intézkedésekre számíthatna.) Ugyancsak megnyerő hatású nemzetiségpolitikai gesztusnak szánták a nemzetiségi hovatartozás büntetőjogi védelméről decemberben hozott törvényt. December elején Tito magyarországi látogatása viszonozta a magyar kormánydelegáció októberi - barátsági szerződés aláírásával végződött - látogatását.
A délszlávok októberi kiválása és önálló szövetségük létrehozása nyomán a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontjának magára maradt szlovák tagozata most már Magyarországi Szlovákok Szövetsége néven működött tovább, meglehetősen feszült viszonyban a magyar kormánnyal, amely erősen nehezményezte, hogy teljesen a csehszlovák áttelepítés! propaganda eszközévé vált. Román viszonylatban viszont nemzetiségpolitikailag is kedvező hatása mutatkozott a Romániával 1948 januárjában kötött barátsági szerződésnek; márciusban megalakulhatott a Magyarországi Románok Kultúrszövetsége.
Az 1948. esztendő első felében még folyamatban volt mind a magyarországi szlovákok és a csehszlovákiai magyarok közötti lakosságcsere, mind a németek kitelepítése Magyarországról. Nyárra azonban mindkét akció lényegében lezárult végre. Összesen mintegy 70 ezer szlovák hagyta el az országot, kb. 100 ezer csehszlovákiai magyar áttelepítése ellenében; a Németország amerikai megszállási övezetébe kitelepített 120 ezer némethez még a szovjet megszállási övezetbe szállított további mintegy 50 ezer német kitelepített járult. A németek kitelepítésének 170 ezres végösszege - a SzEB által tulajdonképpen akceptált globális szovjet igényről nem is beszélve -alatta marad ugyan a magyar kormány 1945. július 5-i jegyzékében végül 200 ezerben megjelölt számnak is. Ám azokkal a németekkel együtt, akik e kitelepítési akciót megelőző időkben, még a háború alatt hagyták el végleg az országot -(Németországban munkát vállalók, oda önként áttelepültek vagy kényszerrel evaku-áltak, SS-alakulatokba sorozva a legkülönbözőbb frontokra kerültek) -, összesen mintegy felére, 230 ezerre csökkent a magyarországi német kisebbség száma.
1948 júniusában a Magyar Kommunista Párt és az SzDP kimondta egyesülését: létrejött a Magyar Dolgozók Pártja. Ennek programnyilatkozata „az országban élő nemzetiségek (délszlávok, románok, szlovákok stb.) számára - a teljes polgári egyenjogúság biztosítása mellett - haladó nemzetiségi kultúrájuk szabad fejlesztéséért és politikai szervezkedésük teljes szabadságáért száll síkra". A németek megnevezése hiányzik, jóllehet még felére csökkenten is az ország legnagyobb - a többi nemzetiség együttes számát is jóval felülmúló - nemzeti kisebbsége.
Ugyanennek a hónapnak eseménye volt az egyházi iskolák államosításáról Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter által előkészített törvényjavaslat elfogadása. Mivel az ország nemzetiségek lakta községeiben a népiskolák legnagyobb részének egyházak voltak a fenntartói, az iskolák államosításának szükségképpen nemzetiségi kihatása is volt. Csakhogy - idevágó kutatások hiányában -nehéz megmondani, hogy a nemzetiségi tanításnyelv alkalmazásának esélyeit az államosítás befolyásolta volna kedvezően avagy hátrányosan.
A Magyar Dolgozók Pártja létrejöttével a nemzetiségi politika is egyre inkább a párt irányítása alá került. 1948/49-től már nem a kormányok, hanem „a párt" nemzetiségi politikájáról kell tulajdonképpen beszélni: a párt vezetőszervei határozták meg állásfoglalásaikkal, határozataikkal a - (továbbra is persze rendre megemlítendő) - kormányok nemzetiségi vonatkozású intézkedéseit. Törvények és rendeletek most már a párt „iránymutatásai" alapján és szellemében születtek; végrehajtásukat a közigazgatásban, tanügyigazgatásban minden szinten a pártszervek ellenőrizték. A kormányok eddig kényszeredetten alkalmazkodtak a kezdettől fogva meghatározó jelentőségű szovjet befolyáshoz, s a kommunista párt, bár egyre növelhette súlyát a hazai belpolitikai életben - éppen a szovjet megszállók jelenléte és szovjet párt- s egyéb kapcsolatai révén - a „fordulat évétől" jutott csak vezető szerephez. De ettől kezdve meghatározó módon érvényesíthette a Szovjetunióhoz igazodás és a Moszkva által kialakított, vezetett hatalmi blokkhoz tartozás kívánalmainak messzemenően megfelelni akaró politikáját. A párt vezető szerepe kezdett egyre kizárólagosabban érvényesülni az államban, amely megindult a többpártrendszerből az egypártrendszerű „pártállammá" fejlődés útján. A bekövetkezett fordulat minden téren éreztette hatását. A nemzetiségi politikában is.
A Dinnyés-kormány délszláv vonatkozásban eddig biztatóan alakult nemzetiségi politikájában váratlan és döbbenetes törést okozott a Jugoszláviával való viszony megromlása a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának -ennek a Komintern-pótléknak - 1948. június 28-án közzétett határozata nyomán, amely súlyos vádakkal illette és elítélte a szovjet tömbpolitika elvárásainak nem megfelelő titoista elhajló politikát. A magyar kormány eddig a legnagyobb elismeréssel méltatta a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének munkáját. Most egyszeriben úgy kezdték kezelni e szervezetet, mint az imperializmus jugoszláviai lakájainak a magyar népi demokrácia aláaknázását szolgáló itteni ügynökségét. A belügyminisztérium felfüggesztette a szövetség autonómiáját, miniszteri biztost állított élére, aki gondoskodott arról, hogy augusztustól új vezetőséget kapjon. A szövetség régi vezetőit és aktivistáit vadul rágalmazták és üldözték. A letartóztatása elől Jugoszláviába menekült Antun Rob helyett Hován András lett a főtitkár, aki nagy tisztogatásra vállalkozott.
A Magyarországi Szlovákok Szövetsége feloszlatásának más oka volt. Ez a szervezet azáltal, hogy Csehszlovákia lakosságcsere-politikájának eszköze szerepére vállalkozott, nem csak a magyarsággal szemben tette magát meglehetősen ellenszenvessé, hanem elidegenedtek tőle a Magyarországon maradni akaró szlovákok is. Miután az áttelepülésre rávett szlovákok - a Szövetség vezetőségével és legfőbb aktivistáival együtt - elhagyták az országot, nyilvánvalóan egy új szervezet létrehozása vált szükségessé a Magyarországon maradt szlovákok számára. Az 1948 decemberében megalakult Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége elhatárolta magát elődjétől. Hangsúlyozta, hogy „sajátjának tekinti és magáénak vallja a magyar népi demokráciának és vezető pártjának politikáját, programját, és nemzetiségekre vonatkozó célkitűzéseit".
„A magyar népi demokráciának és vezető pártjának" az volt a szándéka, hogy most már rendezze a viszonyt Csehszlovákiával. A Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége révén is, (amelynek 1949 januárjában Nasa Sloboda címmel indult lapja), egyengetni kívánta ennek útját. Dobi István kormánya (1948. december 10-1952. augusztus 14.) április 16-án hozta tető alá a csehszlovákmagyar barátsági szerződést.
Fokozott elvárásként nyilvánult meg a nemzetiségi szövetségekkel szemben, hogy ne csak kulturális munkát végezzenek, hanem a népi demokrácia mindenkori, éppen aktuális politikai céljait is szolgálják. A szövetségek elnevezésében immár ebben az értelemben kívánták meg a „demokratikus" jelző egységes alkalmazását; a Magyarországi Románok Kultúrszövetségéből is így lett 1949 januárjától Magyarországi Románok Demokratikus Szövetsége. Aktuális feladatként a szlovák szövetségtől ekkor éppen azt várták el, hogy „ki kell vonnia a dolgozó szlovákságot a Mindszenty-reakció hatása alól". Februárban került sor ugyanis a Mindszenty-ptr megrendezésére. Életfogytiglani börtönre ítélték azt a - szlovákok által is tisztelt - katolikus egyházfőt, akiben veszedelmes ellenfelét látta a népi demokráciát most már a proletárdiktatúrával azonosító rendszer.
A pártállami nemzetiségi politika kialakulása kezdetén még felmerültek azonban olyan nézetek is, hogy szükség van-e nemzetiségi szövetségekre? A nemzetiségi jogok érvényesülését a párt irányította állam szervei biztosítják. A dolgozókat nem nemzetiségi, hanem osztályalapon kell szervezni. Különösen aggályos, hogy a nemzetiségi szövetségek ezidáig helyi szervezetekkel rendelkeznek. Hogyan lehet majd sikeresen megvívni például a falusi osztályharcot, ha mint azonos nemzetiségűt fogják össze a kulákot a szegényparaszttal s az agrárproletárral? Ha a nemzetiségi szövetségeket nem is lehet megszüntetni, mert ez óhatatlanul hasonló intézkedésre vezetne a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek szövetségeivel szemben, oda kell hatni, hogy a hazai nemzetiségi szövetségeknél a továbbiakban ne alakuljanak helyi szervezetek, s a meglévők feltűnés nélküli folyamatos elsorvasztására kell törekedni. Ezt 1949-1950 folyamán sikerült is elérnie a pártállami nemzetiségi politikának, amely azt tartotta kívánatosnak, hogy felülről, budapesti - (románok esetében gyulai) - központjaikon keresztül irányíthassa és ellenőrizhesse a nemzetiségi szövetségek munkáját, s abból az alulról jövő - számára esetleg nem kívánatos - kezdeményezés lehetőségét kirekessze.
A népszámláláskor, amelyet - a világháború után először - 1949- január elején bonyolítottak le, a megmaradt nemzetiségek - a románok kivételével - óriási többségükben nem merték megváltani még anyanyelvüket sem, nemhogy nemzetiségüket: a német kitelepítés, szlovák lakosságcsere, délszlávok üldözése megfélemlítő hatására magyarnak jelentették ki magukat, és még arra a kérdésre sem nevezték meg anyanyelvüket, hogy a magyar mellett milyen más nyelvet tud még?
Ebben a helyzetben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban még 1949 januárjában létrehozott nemzetiségi osztály úgy foglalt állást, hogy ahol nincs nemzetiségi iskola, ott annak felállítását nem kell szorgalmazni, mert nem volna helyes az asszimilációt visszafordítani (disszimilálni), ellenben a meglévő nemzetiségi iskolákat fenn kell tartani, elnéptelenedésüket feltétlenül meg kell akadályozni, mert ezt kívánják a szomszédos országokkal való kapcsolataink s az ott élő magyarok iskolaügyének kezeléséhez fűződő érdekeink. Nemzetiségi pedagógusok hiánya azonban igen nagy nehézségeket okozott. A hazai szlovák értelmiség például szinte teljes egészében elhagyta az országot a lakosságcsere keretében; Csehszlovákiából áttelepített, szlovákul tudó magyar pedagógusokat alkalmaztak a hazai szlovák iskolákban. A nemzetiségi oktatásügy irányításától 1949 júniusa óta elkülönült a nemzetiségek kulturális tevékenységének irányítása: ez utóbbi ugyanis az ekkor felállított Népművelési Minisztérium hatáskörébe került. A nemzetiségi szövetségek a nevezett minisztériumoktól kapták ugyan a pénzt működésükhöz, és azoktól érkeztek számukra a részletes utasítások, de az érdemi döntés mindenben a pártközpont tömegszervezeti, agitációs és propaganda, valamint kulturális ügyekkel foglalkozó osztályain történtek.
Az 1949. május 15-i országgyűlési választásokon az év elején létrehozott Magyar Függetlenségi Népfront közös listájára lehetett szavazni; erre nemzetiségi származású jelöltek is felkerültek, de ezek nem mint nemzetiségük képviselői szerepeltek. A délszlávokat megbízhatatlanokként kezelték. A németekkel szembeni politika közeljövőben már esedékes megváltoztatására utalt viszont Rákosi Mátyás pártfőtitkár, miniszterelnökhelyettes-államminiszter egy májusi beszéde: „gondoskodunk róla, hogy a magyarországi németajkú állampolgárok beilleszkedhessenek demokráciánk rendszerébe, és ezzel ez a nehéz kérdés is megoldást nyer".
A Magyar Népköztársaság 1949 augusztusában elfogadott alkotmánya arról szólt, hogy „az ország területén élő minden nemzetiség számára biztosítja az anyanyelvén való oktatásnak és nemzeti kultúrája ápolásának lehetőségét". Ezt délszláv vonatkozásban is nyomatékosítani akarta szerb-horvát tanszék létesítése szeptemberben a pécsi pedagógiai főiskolán. Ugyanekkor azonban a feszültséget fenntartotta, fokozta Ognyenovics Milán 9 évi börtönre ítélése Rajk László volt bel- majd külügyminiszter perében. Német vonatkozásban viszont tényleg előrelépést jelentett egy októberi minisztertanácsi rendelet, amely szerint a kitelepülésre kötelezettek a lakóhely megválasztása és a munkavállalás szempontjából „a magyar állampolgárokkal egy tekintet alá esnek". Csakhogy a szabad költözésüket és munkavállalásuk szabadságát visszanyert németek igen nagy része, miután földjétől, javaitól meg volt fosztva, házában telepesek ültek, kénytelen volt elvándorolni távoli vidékekre, különféle nagyipari létesítményekben vállalva munkát, más nyelvű környezetben találva megélhetést. Ennek természetesen asszimilálódásuk rohamos felgyorsulása lett a továbbiakban a következménye.
A Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája 1949 novemberében Budapesten tartotta második ülését, mely odáig fokozta a Jugoszlávia elleni vádakat, hogy a szocialista országok, közöttük Magyarország, megszakították vele kapcsolataikat. A magyar kormány 1949 végén, 1950 elején a Jugoszláviával érintkező határsávban összeíratta a szerb és horvát lakosságot, mint Tito potenciális támogatóit, s több száz családot ki is telepített onnan.
A németekkel szemben éveken át alkalmazott nemzetiségpolitikai diszkrimináció fokozatos megszüntetése folyamatában különösen jelentős volt a minisztertanács 1950. március 25-i rendelete, amely szerint a jelenleg Magyarországon tartózkodó hazai németek - (tehát azok a kitelepítettek is, akik közülük sikeresen szöktek vissza, azaz visszatoloncolásukat el tudták kerülni) - a Magyar Népköztársaság egyenlő jogú állampolgárai; a német lakosság áttelepítésével kapcsolatban kibocsátott korlátozó rendelkezések velük szemben érvényüket vesztik. Másfelől viszont e rendelet azt is leszögezte, hogy a németek vonatkozásában már korábban végrehajtott hatósági intézkedések hatályban maradnak, és kártérítési igényt ezekkel kapcsolatban nem lehet érvényesíteni.
Az 1950 májusában a tanácsrendszer bevezetéséről hozott törvény alapján megindultak az előkészületek az októberben tartott első tanácsválasztásokra. A választási agitációban a szlovák és a román nemzetiségi szövetség részt kapott és vállalt; a tanácsokba nemzetiségi származású állampolgárokat is beválasztottak.
Ebben az esztendőben kezdett teljesen rendszeressé válni a nemzetiségi szövetségek - egyelőre a szlovákoké és a románoké - felhasználása a legkülönfélébb pártállami propagandakampányokban, tömegmozgósításokban. Kultúrkörútjaikat összekapcsolták a meghirdetett munkaverseny, termelőszövetkezeti mozgalom, imperializmusellenes békevédelem, szovjet-magyar barátság népszerűsítésével, az ez évben először megrendezett április 4-i felszabadulás-ünnepet és augusztus 20-i alkotmány-ünnepet nemzetiségi viseletben előadott táncaikkal és egyéb műsorszámaikkal is színpompássá téve. Folklorisztikus megnyilvánulásaik mögül egyre jobban hiányozni fog nemzetiségi identitásuk megőrzése feltételeinek kellő intézményes biztosítása. A román szövetség például 1950 novemberében Libertatea Noastra címmel maga is lapot indíthatott ugyan, s ez dicsérhetné a pártállam nemzetiségi politikáját, ha nem nézte volna közönyösen e szövetség erőfeszítéseit 1951-ben a románok analfabetizmusának felszámolására.
