| |
Egy nemzeti kisebbség létének meghatározásához alapvető, ha nem egyike a legfontosabb ismérveknek, nyelvállapotuk, mindenkori nyelvhasználatuk és kódválasztásuk, ill. az abban megnyilvánuló stratégiáknak a leírása, megértése. Sokak szerint a kisebbség egy adott nyelvállapota határozza meg a kisebbség asszimilációjának mértékét. Vitathatatlan, hogy a nyelv, a nyelvhasználat és a kisebbségnek a nyelv(ek)hez való viszonya az egyik legfontosabb fokmérője annak, hogy a kisebbség létét meghatározzuk.
A magyarországi német kisebbség esetében nincs könnyű dolgunk, hiszen egy kb. 300 éve magyar környezetben élő kisebbségről van szó, amelynek nyelvi és identitásbeli állapotát a történelem viharai és természetszerűen saját belső fejlődésük törvényszerűségei alakították olyanná, amilyennek most látjuk és leírhatjuk.
Történeti előzmények
A 18. század folyamán tervszerű kamarai és magánföldesúri telepítések révén Magyarországra érkező németek különböző közép és délnémet - elsősorban rajnai-frank-hesseni illetve bajor-osztrák - nyelvjárásokat beszéltek. Az új hazában, összetett nyelvi kiegyenlítődési folyamat révén csiszolódtak egységes, ún. keveréknyelvjárássá, az ugyanazon településen élő németek egymástól eltérő nyelvjárásai. Ezek a helyi nyelvjárások - melyek kialakulásuk óta csak csekély mértékben változtak - töltötték be a magyarországi németek túlnyomó többségénél egészen a 20. század elejéig az elsődleges kommunikációs eszköz szerepét. Egy nyelvjárások felett álló regionális köznyelv megléte és valószínűsíthető ad-hoc használata - a hazai németség életformája és alacsony mobilitása miatt - egyrészt időszakos alkalmakhoz, másrészt nemekhez kötött volt. Olyan, az egyes faluközösségek határain túlmutató aktivitások, mint a lányok szolgálóként más településeken eltöltött hónapjai, ritkábban évei, valamint a férfiak vásárokkal kapcsolatos tevékenysége és katonai szolgálata nyújthattak csak igen behatárolható alkalmakat egy ilyesfajta nyelven belüli kiegyenlítődésre. Noha a német irodalmi nyelv írott és beszélt formában egyaránt jelen volt mind az oktatásban mind a szószéken, ismerete a magyarországi németek túlnyomó többségénél inkább receptív mint produktív módon jelentkezett.
A magyar nyelv a múlt század második fele óta mind nagyobb hatást és nyomást gyakorol a magyarországi németek kommunikációjára. Ez egyrészről a hazai német nyelvjárásokba beépülő magyar kölcsönszavakon keresztül jelentkezik, másrészt a magyarországi németek mind biztosabb és átfogóbb magyar nyelvismeretében és ezzel összefüggésben a magyar nyelv használatában nyilvánul meg.
Kisebbségek, nyelvszigetek esetében a többségi nemzet - esetenként más, környező kisebbségek - nyelvéből való szókölcsönzés, az évszázados egymás mellett élés természetes velejárója. A magyarországi német nyelvjárásokban is találunk magyar jövevényszavakat, köztük számos olyan korai átvételeket is, melyek teljes mértékben alkalmazkodtak az egyes német nyelvjárások hang- és formarendszeréhez. A jövevényszavak egy része gazdagította a német nyelvjárások szókincsét, ide elsősorban olyan átvételek tartoznak, melyek a betelepülő németek számára addig ismeretlen - nem ritkán speciálisan magyar - tárgyakat, fogalmakat, tartalmakat jelöltek. A kölcsön-szavak másik része azonban - szoros összefüggésben kiemelkedő használati frekvenciájukkal - kiszorított egy meglévő azonos, vagy hasonló jelentésű német nyelvjárási szót. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ez a jelenség főként 1945 után válik mind általánosabbá. Jellemző módon igen sok az átvétel az evés-ivás (pl. gulyás, paprikás, pogácsa, lekvár, palacsinta, kalács) valamint a ruházkodás (pl. bakancs, bunda, köpönyeg, gatya, bekecs, csurák) tárgykörében. A magyar nyelvből való szókölcsönzés érdekes módon a paraszti alapszókincset sem hagyta érintetlenül, ennek hátterében elsősorban bizonyos gazdasági szükségszerűségek által irányított nyelvi alkalmazkodási folyamatok húzódnak meg (pl. vásárok). Háziállatok megnevezései mellett (pl. kacsa, kakas, bika, csikó) a magyarországi német nyelvjárásokban általánosan elterjedtek voltak bizonyos magyar állathívogató és -terelő szók (pl. hess, pi, kuc, boci, gyí). Ugyanígy általánosnak és igen réginek mondható az a jelenség, hogy a hazai németség, hasonlóan a többi magyarországi kisebbséghez, háziállatainak magyar neveket ad (pl. Betyár, Bimbó, Daru, Tündér, Csillag, Bundás, Tisza).
A hétköznapoknak - elsősorban szókölcsönzésben lecsapódó - jobbára helyi specifikus gazdasági, valamint szélesebb értelemben vett kulturális szükségszerűségei mellett a múlt század utolsó harmadától egyre inkább átfogó és többrétű gazdasági, szociális és politikai folyamatok - mint az iparosítás, az urbanizáció, a közlekedési hálózat mind teljesebb kiépülése és ezekkel összefüggésben a növekvő mobilitás, az anyanyelven való oktatás visszaszorítása, valamint a társadalmi felemelkedés minden formájának magyar nyelvtudáshoz való kötése, hogy csak a legfontosabbakat említsük - határozzák meg a hazai németség nyelvhasználatát és azon belül a magyar nyelv egyre fokozódó térnyerését. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a magyar nyelv hatása 1945-ig nagymértékben függött bizonyos területi, településpolitikai és földrajzi adottságoktól: szórványtelepüléseken, nagy városok, ipari centrumok vonzáskörzetében, illetve a jelentős közlekedési útvonalak mentén ez a folyamat gyorsabban és teljesebb mértékben ment végbe, mint területileg összefüggő, zárt településtömbökben, vagy elzártabb településeken.
A magyarországi németek nyelvhasználata 1945-től napjainkig
Az 1945-ös év a magyarországi németek nyelvhasználata és - ezzel szoros összefüggésben - önazonosulása tekintetében igen fontos vízválasztó. A második világháborút követő évtizedek nyelvi, nyelvhasználati és tudati folyamatainak alakulását különböző sokrétű, egymással több szálon is összefonódó folyamatok befolyásolták. Egyrészről bizonyos, csak a magyarországi németséget érintő politikai, gazdasági és jogi retorziók - többek között kitelepítés, internálás, vagyonelkobzás, jogfosztottság, az anyanyelv használatának tiltása -, másrészről olyan általános politikai és gazdasági folyamatok fejtettek ki negatív hatást, mint a mezőgazdaság kollektivizálása és ezzel egyidejűleg az egyéni parasztgazdaságok felszámolása, az urbanizáció és az iparosítás folytatása, a valamikori zárt faluközösségek felbomlása. Ezen események és tények következtében az összlétszámát illetően a háború előttinek kevesebb mint a felére csökkent németség lehetőségei anyanyelvének használatára erősen beszűkültek, ugyanakkor jelentősen megnövekedett azon hivatalos és privát szituációk és nyelvhasználati szférák aránya, ahol a csak magyar államnyelvet lehetett, vagy kellett használniok. Az adott korszakot fémjelző, elsősorban politikai és gazdasági folyamatok mellett azonban a magyar nyelv domináló hatásához jelentős mértékben hozzájárult a német nyelvjárások és a magyar nyelv közötti, többszörösen aszimmetrikus viszony. E két kommunikációs eszközben a beszéltnyelvi, elsősorban hétköznapi kommunikációs szituációkban teljesítőképes német nyelvjárások konfrontálódtak, egy a kommunikáció minden síkján teljes kiépítettséggel rendelkező magyar (irodalmi és köz-) nyelvvel. Fokozta a magyar- nyelv "térhódítását" az a tény is, hogy a magyarországi németségnél - az anyaországgal, ill. az anyanyelvvel való szorosabb kapcsolatok híján - a német helyett a magyar nyelv vette át és töltötte be az ún. "Hochsprache", az irodalmi, ill. a standardnyelv szerepét, valamint jelenti a német nyelvjárások számára a modern tartalmak kifejezésére és megjelölésére szolgáló innovációs nyelvet.
