I. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS

1. A magyarországi német nemzetiségről

A következőkben a németek tágabb értelemben vett magyarországi történetét, szokásait, életformáját, nyelvhasználatát, a Kárpát-medencében betöltött interetnikus sajátosságait kívánjuk bemutatni.

Svábbálok, színes népviselet, fúvós- és sramlizene, népitánc-fesztiválok; ez az, amit mindenki hallott és tud a magyarországi német nemzetiségről, vagy ahogyan általában mondjuk: a svábokról. Kik ezek a svábok, valóban svábok-e a szó legszorosabb értelmében?

Hutterer Miklós írja a magyarországi német népcsoportról szóló tanulmányában, hogy az újkori telepítésű németség sváb elnevezése az egész Kárpát-medencében elterjedt, a szomszéd népek nyelvében is. Pedig igazi svábok valójában csak Szatmár megyében telepedtek le - ma mindössze három falu van magyar területen. Hogyan válhatott egy ennyire elenyésző kisebbség neve a hazai németségnek eléggé általánosan használt saját elnevezésévé? Idegen népek pars pro totóalapon történő megnevezése nem ritkaság, hiszen a franciák is egy törzs, az alemann nevét terjesztették ki az egész német népre, sőt, a középkorban nálunk is egy törzs, a szász neve jelölt minden németet a bajoron kívül. A végső ok a sváb név esetében is ez. Az első telepesek nagy többsége valóban Svábföldről - Schwabenből, Württembergböl - érkezett, Ulmon át, hosszú dunai úton Magyarországra. Igen sok faluban ma is erről tanúskodik a Schwabengasse - Sváb utca elnevezés. Az ő törzsi nevük rögzült a Duna-medence valamennyi népének nyelvében, mint a török hódoltság felszámolása után érkezett német telepesek általános elnevezése. A névadó törzs maga, e tájon jobbára csak nevében él.

A 18. század nagy pestisjárványai őket tizedelték meg, másrészt ők vándoroltak tovább a Duna mentén délre, egészen Dobrudzsáig és Ukrajnába, sőt a Volga mellé és a Kaukázuson túlra. Jellemző, hogy utódaikat pl. Ukrajnában más német telepesek még századunkban is csak így hívták: die Ungarn (a magyarok), holott pontosan tudták róluk, hogy svábok. Helyükre a Kárpát medencében szinte mindenütt bajorok és frankok léptek, akik viszont az ő nevüket örökölték. A18. század még nem volt a törzsi öntudat kora, és ezek a bajorok és frankok magukról mint németekről beszélhettek csak, így a maguk részéről sem álltak ellen a rájuk kiterjesztett névnek. Nem véletlen, hogy a sváb megjelölés ellen csak ott tiltakoztak - és tiltakoznak ma is -, ahol ez a történelmi hagyományokba ütközött: Nyugat-Magyarországon és - a török előtti német településen - Nagybörzsönyben; s mivel ez a név elsődlegesen a paraszttelepeseket jelölte, tiltakozott a velük különben mindenben egyívású városi polgárság is. igy a népnév a hazai németségen belül szociális értékrendű-séget is kapott, azaz a schwäbisch (sváb) fogalmilag azonosult a bäurisch (paraszti) képzetével. Ez teszi érthetővé, hogy a sváb név a hazai németség többségének saját elnevezésévé is válhatott.

Statisztikai összesítések és becslések alapján a magyarországi németek száma mintegy 200-220 000-re tehető, ami az ország összlakosságának 2,5%-a. A hazai nemzetiségek összességében azonban még ez a szám is jelentős, hiszen valamivel több, mint az itt élő szlovákok, délszlávok és románok lélekszáma (becslések alapján együttesen mintegy 180-182 000 fő, azaz az ország összlakosságának 2,2%-a).

A mai Magyarország területén élő német népcsoport egyes rétegei a történelmi fejlődés során különböző szakaszokban és népmozgalmi hullámokban kerültek mai lakóhelyükre, így a hazai németség mai arculatának kialakulásában is különböző tényezők, illetve körülmények játszottak meghatározó szerepet. Történelmi korszakhatárt jelentett ebben a török hódoltság kora, pontosabban az országnak a török uralom alóli felszabadulása a 17. század végén.

A középkori iparosodás és városi fejlődés kibontakozásában a magyar uralkodók jelentős szerepet szántak a német kézműveseknek és kereskedőknek. A német polgár a 13. század folyamán sok magyar városban gyökeresedett meg. A tatárjárás után ez a folyamat átmenetileg még jobban megerősödött.

A magyar királyok telepítési politikája az ország belső, gazdasági érdekeiből fakadt; a német telepesek megnevezése "vendég" (hospes), ami alapvetően jó viszonyra mutat. Csak a Szentföldről kiszorult német lovagrend - amelyet határvédelmi feladat ellátása fejében engedett II. Endre megtelepedni Magyarországon - tett kísérletet arra, hogy államilag is önállósítsa magát, amiért is a király a lovagokat kiűzte az országból.

A mai Magyarország németségének csak egészen kis hányada az, amely még az Árpád-kori telepítések során honosodott meg, éspedig a nyugat-magyarországi németség (a mai osztrák határ mentén), illetve a Börzsöny hegység egykori bányavárosának, Nagybörzsönynek német lakossága, amely tulajdonképpen a közép-szlovákiai Hauland déli csoportjának maradéka. E csoport két másik német láncszeme - Vámosmikola és Szokolya -, bár a törökkort átvészelte, a múlt századra teljesen elmagyarosodott.

A mai hazai németség túlnyomó többsége tehát a török hatalom letörését követő telepítések során lelt új hazát Magyarországon. Ebben egyidejűleg több tényező összjátéka érvényesült. A hódoltság és az állandó háborúskodások következtében a megszállt országrész településeinek nem kis része elpusztult vagy elnéptelenedett, így - főleg a déli végeken - hatalmas területek, egykor gazdag termőföldek váltak ismét mocsaras vadonná. Az ország újjáépítésének első feltétele volt e termőföldek visszahódítása - a török után a természettől is. A királyi Magyarország északi részéről ugyan igen sok magyar települt ismét délre - hiszen ekkorra tehető annak a sok településnek a kialakulása, amely nyelvjárásával, népi kultúrájával ma is kirí környezetébői a Duna-Tisza közének középső szakaszán, sőt még a Bácskában is -, mégis a megtizedelt magyarság önmagában nem volt elégséges e feladat gyors megoldásához. A földbirtokos osztály ezért mindent megtett, hogy bárhonnan, de minél több munkaerőt szerezzen birtokai művelésére. A számításba vehető szomszédok közül kedvező lehetőség kínálkozott erre a Német-római Birodalomban, ahol a harmincéves háború óta - és nem utolsósorban a fokozódó feudális elnyomás következtében - ismét magasra szökött a kivándorlási láz. így mindenütt a birodalomban, de a dél- és középnémet területeken különösképpen, eredményesen folyhatott az a telepestoborzás, amelyet a magyar nagybirtokosok toborzó ügynökei folytattak. Nemcsak magánosok toboroztattak, hanem a katolikus egyház, sőt maga a királyi kamara is. Nem kis szerepet játszott az is, hogy a lutheránus és kálvinista német parasztok biztosabb menedékre számíthattak a protestáns magyar urak földjén, mint az ellenreformációtól akkor már erősebben gyötört német vagy osztrák tartományokban.

Röviddel Buda felszabadítása után, már 1689-ben megjelent az a királyi telepítési rendelet, amely a telepítés feltételeit és módozatait szabályozta. Ennek irányítására hívták életre a királyi Újszerzeményi Bizottságot (Neoacquistica Commissio), amely a gazdasági szükségből egyúttal politikai tőkét is akart kovácsolni, arra számítva, hogy a katolikus német telepesek eleve a dinasztia támaszai lesznek a kuruckodó, Habsburg-ellenes magyar nemességgel szemben. A német telepesek mellett szólt még az is, hogy többnyire fejlettebb mezőgazdasági módszerek birtokában voltak, mint a hazai lakosság.

A telepítési akció, három nagy szakaszban, lényegében az egész 18. századot átfogta. Az első szakasz (1689-1740) még III. Károly nevéhez kapcsolódik. Ekkor jöttek nagyobb számban német parasztok a Dunántúl megyéibe (Esztergom, Pest, Fejér, Veszprém, Komárom, Győr), az Alföldre (Szabolcs, Békés) és az Északi-középhegység peremvidékeire (Hont, Heves, Zemplén), de szórványosan már a Bácskába és a Bánságba is. Ekkor keletkezett - a szó eredeti értelmében is - sváb településtömb Szatmár megyében.

A telepítések második szakasza Mária Terézia korára esik. Ekkor a földesúri magánkezdeményezést egyre inkább a kamarai telepítés szorítja ki a helyéről. Az alapvető ok itt is gazdasági: a királyi kamara a koronauradalmak fellendítésére sikeres versenytársként lép fel a német paraszti munkaerőpiacon, amennyiben a telepeseknek biztosított kedvezmények (építkezési segély, több évi adómentesség) terén túllicitálja a magánbirtokosokat. Ismerünk e korból eseteket, amikor a munkaerőhiányt szenvedő földesúr hajdúi a kamara útnak indított telepeseit rövid úton lefoglalták.

Mária Terézia a betelepítés ütemének meggyorsítására 1762-ben új pátenst adott ki, amely a hétéves háború után újabb, sorsukkal elégedetlen paraszti tömegeket hozott mozgásba, főként Elzász-Lotharingiában, Badenben, Luxemburgban és a pfalzi tartományban. Ezek a teréziánus telepesek már szinte kizárólagosan a déli határvidéken állapodtak meg.

A harmadik, egyúttal utolsó szervezett telepítési akciót II. József 1782. évi pátense vezette be. Ennek nyomán főleg Pfalzból, a Saarvidékről, Frankfurt és Mainz körzetéből, Hessenből és Württembergből jöttek telepesek, zömmel ismét csak a déli kamarabirtokokra, kisebb számban máshová is, így Pest, Esztergom, Vas, Tolna, Somogy megyébe.

A telepesek nehéz sorsát a népköltészet is megőrizte. A következő népdal szövege jól jellemzi ezt az időszakot:

Die Donau fließt und wieder fließt

(Aus der Ansiedlungszeit)

 

Die Donau fließt und wieder fließt

wohl Tag und Nacht zum Meer.

Ein' Well die andere weiterzieht

und keine siehst du mehr.

AH' Frühjahr kehren d' Schwälblein zurück,

der Storch kommt wieder her,

doch die gen Ungarn zogen sind,

die kommen nimmermehr.

 

Das Ungarland ist's reichste Land,

dort wächst viel Wein und Treid,

so hat's in Günzburg man verkünd't,

die Schiff stehn schon bereit,

dort geits viel Vieh und Fleisch und G'flüg,

und taglang ist die Weid,

wer jetzo zieht ins Ungarland,

dem blüht die goldne Zeit.

 

Mein Schatz hat auch sein Glück probiert,

doch nicht zum Zeitvertreib,

und eh1 der Holler 's drittmal blüht

so hol ich dich als Weib,

und sieben, sieben lange Jahr,

die sind jetzt nun hinab,

ich wollt, ich war bei meinem Schatz,

doch niemand weiß - sein Grab.

A Duna a tengerbe folyik

(A Magyarországra település idejéből)

 

A Duna a tengerbe folyik

nappal meg éjszaka.

Hullám hullámot csalogat,

egyet se látsz már soha.

A fecske tavasszal visszatér,

gólya száll valahova,

de aki Magyarországra ment,

Nem jön már vissza soha.