A klerikális reakció elleni harcra buzdító, és arra 1951 júniusában a Grősz-perrel is példát szolgáltató és alkalmat adó pártállamnak az állam és egyház szétválasztására tett intézkedései sorában az Állami Egyházügyi Hivatal felállítása folytán az 1950 februárja óta Darvas József által vezetett Vallás- és Közoktatási Minisztérium elnevezése Közoktatásügyi Minisztériummá változott, amelyet Darvas József 'vezetett tovább, 1953 júliusáig. A minisztérium nemzetiségi osztálya is a pártállami nemzetiségi politika automatizmus-szemléletének megfelelően dolgozott: annak tudatában kell fenntartani az előzékeny nemzetiségi politika látszatát, hogy a nemzetiségi kérdés Magyarországon „a szocializmus építése folyamatában" magától is megoldódik azáltal, hogy a már eddig is erősen magyarosodon, a kitelepítések, áttelepülések következtében pedig különösen megfogyatkozott, öntudatát tekintve általában is nagyon megfélemedett nemzetiségi lakosság 10-15 éven belül teljesen asszimilálódik.
Miközben a nemzetiségpolitikai propaganda - egy 1951 szeptemberében kiadott rendeletre alapozva és hivatkozva - nemzetiségi iskolákról beszélt, ezek túlnyomó többségükben a „nyelvoktató" típushoz tartoztak, s így csupán néhány, a rendes tanterven kívüli csatlakozó órát jelentettek hetente; nemzetiségi tannyelvű iskolák a szó szoros értelmében inkább csak mutatóban voltak. Az 1951/52-es tanévben megindult - de igen bátortalanul - a német nemzetiségi oktatás is: az országosan mindössze 25 német nemzetiségi iskola mind nyelvoktató típusú volt.
Nem volt továbbá most már olyan törvény vagy rendelet, amely ne tért volna ki legalább egy-egy mondat erejéig a nemzetiségi jogok érvényesülésének biztosítására a hozott törvény vagy rendelet alkalmazása terén. A büntető, majd a polgári perrendtartásról 1951-ben ill. 1952-ben hozott törvény például hangsúlyozta: „A magyarul nem tudó személy az eljárás egész folyamán mind szóban, mind írásban anyanyelvét használhatja." A valóságban azonban ki mert nyugodt lélekkel hitelt adni annak, hogy „a magyar nyelv nem tudása miatt senkit hátrány nem érhet"?
A Rákosi Mátyás kormánya idején (1952. augusztus 14-1953- július 4.) hozott új választójogi törvény 1953-ban visszaadta a német nemzetiségű lakosság mindeddig megvont aktív és passzív választójogát. Ez mindenesetre további fontos lépés volt egyenjogúságuk fokozatos helyreállítása folyamatában. Igazából Sztálin 1953. március 5-i halála nyitotta meg az utat a sztálinizmus, s nem utolsó sorban a sztálini nemzetiségi politika módosítása felé.
Ez Nagy Imre (első) kormánya (1953. július 4-1955. április 18.) idején vette kezdetét. Az internálótáborokból ekkor szabadultak délszlávok tömegei, de több száz német is Tiszalökről, Kazincbarcikáról, Várpalotáról, stb. Az Államvédelmi Hatóság magatartása miatt korántsem volt „zökkenőmentes" ez a folyamat. 1953. október 4-én a tiszalöki táborban felkelés tört ki; az őrszemélyzet fegyverhasználata következtében néhányan életüket veszítették. A szabadon bocsátott németeket, akik szovjet hadifogságból hazatért és internált SS-katonák voltak, több turnusban Németországba szállították, mert családjuk oda lett kitelepítve.
A meghurcolt, de itthon maradni tudott németek éppúgy, mint az üldözött délszlávok, valamiféle erkölcsi és anyagi jóvátételt reméltek Nagy Imre kormányától. Erre nem került ugyan sor, mégis bizonyos kedvező változást jelentett a nemzetiségi politikában, hogy a nemzetiségi szövetségek az 1954 októberében megalakult Hazafias Népfront keretében az eddiginél szabadabb teret, kezdeményezési lehetőséget kaptak tevékenységükhöz. 1954 óta már a német kisebbségnek is lehetett újságja, Freies Lében címmel.
Egy az Oktatásügyi Minisztériumban - (1953 júliusa óta így hívták a Közoktatásügyi Minisztériumot, miután kivált belőle a Felsőoktatási Minisztérium) - 1954 novemberében készült „Tájékoztatás a német nyelvoktatás kialakításáról" arról számolt be, hogy az 1954/55-ös tanév kezdetére 75-re emelkedett a nyelvoktató típusú német elemi iskolák száma, de olyan iskola, ahol tisztán német nyelvű tanítás folyna, egy sincs. A tankönyvhiány és más nehézségek leküzdésében számíthatnak a Német Demokratikus Köztársaság segítségére.
Darvas József népművelési miniszter 1954 novemberében előterjesztést téve „a magyarországi nemzetiségi oktatás és népművelés helyzetéről", javasolta, hogy most már megalakulhasson a németek nemzetiségi szövetsége is. 1955 tavaszán két további javaslat született ennek indoklására és megvalósítása mikéntjére vonatkozóan, de a Nagy Imre ellen megindult rákosista hajsza következtében már csak Hegedűs András kormánya (1955- április 18-1956. október 24.) idején került erre sor, miután egy Andics Erzsébettől származó végső javaslat alapján a Magyar Dolgozók Pártjának központi vezetősége 1955- július 18-án meghozta határozatát a Magyarországi Német Dolgozók Kulturális Szövetségének megalakításáról. A szervezet elnevezésének a szlovák, román, délszláv nemzetiségekétől eltérő jellegzetessége: németek helyett német dolgozók szövetsége, mégpedig kulturális és nem a demokratikus jelzővel ellátva. Az 1955. október l-jén megtartott alakuló ülésen - a párthatározat alapjául szolgált előterjesztéseknek megfelelően - Wild Frigyest, a veszprémi egyetem „dolgozóját", a Hazafias Népfront országos tanácsának tagját választották meg a szövetség elnökévé. A Freies Lében a szövetség lapja lett.
Az 1955/56-os tanévre a következőképpen alakult a nemzetiségi iskolák helyzete: A nyelvoktató típusú német iskolák száma most már elérte a százat, de tisztára német tannyelvű iskola egy sem volt. A szlovák iskolák közül 119 volt nyelvoktató, s csupán 5 tisztán szlovák tanításnyelvű. A délszlávok iskoláinál az arány 40:20 volt, a 22 román iskola pontosan fele-fele arányban volt nyelvoktató ill. nemzetiségi tannyelvű.
1956 tavaszán felmerült olyan terv, hogy Nemzetiségi Szövetségek Központja elnevezéssel össze kellene vonni a négy nemzetiségi szövetséget, s ezek ezentúl e központ osztályaiként működnének, egy közös főtitkár vezetésével; a pártirányítás teljessége érdekében ez a Központ ne az Oktatási ill. Népművelési Minisztérium, hanem a párt (tudományos és) kulturális osztálya alá tartozzék. Ezt a tervet azonban a párt politikai bizottságának 1956. május 4-i ülése nem hagyta jóvá.
A politikai bizottság ekkor elfogadott jelentését „a magyarországi nemzeti kisebbségek közötti politikai, oktatási és kulturális munkáról" a párt központi vezetősége 1956. május 15-én tárgyalta meg. A politikai bizottság javaslatai között szerepelt, hogy a „nemzetiség" kifejezés helyett a „nemzeti kisebbség" fogalmát kellene használni, hogy valamennyi szövetség elnevezésében a „demokratikus" jelzőt kellene alkalmazni. A nem magyarlakta területeken a párt- és az állami vezetőknek ismerniük kellene a nemzeti kisebbség nyelvét. A kisebbségeknek számarányuknak megfelelően legyenek képviselőik a parlamentben, de a jelöltekre ne a szövetségeik tegyenek javaslatot. A nemzeti kisebbségek által többségben lakott községek iskoláiban tisztán anyanyelvi oktatás legyen, a vegyes lakosságúak iskoláiban viszont a nyelvoktató típust alkalmazzák.
A központi vezetőség a belső helyzet biztonsága szempontjából is foglalkozott a nemzetiségi kérdéssel. Megállapította, hogy a délszlávok általában, a németek többségükben, de az elmaradottabb románok is „bizalmatlanok rendszerünkkel szemben". A magyar nacionalizmusnak is vannak káros megnyilvánulásai. A nemzetiségi sérelmek orvoslását a párt és a kormány fontosnak tartja. A németek kitelepítése azonban jogos volt, a fiatal magyar népi demokrácia önvédelmét szolgálta, s különben is nemzetközi egyezmények kötelezték erre Magyarországot. A megmaradt németek levelezésbeli kapcsolatot tartanak a kitelepített rokonokkal; a kitelepített németek szervezetei uszítanak a magyar népi demokrácia ellen. El kell mélyíteni a nemzeti kisebbségeink közötti munkát.
Történt is néhány lényeges lépés: 1956-ban német gimnázium kezdte meg működését Baján; Pécsett megindult a német tanítóképzés. De ugyanakkor a nemzetiségi oktatás helyzetének 1956. júliusi megvitatása során az Oktatásügyi Minisztériumban olyan hangok is voltak, amelyek ellenezték a tannyelvű oktatást, és megszüntették volna, magyar tannyelvűvé alakíttatták volna a sokhelyütt elnéptelenedő nemzetiségi iskolákat.
Az ország nemzetiségi kisebbségei az 1956. októberi forradalom, Nagy Imre (második) kormánya idején (1956. október 24-november 4.) általában tartózkodóan, mégsem egyformán viselkedtek. A németek óvakodtak aktivizálódni; tartottak attól, hogy a viharos erejű megmozdulás kedvezőtlen kimenetele ismét bizonytalanná teheti sorsukat. Többnyire várakozó álláspontra helyezkedtek; néhány község iskolájában mégis azzal adtak kifejezést érzelmeiknek és igényeiknek, hogy az orosz nyelv kötelező oktatásának véget vetettek, s helyébe a német nyelv oktatását vezették be. A szlovákok viszont sajátos módon arra használták fel a forradalom napjait, hogy iskoláikban megszüntessék a szlovák nyelv sokhelyütt rájuk kényszerítettnek érzett oktatását: akik ugyanis az áttelepülés helyett a maradást választották, már jórészt magyarosodottak voltak. A forradalom idején egy Pécsett megjelent, „Mit kíván a magyarországi délszláv nemzetiség?" c. kiáltvány a közelmúltban elszenvedett üldöztetések jóvátételén kívül azt sürgette, hogy nemzetiségi szövetségük élére demokratikusan választott vezetőség kerüljön, amely legyen felelős választóinak; a szövetség a helyreállítandó helyi szervezetekre alapozva fejtse ki tevékenységét, s központja költözzön Budapestről a délszlávok települési területére. Itt állítsák vissza a délszláv feliratokat. A románok elégedetlenek voltak szövetségük Libertatea Noastra címmel kiadott lapjával, s Gazeta Romina címmel új lap indítását készítették eló, amely népük szellemi vezetőinek ismerte el az eddig népbutítóknak beállított papjaikat, s általában nagy jelentőséget tulajdonított a nemzeti identitás megőrzése szempontjából a vékony hazai román értelmiségnek. Az új lap egyetlen száma már csak a forradalom leverése után jelent meg.
A forradalom leverését követően Kádár János (első) kormánya (1956. november 4-1958. január 28.), amely magát Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak nevezte, a nemzetiségeknek az „ellenforradalom" idején tanúsított magatartásával kapcsolatban semmiféle általánosan elmarasztaló megállapítást nem tett. A forradalom elfojtását követő terror idején a megfélemedett nemzetiségek mégis úgy érezték, nem árt, ha hangsúlyozzák hűségüket a párthoz - (amely most már Magyar Szocialista Munkáspártra változtatta nevét) -, és a szocialista rendszerhez. A németek hivatkozhattak arra, hogy mennyire tartózkodtak a termelőszövetkezetek felbomlasztásától. A szlovákok és a délszlávok közül viszonylag sokan jelentkeztek „a szocialista munkás-paraszt hatalom védelmére" az 1957 februárjában megszervezett munkásőrségbe, s vettek részt - talán inkább szláv testvériség gondolatától befolyásolva - a megszálló szovjet katonákkal barátkoztató rendezvényeken. Békés megyében volt egy feltehetően román áldozata is (Mány Erzsébet) a forradalom utáni terrornak, de ennek a - különben is bizonytalan -nemzetiségi vonatkozásnak sem a bíróság nem tulajdonított jelentőséget, sem a román lakosság nem adta jelét annak, hogy e halálos ítélet és kivégzés által nemzetiségében érintve lenne.
A nemzetiségi szövetségek 1957 márciusában aktívaértekezleteket tartottak. A délszláv szövetség leszögezte, hogy „elismeri a Párt vezető szerepét", amely a szövetségben oly módon érvényesül, hogy „vezető posztjain a Párt tagjai állnak, akik tevékenységükkel a Pártnak felelnek". A délszláv szövetség élén horvát elnök, s egy-egy szerb ill. szlovén alelnök áll. A szövetségnek „nincs külön tagsága, hanem minden délszláv fizikai és szellemi dolgozó, aki a szocialista társadalmi rend híve, aki magáévá teszi a szövetség programját, részt vehet helyi képviseletei megválasztásában". A szlovák szövetség aktívaértekezletén is elismerték a párt vezető szerepét, s ott is felmerült a helyi szervezetek hiánya, de a többség ellenezte az eltérést a pártállami nemzetiségi politika direktíváitól.
Kállai Gyula művelődésügyi miniszter - (1956 decemberében vonták össze Művelődésügyi Minisztériummá az Oktatásügyi és a Népművelődésügyi Minisztériumot) - 1957 júniusában előterjesztést tett a kormánynak a nemzetiségi problémákról. Hangsúlyozta, hogy a nemzetiségek az 1956-os események idején is általában hűek maradtak a népi hatalomhoz; csak elvétve akadtak olyanok, akik egyéni sérelmeik orvoslására igyekeztek kihasználni a helyzetet. Megállapította, hogy az annakidején titoizmussal vádolt délszlávok rehabilitálását folytatni, a déli határsáv létesítésével súlyosan érintetteket kártalanítani kell. Ugyancsak orvoslásra vár a kitelepítési akcióval kapcsolatban történt német vagyonelkobzások ügye. Családegyesítés végett lehetőséget kell adni egyes családtagok kivándorlására a két Németországba. Nincs biztosítva a nemzetiségek arányos képviselete az államhatalmi és a közigazgatási szervezetekben. Növelni kell a nemzetiségi könyvtárak állományát, s a pécsi rádió német és délszláv adásai mellett a budapesti rádió is sugározzon nemzetiségi műsorokat.
A meghurcolt délszlávok rehabilitációja keretébe tartozott, hogy a Rajk-perben elítélt Ognyenovics Milánt nevezte ki főtitkárként a délszláv szövetség élére 1957 augusztusában a művelődésügyi miniszter. De változások történtek a szlovák szövetség élén is. Nem kerülhetett vissza 1956 áprilisa óta betöltött főtitkári tisztségébe Bemula Mihály, aki igen agilis volt - egyes magyar vélemények szerint túlságosan is - a szlovák nemzetiségi jogok, így az anyanyelvi iskolázásra vonatkozó igények tekintetében, de a forradalom idején Csehszlovákiában tartózkodott; Szák Mihályt pedig, aki a forradalom idején s azt követően „a hibákat felnagyító, nem eléggé átgondolt kijelentéseket tett", elmozdították a szövetségből és Bielik Györgyöt nevezték ki főtitkárnak. A román szövetség főtitkára Szilágyi Péter lett, a németeké Wild Frigyes maradt.
A nemzeti szövetségek lapjai, amelyek megjelenése egy éven át szünetelt, 1957 őszén újra indultak, de megváltozott címekkel: szeptembertől a német Neue Zeitung, októbertől a délszláv Národne Novine és a szlovák Lidove Noviny, novembertől a román Foaia Noastra. A nemzetiségi szövetségek által kiadott, általában igen kedvelt kalendáriumok sorába ekkor léphetett be a több mint 12 éve nélkülözött német naptár, a Deutscher Kalender.
