| |
A naptári év szokásainak leírása Magyarország három nagy német tömbjére, valamint néhány szórványtelepülésre terjed ki. A szakirodalom segítségével megkíséreljük azt is bemutatni, hogy mely szokásokat hozták magukkal a betelepülők német hazájukból, és melyeket vettek át Magyarországon más nemzetiségektől, elsősorban a magyaroktól.
A következőkben ismertetett szokások egy részét még ma is változatlanul gyakorolják, ill. az utóbbi években ismét felelevenítették. Legnagyobb részük azonban már feledésbe merült, vagy csak az idős emberek emlékezetében él. A múlt- és jelenidő differenciált használatával kívánjuk érzékeltetni, melyek a még ma is élő, ill. a már kihalt szokások és hagyományok.
A naptári év szokásainak ismertetése az évszakokat, tehát a gazdasági év egyes szakaszainak, munkaperiódusainak menetét követi.
Tél
Az András-nappal (november 30.) kezdődő és vízkereszt napjáig panuár 6.) tartó karácsonyi időszak még napjainkban is igen gazdag népszokásokban.
A karácsonyi ünnepi időszak bevezetése az advent, mely a december 25-ét megelőző negyedik vasárnapon kezdődik. Ezen belül az András-nap (november 30.) az első jeles nap, amely alkalmas jövőjóslásra. Az azt megelőző éjszakán fiatal lányok cipő- és papucsdobálással, ólomöntéssel és hasonló praktikákkal igyekeznek megtudni, ki lesz a jövendőbelijük.
Az András-napi időjárásról ezt tartja a néphit: András-napi hó, rozsnak és búzának jó.
(Andreasschnee tut Korn und Weizen nicht weh.)
Borbála napja (december 4.) is alkalmas jövendölésre. Éjfélkor vagy hajnalban sok helyütt még ma is kimennek a leányok és az asszonyok a kertbe vagy az udvarba, hogy letörjenek többnyire három: kajszi-, alma-, mandula-, meggy- vagy barackágat. Mindezt némán kell cselekedni, anélkül, hogy szólnának valakihez, vagy valaki megszólítaná őket. Az úgynevezett Borbála-ágakat (Barbaratswaich, Lewetswaich) befőttes üvegben meleg helyre teszik. Ha karácsonyra kivirágoznak, akkor a leány, aki szedte és gondozta őket, a következő évben férjhez megy. Ha asszony törte az ágakat, az új évben gazdag termést várhat. Szerencsétlenséget jelent viszont, ha az ágak nem nyílnak ki.
Szent Borbálát a bányászok és a katonák védőszentjükként tisztelik. Ezt a napot 1945-ig megtartották, és néhány éve ismét megünnepelik.
Német nyelvterületen csak a 16. században jelent meg Miklós (Nikolaus), mint ajándékozó és a gyermekek barátja. Ekkor jegyezték fel először azt a szokást, hogy a gyermekek kiteszik lábbelijüket a ház ajtaja elé, amelybe a Mikulás éjszaka ajándékokat helyez.
A magyarországi német gyerekeket „személyesen" látogatta meg a Mikulás (Niglo, Niklos, Niklas, Nikolas). Többnyire kifordított báránybundát, hosszú fehér vászonnadrágot, fején mélyen arcba húzott kucsmát, lábán nagy csizmát viselt. Kenderből bajuszt és szakállt is ragasztott magának.
A Mikulás nem mindenütt jelent meg ajándékosztó öregapóként, hanem ijesztő alakként is. így például a Budai hegység falvaiban ördögálarcot viselt. A Bács-Kiskun megyei Hajóson elsősorban asszonyok öltöztek be Mikulásnak: bundát húztak, hajfonatukat kibontották, a kucsmára két tollseprőt erősítettek.
Mielőtt a Mikulás belépett volna a szobába, megcsörgette a láncot, melyet vagy övként használt, vagy pusztán a kezében tartott. A gyerekek imádkoztak, verseket mondtak és énekeltek neki. A mondókák és dalok többsége a Mikulást dicséri és ajándékozásra buzdítja:
Nikolaus, Nikolaus, lieber Mann,
klopf an unserer Türe an!