 

Magyarország a leggazdagabb,

búzája, szőleje jó,

Günzburgban ez megmondatott,

készen áll mind a hajó,

sok ott a barom, a hal, a vad,

szép legelő, laktató,

aki most Magyarországba megy,

annak lesz világa jó.

 

Szerencsét próbált a kedvesem,

nem unalom vitte el,

mielőtt a bodza hármat virit,

elviszlek, párom leszel,

s eltelt hét hosszú, hosszú év,

aki megélte, tudja jól,

most keresném a kedvesemet,

de a sírja sincs sehol.

(Kalász Márton fordítása)

A hazai németség közép- és délnémet területről származott Magyarországra. Nyelvjárásaik ún. keverék nyelvjárások, jelen formájukat már az új hazaban, tehát magyar földön nyerték. A nyugat-magyarországi németség északi szárnyát a Mosoni-síkságon lakó Heidebauerek alkotják, akik nevüket a síkság nevéről (Heideboden) kapták. Tőlük délre a Sopron vidéki heáncok, ill. poncichterek élnek. Nyelvileg e terület Alsó-Ausztria folytatása, de bizonyos sajátos helyi fejlődést is megfigyelhetünk. A Rába-Lapincs köz német falvai már inkább stájer jellegűek (délbajor dialektus).

(A heánc név eredete vitatott, a népetimológia igen sok magyarázatot ismer, van, aki a német jetzt szó hietz, hienz nyelvjárási változatával, van, aki a Heinz személynévvel magyarázza; igen érdekes, hogy a heáncok vagy hiencek az egyes falvak lakói között is különbséget tesznek, a Rába-Lapincs közben élőket pummhienceknek nevezik egy anekdota alapján, amely szerint az egyik főúr látogatásakor kicsit előbb sütötték el üdvözlésére a mozsárágyúkat, mint kellett volna; a poncichterek a német Bohnenzüchter = babtermelő nevet viselik; igen sok babból készült ételt ismernek a Sopron környéki németek, kedvelt a babtorta, amelyet túróval, tejföllel ízesítenek.)

A Dunántúli-középhegység nemcsak földrajzilag, hanem nyelvjárásilag is egy keleti és egy nyugati szakaszra osztható, melyeket a Móri-árok választ el egymástól. Északon önálló Nagybörzsöny, melynek sajátos déli bajor nyelvjárása rendkívül archaikus vonásokat őriz. A Budai-hegyvidék német nyelvjárásai dunai bajor jellegűek, néhány német sziget e terület peremén azonban ki tudta vonni magát a bajor hatás alól: a Cserhát hegységben Berkenye, Szendehely és Katalinpuszta keleti frank nyelvjárást, Zebegény, Nagymaros, Kismaros, Dunabogdány meglehetősen egységes rajnai frank-dunai bajor keverék nyelvjárást beszél, ez jellemzi a Dorog melletti Csolnokot is. Buda és Pest egészen a századfordulóig a keleti dunai bajor (bécsi) köznyelv hatását közvetítette a környező német falvak felé. Pest és Soroksár sváb elemekkel vegyes bajor nyelve Dunaharaszti felvégén keresztül átmenetet képez az ottani alvégen és Taksonyban beszélt sváb nyelvjáráshoz. A Csepel-sziget német falvainak nyelvét főleg a konzervatívabb jelleg választja el a Budai-hegyvidéktől. Pilisvörösvár nyelvjárásának a rendkívül erős diftongizálás, valamint a bécsies monofftongizálódás, a beszéd nyugtalanabb dallama ad különleges jelleget a környezethez viszonyítva. Többszörös nyelvjárási rétegződés jellemzi a Vértes németségét is: a dunai bajor nyelvjárások mellett a Bakony hegység keleti peremén, valamint a velencei-hegységben elbajorosodott rajnai frank maradványokat találunk. A középhegység nyugati részén a bajor mellett rajnai frank (Kislőd, Városlőd, Bánd) és déli frank (Balaton-felvidék) nyelvjárásokat beszélnek, a délkelet-dunántúli és észak-bácskai tömb nyelvjárásai frank és sváb jellegűek. Tolna megye nagy részén egy hesseni, délen, Baranyában egy fuldaijellegűnyelvjárásterület alakult ki, amire ennek a csoportnak az elnevezése - stiffoller, száz Stift Fuldaer, Fuldaapátságiak is utal. (Sajátos kolbászkészitményük a vidék magyarságánál is stifolder néven közkedvelt.)

Somogyban erősen jelentkezik a bajor elem, főleg a szókincsben. A stiffollerek túlnyomó többsége Baranyát lakja, ettől északra keskeny sávot alkotnak csupán (Mucsi, Závod). Sváb nyelvjárást találunk a Duna menti Hajóson a tolnai Televen, Kisdorogon, Zombán, valamint - frank elemekkel ke-verten - Apar és Gyód községekben is. Teljesen magában áll a ma már Pécshez tartozó Nagyárpád allemann dialektusa. A Tokaj-Hegyalja német falvaiban a nyelvjárásokra sváb magánhangzó- és frank mássalhangzórendszer jellemző.

2. Németek a Kárpát-medencében az Andreanumtól a török hódoltság végéig

A Kárpát-medencét az őskortól kezdve különböző - elsősorban indoeurópai -népek lakták. A Nyugat-Római Birodalom Kr. u. 476-ban bekövetkezett bukását követően, Pannónia területén főleg különböző germán - longobárd, szk-ír, gepida - és szláv törzsek éltek. A Frank Birodalom keleti felében a 8-9*. század folyamán kialakuló, a későbbiekben németnek nevezett nép az Alpoktól északra élt. A németség a Kárpát-medencében nem volt őslakos népesség, ám már a 9. század folyamán megjelentek az első keleti frank nemzetségek Pannónia területén.

A frank (korai német) betelepülés többféle módon ment végbe. Egyrészt Kr. u. 800-at követően hódítóként érkeztek Pannóniába. Az avar birodalom bukása után az avarokat és más népeket visszaszorítva telepedtek meg. Másrészt a korábbi őslakos népességet lassan, fokozatosan olvasztották be.

Nagy Károly frank császár 800 körül két őrgrófságot alapított Pannónia területén - Ostmarkot és Friault -, s a két őrgrófságnak a frank birodalom keleti határainak védelmét kellett ellátnia. A frank birodalom keleti terjeszkedésének hatására frank és bajor nyelvű népesség települt be Pannónia, valamint a Nagy-Morva Birodalom területére. A 9. század folyamán kialakult korai német települések elsősorban a Balaton körül és Pécs környékére koncentrálódtak. (A települések és tájegységek német elnevezése a VI. fejezetben található.)

A 9. század végén megindult magyar honfoglalás alapjában alakította át a Kárpát-medence politikai, s egyben etnikai térképét. A Kárpát-medencében a 10. század elején, a morvák és magyarok támadásai következtében, mindkét őrgrófság elpusztult. Nagy Ottó (935-973) keleti-frank, majd német-római császár (963-973) újra alapította az Ostmark őrgrófságot. Ennek ellenére a Német-római Birodalomból az új politikai viszonyok következtében nem érkeztek frank vagy más „német" telepesek a Kárpát-medencébe. A 10. századi magyarfejedelemségben nem volt jelentősebb német népesség.

A magyar államalapítás változást hozott a német letelepedés szempontjából, s 100 év szünet után ismét nagyobb számban telepedtek meg német nyelvű „hospesek'a Kárpát-medencében. Mindenekelőtt lovagok, papok, szerzetesek és parasztok érkeztek Magyarországra, s jelentős szerepet játszottak Magyarország ezredfordulón megindult keresztény hitre térítésében. A németajkú lakosságnak fontos szerep jutott az ország katonai, politikai, egyházi és gazdasági életében. Hogy az új magyar állam életében mennyire volt jelentős a megtelepedett németek szerepe, arra a korai időkből álljon itt néhány példa.

A Kraszna és a Berettyó folyók mentén letelepült német lakosság a keleti nomád népek támadásai ellen védelmezte a Meszes kaput, amely az Alföld és Erdély találkozásánál fontos közlekedési útvonalnak számított.

1052-ben egy német várjobbágy (vitéz), Zothmund (a magyar hagyomány szerint Búvárkund), Pozsonynál a Dunán a várost ostromló német hajókat elsüllyesztette. Pozsonynak már a 11. században nagy számú német lakossága volt, ám a városjogot csak a 13. század elején kapta meg.

1074-ben Salamon király Mosón városát sógorának, IV. Henrik német-római császárnak adományozta. A császár ezt a területet német birodalmi egyházi és világi nagybirtokosoknak adta. Mosón Magyaróvárral együtt 1354-ben kapta meg a budai városjogot.

A 11. századtól Nyugat-Európa népessége rohamos mértékben nőtt, s ez a német paraszti tömegek keleti irányú, ritkábban lakott területek felé történő vándorlását indította el. II. Géza, Árpád-házi magyar király (1141-1162) uralkodása alatt kezdődött meg a német nyelvű népesség nagyobb arányú betelepülése Magyarországra. Ezen betelepülés legfőbb iránya a Felvidék, valamint Erdély volt. II. Géza király uralkodása idején a Kárpát-medencébe beköltözött németajkú lakosság mintegy 500 családot, azaz 2000-2500 embert jelenthetett. A németek száma azonban a 12. század elkövetkező évtizedeiben újabb betelepülőkkel, s a természetes népszaporulat eredményeként tovább nőtt. A betelepülések következtében a középkori Magyarországon két nagy német településterület alakult ki: a Szepesség és Szászföld/Királyföld. A Szepesség a Magas-Tátra keleti és délkeleti lejtői, valamint a Poprád folyó mentén kialakult, a szászok által lakott területet jelentette. Az erdélyi szász terület nevét a II. Géza általi királyi adományozásra lehet visszavezetni. A Királyföldet a Maros, a Nagy-Küküllő, az Olt folyók, valamint a Szebeni-havasok határolták. A német telepesek feladata a ritkán lakott területek benépesítése, az ottani földek megművelése és azok megvédése volt.

1211-ben II. András magyar király, a Szent Földről kiszorult német lovagrendet a Barcaságba (Burzenland) hívta be és telepítette le. A német lovagrend újabb német telepeseket hívott a Barcaságba, amely az Olt folyótól délre, a Brassói-havasoktól (a Törcsvári hágótól és a Tömösi szorostól) északra feküdt, s azt várak, erődített helyek rendszerévé,építette ki. Ennek hatására jöttek létre Beszterce vidékének német falvai, valamint a Királyföld mellett a bar-casági német településrendszer. Amikor azonban a német lovagrend, helyzetét megszilárdítva, az egész terület elszakítására, s egy önálló lovagi állam kialakítására törekedett, s az általa uralt területet felajánlotta a Szentszéknek, II. András 1225-ben elűzte a lovagrendet.

1224 fontos év a kárpát-medencei németség történetében, ugyanis ebben az évben a király nagy szabadságlevelében, az Andreanumban szabályozta az erdélyi szász (kizárólag a Királyföldön élő) népesség jogi helyzetét. A szabadságlevél szerint a szászok földjét a király nem adományozhatja el, s a szászok közvetlenül a király és a szebeni ispán bíráskodása alá tartoznak. Az Andreanum célja az volt, hogy a Szászváros és Bárót között lakó népek jogi egységet képezzenek. Ettől kezdve az erdélyi szászok mindig arra törekedtek, hogy a mindenkori királlyal elismertessék, s megerősíttessék az abban foglalt kiváltságaikat. A Magyarország más területein élő német népesség pedig arra törekedett, hogy az Andreanumban foglaltakat önmagára is kiterjesztesse. Az Andreanumot így szinte mindegyik magyar király megújította, pl. 1317-ben Károly Róbert (1308-1342). Nagy Lajos király (1340-1382) 1366-ban Beszterce vidékére, Zsigmond király (1387-1437) 1422-ben a Barcaságra terjesztette ki az Andreanumban megfogalmazott jogokat.