Münnich Ferenc kormányában (1958. január 28-1961. szeptember 13) Benke Valéria lett a művelődésügyi miniszter; elődje, Kállai Gyula, a Hazafias Népfront elnöke lett, melyben a főtitkári tisztséget 1957 októbere óta Ortutay Gyula töltötte be. A nemzetiségi szövetségeket a Hazafias Népfronthoz csatlakoztatták, főtitkáraikat a Népfront országos tanácsa tagjai közé kooptálták. Ezzel némileg enyhítettek azon a nehezményezett helyzeten, hogy a nemzetiségi szövetségek az 1950-es évek eleje óta nem tömegszervezetek, hanem inkább a szerkezetében és elnevezésében gyakorta változó minisztérium valamiféle alárendelt hivatalaiként működnek. A nemzetiségi szövetségek továbbra sem kaptak ugyan jogot arra, hogy helyi szervezeteik legyenek, de a Népfronthoz kapcsolódva, annak megyei, járási, községi szervezetein keresztül találhattak és tarthattak intenzívebb kapcsolatot a nemzetiségi lakossággal. A megyei, járási pártbizottságokkal, helyi pártszervezetekkel és pártfunkcionáriusokkal, valamint a tanácsokkal szorosan együttműködő népfrontbizottságokon ill. népfront-funkcionáriusokon keresztül nagy buzgalommal irányította és ellenőrizte a pártállam a nemzetiségek közötti munkát, folyamatosan tájékozódva párhuzamos jelentéseikből a nemzetiségek helyzetéről, hangulatáról. A párt vezető szervei (politikai bizottság, központi bizottság) által a nemzetiségi kérdésben időről-időre kiadott határozatokat minden elképzelhető fórumon és szinten meg kellett vitatni; végrehajtásukra részletes terveket kellett kidolgozni, a végzett munka újra és újra elrendelt ellenőrzéséről készült jelentéseket ismét megvitatni; javaslatokat tenni, a további feladatokat meghatározni. Ez a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos lázas tevékenység sok szócsépléssel és papírosmunkával, kevesebb tényleges eredménnyel járt.
A párt tudományos, közoktatási és kulturális osztálya (Orbán László) és a művelődésügyi minisztérium (Benke Valéria) közös előterjesztése alapján a párt politikai bizottsága 1958. október 7-én határozatot hozott a nemzetiségek között végzendő politikai, oktatási és kulturális munkáról. Megállapította, hogy „a nemzetiségek között folyó munka alapjában megfelel a marxizmus-leninizmus tanításának. Az ellenforradalom idején a nemzetiségi dolgozók túlnyomó többsége a népi hatalom oldalán állt, és az ellenforradalom leverése után a magyar dolgozókkal együtt kivették részüket a politikai és gazdasági konszolidációért folyó munkából. Az ellenforradalomban jelentkező nacionalista és soviniszta megnyilvánulások újra bebizonyították, hogy csak a marxizmus-leninizmus tanítása alapján, szocialista országban lehet megtalálni a különböző anyanyelvűek, nemzetiségek békés együttműködésének alapjait." Ugyanúgy, mint az ország bármely lakosának, a nemzetiségiek megítélésének is egyetlen kritériuma az, hogyan tesznek eleget állampolgári kötelezettségeiknek. A nemzetiségek alapvető érdekei megegyeznek a magyar lakosság érdekeivel, de emellett sajátos érdekeik is vannak nyelvük, kultúrájuk, hagyományaik megőrzése tekintetében. A határozat szerint „a nemzetiségek közötti politikai munkában következetes osztályharcos szemléletet kell érvényesíteni, a szocialista építőmunka követelményeinek megfelelően. Következetes elvi harcot kell folytatni bármely oldalról megnyilvánuló nacionalista jelenségek ellen". Arról szólva, hogy „szocialista tartalmú politikai és kulturális felvilágosító munkát" kell körükben végezni, a határozat fontosnak tartotta, hogy rámutasson az egyháznak és a papságnak a nemzetiségekre gyakorolt jelentős befolyására, ellenséges propagandát tulajdonítva nekik. A határozat sikeresnek nyilvánította a nemzetiségi iskolapolitikát; feladatokat főleg a rádió nemzetiségi műsorainak bővítése, a nemzetiségi sajtó színvonalának emelése, a többségükben nemzetiségek által lakott településeken kétnyelvű feliratok alkalmazása, s az országgyűlési és tanácsi választásokon megfelelő számú nemzetiségi jelölt indítása tekintetében látott.
Az 1958 novemberében tartott választások előkészítése során a nemzetiségek lakta vidékeken a Hazafias Népfront a nemzetiségi szövetségekkel közösen tartotta a népgyűléseket s egyéb választási rendezvényeket. Különösen jól dolgozott a délszláv és a német szövetség főtitkára, Ognyenovics és Wild, akik anyanyelven tartottak beszédeket, s a szövetségek kultúrcsoportjainak szereplése nagyban hozzájárult e rendezvények sikeréhez. A nevezett két főtitkár a Népfront listáján bekerült a parlamentbe.
1959 februárjában kormányhatározat született a termelőszövetkezeti mozgalom fejlesztéséről. Nemzetiségi lakosságú helységekben a termelőszövetkezeti propaganda és agitáció természetesen nagy mértékben vette igénybe azt a segítséget, amelyet e téren a nemzetiségi szövetségek nyújthattak. A termelőszövetkezetekbe való beléptetés a földjüket vesztett, ill. azt csak kis mértékben visszakapott németek esetében korántsem ütközött olyan ellenállásba, mint más nemzetiségek egyéni gazdálkodóinál. Ezek, ha már „önként" erre kényszerültek, nem akartak más nemzetiségűekkel együtt dolgozni, a nemzetiségi politika viszont ellene volt a nemzetiségi elkülönülésnek a tsz-szervezésben is. Nemzetiségileg vegyes termelőszövetkezetet akár a németek, akár a délszlávok készebbek voltak magyarokkal közösen létrehozni, mintsem egymással. Wild és Ognyenovics sok energiájába került a tőlük megkívánt anyanyelvi rábeszélés. Végül is mind a német, mind a délszláv gazdálkodói hozzáértés akkor is meghozta munkateljesítményeik alapján saját jobb érvényesülésük gyümölcsét „a közösben", ha a tagság nem volt homogénül azonos nemzetiségű. A tsz-szervezés éveiben különösen kitűnt annak hátránya, hogy a nemzetiségi szövetségek - a román kivételével - budapesti központjukból leutazó fő- és egyéb titkárai maroknyi csapatának kellett próbálni megküzdeni olyan feladatokkal, amelyekre inkább lett volna alkalmas helyi emberekből álló nemzetiségi gárda. Egyes megyékben a helyi tanácsok ill. népfrontbizottságok mellett 1959-1960-ban kísérletet tettek nemzetiségi bizottságok létrehozására, de a pártállami nemzetiségi politika ezt helytelenítette és leállította.
A párt kezdeményezésére 1960 tavaszán minden egyes nemzetiségi szövetség ún. munkaértekezletet tartott. Ezeken nem választott személyek vettek részt, hanem olyan nemzetiségiek, akiket a párt- és népfrontbizottságok valamint a szövetségek vezetői kijelöltek. A megtartott munkaértekezletekről a párt tudományos, közoktatási és kulturális osztálya összefoglalólag megállapította: „A résztvevők meggyőződhettek arról, hogy megszűnőben van a szövetségekben az a nézet, amely szerint a szövetség feladata a nemzeti öntudat ébresztgetése, fejlesztése és fenntartása, s egyre inkább érvényesül a párthatározatban megjelölt feladatkör: a szövetségek mint társadalmi szervezetek állítsák feladatuk központjába a szocialista tartalmú politikai és kulturális felvilágosító munkát. Azaz: közvetítsék a párt és a kormány szavát nemzetiségi dolgozóinkhoz." Sajnálattal állapította meg, hogy „akadt néhány elvileg hibás álláspontból fakadó hozzászólás is, főleg pedagógusok közül, akik továbbra is a nemzeti lét és a nemzeti tudat megőrzését tartották fő feladatuknak". Ez az értékelés világosan kifejezésre juttatja a pártállami nemzetiségi politika teljes torzultságát.
A nemzetiségi lakosság körében végzendő munka középpontjába a nemzetiségi helyzetről és belpolitikai feladatokról a pártállam felfogása és kívánalmai szerinti tájékoztatás, ill. a szocialista világnézeti átnevelés, tudatformálás került. A kardcsörtető imperializmus elleni békeharc, a fellazító-politika elleni védekezés, a nemzetiségek körében erős, és bizonyos egyházi körök által reakciós célokra kihasznált vallásosság kérdésében fokozandó felvilágosító munka, a szocializmus építése immár a mezőgazdaságban is, amely automatikusan magával fogja hozni a nemzetiségi kérdés megoldódását is.
A nemzetiségi szövetségek először 1960-ban tartott országos munkaértekezletei - ugyancsak a párt intencióinak megfelelően - a továbbiakban 4 majd 5 évenként megismétlődtek és rendszeressé váltak; 1969-től majd kongresszus névvel illetik ezeket. Az első országos munkaértekezleten minden szövetségben létrehozott - 1964-ben újjáválasztott - 35-40 fős ún. társadalmi bizottságból 1969-ben országos választmány lett.
A Hazafias Népfront országos titkársága 1960 augusztusában Baranya és Bács megyei jelentések alapján foglalkozott a nemzetiségek körében végzett munkával. Ezek kritikusan állapították meg, hogy a nemzetiségek „kissé szektás módon magukba zárkóznak", más nemzetiségekkel közös programokra nehezen vehetők rá, a politikai előadásokat - különösen a nemzetközi helyzetről szólókat - nagy érdeklődéssel hallgatják ugyan, de gyaníthatóan nem mindenben értenek egyet ezekkel; a vallási szertartásokhoz nemzetiségi hagyományként ragaszkodnak, és nem veszik jó néven, hogy erről le akarják beszélni őket. Ortutay főtitkár abban összegezte a vitát, hogy a nemzetiségi sajátosságok egyoldalú hangoztatása visszahúzó erő lehet; a lenini nemzetiségi politikát követve, szocialista építő tendenciánkat kell érvényesíteni a munkában. Az olyan nemzetiségi köröket, amelyek szeparatista jellegűek - a mohácsi sokac kört minősítették például ilyennek - fel kell számolni. Az értekezlet nem tudott előbbre jutni a megyei anyanyelvi előadógárdák nagyon kívánatosnak tartott felállítása kérdésében, mert a pártbizottságok többnyire elutasították a javaslatba hozott személyeket, mint nemzetiségi nacionalistákat.
Az 1960/6l-es tanévre jelentős változás következett be a nemzetiségi oktatásban. A Művelődésügyi Minisztérium utasítására megszüntették a nemzetiségi iskoláknak azt a típusát, amelynek tanításnyelve az anyanyelv volt, s arra hivatkozva, hogy a szülők azt nem igénylik, mert gyermekeik, mint maguk is, kétnyelvűek, sőt magyarul többnyire jobban is tudnak anyanyelvüknél, ezekben az iskolákban kétnyelvű oktatásra tértek át: ezentúl csak a humán tárgyakat tanították anyanyelven, a reál tárgyakat viszont - (mert a gyakorlati életben főleg ezeknek veszik hasznát) - magyarul. Ebben a tanévben 31 kétnyelvű általános iskola volt az országban (2 német, 10 román, 13 szerb-horvát, 6 szlovák), összesen 2517 tanulóval. Ezzel szemben a nemzetiségi nyelvet tantárgyként oktató általános iskolák száma 329 volt (141 német, 13 román, 51 szerb-horvát, 118 szlovák, 6 szlovén), összesen 26 540 tanulóval. A kétnyelvű nemzetiségi gimnáziumok száma 8 volt (4 német, 1 román, 1 szerb-horvát, 2 szlovák), összesen 683 tanulóval.
Az 1960-as évek első felében, Kádár János (második) kormánya idején (1961. szeptember 13-1965- június 30.) az Ilku Pál vezette Művelődésügyi Minisztériumban kivették a nemzetiségi oktatásügyet a nemzetiségi osztály illetékességi köréből és a közoktatási főosztályéba utalták. Ez az átszervezés kedvezőtlen következményekkel járt: a nemzetiségi oktatásügy immár nem kapta meg a korábbi figyelmet, s a tanyai iskolák elrendelt körzetesítésének ezekben az években történt végrehajtása során a nyelvoktató típusú - főleg román, szlovák és délszláv - nemzetiségi iskolák egyszeriben megszűntek: beolvadtak a magyar iskolákba. A nemzetiségi iskolaüggyel való foglalkozás lehetőségétől megfosztott nemzetiségi osztály sorvadásnak indult. Ugyanezekben az években látványosan fellendült viszont a nemzetiségi folklór értékeinek felmutatása, sajnos mintegy leplezéséül annak a fokozódó hanyatlásnak, amely az identitás megőrzése szempontjából alapvető fontosságú nemzetiségi iskolaügy terén jelentkezett. A négy nemzetiségi szövetség közreműködésével központi táncegyüttes is létre jött, amely a 60-as évek közepétől magas színvonalú, igen sikeres külföldi - közöttük nyugat-európai - turnékon erősítette azt a benyomást, hogy a magyarországi nemzetiségekkel minden rendben van, sajátos népi kultúrájuk él és virágzik. Közben asszimilációjuk fokozódott, s a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó helyi jelentések szerzői helyeselték ezt a felgyorsult folyamatot, melynek 15-20 év múlva teljes sikert jósoltak. A rendeletalkotás sem kedvezett a másságnak: egy 1963-ban hozott rendelet - (míg 1968-ban vissza nem vonták) - eltiltotta például idegen hangzású keresztnevek anyakönyvi bejegyzését.
A nemzetiségi szövetségek, amelyek 1964 őszén tartották második országos „munkaértekezletüket", beszámolóikban számot adtak sokoldalú tevékenységükről. E beszámolókból kitűnik, hogy keresték azokat a művelődési formákat, amelyekkel némileg ellensúlyozhatják az asszimilációs hatásokat, például anyanyelvi mesedélutánokat rendeztek a kicsinyeknek, nyelvápoló klubokat szerveztek a felnőtteknek. A Hazafias Népfront honismereti mozgalmába bekapcsolódva nemzetiségi hagyományőrző munka indult, létrejöttek az első nemzetiségi jellegű tájházak. Kísérletet tettek arra, hogy a tipikus „falulátogatások" és „kultúrköru-tak", amelyeket a nemzetiségi szövetségek a nemzetiségi lakosságú községekben tettek, ne csak az ezektől elvárt célokat szolgálják, azaz a párt politikájának közvetítését és magyarázatát a nemzetiségi lakosság körében, mozgósításukat aktuális politikai, gazdasági feladatokra, eszmeileg pedig a nacionalizmus elleni közdelemre s a proletár internacionalizmus elmélyítésére, hanem a nemzeti öntudatuk fenntartására, saját haladó hagyományaik ápolására is. Ez utóbbi azonban az adott körülmények között főleg munkásmozgalmi hagyományaikra koncentrált. A hazai német nemzetiség körében nagy jelentőségre tettek szert az évenkénti ún. sváb bálok, amelyek megrendezését 1958-tól engedélyezték újra.
A hatalom aggályai azonban rendkívül erősek voltak a Nyugat - különösen a Német Szövetségi Köztársaság - „fellazító politikája" iránt. Amennyire kívánatosnak tartották politikai szempontból a hazai németségnek a Német Demokratikus Köztársasággal való kapcsolatát, annyira óvtak a nyugatnémet kapcsolatoktól, s erre 1965-ben nyomatékosan figyelmeztették is a tízéves fennállását ünneplő német nemzetiségi szövetséget. Amikor ez évben népes küldöttséggel Magyarországra akart jönni az Európai Népcsoportok Föderalisztikus Uniója (Föderalis-tische Union Europáischer Volksgruppen=FUEV), hogy tanulmányozza a magyarországi németek életét, megtagadták tőlük a beutazási engedélyt, s ezt - mit tehetett egyebet - a német nemzetiségi szövetség vezetősége helyeselte.
Kállai Gyula kormánya idején (1965. június 30-1967. április 14.) továbbra is nagy hangsúlyt kapott a nemzetiségi politikában a nyugati fellazító politika elleni védekezés kérdése. 1966 tavaszán jelentést készíttettek a német nemzetiségi szövetség főtitkárával, Wild Frigyessel „A nyugatnémet fellazítás! politika hatása a magyarországi svábok között" címmel, 1967 januárjában pedig összesítő jelentés készült a nyugati fellazító politikáról. Eszerint a hazai németségre rossz hatással vannak a Nyugat-Németországból és Ausztriából hozzájuk érkező postai küldemények, levelek, folyóiratok, a nekik sugárzott rádióadások, mint ahogy a kölcsönös látogatások is nem kívánatos összehasonlításokra adnak alkalmat a kapitalista viszonyok között élő kitelepítettek ill. a szocialista viszonyok között élő megmaradt németek helyzete között. Miközben a párt központi bizottsága a Társadalomtudományi Intézet kutatási témái közé iktatta 1966-ban a hazai nemzetiségi kérdés vizsgálatát, azt ilyen szempontok is befolyásolták; a Művelődésügyi Minisztériumban pedig, amelynek élén e kormány idején is Ilku Pál állt, 1967-ben megszüntették a már évek óta sorvadozó nemzetiségi osztályt.
