| |
A magyarországi németek népi kultúrája kutatásának történetében a következő főbb szakaszokat határolhatjuk el:
Magyarországon az újrakezdés az 50-es években figyelhető meg. A Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége, majd később a Magyar Néprajzi Társaság Nemzetiségi Szakosztálya, a különböző egyetemek német nyelvi és néprajzi tanszékei, a múzeumok, valamint az újabb publikációs lehetőségek ösztönzik a hazai kutatásokat. Ezek eredményeképpen számos résztanulmány, anyagközlés látott napvilágot a magyarországi németek népi kultúrájáról.
A 19. század elején Erdély és a Szepesség németsége áll a kutatók érdeklődésének középpontjában. J. Me/czer (1782-1836) a Szepességről írott munkájában {Der Ungarische Zipser Sachse in seiner wahren Gestalt, 1806) szepesi német mondákat is közölt. Chr. Genersich és G. K. Rumy munkásságának középpontjában is a szepesi németek nyelvjárása áll. A történeti és statisztikai irodalom alapvető munkái (elsősorban Bél Mátyás és Csaplovics János) a Szepességen és Erdélyen kívüli németségről is közölnek adatokat. Bél Mátyás pl. részletesen ír a Mosón megyei németek szokásairól, sőt a nyelvjárásukra vonatkozó megfigyeléseit is közli. A 19. század második negyedében egyre kevésbé történik említés a magyarországi németek népi kultúrájáról, etnikai sajátosságairól. II. József erőszakos németesítési törekvéseinek hatása ebben a korszakban még erősen érződik.
A 19. század 50-es éveiben indul meg újra a népi kultúra kutatása, elsősorban a németországi és hazai mitológiakutatással kapcsolatban. A pozsonyi K. J. Schröer (1825-1900) szepességi mondákat, meséket és népi játékok szövegeit közli (Beytrag zur deutschen Mythologie und Sittenkunde aus dem Volksleben der Deutschen in Ungarn, 1855). 1857-ben Czoemig Ethnographiá-jában találunk a magyarországi németek nyelvére és szokásaira való utalásokat. Czoemig pontatlan, elnagyolt adatai újabb kutatásokra ösztönözték Schröert, aki jól ismerte kutatási területe (Nyugat-Magyarország) németségének nyelvjárásait, és megbízható, pontos gyűjtéseket végzett. A főrévi német népi dramatikus játékokat összegyűjtötte, és K. Weinhold-nak ajánlva 1858-ban, illetve 1862-ben Deutsche Weihnachtsspiele aus Ungarn címen kiadta.
A német néprajztudomány közben óriási léptekkel haladt előre. Az 50-es évek német névtudományi munkái (elsősorban E. W. Förstemann könyve 1859-ben: Altdeutsches Namenbuch) a helynevekre és azok helytörténeti és néprajzi vonatkozásaira terelték a figyelmet. Pesty Frigyes Helységnévtár-a a 60-as évek elején igen sok magyarországi német hely- és dűlőnevet is közöl (pl. Magyaróvár német dűlőnevei 1863-ban - a helység földrajzi adottságait ismerő számára - értékes adatokat szolgáltatnak a település történeti és földrajzi viszonyaira vonatkozóan: Garten Ried, Ziegelfeld, Dreibrückenried, Klein und Grosse Hutweide, Ungarfeld, Haidspitz, Obere und untere Haid, Obere und untere Canalried, Marktplatz, Viehmarkt, Maulbeergartenried, Kuisziget [Kuh=tehén, nyelvjárásban: Kui], Mühl- und Richter-sziget, Rohrwiese, Neuriss, Lajthaäcker Hersäcker [=kölesföldek], Steckenwald, Gross- und Kleinwälder, Krautgärtnerwälder, Hauptmannwiese, Uferwald, Schwarzenwinkelwälder, Maierhöfe, Winkelhaide, Grosse und Kleine Marktau). Ugyancsak ebből az időből való a nyugat-magyarországi származású, de Pécsett működő Haas Mihály (1810-1866) monográfiája Baranya ismertetése címmel. Munkája ösztönzően hat szűkebb hazája értelmiségére, és a 60-as évek közepén már nyomtatásban is megjelenik Sztachovics Rémig bencés szerzetes mosoni gyűjtése, elsősorban természetesen népnevelő célzattal. A Mosoni-sikság német esküvői szokásait és dalait közölte Brautsprüche und Brautlieder auf dem Heideboden in Ungern (1867) címmel. A kötet céljáról a következőket írja: Bald werdet Ihr Eure alten vollständigen geistlichen Gespiele in den Händen haben, als: das ganze Weihnachtsspiel samt allen Euren Weihnachtsliedern, und den Stemgesang mit Frag' und Antworten, das letzte Gericht, den reichen Prasser, die vier letzten Dinge und wenn möglich, das schöne Passionspiel. (Nemsokára olvashatjátok szép, régi játékaitokat, a karácsonyi játékot az összes karácsonyi énekkel, a csillag-dalt, a kérdés- és feleletjátékot, az utolsó ítéletet, a gazdag tékozlót és a szép passiójátékot...)
Sztachovics gyűjtéséből mellékelten bemutatunk egy esküvői dalt, az úgynevezett Brautansingen (menyasszony-megéneklés) című dal szövegét, amelyet 1968-ban Mosonszentjánoson - töredékesen - még magnetofonra tudtunk rögzíteni:
Ich will eine Braut ansingen,
und will ihr ein Brautkranz bringen,
von der schönen Blumerei.
Durch den Kranz will ich erfahren,
ob sie zusammen paaren,
ob er ihr Geliebter sei.
Menyasszonyt énekelek,
a legszebb virágokból
hozok néki koszorút,
a koszorú tudatja vélem
egybetartoznak-e vagy sem,
hogy ki az Ő kedvese.
Sztachovics kéziratos hagyatéka a pannonhalmi Szent Benedek-rend könyvtárában ma is megtalálható, és még további feldolgozásra vár. Különösen a népi színjátékok szövegének kiadása tarthat igen nagy érdeklődésre számot.
Mindaz, ami a hazai németek népi kultúrájának kutatása terén eddig történt, jórészt izolált, egyéni akciók eredménye volt. Szervezett kutatásról csak a 19. század végétől, a Magyar Néprajzi Társaság megalakulásától (1889) beszélhetünk. Ugyanakkor a 90-es évek végén az egyetemek német nyelvészeti és néprajzi tanszékei is fokozott érdeklődést mutatnak a hazai németek népi kultúrája iránt. A hazai germanisták (Pfeíz G., Bleyerl, Schmidt H.) sorozatot indítanak Német Philológiai Dolgozatok (NPhD) címmel. A sorozat keretében népi kultúrával foglalkozó tanulmányok is megjelennek (a 7., 25., 38., 53. sz. kötetek népi kultúrával foglalkozó tanulmányai pl.: Hermann £.: A bátaszéki németek és népdalaik; Bonomi J.: Az egyházi év Budaörs német község nyelvi és szokásanyagában, tekintettel Budaörs környékére stb.; a 49. és 52. sz. kötetekben telepítéstörténeti kérdésekkel foglalkoznak: JenofiÉ.:A szegedi német céhek története; Schilling R.: Dunakömlőd és Németkér településtörténete és néprajza). Hermann Egyed említett munkája a periódus egyik legalaposabb elemző dolgozata a bátaszéki német népdalokról. Hermann a hagyományoknak megfelelően építi fel munkáját: településtörténeti áttekintés után a dalgyűjtemény forrásait, majd a nyelvjárást, illetve a dalok nyelvét mutatja be, ezt követi a népdalok elemzése. A népdalgyűjteményt a következő tematika szerint tagolja: történeti hátterű dalok, balladák és románcok, a tiszta líra dalai, a házasélet és családi érzés dalai, búcsú- és vándordalok, foglalkozási dalok, katonanóták, természeti dalok, párbeszédes dalok (Streitspiele), tanító dalok, a gúny, humor és jókedv dalai, vegyes tartalmú dalok.