1271. november 24-én V. István, Árpád-házi magyar király (1270-1272) nagy szabadságlevelet adományozott a felső-magyarországi, szepességi német népesség számára. Ez a szabadságlevél az Andreanumhoz hasonló, sokszor azzal megegyező szabadságjogokat biztosított. A kárpát-medencei német népesség így egy általánosan érvényes szabadságjogra törekedett.

A kiadott szabadságlevelek a következő jogokat és kötelezettségeket biztosították:

1. a megyei közigazgatástól való függetlenséget,
2. a királyi hatalommal való közvetlen kapcsolatot,
3. messzemenően független bíráskodási és önigazgatási jogot,
4. az alsóbb szintű hivatalnokoknak saját soraikból történő szabad választását,
5. az egyházi személyek (papok) választását,
6. a királyi hadszervezeten belül saját, önálló csapatok felállítását,
7. kötelező szállásadást a királynak,
8. speciálisan szabályozott adókötelezettségeket és -szolgáltatásokat.

A kárpát-medencei németségen belül nem alakult ki saját nemesi réteg, ugyanis azt a magukkal hozott szokásjogok és a királyi szabályozás is megakadályozta - az alsó királyi hivatalnokok szabadon választható hivatalnokokká lettek: pl. erdélyi szász-gróf, akinek kinevezéséhez a király hozzájárulására is szükség volt. Ehhez hasonló szerepet töltöttek be a szász soltészek, akik a 12. századtól kezdve a Felvidék addig lakatlan területeinek benépesítését vezették, majd a telepes falvak bírái lettek. A megnevezés a német Schultheiß szóból ered. Számos korábbi hospes-település a királytól, egyházi és világi nagybirtokosoktól megkapta a „német" vagy „szász" városi jogot.

A középkori Magyarországon megindult városi fejlődésben a szászok meghatározó szerephez jutottak, mivel ezen települések lakossága döntő részben, egyes városok esetében teljes mértékben német volt. A városok aktívan bekapcsolódtak a politikai eseményekbe is. Az Árpád-ház kihalását követően Magyarország politikai irányítása a „kiskirályok" között forgácsolódott szét. Egyszerre több trónkövetelő is bejelentette igényét a magyar trónra. A politikai zűrzavarból a nápolyi Anjou-dinasztia tagja, Károly Róbert hatalomra kerülése jelentette a kiutat. A városok ezt felismerve, mellé álltak, s a küzdelemből is aktívan kivették részüket, pl. 1312-ben a rozgonyi csatában Kassa város polgárai bátor helytállásának köszönhetően, - döntő többségükben németek voltak - a király győzedelmeskedett az Aba családon és az őket támogató Csák Mátén. Az erdélyi szászok fejlődéséhez hasonló változásokat, vagyis a politikai autonómiára való törekvést tükrözi az is, hogy a szepességi szászok, ugyancsak 1312-ben, megalakították a Szepességi Szövetséget (Zipser Bund).

Az erdélyi szászok 1324-ben nyíltan fellázadtak a királyi hatalommal szemben. A lázadást az váltotta ki, hogy Szolnoki Tamás, erdélyi vajda, egyben Nagyszeben grófja akart lenni. A szász felkelést a szász gróf, Péterfalvi Henning (Henning von Petersdorf- Szászsebesnél 'bei Mühlbach') vezette. Péterfalvi Henning Kőhalom váránál (Repser Burg) vívott ütközetben elesett, javait felségárulás vádjával felosztották. A lázadást vérbe fojtották. Az 1324-es lázadás nem állt a gazdasági fejlődés útjába, ám a szászok által olyannyira áhított politikai, valamint jogi egység megteremtését 150 évvel elodázta, s így az csak Mátyás király uralkodása (1458-1490) idején valósulhatott meg.

A Királyföldön élő szászok területét átszervezték. Nagyszeben mellett további hét szász széket hoztak létre. A főszék Nagyszeben volt. A székek sorrendben a következők voltak: Segesvár, Szászsebes, Nagysink, Szerdahely, Kőhalom, Üjegyház, Szászváros. A 15. század végétől a hét székhez csatlakozott a Küküllő menti Medgyes és Nagyselyk szék, valamint a besztercei és a brassói kerület. A nagyszebeni szék 1464-ben megkapta azt a jogot, hogy a szék élén álló királybírát maga válassza. A többi szász szék ezen jogot 1469-ben nyerte el. Az erdélyi szászok fő királyi tisztségviselője az ún. szászok grófja, más néven a szebeni ispán (Sachsengraf- Comes Universitas Saxonum) volt, aki a Mátyás király által 1486-ban adományozott szabadságlevél alapján megalakult erdélyi szász egyetem (Universitas Saxonum Transsylvaniáé) legfőbb királyi tisztségviselője volt.

A 14. század folyamán a városok nagy mértékű gazdasági fejlődésen mentek keresztül. Ez a fejlődés elsősorban az erdélyi szász városokat érintette. Az erdélyi szász székek ebben az időben a délvidéki Szerémség mellett Magyarország legfejlettebb területének számítottak. Ezt bizonyítja a céhek számának növekedése is. 1376-ban 19 céh működött négy szász városban: Nagyszebenben, Segesváron, Szászsebesen, Szászvárosban. Ezt a fejlődést tükrözi az is, hogy Zsigmond király 1402-ben árumegállító-joggal ruházta fel Bártfa, Lőcse, Nagyszombat, Pozsony és Sopron városokat, valamint polgáraiknak az egész ország területén szabad kereskedést engedélyezett. A városok töretlen fejlődését jelzi az is, hogy 1405-ben Zsigmond király külön törvényben szabályozta a városok jogait, s még ugyanebben az évben összeállították Buda város német nyelvű jogkönyvét. A nem egységes szerkesztésben, több szakaszban keletkezett Budai Jogkönyv a nyugati városi jogok, főleg a magdeburgi jog elemeit, Buda város kiváltságleveleit, szabályrendeleteit, céhszabályait és részint szokásjogát foglalta rendszerbe. Ez a jogkönyv aztán országszerte követendő példává vált. A városok mellett a mezővárosok is lendületes fejlődésnek indultak, s mindez a magyarországi ipari, kereskedelmi fejlődést tükrözi.

A politika azonban beleszólt a kárpát-medencei német települések kialakult szerves rendszerének fejlődésébe. Zsigmond király 1412-ben a Velence elleni háború költségeinek fedezésére elzálogosította Lubló, Podolin és Gnézda szepességi városokat, a lublói váruradalmat és további 13 szepesi várost II. Ulászló lengyel királynak. A lengyel uralom alá került városok - Igló (Iglau), Leibic, Durand, Ruszkin, Béla, Ménhárd, Szepesszombat, Strázsa, Matheóc, Felka, Poprád, Olaszi és Váralja - mindvégig megőrizték korábbi önkormányzatukat és azt a tudatot, hogy Magyarország tartozékai. Visszacsatolásukra 1772-ben, Lengyelország első felosztásakor került sor.

A városok, fejlődésüknek köszönhetően, a gazdasági mellett fokozatosan politikai hatalomra is szert tettek, s az 1430-as években a városok, a rendek jogait is megkapva, részt vehettek a rendek gyűlésein, a későbbi rendi országgyűléseken is. így az 1438-as rendi országgyűlés oklevelén ott találjuk Pozsony és Sopron pecsétjét is. Ez az országgyűlés választotta Albertet Zsigmond király utódjául.

A magyarországi városok fejlődésében törést jelentettek a 14. század végétől meginduló, majd a 15. században egyre gyakoribbakká váló török betörések. A török portyái elsősorban Dél-Magyarországot és Erdélyt érintették, s így az erdélyi szász városok többször is áldozatául estek a török pusztításának. Ez az erdélyi szászokat önvédelmük megszervezésére, s egy Európában egyedülálló törekvésre sarkallta, nevezetesen arra, hogy a jó stratégiai fekvésű templomokat erődökké, várakká építsék át. Ennek eredményeként a 15. század második felére Erdélyben mintegy 300 erődtemplomból álló védelmi rendszer épült ki. Ezekből napjainkra még mindig 150 maradt fenn. A városok, s így a szászok Mátyás király személyében nagyhatalmú támogatóra leltek. Mátyás király politikájának eredményeként 1486-ban végre megvalósult az erdélyi németség két évszázados törekvése, az Andreanumban megfogalmazott szabadságjogokat az uralkodó általánosan kiterjesztette Erdély szász lakosságára. Így létrejött az erdélyi szász nemzet, szász egyetem (Universitas Saxonum Transsylvaniáé). A 16. században megindult reformáció alapjában változtatta meg a városi lakosság vallási, s ennek következtében politikai beállítottságát is. A 16. és 17. században rohamosan terjedt az evangélikus vallás a német lakosság körében, s ez olyan méreteket öltött, hogy a protestantizmus ezen ágát az akkori Magyarországon „német hitnek" is nevezték. A magyar népesség körében a protestantizmus rohamos térhódításával a református vallás lett a meghatározó, s azt pedig „magyar hitnek" nevezték el.

A vallási megosztottság mellett azonban Magyarország területének jókora részét elfoglaló török hatalom, s a velejáró megpróbáltatások jelentették a kor népessége számára a legnagyobb tehertételt. Európában a török hódítás iránya Magyarország, s azon túl a Német-római Birodalom volt. A magyar állam hadereje az 1526. augusztus 29-én lezajlott mohácsi csatában megsemmisítő vereséget szenvedett. A csatában elesett magyar királyt, II. Lajost, két uralkodó követte a magyar trónon, a magyar Szapolyai János (1526-1540), s I. Habsburg Ferdinánd (1526-1564), s ezzel Magyarország sorsa hosszú évszázadokra a Habsburg birodalomhoz kapcsolódott. A megosztott ország Buda 1541. augusztus 29-én történt elfoglalásával, érett gyümölcsként hullott a török hatalom ölébe. Ez egyet jelentett a magyar állam három részre szakadásával. A Királyi Magyarországot a Habsburg dinasztia uralta, az ország középső részét a török szállta meg, a keleti részeket, az Erdélyi Fejedelemséget török hűbér alatt magyar fejedelmek kormányozták. Az adott politikai keretek mintegy 150 éven keresztül meghatározták a Kárpát-medence politikai, gazdasági, kulturális és társadalmi fejlődését.

Az 1541-ben három részre szakított országban azonnal megjelent az a vágy, hogy a török által meg nem szállt részek - Nyugat-Magyarország és Erdély - továbbra is képezzenek szerves egységet. Az erdélyi szászok is Erdélynek a Királyi Magyarországgal, tehát a Habsburgokkal való egybekapcsolása mellett álltak ki. Így Markus Pemfflinger, a szászok grófja (Sachsengraf), Petrus Haller, a szászság szószólói is nyugati támogatásban bízva munkálkodtak. Ezen törekvés azonban, a reálpolitikához igazodóknak köszönhetően, hamarosan elbukott. Markus Pemfflinger legnagyobb ellenfele Lukas Hirscher, Brassó {Kronstadt) bírája már 1530-ban Szapolyai táborához közeledett, s rövid idő alatt, Nagyszebeni kivéve, a szászok Szapólyait ismerték el királyuknak. A török birodalom 1551-1552-es fellépése, amely az ország további részeinek megszállását eredményezte, végleg eloszlatott minden olyan reményt, amely a Királyi Magyarország és Erdély unióját tűzte ki célul. Ezután világossá vált, hogy Erdély önállóan kénytelen kialakítani saját állami kereteit. Ezen látszatönállóság az erdélyi szászok számára a szász egyetemes nemzet jogainak további kiszélesítését, azok megvédését, s egy önálló, autonóm élet megszervezését tette lehetővé. A reformáció terjedésével és Johannes Honterus (t 1560) által 1547-ben kidolgozott egyházi rend {Kirchenordnung aller Deutschen im Sybembürgerí) segítségével az erdélyi szászok kialakították önálló nemzeti egyházukat.