A magyarországi németek nyelvhasználatában három kommunikációs eszköz játszik struktúraalkotó szerepet, jelesül a helyi német nyelvjárások, a német irodalmi nyelv és a magyar nyelv. Egy ilyen bonyolult struktúra esetében igen érdekes, de ugyanakkor meglehetősen összetett kérdés az egyes kommunikációs eszközök egymáshoz való viszonya és a beszélők hozzájuk kapcsolódó érzelmi és tudati beállítódása. Egy 1996-97-ben készített reprezentatív felmérés egyik kérdése - a három kommunikációs eszköz minőségi és mennyiségi mutatok által definiált helyiértékét pontosabban meghatározandó - az anyanyelv fogalmának meghatározására, illetve az anyanyelv és az időben első, valamint második nyelv esetenkénti konkrét megnevezésére vonatkozott. Az anyanyelvre vonatkozó, sok bizonytalansági tényező által fémjelzett válaszokat a bennük meghatározó szerepet játszó azonosító jegyek és vezérmotívumok alapján, a következő csoportokba oszthatjuk: van, aki a szülői házzal és az abban legtöbbet beszélt nyelvvel azonosítja az anyanyelvet, van, aki az időben elsőként tanult nyelvet tekinti annak, mások az általuk legjobban beszélt nyelvet, és vannak, akiknél egyfajta Magyarországgal, mint hazával a magyarokkal és ezen keresztül a magyar nyelvvel szembeni lojalitásból kiindulva történik az anyanyelv meghatározása. A válaszokban nagyfokú bizonytalanság rejlett. A legtöbb válaszban ezek a kategóriák, illetve motívumok együttesen szerepeltek, valamint - és ez főként a két legidősebb generációnál volt jellemző - különbséget tettek a jelenlegi és a múltbéli helyzet között, hogy tudniillik régebben egy német nyelvjárás volt az anyanyelvük. Mivel azonban kevés alkalmuk Van ennek használatára és gyakorlására és mert a magyar nyelv adja meg nekik a teljes kommunikációs magbiztosságot, ma már a magyar nyelvet tekintik anyanyelvüknek. Igen érdekes az a jelenség, mely főként a középső és fiatalabb generációknál fordult elő gyakran, hogy még annak ténye is feledésbe merült, hogy a szülői ház által közvetítetten a helyi német nyelvjárást sajátították el. A fennálló helyzet bonyolultságára utal az a tény is - hogy még egy utolsó aspektust kiragadjunk ebből a bonyolult témakörből -, hogy a legidősebb generációk sok képviselője a magyart adta meg anyanyelvként, a nemzetiségi hovatartozás tekintetében németnek vallja magát, az elsőként elsajátított nyelvnél pedig a német nyelvjárást szerepelteti. A magyarországi németek nyelvhasználatában a következő folyamatok látszanak kikristályosodni. A helyi német nyelvjárások mindinkább visszaszorulnak, a legidősebb generációtól a mind fiatalabbak felé haladva ismeretük és használatuk graduálisan csökken. Míg az idősebbak sok helyütt általában még aktívan beszélik, addig a fiatalabbaknál - már a középső generációknál is - egyre inkább csak egy mind beszűkültebb értési szintet dokumentálhatunk, sok esetben sajnos azt sem. A történeti áttekintésben már érintett földrajzi, településpolitikai és urbanizációs tényezők nyelv(járás)megőrző, illetve annak ellenében ható szerepe az anyanyelv megőrzésében is mérhető különbségeket eredményez. A Budapest környéki német települések esetében ugyanis - ellentétben a dél-magyarországi kompaktabb és kiterjedtebb németek lakta településblokkal - a nyelvjárásnak, mint aktív kommunikációs eszköznek eltűnése sokkal előrehaladottabb. Míg Dél-Magyarországon a középső és -ritkábban ugyan - de a fiatalabb generációk egyes képviselőinél is kimutatható a nyelvjárás értése, mely nem ritkán aktív nyelvhasználatban is megnyilvánul, addig a Budapest környéki falvak esetében ez szinte kizárólag csak a legidősebb generációnál volt tapasztalható.
A nyelvjárás visszaszorulása és helyenkénti teljes eltűnése mellett a német irodalmi nyelv mind nagyobb térnyerése és presztízsnövekedése az a másik jelentős tényező, mely főként a nyolcvanas évek végétől jelentősen befolyásolja és gazdagítja a magyarországi németek kommunikációs aktivitásait és repertoárját. Igen sokan sajnálják, hogy nem beszélik már szüleik, nagy-szüleik nyelvét és ennek hiányában azt gyermekeiknek sem tudják átadni. Sokan ebből kiindulva - egyfajta pótcselekvésként is talán - igen nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy gyermekeik legalább iskolai úton elsajátítsák a német nyelvet. Statisztikai kimutatások szerint a magyarországi németség körében - az országosan vezető angollal szemben - messzemenöleg a német a legnépszerűbb, iskolai keretek között választott idegen nyelv. Ebben a folyamatban természetesen szerepet játszik a német nyelv általános nemzetközi presztízse, valamint az a tény, hogy a német nyelvtudás gazdasági faktorként is konvertálható az európai munkaerőpiacon. A német standardnyelvnek ez a kiterjedt hatása azonban elsősorban a fiatalabb generációknál tapasztalható, ami egy a német nyelven belül bekövetkező esetleges kódváltás kérdését és ezzel összefüggésben annak egy modern időknek megfelelő magyarországi német identitásra kifejtett hatását is felveti.
A magyar nyelv a kommunikáció minden szintjén az elsődleges nyelv szerepét tölti be. Nemcsak a nyilvánosság nyelve, hanem a privát szférából is egyre inkább kiszorítja a nyelvjárást. A magyar nyelv használati frekvenciáját növelik a már több generáción keresztül adatolható vegyes házasságok, ahol a németül nem beszélő partnert, illetve rokonokat kirekeszteni nem akarván, automatikusan a magyar válik a hétköznapi kommunikáció nyelvévé, valamint az a tény is, hogy ma már nem lakik több generáció egy fedél alatt, így a nyelvjárás nagyszülők által» esetleges továbbadása nehézkessé válik, vagy egyáltalán nem következik be. Az idősebbek a nyelvjárás átadásának tradíciójában bekövetkezett törést és ezzel együtt a magyar nyelv javára bekövetkezett nyelvi váltást általában a háború utáni, valamint az ötvenes-hatvanas évek diszkriminációira vezetik vissza, ami bizonyos generációknál kiegészül azzal a félelemmel, hogy a gyerek egy nyelvjárásban eltöltött primer szocializáció után, egy a magyar nyelvre alapozott iskolarendszerben jelentős hátrányokkal fog küszködni.