Hermann gyűjtése a következő évtizedek hasonló munkáinak felépítésére is meghatározó volt. A magyarországi németek népdalainak feldolgozását célzó munkák általában hasonló szerkezetűek. Egyetlen kivételt Krämer (Keszi) Imre A magyarországi német népdal című dolgozata alkot. Krämer népdalgyűjteményét történeti és zenetörténeti elemzéssel vezeti be, megadva a magyarországi német népdal jellemzését zenei és szövegtani szempontból egyaránt.
Ugyancsak az NPhD-sorozat keretében jelent meg Schwarz Frigyes A soproni német gyermekdal című dolgozata (1913). Néprajzi és dialektológiai szempontból egyaránt kifogástalan munka, amely a korszak hasonló tematikájú gyűjtéseire és kiadványaira igen nagy hatással volt. Schwarz a néprajzi szövegek közlésénél használatos fonetikai átírást alkalmazza a gyermekdalok lejegyzésekor. Ez azonban korántsem elnagyolt átírás, hanem igen precíz transzkripció. Szövegeit azok tartalma és célja alapján csoportosította:
E felosztás hasonló gyűjteményekben szinte napjainkig megtalálható (vő.: Riedl-Klier, Wild-Metzler, Mester Gy. stb.). Schwarz bevezetőjében röviden ismerteti a gyermekdalkutatás történetét, elsősorban a németországi forráskiadványokat. Utóbbiakra rendszeresen hivatkozik anyaga bemutatásakor. E tanulmány megjelenésétől kezdve néprajz- és nyelvjáráskutatás szorosan összefonódik. Ez az összefonódás jellemzi Schwartz Elemér (1890-1962) dolgozatait is: Schwartz elsősorban a nyugat-magyarországi németek népi kultúrájával, nyelvjárásaival és helyneveivel foglalkozott. Alapvető jelentőségű A rábalapincsközi nyelvjárás hangtana (1914, NPhD X.) című nyelvjárási tanulmánya, amely sok hasonló nyelvjárási dolgozat mintájául szolgált. A nyugat-magyarországi helyneveket elemző és magyarázó monográfiája azonban sok helyen pontatlan, elnagyolt.
1924-26 között számos dialektológiai és népi kultúrával foglalkozó egyetemi szakdolgozat készült a pesti egyetemen, ezek nagy része azonban a második világháború viszontagságai közepette elveszett. 1913-ban jelenik meg a Nemzetiségi Ismertető Könyvtár sorozatában két tanulmány, amely két tájegység népi kultúrájának (Nyugat-Magyarország és Dél-Dunántúl) jellemzését nyújtja. 1916-ban a Néprajzi Társaság kiadásra előkészíti Ernyey József mint- egy 600 oldalas gyűjtését, az észak-magyarországi német dramatikus játékok szövegeit, a mű teljes megjelenése azonban a háború miatt későbbre halasztódott. (Vö.: Ernyey J.-Karsai (Kurzweil) G.: Deutsche Volksschauspiele aus den oberungarischen Bergstädten, Budapest, 1932-38). Az Ethnographia című folyóirat is rendszeresen közöl rövidebb dolgozatokat a hazai németség népi kultúrájának témakörében. A hazai német nyelvű publikációk száma rohamosan emelkedik az 1929-ben indított Deutsch-ungarische Heimatsblätter (DUHbl) című folyóirat kiadásával. 1936-tól Neue Heimatblätter (NHbl), majd Deutsche Forschungen in Ungarn (DFU 1944-ig) címmel jelent meg a folyóirat.
Célkitűzése a következő volt: "Es gehört in den Rahmen unserer Vierteljahresschrift... das gesamte deutsche Leben in Ungarn in Vergangenheit und Gegenwart, also: alle Fragen der Siedlung des historischen Entwicklungsganges, der geistigen, sittlichen, künstlerischen, wissenschaftlichen und sozialen Kultur, der Sprache und des Schrifttums, der Sitten und Bräuche, des Glaubens und Aberglaubens, des Lieder-, Sagen- und Märchenschatzes, der Trachten und des Hausbaues, der Einrichtung in Haus und Hof, der Arbeit auf dem Felde und in der Werkstätte, des Lebens in der Natur, der Feste und des Alltags." (Folyóiratunk keretébe tartozik a múlt és a jelen valamennyi jelenségének feltárása és bemutatása: a települések és azok története, a szellemi és művészeti élet, a tudomány, a nyelv és írásbeliség, a szokások, a hitvilág és babona, hiedelmek, dalok, mondák, mesék, a népviselet, építészet, lakberendezés, mezőgazdasági munka, az ünnepek leírása és értelmezése.)
E sorozatok népi kultúrával foglalkozó dolgozatainak értékelése az ELTE Germanisztikai Intézetében készülő szakdolgozatok keretében folyamatban van. A budapesti egyetem Néprajzi Intézete Gyórffy István szerkesztésében (a Néprajzi Füzetek keretében) 1935-ben megjelentette Fél Edit: Harta néprajza című dolgozatát. A Bács-Kiskun megyei Harta község a környező magyar települések között az egyetlen német nyelvsziget, így népi kultúrájának bemutatásával Fél Edit igen alapos interetnikus kutatást is végzett. A dolgozat az élet minden területét elemzi, a településtörténettől - falu-, telek-, épületformától - egészen a naptári év ünnepeiig, és adatokat szolgáltat a kétnyelvűség kialakulására is. Pl.: "A magyar szöveg legelőször a nóták közé került be és szorította ki teljesen a németet. Ebben nagy része a katonalegényeknek lehetett. Vannak talán átmenetinek nevezhető, félig magyar, félig német nóták, mint pl.:
gyere be rózsám kom herajn
csak magam vagyok én bin ganz alajn
három cigány legény spilt maj musik
csak magam vagyok én bin ganz alajn stb.
A nóták után a legnagyobb tért a gyermekjátékoknál hódított magának a magyar nyelv. Ebben az iskola befolyását kell keresnünk, jobban mondva a tanítókét." (i. m. 128-129.)
1934-ben Schwartz Elemér a budapesti egyetem német nyelvi és néprajzi intézetének keretében két sorozatot inditott Német Nyelvészeti Dolgozatok és Német Néprajztanulmányok címmel. A sorozatban különösen Taffemer Antal: Vértesboglár, egy hazai német település leírása (1941) című dolgozata volt jelentős, egy-egy hazai német település monografikus feldolgozásának mintájául is szolgált. Taffemer bemutatja a község történetét, népi kultúráját (népviseletet, születést és keresztelést, leánykérést és lakodalmat, halált és temetést, az évforduló szokásanyagát, a néphitet) és nyelvjárását is. Utóbbi esetében nem áll meg a puszta hangtani jellemzésnél, hanem a nyelvjárás szóképzését dolgozza fel.
1930-1945 között számos, a hazai németek folklórjával és népi építészetével, népviseletével, népművészetével kapcsolatos írás, tanulmány jelent meg a fenti folyóiratok hasábjain. Különösen Hartmann R., Weidlein J., Bonomi J. Schilling R., Mollay K. dolgozatai voltak jelenetősek. Egy tájegység komplex történeti-statisztikai elemzését végezte el Isbert O.: Das Südwestliche Ungarische Mittelgebirge (1931) című munkájában. A dolgozat nélkülözhetetlen mindazok számára, akik a Dunántúli-középhegység németségének nyelvével és népi kultúrájával kívánnak foglalkozni.