Erdélyben a reformáció terjedését nagyban megkönnyítette az Európában akkoriban szinte ismeretlen vallásszabadság. Erre vonatkozóan már az 1534-es medgyesi országgyűlés is hozott határozatot. A döntő lépést ebbe az irányba azonban az 1557-es, 1564-es, 1568-as és 1571-es tordai országgyűlések jelentették, ahol az erdélyi rendek elfogadták, hogy a négy bevett felekezet -katolikus, református, evangélikus és unitárius - szabadon gyakorolhassa vallását, az ortodox egyházat azonban csak megtűrték.

Annak ellenére azonban, hogy Erdély török védnökség alatt állt, az erdélyi területeket sem kerülték el a török háborúk által okozott pusztítások, s az azokat követő éhínségek, járványok. Ám a már említett körülmények hatására a fejlődés, s ezen belül a szász városok és településterületek fejlődése is megtorpant. Az erdélyi szászok azonban mindezek ellenére, több mint két évszázadon keresztül képesek voltak a concivialitas - nem szász népesség letelepedésének tilalma a szászok lakta városokban, településeken -jogát fenntartani.

Erdély mellett a Kárpát-medence legjelentősebb németnyelvű településterületei továbbra is a Szepesség és a Nyugat-Dunántúl maradtak. A Királyi Magyarország területén, a Felvidéken a 16. században a nagyfokú ércbányászatnak köszönhetően, Erdéllyel ellentétben, a városok ismét virágzásnak indultak. A gazdasági fejlődés mellett a vallási megújulás, a reformáció is döntő szerepet játszott a területen élő nemzetiségek - elsősorban a németajkú lakosság - önállóságának és saját iskolarendszerének kiépülésében és megőrzésében. A török betörések azonban a hódoltsági és erdélyi területeken kivül a felvidéki és szepességi városokat is elérték. A törökökkel folytatott állandó küzdelem mellett a 16. század második felében megindult, s a 17. századtól kezdve nagy lendületet vett az ellenreformáció. A Felvidék németajkú lakossága, vallása védelme következtében szembekerült a Magyarországot a törökkel szemben védelmező Habsburg dinasztiával. Az ellenreformáció térhódítása, s az Alföldről áttelepülő magyar népesség veszélyeztette a szepességi szászok nemzeti önállóságát. A vallási fenyegetés azonban Bocskai, Bethlen, I. és II. Rákóczi György, Thököly és II. Rákóczi Ferenc oldalára állította a szepességi szászokat (pl. a késmárki Kray Jakab, Lányi Márton, Topperczer Sámuel, Czelder Orbán brigadéros). Az ellenreformáció az 1670-es években addig soha nem tapasztalt méreteket öltött. 1673-ban Pozsonyban Alsó-Magyarország 32 evangélikus prédikátorát és tanítóját ítélték el. Egy évvel később, 1674-ben aztán Felső-Magyarország összes lutheránus lelkészét és tanítóját halálra, majd gályarabságra ítélték. Ezen tetteket Caraffa generális 1687-es eperjesi (Preschau) vérfürdője múlta csak felül. Ezek után érthető, hogy a szepességi szászok a végsőkig kitartottak a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc oldalán. Az erdélyi szászok a fejedelemség biztosította védelemnek köszönhetően megmenekültek az ellenreformáció csapásaitól, s az így megőrzött nemzeti szuverenitásukkal a háttérben a Habsburg törekvések hű támogatóinak bizonyultak.

3. A harmadik honalapítástői az Osztrák-Magyar Monarchia megalakulásáig

A török 1683-ban Bécs alatt elszenvedett veresége után a császári hadak magukhoz ragadták a kezdeményezést, s ezzel megindult Magyarország 150 éves török fennhatóság alóli felszabadítása, amely Buda 1686. szeptember 2-i visszafoglalásával vett csak igazán lendületet. Az 1699-ig tartó felszabadító háborúk Magyarországot ismételten elpusztították. A háború okozta pusztítás minden képzeletet felülmúlt. A Habsburg birodalom kiterjesztette fennhatóságát a Dunamedencére. Mindezek következtében Magyarország lakossága a 18. század elején 3,5 millióra csökkent. A háborúk okozta pusztítás és elnéptelenedés elsősorban az ország középső és déli részét, vagyis a főképp magyarok lakta területeket sújtotta, így az ország középső része szinte elnéptelenedett. A ritkán lakott területek, valamint a bizonytalan tulajdonviszonyok az ország más részeiből és az ország területén kívülről nagyszámú telepest vonzottak, s ezáltal alapjában változott meg Magyarország etnikai szerkezete. A 17. század végén megindult migráció elsősorban a délszlávok (horvátok, szerbek, soká-cok, bunyevácok) délről történő betelepedését, az egykori magyar lakosság spontán meginduló visszaköltözését, a peremterületek más etnikumainak (románok, szlovákok, ruszinok, zsidók) beköltözését jelentette.

Az ország visszahódításával szinte egyszerre jelentkezett az elpusztított területek újrahasznosítása és a gazdasági életbe való ismételt bekapcsolása, melyet azonban csak a földek termővé tételével lehetett elérni. Mindez megkövetelte a lakatlan, vagy gyéren lakott területek benépesítését. A benépesítés gazdasági okai között fontos szerepet játszott a 17. század merkantilista gazdaságszemlélete is {„Ubi populus, ibi obulus" - „ahol a nép, ott a pénz"). A gazdasági ösztönzők mellett azonban a katonai szempontok legalább olyan fontos, ha nem fontosabb szerepet játszottak, így az elnéptelenedett, határ menti területek benépesítése, mivel az ott megszervezett határőr ezredek kulcsfontosságú szerepet kaptak a török elleni védelemben. A gazdasági és katonai okok mellett még a vallási szempontok jutottak döntő szerephez a 18. században Magyarország benépesítése során. Ezen feltételek a 17. század végétől megteremtették a középkort (12-13. század) követően egy újabb német kolonizáció lehetőségét.

Gróf Kollonich Lipót kalocsai érsek 15 hónapi munka után 1689-ben nyújtotta be I. Lipót császárnak (1657-1705) Einrichtungswerk des Königreichs Ungarn c. művét, amely magában foglalta a magyar területek átfogó közigazgatási átszervezését és elnémetesítését. Az érsek úgy vélte, az egész Monarchia érdeke, hogy minden tartománya önmagát tartsa el, ezért kell Magyarországot is önálló eltartásra alkalmassá tenni: „benépesíteni és gazdaggá tenni, katonasággal, várakkal, jövedelmekkel, regálékkal ellátni". Ezen tervezetet is a merkantilizmus hatotta át. A Kollonich-féle tervezet legtöbb javaslatát nem fogadták el, ám a németek Magyarországra történő telepítését illetően az ő elképzelései valósultak meg.

A magyarok 17. századi sorozatos felkelései, a Habsburg udvar szempontjából kiemelkedő jelentőséget kölcsönöztek a magyar etnikum más nemzetiségekkel való keveredésének. Itt elsősorban a németesítési törekvések emelendők ki. Gróf Kollonich Lipót érsek említett tervezetében a következőket írta: „Magyarország vagy annak nagy része germanizáltassék, s a fonadalmakra és nyugtalanságra hajló magyar vér a némettel szelidíttessék természetes ura és örökös királya hűségére és szeretetére". A korábban felsoroltak, valamint az idézetben leírtak kiemelkedő jelentőségre tettek szert az udvar elképzeléseiben, s ezt bizonyítja az is, hogy a Kollonich-féle tervezet elutasítását követően még ugyanazon évben, 1689. augusztus 11-én jelent meg az első telepítési pátens.

A telepítéseknél mind a magán, mind az állami forma fontos szerepet játszott. A magánkolonizáció esetében, akárcsak az állam által végrehajtott telepítéseknél a gazdaság fellendítését, termelékeny mezőgazdaságot, specializálódó ipart és fejlődőképes kereskedelmet kívántak kialakítani. Az első magántelepítés 1689-ben Jány Ferenc pécsváradi apát kezdeményezésére indult meg. Ugyancsak ekkor kezdte meg a Zichy család Pest megyei birtokainak -Óbuda, Budakeszi - betelepítését. 1712-ig azonban csak spontán telepítési akciókról beszélhetünk, ám 1712-ben gróf Károlyi Sándor, Magyarország egyik legnagyobb földbirtokosa elindította a módszeresen kidolgozott és szisztematikusan végrehajtott telepítések egész sorát, amely az 1790-es évekig tartott. A bécsi udvar a belső vándorlás révén kibontakozott népességátrendeződéssel nem érhette el a kívánt célt, ezáltal ugyanis a már korábban itt élt adófizetők vándoroltak az egyik területről a másikra, s ez nem növelte az állami adóalapot. Az udvar és a magyarországi nagybirtokosok figyelme a külföld felé fordult. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy az 1722/1723-as pozsonyi országgyűlés a Cili. törvénycikkel törvényerőre emelte a betelepítést szorgalmazó magyar rendek kívánságát. Ez a törvény a belföldi kolonizáció terén ragaszkodott a jobbágyok röghöz kötéséhez, s így támogatta a nagyobb méretű telepítést kizáró földesúri jogot, emellett azonban a nagybirtokosokat arra ösztönözte, hogy külföldről telepítsenek be új alattvalókat. Az idegen országokból Magyarországra érkező telepesek - néhány elzászi francia, olasz és spanyol család mellett - döntő többségében németek, méghozzá katolikus németek voltak.

A középkori Magyarországra - Szepességbe, az erdélyi Királyföldre - betelepült németek elsősorban a Német-római Birodalom északi és középső részeiből érkeztek. Velük ellentétben a 18. század német telepesei Németország déli és nyugati területeiről származtak. A németek betelepítését a kamara és az arisztokrácia szervezte. A magyar közép- és kisbirtokosok csekély anyagi lehetőségeik miatt alig, vagy egyáltalán nem tudtak bekapcsolódni a telepítési mozgalomba, nem volt módjuk a költséges és csak nagyobb tömegek mozgatása esetén kifizetődő vállalkozásokra. A 18. századi betelepítések során a középkoriak mellett hat új, németek lakta településterület jött létre Magyarországon: 1. a Dunántúli Középhegység - Bakony, Vértes, Budai Hegység, Veszprém, Székesfehérvár, Buda, Vác, Esztergom és Pest központtal; 2. a Dunántúl délkeleti része - Tolna, Baranya és Somogy megyék területén fekvő ún. Schwäbische Türkei Pécs központtal; 3. Kelet-Magyarország - Szatmár megye Nagykároly és Szatmár központtal; 4. Szlavónia és Szerémség Eszék központtal; 5. a Bácska Újvidék központtal és 6. a Bánát Temesvár központtal.