Wir sind brav, drum bitte schön,
laß die Rute draußen stehn!
Kedves, kedves Mikulás,
kérünk, kopogj be hozzánk is!
Engedelmesek és jók vagyunk,
a virgácsot hagyd odakint!
(Elek)
Miután a gyerekek bemutatták tudásukat, a Mikulás aszalt gyümölccsel {Hutzeln), dióval, almával, a későbbiekben édességgel ajándékozta meg őket. Az ajándékokat intő szavak kíséretében szedte elő hátizsákjából, és szórta szét a szobában. Gyakran virgácsot (Stecke, Geatl) is hozott magával, azzal suhintott rá egyet-egyet az ajándékokat a földről mohón felkapkodó gyerekekre. Dél-Magyarország egyes falvaiban a Mikulás szolgájával, a feketébe öltözött krampusszal érkezett, aki arcát is fekete kendővel fedte el. A Mikulás az ajándékokat osztogatta, a krampusz pedig büntetett.
Luca számos európai nép szokás- és hiedelemvilágában ismert. Néhány közép-európai népnél (így a magyaroknál és egyes délnémet területeken, pl. Kelet-Bajorországban) Lucát megszemélyesítették. Leggyakrabban csúf lénynek képzelték, aki riogatja a gyerekeket és megbünteti a felnőtteket, ha azok vétenek a Luca-napi tilalmak ellen. Luca ilyen megszemélyesítésére a Budai hegység németjeinél is találunk példát. December 13-a előestéjén Luca me-szelővel járta végig a falut, és bemeszelte a járókelőket. Etyeken (Fejér m.) alakoskodók ijesztgették a kisgyerekeket a falu utcáin. Némely faluban ezen a napon egyáltalán nem dolgoztak, mert féltek Luca büntetésétől. Hajóson tilos volt rokkával (Konkl) a szomszédba menni: úgy tartották, Luca szele (Luzirnwind) úgy a levegőbe röpíti a rokkát, hogy azt sohasem találják meg.
Egyes vidékeken Luca mint barátságos, ajándékozó nőalak jelent meg. Nyugat-Magyarország németlakta falvaiban december 13-a reggelén a gyerekek ajándékot kaptak Lutzel, ül. Pudel asszonytól (Lutzelfrau, Pudelfrau).
A néphit szerint az év leghosszabbnak hitt éjszakáján igen nagy hatalommal bírnak a boszorkányok. Az emberek különbözőképpen szándékoztak őket távol tartani maguktól és a jószágtól. Sok helyütt a lakóhelyiségek és istállók füstölésével vélték elüldözni a boszorkányokat. Budaörsön és környékén például parazsat tettek a szemétlapátra, arra tömjént szórtak, és azzal füstölték ki az egész házat. Füstölés közben Budakalászon a következőket mondták:
Die bösen Geister treib ich aus,
und das Christkindl soll einkehren ins Haus.
a Jézuskét behívom.
A gonosz szellemeket kiűzöm,
Baranya megyében, Nagyboldogasszony napján a szentelt virágot gyújtották meg, és azzal füstöltek.
December 13-án szívesen látták a férfi vendéget, azt hitték ugyanis, hogy szerencsét hoz.
Az alábbi, a magyarok körében is ismert szokások termékenységvarázsló célzatúak. A Luca-napi búza {Lutsiawaats) vetésének szokása napjainkban is sok helyütt ismert.
Luca napját néhol .tyúkok napjának" {Hühnertag) is nevezték, mivel az e napon gyakorolt babonás szokások nagy része a baromfitartással függött össze. Eleken azt tartották, hogy a tyúkok december 13-án ünneplik névnapjukat. Ezért a gazdasszony mondókával köszöntötte őket, és Luca-süteményt (Luziakuchen) sütött nekik, amely kukoricadarából, árpalisztből, búzából és zabból készült. Szokás volt a tyúkok takarmányát egy abroncsba vagy kör alakban elhelyezett lánc közepére szórni, hogy a tyúkok ne máshová járjanak tojni.
