| |
A fenti pártállásfoglalás a (Msz-kormány utolsó napjaiban született. A nemzetiségi szövetségek soronkövetkező kongresszusaira viszont Németh Miklós kormánya (1988. november 24-1990. május 23.) időszakának kezdetén, 1988 decemberében került sor. Ezeken első ízben kapott hangot immár teljes nyíltsággal és határozottsággal az asszimilációs veszély, amely létükben fenyegeti a magyarországi nemzetiségeket. Ennek elhárítására mind a négy nemzetiségi szövetség kongresszusa sürgette egy olyan nemzetiségi törvény meghozatalát, amely biztosítani képes fennmaradásuk politikai, társadalmi, anyagi előfeltételeit. A hazai németek kongresszusán első ízben lehettek jelen meghívott vendégek az NSZK, Ausztria, Svájc képviseletében.
A nemzetiségi szövetségek tisztségviselőit a korábbi gyakorlattól eltérően, a demokratizálódás jegyében, immár nem az országos választmány, hanem a kongresszus választotta meg, titkos szavazással. Sajátos ellentmondás viszont, hogy a demokratizálódó nemzetiségi szövetségek e kongresszusaikon mindnyájan kihagyták elnevezésükből a párt által annakidején egységesen megkövetelt demokratikus jelzőt, mert a pártállami vezetés által az évtizedek során kompromittáltnak érezték azt, miközben pedig az egypártrendszer ellenében szervezkedő ellenzéki tömörülések a maguk demokrata voltát hangsúlyozottan kidomborították. (Miután az MSzMP központi bizottságának 1989- februári határozata beletörődik majd a többpártrendszer elfogadásába, ezek az ellenzéki mozgalmak, „hálózatok", s egyéb laza szerveződések pártokká alakulván át, nevükbe éppenséggel hogy felveszik a „demokrata" jelzőt: Magyar Demokrata Fórum, Szabad Demokraták Szövetsége, Fiatal Demokraták Szövetsége, Kereszténydemokrata Néppárt.)
Amint megszületett 1989-ben az egyesületi törvény, a nemzetiségiek alulról jövő kezdeményezései folytán szép számban jöttek létre különféle nemzetiségi egyesületek. A megyékben törekvés mutatkozott nemzetiségi érdekképviseletek létrehozására, hogy ezzel a - román kivétellel budapesti központú - nemzetiségi szövetségek nehézkesen megvalósítható érdekvédelmi feladatát jórészt magukra vállalják. Pécsett, ahol a horvátoknak már évek óta működött egy August Senoa-ró\ elnevezett szellemi és művelődési központja, májusban megnyitották a Lenau-háznévvel illetett hasonló rendeltetésű német intézményt, amely értékes programokkal várta ezentúl látogatóit. A hazai német nemzetiség fontos nemzetközi kapcsolatra tehetett szert azáltal, hogy 1989 májusa óta tagja az Európai Népcsoportok Föderalista Uniójának (FUEV), a magyarországi német ifjúsági szervezet (GJU) pedig az Európai Népcsoportok Ifjúságának (JEV).
A Német-kormány ún. nemzetiségi kollégiumot hozott létre 1989 áprilisában a minisztertanács mellett, Pozsgay Imre elnökletével, a nemzetiségekkel való foglalkozás koordinálására. A kormány művelődési minisztere, Glatz Ferenc júniusban bejelentette, hogy szeptembertől már nem lesz kötelező az orosz nyelv tanulása az iskolákban. Ez lehetőséget adott a nemzetiségeknek az anyanyelvi oktatás kiszélesítésére.
Az óvoda- és iskolaviszonyokkal a nemzetiségek nem lehettek elégedettek, mint az a szlovák szövetség főtitkárának, Jakab Róbertnénak 1989. júniusi -szlovák és magyar nyelvű - parlamenti felszólalásából is kitűnt. Hazai szlovák értelmiségiek nyílt levélben is sürgették a kormányt, hogy változtasson a helyzeten, mert különben a szlovák nemzeti kisebbségnek kevés esélye van a fennmaradásra, s ha mégis, akkor inkább csak vegetálni fog, nem fejlődni. (Persze az is változatlanul probléma volt, hogy a szlovák nemzeti kisebbség aktivitása továbbra sem volt különösebben erős a nemzeti identitás megőrzése tekintetében.) Magyarország és Csehszlovákia kapcsolatai a nemzetiségi kérdésben nem javultak. A Matica Slovenská elnevezésű szlovákiai kultúrszervezet támogatást nyújtott ugyan például egy-egy magyarországi szlovák kultúrotthon felépítéséhez, de fellépett az ellen, hogy a csehszlovákiai magyar kisebbség szülőföldje magyar helyneveit használja újságjaiban; nemzeti történelme nagyjainak nevét pedig szlovákos átírásban akarta használtatni tankönyveiben. Másfelől viszont a magyarországi nemzetiségek is joggal panaszkodhattak: messze vannak attól, hogy az iskolában kielégítő mértékben és módon sajátíthatnának el önmagukra ill. anyanemzetükre vonatkozó ismereteket. A történettudomány, néprajz stb. magyarországi művelői által e vonatkozásban nyújtani tudott eredmények mellett az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején már kibontakozóban voltak a hazai nemzetiségek saját szervezésű kutatásai.