Az itt csak vázlatosan érintett problémák is jelzik, hogy a magyarországi németek nyelvi jelene és nyelvhasználata több szálon futó, rendkívül összetett. képet mutat. Hogy a felvázolt folyamatok az adott lehetőségek és kihívások között hová vezetnek, illetve milyen mértékben befolyásolják őket a nyolcvanas évek vége óta a kisebbségpolitikában is végbement változások, azt a kö- vetkező évek és évtizedek fogják eldönteni.
A hazai németek nyelvjárásai századunkban, főleg a kitelepítés után fokozatosan háttérbe szorultak. Mindig is gondot jelentett a nyelvjárás a mindennapi kommunikáció szűkebb régión túli esetekben. A bajor, a sváb, a frank (rajnai és keleti frank) nyelvjárások egy-egy nagyobb régióban kiegyenlítődnek, de a nyelvjárást beszélők nem nagyon ismerték a német irodalmi nyelvet. Már a 19. század második felében a nyelvi rétegződés sajátosan alakult: egy-egy település helyi nyelvjárást ismert, a nagyobb régiókban (Nyugat-Magyarország, Budai hegyvidék, Balaton felvidék, Tolna, Baranya) kialakult egy regionális nyelvjárás, átvéve számos elemét a felnémet adminisztráció nyelvének. A Hochsprache - irodalmi nyelv - szerepét azonban a német irodalmi nyelv nem tudta betölteni (kivéve az egyházi használatát) s a szigethelyzetben élő kisebbségekhez hasonlóan, a németek esetében is a magyar irodalmi nyelv, ill. köznyelv vette át ezt a funkciót. Nyelvjárás és irodalmi nyelv kapcsolata tehát sajátosan alakult a hazai németeknél. A magyarsággal való évszázados együttélés, a német iskolázás hiánya, az elszakítottság a német köznyelvtől befolyásolták ennek a sajátos nyelvi rétegződésnek a kialakulását. Századunk a nyelvjárást beszélők számára a nyelvvesztés korszaka. Az ismert történelmi okok miatt a nyelvjárás 45 után 15-20 évig teljesen visszaszorult a szűk közösségekbe, s az ún. belső identitástudat részévé vált. Idegenek előtt ritkán használt kommunikációs eszköz lett. A nyelvoktatás sem számolt ezzel a helyzettel és a 60-as években nem épített a dialektofon tanulókra.
Az elmúlt években számos dolgozat, felmérés készült a németség nyelvhasználatát illetően. A vizsgálatok a nyelvszociológia, a kontakt-nyelvészet legújabb módszereit alkalmazva egyéni kommunikációs szituációkat is átfogtak. Szinte valamennyi tanulmány hasonló következtetésre jutott, a német nyelvjárás még él az idős generációk nyelvhasználatában korhoz, nemhez, szituációkhoz kötve. Az irodalmi nyelvet az iskolában kell megtanulni.
A nyelvjárás megléte, használata függ a település regionális elhelyezkedésétől, nyitottságától avagy zártságától, valamint a településen élő közösség sajátosságaitól. A német nyelvjárást, mint kommunikációs eszközt
A magyarországi német kultúra gyökerei visszanyúlnak a legrégebbi időkig, így a német irodalomnak is igen régi hagyományai vannak hazánkban. Ez a hagyomány a folytonos és folyamatos újrakezdést jelentette tájainkon, mivel az országot ért történelmi megrázkódtatások fokozottan sújtották a német nemzetiséget, akárcsak a többi kisebbséget. A szépirodalom ezért csak lassan alakulhatott ki a tágabb értelemben vett írásos kultúrából, hiszen csak generációk munkája és esztétikai kultúrája teszi lehetővé az irodalmi érték megjelenését.
Magyarország területén felfedett első írásos emlékeket régészeti ásatások során a népvándorlás korából találták. Az előkerült rövidke feliratok rovásírással készültek különböző germán nyelveken, s leggyakrabban az írással díszített tárgy viselőjének nevét őrizték meg az utókornak, avagy mágikus szavakat, varázslatokat tartalmaztak. A Frank Birodalom eme emlékei azonban elhalványultak, s csak évszázadok múltán, a 13-14. századtól találkozunk újabb német nyelvű szövegekkel a Kárpát-medencében, amikor is megjelent a folymatos írásbeli kultúra és nyolcszáz éve, mind a mai napig, kisebb-nagyobb törésvonalakkal, bátor újrakezdéssel életben maradt.
A középkor évszázadaiban a német irodalom emlékei a magyar királyi udvarhoz kapcsolódnak: az uralkodók nemcsak telepeseket, kereskedőket, kézműveseket, bányászokat hívtak a történelmi Magyarország legkülönbözőbb vidékeire, hanem tudósokat és költőket is. Munkáik jórészt elvesztek ugyan, egyes írók emléke is elhalványult, de az időbeli távolság miatt elszenvedett veszteséget az irodalomtudomány mégis rekonstruálta. E korai idők irodalmi élete, írásbelisége Pukánszky Béla a Geschichte des deutschen Schrifttums in Ungarn (A magyarországi német írásbeliség története) című összefoglaló művében kél új életre: a magyarországi német kultúra gyökereinél jónéhány osztrák származású írót találunk, akik rövidebb-hosszabb ideig tevékenykedtek a királyi udvarban, s létrehozták a hazai német irodalmiság első műveit. Említsük meg talán legelőször Pefer Suchenwirt költészetét, aki a hagyomány szerint még magyarul is tudott, noha ez nem bizonyítható. Suchenwirt fontos művet írt Nagy Lajos királyról Von Chunik Ludwig von Ungerlant címmel. A koraújfelnémet nyelvű, hosszú verses elbeszélés a lovagi világ fényes emlékét tartalmazza, dicső képet festve a magyar királyi udvarról, a daliákról és szép udvarhölgyeikről. Hasonló, bár lazább kapcsolatban volt Magyarországgal Oswald von Wolkenstein is, aki azzal dicsekedett, hogy "huss lernte ich majerul", azaz hipphoppra elsajátította a magyar nyelvet, de ö már nem irt hosszan itteni tartókodásairól. Heinrich von Mügeint, valamint Ottokar von Steiermarkot még ily laza szálak sem kötötték Magyarországhoz, de mindenesetre hosszas krónikáikban jelentős fejezetekben mesélik el a magyarság viselt dolgait. Mindkettőben ellenérzések élnek a magyarokkal szemben, akik a finom német lovagi-udvari szokásokat nem sajátították el kellőképpen. Bár ezen írókat ma tulajdonképpen osztrák költőkként tartjuk számon, műveikkel, illetve magyarországi tartózkodásukkal erősítették az éledő kortárs helybeli német irodalmat.
Roppant érdekes színfolt ebben az udvari világban Helene Kottannerin bécsi polgárasszony naplója a 15. századból. A Sopronba férjhez ment asszony érdekes élete során az arisztokratáknak a magyar koronáról folytatott perpatvarába cseppent, s kalandos körülmények között Székesfehérvárra csenve a Szent Koronát, úrnője vezényletével megkoronázhatták a még kisded királyt. Naplója az események és társadalmi szokások érdekfeszítő krónikája, szélesre festett társadalmi tabló tárul az olvasó elé, de megismerhetünk egy bátor és okos asszonyt is.