Népmeséket, népdalokat (népi táncokat), mondákat gyűjtött és közölt Loschdorfer, A., Zenker-Starzacher, E., Haiding, K, Horak, K, Karasek, A.; német népviselettel foglalkozott Piffl, E. Az ő munkásságuk azonban már szorosan kapcsolódott az ún. "nyelvi sziget" néprajzi irányzatához. Kuhn, W. 1934-ben adta ki Deutsche Sprachinselforschung című munkáját, és fiatal kutatók egész generációját nyerte meg koncepciójának. Kuhn a sziget és szárazföld ellentétére építi koncepcióját: a sziget az őt körülvevő tenger - értsd népek -veszélyeinek van kitéve, eltűnhet stb., ezért fontos jellegének, sajátosságainak megőrzése. (Kuhn tehát az elválasztót és nem az összekapcsolót emelte ki.)
Jungbauer, G. foglalta össze az e koncepció szerint készítendő, népi kultúrával foglalkozó tanulmányok szempontjait (Die deutsche Volkskunde in der Tschechoslowakei. In: Die deutsche Volkskunde im außerdeutschen Osten, 1930). Elsősorban 1. a telepesek eredetét, őshazáját kell kutatni (azt, ami összekapcsolja őket az őshazával); 2. meg kell vizsgálni a letelepedés körülményeit; 3. kutatni kell a környezet hatását a telepesekre (klíma-, talajviszonyok stb.); 4. fel kell mérni a telepesek kultúráját, különös tekintettel azokra a jellemzőkre, amelyek eltérőek a környező népcsoportokétól; 5. meg kell vizsgálni a telepesek új állampolgárságának szociológiai és kulturális hatását... Jungbauer szempontjai a 30-as és 40-es években igen sok hazai német néprajztanulmányban érvényesültek. Ugyanakkor kibontakozóban volt ebben az időszakban egy - elsősorban szociológiai alapvetésű - dokumentatív jellegű kutatási irányzat, melynek főbb képviselői Bonomi Jenő, Vargha Károly és Varga Anna voltak. A "nyelvi sziget" irányzatának képviselői értékes gyűjtéseket is publikáltak, elsősorban a német népdal, a népi tánc, valamint a népmese terén (pl. Horak, K. népitánc-, nagybörzsönyi népdal-, Karasek, A. népmesegyűjtései jelentősek). Itt meg kell jegyeznünk, hogy e koncepció egy-egy képviselője a néprajzi gyűjtést - főleg Hitler hatalomra jutása után - a német birodalomban politikai célokra is fel kívánta használni, amennyiben a "nyelvi szi-getek"-nek - politikailag is - a birodalomhoz való tartozását próbálta hangsúlyozni. Egyedi kísérletekről van itt szó, amelyek a korszakra általában nem jellemzőek (pl. Fr. Basch tevékenysége stb.).
A második világháború utáni időszak nem kedvezett a hazai német népi kultúrával foglalkozó kutatásnak. Egyetlen disszertáció készült közvetlenül a háború után a budapesti egyetemen, Schweighoffer Gyula monográfiája Nagytevel (Bakony) nyelvjárása és néprajza címmel. A szerző egy hazai német település kultúrájának és nyelvének változását írja le, különös tekintettel a település németségének házassági kapcsolataira (az értekezés 1985-ben jelent meg nyomtatásban).
A magyarországi német népi kultúra kutatásának újrakezdése szorosan kapcsolódik az egyetemi és főiskolai tanszékek kutatási célkitűzéseihez, a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége kezdeményezéseihez. A pécsi Tanárképző Főiskola Német Tanszékének egykori vezetője, Vargha Károly (Spamer-tanítvány) már a 30-as években megjelentette dolgozatát, amelyben a délkeleti Zselic folklórjának összehasonlító vizsgálatát végezte el (magyar és német szempontból egyaránt). Vargha Károly, majd újabban a pécsi egyetem Német Nyelvészeti Tanszéke vezetőjének, Wild Katalinnak irányításával számos főiskolai szakdolgozat készült a hazai németek településtörténete, tárgyi és szellemi kultúrája témakörökben. A dolgozatok igen értékes anyaggyűjtést tartalmaznak az egész ország területéről. Debrecenben Gunda Béla vezette Tokaj és az egykori Szatmár megye német települései népi kultúrájának feldolgozását. (Vö.: Balassa Iván ide vonatkozó munkáit!) Gunda Béla rendszeresen recenzálta a hazai német népi kultúra anyagát a Zeitschrift für Volkskunde számára.
A budapesti egyetemen a 60-as években, az akkori Német Tanszéken Mollay Károly és Hutterer Miklós {Magyarországi Német Nyelvatlasz, Magyarországi Német Tájszótár című tervmunkák), illetve a Néprajzi Tanszéken Tálasi István vezetésével nyelvjárási dolgozatok mellett német népi kultúrával foglalkozó szakdolgozatok és disszertációk is készültek. Elvi jelentőségűek Andrásfalvy Bertalan interetnikus kutatási eredményeit bemutató dolgozatai. Andrásfalvy irányításával a pécsi Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztálya a baranyai és tolnai németség népi kultúráját, néprajzi hagytékát vizsgálta (jelentősek Lantosné Imre Mária kutatásai). Ugyancsak fontos szerepet játszik a tatai Német Nemzetiségi Múzeum (Fatuska János vezetésével), ahol elsősorban a hazai németekre vonatkozó dokumentáció épül fel, valamint a Komárom megyei németek dramatikus játékainak gyűjtése és feldolgozása folyik.
A 70-es években a kutatás fellendüléséhez nagymértékben hozzájárult a Magyar Néprajzi Társaság Nemzetiségi Szekciójának megalakulása és munkája Balassa Iván vezetésével. 1975-ben az első magyarországi nemzetközi nemzetiségi néprajzi kongresszus alkalmával indította meg a Magyar Néprajzi Társaság nemzetiségi néprajzi kiadványsorozatát A magyarországi nemzetiségek néprajza címmel. Itt román, szlovák és délszláv kötetek mellett természetesen külön német néprajzi kötet is napvilágot látott. Még Ortutay Gyula akadémikus kezdeményezte e köteteket, az ő rövid előszavával indult az első kötet, a négy nemzetiségi sorozat első főszerkesztője azonban Balassa Iván volt (később a Magyar Néprajzi Társaság elnöke). Minthogy a német köteteket a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége is társkiadóként jegyezte, az első szerkesztőbizottság három tagja is eszerint oszlott meg: Balassa Iván, Claus Klotz és Manherz Károly személyében. A sorozat szerkesztője már a nyolcvanas évek elejétől Manherz Károly volt. Az eddig több mint 2500 nyomtatott lapnyi kötetekben közel 90 tanulmányt közöltek, ezernyi fénykép, kotta, sok száz népnyelvi szöveg mellékletével. Ezek témája igazán sokrétű: falumonográfia, nyelvjárási dolgozat, szokások, népviselet, gazdálkodás, népművészet, népdalok, vallási néprajz, helytörténet stb. követik egymást. Szinte nincs is olyan jelentős kutató, aki valamilyen módon ne vett volna részt ezekben. Igazán hamar kialakult az a sokrétű szerzői gárda, amely a magyarországi német néprajzi kutatás generációit fogja egybe.