Az októberben megszületett új alkotmánytörvényben (1989. évi 31. te.) nemzetiségi vonatkozásban is rögzített általános alapelvek nem helyettesíthették a sürgetett, meg is ígért nemzetiségi törvényt, de a nemzetközi viszonyok alakulásával is összefüggő belpolitikai fejlemények mindenekelőtt az elkerülhetetlen rendszerváltást állították előtérbe. Erről a - még a hatalom birtokában lévő - MSzMP és az általa meghívott szervezetek (Baloldali Alternatíva Egyesülés, Hazafias Népfront, Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség, Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, Magyar Nők Országos Tanácsa, Münnich Ferenc Társaság, Szakszervezetek Országos Tanácsa) már június óta - szeptember közepéig - „nemzeti egyeztető tárgyalásokat" folytattak a márciusban alakult Ellenzéki Kerekasztal pártjaival (Fiatal Demokraták Szövetsége, Kereszténydemokrata Néppárt, Magyar Demokrata Fórum, Magyar Néppárt, Szabad Demokraták Szövetsége, Szociáldemokrata Párt) és a hozzájuk csatlakozott szervezetekkel (Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság, Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája), miközben az MSzMP belső válsága egyre mélyült. Októberi kongresszusán feloszlatta önmagát, s Magyar Szocialista Párt (MSZP) néven, a többi párttal versengve készült az 1990. tavaszi országgyűlési választásokra.
A régi parlament 1990. március 14-én tartotta utolsó ülését. Ezen a sztálinista időkben szabadságuktól megfosztottak kártalanításáról tárgyalva, a kártalanításba bevonandóknak ismerte el - a német nemzetiségi szövetség sürgetéseinek eleget téve - az 1944 végén, 1945 elején a kollektív felelősség elve alkalmazásával, az emberi jogok súlyos megsértésével szovjetunióbeli munkatáborokba hurcolt magyarországi németeket is. Együttérzését fejezve ki az életüket vesztettek hozzátartozóinak és a szenvedéseiket túlélteknek, bocsánatot kért a történtekért a magyar társadalom nevében, s szólt azon garanciák megteremtésének szükségességéről, amelyek megakadályozzák, hogy a jövőben egy külföldi állam magyar állampolgárokat hurcolhasson el. (Ekkor már megvolt a Szovjetunióval kötött megegyezés az évtizedek óta Magyarországon állomásozó szovjet csapatok teljes kivonásáról.)
Ez az erkölcsi rehabilitációval felérő parlamenti határozat megnyitotta a lehetőségét a szovjet viszonyra való tekintettel eddig tabu-témának számító elhurcolási problematika nyílt vizsgálatának és eredményei publikálásának. Az 1990. év folyamán több dokumentum- és visszaemlékezés-gyűjtemény is napvilágot látott e témában, a kutatók (Erdmann Gyula, Füzes Miklós, Zielbauer György és mások) bevezető tanulmányaival. A sajtó, rádió, televízió révén a téma széleskörűen vált ismertté, az eddig hallgatásra kényszerűitekre valósággal felszabadító hatást gyakorolva. A magyarországi németség történetével ismét átfogóan foglalkozó második budapesti nemzetközi történészkonferencián is (november végén, december elején) nagy súllyal szerepelt ez a kérdés.
Míg az 1990 tavaszára kiírt - négy pártállami évtized után immár ismét többpárti - országgyűlési választások közvetlen küszöbén a hazai német nemzetiséget kedvező benyomások érték, addig az ország román nemzeti kisebbségére riasztóan hatott egyes felelőtlen elemek félelemkeltő reagálása az erdélyi magyarságot ért román - különösen marosvásárhelyi - súlyos inzultusokra. Gyulán megtámadták és megverték a „minek ez nektek?" falfirkával feleslegesnek nyilvánított ottani román gimnázium néhány diákját; a helybeli román görögkeleti templom falára halálfejet rajzoltak és ablakait beverték; a gyulai székhelyű román nemzetiségi szövetség címére olyan levél érkezett, amely egy állítólagos kommandó nevében azzal fenyegetődzött, hogy minden romániai magyar áldozatért tíz hazai románt fog kivégezni.
A nemzetiségek parlamenti képviseletének kérdése nem volt tisztázott: a választójogi törvény erről nem rendelkezett. A március végi, április eleji, kétfordulós választásokon induló pártok egyike sem kínált részükre helyet listáin, egyedül a Hazafias Népfront utódjaként fellépett Hazafias Választási Koalíció. Ezt azonban „posztsztálinista alakulatnak" tekintette a választásokon győztesnek bizonyult ellenzék, s kapott szavazataival meg sem közelítette a parlamentbe kerüléshez megszabott küszöböt. Az új parlamentben a nemzetiségek problémái csak a különböző pártok néhány olyan nemzetiségi származású képviselője révén kaphattak hangot, akikben volt erre készség. A nemzetiségi szövetségek igyekeztek minden parlamenti párttal jó kapcsolatot tartani, anélkül, hogy bármelyikkel szemben elköteleznék magukat.