A Magyarországon született vagy élő és alkotó német humanisták újabb lökést adtak a nemzetiségi kultúrának és irodalomnak. Johannes Regio-montanus, Johannes Reicherstorffer, Nikolaus Schricker, Stefan Taurinus-Stieröchsel a Német-Római Szent Birodalom alattvalóiként kerültek Magyarországra, s ha nem is tartoztak az európai elit első vonalába, műveikben bemutatták a világ számára a hazai eseményeket; sok hazai írástudónak is sikerült a humanisták szellemi elitjébe bekerülnie, említésre méltó Lorenz Koch von Krumpach, Johannes Sommer, Valentin Wagner és Jakob Piso neve. A kor szokásához híven latinul írt munkáik akkor mindenkit elérhettek, akit érdekelt Európa délkeleti csücske. Johannes Sommer például külföldi barátai unszolására írta meg a Dózsa-felkelés történetét, az antik ideál alapján tobzódva vérben és ékes beszédben. Élmény olvasni Dózsa ceglédi beszédét, a parasztvezér gondolatai gyújtó hangon szólítják meg az olvasót. Talán egyetértett az író ezekkel a gondolatokkal? De nem csak a társadalmi feszültségeket tudta az író megörökíteni: elborzasztó képsorokban írja le Dózsa halálát is tűzkoro-nával, emberhús-evéssel együtt. Az esztétikai szépség a fennkölt és a borzasztó keveredéséből áll össze ebben a műben. A humanisták latin nyelven írott szövegei ma sajnos a nyelvi problémák miatt nem épülhettek be elevenen a köztudatba.
A reformáció kora magával hozta a hazai német polgárság kulturális térnyerését. A korábban visszahúzódó polgárok aktívan működnek közre a szellemi kultúra megteremtésében és mozgásaiban. Elég csupán Hess András budai nyomdájára utalnunk; a reformációt Németországból főleg kint tanult papok hozzák, akik nem nemzetiségi, hanem vallási meggyőződésből, legjobb hitük szerint alakították a szellemi életet: a német származású, nevezetesen erdélyi szász Dávid Ferenc és Heltai Gáspár tevékenysége az egész magyar szellemi életre kiterjedt, végül ők mint magyar értelmiségiek épültek be kultúránkba; Johannes Honterus tevékenysége csupán csak az erdélyi szászokra korlátozódott, bár a szászok reformációja az erdélyi magyarokra is nagy hatással volt, míg Leonart Stöckel csak a Felvidéken éreztette hatását, ott azonban jelentős szerepet töltött be. Stöckel, a humanista drámaíró és reformátor Bártfán született, Krakkóban és Kassán tanult, 1530-ban meg a wittenbergi egyetemre iratkozott be. Itt kapcsolatba került Lutherrel és körével, Melanchtonhoz élete végéig jó barátság fűzte. Bár 1536-ban az eislebeni iskola igazgatójává választották, mégis hazatér és megírja az első nagyobb, német nyelvű magyarországi irodalmi müvet, a História von Susannat protestáns iskoladrámát, amely végül is Wittenbergában került kiadásra 1559-ben. A mű törésmentesen illeszkedik a kor irodalmi tradíciójába: a Zsuzsanna-téma Luther, Hans Sachs és Burckhard Waldis nyomán a megkísértett és megtámadott, de végül győzedelmeskedő protestantizmus szimbóluma. Stöckel műve egyedülállósága okán fontos számunkra, mert az ő története is a kor felfogását követi, és a dráma végén az igaz hit győzelmét ünnepli meg. Stöckelt hite és kitartása emelte fel a jó írók körébe.
A történelmi sorsfordulók számtalan törést okoztak a kisebbségi kultúrában is. A török hódoltságot megszenvedte a budai polgárság, a Felvidéket nem kímélték a 17-18. század vallásos villongásai, Erdély németjeit meg hol a török, hol a tatár, hol meg román vagy székely hadak fenyegették. Ebben a korban visszaesett az irodalmi termés, s az újrakezdés már a Habsburg fennhatóság alatt következett el, először csak a társadalom vezető rétegeiben. Mária Terézia alatt a betelepülő paraszti lakosság viszont ekkor hozza magával és örökíti tovább - még csak a szájhagyomány útján - dal- és mondakincsét, amely a különböző délnémet vidékek folklórtermésének egyvelegéből csodálatos önálló életre kelt, a hontalanság gyötrelmei ellenére a jövő hitét, valamint sokszor pajkosán a szerelmet vallva:
Rózsa virít a kertben,
Jön éjbarna madárka,
párosával virít,
fütyörész reggelig.
A humanizmus és reformáció kora, a barokk kor, valamint a betelepítések időszakának szellemi eseményei jelentős nyomot hagytak a magyarországi német kultúrában. Ekkor jelent meg és alakult ki a hungarus-tudat, amely a 19. század derekáig, de talán egyes estekben máig hatóan jelentős szerepet játszik a közgondolkodásban, és végső soron a magyarsághoz való, alapjában véve pozitív viszony kialakulásában. Ez az identitásforma a középkor végétől a Szentkoronához való tartozás tudatos vállalása volt, s lokális kötődést, társadalmi betagozódást, nem pedig nyelvi lojalitást jelentett, azaz a németajkú is "hungarusnak" vallhatta-vallotta magát. A közös hon, közös történelem, közös megpróbáltatások jegyében egy közös haza képét vetíti elénk e felfogás. A szellemi élet e korban még különösen nem differenciált, az etnikai hovatarozás nem vo!t a társadalmi-szellemi felemelkedés kerékkötője. Még a 18. században is, az európai felvilágosodástól befolyásoltan a hungarus-tudat megjelenik a tudósok magatartásában: Magyarországon közös irodalomtörténetet és közös lexikont írtak különböző nemzetiségű tudósok, minden nacionalista elfogultságtól mentesen, ahova a térség kultúrájához bármilyen módon - születéssel, témával, munkakapcsolattal - kötődő írók felvételt nyertek; még az a Martin Opitz is szerepel a lexikonban, aki nem sokra becsülte Sethlen Gábor udvarában eltöltött egy esztendejét, mivel ott az emberek gorombák és az erkölcsök bárdolatlanok voltak. Jeremia Hanere lexikona {Scriptores rerum Hungaricarum et Transilvanicarum) két kiadást is megért. A felvilágosodás kora az irodalomban és az élet más területein is felszámolt minden előítéletet. A magyar közéletben a hungarus-tudat hatása a legérdekesebben s talán a legszebben a 18-19. század fordulóján jelentkezik, amikor német írók magyar témákról írnak kitűnő, bár ma már eléggé kevéssé ismert drámákat. Végső soron arról van szó, hogy Magyarország történelmét sajátjuknak érezték, ezért írja például Simon Peter Weber még a 19. század elején is, nagy beleérzéssel, hogy "Rettet Hunyadi, rettet euren General!... Das Volk ruft: "Rache für Hunyadi!", ("Mentsük meg Hunyadit, mentsük meg a generálisunkat. A nép kiáltja: Bosszú Hunyadiért!") avagy Franz Xavier Girzig, hogy "Es lebe Stephai), unser König!" (Éljen István, a mi királyunk!) Ezek a drámák és a kor lírai szövegei is mind erős kötődést árulnak el a magyar haza irányába, s utólag úgy tűnik a kutatás számára, hogy a német nemzetiséghez való viszony a közös gondolkodás, végső soron a hungarus-tudat alapján, felhőtlen volt.
A 18-19. században a magyarországi létélmények a német kisebbség, avagy nemzetiség számára egyet jelentettetea feudalisztikus világból való kitöréssel, tehát alapjában véve felemelkedést éltek meg. De nemcsak a magyar társadalomhoz való kapcsolódás jellemezte ezt a közösséget, hanem az európai kultúráramlatokhoz való kötődés is: a német-francia hatásra egyre izmosodni kezd a német kisebbség irodalma. Egyik-másik szerzőnél visszaköszönnek a nagy európai gondolatok, akárcsak a Vanina Ornano című szerelmi drámában:
Die Fackel der Vernunft nur Wenigen
Geleuchtet, frech der Aberglaube sich
Verbreitete, und manches Helden Geist
In Fesseln hielt.