Fockjenő volt már kormányon (1967. április 14-1975. május 15), amikor a párt központi bizottsága számára a magyarországi nemzetiségek helyzetéről készített 1968. június 6-i jelentésében Ilku Pál - továbbra is művelődésügyi miniszter - el kellett hogy ismerje a nemzetiségi iskolaügy jelentős visszaesését. (Míg az 1960/6l-es tanévben 30 ezer volt a nemzetiségi tanulók összlétszáma, az 1968/69-es tanévre már csak 25 ezer.) Az asszimiláció ebben is mutatkozó fokozódását már a baráti (értsd: szintén szocialista) országok részéről is egyre inkább bírálni kezdték. Ilku rámutatott arra, hogy a magyarországi nemzetiségi politika hatással lehet a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségek helyzetének alakulására. Önkritikusan meg kellett állapítania, hogy nem volt helyes minisztériumában megszüntetni a nemzetiségi osztályt, mert ezáltal a nemzetiségi politikának nincs központi felelős szerve. Javaslatai között szerepelt a nemzetiségi szövetségek olyan alapszabályokkal ellátása is, amelyek alkalmasabbá teszik azokat pontosabban meghatározandó feladataik ellátására.
A művelődésügyi miniszter jelentését szeptemberben előbb a központi bizottság mellett működő agitációs és propaganda bizottság tárgyalta meg, majd a párt politikai bizottsága hozta meg 1968. szeptember 17-i határozatát a nemzetiségek helyzetéről. Eszerint a tíz évvel ezelőtti - 1958. októberi - párthatározat helyes elveket fektetett le a nemzetiségi politika számára, ezek tehát változtatást nem igényelnek. Az elvek gyakorlati megvalósításában azonban hibák, mulasztások történtek. Nem történt meg a nemzetiségek gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális helyzetének, az abban beállt változásoknak tudományos felmérése és elemzése; téves elképzelések keletkeztek arról, hogy nincsenek is számottevő nemzetiségi igények, s hogy az asszimiláció előrehaladását egyértelműen pozitív jelenségnek lehet felfogni, a folyamat automatizmusa különösebb nemzetiségpolitikai intézkedéseket tulajdonképpen nem is tesz szükségessé. Az 1960 őszétől bevezetett kétnyelvű oktatáshoz elmaradt a megfelelő szakmai, nyelvi és módszertani segítség, a nyelvoktató iskolák száma pedig jelentősen csökkent, különösen szlovák viszonylatban. Hiány van a nemzetiségi oktatásban kellő számú, jól felkészült pedagógusokban. Kevés az olyan óvodák száma, ahol anyanyelven is foglalkoznának a gyermekekkel. A rádió, a televízió, a központi lapok nem fordítanak kellő figyelmet a nemzetiségekre, a nemzetiségi lapoknak kevés az előfizetőjük és rossz a terjesztésük. A könyvtárak nemzetiségi nyelvű könyvekkel való ellátottsága elégtelen. A kétnyelvű feliratokra vonatkozó 1958-as előírásoknak egyedül Zala megyében tettek eleget. A nemzeti érzékenységet sérti az az 1963- évi rendelet, amely nem teszi lehetővé nem magyar hangzású keresztnevek anyakönyvezését. E hiányok feltárása egyben ki is jelölte azokat a teendőket, amelyeket e nemzetiségpolitikai párthatározat most előtérbe állított.
A Művelődésügyi Minisztérium nemzetiségi osztályát 1968. október l-jén önálló osztályként állították helyre, tehát már nem tartozott semmilyen főosztály alá, hanem egy illetékes miniszterhelyetteshez tartozott; a nemzetiségek oktatási valamint közművelődési ügyeit egységesen a maga irányítása és ellenőrzése alatt tartotta. A nemzetiségi szövetségek állami felügyeletével kapcsolatos feladatokat is ez látta el.
A nemzetiségi szövetségektől az 1968-as párthatározat azt várta el, hogy folytassák és a lehetőségekhez képest növeljék a politikai akciókkal összekapcsolt kulturális körutaik számát és színvonalát, vállaljanak részt a határmenti megyék és a szomszéd országok közötti közvetlen kapcsolatok kiépítésében; társadalmi bizottságuk és országos munkaértekezletük működésének továbbfejlesztésével szélesítsék társadalmi bázisukat, emeljék a nemzetiségi lapok eszmei-politikai színvonalát és szélesítsék hatókörüket. Ennek fejében javaslattevő és konzultatív jogot ígért nekik a nemzetiségeket érintő állami, társadalmi intézkedések tekintetében, s kilátásba helyezte a nemzetiségi szövetségek munkatársainak külföldi tanulmányutakon való részvételük lehetőségét, a kulturális egyezmények keretében.
1969 áprilisában már kongresszus elnevezéssel tartották meg országos munkaértekezleteiket a nemzetiségi szövetségek. Ezeken egységesen megfogalmazott -csupán egyedi részkérdésekben különböző - új alapszabályt fogadtak el. Ennek értelmében a nemzetiségi szövetség az adott nemzetiségű magyar állampolgárok alkotmányos nemzetiségi jogait és érdekeit képviselő önálló társadalmi szervezet, amely az MSzMP politikája alapján, a Hazafias Népfronttal együttműködve fejti ki tevékenységét. Alapvető célja, hogy politikai és kulturális szervező, felvilágosító, nevelő munkával serkentse a nemzetiségi magyar állampolgárokat a szocialista társadalom építésére, segítse anyanyelvük használatát és tanulását, saját kultúrájuk megőrzését és fejlesztését, haladó hagyományaik ápolását. A nemzetiségi szövetségek céljuk elérése érdekében feladatuknak tekintik.
Novum az alapszabályban, hogy a kongresszusi küldötteket az egyes községek nemzetiségi lakosai immár választással juttatják be az ötévenként tartandó kongresszusra. A nemzetiségi szövetség legfőbb szervét, az országos választmányt, a kongresszus választja meg. Az országos választmány választja meg a választott küldöttek közül a szövetség operatív végrehajtó szervét, az elnökséget, valamint megalakítja a szövetség közművelődési, anyanyelv-oktatási, és sajtóbizottságát. A szövetség főtitkárát ezentúl a kongresszus választja, s tisztségében a művelődésügyi miniszter erősíti meg.
A nemzetiségi szövetség olyan társadalmi szervezet tehát, amely kulturális központja az illető nemzetiségnek, amely nemzetiségi érdekképviseletet biztosít számára, s amely a Hazafias Népfront keretében politikai tevékenységet fejt ki.
Az MSzMP agitációs és propaganda bizottságának 1969. augusztus 5-i állásfoglalása és felszólítása alapján a Hazafias Népfront elnökségének titkársága 1970 tavaszán most már az 1968. évi politikai bizottsági határozat figyelembevételével határozta meg feladatait a nemzetiségi politika megvalósításában, valamint tisztázta a Hazafias Népfront viszonyát a nemzetiségi szövetségekhez, ül. gyakorlati együttműködésük módozatait, a szocialista nemzeti egység erősítését és fejlesztését mint a Népfront legfőbb hivatását kívánva ezzel is szolgálni. Az eddiginél jobb hatásfokkal fogják alkalmazni együttműködésük már korábban kialakult és bevált formáit, széleskörűen igyekeznek maguk részéről is tudatosítani a nemzetiségi kérdésekkel való foglalkozás jelentőségét egyfelől a szocialista nemzeti egység, másfelől a szomszédos szocialista országok közötti barátság elmélyítése szempontjából. Ezzel összefüggésben fokozzák harcukat a burzsoá nacionalizmus maradványai ellen és a proletár internacionalizmus elmélyítése érdekében. Fontos feladatuknak tartják a magyar nemzetiségi politika pozitív tapasztalatainak hazai népszerűsítését és a határokon túli propagálását; segíteni kívánják a maguk részéről is nemzetiségi politikánk hiányosságainak feltárását és javaslatok kidolgozását azok megszüntetésére. Egy év múlva beszámoltatják a Népfront valamennyi megyei szervezetét a nemzetiségi vonatkozásban folytatott munkájukról, annak tapasztalatairól. Változatlanul fáradozik a Hazafias Népfront azon, hogy a nemzetiségek megfelelő súllyal legyenek képviselve a politikai, államigazgatási, társadalmi, gazdasági szervezetekben.
1972-ben módosításra került az 1949- évi alkotmány. Ami az új alkotmánynak a nemzetiségi jogokra vonatkozó 61. paragrafusát illeti, abban a korábbi megfogalmazáshoz képest két lényeges vonás kidomborítása figyelhető meg: egyrészt azt érzékelteti, hogy nemcsak a nemzetiséghez tartozó egyének individuális jogairól van szó, hanem a nemzetiség kollektív jogairól is, másrészt azt juttatja kifejezésre, hogy az alkotmány nem csak lehetőséget ad e jogok gyakorlására, hanem az állam mintegy kötelezettséget is vállal e jogok élvezetének biztosítására.
Az anyanyelven való oktatásnak az alkotmányban is rögzített biztosítása azonban a valóságban nem teljesült: a rendszeresített nemzetiségi iskolatípusok csak részben, vagy egyáltalán nem feleltek meg ennek a követelménynek. A nemzetiségi iskolák pedagógusai részére 1969-től folyósított pótlék csak kevéssé tudott segíteni az anyanyelven való oktatásra alkalmas pedagógusok nagy hiányán. Az Országos Pedagógiai Intézetben létesült nemzetiségi tanszék csak most látott hozzá tantervek készítéséhez, tantervi útmutatók, módszertani levelek kibocsátásához. A Magyar Pedagógiai Társaság 1972-ben alakult nemzetiségi pedagógiai szakosztálya számos ajánlást tett a nemzetiségi oktatásügy előmozdítására, de inkább csak az anyanyelvi óvodai foglalkozások tekintetében ért el némi eredményt, bár egy, a közoktatás revíziójáról tartott értekezlet a Művelődésügyi Minisztériumban átfogóbb célkitűzéseket fogalmazott meg 1972-ben. A művelődési miniszter mellett működő Nemzetiségi Tanácsadó Bizottság 1972-ben történt megalakulása azt célozta, hogy biztosítsa a benne képviselt 5 minisztérium és 8 társadalmi szervezet (mint a Hazafias Népfront és a négy nemzetiségi szövetség) tapasztalatainak egyeztetését és indítványaik összehangolását. A minisztérium 1973 januárjában határozatot hozott a nemzetiségi közművelődés továbbfejlesztésének feladatairól és irányelveket fogadott el a tanácsok és a tanácsi szakigazgatási szervek teendőiről. A nemzetiségi szövetségek 1973 novemberében tartott újabb kongresszusain mégis azt lehetett hallani, hogy a tanácsok nem eléggé támaszkodnak reájuk.
A nemzetiségi szövetségek történetében 1973-ban tartott kongresszusaik voltak az elsők, amelyeken választott küldöttek vettek részt. Ekkor adta át 1955 óta viselt főtitkári tisztét a német szövetségben Wild Frigyes utódjának Réger Antalnak, a szlovák szövetség új főtitkára pedig a Bielik György helyébe lépő Such János lett. A szövetségek elmúlt években kifejtett tevékenységéről szóló beszámolókból kitűnt, hogy néprajzi, honismereti szekcióik alakultak 1970-1972-ben. A Művelődésügyi Minisztérium nemzetiségi osztálya ösztönzésére nemzetiségi bázismúzeumok szervezése indult meg: Tatán a németek, Békéscsabán a szlovákok és a románok, Mohácson a délszlávok nemzetiségi kultúrájának összegyűjtött emlékei állandó jellegű bemutatására nyílt lehetőség. Megindult a nemzetiségi báziskönyvtárak hálózatának kialakítása is, a nemzetiségi lakosság anyanyelvi olvasmányokkal való ellátásának előmozdítására. Tudományos és közművelődési intézmények egész sora vállalt részt e mozgalmak megindításában, támogatásában. A Magyar Tudományos Akadémiától indult ki például egy központi nemzetiségi dokumentáció alapvetése, melynek gazdája utóbb - (1981-től) - az Állami Gorkij Könyvtár lett. Az MSzMP központi bizottságának 1974. március 20-i határozata a közművelődés helyzetéről és fejlesztésének feladatairól minden abban érdekelt szervnek, szervezetnek, intézménynek megjelölte ezirányú teendőit.
1974 júniusában a Művelődésügyi Minisztérium megszűnt: feladatköre megoszlott az {Orbán László vezette) Kulturális és a {Polinszky Károly vezette) Oktatási Minisztérium között. A Nemzetiségi Tanácsadó Bizottság ezentúl a kulturális miniszter mellett folytatta tevékenységét, az oktatási miniszter mellé pedig később, 1975 augusztusában szerveztek ugyan egy Nemzetiségi Oktatási Bizottságot, véleményező és javaslattevő tanácsadó testületként, ténylegesen azonban nem működött.
Az 1974/75-ös tanévben a következő képet mutatta a nemzetiségi oktatás helyzete:
A magyar nemzetiségi politika további alakulására jelentékeny befolyással volt annak felismerése, hogy a nemzetiségi kérdés szuverén belügyként kezelése során tanácsos fokozottabb figyelemmel lenni bizonyos kölcsönhatásokra a szomszédos - Ausztria kivételével egyaránt szocialista - országok (utóbbiak részéről szintén szigorúan belügynek tekintett) nemzetiségi politikájával, arra törekedve, hogy egymás szomszédos országokban élő nemzeti kisebbségei kölcsönösen előzékeny bánásmódban részesülhessenek, a közöttük lévő számbeli és történelmileg adott egyéb különbségek ellenére.
Míg Csehszlovákia és Románia politikájában - így nemzetiségi politikájában is - még elég erősen tovább éltek sztálinista maradványok, a magyar pártvezetés egyre inkább lenini nemzetiségi politikát hirdetett: az 1970-es évek közepére váltak ismeretessé a Szovjetuniót megalapító Leninnek a sztálini módszerekkel 1922 végén kritikusan szembeforduló állásfoglalásai arról, hogy előzékenységet kell tanúsítani a sokszor okkal bizalmatlan nemzetiségekkel szemben, s ezt „inkább túlozzuk el", mintsem elmulasztanánk, vagy éppen erőszakoskodnánk.
A magyarországi pártállami vezetés ezidőben már egyre inkább találta magát szemben hazai értelmiségi körök erősödő kritikájával amiatt, hogy internacionalista elveitől befolyásoltan nem lép fel a magyar kisebbségek védelmében, a velük szemben alkalmazott, „szocialista köntöst öltött szomszédnépi nacionalista nemzetiségi politika" ellenében. Felemelt szavukat - társadalmi konszenzusra törekedve - nem hagyhatta tartósan figyelmen kívül, azt is kockáztatva, hogy miközben harcot folytat a magyar nacionalizmus ellen, éppen ennek adhat tápot ezzel.
De feltétlenül lépnie kellett amiatt is, hogy az Egyesült Nemzetek Szövetsége ekkoriban már minden korábbi kezdeményezésénél határozottabban lépett fel a kisebbségi problémák tisztázása, a kisebbségvédelem nemzetközi előmozdítása érdekében. Az ENSZ 1974 június-júliusában a macedóniai Ohridban rendezett, „A nemzeti, etnikai és más kisebbségek emberi jogainak támogatása és védelme" címmel és tárgykörben meghirdetett szemináriumán részt vett magyar delegáció kifejezte Magyarország készségét a „regionális és világméretű együttműködésre", s a magyar kormány azon véleményének adott hangot, hogy „a kisebbségi problémák megoldásához elkerülhetetlen a kisebbségek anyanemzetével és annak államával való jó együttműködés. S ez feltétlenül kedvező hatással lesz a népek és országok közötti általános megértés szellemének előmozdítására".
1975 márciusában tartotta az MSzMP XI. kongresszusát. A párt központi bizottságának beszámolóját előterjesztő „első titkár", Kádár János, kijelentette: „Arra törekszünk, hogy a hazánkban élő német, szlovák, délszláv, román és más nemzetiségek, valamint a szomszédos országok magyar nemzetiségű lakossága, hidat alkossanak országaink között." (Ehhez a nemzeti kisebbségeknek tulajdonított, s ezentúl a magyar nemzetiségi politikában előszeretettel hangoztatott hídszerephez is igazolást lehetett találni a marxista klasszikusokból: Engels írt egykor arról a „nem csekély előnyről", amely az országok számára abból származhat, hogy a nemzetiségek „összekötő kapcsot alkotnak szomszédaikhoz".)