A választások után a Magyar Demokrata Fórum elnöke, Antall József alakított jobbközép irányzatú kormányt (1990. május 23-1993- december 13.)- Programbeszéde szerint „kisebbségi politikánk fő célja az emberi jogok, s ezeken belül a kisebbségek jogainak érvényre juttatása határainkon kívül és határainkon belül egyaránt". Mint mondotta, „ideje, hogy a nemzeti kisebbségek valóban az országok közötti barátság legfontosabb hídját alkossák". Előtérbe a határainkon túl élő, az egykori történelmi Magyarország területén élő magyar kisebbségek, mint a magyar kultúrnemzet és etnikai közösség részei megmaradását és önrendelkezési jogának megtartását helyezte, kérve ehhez a nyugati demokráciák kormányainak és közvéleményének, s nem utolsósorban a nyugati magyar emigrációnak a támogatását, valamint az európai és nemzetközi szervezetek politikai segítségét.
A hazai nemzeti kisebbségek tekintetében a továbbiakban egyelőre annyi történt, hogy 1990 augusztusában kormányrendelet intézkedett a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal felállításáról, amelynek a német szövetség egyik korábbi titkára, Wolfart János lett a vezetője. (Ez lépett most a Minisztertanács Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Titkársága helyébe, amely 1989 ősze óta működött, Tabajdi Csaba vezetésével, átvéve a megszűnt önálló nemzetiségi osztály feladatkörét.)
Az 1990-ben hozott önkormányzati törvény, amely alapján ez év szeptember végén 111. október közepén megtartották a kétfordulós helyhatósági választásokat, kimondta, hogy biztosítani kell a nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak érvényesülését. A nemzetiségi jelölteket a kormány támogatásban részesítette egy erre a célra elkülönített költségvetési alapból. A legtöbben azonban független jelöltként, vagy valamelyik párt jelöltjeként indultak. Főleg a 10 000 lakosnál kisebb helységekben választottak nemzetiségieket is községi képviselőtestületi tagokká ül. polgármesterekké. Sok vita folyt ekkor és utóbb is a helyi önkormányzatok hatásköréről és működésük anyagi alapjainak biztosításáról. A nemzetiségek számára nagyon fontos, hogy a helyi önkormányzatok - nem kis gondjaik közepette is -gondoskodni tudjanak az anyanyelvi oktatásról. A költségvetési törvény ezentúl évente állami hozzájárulást biztosít a helyi önkormányzatoknak azon általános és középiskolák ill. óvodák részére, ahol nemzetiségi oktatás, foglalkozás folyik, az abban részesülők létszámának megfelelően. Gyakorta fordult azonban elő, hogy a helyi önkormányzat másra fordította az e célra szánt összegeket.
A Magyarországi Németek Szövetsége 1990 decemberében rendkívüli kongresszust tartott, amelyen országos önkormányzati alapszabályt fogadott el, és tanácskozásai eredményeként közzétette a jövőt illető programját. Ebben kifejezte meggyőződését, hogy a népcsoport túljuthat azon a súlyos krízisen, amelybe a második világháború után azt ért csapások (elhurcoltatás, elűzetés, kisajátítás, jogfosztás), valamint Magyarország 45 évi elhibázott nemzetiségpolitikája folytán jutott, ha egyrészt maga megteszi ehhez a szükséges erőfeszítéseket, másrészt ha fordulat áll be Magyarország nemzetiségi politikájában, mégpedig az emberi és kisebbségi jogok európai és nemzetközi előírásainak szellemében, továbbá, ha a németnyelvű országok, mindenekelőtt a Német Szövetségi Köztársaság, ezentúl is hathatós, de az eddiginél nagyobb segítségben részesíti.
A kongresszus felszólította a magyarországi németeket, hogy erejük szerint működjenek közre a demokrácia további kibontakoztatásában Magyarországon, segítsenek hasznos, szorgalmas munkájukkal a gazdasági válság leküzdésében, tegyenek meg mindent a többségi nemzettel és a Magyarországon élő más kisebbségekkel való jó viszony és eredményes együttműködés érdekében, s a társadalmi békéért; továbbá hogy a hazai németségnek Németországhoz és a többi németnyelvű országhoz fűződő kapcsolatai kiszélesítésével egyengessék Magyarország útját Európába. A kongresszus felszólította a magyarországi német lakosságot, hogy őrizze meg - sokféleségében is - az egységet, a népcsoport egységét, használja ki maradéktalanul a lehetőségeket, amelyeket számára a magyarországi és keleteurópai demokratikus átalakulás, fejlődés, valamint Németország újraegyesítése nyújt; vallja magát a német anyanyelvhez és kultúrához hű magyarországi németnek, aki egyidejűleg lojális polgára marad magyar hazájának; szerveződjön, alapítson további egyesületeket, helyi csoportokat és más közösségeket, amelyek a magyarországi németek érdekeit képviselik és védik; tegyen meg mindent - többet, mint eddig - anyanyelvének megőrzésére ill. visszaszerzésére, széleskörű mindennapi és közéleti használatára, ápolására és gazdagítására.