1980-tól új sorozatok indultak Ungarndeutsche Studien és Ungarndeutsches Handwerk címmel. A sorozatok keretében kisebb nyelvjárási, településtörténeti monográfiák, a hazai németek mesterségeit, népművészetét bemutató leírások kaptak helyet. 1981-ben megjelent Hambuch Vendel: A pusztavámi szőlőművelés néprajzi leírása c. munkája, 1982-ben Grete és Kari Horak: Magyarországi német gyermekdalok és gyermekjátékok című gyűjtése, 1984-ben Wild Katalin és Manherz Károly két nyelvjárási tanulmánya (Babarc és Pilisvörösvárkörnyéke), 1991-ben Hutterer Miklós Német nyelvjárási tanulmányok c. kötete. A mesterségeket bemutató sorozat első kötete 1982-ben a hartai festett bútorokról, az óbányai és mecseknádasdi kerámiáról (Boross Marietta és Imre Mária munkái, második kiadás 1986-ban), 1988-ban a második kötet a mecseknádasdi kőfaragásról és a pócsai kötélverésröl közölt tanulmányokat. Mindkét sorozat szerkesztője Manherz Károly.
A magyarországi németek vallásos és népi fogantatású hagyományait ugyancsak Manherz Károly válogatásában és előszavával az 1991-ben megjelent mosonszentjánosi kódex mutatja be. A Biblia népi feldolgozása, a népi fogantatású énekek gyűjteménye, különböző népi játékok leírása egy hitét, szokásáit, nyelvét szigorúan őrző népcsoport irodalmi hagyatéka, lenyomata.
A hazai németek népköltészetét a Vadalma, vadalma, magva de keserű! című kétnyelvű gyűjtemény (1995. 2. kiadás ELTE Germanisztikai Intézet) mutatja be (a magyar fordítás Kalász Márton, a gyűjtés és a szerkesztés Manherz Károly munkája).
A népköltészetről összefoglalóan azt lehetne mondani, hogy a magyarországi németek esetében igen sok népdal, mondóka, versike ausztriai közvetítéssel került ide, az Ausztriában katonáskodó fiatalemberek, a városokban szolgáló leányok gyakran tekinthetők közvetítőnek. Jellegét e népköltésnek a 18. század vége, illetve a 19. század eleje határozza meg. Bár gyakran felvetődik a magukkal hozott kultúra kérdése, valójában nehéz megállapítani, mi vezethető vissza a telepítés korára, a 17. század végére, a 18. század közepére. Számos népdal megtalálható Herder és Goethe gyűjtéseiben, Brentano feljegyzéseiben. Az itt élő németek ezeket a dalokat variálták, szöveget és dallamot változtattak, sok esetben egy-egy 18. századi dal töredékét lehetett már csak feljegyezni. A válogatásban közölt népi játékok szövegei is erősen változtak az eredetihez képest. A karácsonyi játék esetében a régebbi Ádám és Éva-játékokból csupán egy-egy részletet vettek át. Ezek szövegén nem egy esetben a helyi értelmiség is alakított.
A népköltészeti alkotások esetében is igaz az, ami a nyelvjárások kialakulásában meghatározó: a keveredés. A hazai német nyelvjárások, keverék nyelvjárások, a németek népi kultúrája a szomszédos népek - magyarok, szlovákok, horvátok, románok - kultúrájából is táplálkozik (pl. a viselet esetében ez elsőrendű szempont), a népdalokra kétségtelenül hatott a 18-19. századi monarchia, a röplapok népdalkincse. Tehát igen sok az újabb keletű népköltészeti alkotás.
A nyelvjárásban énekelt, mondott szövegek viszont igen sok esetben a helyi közösségek alkotásai, nem vezethetők vissza sem ausztriai, sem németországi hatásokra, csak az adott közösségben, vagy az adott tájegységen belül jellemzőek. Ezek nagyobb mértékű terjedését akadályozta is azok nyelvjárási jellege. Pl. nagybörzsönyi nyelvjárási dalok nem nagyon terjedtek Nagybörzsöny határán túl, s ez érvényes más településekre is. Ugyancsak autentikus alkotások a ráolvasások és a gyermekmondókák, kiszámolok stb.
A Magyarországon kívüli kutatások is jelentősek voltak. 1955-ben elsősorban a kitelepített németek körében végzett gyűjtések eredményeit mutatta be a Jahrbuch für Volkskunde der Heimatvertriebenen, illetve 1962/63-tól a Jahrbuch für ostdeutsche Volkskunde című sorozat. Kiemelkedő Ingeborg Weber-Keliermann-nak a Tolna megyei Mözsről írott dolgozata, amely az interetnikus kutatás szép példája (1964). Az NSZK-ban és Ausztriában főleg Bonomi Jenő, Alfred Cammann, Alfred Karasek, Karl és Grete Horak, Taffemer Antal, Johann Weidlein munkássága jelentős.
Nagy számban jelentek meg itthon és a német nyelvterületen az ún. Heimatbuch - falumonográfia műfajába tartozó történeti, néprajzi munkák.
A Magyarországra telepített németek zömében földművesek, kisebb százalékban iparűzők voltak. Ruházatukat a célszerűség, a paraszti és ipari munkához való alkalmazkodás határozta meg.
A munkásokat toborzók a Német-római Birodalom különböző tartományaiból szervezték a hazájukat elhagyni kívánó családokat, akik a jobb és gazdagabb jövő reményében vállalták új hazájukban a török pusztítás utáni újjáépítést.
A betelepülő németek eltérő szokásokat, népviseletet és tájnyelvet hoztak magukkal. A vallásuk sem volt egységes. Az evangélikusok Hessenböl, a katolikusok Württembergből, a Rajna környékéről, Pfalzból és a mainzi érsekség területéről érkeztek.
A Magyarországra betelepülő férfiak és nők viseletéről több 18. századi leírás tudósít. Hitelesnek fogadhatjuk el Johann Eimann közléseit, aki 1785-ben mint telepes érkezett az országba. Der deutsche Kolonist (A német telepes) c. könyvecskéjét 1822-ben adta ki. Viseletre vonatkozó leírását forrásértékűnek tekinthetjük.
Viseletükkel a magyar környezetben rövidesen a falu céltábláivá váltak, gúnyolták, csúfolták őket. A Sopron környéki magyar falvak lakói gúnyversben örökítették meg a németek jellegzetes szögletes kalapját.
"Ó Te csudálatos német,
Jer, hadd főssem le a képed.
Hatszögletű kalapoddal,
Tubákos orroddal."
A német lakosságú községek elöljárói szorgalmazták, sőt egyes vidékeken elrendelték (pl. Tolna megyében) a jellegzetes német viselet elhagyását.
A betelepülés utáni évtizedekben a német lakosság szegényes ruházatáról vallanak a korabeli hagyatéki leltárakés körözőlevelek. Utóbbiak, mint jellegzetes német ismertetőjelet említik a férfiak hosszú, fonott haját, amit fésűvel a fejtetőre tűztek és a borotvált arcot. A hosszú hajhoz még évtizedekig ragaszkodtak a férfiak, mert az a szabad jobbágyi állapotot jelezte. A Vértes hegység elzárt falvaiban még századunk negyvenes éveiben is általános volt az idősebb férfiak körében a hosszú haj.
A bajusz viseletét a német férfiak Magyarországon ismerték meg, és az első világháborúig kizárólag magyar divatnak tartották. Kivételt képeztek a német községek bírái, akik hivataluk ideje alatt bajuszt viselhettek. Bajuszt viselhettek Somogy megyében a magyarul beszélő német férfiak.