Az elfogadott új pártprogram „lenini nemzetiségi politika" mellett kötelezte el magát, rávilágítva annak kettős jelentőségére: „A lenini nemzetiségi politika alapelveinek érvényesülése fontos szerepet tölt be a szocialista társadalmak belső egységének erősödésében, és egyik nélkülözhetetlen előfeltétele annak, hogy szorosabbá váljék a szocialista országok népeinek összeforrottsága és gyorsuljon előrehaladásuk a kommunizmus felé."
Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet 1975- július végi, augusztus eleji, Helsinkiben tartott ülésezésén részt vett magyar delegációt Kádár János vezette, s tagja volt az új miniszterelnök, Lázár György, valamint kormányának külügyminisztere, Púja Frigyes. Az értekezleten elfogadott záróokmány határozatai Magyarországot is kötelezték, s a Lázár-kormány (1975. május 15-1987. június 26.) az MSzMP 1975- márciusi új programjában meghatározott szellemben és módon igyekezett azoknak eleget tenni.
1975-ben sor került az oktatási helyzet felmérésére, amely azzal az eredménynyel járt, hogy a nemzetiségi tanulók mintegy 40 %-a olyan kétnyelvű, aki mindkét nyelven rosszul beszél; a többi általában jól beszél magyarul, de anyanyelvét csak gyengén tudja. Csekély azok száma, akik csak nemzetiségi anyanyelvükön tudnak, ill. azon jobban tudnak, mint magyarul. 1976 novemberében tanácskozást rendeztek a nemzetiségi oktatás helyzetéről és feladatairól, a Tankönyvkiadó Vállalatnál pedig ugyanebben az évben külön nemzetiségi szerkesztőség alakult, hogy a nehéz oktatási helyzeten ezen a vonalon eredményesebb munkával segíthessen, de egyúttal általában is vállalkozzék nemzetiségi nyelvű könyvek kiadására.
Egy, a könyvtárakról szóló 1976. évi törvényerejű rendelet a nemzetiségi lakosság anyanyelvű irodalommal való ellátására is utasított. Az ugyancsak 1976-ban meghozott közművelődési törvény a nemzetiségi anyanyelvi művelődés sokoldalú lehetőségét kívánta biztosítani, arra is gondolva, hogy a nemzetiségek közművelődési tevékenységükkel hozzájárulnak a kapcsolatok elmélyítéséhez a szomszédos „anyaországokkal". 1976 júliusától Pozsgay Imre volt a kulturális miniszter, a nyugalomba vonult Orbán László helyett.
A kisebbségi kérdés európai és hazai jelentőségéről, a magyarországi nemzetiségek helyzetéről, a párt és a kormány nemzetiségi politikájáról, a nemzetiségi szövetségek tevékenységéről 1976-ban, 1977-ben több kiadvány is megjelent, a párt tudományos, közoktatási és kulturális osztálya ill. az Oktatási Minisztérium nemzetiségi osztálya vezető munkatársai tollából vagy szerkesztésében. A nemzetiségi osztály 1976-ban központi listát állított össze a nemzetiségi helynevekről a kétnyelvű táblák felállításának elősegítésére, a nemzetiségek azon nevezetesebb történeti, kultúrtörténeti személyiségeiről, akikről utcákat, intézményeket lehetne elnevezni.
1978-ban a nemzetiségi pedagógusok részére országos tanácskozást tartottak, 1979-ben pedig elkészült az anyanyelvi oktatás hosszabb távú terve.
Az MSzMP politikai bizottsága 1978 januárjában határozatot hozott a nemzetiségi politika néhány időszerű kérdéséről, különös tekintettel a nemzetiségi szövetségek ez év ősszel esedékes kongresszusainak előkészítésére. Ezúttal is megállapította, hogy törekedni kell a magyar és a nemzetiségi lakosság együttélésének és együttműködésének erősítésére, a nemzetiségek iránti bizalom fokozására, a „szocialista nemzet" egységének szilárdítására, a nemzetiségi dolgozók mozgósítására a szocialista építőmunkában. A nemzetiségek oktatási és kulturális szükségleteinek teljesebb kielégítéséhez igénybe kell venni a szocialista országok segítségét. Törekedni kell a kölcsönösségre, és az igényeket államközi együttműködési tervekben kell rögzíteni. Sajnálattal kellett azonban megállapítani, hogy csehszlovák és főleg román részről - nyilvánvalóan a viszonosság igényének elhárítása céljából - tartózkodás tapasztalható a nemzetiségi kérdésben való együttműködéstől. A nemzetiségi szövetségek küszöbön álló kongresszusaira vonatkozóan a politikai bizottság úgy határozott, hogy azokon - az eddigi gyakorlattól eltérően -magas szintű párt- és állami képviseletet kell biztosítani.
Így is történt. A német nemzetiségi szövetség 1978 novemberi kongresszusán például Benke Valéria képviselte a párt politikai bizottságát, az Oktatási Minisztériumot Tóth Dezső miniszterhelyettes. Itt is, mint a román, szlovák, délszláv szövetségek ugyanezen hónapban tartott kongresszusain is, felmerült ugyan a nemzetiségek számos részproblémája, de egybehangzó alaphangjuk a párt politikájának méltatása volt, s annak hangsúlyozása, mily nagy jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy anyanyelvükön közvetíthetik a párt politikáját. Igen érdemleges utalások történtek viszont e kongresszusokon arra, hogy az utóbbi időkben jelentős változások történtek a nemzetiségek társadalmi szerkezetében, s erre a továbbiakban figyelemmel kell lenni. Bár a nemzetiségi lakosság nagy része most is falun él, a mezőgazdaságban dolgozik, megnövekedett az ipari centrumok vonzó hatása. Ennek következtében az ilyen helyeken immár munkásként élő nemzetiségiekre is ki kell terjednie a nemzeti identitás megőrzését segítő tevékenységnek.
„Pártunk a lenini nemzetiségi politika érvényesítését változatlanul fontos feladatnak tekinti" - szögezte le az MSzMP 1980 márciusában tartott XII. kongresszusának határozata is. „A nemzetiségek hazánk egyenjogú állampolgárai. A nemzetiségi szövetségek fontos politikai és kulturális feladatot látnak el. Minden szükséges támogatást megadunk ahhoz, hogy a nemzetiségek továbbra is aktív részesei legyenek társadalmi, politikai életünknek, őrizzék és fejlesszék anyanyelvi kultúrájukat. A hazánkban élő nemzetiségek és a szomszédos országokban élő magyarság jelentős mértékben hozzájárulhatnak népeink barátságának és együttműködésének elmélyítéséhez. A nemzetiségi kérdés internacionalista megoldásának fontos eleme a kétnyelvű, kettős kultúrájú állampolgárok szabad fejlődése."
A központi bizottság Kádár János által előterjesztett beszámolója, ill. Kádárnak a vitát összefoglaló beszéde nyíltan utalt arra az összefüggésre, amely a pártnak a hazai nemzetiségek irányában követni kívánt lenini nemzetiségi politikája és a szomszédos szocialista országok nemzetiségi politikájával szembeni elvárásai között az ottani magyar kisebbségekre való tekintettel fennállnak: „A magyarságnak mintegy harmada az ország határain kívül él... Nálunk, Magyarországon, a különböző nemzetiségű emberek a lenini nemzetiségi politika elveinek, törvényünknek és alkotmányunknak megfelelően teljes jogú állampolgárként dolgoznak és boldogulnak. Ugyanezt kívánjuk a határainkon túl élő magyarok számára is."
1980 júniusában az Oktatási és a Kulturális Minisztériumot ismét összevonták Művelődésügyi Minisztériummá, Pozsgay Imre vezetése alatt. Ő a nyár folyamán megszervezte-újjászervezte a Nemzetiségi Tanácsadó Bizottságot, amelynek -szakminisztériumi szinten - döntéselőkészítő funkciókat szánt. A nemzetiségi önálló osztály e konstrukcióban a Bizottság titkárságaként működött ezentúl. Kormányszinten továbbra sem volt fóruma a nemzetiségpolitikának.
A Hazafias Népfront 1981 márciusában tartott VII. kongresszusán ugyanazok a megfontolások jutottak kifejeződésre, mint a párt XII. kongresszusán. Az országos tanács beszámolója szerint, amelyet Sarlós István főtitkár terjesztett elő, „nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy határainkon kívül is sok millió magyar él... Mi azt valljuk, hogy a szocialista országokban élő nemzetiségiek az összekötő híd szerepét töltik be, ezért érdekünk a nemzetiségi lét és kultúra fejlődésének serkentése és támogatása." A szocializmus építésén fáradozó országok mindegyikének érdeke, hogy nemzeti kisebbségeik jól érezzék magukat hazájukban, s ehhez az is hozzá tartozik, hogy ne érezzék magukat elszigetelve vagy elhanyagolva anyaországuktól. Ha mindez biztosítva van, a kormányok biztosak lehetnek az ország nemzetiségeinek „szocialista hazafiságáról".
A magyar nemzetiségi politikát valóban az jellemezte, hogy - „Helsinki szellemében is" - őrizkedett a határkérdések bolygatásától; a térségbeli feszültségeket -„nehogy az imperializmus a szocialista tábor ellen felhasználhassa" - kölcsönös nemzetiségpolitikai előzékenységgel képzelte eliminálni. Szakított az automatizmus gondolatával, amely - az asszimilációnak kedvezve - oly hosszú ideig uralta a magyar pártállami nemzetiségi politikát, és viszonzást remélve, vállalkozott annak támogatására, hogy a hazai kisebbségek megőrizhessék nemzeti identitásukat. Hangsúlyozta, hogy az előzékeny („lenini") nemzetiségi politika nem lehet számarányok függvénye, hogy az aránytalanul kisszámú magyarországi nemzeti kisebbségek esetében is elvi kérdés számára ennek szellemében járni el. De bizony nem volt reális viszonzásra számítani azon szomszédos országokbeli - ugyancsak pártállami - nemzetiségi politikák részéről, amelyek „igen rossz boltnak" tartották volna a lemondást többszázezres, milliós magyar nemzeti kisebbségek elnemzetietlenítéséről - igen kis számú magyarországi saját nemzetrészeik identitásának megőrizhetése ellenében. Ezeket csak azért nem áldozták fel magyar asszimilációnak, mert saját országukbeli magyar kisebbségeik igényeinek visszautasítására mindig jól felhasználható az a demagóg érvelés, hogy a nagyvonalúnak beállított magyar nemzetiségi politika még töredékét sem nyújtja annak, amit a „túlzó" magyar kisebbségek tőlük elvárnak.
A magyarországi nemzetiségek anyanyelvi állapota és nemzeti öntudata szórvány jellegű települtségük és fejlődési folyamataik történelmi alakulása folytán is olyan helyzetben voltak ekkor már, hogy minőségileg sem lehettek - és lehetnek -akár csak megközelítően is egyenlő súlyú partnerek egy kölcsönösségre alapozandó nemzetiségi kapcsolatrendszerben. A magyarországi nemzetiségek egy részében a legnagyobb igyekezettel sem sikerült már a remélt szinten felkelteni azokat a nemzetiségi iskola- és egyéb igényeket, amelyek kielégítésére meg lett volna a készség, mint az 1982 októberében Vácott tartott országos nemzetiségi közművelődési konferencia is mutatta. Ekkor már - június óta - Köpeczi Béla volt a művelődési miniszter; Pozsgay a Hazafias Népfront főtitkára lett.
A Lenint idéző nemzetiségi politika valóban magáévá tette a gondolatot, hogy ellensúlyozni kell - ma azt mondanánk: pozitív diszkriminációval - a történelmileg kialakult egyenlőtlenséget, folyamatos, kitartó munkával, szüntelen törődéssel. Miközben a szomszédos szocialista országok nemzetiségi politikája előszeretettel hirdette, hogy náluk már megoldott a nemzetiségi kérdés, a magyar nemzetiségi politika szerénységre és állhatatos munkára intett, - jobbára teljesen hatástalanul.
„Kiderült, hogy a különböző szocialista országok nem egyformán oldják meg a nemzetiségi kérdést, hogy a lenini nemzetiségi politika elvei nem érvényesülnek automatikusan, sőt - régi nacionalista nézeteket is feltámasztva - előfordulnak kísérletek a nemzeti kisebbségek jogainak csorbítására, erőltetett asszimilálásuk-ra" - állapította meg előadói beszédében Aczél György, a párt központi bizottságának titkára, miniszterelnökhelyettes, az 1983 januárjában tartott országos agitá-ciós, propaganda- és művelődéspolitikai tanácskozáson. „Nem szemléljük közömbösen, ha bárhol a nemzetiségek hátrányos megkülönböztetésnek vannak kitéve, ha korlátozzák őket az anyanyelv használatában, az anyanyelvi oktatás biztosításában, ha nem tudják tartani a kapcsolatot más országbeli rokonaikkal és barátaikkal" - mondotta. Megismételte ezúttal is, hogy „a magyarországi nemzetiségeket és a szomszédos országok magyar nemzetiségeit úgy tekintjük, mint amely közösségek sok szempontból, mindenekelőtt kulturálisan, a híd szerepét tölthetik be az egyes országok között. Úgy véljük, hogy a szocialista országokban a lenini nemzetiségi politika elveit kell alkalmazni." S hozzátette: „Úgy véljük, a hatalmon levő kommunista pártokat közös felelősség terheli a nemzetiségi politika elvéért és gyakorlatáért." Vitazáró szavaiban annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy Magyarország sorsa is a marxizmus-leninizmushoz kötődik, s egyben a szocialista országok közösségéhez; „a nemzeti, a nemzetiségi kérdést jól megoldani Európában és a világon mindenütt csak a szocializmus tudja"-Ebben a szellemben fogant a párt központi bizottságának 1983- áprilisi határozata is a XII. kongresszus óta végzett munkáról és a párt feladatairól.
1983 novemberében sorra tartották kongresszusaikat a nemzetiségi szövetségek, miután a párt politikai bizottsága már március elején megadta ezekhez a direktívákat. Ezek szerint demokratizálni kell a nemzetiségi szövetségek működését. Ezeken a kongresszusokon történt először titkos szavazással az országos választmányok tagjainak megválasztása. Újdonság volt, és a nemzetiségi szövetségek munkájának nagyrabecsülését kívánta kifejezésre juttatni, hogy a kongresszusokon megválasztott főtitkárokat - a román Szilágyi Pétert, a szlovák Jakab Róbert-nét, a délszláv Mandity Marint, a német Hambuch Gézát - december 28-án fogadta Kádár János.
Valamennyi kongresszusi tanácskozáson jelen volt és felszólalt a pártvezetés egy-egy tekintélyes tagja: a románokén Óvári Miklós, a délszlávokén Korom Mihály, a központi bizottság titkárai, a szlovákokén Benke Valéria, a politikai bizottság tagja, a németekén Aczél György. Ismertették a nemzetközi helyzetet, foglalkoztak a világgazdaság problémáival, melyek közepette „biztonságot nyújt számunkra" a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsához (KGST) tartozásunk; méltatták a Szovjetunióhoz, a szocialista tábor országaihoz fűződő „testvéri kapcsolataink" jelentőségét. Beszéltek a nemzetiségek híd-szerepéról, amely különösen is érdekeltté teszi a Magyar Népköztársaságot abban, hogy megőrizze nemzetiségeit, bár a természetes asszimilálódás lehetőségét nem lehet, s nem is volna helyes kizárni. Mint mondották, naiv utópia volt azt hinni, hogy a nemzetiségi problémák automatikusan megoldódnak, a nemzetiségi kérdéssel folyamatosan és nagy odaadással kell foglalkozni. A szocialista ország nem engedményeket tesz, még kevésbé kegyet gyakorol, amikor megteremti a nemzetiségi jogok érvényesítésének intézményes lehetőségét, hanem „önmagával szembeni kötelességét teljesíti, hiszen ez a szocializmus törvénye". (Bár némely szocialista országban nem egészen így fogják fel.) „Meggyőződésünk, hogy az egysíkúság szegényítene bennünket, a sokszínűség gazdagítja a szocializmust" - mondotta Aczél György a nemzetiségek létének megbecsülendő voltáról. (Vajon hány hallgatóját emlékeztette ez a kijelentés az aligha szocialista Szent István intelmeire: „gyenge és törékeny az egynyelvű ország"?)