Az ország népességéhez, a többségi nemzethez, a parlamenthez, a kormányhoz, az egyházakhoz, a községi önkormányzatokhoz, a pártokhoz és a sajtóhoz viszont azzal a nyomatékos kéréssel fordult a kongresszus, hogy tanúsítsanak több toleranciát a magyarországi németség másságával szemben, és nyújtsanak nagyobb támogatást ahhoz, hogy megőrizhesse nemzeti sajátosságait, hogy mint népcsoport továbbra is fennmaradhasson. A magyar közvéleményt a tömegtájékoztatási eszközök révén is valósághűen kell informálni a magyarországi németség múltjáról és jelenéről, valamint a jövőre vonatkozó szándékairól. Egy kisebbségi törvény meghozatala nem tűr semmi további halasztást. Átfogó kulturális autonómiát kell adnia e törvénynek és törvényes garanciákat nyújtania a népcsoport továbbéléséhez nélkülözhetetlen feltételek megteremtésére, így többek között a saját iskolaügy tekintetében, az óvodától az elemi- közép-, szakiskolán keresztül az egyetemig. Ezen intézmények milyenségéről, a tanítás nyelvéről a népcsoport maga akar dönteni. Megfelelő parlamenti képviseletet kell továbbá biztosítania a törvénynek a német népcsoport számára: nevezetesen három helyet, melyek betöltéséről a népcsoport ugyancsak maga akar rendelkezni. Épp így járnak neki az európai mércének megfelelő médiák: rádió, televízió, újságok és más kiadványok. Végül a kongresszus az új parlamenttel szemben is hangsúlyozta a magyarországi németek igényét kártalanításra, és sürgette e vonatkozásban törvény kibocsátását.
A Német Szövetségi Köztársasághoz fordulva, a kongresszus arra hivatkozva kért tőle sokoldalú erkölcsi, politikai, anyagi segítséget, hogy a magyarországi németek a német néphez, a német nemzethez tartoznak. Tanulmányi, továbbképzési ösztöndíjakat, vendégtanárok és lektorok küldését, technikai eszközöket és könyvadományokat, németországi munkalehetőségeket, támogatást német lakosságú helységek infrastruktúrájának fejlesztéséhez. Hasonló kéréssel fordult Ausztriához és Svájchoz is.
Végül a német nemzetiségi szövetség kongresszusa kifejezte óhaját és készségét az európai és más országok német népcsoportjaival és más kisebbségeivel, európai és nemzetközi kisebbségi szervezetekkel való sokoldalú együttműködésre, és támogatta egy európai nemzetkisebbségi, népcsoportjogi charta hamaros kibocsátását.
Nemcsak a német, hanem a többi nemzetiségi szövetség is egybehangzóan „szerencsés konstelláció" gyanánt ítélte meg a helyzetet a hazai nemzetiségek törekvései szempontjából, mind a nemzetközi viszonyok alakulása, mind a magyarországi rendszerváltás körülményei között. Úgy vélték, hogy az Antall-kormány figyelmének erős koncentrálódása a szomszédos országok magyar kisebbségeire szükségképpen együtt fog járni a magyarországi nemzetiségi kérdés „európai normák" szerinti „példás" rendezésére való törekvéssel, hogy azt a kisebbségi sorsban élő szomszédországokbeli magyarok javára kamatoztathassa. A magyar kisebbségek etnikai, nyelvi, kulturális összetartozásának hangsúlyozása a magyar „anyanemzettel", hasznosnak tűnt a hazai nemzeti kisebbségek hasonló kapcsolatai és igényei szempontjából, bár, mint hamarosan kiderült, csak német vonatkozásban, mert az ilyen szellemben fogant magyar kijelentések, megnyilvánulások ingerült fogadtatásra találván a szomszédos országok kormányainál és az ottani többségi, „uralkodó nemzetek" közvéleményénél, továbbra sem lehetett számítani az „anyaország", „anyanemzet" részéről komolyabb támogatásra Magyarországon élő kisebbségeik részére. „Pártfogásuk" főleg azt a célt szolgálta, hogy messze ki nem elégítőnek talált helyzetükre hivatkozva és a magyar nemzetiségpolitikát bírálva, az országukban élő magyar kisebbségek túlzottnak nyilvánított igényeit rendre elutasítsák, és saját nemzetiségpolitikájukat teljesen rendben lévőnek állíthassák.