A kamarai telepitések során a telepesek a következő kedvezményekben részesültek:

1. vámmentesség a Magyarországra történő utazás során,
2. ingyenes telek- és lakóhely biztosítása,
3. háromévi teljes és újabb három évre részleges adómentesség,
4. az államkincstár pénzén helybe szállították az építőanyagot,
5. szabad kereskedelem, a zsidó konkurencia megszüntetése a környéken,
6. a betelepülők vallási felekezetre való tekintet nélkül magukkal hozhatták papjukat,
7. a kamara költségén papi kúriák épitése,
8. a kézműveseknek 15 évi adómentesség.

A Károlyi gróf által 1712-ben megkezdett telepítés során a német telepesek a Bodeni tó és a Duna között elterülő Felső-Svábföldről érkeztek. Szatmár megyében a kezdeti nehézségek után végül 31 faluban 2072 német család -azaz mintegy 10-11 000 ember - telepedett meg. A svábok mellett svájciak, frankok és bádeniek is érkeztek erre a területre. Ennek köszönhetően itt már a 18. század folyamán kialakult egy bizonyos sváb népi öntudat, amely azonban nem volt jellemző a németek által betelepült más területekre.

A 18. század végére kialakult a magyarországi németeknek - a középkori szászok mellett - egy újabb ága, a „svábok" nemzete. Nevüket a már korábban is említett okok mellett azért kapták már a 18. században, mert Bádeni Lajos őrgróf (Jürkenlouis) sváb csapatai Buda 1686-os felszabadítását követve a Budától délre eső területek felszabadításában részt vettek és ezen terület első német telepesei a sváb csapatok kiszolgált katonái közül verbuválódtak. A „sváb" név ellen a középkori Magyarországra betelepült szászok 18. századi utódai hevesen tiltakoztak.

Szatmár mellett a Dunántúl déli részének benépesítésében is döntő szerepet játszott az arisztokrácia által szervezett telepítés. A Dunántúlnak ezen a részén, akárcsak az ország más területein néhány, a török idők előtt is uradalommal rendelkező magyar arisztokrata család mellett a felszabadító háborúk során érdemeket szerzett főnemesek és családjaik, birodalmi tábornokok kaptak itt nagybirtokokat. Tolna, Baranya és Somogy megye lakatlan területeit az Eszterházyak, a Dőry, Wallis grófok, s nem utolsósorban gróf Claudius Florimund Mercy (1666-1734) népesítették bé. Tolna és Baranya németekkel való benépesítésében meghatározó volt az a tény, hogy a délvidéki telepítés császári főmegbízottja, a Bánát első katonai kormányzója, Mercy gróf válogathatott a német telepesek között, s megtehette, hogy a Bánátban biztosított feltételeket felüllicitálva a kolonistákat magához, saját birtokaira csábítsa. Sokan, a jobb feltételek reményében, a Bánátból visszatértek az általuk korábban már átmenetileg lakott Baranyába és Tolnába. A nagyméretű betelepítés az 1720-as években indult meg, majd az 1730-as években érte el tetőpontját. Az 1720-as években, amikor Tolna benépesítése megindult, a németországi földbirtokosok nem akadályozták meg a jómódú, vállalkozó kedvű kézművesek és azon parasztok kivándorlását, akik az örökösödési jog miatt a későbbiekben nem válhattak önállóan gazdálkodó parasztokká. Ezáltal a telepítéseket szervező nagybirtokosok nem voltak rákényszerülve arra, hogy minden telepest befogadjanak, sőt megkövetelhették, hogy a bevándorlók legalább 200 forint vagyonnal rendelkezzenek. A telepeseknek ezzel az összeggel kellett gazdaságukat az új hazában felépíteniük. Ugyanis ekkor a földön és a telken kívül mást még nem kaptak, ám szorgalmuknak és kitartásuknak köszönhetően egy nem-zedéknyi idő alatt felvirágoztatták az 1700-as évek elején szinte lakatlan és elpusztított országrészt. A 18. században egyedül Tolna megyében 61 faluban, községben telepedtek le németek. A 19. századra a betelepülés olyannyira lecsendesedett, hogy ekkor már csak 5 községbe érkeztek német telepesek. A Schwäbische Türkei benépesítése szorosan egybekapcsolódott az 1722-ben megindult első nagy sváb beköltözéssel.

1718-ban a pozsareváci békével felszabadult az utolsó, 166 évig török uralom alatt levő magyar térület, a Temesi Bánság. Bécs azonban a Temesközt a rendi tiltakozás ellenére sem csatolta ismét Magyarországhoz, hanem külön katonai kormányzatot alakított ki, melynek első katonai kormányzójává Mercy grófot nevezték ki. Mercy gróf már 1719-ben részletes tervet dolgozott ki a Temesi Bánság benépesítésére. Ezen szinte lakatlan terület fontos szerepet játszott a török birodalommal szembeni déli védelmi vonal kialakításában, s így egyben fontossá váltak a gazdasági úpszervezés és újjáépítés szempontjai is. Az udvar egészen 1778-ig tartotta közvetlen irányítása alatt a Temesközt, s így itt az állami, kamarai telepítési politika volt a meghatározó. A német kolonisták nagyarányú, a kamara által szervezett magyarországi betelepítése 1722-ben vett nagy lendületet, s hogy ez a politika nagyobb sikereket érjen el, az irányítást kiemelték az állami bürokrácia keretéből és két közigazgatási hivatalnokot bíztak meg a vezetésével. Mercy gróf tervei alapján a német telepeseket már meglévő községekbe kellett letelepíteni. Ez azt jelentette, hogy állami pénzen falvakat építettek fel, melyeket mérnöki pontossággal megtervezett utak, terek, házak és telkek alkottak. Rendeletben írták elő, hogy egy sváb falunak minként kell kinéznie. Eszerint a falu főterén kellett a templomot felépíteni, melyhez egy paplak és egy iskola is csatlakozott. Minden utcában nyilvános kutat kellett fúrni, s emellett a falu főutcáját 18-20 öl szélesre kellett kiépíteni. A telepesházak két szobából és egy konyhából álltak, s a házakat számmal kellett ellátni. A terv előírta, hogy minden faluba olvasáshoz, íráshoz és zenéhez értő iskolamestert, valamint megfelelő számú kézművest kell küldeni.

A telepesek a 18. század folyamán annyi földet kaptak, amennyit családjukkal képesek voltak megművelni. A Bánátban egy paraszti uradalom 24 katasztrális hold szántóból, 6 katasztrális hold mezőből, 3 katasztrális hold legelőből, valamint 1 katasztrális hold építési területből és kertből állt. Emellett az építkezésekhez támogatást, gazdaságuk felszereléséhez állatokat, takarmányt, gazdasági szerszámokat, továbbá takarmány- és pénzelőleget, beruházási kölcsönöket, az odautazáshoz pedig pénzt kaptak.

A földek, telkek kimérése után megkezdődött a Temesközt szinte elborító mocsárvilág lecsapolása, a folyók szabályozása. A rendkívül mostoha körülmények szinte elképzelhetetlen nehézségek elé állították az odaérkezőket. A Béga folyó szabályozásával kialakítottak egy hajózható csatornát, mely Temesvárt kötötte össze a Tisza és Duna révén Béccsel, s ez egyben az egyik legfontosabb közlekedési útvonallá vált. A mezőgazdasági termelés terén a betelepülőket modern gazdasági módszerek alkalmazására, nemesített, nagyobb hozamú gabona- és növényfajták bevezetésére ösztönözték. Ugyanezen célt szolgálta az is, hogy az udvar itáliai szakembereket hívott a Temesközbe, valamint mintagazdaságokat hoztak létre, s a gazdáknak szakkönyveket adtak a kezébe. Bécs a mezőgazdaság mellett az ipari termelés kiépítését is szorgal-mázta, s ezt helyi manufaktúrák alapításával próbálta meg elérni. Dél-Magyarország betelepítése három nagy hullámban ment végbe. A német telepesek első hulláma III. Károly német-római császár (1711-1740) uralkodása alatt 1722-1726 között tetőzött. Ekkor az ideérkező mintegy 15 000 telepes 46 települést népesített be. A telepesek a Köln, a Majna menti Frankfurt, Strassburg és Trier által határolt Rajna-vidékről érkeztek Magyarországra. Bécs az 1720—   1730-as években még megtiltotta a protestánsok letelepítését a Temesi Bánság területén, nehogy a vallási tolerancia az állami hatalmat gyengítse. A betelepedésnek az 1737-1739 között kirobbant török háború és a nyomában fellépőjárványok vetettek ideiglenesen véget.

A második nagy hullám mintegy 20 évet váratott magára. Az 1756-1763 között dúló hétéves háborút követően az uralkodó, Mária Terézia királynő (1740-1780) 1763. február 25-én kiadott rendelete indította el az 1763-1773   közötti második hullámot. Az uralkodónő pátensében felszólította a hétéves   háború kiszolgált katonáit, hogy telepesként költözzenek Magyarországra. A Bánát katonai kormányzója gróf Ferdinand Alois Kolowrat tábornok volt, aki Mercy politikáját folytatva megpróbálta a telepeseket főleg a Temesközbe csalogatni. Mivel azonban Mária Terézia a Temesi Bánságot büntetőkolóniává tette, ahová Bécs a birodalom nemkívánatos polgárait száműzte, ide deportálták a zendülö parasztokat, a hadifoglyokat (porosz stb.) és hadirokkantakat, ezért a Magyarországra érkező telepesek inkább elkerülték a bánáti földeket. így vált az 1763-ban megindult betelepülés elsőszámú célpontjává ekkor a Bácska. A 18. század második felében Európa szerte megnőtt a német telepesek iránti érdeklődés: Poroszország, Oroszország és Spanyolország is német lakosokat próbált meg területére csábítani. Az így megindult nemzetközi verseny végül oda vezetett, hogy a bécsi udvar, ellentétben az 1720-1730-as évek telepítési politikájával, megszüntette a vallási korlátozásokat. A protestáns német lakosság megnyerését tovább ösztönözte az a tény is, hogy a Német-római Birodalom fejedelemségei, arisztokratái nagymértékben akadályozták elsősorban módosabb alattvalóik elköltözését. Mindezek következtében a Magyarországra érkezett telepesek nagyobb része a szegényebb rétegek közül került ki, s ez szükségessé tette a nagyobb mértékű állami segítséget. Az egyre nagyobb számban érkező nincstelenekkel szembeni védekezésül az udvar megkövetelte, hogy a bevándorlók legalább 200 forintnyi vagyonnal rendelkezzenek. Ez az összeg Bácskában 500 forintra emelkedett.

1763 és 1773 között 40 000 német telepes érkezett Dél-Magyarországra, köztük nagy számban telepedtek le bányászok, kőfaragók, vas- és rézművesek Stájerországból és a Szepességből is. Annak ellenére, hogy a telepítés főiránya a Bánát és Bácska volt, sokan Tolna és Baranya megyét választották új lakóhelyül. Tolnában, 1767-ben már több mint 75 000 német (13 200 csa-. Iád) élt. A kincstárnak a telepítés 1763-1772 között évente 200 000 forintjába került. A bevándorlás csúcspontja 1768-1771 között volt, amikor közel 17 O00 német érkezett Lotaringiából, Trierből, Elzászból, a Fekete-erdőből, Baden-Badenből, Svábföldről, Tirolból és Svájcból. A hatalmas kiadások miatt az államköltségen való telepítést Mária Terézia 1773-ban leállította. A magán úton; történő betelepedés még egy-két évig tartott, majd az is lecsendesedett. A Temesi Bánságot végül Mária Terézia 1778-ban uralkodói rendelettel visszacsatolta Magyarországhoz, s ezzel megnyílt az út a Bánátból addig kitiltott ma-; gyár betelepülők előtt is.