Dél-Magyarország néhány német falvában ismert volt a magyar eredetű kotyolás szokása is. Fiúgyerekek járták a házakat, és mondókával varázsolták meg a tyúkokat, hogy egész évben jól tojjanak.
A naphoz szerelmi jóslások is kötődnek. Eleken a leányok meggyújtották a len- vagy kenderkócot, és a lehulló hamu irányából vélték megállapítani, merre lakik a jövendőbelijük. Ezen a napon számos faluban ólmot is öntöttek.
Tamás éjszakájának (Thomasnachí), az év valóban legrövidebb nappalát (december 21.) követő éjszakának is varázserőt tulajdonítottak, és ezért úgyszintén jóslásra használták.
A leányok lefekvés előtt sok helyütt belerúgtak az ágy lábába, vagy éjfélkor megrázták, közben mondókát mondtak, amely például Hetvehelyen (Baranya m.) igy hangzott:
Bettstatt, ich trete dich,
heiliger Thomas, ich bitte dich,
sag mir in meinen Träumelein,
wer mein Ehemann soll sein.
Ágyam, lábammal megérintelek,
Szent Tamás, kérlek téged,
mondja meg az álmom,
hogy ki lesz a párom.
A karácsony (Wainocht, Krestoog) és vízkereszt (január 6.) közötti időt a német néphagyomány Zwölfnächte néven említi. Ez az időszak, de különösen a szenteste éjszakája (Hailiga Nocht, Krestoogsnocht) a néphit szerint démon-űzésre kiválóan alkalmas. A gonosz hatalmakkal szemben elsősorban ostor-csattogtatással, lövöldözéssel, tülköléssel és füstöléssel védekeztek.
Dél-Magyarország egyes falvaiban december 24-én este {Krestoogsowed, Hailige Owed) pásztorok (Halter) vonultak végig a falun ostort pattogtatva és kolompolva. A gazdák élelemmel és borral ajándékozták meg őket. Ezt a szokást sok helyütt a magyarok is gyakorolták. A nyugat-magyarországi németek körében elterjedt szokás volt az ún, Waihnochtsainkleschn, az ünnep köszöntése ostorcsattogtatással. A legények összegyűltek a kertek alatt és ostorral hangosan csattogtattak, ahogy azt a pásztorok tették Jézus születése éjszakáján. A Budai hegység falvaiban a pásztorok (Holder) az éjféli mise (Kresmette) után felsorakoztak a templom bejáratával szemben, ostorcsattogtatással (Kleschn) és tülköléssel (Tudla) köszöntötték az éjféli mise résztvevőit. A vidék számos községében szokás volt a lövöldözés, valamint a házak és istállók kifüstölése is.
A karácsonyhoz tartozik a karácsonyfa (Kristpaam, Krespaam, Paam) is, amely szinte az egész világon az ünnep szimbóluma.
A magyarországi németek rendszerint borókabokrot (Wacholderpaam, Kraunawaitn) állítottak fel, és azt díszítették színes papírfüzérekkel, aszalt gyümölccsel, pattogatott kukoricával (keplatste Kukruts), ezüstözött vagy aranyozott dióval, almával, fügével, mézeskalács-figurákkal, süteménnyel, a későbbi időkben szaloncukorral. Gyertyákat és csillagszórókat is erősítettek a fára, csúcsára pedig az esthajnalcsillagot. A lakás tükreit és képeit is feldíszítették zöld ágakkal.
A gyermekek megajándékozása a maihoz hasonlóan december 24-én történt. A tetőtől talpig fehérbe öltözött Jézuska (Kristkindli, Kreskenje) a karácsonyfán kívül gyakran házilag készített ajándékokat is hozott a gyerekeknek, így például kötött sálat, zoknit vagy kesztyűt, kelt tésztából sütött figurákat (babát és lovat), saját faragású babákat, babakocsit, lovakat és más játékokat. A keresztszülők (Teet, Godl, ill. Pheter, God) is megajándékozták a gyerekeket, többnyire mézeskalács-figurákkal, almával, dióval és aszalt gyümölccsel, alkalmanként akár egy-egy ruhadarabbal is.