A férfiak testi ruhája: az ing, a gatya háziszőttes vászonból készült. Az ingek a 19. század első felében még térdig értek. A nyakat és a kézelőt zsinórral kötötték össze. Az ing dísze a nyílás két oldalán keresztszemes hímzéssel jelölt névjel és a haspánt szerény mintázata volt. A gallértalan ingekhez viselték a fekete glottból, esetleg selyemből készült sálszerű nyakravalót. A nyakravaló elhagyásában szerepe volt a galléros ingek elterjedésének. Az ország déli és nyugati vidékén a férfiak vastag szövetből, barchentből készült, ingszerű kabátot viseltek. A kabát nyakát és kézelőjét az ing alapszínétől eltérő anyaggal, rendszerint bársonnyal szegték. A nadrág szűk volt és csak a térdet takarta. A hazai németek átvették a magyaroktól - valószínűleg éghajlati hatásokra - a nyári melegben hűset adó gatyát, némely vidéken a bő gatya viseletét. A ruhadarab nevében is őrzi a magyar eredetet: "Gatjehose". Baranyában a szakírók a német férfiak ünnepi posztóruha-viselete alapján megkülönböztetnek kék és fekete svábokat. Az ország majd minden vidékén, nemzetiségre való tekintet nélkül a kék posztóruha időben megelőzte a drágább és újabb fekete posztó, ill. szövetruhát.
Sajátosan német férfi lábbeliviselet a "Schuhpatschker". Vastag házifonású gyapjúból kötötték, csizmaszerűen térdig ért, talpát zsákvászonnal erősítették. Télen, az udvarra menve, klumpát húztak a harisnyára. A férfi ruházatnak a kötény elengedhetetlen tartozéka. Általában kékfestőből, az ünnepiek fényes, fekete rumburgervászonból készültek. Derékban megkötött fél és melles kötényt ismertek. A kötények dísze a fehér gépi nyargalásos tűzés volt. A melles kötényt gót betűs névjellel is díszítették.
A kötény foglalkozást, speciális munkavégzést is jelzett. A Bács-Kiskun megyei Hartán a bognárok és kovácsok melles bőrkötényt, az aratók és kukoricaszedők fehér háziszőttes fél-bőkötényt, a földművesek kékfestőből készült fél- vagy melleskötényt viseltek, aminek bal sarkát ünnepen a kötény korcába tűzték.
Hazánk hidegebb éghajlatának tudható be, hogy kedvelték a báránybőrből készült derékig érő mellényt {Brustfleck, Prustfleck), mely a mai mellénynek középkorba visszanyúló őse. A 18. századi telepesek mellényei még bőrből készültek, ujjasak voltak. A 19. században már csak ujjatlan ezüst vagy fémgombos mellényeket viseltek.
A soroksári és dunaharaszti gazdák a magyaroktól vették át a hímzett kecskeméti subát akkor, amikor a suba divatja a magyaroknál már múlöban volt. A hímzett és díszítetlen, kocsira való subákat a kecskeméti gazdák a vásárokon adták el. Erre a jelenségre felfigyelve írta Győrffy István, hogy így válnak nemzetiségeink a magyar népi kultúra őrzőivé.
A magyarországi német nők öltözködési kultúrájában a hajviselet kiemelkedően jelentős. A művészi igénnyel, hajfürtökkel és hajfonatokkal fésült frizurák különösen a Budapest környéki német falvakban mutatnak gazdag változatot. A fejkötö a német asszonyok és leányok öltözetének szoros tartozéka. A fejkötő általában fehér házivászonból, később gyári gyolcsból készült. A fejkötő egyetlen dísze volt az arcot keretező csipke, vagy hímzett szegélydísz. A díszes selyemből és bársonyból készült fejkötőket a betelepülők hazájukból hozták (Haub). Az igényesen elkészített, selyemből, bársonyból, csipkével és tüllel díszített fejkötőket ma már az ország déli részén Tolnában, Mórágy környékén, Baranyában a mecseki falvakban a sublatok mélyén lehet megtalálni. A Bács-Kiskun megyei Hartán és Hajóson a fejkötöket gyöngykivarrással tették még ünnepélyesebbé. A fejet borító kendők a 19. sz. második felében váltak a német nők általános viseletévé. A díszes, hosszúrojtos selyem, kasmír és bársony kendők alatt keménypapírral erősített vászonkendőt viseltek. Az alsó kendő védte a drága kendőt a haj zsírosságától, kemény karakteres formájával a fejkendőnek szögletes éleket, formát adott.
A nők ingei szintén háziszőttes vászonból készültek és térd alattig értek. A félingeket gyári gyolcsból készítették. Ezeknek az ingeknek az ujjai berakottak voltak; a bő ujjakat a könyök felett pánt és selyemszalag rögzítette. A nyakat "Kresli" keretezte. A német nők szépségideálja a lapos mell és a széles csípő volt. A csípőt szélesítő farpárnát (Wulst, Hans stb.) a német nők hazájukból hozták magukkal és terjesztették el a magyar parasztság körében is. Az inget a mellény (Pruslik) szorította le. A köznapiak, blúz alatt viseltek, vászonból, sifonból, kékfestőből, az ünnepiek brokátból, bársonyból, lüszterből, damentuchból (finom fekete kamgarn szövet) készültek. A mellények díszítése - sujtás, csipke, hímzés - a szabásvonalakat hangsúlyozta. A harmincas években vált általánossá a fényes piros atlaszselyemből, arany sujtással díszített pruszlik, amelyet bálokon, hazafias ünnepeken, de főleg szüreti bálokon a csőszleányok viseltek.
A 19. sz. közepén terjedt el az ujjas, az ingre és a pruszlikra felölthető drága szövetből készült, selyemmel bélelt ruhadarab, amelynek készítésével szabót bíztak meg. A leányok esküvőjükre hozományként kapták. Elnevezése gazdag változatosságot mutat (Röckl, Maigl stb.).
Az ujjashoz felvett szoknyák hosszúak voltak, majdnem bokáig értek. Általában 4-12 méter anyagot használtak fel a szoknya készítéséhez. Az anyagot hajtásokba vasalták, majd derékkorcba varrták, tüllel bélelték, hogy jobban elálljon, alját tenyérnyi széles vászonnal szegték. Az ünnepi szoknyák a felsőtestet takaró ujjassal azonos anyagból készültek, a köznapiak barchentből, de főleg kékfestőből. A kékfestő ruhaanyagot a német nők különösen kedvelték. Valóságos aranybányát jelentettek, a kékfestő mesternek a német asszonyok vásárlásai. Ruházatuk majd 70%-a kékfestőből készült.
A női ruha ékét a vállkendő adta. A vállkendö anyaga mindenkor tükrözte viselőjének társadalmi, gazdasági helyzetét. A betelepülő asszonyok vállken-dői házifonású gyapjúból, horgolással vagy kötéssel készültek. Az első világháborútól vált divattá a gyapjú, gépikötésű, rojtos ún. "berliner kendő, mely rendszerint fekete, barna, drapp és fehér színekben készült. Viselték a nagyméretű kockás szövetkendőket is. Az ünnepi ruhára selyemből, kasmírból, bársonyból készült, hosszú rajtokkal díszített vállkendőt kötöttek. Ez utóbbiakért, mint mondták, egy disznó árát kellett adni.
A 18. században a kötény a nők viseletének elmaradhatatlan tartozéka. Az asszonyok kötény nélkül sem ünnepen, sem köznapon nem mutatkoztak. Köznapon fél, vagy melles kékfestő kötényt viseltek fehér gépi tűzéssel és a kötény sarkaiban névjelüket és virágmintákat hímeztek. Az ünnepi kötények fekete selyemből, lüszterből készültek és majdnem a fél szoknyát takarták.
A női ünnepi ruha dísze az ékszer volt. A leányok rézből készült üvegköves gyűrűket viseltek, piros vagy kékköves ezüst fülbevalót, a nyakat övező bársonyszalagról ezüst kereszt, szív vagy amulett lógott. A gazdag paraszt-lányok nyakában aranylánc volt kereszttel, vagy email Mária képpel, arany fülbevalójukban piros kő volt. A nyakat fehér vagy piros korallgyönggyel díszítették. A két világháború között általánossá vált a nyakban viselt 8-10 soros üveggyöngy, melynek színe a ruha színéhez igazodott. Általában a gyöngyök kék, fehér vagy ezüstszínűek voltak. A leányok az ékszerüket a férjhezmenetel után letették, csupán jegygyűrűt viseltek.