Néhány évi szünet után az új uralkodó, II. József (kalapos király 1780-1790) 1782. szeptember 21-én kiadott pátenslevele alapján a kamara költségén történő telepítés ismét megindult, s ezzel kezdetét vette a harmadik hullám, az ún. „der große Schwabenzug", amely 1782-től 1787-ig tartott. AII. Jó. zsef-féle telepítés a magyarországi németek összes településterületét érintet te, amelynek során a családok állami költségen a házon kívül egy pár ökröt, két lovat és egy tehenet kaptak a gazdálkodáshoz szükséges kocsival, ekével és boronával együtt. AII. József-féle telepítés közel 4 000 000 forintjába kerül az udvarnak, s ez kétszeresen meghaladta a Mária Terézia idején végrehajtót! telepítés állami kiadásait. A harmadik hullámmal több mint 7600 német család költözött Magyarországra, s közülük mintegy 6000 a Temesközbe. Így 1790 ben már több mint 70 000 német telepes élt Dél-Magyarországon. Magyaror. szág 18. századi betelepítésével alapjában változott meg a Kárpát-medence etnikai térképe, míg a 15. század végén az ország 4—4,5 millió lakosának 80i 85%-a volt magyar, addig a 18. századi 3,5 millióról 9,2 millióra nőtt népes ségnek a felét sem érte el a magyarság aránya. A betelepítések eredménye ként a 18-19. század fordulóján 1,1 millió német élt Magyarországon, s ez szám a kárpát-medencei zsidókat is beleszámítva - mivel jiddisül beszéltek, németekhez számították őket - elérte az 1,3 milliót. Ugyancsak a betelepíté sek eredményeként a középkori német településterületek veszítettek jelentő ségükből, s a magyarországi németség számára a korábban általuk nem la kott országrészek váltak meghatározóvá. A benépesítéssel kialakult zárt német településterületek -Így például a Schwäbische Türkei, vagy a Bánát egyes részei - révén egyes megyékben a németajkú lakosság számaránya meghaladta az 50%-ot. A 19. század végén így Nyugat-Magyarországon {Burgenland) átlagban a lakosság 65%-a (42-88% között) volt német. Tolnában és Baranyában (Schwäbische Türkei) ez a szám elérte a 67%-ot (39-81% között). Magyarország déli részén ez az arány már valamivel kisebb volt. Bácskában a 44%-ot, Temes megyében a 42%-ot, Torontál megyében a 48%-ot érte el. Északon, a Tátra (Szepesség) és Fátra hegységek (Turóc, Nyitra és Bars megyék) vidékén ez a szám 37%, illetve 31% volt.

A 18. századi betelepítések azonban nemcsak az ország népességének nemzetiségek szerinti megoszlását változtatták meg, hanem alapjaiban alakult át az ország képe is. A történeti és néprajzi kutatások egyértelműen bebizonyították, hogy a magyarországi németség fejlettebb építészeti és gazdálkodási módszereket alkalmazott, egyben rugalmasabb szemléletű volt, mint a magyar, vagy a többi kárpát-medencei etnikum.

A német falvak már külső képükben is eltértek a magyarokétól és a többi nemzetiségétől. Falvaik rendezettebbek voltak. Mázaik sorban az utcákra néztek, a szalagszerű telkeket a ház tengelyére merőlegesen épített pajták kettéosztották. Előfordult, hogy pajtáik olyan hosszúak voltak, mint amilyen széles maga a telek, és a végükkel összeépített gazdasági épületek a falut két oldalról szinte bezárták. Egy Bél Mátyás korából fennmaradt leírásból ismerjük a 18. századi német házat: Jk németek csinosabban épitkeznek, mint a magyarok. Nem kedvelik a sövényfalat: a gerenda-, kő- vagy téglafalat szeretik. S akár kö-, akár faházat építenek, arra törekednek, hogy ne csupán használható, hanem egyúttal a legkényelmesebb legyen a lakásuk."

Erről tanúskodik Tessedik Sámuel leírása is. Tessedik az 1784-ben megjelent A parasztember Magyarországon című művében báró Harruckern János nagybirtokos telepítési tevékenységével kapcsolatban így irt erről: „...Ez a békességet tűrőúr tudott utat és módot találni, hogy Magyarországnak tartományibul is, úgymint Sváb-Frank és Rajna kerületibül is ide embereket hívott... mindenféle nemzet, magyar, német, tót, rác és oláh barátságosan bevétetett... Ez az úr igen kevés adót és robotot kívánt tőlük... Ott, hol azelőtt 50-60 esztendőkkel egy füstös gulyás gunyhó, valami török ferdő, örmények szállása s majorja állott, ott mostanság 500, 600, 800 és 1000 házakbul álló helységek vágynak..."

A Magyarországra betelepült németek az életről vallott szemléletmódja is gyökeresen eltért a Kárpát-medence többi népének szemléletétől. A németek eszményképe a szorgalmas, beosztó, takarékos, céltudatos, vállalkozó polgár volt. Ellentétben a magyarokkal és a délszlávokkal, az asszonyok is kivették részüket a gazdasági munkából. Különösen jellemző volt rájuk szorgalmuk és munkabírásuk.

A18-19. század fordulója térségünkben egybe esik a nemzeti ébredés, a nemzeti megújulási mozgalmak kezdetével. Ez mindenhol kulturális, nyelvi síkon jelentkezett először, igy nem csoda, hogy II. József nyelvrendelete, amely a németet kívánta a birodalom államnyelvévé tenni, a nem németajkú népek körében heves ellenállásba ütközött, s végeredményben ösztönzést adott a saját kultúra, nyelv ápolásához. Ezen megújulási mozgalmak, ha bizonyos fáziskéséssel is, Magyarország valamennyi nemzetiségénél jelentkeztek. Az egymást keresztező nemzeti törekvések kezdettől fogva magukban hordozták a 19. század nemzetiségi ellentéteinek csíráját. A soknemzetiségű Magyarországon a magyarság alkotta a legnagyobb nemzeti csoportot, bár aránya az 1787-es népszámlálás alapján nem érte el az abszolút többséget (Magyarország 9,2 millió lakójából csak 3,4-3,7 millió, vagyis 37-40% volt magyar, 60-63% valamely más nemzetiséghez tartozott). A nagy francia forradalom és a polgári fejlődés gondolatköréből eredő saját nemzetállam megteremtésére irányuló magyar törekvésekkel szemben a nemzetiségek mindinkább védekezésbe szorultak.

Ellentétben a többi nemzetiség kibontakozó és egyre szélesedő nemzeti mozgalmaival a magyarországi németséggel kapcsolatban általánosan elmondható, hogy e szempontból szinte az egész 19. században mozdulatlan volt. Ennek magyarázataként számos tényező sorolható fel: a németség az országban szétszórtan lakott, részei nem egy időben telepedtek le, eltérő jogállásúak voltak - a középkorban érkezők döntő többségükben rendi privilégiumokkal rendelkező városi polgárok voltak, míg az újkori telepítések eredményeképpen a kevés iparos mellett elsősorban földművesek jöttek, akik jobbágyként éltek. A diaszpóra-szituáció és az eltérő társadalmi helyzet egyrészt nem tették lehetővé az egységes fellépést, másrészt a 18. század során, Hl. a 19. század elején érkező sváb telepesek még nem érték el az öntudatosodás szükséges fokát, egyébként is még egyelőre gazdasági létük megteremtésével és biztosításával voltak elfoglalva. A városok középkori eredetű német polgársága ugyanakkor már az asszimiláció első fázisába érve - pozícióját féltendő -inkább a magyar érdekű és tudatú nemességgel és vármegyével összefogva, magyar patriótának érezte magát. A 18. századtól német polgár és magyar nemes között - főleg a felső-magyarországi területeken, és a Dunántúlon is -már megindult a társadalmi és személyi, családi összefonódás, amely a nevek magyarosításában is megmutatkozott.

Eltérő helyet foglalt el ebben a tekintetben az erdélyi szászság, amely a középkorban szerzett autonómiáját lényegében továbbra is megőrizte. A szászság öntudata azonban sokkal inkább a középkori rendi privilégiumokhoz kötődött, mintsem hogy modern polgári értelemben a hazai németség nemzeti mozgalmának irányt mutathatott volna. E sokféle -elsősorban a nemzeti piac kialakulását akadályozó területi - széttagoltság következtében azonban, amelyben a magyarországi németséget alkotó osztályok és rétegek végül is a magyarországi társadalom különböző, sokszor egymással ellentétes törekvéseihez, erőihez kapcsolódtak, a hazai német etnikum nemzeti mozgalmának legfontosabb alapfeltételei eleve hiányoztak. Ehhez hozzájárult az is, hogy a magyarországi németség viszonyla-, tában a nemzeti különállás és nyelvprobléma soha nem volt olyan éles. A német volt ugyanis az összbirodalom igazgatási nyelve, s így a többi népnél olyan nagy szerepet játszó nyelvkérdés hiánya semlegesítette a német értelmiséget.

Josef Puksch, tolnai espereslelkész példáját lehet említeni a német értelmiség állásfoglalására még a reformkort megelőző időből. Puksch emlékiratot nyújtott be a bécsi kormányzathoz, amelyben a magyar nyelvnek a közéletben, az oktatásban és az egyházi életben való erőszakos, a német rovására történő terjesztését, valamint a német nemzetiségű állampolgárok hivatalokból való kiszorítását tette szóvá.

Magyarországon a reformkor (1825/30-1848) kezdetével válik a kulturális megújulási mozgalom politikai mozgalommá. A magyar polgári átalakulás sajátossága, hogy a hazai polgárság gyenge volt - és mint láttuk nagyrészt nem magyar etnikumú - ahhoz, hogy az átalakulás élére állhasson. Ezért a polgári érdekeknek a feudális termelési viszonyok között deklasszálódással fenyegetett polgárosodó nemesség vált a zászlóvivőjévé. A hazai német polgárság jelentős része csatlakozott a magyar polgári-nemzeti mozgalomhoz, melyért cserében az önálló magyar nemzeti piac kivívását, önnön gazdasági érvényesülését remélte, de ez elmagyarosodásának lehetőségét is magában hordozta. Jellemző, hogy míg a század elején Debrecen kivételével valamennyi szabad királyi város lakossága nagyrészt német volt, addig a 30-as évekre a városi polgárság elma-gyarosodása jelentősen előrehaladt, elsősorban a magyar nyelvterületen fekvő városokban, Szegeden, Pécsett, Székesfehérvárott, Győrött, valamint az ország központjában: Pest-Budán. A nagy léptekben növekvő Pest és Buda lakossága gyorsan magyarosodott. Budának az 1840-es évek végén 30 000 német és 7500 magyar lakosa volt, Pestnek 30-30 000 magyar, ill. német. Ezzel szemben lassúbb volt a polgárság elmagyarosodása az ország nemzetiségi peremterületein elhelyezkedő városokban, így Pozsonyban, Sopronban, a Szepességben, Eperjesen, Temesvárott stb., s szinte érintetlenül hagyta a sváb falvakat. Hölbling Miksa, baranyai orvos írta 1845-ben a svábokról: J\ német nép életmódja map minden kivétel nélkül a földművelés. A háztartásra szükséges élelmet, gabonát, burgonyát, melly főágát teszi a német tápiájának [sic], kukoricát, babot, lencsét, bort, stb. mindegyik maga termeszt" Ezzel egyidejűleg azonban a német nemzeti öntudat is bontakozni kezdett, bölcsői a pozsonyi Német Kör és a soproni Német Társaság voltak. Tobias Gottfried Schröer (1791-1850) a pozsonyi evangélikus líceum tanáraként üdvözölte, hogy a latin helyett a magyar lett a hivatalos nyelv. Úgy vélte, hogy' Magyarország nem magyar népei nem rendelkeznek nemzeti karakterrel, ezért pártolta a magyarosítást, ha az nem erőszakkal történik. Schröer köréhez tartozott Eduard Glatz (1812-1889), aki 1845-től a Pester Zeitungot szerkesztette. Ö is támogatta a magyarosítást addig a pontig, amíg az nem sérti más nemzetek érdekeit. Szerinte az egyszerű embereket mindenhol az anyanyelvükön kell tanítani.