A párt, amely nem is olyan régen még arra intette a nemzetiségi szövetségeket, hogy ne gyengítsék az osztályharcot a különböző osztályokhoz tartozó egynemzeti-ségűek nemzeti alapon való egybemosásával, most már osztályszármazástól független szocialista társadalmi egységet hirdetett, s immár azt sem kifogásolta, amit korábban oly erősen, hogy túlságosan is vallásosak a nemzetiségek, hanem azt hangoztatta, hogy közmegegyezésre kell jutni a szocializmus építésében: „Elvi kérdés számunkra, hogy a szocialista társadalom nemcsak a kommunisták, nemcsak a marxisták, nemcsak egy osztály, hanem az egész nép számára épül, függetlenül attól, hogy kinek milyen a világnézete, vallásos-e az illető vagy ateista, milyen nyelvet tanult először a szülői házban, melyik nép kultúráját vallja ma magához a legközelebb állónak. És éppen ezért, mert a szocializmus az egész nép számára épül, törekszünk mindenkit bevonni e hatalmas társadalomátalakító munkába. Ezért értékeljük nagyra, hogy a hazánkban élő nemzetiségek becsülettel kiveszik részüket a szocializmus építésének nehéz munkájából" - mondotta Óvári Miklós, s a többiek is rámutattak arra, hogy az MSzMP nemzetiségi politikája szerves részét képezi a párt általános és szövetségi politikájának. A nemzetiségi szövetségeknek figyelmükbe ajánlották az együttműködést az ifjúsági szervezetekkel (Kommunista Ifjúsági Szövetség, Magyar Úttörők Szövetsége), s hogy maguk is - az újabban egyre gyakrabban emlegetett - szocialista demokrácia szellemében tevékenykedjenek. A demokrácia azonban odáig nem terjedt, hogy a párt megengedhetőnek tartotta volna a horvátok, szerbek és szlovének részéről felfelmerülő, nem egyforma erővel jelentkező azon törekvést, hogy különálló nemzetiségi szövetségeket hozzanak létre. Korom Mihály - nyilván Jugoszláviára, mint egységes délszláv államra való tekintettel - a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége egységének megőrzésére intett.
A nemzetiségi szövetségek beszámolói az utóbbi évek eredményeiről és fogyatékosságairól felölelték mind az oktatás, mind a közművelődés területeit:
Az 1981/82-es tanévre - az 1979/80-as tanév adataihoz viszonyítva a nemzetiségi óvodák száma 187-ről 209-re emelkedett (102 német, 15 román, 37 szerbhorvát, 52 szlovák, 3 szlovén), s bennük összesen 12 066 gyermekkel foglalkoztak. A „nemzetiségi tannyelvű" - (valójában: kétnyelvű) - általános iskolák vonalán semmit sem sikerült előrelépni, sőt számuk a korábbi 20-hoz képest az egész országban mindössze 19 - (német 2, román 6, szerb-horvát 6, szlovák 5; 2199 tanulóval) -, mert az e típusú román iskolák száma 1-gyel csökkent. Csak a nyelvoktató típusú általános iskolák száma növekedett némileg: 296-ról 31 l-re (172 német, 8 román, 49 szerb-horvát, 77 szlovák, 5 szlovén), összesen 36 238 tanulóval. A kétnyelvű nemzetiségi gimnáziumoknak változatlanul 6 a számuk (3 német, 1 román, 1 szerb-horvát, 2 szlovák), összesen 826 tanulóval. A nemzetiségi pedagógusképzés továbbra is nehézségekkel küzdött; ezen a külföldön történő részképzés bizonyos lehetőségei, 111. néhány vendégtanár alkalmazása csak némileg segíthetett.
A nemzetiségi közművelődés adatai szerint 1982-ben 88 nemzetiségi klub működött az országban (14 német, 15 román, 32 szerb-horvát, 27 szlovák), 97 énekkar (39 német, 7 román, 13 szerb-horvát, 38 szlovák), 88 zenekar (37 német, 6 román, 21 szerb-horvát, 24 szlovák), 99 táncegyüttes (51 német, 6 román, 24 szerb-horvát, 18 szlovák). A színjátszó csoportok száma 20 volt (8 német, 6 szerb-horvát, 6 szlovák). Mind a négy nemzetiségnek volt egy-egy bázismúzeuma, emellett a németeknek 9, a románoknak 1, a szerb-horvátoknak 4, a szlovákoknak 8 tájházuk is volt, valamint helyi gyűjteményeik (15 német, 1 román, 24 szerb-horvát, 9 szlovák). Ezeket néprajzi gyűjtőtáborok révén gazdagították. A nemzetiségi báziskönyvtárak száma 18 volt, (7 német, 1 román, 5 délszláv, 5 szlovák), a nemzetiségi könyvállomány 225 ezer kötetet tett ki. Az olvasási kedv felkeltésére ill. fokozására a nemzetiségi szövetségek bekapcsolódtak a Hazafias Népfront „Olvasó népért" mozgalmába, s az ifjúságnak nemzetiségi olvasótáborokat szerveztek. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) anyanyelvi előadásokat is igyekezett tartani nemzetiségi hallgatóság számára. A nemzetiségi könyvkiadás első ötéves tervidőszakában (1976-1981) országosan 54 kiadvány jelent meg (16 német, 11 román, 15 délszláv, 12 szlovák). A nemzetiségi hetilapok példányszáma 1982-ben: német 4000, román 3500, délszláv 3500, szlovák 1700; a nemzetiségi kalendáriumoké: német 13 000, román 1600, délszláv 6500, szlovák 5500. Körzeti és országos rádióadások - lassanként növekvő időtartammal, de némely tekintetben kedvezőtlen vételi lehetőséggel - már mind a négy nemzetiség számára rendszeresítve voltak; a televízió is megkezdte nemzetiségi műsorok sugárzásának fokozatos kiépítését.
A nemzetiségi szövetségek 1983. évi kongresszusai nem mindenben adtak azonban valós képet. Csak egyes intern feljegyzéseikből tudjuk például, hogy a legalább 30 %-ban nemzetiségi lakosságú községek kétnyelvű helységnévtábláinak kihelyezése, amiről igen elégedetten számoltak be, többhelyütt is incidensekkel járt: a táblákat ismételten átmázolták vagy kidöntötték, tehát itt is előfordultak azok a tipikus esetek, amelyek a szomszédos országokbeli magyar kisebbségek kétnyelvű helységnévtábláit - ahol és amennyiben ilyenek felállítására később egyáltalán sor került - oly gyakran érték és érik.
Aczél György a német szövetség kongresszusán beszélt arról, hogy az együttélés során a másságot tudomásul kell venni és tiszteletben kell tartani; kapcsolatrendszerünk normális működése esetén „a másság többé nem irritáló tényező, hanem természetes emberi jog". A kongresszust a párt központi bizottsága nevében köszöntő felszólalása azzal érte el azonban a legnagyobb hatást, hogy annyi évtized múltán végre nyíltan szakított az eddigi felfogással, amely egyértelműen indokoltnak és igazoltnak tekintette a magyarországi németséggel szembeni eljárást a második világháborút közvetlenül követő években. Aczél most elítélte a hazai németség bűnbakká tételét, lényegében kollektív felelősség alapján történt kitelepítését, amelyet annakidején a német nácizmus felszámolásával indokoltak. Mint mondotta, „meggyőződésünk szerint szükséges volt, s ma is jogosnak és indokoltnak tartjuk, hogy a bűnt elkövetőket - ha németek, ha magyarok voltak -felelősségre vonták. De meggyőződéssel valljuk Brechttel, hogy nincsenek fasiszta népek, és hogy a népeket nem lehet leváltani! Mélyen fájlaljuk, hogy ártatlan, sőt haladó emberek is bűnhődtek olyan bűnökért, amelyeket nem ők követtek el. Ezt sehol nem igazolhatja a nácizmus, a német imperializmus gyökeres fölszámolásának föltétlenül jogos követelménye sem." A kitelepítés magyar szempontból is káros voltára látszott utalni kijelentése, hogy e kései felismerésért, „a leckéért nagy árat fizettünk". Tartós lidércnyomástól jelentett felszabadulást annak kinyilvánítása, hogy már jó ideje megteremtődtek a politikai, társadalmi feltételek „e szomorú történelmi fejezet lezárására", s annak kijelentése, hogy „még egy olyan rendkívül bonyolult, sokszorosan megrontott, mérgezett viszonyból, mint a magyar nép és az itt élő német nemzetiség kapcsolata, ebből is van normális kiút, van rendezési lehetőség".
A magyarországi németek ezen az 1983. évi kongresszusukon nem utolsósorban azt kérték, hogy a második világháború időszakának és az azt követő éveknek hazai német vonatkozású történései együttesen kerüljenek kritikus vizsgálat alá, s így legyenek elhelyezve annak a 300 éves együttélésnek a történetében, amelyben nem a konfliktusok, hanem a közös haza anyagi és kulturális gyarapításához való hozzájárulás, a magyar hazához és a német nemzetiséghez való hűség volt a domináns, ezek képezték és képezik az ő haladó hagyományaikat. Az az állásfoglalás, amelynek Aczél adott hangot a német szövetség 1983. évi kongresszusán, szabadabbá tette a legutóbbi években már határozottabban ez irányba tartó tudományos kutatásokat és eredményeik bevitelét is a köztudatba. A Volksbund szerepe, az SS-toborzások története ismeretes volt már a 70-es években megjelent, vegyes érzelmekkel fogadott munkákból (Tilkovszky Lóránt), a háború utáni kitelepítési problematika úttörő jellegű tudományos feldolgozása (Balogh Sándor) 1982-ben látott napvilágot. 1983-ban került először megvilágításra az ellenállási mozgalom - különösen az ún. hűségmozgalom - a hazai németek körében (Tilkovszky ül. Fehér István). 1982-ben publicisztikai (Stefka István), 1984-ben szociografikus (Albert Gábor) megközelítésben foglalkozott egy-egy mű a hazai nemzetiségek, s különösen a németek helyzetével, (miután a nemzetiségi politika oldaláról már 1981-ben megvilágítást nyert Kővágó László tollából a „Nemzetiségek a mai Magyarországon" téma.) A magyarországi németség sajtóbibliográfiája, amely 1983-ban jelent meg az Állami Gorkij Könyvtár kiadásában, (s amelyet hamarosan követett a többi nemzetiségé), alkalmat adott arra, hogy az 1945-1975 közötti három évtized nemzetiségi viszonyairól kritikus képet alkothassunk (Tilkovszky), s tehessünk közzé folyóiratainkban. A magyarországi németek még 1981-ben megjelent, de csak 1919-ig eljutott rövid története (Bellér Béla) folytatásra várt, ám a feladat nagysága olyan kiterjedt kutatásokat igényelt, amelyekhez az elkövetkezendő években kutatók egész sorát volt szükség mozgósítani, s a tematika egymást követő nagy konferenciák tárgya lett. Addig is 1983-1985 között készült és bemutatott nagyhatású dokumentumfilmek („Együttélés", „Hűségesek") érzékeltették széleskörűen a politikai atmoszféra megváltozását, értizedeken át elfojtott fájdalmak kibeszélhetőségét, régi ellenérzések, feszültségek lassú oldódását, különösen a fiatalabb nemzedékben. Az 1945 előtti és utáni évtizedben átéltek, az összefonódó magyar, német, délszláv népi sorsok hamarosan szépirodalmi alkotásban is (Kalász Márton: Téli bárány, 1986) megjelentek.
Külföldön is nagy visszhangot keltett az a beszámoló, amelyet a magyarországi német nemzetiségi lap, a Neue Zeitung, 1985 januárjában közölt egy előző év végén Fehér István történettudományi értekezése kapcsán lefolytatott vitáról - az opponensek/«Msz Gyula, Korom Mihály, Tilkovszky Lóránt voltak -, amely igen pregnánsan tükrözte, miként tör utat magának a régebbi felfogás bizonyos maradványaival szemben az új szemlélet a hazai németek kitelepítése problematikájában. (A vita alapján átdolgozott munka - a téma első monografikus feldolgozása -1988-ban jelent meg.)
Az MSzMP 1985 márciusában tartott XIII. kongresszusán „Tovább a lenini úton" volt a jelszó. A központi bizottság beszámolójában, annak vitájában, s a hozott határozatokban a nemzetiségi kérdés is ebben a felfogásban szerepelt. Méltatták a nemzetiségi politikát és a nemzetiségi szövetségek munkáját; az egyik felszólaló horvát anyanyelvén is mondott néhány szót. Megismétlődtek a már jól ismert szólamok; kritikai észrevételekre - bár indokolt lett volna - nem került sor. (Az a körülmény azonban, hogy a pártkongresszust követő hónapban Országos Nemzetiségi Tanácsot állítottak fel, arra utal, hogy azért tudatában voltak a nemzetiségi oktatás és közművelődés terén mutatkozó, a helyzet javítását igénylő feladatoknak. Mégsem történtek valóban hatékony intézkedések a „fenti elhatározások" keresztülvitelére „odalent", mint Jakab Róbertné, a szlovák szövetség főtitkára 1986 novemberében szóvá is tette egy bizalmas beadványában, amely szerint a pártkongresszus után, 1985 áprilisában megjelent oktatási törvény sem más, mint „szépen megfogalmazott mondatok összessége". Szükségesnek tartaná, hogy a nemzetiségi szövetségek a Művelődésügyi Minisztérium helyett a Minisztertanácshoz tartozzanak.)
Ami a nemzeti kisebbségek híd-szerepét illeti, a kongresszuson megfigyelhető volt, hogy azt már kevésbé szűkítették le a szintén szocialista rendszerű országok viszonylatára, hanem „a magyarországi nemzetiségeknek a velük azonos anyanyelvű nemzetekkel való kapcsolatait" értelmezték immár általában is úgy, hogy hozzájárulnak a barátságos együttműködés előmozdításához. Érzékelhetővé vált, hogy a magyarországi német nemzeti kisebbség nemcsak a Német Demokratikus Köztársaság irányában „összekötő kapocs", hanem a kapitalista rendszerű szomszédos Ausztria felé is, és mindenekelőtt azon Német Szövetségi Köztársaság felé is, amely egyre nagyobb jelentőségre tett szert a megváltozott nemzetközi viszonyok között.
A hazai németség történelmi szerepének értékelésében s a kitelepítési periódus kritikus átértékelésében már 1983-ban történt, s a továbbiakban egyre több pozitív fejleménnyel járt fordulat is a nemzetközi viszonyok e megváltozására, s a világgazdasági viszonyok közé való beilleszkedés egyre sürgetőbben jelentkező kívánalmainak kezdődő felismerésére volt visszavezethető. A történetírás újabb termékei {Kővágó: A magyar kommunisták és a nemzetiségi kérdés, 1985; Tilkovszky: A szociáldemokrata párt és a nemzetiségi kérdés Magyarországon, 1986.) egyrészt azt jelezték, hogy változatlanul a kommunista felfogás és politikai tevékenység minősült pozitív módon meghatározónak századunk magyarországi nemzetiségpolitikájában, másrészt azonban azt érzékeltették, hogy a hosszú időn át szektás módon kezelt szociáldemokrácia - nevéhez illően - a demokrácia megvalósításában kereste a nemzetiségi kérdés megoldását is, - amíg tehette.
1986-ban volt 40 éve a magyarországi németek kitelepítése kezdetének. Ebben a kerek évfordulós esztendőben lehetett Magyarországon először megemlékezni nyíltan, a történteket elítélő és fájlaló hangnemben, a nagy többségében ártatlan áldozatok iránti részvéttel. Előfordultak ugyan - mint olykor jóval később is -bizonyos disszonáns hangok, de a bekövetkezett nagy változás nyilvánvaló voltán ezek mit sem változtattak, s az érintett nemzeti kisebbség erkölcsi „rehabilitációja" igazából ekkoriban vette kezdetét.
A külföld úgy figyelt a magyarországi pártkongresszusokra a nemzetiségi kérdés vonatkozásában is, hogy a pártállami viszonyok között ott a hatalom nyilatkozik meg, akként kell tehát azok anyagának jelentőséget tulajdonítani. Nem kevésbé figyelt fel azonban a magyarországi szellemi életben bekövetkezett erjedésre, amely persze nem volt független a „mindenható" párt politikájában tapasztalható elmozdulásoktól. Igen nagy külföldi sajtóvisszhangja támadt annak az 1987. márciusi budapesti történész-konferenciának, amely elsőízben foglalkozott a magyarországi németek együttélésének 300 éves történetével, mégpedig úgy, hogy meghívta arra előadókul és a vita résztvevőinek a kitelepített németek szervezeteinek képviselőit is. Ezzel ugyanis lényegében lezárult a kölcsönös vádaskodások vaskos elfogultságokkal és heves indulatokkal terhes hosszú és terméketlen időszaka, hogy helyet adjon a vitás kérdések nyugodt hangvételű, tárgyilagosságra törekvő, tudományos megalapozottságú megvitatásának, s ezzel nyitánya lett a hazai német kérdésben érdekeltek hosszú távra-szóló tudományos együttműködésének, -hazánkban és nemzetközileg egyaránt tapasztalható igen pozitív hatással. E tanácskozás, amelyet Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront főtitkára - egyébként az MSzMP központi bizottságának tagja - nyitott meg, annak a szándéknak kifejezése volt, hogy kölcsönösen tanulni tudjunk a történelemből. A magyarországi németség történetét a 18. századi betelepüléstől végigkísérő előadások tematikájából egyetlen - igen érzékeny - kérdés hiányzott: több tízezer német Szovjetunióba deportálása 1944 végén, 1945 elején. Az országot a Szovjetunióhoz fűző, még változatlan erősségű kapcsolat e téma érintését akkor még nem tette lehetővé.