A bőrből készült női felsőruhák feltétlenül magyar hatást mutatnak. A bőrruhákat (a "Pelz"-eket) vásárokon vették szűcsöktől, akik arra a vidékre jellegzetes szabású és díszítésű ködmönöket készítettek és árusítottak.
A lábon saját kötésű, nem ritkán csíkos vagy tarka harisnyát hordtak, ill. kézi kötésű pacskert viseltek egész életükben. Az ünnepi lábbeli a spangnis és a fűzős cipő volt.
A nők ünnepi ruhái életük fontos eseményeihez kötődtek. Első áldozásra fehér vászonból készült, a helyi néphagyományokat követő ruhát varrtak, ilyet viseltek később a Mária leányok, nyakukban kék szalagon éremmel. Az eladósorba került leány ruhái az egyházi év liturgikus színeihez igazodtak. Ezeknek a ruháknak a bemutatási és viselési helye a templom volt. A múlt század második felétől a leányok fekete szövetruhában, fehér rakott köténnyel esküdtek. A fehér menyasszonyi ruha a második világháború után vált általánossá. A menyasszonyi öltözék legjellegzetesebb dísze a fejet övező koszorú, mely vidékenként nagy változatosságot mutat. A Somogy megyei Szülőkön a koszorúkészítő asszony művirágok, ezüstgyöngyök és szalagok gazdag kombinációjával készítette el a fejdíszt, melynek mindenkor elmaradhatatlan szereplője volt a rozmaringág, a tisztesség jelképe.
A halálhoz, a gyászhoz kapcsolódó ruhák szintén a parasztság viseleti kultúrájának szerves részei. A gyász legszembetűnőbb színe ma a fekete, a német források arra utalnak, hogy a német asszonyoknál a gyászt a fehér fejkendő és a fehér kötény fejezte ki, amit a fekete szövetruhára viseltek. A harmincas években Hartán (Bács-Kiskun megye) az asszonyok fehér, keményi-tett, szinte a középkori előképekre visszanyúló fejkendőben és fehér köténnyel gyászoltak.
A magyarországi németek viseletét vázlatosan áttekintve megállapíthatjuk, hogy a magukkal hozott viseletet elhagyva, helyi hatásra, de a maguk ízlésére formálva sajátos, semmivel össze nem téveszthető magyarországi német népviseletet hoztak létre. Viseletük a magyar és más nemzetiségek, pl. szlovákok viseleti elemeit is felhasználta. Pl. Ceglédbercelen (Pest megye) és Rátkán (Zemplén megye) a nők sok és rövid szoknyát, csizmát és vállfoltos inget viselnek. A férfiak a katonaság hatására átvették a zsinóros csizmanadrágot, a keményszárú, sarkos csizmát és a sujtásos kabátot. A német férfiak az első világháború után a falvakban úttörői voltak a polgári férfidivatnak: a pantallónak, zakónak, a fűzős vagy regatta cipőnek. Az asszonyoknál a polgári ruhára való váltás igazában az ötvenes években következett be.
A németség zeneszeretete
A hazai németségről az a mondás járja, hogy énekelve, zenélve, táncolva jönnek a világra, amely találóan jellemzi a német faluközösségeket, melyekben nincs ünnep, munka, öröm, bánat, amit ne foglalnának dalba, versbe, ne próbálnának meg zenével esetleg tánccal is kifejezni.
A betelepülő németek a 18. században már egy fejlett zenei kultúrát hoztak magukkal. A török idők után elnéptelenedett Magyarországon alig találunk zenei életre utaló feljegyzéseket vagy tárgyi emlékeket. A városokban elvétve működtek iskolai zenekarok, különleges ünnepnapokon esetleg toronyzenéről olvashatunk. Csak az 1780-as években fogadnak fel földesurak egy-egy ünnepi eseményre, főleg mulatságra cigányzenekart. A német községekben viszont szinte mindenütt volt kisebb fúvós együttes, alkalmi zenekar, hiszen a betelepülés idején a német, az osztrák, a cseh és a morva vidékeken már hagyományra tekintett vissza a fúvós zene. Magyarországon a németség terjesztette és virágoztatta fel ezt a fajta amatör közösségi zenélést. (Tőlünk keletre a falusi fúvós zenének nem találni nyomait.)
A nagyobb németek lakta települések, pl. Sopron céheinek saját céhes daloskönyvük volt, míg magyar nyelvű, foglalkozáshoz kötött dalkincsről alig vannak tárgyi emlékeink vagy feljegyzéseink.
A német parasztság körében élő hagyomány volt a családban énekelt dalokat kézzel írott énekeskönyv formájában összegyűjteni és az ifjabb generációnak továbbadni. A falusi daloskörökben (Liedertafeln), de a templomban is rendszeresen több szólamban énekeltek. A német faluközösségek életében a munkavégzést, a vallásgyakorlást és a szabadidő közös eltöltését az ének, a zene, a tánc foglalta egységes keretbe minden társadalmi rétegnél.
A jeles napokhoz (Lucanap, Karácsony, Újév, Háromkirály, Húsvét, Pünkösd stb.) épp úgy kötődtek a mondókák, versek, énekes köszöntök, a hangszeres zene, mint a családi eseményekhez. A lakodalmas szokások minden falu néprajzi hagyományának leggazdagabb tárházát kínálják köszöntőkben, leánybúcsúztatóban, a házasság legfőbb feladatainak megéneklésében. Temetéseken ugyancsak énekkel, fúvós zenével búcsúztatták halottaikat. A kalákában végzett mezőgazdasági vagy házi munkáknál is, mint pl. kukoricafosz-táskor, tollfosztáskor, disznóöléskor az anekdotázást gyakran színezte vidám énekszó. Télen az asszonyok, lányok együtt fontak, a férfiak kukoricát morzsoltak, s közben igyekeztek sokszínűén múlatni az időt.
Az egyházi ünnepek, körmenetek szívet-lelket egybekapcsoló hangulatát, atmoszféráját az orgonaszó vagy fúvós zenekari kíséretben feizengö nép-ének adta meg.
Az ének és a zene mellett a táncnak is jelentős közösségformáló szerepe volt. Farsangkor három napig ropta a falu apraja, nagyja. Csak az állatokat etetni és átöltözni mentek haza a kocsmából. A legtöbb faluban a község közös tulajdonában volt az ún. nagykocsma, amit több évre bérbe vehettek a vendéglősök. Itt rendezték az egész falut összefogó bálokat. Ezen kívül minden utcának, a közösség különböző társadalmi rétegeinek megvolt a maga törzsvendéglője, ahol együtt mulathattak, táncolhattak. Az adventi és a nagyböjti időn kívül minden alkalmat megragadtak a vígasságra. Húsvét, Pünkösd, búcsú, Szent István nap, szüret, arató ünnep, Erzsébet nap mind bált is jelentett. A Katalin napról úgy tartotta a szólás, hogy ,,Katalin elzárja a hegedűket {Katrein sperrt die Geigen ein), mert utána már advent csendje következett.
Egy egy közösség dalkincse igen gazdag és sokrétű volt. Volt olyan nóta-fa, aki 60-80 dalt énekelt gyűjtéskor magnóra, volt ezek közt 10-14 strófás is, s mindezt emlékezetből, írott szövegkönyv nélkül tudta, hisz a régi emberek tudása leginkább szájhagyomány útján terjedt. Hallás után tanulták meg egymástól az énekeket.