A nemzetiségi szövetségek megszabadulása a pártállami nemzetiségi politika koloncaitól nem ment teljesen simán. Az eddigi vezetőségeket olykor túlzó belső bírálatok is érték, amelyek kevéssé vették figyelembe, hogy „a pártállami nomenklatúrába felvett" vezetők a szűkreszabott lehetőségek között nagy erőfeszítéseket tettek, áldozatos munkát végeztek, hogy a nemzetiségi szövetségek ne csupán „látszatszervezetek" legyenek egy „nemzetiségi kirakatpolitikában", hanem minden nehézség ellenére a nemzetiségi nyelv és kultúra őrzői és ápolói, akkor is, ha alkalmazkodniuk kellett a pártállami politika közvetítése, „népszerűsítése" elvárásaihoz, s ha maguk is azzal a frazeológiával éltek, amely általános volt azoknál a párt-, állami és társadalmi szervezeteknél, amelyek irányításával ill. amelyekkel együttműködésben lehetett csak bármit is elérni. Az asszimiláció folytán már-már létükben fenyegetett nemzetiségek mégiscsak fennmaradása tette egyáltalán lehetővé, hogy „az új konstellációban", a rendszerváltozás nyomán, megújult reményekkel lehessen hozzálátni a nemzeti kisebbségek talpra állításához.
Abban, hogy a nemzetiségeknek maguknak komoly erőfeszítéseket kell tenniük, szövetségeik éppúgy egyetértettek, mint a kormány támogatásának, és a közgondolkodás változásának sürgetésében. A nemzeti, nemzetiségi öntudat gyengesége főleg a szlovák szövetséget nyugtalanította, amely rámutatott annak történelmi okaira is. A nemzeti kisebbségek értelmiségi rétegének erősítése azonban általában is mellőzhetetlen feladatnak mutatkozott. A korábban egységes délszláv szövetség felbomlásával létrejött három önálló szövetségben a horvátok, szlovének, szerbek végre kedvezőbb lehetőséget láttak anyanyelvi és kulturális törekvéseikhez, érdekeik érvényesítéséhez. A román szövetség elnöke, Petrusán György, valamennyi nemzetiségi szövetség véleményének adott azonban hangot, amikor bizonyos csalódottsággal tette szóvá, hogy a kormány nem támaszkodik a várt módon a nemzetiségek szövetségeire, amikor az ígért és általuk igen sürgetett nemzetiségi törvény előkészítésén dolgozik.
Antall miniszterelnök 1991- április 24-én fogadta a parlamentben a nemzetiségi szövetségek vezetőit, és átnyújtott nekik egy általa aláírt kormányállásfoglalást, amely szerint „a Magyar Köztársaság az asszimilációs politika bármely fajtáját elvetve, érdekelt a nemzeti és etnikai kisebbségek közösségi tudatának erősödésében, identitásuk fenntartásában, illetőleg abban, hogy szabadon tartsanak kapcsolatot anyaországaikkal, anyanemzeteikkel. A kormánynak meggyőződése, hogy a kisebbségek helyzete - az általános emberi jogok érvényesülése mellett - a népcsoportjogok biztosításával rendezhető." ígéretet tett arra, hogy a kormány figyelemmel lesz „a sajátos kisebbségi helyzetből fakadó objektív hátrányok ellensúlyozására, a valós esélyegyenlőséget megteremtő többletjogok biztosítására". Úgy nyilatkozott továbbá, hogy „az alkotmány előírásaival és a parlamenti demokrácia rendszerével összhangban meg kell oldani a kisebbségek parlamenti képviseletét, amit a választójogi törvény módosításával lehet megvalósítani, átmenetileg nemzetiségi szószólóval (ombudsman)". Felkérte a nemzeti és etnikai kisebbségek szervezeteit, hogy képviselőik útján működjenek közre a nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló törvényjavaslat kidolgozásában, „jelentősen hozzájárulva ezzel a belső konszenzus megteremtéséhez és külkapcsolataink fejlesztéséhez". Ez utóbbi vonatkozásban az állásfoglalás leszögezte, hogy „a Magyar Köztársaság a helsinki záródokumentum elveit vallja, nem törekszik a határok erőszakos megváltoztatására, hanem a politikai államhatárok tiszteletben tartásával az átjárhatóság megteremtését tűzte ki célul".
A nemzetiségi és etnikai törvény tervezete, amelynek kimunkálása már 1989-ben megkezdődött, s az Antall-kormány alatt folytatódott az igazságügyminisztériumban tulajdonképpen már 1990 szeptemberére elkészült. A nemzetiségi szakemberek azonban nem találván azt elfogadhatónak, Nemzetiségi Kerekasztalt létesítve, előbb egymás között egyeztették nézeteiket, majd ezeket már összehangoltan terjesztették az 1991 májusában felállított, a szükséges konzultációk lefolytatásával, a nézetkülönbségek tisztázásával, s a munka gyorsításával megbízott kodifikációs bizottság elé.