(Az értelem fáklyája csak keveseknek/ világított, a babonák szemtelenül/ terjedtek, és jónéhány hősi szellemet/ béklyóban tartottak.)
Carl Anton von Gruber, e sorok írója, a kor egyik jelentős és sikeres Pest-Buda-i szerzője, a szellem felemelkedésének örömét fogalmazza meg ebben a drámában. Különben Gruber egyaránt írt drámákat és verset, szerkesztett lapot, hogy a szellem dolgát előmozdítsa. Példaképei a felvilágosodás nagyjai, Goethe és Schiller, de ugyanakkor azt is tudja, hogy e példaképeknek nehéz nyomukba érni. Ennek ellenére biztatja kollégáit, ne rogyjanak fel az írással, hanem teremtsék meg a pannóniai német tradíciót. Irodalomszervezői tevékenységét végső soron siker koronázta, számtalan mű jelent meg önálló kötetben, kalendáriumokban, almanachokban, avagy elhangzott a sikeres pesti színpadok valamelyikén. Kialakultak a kis lokális centrumok, a vezető Pest-Buda mellett Sopron, Kassa valamint a viszonylag elszigetelt erdélyi szász városok, Nagyszeben és Brassó.
A felemelkedés időszaka azonban nem tartott sokáig, mert a magyar reformkorszak nemzetállami gondolata a nyelvi asszimilációt tűzi ki célul. Ekkor körvonalazódik heves vitában a magyar költő nyelvi magatartása, vagyis hogy a magyar költő magyarul írjon, igy a Hunyadiakat drámában megörökítő. Pyrker Lászlót - Ladislaus Pyrker egri püspököt - kirekeszti Toldy és Bajza generációja a magyar irodalomból; Erdélyben is hasonló folyamatok zajlanak, ott is "nyelvharc" dúl, de nemcsak a szellemi életben, hanem az erdélyi országgyűlésben is. Az összecsapás ott erősebb, mivel a szászságnak a német kultúrához való kötődése jóval erősebb volt a belsömagyarországi németek kötődésénél, azonkívül a szászok évszázados területi autonómiája öntudatos magatartást, a nyelvi asszimilációval való kemény szembeszegülést hozta. Erdélyben ezért rövid időn belül a végletek hangján ír mindkét fél. Egy példa az uralkodó műfajjá lett, esztétikailag különben nem sokra értékelhető parabolákból:
Ein jedes Thier verliere seine Kehle!
Die Zunge roste ihm im eignen Blut!
Sie ist nichts andres werth, die Nattern-Brut!
Denn nur des Schakals Sprache athmet Seele,
Nur sie ist geistig, bildend, reich und gut!
Und haben wir nur dieses erst erzweckt,
Daß unsre Sprache alle Thiere sprechen:
So werden sie durch eigene Gebrechen
Gar bald auf alle Viere hingestreckt!
(Minden állatnak vesszék el a torka!/ Saját vérében rozsdásodjék meg a nyelve!/ Mivel semmit sem ér, az ebfajzat!/ Csupán csak a sakál nyelvének van lelke,/ Csak ez szellemes, művelt, gazdag és jó!/ És amikor majd elérjük,/ Hogy mindegyik állat beszélje ezt a nyelvet:/ Akkor majd testi fogyatékosságuk miatt/ Saját hibájukból pusztulnak majd el!)
E sorokat Johann Friedrich Geltch, a szászok reformkorának vezetője írta. Magyarországon az indulatok nem csaptak ily hévvel össze, de tény, hogy a véletlen lángok martalékává lett német színház már nem épült fel, s a kiadványok száma is csökkent. Ezzel együtt lezajlott Pest-Buda elmagyarosodá-sa. Csoda-e hát, ha ezek a viszonyok nem vonzották vissza Nikolaus Lenaut, aki csatádi születése okán mindig érzett vonzódást a puszta iránt, de írói működése Ausztria és Németország legkülönbözőbb helyein történt, ezáltal csak áttételesen gazdagítva a magyaroszági német kultúrát.
A 19. század második felében kialakult Budapesten egy európai betagozottságú polgári kultúra, amely részben német nyelvű volt. Nem jellemezték ezt az irodalmat kiemelkedő alkotók, inkább több kisebb jelentőségű alkotóból állt össze az írótársadalom. Sokuk ideig-óráig külföldön élt, mint például Falk Miksa, aki az egyetlen magyarbarát lapot, a Wanderert szerkesztette Bécsben. A megerősödő polgári kultúrának a Pester Lloyd újság lett a szimbóluma, amely a második világháború alatt a hitleri Németország "gleichsajtolásának" engedve kompromittálódott, igy a háború után megszűnt. A mai kutatás kezdi csak kideríteni, hogy például a Nyugatosok első nemzedéke a húszas-harmincas években ebben az orgánumban is jelen volt. A német nemzetiség a Pester Lloyddal nemcsak egy lapot veszített el, hanem a polgári kultúra is kiesett a szellemi életéből. A kiegyezéstől számítva a német nemzetiségnek mind nagyobb asszimilációs nyomással kellett szembenéznie, így sok író a kényszerűségtől, vagy akár a kalandvágytól hajtva külföldön élt. Emil Szittya, avagy Andreas Latzkónak volt a legérdekesebb az életútja, mivel több ország tapasztalatait építették be műveikbe, főként drámáikba, amelyeket az utókor bizony méltatlanul elfelejtett.
A második világháború és az azt követő kitelepítések, a kollektív bűnösség elve az amúgy is megtizedelt irodalmat megbénította. Egy jó évtizedig még csak hallani sem lehetett a nemzetiségi kultúráról, s még egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy szinte csodával határos módon, szabályszerűen hamvaiból újjáéledhessen a német nemzetiség irodalma. Az ötveneshatvanas években már-már úgy tűnt, hogy a német írók végleg kisöpörtettek Magyarország szellemi porondjáról, de a hetvenes évek elejétől elindult egy új szellemi mozgás: szerény kis német folyóiratok, kalendáriumok szólították meg az embereket amolyan pusztába kiáltott szóval, hogy írjanak, s küldjék be műveiket. "Ragadj tollat!" lett a jelszó, és érdekes módon sorjázni kezdtek nemcsak az első lépések, hanem az érdekes-érzelmes és kiforrott művek is. Az írásra biztatás első eredménye a Tiefe Wurzeln (Mély gyökerek) című antológia lett, amely a megjelentetett 13 szerzővel egyenesen pezsgő irodalmi élet benyomását kelti. Pedig az írók még nem is a témájukat hanem a nyelvüket és helyüket keresték: a magyar nyelven történt szocializációjuk után ujjongva tobzódnak a félig elfeledett, nagymamák dalfoszlányaiból összeálló nyelv megtalálásának-felfedezésének örömében. A fogadtatás természetesen kettős volt: sokan az írói tehetség hiányát, a kommunista hatalommal való túlzó szolidarizálást és a szerzők elgyökértelenedését vetették a szerkesztő Ács Erika és a szerzők szemére, de még többen a magyarországi német irodalom újjászületését ünnepelték. Nekik lett igazuk, mert a gyökerek "mélyebbek" voltak a látszatnál, s életenergiával öntötték el a születő kis irodalmat, mely rövidesen esztétikailag értékelhető művekkel is előrukkolt.
E fontos első lépés heurékája után számtalan probléma és dilemma fogalmazódott meg, több, mint amire e kis irodalom számított. A megtalált nyelv önmagában még nem bizonyult elégnek a költői-írói identitás megfogalmazásához: ehhez az olvasóközönségre is szükség van. De hogyan viszonyul a publikum a megtalált nyelvhez?