Grósz Károly állt már a kormány élén (1987. június 25-1988. november 24.), amikor Aczél György a párt központi bizottsága politikai akadémiáján 1987. július 15-én tartott előadásában („Szocializmus és nemzeti kérdés") a nemzetiségi kérdéssel, a nemzetiségi politika problémáival is foglalkozott. Ennek fokozott jelentőségét látta akkor, amikor egyre nyomasztóbbá váltak az eladósodott ország gazdasági gondjai, érezhetően növekedtek a társadalmi feszültségek, felerősödtek a pártot és kormányt ért bíráló hangok arra vonatkozóan, hogy miközben a hazai nemzeti kisebbségeket támogatják és híd-szerepet szánnak nekik a szocialista szomszédos országok felé, azok kiábrándító sőt felháborító nemzetiségi politikája ellenére nem lépnek fel aktívan az ottani magyar kisebbségek védelmében.
Aczél elismerte, hogy ezekben az országokban „nincs minden rendben a nemzetiségi politika körül". Mint mondotta, „pontos jelzője ennek, hogy egyes esetekben radikálisan csökken a nemzetiségi kulturális intézmények, kiadványok, tanintézetek száma, szűkülnek a nemzetiségi nyelvű tanulás lehetőségei már az általános iskolákban is, a felsőoktatásban pedig a nemzetiség részesedése messze elmarad attól, ami számaránya alapján megilletné, s ami nemzetiségi léte normális folytatásához szükséges; ha korlátozzák a kisebbségben élők utazását az anyaországba, ha mindennapi ügyeik intézésében akadályozzák az anyanyelv használatát. Ezek a megnyilvánulások nemhogy a szocialista politikától, az általános humánumtól is idegenek" - jelentette ki. Ámde óva intett indulatos nacionalista reagálástól: a keserű tapasztalatok keltette csalódás, a határokon túli magyarok szenvedése felett érzett fájdalom se vakítson el. „Ne vagdalkozzunk"; nekünk „hidat kell építenünk, nem szakadékot mélyíteni", hiszen „végső soron mi csakis szomszédainkkal együtt boldogulhatunk, ellenükre sohasem".
Fájlalta Aczél, hogy az a korábbi „vezérelv, mely szerint mindenkinek a saját nacionalizmusával kell megbirkóznia", immár erejét veszítette, s továbbra is „az önvizsgálat útját" ajánlotta. Nem vetette fel, mint helyes lett volna, az egybefonódó, egymást erősítő nacionalizmusok együttes bírálatának szükségességét, de előadásában az 1945 utáni nemzetiségi politikára vonatkozóan mégis úgy jelölte ki a magyar önvizsgálat útját, hogy rámutatott: „mi is" a sztálinista időszak kollektív felelősség alapján eljáró politikáját követtük a német majd a délszláv nemzeti kisebbséggel szemben, majd „mi is" elkövettük az automatizmus illúziójából fakadó későbbi nemzetiségpolitikai hibákat. Úgy vélte, hogy e hibákat leküzdve, a jelenlegi nemzetiségi politika jó úton halad; elért eredményei ellenére nem önelégült, hanem tudatában van annak, hogy további feladatok várnak rá. A magyar állam nem kegyet gyakorol, hanem kötelességét teljesíti, amikor a nemzetiségi jogokat biztosítja, s a nemzeti identitás megőrzéséhez támogatást nyújtva, az ország érdekeit szolgálja. Ezúttal Csingiz Ajtmatov szovjet-kirgiz írótól idézett olyasmit, hogy „az egyféleség nem segítheti a fejlődést; fontos megőrizni a sokféleséget".
Miközben a szomszédos szocialista országok viszonylatában a nemzetiségpolitikai hidak kiépítésére irányuló törekvés meddő maradt, s részükről a Magyarországon kisebbségben élő néprészeik számára egyben s másban nyújtott bizonyos támogatás nem párosult a náluk élő magyar kisebbségek jogos igényeinek figyelembevételével, sőt fokozódtak velük szemben az asszimilációs törekvések, addig német viszonylatban nemzetiségpolitikailag is igen jól kezdett kamatozni a kapcsolatok - elsősorban Magyarország gazdasági helyzete folytán indokolt - keresése, kiépülése és szorosabbá válása a kapitalista világrendszer erős hatalmával, a Német Szövetségi Köztársasággal, megszüntetve ezzel a Német Demokratikus Köztársaság mint „szocialista rendszerű anyaállam" monopolhelyzetét a magyarországi németség egyébként sok tekintetben igen hasznos támogatásában.
Az NSZK államelnökének, Weizsackernek, az előző évben, 1986 októberében tett magyarországi hivatalos látogatása igen meggyőzően fejezte ki a nyugatnémet érdeklődést és segítőkészséget az itteni német nemzeti kisebbség iránt, amellyel közvetlen érintkezésbe léphetett most a Budapest környéki Solymáron éppúgy, mint déldunántúli település-területén Németbólyban. Jelenlétében írták alá Pécsett az első testvérvárosi szerződést Fellbach polgármesterével, megnyitva ezzel az ilyenféle, nagyon fontosnak bizonyuló kapcsolatok hosszú sorát. Egy év múltán, 1987 októberében, a magyar miniszterelnök, Grósz Károly tett hivatalos látogatást az NSZK-ban, s folytatott tárgyalásokat Helmut Kohl kancellárral. Bonnban nagyjelentőségű nyilatkozatot írtak alá többek között arról, hogy az NSZK igen hathatós segítséget nyújt a magyarországi németségnek iskolái kiépítéséhez, technikai felszereléséhez, könyvekkel való ellátásához; nagyszámú ösztöndíjjal segíti a németnyelvű oktatáshoz szükséges pedagógusok képzését, igen számottevő anyagi támogatással járul hozzá a magyarországi németség bizonyos kultúrcentrumai létrehozásához. Az NSZK példáját követve Ausztria is megélénkültén igyekezett hozzájárulni egyben s másban a magyarországi németek kulturális támogatásához; Svájc budapesti nagykövete is ekkor jelent meg első ízben a német szövetségnél, hogy szerény mértékben szintén segítséget ajánljon fel ehhez.
A hazai közművelődési szervek tevékenysége is megélénkült a nemzetiségek irányában. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat 1985 óta működő, 1987 novemberében újjáalakult Országos Nemzetiségi Tanácsa például sokoldalú programot dolgozott ki és tett közzé 1988-ban a nemzetiségi ismeretterjesztés további kibontakoztatásának lehetőségeiről. Ajánlólisták készültek azokról a témákról, amelyek a nemzetiségek érdeklődésére számot tarthattak, s összeállították azok névjegyzékét, akik a nemzetiségek nyelvén tudták megtartani az előadásokat. Drávasztárán szerb-horvát, Mecseknádasdon német népfőiskola működött, anyanyelvi előadásokkal. A „Nemzetiségi Ismeretterjesztés" címmel indított tájékoztató füzetek gondoskodtak a nemzetiségek egyenkénti bemutatásáról, s beszámoltak a nemzetiségekre vonatkozó tudományos kutatásokról is. Kétnyelvű „Nemzetiségi Füzetek" kiadása is megindult egy-egy nemzetiségi témáról.
1988 májusában az MSzMP országos értekezletet tartott. A gazdasági problémákról, a gazdaság szerkezetének szükséges átalakításáról volt elsősorban szó, de a növekedő rossz közérzetről, elégedetlenségről is, amely arra figyelmeztet, hogy a paternalista gondoskodás, kevés beleszólást engedő felülről-intézkedés helyett nagyobb teret kellene adni az alulról jövő kezdeményezéseknek, a társadalom autonóm szerveződésének, egy valódi részvételi demokráciának. A nemzetiségi problematikát ezúttal a központi bizottság egyik titkára, Szűrös Mátyás, a szomszédos országokkal kapcsolatban érintette, elismerve, hogy az elégedetlenség miatt „belpolitikailag is indokolt a határainkon túl élő magyarság sorsával való törődés". Igyekezett hangsúlyozni, hogy „párt- és állami vezetésünk az utóbbi időben nyíltan is síkra száll minden nemzetiség kollektív és egyéni jogainak szavatolásáért, fellép a nemzetiségi önazonosság megőrzésének korlátozása, a méltatlan megkülönböztetés és a durva beolvasztási törekvések ellen". Mint mondotta, „a magyar közvéleményt különösen és joggal aggasztja a Romániában élő magyarság sorsának alakulása. Az aggályokat erősíti a körükben tömegessé váló áttelepülés kényszere. Lakosságunk többsége együtt érez a hozzánk érkezőkkel, kész segíteni rajtuk. Ugyanakkor annak is tudatában vagyunk, hogy az áttelepülés nem oldhatja meg egy kétmilliós közösség gondjait. Minden ember természetes joga, hogy törvénytisztelő polgárként szülőföldjén boldogulhasson. Népünk, párttagságunk azt reméli, hogy ez a feszültség a civilizált, nemzetközi normák, a lenini nemzetiségi politika, a népek önrendelkezése elveinek érvényesítésével végül megnyugtatóan rendeződik. Az MSzMP, a magyar kormány ennek érdekében cselekszik, és mindig kész a kielégítő megoldás előmozdítására."
A párt ezen országos értekezletének állásfoglalása ebben a kérdésben így hangzott: „A Magyar Népköztársaság alapvető érdeke, hogy az élet minden területén rendezett, baráti viszonyt és szoros együttműködést alakítson ki közvetlen szomszédaival és tágabb európai környezetével, valamennyi állammal. A magyarság mintegy harmada határainkon kívül él, közülük legtöbben a szomszédos szocialista országokban. Szocialista viszonyok között természetesnek tartjuk az egyéni és kollektív nemzetiségi jogok érvényesítését. A nemzetiségek, bármely országban éljenek is, joggal igényelnek támogatást anyanyelvük megőrzéséhez, kultúrájuk fejlesztéséhez, az anyanemzethez fűződő kapcsolataik ápolásához. A helyzetükkel kapcsolatban felmerülő problémákat csakis a humanizmus érvényesítésével, az egyetemes emberi jogok és a demokrácia szavatolásával lehet rendezni. Mindehhez szükséges az is, hogy oldódjanak a múltból öröklött előítéletek. Törekvésünk, hogy minden szomszédos néppel erősödjön a megértés, a bizalom, az együttműködés. Meggyőződésünk, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek és a szomszédos országokban élő magyarság kettős kötődése jól szolgálhatja a szomszéd népek közötti megértés és bizalom erősödését."
Az MSzMP 1988. májusi országos értekezlete még ragaszkodott az egypártrendszerhez, s meg akarta őrizni a párt vezető szerepét az ország megreformálandó politikai intézményrendszerében. Leváltotta azonban - a párt elnökévé választva - Kádár Jánost a főtitkári kulcspozícióról, s helyébe - a miniszterelnökséget továbbra is megtartva - Grósz Károly lépett. A politikai bizottságból kimaradt többek között Aczél György is, akinek a Kádár-korszak" ideológiai és kulturális irányításában s a nemzetiségi politika elvei alakításában is meghatározó szerepe volt. A politikai bizottság új tagjai között találjuk viszont Pozsgay Imrét, a Hazafias Népfront főtitkárát.
A Hazafias Népfront országos elnökségének 1988. februári ülésén is felmerült már egy nemzetiségi törvény szükségessége. Az MSzMP májusi országos értekezletének anyagában még nincs nyoma annak, hogy e felvetéssel valamely formában foglalkoztak volna. Ősszel azonban, amikor már általában is lázas munka folyt „a létező szocializmus megreformálására", sokszorosított formában rendelkezésre állt egy szeptemberi keltezésű Javaslat a nemzetiségi törvény politikai irányelveire". November 22-én pedig az MSzMP központi bizottsága állásfoglalást fogadott el „a nemzetiségi politika továbbfejlesztéséről és a nemzetiségi törvény irányelveiről". Ez lett a pártállami nemzetiségi politika utolsó dokumentuma:
„Nemzetiségi politikánk jelentős eredménye, hogy hazánkban érvényesül a nemzetiségek egyenjogúsága, a nemzetiségi és a magyar lakosság viszonya zavartalan, a nemzetiségi lakosság ápolhatja kapcsolatait anyanemzetével, a nemzetiségi lakosság közérzete jó, és elkötelezetten vesz részt a szocialista társadalomépítés feladatainak megoldásában. Nemzetiségi politikánknak ezekben az eredményeiben jelentős szerepük van a nemzetiségi szövetségeknek és azoknak a párt-, állami és társadalmi szerveknek, amelyek nemzetiségpolitikánk elveinek megvalósításáért az elmúlt időszakban is sokat tettek.
A nemzetiségi politika megvalósításáért felelős párt-, állami és társadalmi szervek, valamint a nemzetiségi szövetségek erőfeszítései ellenére sem sikerült előrehaladást elérni a nemzetiségi lakosság azonosságtudatának megőrzésében, anyanyelvhasználatának, sajátos kultúrájának fejlődésében. Ebben az objektív történelmi, társadalmi és etnikai folyamatokon kívül szerepet játszik az is, hogy nemzetiségi politikánk helyes elveit a gyakorlatban csak részben sikerült érvényre juttatni.
Ahhoz, hogy a nemzetiségek meg tudják őrizni sajátosságaikat, kisebbségvédelmi szemléletű, támogató jellegű nemzetiségi politikára van szükség. Ennek szellemében kell megújítani nemzetiségpolitikai gyakorlatunkat is.
Nemzetiségi politikánk megújulásának fontos feltétele az aktív kisebbségvédelmi szemlélet széles körű elfogadtatása és meggyökereztetése társadalmunkban. Ennek érdekében változást kell elérni a magyar közvéleménynek a nemzetiségek életéről, helyzetéről való tájékozottságában, és következetesen fel kell lépni a nemzeti előítéletek megnyilvánulásaival szemben.
Tudatosítani kell, hogy:
Az alkotmány - az állampolgárok alapvető jogairól és kötelességeiről szóló fejezetben - 1949 óta rendelkezik a Magyarországon élő nemzetiségek egyenjogúságáról, anyanyelvük használatáról, anyanyelven történő oktatásuk, valamint saját kultúrájuk megőrzésének és ápolásának jogáról. Jogrendszerünkből azonban hiányzik a nemzetiségi jogok átfogó, korszerű és a szükséges mértékig részletes szabályozása.
Az ország gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális életének megújulása, a politikai és jogi intézményrendszer reformja, valamint a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának aláírásával vállalt kötelezettségünk is megkívánja nemzetiségpolitikai gyakorlatunk továbbfejlesztését. A Magyar Népköztársaság szocialista elveken alapuló nemzetiségpolitikai törekvéseit az alkotmány megújítása mellett önálló nemzetiségi törvény megalkotásában is ki kell fejezni. A törvény a következő évtizedekre kereteket teremthet a Magyar Népköztársaságban élő nemzeti többség és a nemzeti kisebbségek társadalmi viszonyainak fejlesztésére, meghatározhatja a kisebbségek fejlődéséhez szükséges jogi feltételeket, elősegítheti a kedvező társadalmi közhangulat kialakulását, hozzájárulhat a társadalom - különbözőségek elismerésén alapuló - egységének erősítéséhez, a tolerancia, szolidaritás és internacionalizmus megszilárdításához. Ennek megfelelően több évtizedre érvényes módon kell kifejeznie a nemzetiségi érdekeket, összhangban a társadalmi fejlődés hosszú távú céljaival.
A törvény megalkotásánál figyelembe kell venni a sajátos, főképp legújabb kori történelmünk során kialakult magyarországi adottságokat, ill. a nemzetiségekkel, kisebbségekkel kapcsolatos általános kérdések hazai megjelenési formáit. Ide tartozik elsődlegesen az a körülmény, hogy a hazai kisebbségek nem összefüggő tömbökben, jól meghatározható területeken élnek, hanem többé-kevésbé szétszórt, az ország területén egyenlőtlenül eloszló csoportokban, s általában még az úgynevezett nemzetiségi vidékeken vagy településeken sem alkotják a lakosság többségét. Ennek következtében a nemzetiségi jogok együttesét a nemzetiségi közösségekhez (s nem tájegységekhez, területekhez) kell kapcsolni.