Ez idő tájt - 1991 májusában - a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal elnöke, Wolfart János, előadást tartott az Európai Népcsoportok Föderális Uniója 18. Nemzetközi Kongresszusán a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetéről, kijelentve, hogy „a kormányzati politika sarkköve az asszimiláció megállítása, és ha lehet, megfordítása". A nemzetiségi oktatási rendszerről a következő képet adta: „A számok oldaláról nézve a helyzet nem olyan tragikus: a 295 kisebbségi óvodában mintegy 14 000 gyermek részesül nemzetiségi nyelvű képzésben. A nemzetiségi tanterv szerint oktató általános iskolák (1-8. osztály) száma kb. 320, ezekben az iskolákban mintegy 44 000 gyermek tanulja anyanyelvét. 8 nemzetiségi gimnázium, ill. tagozat működik Magyarországon (3 német, 2 szerbhorvát, 2 szlovák, 1 román) mintegy 900 tanulóval. Nemzetiségi felsőoktatás különböző főiskolákon, egyetemeken folyik, és gyakorlatilag a pedagógusképzésre korlátozódik.
Válságosnak nevezhető viszont a nemzetiségi oktatás helyzete szerkezetét és minőségét tekintve. Az óvodáknak csupán 5 %-ában biztosítottak az állandó anyanyelvű foglalkozások, 95 %-ában heti két ún. „nemzetiségi napot" ír elő a program, az óvodák többsége azonban a nyelvet jól beszélő óvónők hiánya és a gyermekek hiányos nyelvtudása miatt ezt sem tudja teljesíteni.
Hasonló arányokkal találkozhatunk az általános iskolák esetében is: az iskolák 91 %-ában csupán heti 4-6 óra áll az anyanyelv elsajátításának szolgálatában. Az ún. „kétnyelvű" iskolák csak az utóbbi években jelentek meg a nemzetiségi oktatási rendszerben, ezekben a nyelven kívül 2-3 tantárgy oktatása két nyelven folyik. Nemzetiségi tannyelvű általános iskola csak nevében létezik - a németek esetében még úgy sem -, mivel ebben az iskolatípusban is gyakorlatilag kétnyelvű oktatás folyik. Kevés a gimnázium, és minden iskolatípusban súlyos gond a képzett szakpedagógusok hiánya.
A kormány programjában vállalta - a kisebbségek és anyaországaik áldozatvállalására is számítva - az óvodától a középiskoláig terjedő új kisebbségi iskolarendszer létrehozását és a pedagógusképzés hatékony rendszerének megteremtését. Az ország anyagi lehetőségeinek korlátozottsága miatt a közeljövőben azonban aligha várható gyökeres javulás. A szándék komolyságát azonban jelzi, hogy az óvodákat és iskolákat fenntartó önkormányzatok 1991-ben a nemzetiségi oktatásban részesülő tanulókra gyermekenként évi 5000, ill. 14 000 Ft kiegészítő normatív költségvetési támogatásban részesülnek az általános 15 000, ill. 30 000 Ft támogatáson felül."
A nemzetiségi és etnikai törvény megszületése még jó ideig késett. A törvényjavaslat végleges elkészültének elhúzódása kételyeket kezdett támasztani a nemzetiségekben: kellően komolyan veszi-e a kormány a hazai nemzetiségek kérdését, s latolgatták, mennyire függvénye e törvényjavaslat továbbra is az elsősorban a szomszédos országokra s azok magyar kisebbségeire figyelésnek? Hajlottak arra a véleményre, hogy ma már ez a kétségtelenül, és óhatatlanul nagy szerepet játszó szempont a kormány részéről is egyre inkább egy európai horizontú emberjogi, kisebbségjogi kodifikáció és az abban való érdekeltség vonalára kerül. A nemzetiségek számára az ilyen irányú elmozdulás kívánatos.
Élénken foglalkoztatta eközben az érdekelt nemzetiségeket, hogyan dönt az új országgyűlés a kárpótlási kérdésekben; nem éri e diszkrimináció őket? A szabadságuktól megfosztott, elhurcolt németek kárpótlásként szerény nyugdíjkiegészítést kaphattak az államtól. Ami viszont a kitelepítettek elkobzott javaiért kívánt, legalább részleges kárpótlást illeti, az 1991 júniusában elfogadott kárpótlási törvény erre nem adott lehetőséget, hiszen az 1949-1989 közötti, tehát a szocialista korszak törvénytelenségei következtében elszenvedett károk jóvátételére szorítkozván, a kitelepítések időszakának (1946-1948) tömeges vagyonfosztásai kárpótlására nem terjedt ki.
A német nemzetiségi szövetség minden lehetséges módon tiltakozott ez ellen; aláírásgyűjtési akciót is kezdeményezett. A németek „követelődzésén" sokan felháborodtak, a kitelepítettek kárpótlása ellen többen is felszólaltak a parlamentben, az ország nehéz gazdasági helyzetére hivatkozva. Végül azonban az 1992-ben megszavazott második kárpótlási törvény keretében, amely az 1939-1949 közötti időszak törvénytelenségei következtében elszenvedett vagyoni károk jóvátételére vonatkozott, lehetőség nyílt erre is.