A karácsonyi ajándékozás eredete talán a régi római újévi ajándékozásban keresendő. Úgy tűnik, e szokás egyes részei maradtak fenn néhány faluban, Szűrben (Baranya m.) újévkor is megajándékozták a gyerekeket, az ajándékozót pedig újévi emberkének (Neujahrsmännchen, Najohrsmenje) nevezték. A baranyai Fekeden a keresztszülők nem karácsonykor, hanem újévkor lepték meg ajándékkal a keresztgyerekeket.
A magyarországi német falvakban karácsonykor szintén sor került a betlehemi játék (Christkindl- vagy Betlehemspiel) bemutatására. Iskoláskorú leányok és fiúk jártak házról házra, angyalnak, pásztornak, Máriának, Józsefnek és gazdának öltözve. Karácsonyfát vagy a betlehemi istálló kicsinyített mását vitték magukkal, amit a szobában az asztalra állítottak, és megfelelő szereposztásban előadták a játékot, nagyobbrészt énekelve, bizonyos szakaszait prózában. A betlehemi játék egy részét (néhol az egészet) az éjféli mise során is bemutatták. Az utóbbi években egyre több faluban újítják fel e szokást. Sok településén az Ádám-Éva-játékot adták elő, melyet paradicsomi játéknak (Paradeisspiel) is neveznek, és amely az első emberpár történetét mutatja be a Paradicsomban. Mindkét játéknak megvannak a magyar megfelelői is.
A karácsony és vízkereszt közti napok az idősek szerint időjóslásra alkalmasak: a 12 nap időjárásának megfelelően alakul majd a következő év 12 hónapjának időjárása. Néhol ugyanezt vélik a Luca-nap és karácsony közötti tizenkét napról is.
Általánosan ismertek a következő gazdaregulák:
Fehér karácsony, zöld húsvét
Weiße Weihnachten, grüne Ostern.
Zöld karácsony, fehér húsvét.
Weihnachten im Klee, Ostern im Schnee.
Esős karácsony kiüríti a pajtát és a hordót.
Weihnachten naß, leert Scheuer und Faß.
Világos éjféli mise, sötét pajta, sötét éjféli mise, világos pajta.
Helle Christmette, dunkle Scheuer, dunkle Christmette, helle Scheuer.
Ebben az időszakban számos termékenységvarázsló szokás is ismert volt.
Ceglédbercelen (Pest m.) a karácsony előtti napon a pásztor betért a házakba, s a gyerekekkel húzatott egyet a magával vitt fűzfavessző-kötegből. Karácsony első napján a gyerekek ezzel a vesszővel csapkodták meg a felnőtteket, hogy „frissek és egészségesek" legyenek. A Komárom megyei Máriahalmon, ahol a vesszőhúzás szokását szintén ismerték, úgy hitték: minél többfelé ágazik el a vessző, annál nagyobb lesz a háziállatok szaporodása az új esztendőben. Ezt a szokást a magyarok és a délszlávok több helyütt György napján (április 24.), vagy Márton napján (november 11.) gyakorolták.
János napján (december 27.) sok magyarországi német faluban került sor a borszentelésre. A megszentelt borból a család minden tagja ivott, hogy a következő évben elkerülje őket a torokfájás. A teli hordókba is öntöttek egy keveset, hogy az új szüret ismét bőséges legyen. A maradékot kis üvegben őrizték, és az év során torokfájás elleni szerként használták. A borszentelés szokását a villányi borvidéken ismét (Baranya m.) gyakorolják.