A zenei műveltség továbbadásának hagyományai voltak: a felnövekvő generáció a családban bölcsődalokat, mondókákat, gyermekdalokat, népdalokat, balladákat tanult. 1900-ig az iskolákban is németül énekeltek a nemzetiségi községekben. A templomban, a körmeneteken, a temetéseken mindenütt német énekszó hallatszott. Vasárnap délután és este a fiúk, lányok énekelve sétáltak az utcán. A daloskörökben a tanítók, a káplán, néha az orvos vagy az állatorvos gyakorolta a fiatalokkal a többszólamú éneklést.
A népdalkincs összetétele igen vegyes volt: a német területről a betelepülők által magukkal hozott régi népdalokon és balladákon kívül, melyek legtöbbször az irodalmi nyelvet megközelítő nyelvezetben szóltak a hallgatósághoz, találunk újabb keletű, talán már Magyarországon született, legtöbbször a helyi nyelvjárásban énekelt, dalban megfogalmazott történeteket, esetleg csúfoló-dókat, vagy éppen a bécsi slágernek a bálokban utánzott változatait. A pepertoár állandóan átalakult, hoztak új dalokat a világot járó mesterlegények. A 19. században bizonyos foglalkozások szinte német mesterségnek számítottak. A kőművesek, kőfaragók, ácsok, üvegfúvók, fémöntők, esztergályosok, bádogosok a monarchia német területein tanulták mesterségüket. Nemcsak a fejlettebb technika ismeretével, hanem újabb dalokkal gazdagodva tértek haza vándorútjukról.
A sokgyermekes családok nagyobb lánykái szolgálni mentek a környező településekre. Az ott tanult énekeket továbbadták otthon élő társaiknak is.
A hangszeres zene elsajátítása apáról fiúra szállt. A 20. század elején a legtöbb német községnek volt egy vagy több fúvószenekara, amely megteremtette az egyházi és a világi ünnepek zenei hátterét. Lakodalmakon kisebb, vegyes összetételű együttesek ún. sramli zenéjére vigadtak a vendégek.
A németség sok helyen egy községben élt más népekkel és nemzetiségekkel. A kölcsönhatás a zene területén is nyomonkövethető. Német dalok gyűjtésekor gyakran megtörtént, hogy ugyanazt az éneket német és magyar szöveggel is tudta az adatközlő. Ez részben azzal is magyarázható, hogy 1900-tól kezdve a németajkú községek iskoláiban szinte kizárólag magyar nyelvű oktatás folyt (németet csak heti 2 órában tanultak), így az énekórákon magyar énekeket tanultak.
Az első világháború idején a katonák megtanulták egymás katonadalait, ha németajkú katona magyar egységhez került, ott magyarul kellett a nótát fújnia, de ha a magyar katonát német divízióba osztották be, ott ő kényszerült német éneklésre.
A század elején terjedt el a németajkú községekben a magyaros jellegű szüreti mulatság. A magyar ruhába öltözött legények, lányok, bíró, bíróné, szőlőcsősz, csikósok, huszárok, feketére mázolt cigánygyerekek felvonulását mindig cigányzene kísérte és a bálban is cigányzenére illett táncolni.
A 30-as években Jákob Bleyer (Bleyer Jakab) tevékenysége nyomán újraéledt a tradicionális német zene ápolása. Országszerte dalos- és fúvóstalálkozókat szerveztek. Mágocs község monográfiájában olvashatunk arról, hogy az 1934-es ottani fúvóstalálkozóra 52 községből tizenötezren jöttek el.
A zene szeretetét a németség mind a mai napig megőrizte. A dal, a hangszeres zene és a néptánc hagyományait ápoló országos tanács (Landesrat Ungarndeutscher Chöre, Kapellen und Tanzgruppen) 62 népdalkor, 70 tánccsoport és 47 fúvószenekar tevékenységét hangolja össze.
Az egykor szerves egységben élő faluközösségeket az 1946-os kitelepítés vagy teljesen megsemmisítette, vagy apró csoportokra szaggatta (Németországban is több száz kilométeres távolságban laknak egymástól az egykori szomszédok és családtagok). Az ott 1952 óta szervezett svábbálok színpompája és vidám hangulata idézi fel az otthoni vigasságokat. Magyarországon 1958 óta ugyancsak svábbálokon találkozhat az országban szétszóródott egykori faluközösség.
Az itthoni és a németországi települések partnerkapcsolatait sokrétűen ápolják. Legnagyobb közönségsikere mindenütt a kulturális együttesek találkozóinak van. A zenei hagyományokban legmélyebbek a közös gyökerek, e területen nem korlátoznak senkit nyelvi kommunikációs nehézségek, az ének, a zene és tánc hangulata mindenkit magával ragad.
Néptáncmozgalom
A hazai német nemzetiség kulturális életének virágzása a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége megalakulásával egy időben indult el. Az ötvenes évek elején jöttek létre az első néptánccsoportok is, melyek közül ma is élvonalban jár Pilisvörösvár, Mecseknádasd és Szigetújfalu együttese. A szövetség közművelődési és művelődéspolitikai tevékenységében az egyik fő feladatot jelentette a kulturális munka segítése, a hagyományok őrzése, feltárása és ápolása. Ennek eredményeképpen már hosszú idő óta a hazai német nemzetiségi néptáncmozgalom (gyermek-, hagyományőrző- és táncegyüttesek) általánosan elismert, magas művészi színvonaláról szólhatunk.
A kiemelkedő művészi színvonal kialakulásához nagyban hozzájárultak az 1970 óta kétévenként megrendezésre kerülő Soproni Német Néptáncfesztiválok (a nyolcvanas évektől: Találkozók). A közel három évtized alatt a folyamatosan rugalmasan kialakított fesztivál-rendszer pezsdítöleg hatott a hazai német néptáncok gyűjtésére, igényes művészi színpadi feldolgozások készítésére. A színpompás népviselet újraéledésén túl, a zenekarok és a táncosok stílusos, hangulatos, élményt nyújtó előadásmódját is fejlesztette. (Később háromévenként más-más helyen rendezték a fesztivált: 1989-ben Komlón, 1992-ben Veszprémben.) Az évek folyamán az élvonalhoz felzárkóztak Sopron, Hajós, Máriahalom, Kecskéd, Harta, Városlőd, Soroksár, Pécs, Véménd együttesei.
A német nemzetiség kulturális életében is nagy múltra tekint vissza az ún. országjáró kultúrkörutak rendszere. Ezeken az önálló műsoradásra is képes, kiemelkedő művészi teljesítményt nyújtó együttesek lépnek fel. A legkisebb falvakban ünnepnap számba megy egy-egy ilyen rendezvény. Különösen az idősebbek számára jelent szinte felejthetetlen élményt, ami megható tetszésnyilvánításukban fejeződik ki. További szereplési lehetőség adódik a különböző szintű nemzetiségi napokon, kulturális találkozókon, valamint évenként az Országos Nemzetiségi Fesztiválokon (ONF). Sajnos a Békéscsabán 1974-től kétévenként megrendezésre kerülő Országos Nemzetiségi Úttörő Fesztivál 1984-ben megszűnt. Az országos fesztiválokon a mindenkori német együttes igényes felkészültséget tükröző, élményt adó előadást nyújtott.
A mozgalom kiemelkedő alkotói és pedagógusi tevékenységet folytató vezetői: Helmuth Heil (Pécs), Manninger Miklós (Budapest) és WenczIJózsef (Pilisvörösvár).
A táncmozgalmak fejlődésének egyik alapvető feltétele a vezetők képzése, illetve továbbképzése. Ennek jelentőségét a szövetség is felismerte. Kialakított tanfolyam-rendszerének legnagyobb pozitívuma, hogy segítette a mozgalom repertoárjának színesítését.