Schlaf, Kindchen, schlaf,
bleib fleißig und schön brav,
zum Häusle bauen,Auto kaufen
wirst du meine Sprach nicht brauchen,
Schlaf, Kindchen, schlaf.
(Aludj, gyermekem, aludj,/ légy szorgalmas és jó, házépítéshez, autóvásárláshoz/ nem kell majd használnod a nyelvem, aludj, gyermekem, aludj.)
Szomorúan megdöbbentőek Claus Klotz sorai, és borzasztó tény az is, hogy a mai német irodalomnak a hallgatóiért, a puszta nyelvért is meg kell küzdenie. Ennek az írógenerációnak szinte teljesen elölről kellett kezdenie mindent: nyelvet, kultúrát kellett kiépítene, a hallgatóságot kellett megnyernie és irodalmi életük minimális intézményes kereteit kellett kialakítania, kezdve a publikációs lehetőségektől egészen a kritikai reflexióig. Mindez sikerült: a Neue Zeitung hasábjain, antológiákban és más publikációkon keresztül kialakultak az irodalmi élet kommunikációs formái, az évenként megjelenő 2-3 kötet, az olvasói estek megteremtették a kapcsolattartást a közönséggel és a pályatársakkal, s e kis irodalomnak a korán elhunyt Szabó János személyében még egy komoly kritikusa is akadt, aki nagy szimpátiával, de kérlelhetetlen szigorral mondta ki ítéleteit az esztétikai-szellemi színvonalról. A Magyarországi Német Alkotók és Művészek Szövetsége (VUdAK) igyekezett az intézményes kereteket is kialakítani. A nyolcvanas évekre e kis irodalom szerencsésen túlnőtt Magyarország határain, mert Koch Valéria személyében németországi irodalmi díjakat is felmutathatott.
A csodálatos irodalmi fejlődés ellenére azonban e kis irodalom legfőbb témája és dilemmája továbbra is a nyelvkérdés maradt. Mert igaz ugyan, hogy költők és olvasóik visszahódították az anyanyelvüket, de az írók a szélesebb magyarországi német közönséget ennek ellenére sem érhették el, mert az elszokott a német nyelven való olvasástól. Németül meg nem tudtak a magyar közönséghez szólni, pedig a magyar irodalomhoz, kultúrához szorosan kapcsolódtak ezek az írók, azonkívül a németség gondjait, problémáit is szívesen bemutatták volna. Ha Németországban keresik olvasóikat, akkor viszont végleg elszakadnak a hazai olvasóktól, mivel odakint a vers és az írott szöveg társadalmi helye, esztétikai megítélése, a poétikai beszéd eleve más stílusú. E számtalan kérdést egységesen megoldani nem lehet, ezért különböző élet- és költői utak alakultak ki. Koch Valéria és Kalász Márton a kétnyelvűséget választották, Kalász megejtően szép regényében, a Téli bárányban a németek második világháború után történt kitelepítésének nyomorú-ságát mesélte el magyar nyelven, hogy így szélesebb közönséghez szólhasson.
Az "egynyelvűség" is érdekes fejlődést hozott. Az irodalmi német ugyanis a patriarchális kisközösségek számára szintén idegen, mert hiszen odahaza különböző "sváb" dialektusokat használtak: ezeket elevenítette fel egy sor szerző, sőt még antológiát is kiadtak Tie Sproch wiedegfune (A megtalált nyelv) címmel. Az antológia szerzői különben olyan szerzők, akik az irodalmi németet is használják, csak mintegy belső kényszerből, a szülőföldhöz szólás legtermészetesebb és legbizalmasabb módján fordultak a nyelvjáráshoz. E tekintetben Josef Michaelis, Josef Mikonya, Engelbert Rittinger a legtermékenyebb és a legeredményesebb szerzők.
A nyelvjárás és a kisközösségekhez való szólás igénye azonban kompromisszumokat sejtet. A fiatalabb írógeneráció (megint Koch Valériát kell említenünk) a modernség igényét követi, európai akar lenni, a világ irodalmi vérkeringését is követni akarja, s ezt nehezen látja összeegyeztethetőnek azokkal a témákkal, amelyekre a kisközösségekben lel. Vajon összeegyeztethető-e a modernség iránti vágy, illetve a XX. század végének esztétikai elvárásai azokkal a témákkal, gyermekkori visszaemlékezésekkel, paraszti történetekkel, amelyekre ez az irodalom tematikusán épül. A dilemmaként megélt választás valószínűleg csalóka: bármilyen témában lehet nagyot alkotni. Csak hit, erő és bátorság kell, hogy átléphessék az ismert és ismeretlen határokat, hogy elérkezzenek a senki és mindenki földjére:
Auch das Land Nirgendwo liegt irgendwo
Vielleicht in den Wogen der See,
vielleicht auf dem Weg, den ich geh,
vielleicht hinterm Vorhang von Schnee.
Warum wohl so ferne, so nah,
warum heißt das Dort niemals Da,
warum klingt Nein nie als Ja?
(A Seholsincs ország/ is létezik valahol// Talán a tenger hullámain,/ talán az úton, amelyen lépek,/ talán a hófüggöny mögött.// De miért oly távol, és miért oly közel,/ miért Ott és sohasem Itt,/ miért nem cseng a Nem úgy, mint az Igen.)
A mai magyarországi német írók és költők a nemzetiség kis lélekszámához viszonyítva tulajdonképpen nincsenek kevesen. A nyelv megtartásáért vívott küzdelemben azonban egyedül vannak, de az évenként mindig újból megjelenő köteteik, témáik letisztulása, poétikai erejük és életképességük hallatlan élniakarásról tesz tanúbizonyságot: ez a kis irodalom kibontakozik.
A német nemzetiségi kultúra ápolásával elsőként Dr. Wild Frigyest bízták meg. A lehetőségek természetesen szerények voltak, csak a nyolcvanas évek reformtörekvései nyomán sikerült kiutat találni az elszigeteltségből. 1985-ben Pécsett alapították az első magyarországi német egyesületet, a Nikolaus Lenau Kulturverein-t, amely a háború utáni Európában az első bejegyzett német kisebbségi egyesület volt. Az egyesület minden területen (gazdaság, tudomány, iskola, egyház, kultúra) feladatának tekintette a kapcsolatok ápolását, kiépítését a hazai és a kitelepített svábok között. Az egyesületek száma 1989 óta örvendetesen nő. Egy 1993-as adat szerint 6 országosan működő és 79 megyei szinten működő bejegyzett egyesület van, amelyeken kívül számos honismereti, illetve hagyományápoló szakkör tevékenykedik. A közelmúltban alakult meg a német nyelvű színház, a Deutsche Bühne szekszárdi székhellyel. A színház Budapesten is rendez előadásokat, lehetővé téve ezzel, hogy az ország északi részén lakó németek is anyanyelvükön élvezhessék a német irodalom remekműveit.
Szinte minden németek lakta városban, faluban működik tájház, közösségi ház, amelyek otthont adnak a legkülönbözőbb rendezvényeknek, hagyományőrző csoportoknak, anyanyelvápoló egyesületeknek, nemzetiségi tánccsoportoknak, kórusoknak, sőt, helyenként színjátszócsoportoknak is. Mióta lehetőség nyílt németországi támogatásokra - itt elsősorban a partnerkapcsolatokra és a Donauschwäbische Kulturstiftung segítségére kell gondolni - ezeknek az önszerveződő csoportoknak a tevékenysége is intenzívebb lett.
Képzőművészet
A Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége keretén belül 1972-ben megalakult az Irodalmi Szekció. Ezzel egy időben Mayer Éva, a Neue Zeitung munkatársa olyan művészeket kezdett bemutatni, akik a magyarországi németek soraiból jöttek és sokrétű kapcsolatrendszert alakítottak ki a német kultúrával.
A Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége 1979-ben szervezte meg Pécsett elsőként három soroksári származású hazai német festő - Misch Ádám, Lux Antal és Bartl József- kiállítását. E kiállítás megnyitója irodalmizenei programjával ünnepi esemény volt. A kiállítás rövid távon ellenreakciókat is kiváltott („A svábok megint hangoskodnak") és nem vihették vándorkiállításként magyarországi német falvakba, ahogyan ezt eredetileg tervezték. De e kiállítás mérföldkő volt, és végülis a Magyarországi Németek Szövetségén belül a Képzőművészeti Szekció megalakulásához vezetett (1981). Elnöke az NDK-ba kivándorolt, majd hazatelepült színpadtervező Koch Aurél lett. Évente képzőművész-tábort szerveztek egy NDK-ból küldött művész részvételével, többször rendeztek csoportos kiállítást a budapesti NDK-Centrumban. A tagok illusztrálták a hazai német kiadványokat. Á szekció kiadta az J\urel Koch - ein ungarndeutscher Maler und Graphiker" című könyvet (1981), a „Bereicherung" című albumot (1986) és egy információs füzetet a tagokról. A tagok művészeti elképzelései és műveik színvonala azonban túlságosan különbözőek voltak, így aztán a neves művészek egyre inkább visszavonultak és a szekció tevékenysége a 80-as évek végére megszűnt.
1990 júniusában alakult meg a Magyarországi Német írók Szövetsége. Az egyesület 1992 februárjában nyitott a képzőművészek felé, ezzel lehetőség nyílott az írók és képzőművészek együttműködésére a Magyarországi Német Írók és Művészek Szövetségén (Verband Ungarndeutscher Autoren und Künstler- rövidítve: VUdAK) belül.
A szövetség céljai: .
1992-ben Misch Ádám egyik kezdeményezője volt az írók és képzőművészek együttműködésének a VUdAK-on belül. Mint a VUdAK Képzőművész-Szekciójának elnöke fáradhatatlanul szervezett bel- és külföldön sikeres kiállításokat. A szekció már 1992-ben részt vett a Berlinben „Határtalanul" címmel megrendezett magyar művészbemutatón.
Különösen eredményes az esslingeni "Künstlergilde"-vel kialakult együttműködés, melynek kezdete Koch Valéria felolvasó-kőrútja és Misch kiállítása volt 1992 októberében Münchenben, Stuttgartban és Esslingenben, a Südostdeutsches Kulturwerk és a Künstlergilde Esslingen közös szervezésében. 13 képzőművészt felvettek a Künstlergildébe. 5 képzőművészt többször meghívtak a Künstlergilde évi kiállítására Regensburgba és Esslingenbe. 3 soroksári művész - Bartl, Lux, Misch - kiállítássorozata (Stuttgart, Düsseldorf, Nürtingen és Berlin), valamint több egyéni kiállítás megfelelő alapot szolgáltattak két nagyobb elképzelés megvalósítására.
A Millecentenárium alkalmából 1996-ban a VUdAK 300 számozott példányban kiadta König Róbert "Dort drunt an der Donau" című, 22 eredeti grafikát tartalmazó mappáját, amely, egy dokumentumokat tartalmazó kísérőfüzettel kiegészítve, illusztrálja a magyarországi németek történetét. A mappa volt az alapja a "Dort drunt an der Donau" című kiállítássorozatnak Stuttgart (Esslingen), Szekszárd, Boly, Sopron, Budapest és Pécs állomásokkal.
A „Határtalanul" kiállítássorozat, 15 művész alkotásaival, szintén 1996-ban indult Münchenben a Haus des Deutschen Ostens kiállítótermeiben, következő állomásai: a Barije-Galerie és a Magyar Kultúrintézet Stuttgart, a gerlingeni városháza, az esslingeni régi városháza, a budapesti német nagykövetség és a pécsi Lenau-ház. Fábián László művészetkritikus a buudapesti kiállítás megnyitóján a következőket mondta:
„Határtalan. - Talán semmi mással kapcsolatban nincs annyi értelme ennek a fogalomnak, mint éppen a művészettel. Az igazi művészet ugyanis egészen bizonyosan határtalan. Határtalan térben is, határtalan időben is.
A „határtalan" azonban majdhogynem teljesen új fogalom; azt jelenti, hogy a határok átjárhatók, kiváltképp a művészet számára azok. Azt is jelenti, hogy a Magyarországon élő, német családi kapcsolatokkal rendelkező alkotók nincsenek beszorítva a Kárpát-medence hegykaréjába, nyitva áll előttük a világ: határtalanságuk lehetőségeit tehetségük, az általuk teremtett értékek határozzák meg. Leomlottak azok a képletes és valóságos falak, amelyeket a politika, az ideológia emelt a szellem elé (is), és amelyek egyúttal a félelem, a szorongás falai is voltak. Akkor is, ha jelentős művész bármilyen körülmények között szabadnak érezheti magát. A leomló falak, a kétirányú átjárhatóságot tették lehetővé. Azaz: jöhetnek odaátról korlátozás nélkül, akik kíváncsiak az itt született értékekre, és áramolhat az itt formálódott szellem is a határokon túlra." A VUdAK Képzőművész Szekciójának 18 tagja kb. 70 művel szerepelt 1997. október 10-én, a pápai Somogyi-Galériában megrendezett jubileumi kiállításon. Olyan művészek, akik a hazai német kisebbséghez tartozónak vallják magukat és művészi eszközeikkel szeretnének hozzájárulni e kisebbség kulturális felemelkedéséhez. A művészek különböző stílusirányzatokat követnek, különböző művészi gondolatokat valósítanak meg. Ezek iránt a kiállítások, katalógusok iránt, vagy a magyarországi német tv-program iránt („Unser Bildschirm" König Róberttel, Hock Ferenccel, Lux Antallal, Bartl Józseffel, Szily Gézával, Misch Ádámmal készített portréfilmjein keresztül) egyre fogékonyabb az érdeklődő magyarországi német közönség. Feltétlenül meg kell még említeni SzirmaynéBayer Erzsébet nevét, akit elsősorban természetképei és a somogyi német népviseletet megörökítő portréi tettek közkedveltté, de ugyanígy idekívánkozik a Nyugat-Európában komoly megbecsülésnek örvendő Bari Árpád neve is, aki a Budai-hegyvidék szülötte, s több képének témája a sváb mindennapok ábrázolása.
Média
A magyarországi németek 1954 óta rendelkeznek egy országos hetilappal, először a Freies Leben - Szabad Élet, majd 1957-től Neue Zeitung (Uj Újság) címmel és ebben az időben jelentek meg az első német olvasókönyvek is. A lap ma Budapesten jelenik meg, hetente 16 oldalon, 3000 példányban. Rendszeresen tartalmaz gyerekeknek, fiataloknak és vallásos embereknek szóló, illetve irodalmi és művészeti mellékleteket. A lap adja ki a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata megbízásából a Deutscher Kalender-t (Német Kalendárium) 320 oldalon 8000 példányban, amelyet az 1992-ben létrehozott, róla elnevezett alapítvány támogat. Ezenkívül létezik két egyesületi újság, a Deutscher Bote (Német Hírmondó), amelyet a budapesti Deutscher Kulturverein (Német Kulturális Egyesület) jelentet meg, valamint a Sonntagsblatt (Vasárnapi Újság), amely a szintén budapesti székhelyű Jakob Bleyer Gemeinschaft (Jakob Bleyer Közösség) tájékoztatója. Mindkét újság önfinanszírozó és kritikus alternatívát szándékozik nyújtani a Neue Zeitunggal szemben. Országos szinten sok helyi lap rendelkezik német nyelvű melléklettel, szép számmai akadnak kétnyelvűek is. Ha elfogadjuk azt a becsült adatot, amely szerint a magyarországi németek száma mintegy 200-220 000-re tehető, akkor a német sajtót olvasók létszáma 0,2% alatt van. 1956-ban kezdte meg német nyelvű adásait a Magyar Rádió pécsi stúdiója. A napi másfél órás adás 50-60 km-es körzetben fogható. A budapesti rádió minden vasárnap sugároz egyórás műsort német nyelven, amelyet a pécsi stúdióból megismételnek. Mindebből levonható az a következtetés, hogy a magyarországi németek szerepe a rádióban szerény, és a műsorok zömét csak egy nagyon kis réteg tudja fogni. A Magyar Televízió pécsi stúdiója szerkeszti az Unser Bildschirm (a Mi képernyőnk) című 25 perces műsort, amelyet hetente, váltakozó adásidőben sugároznak. Örvendetesen megnőtt a városokban, falvakban működő helyi kábeltelevíziós műsorok száma, amelyek helyi témákkal foglalkoznak. Az alulreprezentáltság a televízió esetében is elmondható a hazai németekről.