December 28-án, Aprószentek napján (Kintseltoog, Kengltoog, unschuldige Kindeltog) a gyerekek és a legények már kora reggel vesszővel a kézben felkeresték rokonaikat és jó ismerőseiket. A vesszővel kettőt-hármat suhintottak minden arrajáróra, különösen a leányokra és asszonyokra. A vesszőzéshez (kengle, aufkindeln, fitse) a Mikulástól vagy Jézuskától kapott virgácsot, a Borbála-napi ágakat, néhol pedig fűzfavesszőkből font virgácsot használtak. Vesszőzés közben a következő mondóka hangzott el:
Frisch und gesund,
frisch und gesund,
daß du das Neujahr erlebst.
Friss és egészséges légy,
Friss és egészséges légy,
hogy az új évet megérd.
(Babarc, Baranya rn.)
Az év utolsó éjszakája, Szilveszter éjjele a szerelmi jóslásnak kedvezett. Dél-Magyarországon a leányok tűzifát hoztak fel a sötét pincéből, és megszámolták a fahasábokat a konyhában. Ha számuk páros volt, a leány reménykedhetett, hogy a következő évben férjhez megy.
Dunabogdányban (Pest m.) a fiatal leányok a következő kéréssel fordultak Szent Szilveszterhez:
Heiliger Silvester,
laß micht nicht als Letzte.
Heuer bin ich übrig geblieben,
aufs Jahr wird es mir wieder so gehen.
Szent Szilveszter, kérlek,
ne hagyj utolsónak,
az idén pártában maradtam,
jövőre is igy járhatok.
Eleken a leányok ezen az estén úgy hámoztak meg egy almát, hogy a héja egyben maradjon. Aztán a héjat váltuk felett hátra hajították, és közben kedvesükre gondoltak. Ha a földre hullott almahéj a kedvesük nevének kezdőbetűjét formázta, azt jelentette, hogy a leány a következő évben férjhez megy.
Újév
Január elsején a rokonok és barátok meglátogatják egymást, és elmondják újévi jókívánságaikat. E szokás régen ugyanúgy, mint napjainkban, elsősorban a gyerekek számára nagy élmény. Már kora reggel felkelnek, hiszen azt tartja a mondás, aki január elsején sokáig az ágyban marad, az egész éven át lustálkodni fog. A korai felkelésnek gyakorlati oka is van: a házba elsőként betérő „újévköszöntőt" jutalmazzák meg a leggazdagabban. A gyerekek először a nagyszülőket keresik fel, aztán a keresztszülőket, majd a szomszédokat, végül a többi rokont és ismerőst. Az újévi köszöntés során, előadják a többnyire nagyszüleiktől tanult mondókákat. Jókívánságaikért korábban almát, diót és süteményt, napjainkban inkább pénzt kapnak.
A következő, általánosan ismert újévi mondókát kisebb gyermekek adják elö:
Ich wünsch, ich wünsch, ich weiß nicht was,
Greift in'n Sack und gebt mir was!
Kívánok, kívánok, nem tudom mit, / nyúljatok a zsákba, adjatok valamit! (Budakeszi)
A néphit a Háromkirályok napját (január 6.) és az azt megelőző éjszakát varázslatos időszaknak tekinti, a Háromkirályokat oltalmazónak mindenféle bajban. A katolikus magyarországi német falvakban régebben vízkereszt előestéjén került sor a vizszentelésre. Egyes helyeken krétát, sót, fokhagymát, kenyeret, néhol pedig cukrot és almát is szenteltettek. A szenteltvízből minden család vitt haza egy üveggel, és azt az év folyamán különböző célokra használták fel, például a házat, az istállót avagy a halottakat hintették meg vele. A krétával még aznap este felírták az ajtóra a Háromkirályok nevének kezdőbetűit két kereszttel és a mindenkori évszámmal együtt, pl.: 19 C+M+B 98. A magyaroknál a kezdőbetűk G+M+B. Néhány faluban az ajtóra, a Háromkirályok nevének kezdőbetűi közé a keresztek helyett boszorkánylábat (Trudefuß) vagy boszorkánykeresztet (Hexekraits) rajzoltak. Úgy vélték, hogy ezek a jelek megoltalmazzák a házat a boszorkányok és más gonosz erők ártó hatalmától. A Háromkirályok jelének felírását néhol a konyha kifüstölése, vagy a ház beszentelése előzte meg. A szentelt fokhagymát betegség esetére tartogatták, a sót a konyhában használták fel, és a takarmány közé is keverték. A többi megszentelt ételt a család közösen fogyasztotta el.