Az öntudatosodás magas fokán álltak az erdélyi szászok. Széles körű iskolahálózattal, a szász történelem, irodalom és hagyományok feltárását és ápolását szolgáló egyesületekkel és tudományos igényű folyóiratokkal rendelkeztek (Verein für Siebenbürgische Landeskunde 1842, Siebenbürgische Quartalschrift 1790). A magyarosítás elleni küzdelmük összefonódott azonban középkori eredetű kiváltságaik körülbástyázásával. A reformkor kiemelkedő szász alakja Stephan Ludwig Roth lelkész. Tevékenysége rendkívül sokoldalú, a gazdasági, kulturális és iskolai életre egyaránt kiterjedt. Mint pedagógus Pestalozzi követője, közgazdászként 1845-ben létrehozta az Erdélyi Szász Mezőgazdasági Egyesületet. Határozottan szembeszállt a magyar nemzeti mozgalommal.

Az erdélyi és magyarországi németség olyan jelentős képviselői mellett, akik - mint a fent említettek - ragaszkodtak nemzetiségükhöz, szép számmal voltak, akik nem tudtak ellenállni a magyar liberalizmus, történelem, irodalom és nyelv vonzerejének. A magyarországi német polgárság ezen rétegének magatartására jó példa Pulszky Ferenc felesége, a bécsi bankárlány, Walter Teréz, aki bár magyarul egy épkézláb mondatot sem mondani, sem leírni nem tudott, lelkendezve írta naplójába: „Mindenem, amim csak van, Magyarországé." A szintén Pulszky köréhez tartozó Henszlmann Imre, egy kassai német kereskedőcsalád sarja, a Vierteljahresschrift aus und für Ungarn c. folyóiratában, a magyar liberálisokat is túlszárnyalva állt ki a magyarság ügye mellett. Tudatosan vállalta a magyarsághoz történő asszimilációt a szepességi Hunfalvy Pál {Paul Hunsdorfer), aki a magyar nyelvtudomány egyik első jeles alakja, ill. öccse, a híres földrajztudós Hunfalvy János (Johann Hunsdorfer). A tudományos igényű magyar irodalomtörténeti kutatás a budai - német származású -Toldy (Schedel) Ferenccel kezdődik.

A magyarországi németség az 1848-as forradalom alatt nem képviselt egységes álláspontot. Nagy többségükben üdvözölték a márciusi forradalmi eseményeket. Ez különösen igaz a városok liberális német polgárságára. Tartózkodóbb magatartást mutatott a német polgárság hagyományokhoz jobban kötődő része. A budai németek körében 1848 márciusában nagy volt a lelkesedés. Döbröntei Gábor javaslatára a budai hegyvidék német neveit átkeresztelték magyarra. Tavasi Lajos, szepesi német származású tanár a Pesti Divatlap korabeli tudósítása szerint pohárköszöntöjében a következőket mondta: „Magyarország polgárai között nincs német; vannak németajkúak, ezek is mind magyarok". „Óh, hogy dobogott a szívünk, volt-e szebb dolog ezekben a napokban, mint magyarnak lenni?" - írta később a márciusi eseményekre visszaemlékezve egy pozsonyi német kereskedő. A császárhoz való hűség és a magyar forradalom iránti lelkesedés természetesen nem zárták ki egymást. Temesvár német polgárai kezdetben a forradalom oldalán álltak. Amikor azonban a király feloszlatta a magyar országgyűlést, érvénytelennek nyilvánítva annak rendelkezéseit, s megkezdődött a fegyveres harc a magyar kormányzat és az udvar között, Kossuth ellen fordultak. Az erdélyi szászok nagy része, Nagyszeben vezetésével, szembe helyezkedett a magyar forradalommal és szabadságharccal. A nézeteltérések már Erdély és Magyarország uniójának kérdésében felszínre törtek. Csak Brassó polgársága támogatta egyértelműen az uniót. Végülis a kolozsvári diétán 1848. május 30-án a segesvári és brassói szász követek agitációjának köszönhetően, ill. a magyar patriotizmussal átitatott tömegektől való félelmükben a szászok is megszavazták a két „testvérha-za" egyesülését. Szeptemberben, amikor úgy látszott, hogy a fegyveres konfliktus elkerülhetetlen, a szász képviselők Elias Roth kivételével lemondtak országgyűlési mandátumaikról. A Szászföld az ellenforradalom bázisa lett, Puchner, az erdélyi császári seregek főparancsnoka, a szász városok köré csoportosította haderejét. Bem tábornok azonban 1849. március közepére kiszorította Erdély egész területéről az osztrák és az időközben behívott orosz csapatokat. A magyarok által felállított rögtönítélő bíróságok egyike kivégeztette a fentebb már említett Stephan Ludwig Rothot, aki az osztrák uralom alatt kormánybiztosi tisztet vállalt. Emellett azonban a szászok között is találunk olyan személyiségeket, akik a magyar szabadságharc oldalán harcoltak, [gy például Maximilian Leopold Moltke, a Kronstädter Zeitung c. újság kiadója, az erdélyi néphimnusz költője, vagy a brassói Anton Kurz, aki Bem hadsegédeként a nyár folyamán harcban esett el.

A szabadságharc a sváb parasztság számára az első olyan nagy történelmi élmény volt, amikor a magyar hazafiság érzése közvetlenül érintette meg. A soknemzetiségű Délvidéken az ottani sváb települések is sokat szenvedtek az 1848 nyarán kirobbanó szerb felkelés következtében. Különösen Fehértemplom térségében került sor a felfegyverzett szerb határőrök és az otthonaikat védő sváb parasztok között heves összetűzésekre. A sváb községekben toborzott nemzetőrök magyar parancsnokság alatt számos figyelemre méltó sikert értek el. A Bergmann-zászlóalj nagyrészt svábokból állt. Damjanich János parancsnoksága alatt is sok sváb harcolt. Róluk emlékezik meg Kossuth Lajosjóval később, emigrációban írt levelében, hogy amikora 3. zászlóalj 6. századának cibakházi szemléjén Damjanich megkérdezte a katonákat, hogy ugye svábok, a következő volt a válasz: „Igenis méltóságos tábornok úr, mi svábok vagyunk, de magyar svábok!" Klapka György tábornok is dicsérte a svábok kitartását, akik az ő irányításával védték Komárom várát. A honvédsereg kötelékében három német légió harcolt: a bécsi és a tiroli magyarországi német önkéntesekből egészítette ki sorait, a Halálfejes Légió számára elsősorban a Szepességben, Felső-Magyarországon, ill. Sopron és Pest környékéről toboroztak. A cipszerek külön önkéntes csapatokat is felállítottak. Bem tábornok 1849 májusában szervezte meg a bánáti német honvédzászlóaljat.

A szabadságharc katonai vezetésében is szép számmal találunk németeket. Bánsági sváb családból származott Klapka György, ugyancsak német származású volt Vetter Antal, a honvédség főparancsnoka, Stein Miksa tábornok, Bayer József az ugyancsak szepesi szász származású Görgey Artúr vezérkari főnöke. Az Aradon kivégzett 13 tábornok közül is öten birodalmi, ill. hazai neme- tek voltak: a pozsonyi születésű Aulich Lajos, a Turóc vármegyei Lahner György, a birodalmi német Leiningen-Westerburg Károly, a bécsi Pöltenberg Ernő, a zombori Schweidel József. A Habsburg-udvarnak a hazai németség magatartá-sa miatti csalódottságát fejezte ki Haynau egyik kiáltványa: „... kegyetlen csaló-dás volt, hogy azok, akik nyelvükben, szokásaikban németek, ugyancsak részt vettek a magyar köztársaság agyrémszerüépületének megalkotásában."

A szabadságharc folyamán, ill. után lépett fel a magyarországi németség először önálló nemzeti követelésekkel. Az 1849. márciusi oktrojált alkotmányt követően Stadion gróf felkérte Pest német városbíráját és a soproni polgármestert, hogy a birodalom újrarendezésével kapcsolatban ismertessék elképzeléseiket. Ezek a javaslatok azonban még nem mentek túl a német nyelv használatának helyi szinten való biztosításának követelésén, s egyáltalán nem foglalkoztak a svábság igényeivel. A bácskai és a bánáti svábság első spontán nemzeti akaratnyilvánításának tekinthető az ún. bogárosi (1849. október, szerző Josef Nowakkat. plébános és iskolamester), ill. zsombolyai (hatzfeldi) (1849. november, szintén Nowak a szerzők egyike) petíció. Ezek előzménye az volt, hogy a szerbek a Bácskát és a Bánátot is magában foglaló szerb vajdaság felállítását követelték. A svábok petícióikban azt kérték, hogy ügyeiket a közigazgatás, igazságszolgáltatás terén egy - az erdélyi szász gróf mintájára - sváb gróf irányítása alatt önállóan, német nyelven intézhessék. Mint ismeretes, a bécsi kormányzat Magyarország területi egységét- a birodalmi centralizáció eszméjének jegyében - megszüntette, s az újonnan létrehozott közigazgatási egységek egyikeként Temesvár székhellyel felállította a „Szerb Vajdaság és Temesi Bánság"-ot. Mivel ezen, új közigazgatási egység hivatalos nyelve a német lett, így az ott élő nemzetiséigek közül a svábok nyertek a legtöbbet. Gazdasági és kulturális fejlődésük új impulzusokat kapott. Ez az ún. „aranykorszak" azonban csak az 1860-as októberi diploma kiadásáig tartott, amikor a korábbi magyar megyei igazgatást ismét visszaállították. Másrészt a német polgárság liberális része mindezek ellenére is a magyarság ügyével rokonszenvezett. Magyar nadrágot kezdtek hordani, s sokan viseltek Kossuth-szakállt. Az októberi diplomával az erdélyi Szászföld is visszanyerte 1852-ben elveszített autonómiáját.

Az abszolutizmus tarthatatlansága a Habsburg Birodalom nemzetközi kudar, cai következtében egyre nyilvánvalóbbá vált. A birodalom nagyhatalmi státuszának megőrzése érdekében az udvar, a német-osztrák katonai, hivatalnoki vezető körök a birodalom második legerősebb nemzetiségével, a magyarral megegyezve, létrehozták a dualista Osztrák-Magyar Monarchiát. A monarchiát alkotó két állam a közös diplomácián, hadügyön kívül önálló lett. A birodalom két fele között tízévenként megújított pénzügyi- és vámunió a tőke és a munkaerő szabad áramlását tette lehetővé, ami a gazdasági élet soha nem látott fejlődését biztosította. A soknemzetiségű Magyarországon az állam és a nemzetiségek viszonyát az 1868. évi nemzetiségi törvény (44. tc.) kívánta rendezni. A törvény, amely liberális alapelvekre épült, az egységes és oszthatatlan magyar nemzet elvéből indult ki. Az államnyelv a magyar, de a törvény a nemzetiségek számára is biztosította az anyanyelv használatát az alsófokú oktatásban, a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban; engedélyezte nemzetiségi társulatok, egyletek fölállítását. A törvény tehát a területi integritás fenntartásával az egyéni jogok mellett kollektív jogokat is tartalmazott. Nemzetiségi törekvéseket a nagypolitika szintjén ugyan nem engedett érvényesülni, azonban a gazdaság és a kultúra terén lehetővé tette saját etnikai, lokális érdekeik érvényesítését, meglévő szervezeti kereteik továbbéltetését. Az 1868. évi nemzetiségi törvényből a valóságban azonban kevés valósult meg, nem készült el végrehajtási utasítása sem. A nemzetiségek elégedetlenek voltak a törvénnyel, később annak betartásáért is hareojniuk kellett.