Ahogy ezt a hazai német nemzetiség szempontjából különösen fontos második kárpótlási törvényt megelőzte Kohl kancellár 1992. februári magyarországi látogatása, amikor a Német Szövetségi Köztársaság és Magyarország egyezményt írt alá baráti együttműködésükről és európai partnerségükről, s annak egyik cikkelye kifejezetten a magyarországi németség jogaival és a magyar kormány által irányában vállalt kötelezettségeivel foglalkozott, úgy a régóta várt nemzeti és etnikai kisebbségi törvény 1993 júliusában végre megtörtént kibocsátását az előző hónapban Weizsacker német államelnök budapesti látogatása előzte meg, aki bizalmát fejezte ki a magyar kormány politikája iránt a német nemzetiségi szövetség aggályoskodó képviselői előtt.
Az 1993- évi 77. te. „a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól", ünnepélyes bevezetéssel kezdődik: „Az országgyűlés, követve a magyar történelem legnemesebb hagyományait és értékeit, a demokrácia és a humanizmus eszméi iránti elkötelezettség jegyében, a népek és nemzetek közötti megértés és baráti együttműködés elősegítésének szándékával, továbbá annak tudatában, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek harmonikus együttélése a többségi nemzettel a nemzetközi biztonság alkotó eleme, kinyilvánítja, hogy a nemzeti és etnikai önazonossághoz való jogot az egyetemes emberi jogok részének tekinti; a nemzeti és etnikai kisebbségek sajátos egyéni és közösségi jogai alapvető szabadságjogok, amelyeket tiszteletben tart és mindezeknek a Magyar Köztársaságban érvényt szerez." A törvény fejezetei az alapvető rendelkezések után felsorolják a kisebbségek egyéni és közösségi jogait, foglalkoznak a helyi és országos kisebbségi önkormányzatokkal, a kisebbségek művelődési és oktatási önigazgatásával, a nyelvhasználattal, továbbá azzal, milyen támogatás és jogvédelem illeti a nemzeti és etnikai kisebbségeket. (Teljes szövegét a kötet függelékében találja az olvasó.)
Ez a törvény a 20. század Magyarországának egyetlen nagy nemzetiségi törvényalkotása. Jelentősége a 19- század 1868-ban hozott nemzetiségi alaptörvényéhez hasonlítható, s talán úgy fogja meghatározni - a majd bizonyára szükségessé váló korrekciók mellett - a 21. századba átnyúlóan, évtizedek sorára a magyar nemzetiségpolitikát, mint múlt századi elődje a mi most letűnő századunk majdnem egész első felére - adja Isten azonban, hogy sikeresebben. Történelmi tapasztalat, hogy a legszebb törvények is annyit érnek, amennyi és ahogyan a végrehajtás során megvalósul belőlük. Erről csak hosszabb távon lehet majd történészi értékelést adni.
A súlyosan beteg miniszterelnök halálát követően Boross Péter kormánya (1993. december 21-1994. július 15.) vitte az ügyeket az esedékes új országgyűlési választásokig, anélkül, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek parlamenti képviseletének megoldási módját az országgyűlés törvényileg meghatározta volna, jóllehet az alkotmánybíróság már 1992-ben „mulasztásos alkotmánysértésben" marasztalta el emiatt a parlamentet, s azóta a nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló törvény is kötelezte erre. Míg a rendszerváltás utáni első választójogi törvény vitájában még olyan elképzelések is voltak, hogy a törvényhozásban részt vevő kisebbségi képviselők helyett elégséges volna a kisebbségi jogok ombudsmanjának időnkénti meghívása a parlamentbe, hogy utólagosan véleményt nyilvánítson a hozott törvényekről, vagy hogy - demokratikusnak aligha tartható módon - választás helyett egyszerű delegálás útján juttassák be a kisebbségek egy-egy képviselőjüket a törvényhozásba, más vélemények szerint pedig egyedül egy újból létrehozandó felsőházban nyerhetnének a nemzeti és etnikai kisebbségek megfelelő képviseletet, a Boross-korm&ny által beterjesztett választójogi törvényjavaslat lényege az volt, hogy a rendes választási procedúra keretében, „kedvezményezett módon", mégpedig országosan minimum háromezer szavazat elérésével lehessen a nemzeti és etnikai kisebbségek jelöltjeinek mandátumhoz jutni. E törvényjavaslat azonban elbukott, mert nem kapta meg az országgyűlésben a szükséges számú szavazatot. A Kisebbségi Kerekasztal tiltakozásai eredménytelenek maradtak. így tehát az 1994. évi második többpárti országgyűlési választás alkalmával is képviselet nélkül maradtak a nemzeti és etnikai kisebbségek.
A választásokon győztes MSzP a Szabad Demokraták Szövetségével koalícióra lépve alakított kormányt, Horn Gyula elnökletével (1994. július 15-1998. május). A kormány - programja szerint - az 1993. évi nemzeti és etnikai kisebbségi törvény végrehajtását elsőrendű feladatának tekinti, s nemzetiségi politikáját nem teszi függővé az ország határain túl élő magyarok helyzetétől. Természetesnek tartja és kedvezően fogadja a kisebbségek anyanemzeteikkel való kapcsolatait. Az ország nemzeti és etnikai kisebbségeinek önszerveződését támogatja, önkormányzati szerveik kiépítését és fenntartását anyagilag is segíti. ígéretet tett eleddig rendezetlen parlamenti képviseletük megvalósítására, a választójogi törvény módosításával a következő, 1998-ban esedékes választásokra.