Január 6-án három napkeleti bölcsnek öltözött iskolásfiú járt csillaggal a kézben házról házra, és mindenütt előadták a Háromkirályok történetét elbeszélő éneket. Almával, édességgel vagy pénzzel jutalmazták őket. Ez a szokás már a 16. század óta ismert mind a német nyelvterületen, mind a magyarok körében.
Január második felének legfontosabb jeles napjai már a tavasz közeledésére utalnak.
Január 20-án a következőt mondják:
Fábián és Sebestyén napján felélednek a fák.
Am Fabian und Sebastian schießt der Saft in'n Baum.
Az öregek megfigyelései szerint jó bortermés várható, ha január 22-én, Vince napján olvad a hó:
Vinzenz Sonnenschein,
bringt viel Korn und Wein.
Vince napi napsütés
sok gabonát s bort Ígér.
Január 25-ét, a Pálfordulót tartják a tél közepének:
Pauli Bekehr'
der halbe Winter hin,
der halbe Winter her.
Pál megtérése,
a tél fele oda,
a másik fele még vissza.
Tavaszelő és tavasz
A Gyertyaszentelő Boldogasszonytól (Lichtmeß), február 2-ától április végéig tartó időszakot, amelyet a tavasz és tél uralomért folyó harca jellemez, az év szokásrendszerében tavaszelőnek tekintjük. Szokásai a tél távozása és a természet újjáéledése feletti örömet juttatják kifejezésre.
Február 2-át részben még télközépnek tekintik, ezért a gazdának takarékoskodnia kell a takarmánnyal:
Auf Maria Lichtmeß muß der Bauer Heu und Hafer meß'.
Gyertyaszentelő Boldogasszony napján a gazdának mérnie kell a szénát és a zabot.
Egy másik tapasztalat a következőkre hívja fel a figyelmet:
Maria Lichtmeß hell und klar,
gibt es ein fruchtbares Jahr.
Gyertyaszentelő napi jó idő
termékeny évet ígér.
A népi megfigyelések szerint Jégtörő Mátyás napja (február 24.) is következtetni enged az elkövetkezendő hetek időjárására. Az általánosan ismert gazdaregula így szól:
Matthias, brich eis!
Hast keins, so mach dir eins!
Mátyás, törd a jeget!
Ha nem találsz, csinálj!
A farsang (Fasching) a böjti időszakot megelőző hetek délnémet, különösen bajor és osztrák vidéken elterjedt megnevezése.
A farsang csúcspontját a magyarországi németeknél is a hamvazószerdát megelőző utolsó három nap jelentette, farsang vasárnapjától húshagyóked-dig. A három nap jelentősége mellett szól, hogy korábban e napokon pihent a munka, és iskolai tanítás sem volt. A felnőttek ünneplőbe öltöztek, felkeresték barátaikat és ismerőseiket. Mindhárom nap estéjén hajnalig tartó bált rendeztek. A harmadik napon, közvetlenül a böjti időszak kezdete előtt, a bál már este 11 órakor véget ért. A farsangi tánchoz korábban az a hiedelem kapcsolódott, hogy minél magasabbra ugranak tánc közben, annál nagyobbra nő a kender a következő évben. Hajóson ezt a húshagyókeddi táncot, mely közben a legények igen magasra emelték a leányokat, kendertáncnak nevezték.
A farsang utolsó három napján mindenütt igen bőségesen étkeztek. Kedvelt farsangi étel volt a sonkával és hurkával főzött káposzta és a töltött káposzta. Az ételmaradékot hamvazószerdán a tyúkok takarmányába keverték, hordóabroncsba vagy kör alakba tekert kötélbe helyezték, hogy a tyúkok egész évben ne járjanak a szomszédba tojni. A farsangi időszak kedvelt süteménye volt korábban és még napjainkban is a farsangi fánk (Kreppl, Kropfn).