Sajátos történelmi adottság továbbá, hogy Magyarországon a negyvenes évek második és az ötvenes évek első felében - a kitelepítések, lakosságcserék, ill. az egyes nemzetiségi csoportokkal szembeni gyanakvás, ellenérzés következtében, de egyéb gazdasági-társadalmi okokból is - széleskörűen megindult a nemzetiségi helyzetből való menekülés, fokozódott az asszimilációra való törekvés. A későbbiekben - az MSzMP és a kormány pozitív nemzetiségi politikájának is köszönhetően - ez a folyamat lelassult. A jelenlegi helyzetben lehetőség van e folyamatok fékezésére, majd megállítására.
Különös figyelmet kíván a nemzetiséghez való tartozás kritériumainak kérdése. Az előkészítés során is megmutatkozott, mennyire szükséges egyértelműen hangsúlyozni: az etnikai értelemben vett „származás" a demokratikus jogrendszerekben meghatározatlan kategória. Az emberi jogokkal kapcsolatos nemzetközi normáknak megfelelően a nemzetiséghez való tartozás csak az egyén szuverén döntésén, alanyi jogából fakadó elhatározásán alapulhat.
Egyénenként a Magyar Népköztársaság állampolgárai bármilyen, a világban létező nemzetiséghez tartozónak vallhatják magukat. A törvény függeléke azokat a nemzetiségeket tüntesse fel, amelyekkel mint közösségekkel kapcsolatban az állam központi és helyi szervei anyagi konzekvenciákkal is járó kötelezettséget vállalnak.
A törvénynek az emberi jogi és kisebbségvédelmi elvek figyelembevételével lehetővé kell tennie, hogy a magukat cigányoknak valló magyar állampolgárok szervezeteik révén kezdeményezhessék nemzetiséggé válásukat.
A törvény célja
1) A törvény elsődleges célja, hogy a maga eszközeivel biztosítsa a magyarországi nemzetiségek sajátosságainak megőrzését, e sajátosságok kibontakoztatását és akadálytalan fejlődését. Ennek érdekében a törvénynek egy aktív kisebbségvédelmi politika alapelveit kell rögzítenie. Meg kell határoznia a nemzetiségek egyéni és kollektív jogait, továbbá az állami szervek ezekkel kapcsolatos kötelességeit; biztosítania kell a nemzeti sajátosságok érvényesülésének anyagi és személyi feltételeit.
2) A törvény teremtsen feltételeket ahhoz, hogy a nemzetiségek mint kollektívák és a nemzetiségi lakosok mint egyének nemzeti sajátosságaik és identitásuk feladása nélkül illeszkedhessenek a Magyar Népköztársaság társadalmába.
3) A törvénynek a társadalom alapvető egységét és összetartozását a sajátos nemzetiségi jogok megszilárdításával párhuzamosan kell erősítenie, s biztosítékokat kell nyújtania a nemzetiségeknek az elkülönítés és mindenfajta hátrányos megkülönböztetés ellen is.
4) A nemzetiségi jogok egyértelmű rögzítése, tényleges gyakorlásuk biztosítása - viszonosságra való tekintet nélkül a nemzetközi kapcsolatokban - a Magyar Népköztársaság alkotmányos kötelezettsége.
A törvény alapelvei
1) A nemzetiségi jogok sajátos jogok, amelyeket az állam aktív kisebbségvédelmi politikájának és demokratikus jellegének megfelelően, az emberi jogok állami szintű védelmének részeként köteles nemzetiségi lakossága számára biztosítani.
2) Az állampolgár szuverén személyi joga annak eldöntése, hogy valamely nemzetiség tagjának tekinti-e magát avagy nem, s döntése abban nyilvánul meg, hogy a nemzetiségi lakosokat megillető sajátos jogokat, ill. a nemzetiséget megillető kollektív jogokból való részesedést részben vagy egészben igényli magának és/vagy kiskorú gyermekeinek. E döntését s annak érvényesítését semmilyen szerv nem akadályozhatja; az államnak minden lehetséges intézkedéssel biztosítania kell, hogy döntéséből sem politikai jogai, sem gazdasági vagy munkavállalási lehetőségei szempontjából hátránya ne szármázhassák. A törvényből eredő állami kötelezettségeket azon nemzetiségek számára kell az állam központi és helyi szerveinek biztosítania, amelyek a törvény függelékében szerepelnek.
3) A jogok biztosítása, a jogok gyakorlásának lehetővé tétele alapvetően az állam - a központi, ill. helyi állami szervek - feladata; ugyanakkor maximálisan biztosítania kell e tekintetben is az állampolgárok kezdeményezési és szerveződési lehetőségeit; kereteket kell teremtenie arra, hogy a nemzetiségek oktatási, kulturális stb. tevékenységüket saját kezdeményezésükből és saját erejükből is kifejthessék. A nemzetiségeknek és szervezeteiknek rendelkezniük kell azzal a joggal, hogy az állami intézmények nemzetiségi vonatkozású tevékenységét ellenőrizhessék és értékeljék.
4) A nemzetiségekhez való tartozás vagy nem tartozás nem lehet sem negatív megkülönböztetés, sem előnyszerzés alapja. A nemzetiségi hovatartozás hatósági rögzítése, állami igazolványban, útlevélben stb. való feltüntetése nem engedhető meg, az ún. származási kritérium sem vehető tekintetbe.
5) A népszámlálást úgy kell megszervezni, ill. végrehajtani, hogy az alapelvek érvényesülését és a nemzetiségi törvény céljainak megvalósítását segítse elő. Ennek érdekében tudományos adatgyűjtéseket is kell végezni, az itt megfogalmazott általános alapelvek tiszteletben tartásával.
A nemzetiségi jogok fő tartalma
Előzetes megjegyzések
Nem részei a felsorolásnak azok az általános állampolgári jogok, amelyek mindenkit megilletnek, de amelyeket a nemzetiségi lakosok vagy csoportok sajátos nemzetiségi céllal, tartalommal vehetnek igénybe. Ezek között legfontosabb az egyesülési jog, amelynek értelmében a nemzetiségi állampolgárok joga, hogy - a törvény megszabta lehetőségekkel élve - különböző egyesüléseket alakítsanak, amelyeknek sora a helyi kulturális vagy egyéb célú egyesületektől, kluboktól az országos szövetségekig, társadalmi szervezetekig terjedhet, s célja lehet bármely, a nemzetiségi törvényben foglalt vagy általános állampolgári jog gyakorlásának biztosítása, elősegítése.
A nemzetiségi jogok bármelyikének igénybevétele értelemszerűen soha nem jelentheti azt, hogy a nemzetiségi lakos a társadalom többi tagját megillető azonos jogok igénybevételéről lemond vagy azokból kizárható; a magyar nyelv és kultúra tanulmányozása, a magyar oktatási intézmények igénybevétele, a magyar nyelvhez, kultúrához való kötődés fenntartása a nemzetiségi lakosoknak a nemzetiségi jogok igénybevétele esetén is magától értetődő joga.
A nemzetiségi nyelv (anyanyelv) használatának joga
Kollektív nyelvhasználati jogként a nemzetiségi vagy vegyes lakosságú településeken biztosítandó a nyilvános hivatalos szövegek, feliratok, valamint egyéb dokumentumok kötelező két- vagy többnyelvűsége (magyar, valamint a nemzetiségi nyelv).
Az egyén anyanyelvhasználati joga az ország területén minden nyelv esetében korlátozatlan, ezért az egyéni nyelvhasználat kérdése csak a hatóságokkal való érintkezés viszonylatában merül fel. E tekintetben az ország egész területén biztosítandó a nemzetiségi nyelvek használata a hatóságok és a bíróságok előtt, s a velük való minden szóbeli vagy írásos érintkezésben; a jog folyamatos gyakorlásának lehetővé tétele céljából a nemzetiségi, ill. a vegyes lakosságú településeken külön intézkedésekkel is elő kell segíteni az állami szervek felkészülését.
Az anyanyelven folyó oktatás joga
Az arra illetékes állami (közöttük tanácsi) szervek a törvényben meghatározandó számú gyermek jelentkezése esetén kötelesek biztosítani és támogatni a nemzetiségi anyanyelv oktatását a nemzetiségi nyelv sztenderd változata alapján, valamint a nemzetiségi nyelv sztenderdizált változatán folyó teljes iskolai neveléstoktatást az óvodától a középiskolával bezárólag, szükség esetén körzetesített vagy megyei szinten, kis létszámú igény esetén országos szinten. A nemzetiségi lakos e jogokkal egyéni döntése alapján élhet. A magyar nyelv és irodalom magyar nyelvű oktatása a nemzetiségi tannyelvű iskolákban is kötelező marad. A nemzetiségi és vegyes lakosságú települések iskoláiban a nem nemzetiségi lakos gyereke számára is lehetővé kell tenni a nemzetiségi nyelv tanulását, úgy, hogy ez a nemzetiségiek anyanyelv-elsajátítását ne terhelje, ne korlátozza.
Az e pontban meghatározott oktatási jogok keretében a nemzetiségek - az oktatási törvény előírásainak megfelelően, esetleg annak szükséges módosításával -saját kezdeményezésű, ill. fenntartású és felügyeletű óvoda-, ill. iskolaalapítási joggal is rendelkeznek.
A saját értelmiség kialakításának, saját kultúra megőrzésének és fejlesztésének joga
Az állam köteles a nemzetiségi iskolák pedagógusainak, a nemzetiségi nyelv oktatóinak, a nemzetiségi közművelődés dolgozóinak, valamint a hatósági tolmácsoknak a kiképzését a magyar felsőoktatásban, ill. a nemzetiség nyelvét általános felsőoktatási nyelvként használó országok felsőoktatási intézményeiben biztosítani, s elősegíteni valamennyi értelmiségi pályán a kiképzés iránti igény felkeltését.
Saját költségükön, állami, ill. a nemzetiségek által alapított vagy külföldi ado-mányozású ösztöndíjak segítségével a nemzetiségi fiataloknak legyen joguk a nemzetiségük nyelvét általános felsőoktatási nyelvként használó országok egyetemein és főiskoláin diplomát szerezni; e diplomák egyenértékűségének elbírálására és honosítására a nemzetközi egyezmények és egyenértékűségi szabályok értelmében, az e szabályok megengedte maximális rugalmassággal kell az állami szerveknek eljárniuk. Azok a nemzetiségi fiatalok, akik saját költségükön szocialista országokban a nemzetiség nyelvét felsőoktatási nyelvként használó egyetemeken, főiskolákon folytatják tanulmányaikat, két sikeresen lezárt félév után tanulmányaikhoz állami támogatást igényelhessenek.
A magyar felsőoktatási intézményekbe való felvétel célját szolgáló vizsgákon - a magyar nyelv és irodalom vizsgák kivételével - a nemzetiségi fiataloknak legyen joguk anyanyelvükön vizsgázni.
A hatályos jogszabályok keretei között a nemzetiségi közösségeknek, ill. személyeknek joguk van könyveket kiadni, ill. kiadóvállalat alapítását kezdeményezni, nemzetiségi nyelvű műkedvelő vagy hivatásos művészeti (színházi, zeneművészeti stb.) csoportokat alakítani és fenntartani, hanglemezek és más hanghordozók, filmek, videokazetták gyártását kezdeményezni.
A minden állampolgárra érvényes jogszabályok alapján a nemzetiségeknek joguk van időszaki, ill. napilapok alapítására, közösségi fenntartású zárt láncú tv-hálózatok, kábel tv-k kialakítására. A nemzetiségi nyelven, ill. a nemzetiséget érdeklő kérdésekről szóló televízió- és rádióműsorok sugárzása alapvető állami feladat.
Erősíteni kívánatos a nemzetiségi települések népesség- és munkaerőmegtartó, ill. -vonzó erejét. E kérdést a helyi, megyei szerveknek folyamatosan figyelemmel kell kísérniük, és adott esetben - központi állami szerveknél is -kezdeményezéseket kell tenniük megfelelő intézkedések megtétele céljából.
A települések, ill. a megyék állami szerveinek figyelemmel kell kísérniük, ill. támogatniuk kell a nemzetiségi lakosság tárgyi, építészeti, települési emlékeinek megőrzését.
Érdekképviseleti jogok
A nemzetiségek által alakított helyi egyesületek, országos szövetségek, társadalmi szervezetek a Minisztertanács nemzetiségi ügyekben illetékes tagjánál, a Nemzetiségi Konzultatív Bizottság (lásd alább) elnökénél az általuk képviselt nemzetiségek nevében és érdekében közvetlenül eljárhatnak, ill. a nemzetiségi törvényben biztosított jogok megsértése esetén a megfelelő bíróságokhoz fordulhatnak (pl. alkotmánybírósághoz, közigazgatási bírósághoz). Nemzetiségi jogainak megtagadása vagy megsértése esetén az állampolgár egyénileg is jogorvoslatot kérhet az illetékes bíróságoktól.
A választási törvény tartalmazzon eljárást arra vonatkozólag, hogy a nemzetiségek milyen módon ajánlhatnak képviselő- és tanácstagjelölteket.
A vegyes lakosságú településeken és megyékben a közhivatali állások betöltésének szabályait szintén a megfelelő törvény keretei között kell szabályozni az aktív kisebbségvédelem figyelembevételével.
Jog az anyanemzettel való kapcsolattartáshoz
A Magyar Népköztársaság síkraszáll a területén élő nemzetiségek és a velük egynyelvű nemzeteik kapcsolatainak erősítéséért. Külpolitikájában képviseli a nemzetiségek e kapcsolatokhoz fűződő érdekeit, törekszik a szükséges keretek kialakítására, amelyeket a nemzetiségek szervezeteik és intézményeik útján is hasznosítanak.
A nemzetiségek egyesületeinek, szövetségeinek és társadalmi szervezeteinek s az egyes nemzetiségi lakosoknak is jogot kell hogy biztosítson a törvény arra, hogy - amennyiben létezik ilyen - annak az országnak, ill. azoknak az országoknak állampolgáraival, oktatási és kulturális intézményeivel, amelyben az adott nemzetiségnek megfelelő anyanemzet él, akadálytalan kapcsolatot tartson fenn a Magyar Népköztársaság törvényes rendjének keretein belül, az anyanemzet országának sajtójával, kulturális életével megismerkedjék, az adott ország iskoláztatási lehetőségeit hasznosítsa.
Szervezeti, végrehajtási intézkedések
A nemzetiségi kérdésekben való állásfoglalások elősegítése, a nemzetiségi alap (lásd alább) kezelése céljából - a Minisztertanács közvetlen tanácsadó és konzultatív szerveként - kívánatos egy Nemzetiségi Konzultatív Bizottság létrehozása, a Minisztertanács illetékes tagjának közvetlen felügyelete alatt.
A nemzetiségek oktatási, kulturális, tájékoztatási stb. jogainak gyakorlása csak többféle anyagi forrás egyidejű igénybevételével biztosítható. Továbbra is jelentős szerepet kell játszania ezen belül a központi és tanácsi költségvetésnek. A Központi Bizottság mindezek mellett ajánlja a kormánynak: vizsgálja meg egy költségvetési, vállalati, magán- és külföldi pénzeszközök befogadására is alkalmas ún. nemzetiségi alap létrehozásának lehetőségét. A nemzetiségi alap elsődleges célja volna, hogy kiegészítő jellegű anyagi támogatást biztosítson a helyi állami szerveknek és nemzetiségi szervezeteknek azon tevékenységükhöz, amely a nemzetiségi törvény végrehajtását, a nyelvhasználati, oktatási és kulturális stb. jogok gyakorlását szolgálja.
A törvény függeléke
Kívánatos, hogy a Magyar Népköztársaságban élő nemzetiségek deklarálását a törvény maga ne tartalmazza. A függelék azokat a nemzetiségeket sorolja föl, amelyekkel kapcsolatban az állam anyagi konzekvenciákkal járó kötelezettségeket is vállal. A törvény függelékében való feltüntetést - a magukat nemzetiséginek valló állampolgárok megbízásából - a nemzetiségek országos szervezetei kezdeményezhetik a Minisztertanács útján.
A Minisztertanács a nemzetiségi érdekképviseleti szervekkel és a tanácsokkal egyeztetve tegyen javaslatot a törvény függelékében feltüntetett nemzetiségek által lakott, ill. vegyes lakosságú települések listájára abból a célból, hogy az egyes, törvényből eredő állami kötelezettségeket ezeken a településeken biztosítsák."
| |