4. Az ipari fejlődés korában

A magyarországi kapitalista fejlődés munkaerő-szükségletét a magyarság nem tudta biztosítani. A munkaerő utánpótlásban a hazai nemzetiségeknek és a külföldről, elsősorban Ausztriából és Németországból érkező szakmunkásoknak óriási szerep jutott. 1890-ben a gyári munkásoknak csak 45%-a, 1910-ben 56%-a volt magyar anyanyelvű. A németek száma Budapesten 1869-1900 között megnégyszereződött.

1900-ban a lakosság 23,6%-át tették ki. 1910-ben a budapesti németeknek csak 27%-a született Budapesten, 42% vidékről jött, a többi Ausztriából, Németországból. A németség elsősorban a szakmunkásságot képezte. Kialakultak az ún. német iparágak. 1890-ben az építőiparban a cserépfedök 49%-a, a kőművesek 40%-a, a kőfaragók 41%-a, az üvegesek 24%-a német anyanyelvű. A másik hagyományosan német iparágban, a fémiparban az öntöknek 45%-a, az esztergályosoknak 36%-a, a bádogosoknak 29%-a volt németajkú. Magas százalékos arányt képviseltek Budapesten a német anyanyelvűek a szolgáltatások terén is: cukrászok 55%, vendéglősök 42%. A német szakmunkásság szerepét támasztja alá, hogy mintegy 69 iparág szókincse német.

Feltétlenül párhuzam vonható a 18. századi sváb betelepítések és a 19. századi külföldi németajkú szakmunkások Magyarországra települése között. Mindkét esetben a németség a megfelelően képzett munkaerőben hiányt szenvedő magyarországi munkaerőpiacon, mint a szakértelem letéteményese jelent meg. A németek részesedése az ipari és (kisebb mértékben) a kereskedelmi vállalkozók körében is magas volt. Jellemző, hogy az 1873-as világkiállításon az 1956 magyarországi kitüntetett közül 1044 német alapítású vállalkozás volt. Igy például: Schlick (vasöntöde), Rock (eke), Dreher és Haggenmacher (sör), Hofherr-Schrantz (cséplőgépek), Kühne (mezőgazdasági gépek), Bohn-Drasche (cíerép, tégla), Schuler, Riegler, Müller (papíráruk), Kugfer (cukrászat) stb. 1910-ben a 19 milliós Magyarországnak mintegy 10%-a volt német. A németségen belül több mint 1 milliós lélekszámot tett ki a parasztság. A kézművesek, ipari munkások és bányászok együttesen megközelítőleg negyedmillió főt számláltak. Közülük az önálló kis- és nagyiparosok száma közel 83 ezer fő volt. A német értelmiség létszáma ekkor közel 7 ezer főre tehető.

Az a tény, hogy a hazai munkásság jelentős részét a németek adták (a német nagyipari munkások száma egynegyedét tette ki az ott dolgozó magyar munkásokénak), és hogy a német munkások nagyrészt a szakképzett, s így az öntudatosabb réteghez tartoztak, magyarázza a német nyelvű munkások vezető szerepét a 19. század utolsó harmadában kibontakozó magyarországi munkásmozgalomban. Az első szocialista szervezet, az Általános Munkásegylet megalakításában kiemelkedő szerepet játszott Ihrlinger Antal, egy fiatal, németajkú, Sopronban született nyomdász. Az első munkás szervezetek sajtóorgánumai többnyire magyarul és németül is megjelentek (Általános Munkás Újság -Allgemeine Arbeiter-Zeitung, Népszava - Volksstimme). A munkásgyűléseken általában németül és magyarul egyaránt beszéltek. A modem szocialista pártnak tekinthető Magyarországi Szociáldemokrata Párt megalakításában és vezetésében úttörő szerepe volt az ugyancsak német származású Engelmann Pálnak. A párt 1906-ban Országos Német Bizottságot hozott létre.

A svábok által lakott országrészekre - mint ahogy az egész országra általában - a mezőgazdaság és ebből következően a paraszti agrártársadalom túlsúlya volt a jellemző. Kiemelkedett a Délvidék, amely a közép-európai gazdasági térség éléskamrája volt. A szántóföldi termelés és az állattenyésztés mellett a bányászat, a kereskedelem és a kézműipar számítottak a németek legfontosabb tevékenységei közé. A bánáti búza európai hírnévnek örvendett. A búza mellett a Bánságban és a Bácskában kukoricát, zabot, árpát, komlót, répát, takarmánynövényeket és - főleg saját fogyasztásra - zöldséget termeltek. Á zöldségtermesztés a Dél-Dunántúlon, valamint Budapest térségében öltött nagyobb méreteket. A Bánát életében különösen jelentős szerepet játszott a dohány. A bácskai svábok voltak a fő kendertermelők. Apatinban alapították az első magyarországi kenderfeldolgozó gyárat. A Dél-Dunántúlon, a Bánátban és a Bácskában az állattenyésztés is fontos volt: főleg lovat, szarvasmarhát és sertést tartottak. Kisebb jelentőséggel bírt a juhtenyésztés, valamint a méhészet és a baromfitartás. A mezőgazdasági termeléssel szorosan összekapcsolódott a kézműipar. A németek aránya általában magasabb volt a különböző ipari tevékenységek terén mint a magyaroké és a szerbeké. Az ipari üzemeket szövőgyárak, kenderfeldolgozó üzemek, tégla- és cserépgyárak, gőzmalmok, cukorgyárak képviselték. Kőszén-, ill. ércbányászat a Pécs környéki szénmedencékben, ill. a Bánátban Resicabánya központtal folyt.

A gazdasági gyarapodást a svábok jóléte is visszatükrözte. A korábbi generációk szorgos munkája a 19. század második felére meghozta gyümölcseit. A sváb települések új arcot öltöttek, rendezettek, tiszták voltak. Nagyobb házak épültek, az utcákat lekövezték. A sváb településeket vasúttal és új utakkal kötötték össze. A templomok is megszépültek. A régi iskolákat bővítették, újakat építettek. Egyre több mezőgazdasági gépet használtak. Egyesületek, egyletek alakultak, a mezőgazdasági képzés fokozottabb figyelmet kapott. Magyarországon továbbra is a sváb paraszt alkalmazta a legfejlettebb termelési eljárásokat.

Az asszimiláció vizsgálatánál megkülönböztethetünk erőszakos és természetes asszimilációt, attól függően, hogy spontán módon történik-e az idegen szokások, nyelv felvétele, az érzelmi azonosulás, vagy pl. az államhatalom eszközeivel kísérlik meg a meglévő, a nemzetiséget megjelölő különbségek megszüntetését. A dualizmus korában Magyarországon az asszimiláció mindkét formája tetten érhető. Általánosságban elmondható, hogy a korszak elején a természetes asszimiláció dominál, majd a századforduló táján a természetes asszimiláció mellett fokozottabban kimutatható, hogy az állam az asszimiláció folyamatát gyorsítani igyekezett.

A zsidóság után a németség volt a leginkább „hajlamos" az asszimilációra. Az asszimiláció szinterei elsősorban a városok voltak. Fényes Elek adatai szerint 1839-ben a 126 magyarországi város lakosságának 47%-a magyar. Ez a szám 1910-re ugyanezekben a városokban 70%-ra emelkedett. Amíg például Budapest lakossága öt és félszeresére, addig a magyarok száma tizenháromszorosára emelkedett. 1910-ben a budapesti németek 42%-a nem a fővárosban született, elsősorban a Bánságból, vidéki városokból érkeztek. Az 1880 és 1910 között elmagyarosodott egymillió főből 400 000 volt német. Az államot működtető középosztályhoz tartozni akaró németek gyorsan elmagya-rosodtak. Az államnyelv ugyanis magyar volt. Ez a középosztály felismerte, hogy magyarnak, a magyar kultúra képviselőjének lenni, megélhetést biztosít. A 19. század második felétől a sváb parasztgazdaságok megindultak a tőkés fejlődés útján. A paraszti munka mind nagyobb részét végezték cselédek. A gazda maga paraszt-úrnak kezdte érezni magát. Gyermekeit iskoláztatta, hogy azok „deutsch-magyaren"-ként a falu vezető rétegébe kerüljenek. Magyarul beszélni és érezni egyet jelentett az előkelőséggel. Jellemző, hogy Szatmár megye sváb falvaiban éppen a legmódosabb családok körében jött leginkább divatba a magyar nyelv. Ezáltal ugyanis gyermekeik könnyebben tanulhattak tovább, s úgy érezték, felemelkedhetnek az „úri", a „Herrisch" rétegbe. A svábság gyors magyarosodásához az úgynevezett törzsöröklési rendszer is hozzájárult. Eszerint a birtokot nem osztották fel a fiúk között, azok, akik nem kaptak földet, magasabb iskolába vagy az iparba kerültek. Igy kikerülvén falujuk zártságából - magyar családokba való beházasodás révén -, előbb vagy utóbb beilleszkedtek a magyarság soraiba. A magyarországi németek asszimilációját az egyházak is előmozdították. Az evangélikus erdélyi szászok kivételével önálló egyházszervezetük nem volt. A svábság háromnegyed része a római katolikus felekezethez tartozott, amely - mintegy államvallásként - mindig is a magyarosodást patronálta.

A hivatalos magyar politika célja a magyar nemzetállam megteremtése volt, ezt azonban egy hosszabb folyamat eredményeként, 100-150 évben gondolkodva kívánták elérni. Az asszimilációnak az állam részéről történő gyorsítása az oktatás terén jelentkezhetett. Az írni-olvasni tudás terén a németek a zsidók mögött a második helyen álltak. 1900-ban 67%-uk, 1910-ben 70%-uk tudott írni és olvasni. (Ugyanez a magyaroknál: 61%, ill. 67%). A német tannyelvű népiskolák száma 1880-ban 867,1900-ban 383. Középfokú oktatási intézményeik csak az erdélyi szászoknak voltak (7 gimnázium és két reáliskola). A magyar nemzetiségi politikával kapcsolatban megállapítható, hogy azokkal a nemzetiségekkel, amelyek teljes társadalmi struktúrával, kulturális intézményrendszerrel, saját anyagi bázissal rendelkeztek - mint pl. az erdélyi szászok -, sokkal toleránsabban bántak, mint a szervezetlenebb nemzetiségekkel. Az asszimilációnak azonban csak egyik oldala a nyelvi asszimiláció, bár kétségkívül a leginkább vizsgálható. Sokkal nehezebben ragadható meg az eltérő szokások, munkarendek egymásra hatása. Ebben a vonatkozásban a németség legalább annyit adott a többi nemzetiségnek, mint amennyit azoktól kapott.

A nemzetiségek érzékenységét súlyosan sértették az olyan rendelkezések, mint pl. az 1898-as törvény, amely színtiszta nemzetiségi területeken is a községek magyar nevét tette hivatalossá, vagy mint az 1907-es törvény (lex Apponyi), amely előírta, hogy a nem magyar tannyelvű iskolákban a magyart olyan mértékben kell tanítani, hogy a negyedik osztály befejezése után minden tanuló magát szóban és írásban magyarul érthetően ki tudja fejezni.