ALAPÍTVÁNYOK:
• "Német Kultúra Magyarországon"
Budapest 1026 , II. Júlia u. 9. • H-1537 Budapest Pf. 348 • Elnök: Dr. Koloman Brenner • Telefon: (36-1) 212-9151, 212-9152 • Fax: (36-1) 212-9153
SZÍNHÁZ:
MÉDIA:
Az iskolai nyelvoktatás effektivitásán rengeteg javítanivaló akadt. Az enyhülés időszaka után megkezdődhetett a német nyelv oktatása, intézkedéseket hoztak a nemzetiségi pedagógusok képzéséről, továbbképzéséről, német tanítási nyelvű gimnáziumok fellállításáról. A magyarországi német gyerekek általában német nyelvismeret nélkül kerülnek az óvodába. Itt vagy kerettanterv által biztosított óraszámban tanulnak heti rendszerességgel, vagy pedig speciális programok alapján, csak német nyelven beszélnek. Elmondható, hogy egyre nagyobb az érdeklődés a németnyelvű óvodák iránt. Az alap- és középfokú végzettséget nyújtó iskolai oktatás több rendszerben történik, amelyek egymás mellett párhuzamosan működnek. 1982 óta egyre több iskolában valósulhatott meg a kétnyelvű oktatás. A kétnyelvű gimnáziumok, illetve középiskolák száma egyre nő, s vannak német nemzetiségi gimnáziumok is Budapesten, Pécsett, Móron, Pilisvörösváron, Sopronban, Gyönkön és Baján. Ezekben - a kétnyelvű gimnáziumokhoz hasonlóan - felemelt heti óraszámban oktatják a német nyelvet, de a diákok német irodalmat, illetve más tárgyakat is tanulnak németül és az érettségi vizsgát is két nyelven teszik le. Már készültek tankönyvek kimondottan a nemzetiségi gimnáziumok számára, de az iskolai oktatás még nagymértékben rá van szorulva a külföldről, elsősorban Németországból kapott tankönyvsegítségre. Általánosságban jellemző a pedagógushiány, különösen azon tanárok tekintetében, akiknek megvan a megfelelő képesítése a szaktárgyak német nyelven történő oktatásához. A tanárképzés terén az utóbbi időben ígéretesek a tendenciák, elsősorban az egyetemek illetve főiskolák karain folyó szakképzés, a bajai oktatási központ tevékenységének köszönhetően. Néhány iskolában lehetőség nyílt arra is, hogy az ipari tanulók kétnyelvű képzésben részesüljenek, illetve szakmai gyakorlatukat német cégeknél tölthessék. 1994-ben alakult meg Budapesten a Magyarországi Németek Kutatatási- és Tanárképzési Központja, amely fontos feladatának tekinti a nemzetiségi továbbképzés modernizálását, rendszeresen szervez kurzusokat, munkabeszélgetéseket, tantervkészítő szemináriumokat, szakértői részt vesznek a Nemzeti Alaptanterv nemzetiségi moduljainak kidolgozásában és segítséget, útmutatót adnak az iskoláknak helyi tanterveik elkészítéséhez. Tevékenységének tehát kiemelten fontos alkotóeleme a tanárképzésben való részvétel, tanterwéleményezés illetve curriculumok készítése. A központ szervezésében 1994 őszén létrejött egy kisebb munkacsoport, melybe az ország több részéből érkeztek tanárok illetve szakemberek és amely a magyarországi német tanárképzés aktuális problémáira, feladataira keres megoldásokat. Tevékenységéhez tartozik a Dr. Manherz Károly által kiadott, rendszeresen újabb kötettel jelentkező Beiträge zur Volkskunde der Ungarndeutschen (Adalékok a magyarországi németek néprajzához), valamint Ungarndeutsches Archiv című kiadványok szakmai gondozása is. Az intézet napi kapcsolatban áll számos külföldi intézménnyel, így azok rendezvényein is képviseltetni tudja magát. Folyamatban van a központ reprezentatív könyvtárának kiépítése, mely orientációul szolgálhat majd a német nemzetiségi témával foglalkozni kívánó kutatók és hallgatók számára. Ezt elősegítendő a központot egyfajta információs bázis irányába is szeretnék kiépíteni, hiszen a központ az eredeti célkitűzésnek megfelelően koordináló funkciót kíván betölteni a hazai németségen belül.
A magyyarországi németek alap- és középfokú iskolarendszere
| Típus | Német nyelv oktatás | Szaktantárgyak oktatása németül | Végzettség | Szám |
| Nemzetiségi óvoda | kb. 20 perc 1-2 x hetente | - | - | bizonytalan (sok) |
| Német óvoda | a hét 4 napján | - | - | 8 |
| Nemzetiségi ált. isk. | heti 4 óra német | - | - | bizonytalan (sok) |
| Kétnyelvű iskola | heti 10-15 németóra | ének-zene, földrajz történelem, | - | 42 |
| Kétnyelvű gimn. | kb. heti 15 németóra | magyar érettségi német nyelvvizsgával | 3 | |
| Nemzetiségi gimn. | heti 15 óra | német irodalom | kétnyelvű érettségi | 8 |
| Szakosított iskola, kertészet húsipar | heti 15 óra | az összes tárgy | szakmai képzettség | 1 |
| Német, mint nemzetiségi tárgy | 10 szemeszter egyetem), 8 szemeszter (főiskola) | Nemzetiségi tanári diploma | 2 | 1 |
| Német óvónők számára | 6 szemeszter (eavetem) | Óvónő ' | 1 |
A brüsszeli Nyelvi Kisebbségek európai Irodája által kiadott „Ungarndeutsche Identität in europäischer Dimension", 1995, 16ff c. kiadványának adatai alapján
Otatási intézmények
NEMZETISÉGI GIMNÁZIUMOK:NÉMET TANNYELVŰ OSZTÁLYOK
NÉMET NEMZETISÉGI TANÍTÓKÉPZÉS:
Az Eötvös József Főiskolán a német nemzetiségi oktatást támogató módszertani műhely működik , amely oktatási segédanyagokkal, szemléltető eszközökkel, pedagógiai folyóiratokkal, játékokkal és gyakoriatközpontú továbbképzési programokkal segiti a pedagógusok munkáját.
Címe: 6500 Baja, Szegedi u. 2. • Telefon: 79/321-655 • Vezetője: Manzné Jäger Monika
MAGYARORSZÁGI NÉMET KÖNYVTÁROSOK MUNKAKÖZÖSSÉGE
| |