Az 1994 decemberében, majd 1995 novemberében tartott helyi önkormányzati választások eredményeként 163 német, 49 szlovák, 12 román, 1 ruszin, 19 szerb, 56 horvát, 6 szlovén önkormányzat létesült. E hagyományosnak tekintett hazai nemzeti kisebbségeken kívül az 1993. évi törvény által ugyancsak nemzeti és etnikai kisebbségeknek elismert bolgárok 4, görögök 6, lengyelek 7, örmények 16, s mint legnagyobb lélekszámú etnikum, a cigányok 453 önkormányzatot alakíthattak. (Ez utóbbiból azonban 32 egy éven belül megszűnt.)
1995-ben jöttek létre - február és április között - a nemzeti és etnikai kisebbségek országos önkormányzatai; az eddig létezett nemzetiségi szövetségek feloszlottak és országos önkormányzattá alakultak. Nagyjelentőségű fejlemény volt ez: a helyi önkormányzatokra támaszkodó országos önkormányzatok előtt az igazi nemzetiségi önigazgatás távlatai nyíltak meg. Gyakorlati megvalósulása mégsem egyszerű; számos nehézséget kell leküzdeni. Ezek számbavétele ma még a napi politika sikamlós talajára vezetne.
Fontosabbnak tűnik a közgondolkodás mai helyzetére figyelni a nemzeti és etnikai kisebbségi problematika tekintetében. Sok minden történt és történik egy méltányos és helyes szemlélet érvényesítésére, amely kellően értékeli a nemzetiségek múltbeli és jelen hozzájárulását a közös haza építéséhez. Ennek jegyében folyt például a magyarországi németek történetével foglalkozó harmadik nemzetközi tudományos tanácskozás 1996 szeptemberében Budapesten, s megemlékezések egész sora országszerte, az őket a második világháború után sújtott embertelen eljárások immár félévszázados évfordulója alkalmából. Mégis hallatszottak és hallatszanak olykor - a tömegtájékoztatási eszközök révén is - olyan disszonáns hangok és vélekedések, amelyek tudományosan már évek óta megcáfolt valótlanságok, előítéletek és tévhitek bizonyos továbbélésére utalnak. A legveszélyesebb azonban az, ahogyan a közvélemény a „cigánykérdésre" reagál, amely kétségkívül a legnagyobb problémát okozza, s valós tények adnak mindegyre tápot a vele kapcsolatos félelemnek és ingerültségnek, miközben oly kevés történik a cigány etnikum tűrhetetlenül megoldatlan létviszonyai jobbra változtatására.
Aki nyitott szemmel és füllel kíséri figyelemmel a közvéleményben jelentkező megnyilvánulásokat, arról is tudomást szerezhet, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló 1993- évi törvénnyel kapcsolatban nem is egy kétely él a magyar közgondolkodásban. Sokan felvetik, nem mesterkélt-e annak az a célkitűzése, hogy nem csak megállítását, de visszafordítását is vállalja az olyannyira előrehaladott asszimilációs folyamatnak, miközben az ország nemzetiséginek tekintett lakosságának nagy többsége magát magyarnak vallja, s disszimilációban egyáltalán nem tartja magát érdekeltnek. Sokan nem látják be a hazai nemzetiségekkel szemben alkalmazandó pozitív diszkrimináció indokoltságát. Helytelenítik, hogy a nemzetiségiek körét nem szűkíti le szigorúan azokra, akik magukat a legutóbbi, 1990. évi népszámláláskor valamely nemzetiséghez tartozónak vallották. Kifogásolják, hogy nemzetiségi községekként tartanak számon, jelölnek meg olyan településeket, amelyek lakossága már nagymértékben kicserélődött ill. elmagyarosodott, s hogy az ország olyan nemzetiségi intézményekre - önkormányzatok, iskolák, sajtó, stb. - áldoz súlyos gazdasági helyzetében, amelyek csak komplikálják a helyzetet, s amelyek iránt valóságos nemzetiségi igény - körükből származó megállapítások szerint is - sokkal kevésbé nyilvánul meg. Értetlenül fogadják, hogy a nézetük szerint túlbecsült számerejű hazai hagyományos nemzetiségek (németek, szlovákok stb.) mellé az új törvény nemzeti kisebbségeknek ismeri el az ország igazán maroknyi görög, lengyel, bolgár, örmény stb. lakosságát is, miközben az egyetlen igazán súlyos problémát tulajdonképpen mindenki a legalább félmilliós, a társadalomba alig integrált cigány etnikumban látja.
Mindezek alapján nem kétséges, hogy a 20. század végéhez, s egy új évszázad küszöbéhez közelítve, a magyarországi nemzetiségi politika komoly próbatétel előtt áll, s ehhez a nemzeti és etnikai kérdések felőli gondolkodásnak is le kell tisztulnia.
| |