Az együttesek munkáját segítő tánckiadványok megjelentetésével a szövetség mindig példamutatóan elöl járt. Folyamatosan, sokszorosított formában bocsátotta az oktatók rendelkezésére az elkészült új koreográfiákat. Újabb formában az 1973-ban megjelent "Ringel, Ringel, Reihen..."és az 1982-ben már második kiadást megért "Hoppe, hoppe Reiter...", illetve a nyolcvanas évek elején indított "Ungarndeutsche Volkstänze" c. sorozat 3. kötete a gyermekcsoportok számára nyújt segítséget.
1972-ben a Művelődésügyi Minisztérium és a Népművelési Intézet hirdetett pályázatot a Magyarországon élő nemzetiségek anyanyelvi kultúrájának, népművészeti hagyományainak ápolása, a tánckultúra színvonalának emelése és a nemzetiségi műkedvelő táncmozgalom felfrissítése céljából. A felhívásra a legtöbb benevezés a német nemzetiségi területről érkezett. Az I. díjat Manninger Miklós: "Ceglédberceli ugrós'' c. kompozíciója nyerte, mely azóta is a mozgalom repertoárjának egyik sikeres száma. Különdíjat kapott Czifra Jánosné, Hajós; Donowald József né, Mecseknádasd; Öhl Jánosné, Harta és Pintér Dávid, Kecskéd.
Nagy fontosságú volt az a tudományos gyűjtési akció, amely a Művelődésügyi Minisztérium és az NDK Kultúrminisztériuma jelentős anyagi támogatásával Dr. Kurt Petermann, a lipcsei Táncarchívum egykori vezetőjének irányításával történt. 1972 őszén egy hónapon keresztül 32 hazai német községben gyűjtöttek táncokat, vokális és hangszeres zenei anyagot. 750 000 DEM értékű anyagot használtak fel. 181 néptáncot vettek színes, illetve fekete-fehér hangosfilmre, a zenei felvételek száma 487. E gyűjtési akcióban a Német Szövetség, az MTA Népzenekutató Csoportja, illetve a Népművelési Intézet munkatársa is segített.
A német nemzetiségi községek kulturális életében nagy lendítő erővel hatott az 1971-72-ben lezajlott német kulturális vetélkedő, a "Röpülj Páva" mintájára megrendezett "Reicht brüderlich die Hand"mozgalom.
Bár utoljára kerül sor a svábbálok említésére, ez azonban semmiképpen nem jelent értékrendet, hiszen a Magyarországon élő németajkú lakosság számára minden évben várva várt fontos eseménynek számít az országos svábbál. Ekkor nyílik lehetőség az ország különböző részein, illetve a külföldön élő rokonok, barátok találkozására. A háború után az elsőt a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége rendezte 1958-ban Óbudán. A svábbálok virágkora a Közgazdaságtudományi Egyetem aulájához kötődik a hetvenes évek végéig. Az ország városaiból, falvaiból özönlöttek az érdeklődők eredeti, stílusos, színes, gazdag népviseletben. A bálok programja is vonzotta a közönséget: az ország legjobb fúvós zenekarai, énekkarai, táncegyüttesei és szólisták fellépésével rendezett műsorok után nagy élményt jelentett a szebbnél szebb népviseletekbe öltözött, kezükben rozmaring ágat tartó, korosztályok szerinti párok ünnepélyes felvonulása. Fokozta az érdeklődést, hogy zsűri jutalmazta a legszebb, legstílusosabb népviseleteket. Sajátos hangulatot teremtett az éjfélkor árverésre kerülő, hagyományosan feldíszített rozmaringbokor. Elnyeréséért nagy volt a versengés. Az egész estét, illetve éjszakát emelkedett hangulat, baráti, őszinte jókedv jellemezte. A mindenkor nagyszerű zenekari kíséret biztosította, hogy a bálozók jókedvűen, vidáman járhatták a landlert, a walzert, a polkák változatait és a hagyományos német táncokat (Schuster-, Schmidt-, Siebenschritt stb.).
A hetvenes évek végétől más-más helyen: a Ganz-Mávag-ban, a New York kávéházban, a Zichy utcai Tiszti Klubban, a Hotel Intercontinentalban tartottak országos svábbálokat, a nyolcvanas évek elejétől pedig a margitszigeti Thermal Hotelben.
Újabban a Pesti Vigadó a székhelye a hazai németek immár hagyományos nemzetiségi gálarendezvényének.
Köztudott, hogy a népi kisiparok meghonosítói éppen a betelepülő németek soraiból kerültek ki, sőt egyes kisiparok meghonosítóivá váltak.Pl. pacskerkészítés, kékfestés, klumpakészítés stb.
A német nemzetiségi alkotók közül a Népművészet Mestere kitüntető címet elsőként 1978-ban Himpelmann Péíerhartai bútorfestő asztalos kapta meg. A nagyhírű és művészi értékű hartai bútorfestést nemcsak továbbfolytatta, de bátran mondhatjuk, a mai kívánalmak szerint továbbfejlesztette. Bútorfestő iskolát alapított, legtehetségesebb tanítványa a Népi Iparművész címet elnyert Schneider Péterné.
A fazekashagyományokat a leghívebben az óbányai Teimel József jelenítette meg. A Németországból hozott hagyományokat nemcsak megőrizte, de tovább is fejlesztette. Munkásságát a rangos Népművészet Mestere címmel jutalmazták. A mesterség folytatója Teimel István Népi Iparművész, aki munkásságát az alábbiakban jellemezte: "A sváb népművészet elemeit használom fel tárgyaimon. Őseink által alkalmazott díszítő elemek a fenyőtoboz, a margaréta, a szőlővirág, a háromszög kap helyet munkáimon. Színben a hagyományos német színeket kedvelem, a barnát, a sárgát, a kéket és az olajzöldet."
A szekszárdi fazekasközpont meghatározó egyénisége volt Steig István, a Népművészet Mestere. Szintén a német hagyományokhoz nyúlt, azokat fejlesztette tovább a mai ember számára is vonzó alkotásokon.
A németek a takácsmesterségben meghatározó szerepet töltöttek be. A 15. században már királyi kiváltságokkal védett városi iparosok voltak a bar-hentszövők. Kései utóduk a Balatonfel vidéken, Pulán (Veszprém megye) élt Szauer Ágoston takácsmester, a Népművészet Mestere, akinek ősi technikájára mind a tudomány, mind a Népi Iparművészeti Tanács felfigyelt. A takácsmesterség technikáját és műszókincsét Manherz Károly 1975-ben megjelent tanulmányában tette közzé.
A kékfestőipart német eredetűnek ismeri a néprajztudomány. A kékfestő termékek vevői is zömében a német lakosságú falvakból kerültek ki. A ma élő kékfestők között termékeik minőségével, az ősi minták felhasználásának korszerűségével kitűntek és ezért a Népi Iparművész címet kapták Sárdi János nagynyárádi (Baranya megye), Sasvári János bólyi, továbbá Frászt Pál csornai (Győr-Sopron megye) kékfestőmesterek. A kékfestőipar múltbeli technikáját a pápai hajdani Kluge üzemben - azóta múzeum - tették a ma embere számára láthatóvá.
A nyerges és szíjgyártók közül a soroksári Besendorfer Ferenc nyerte el alkotásaival a Népi Iparművész címet.
A nem hivatásos alkotók közül a pedagógus Trautner Ilonára a Népművészet Mesterére kell emlékezni, aki mint karádi (Somogy megye) pedagógus, a már feledésbe ment karádi hímzést mentette át a mába, művészi módon.
Dajaszászy F. Józsefné Deitz Vilma, a Néprajzi Múzeumnak hosszú időn át volt megbecsült dolgozója, terveivel elsősorban a mezőkövesdi mintákat emelte művészi színvonalra, amiért megkapta a Népművészet Mestere címet.
| |