Sok helyütt már a farsang vasárnapját megelőző csütörtökön megkezdődött a farsangi mulatság. Nagyárpádon (Baranya m.) ezen äz ún. „piszkos csütörtökön" (schmotsich Durschtik), melyet a magyarok „kövér csütörtök* néven ismernek, a gyerekek részére rendeztek táncmulatságot a kocsmában.
A magyarországi német falvakban a farsangi felvonulásra többnyire hús-hagyókedden került sor. Eleken korábban a nős férfiak húshagyókedd délelőttjén 4-5 kocsmában gyülekeztek. Az egyes csoportokat általában baráti társaságok alkották. A kocsmában nőnek öltöztek, vagy állatbőröket öltöttek magukra, arcukat korommal, festékkel vagy cipőkrémmel kenték be. Az egyes csoportok felvonulása 10 órakor kezdődött, és hagyományos rendben zajlott. A menet élén négy, magyar népviseletbe öltözött férfi lovagolt, őket közvetlenül követte az adományok gyűjtését szolgáló kocsi. A kocsin többek között egy boroshordó is állt, abba került az összegyűjtött bor. A kocsira erősítették annak a menet közben forgó keréknek a rúdját is, amelyen két bábu, Jancsi és Juliska (Hansl és Kredl) állt. Ezek a nyugat-magyarországi rönkhúzásnál is megjelenő figurák a termékenységet szimbolizálják. Pulán az álarcos felvonulás mátkapárját nevezték Jancsinak és Juliskának.
Az eleki felvonulásban a maskarások a hordót szállító kocsi körül mozogtak. Minden házba betértek, ott a háziak bort töltöttek kancsójukba és fánkot szúrtak a kezükben tartott nyársra. Olykor tojást is adtak nekik. A maskarások a nézelődőket is bevonták a farsangi bolondozásba. A hangos, vidám felvonulás kora délután ért véget. A napközben gyűjtött adományokat az egyes csoportok esti batyusbáljain {Pingalisball) fogyasztották el. Az 1960-as évektől kezdve a felvonulásokat kisebb változtatásokkal felelevenítették.
A farsangi felvonulás Nyugat- és Délnyugat-Magyarországon ismert formája a rönkhúzás (Blochtsoign, Plouchtsiagn), egyben termékenységvarázsló célzatú is. Mivel a farsang kedvelt házasodási időszak volt, a német nyelvterületen már a 15. századtól kezdve tréfás büntetésként ekét, boronát vagy egy puszta fatörzset húzattak végig a pártában maradt lányokkal az utcákon vagy a földeken. A szokás egy másik, egész Európában elterjedt változata a rönkhúzás, melyre Nyugat-Magyarországon csak akkor került sor, ha a községben egész évben nem volt esküvő. A rönk szalagokkal és rőzsével feldíszített fatörzs, melyet a legények zeneszó mellett húztak végig a falun. Szentgotthárd (Vas m.) környékén még a századfordulón is a hajadonokkal vontatták a rönköt. Ennek oka az a hiedelem volt, hogy a rönkhúzást rövidesen esküvő követi. A néphitben a fa a termékenység hordozója. Úgy vélték, a rönkkel együtt a termékenység is beköltözik a faluba. A Vas megyei Rábafüzesen a falu legidősebb legényét ültették a fatörzsre, borral itatták és kigúnyolták. Ezen a vidéken a magyarok is ismerik a rönkhúzás szokását. A legutóbbi időkben a rönköt lovaskocsira rakják, ráültetik a „mennyasszonyt" és „vőlegényt", és maskarába öltözött, lármázó legények kísérik végig a falun. A menet gyakran „esküvővel" végződik, a kocsmában a „pap" megesketi a jegyespárt" (többnyire két beöltözött legényt).
Óbányán (Baranya m.) húshagyókedden került sor a „kukoricaszalmába hajtásra" (Kukurutzstrohtreiben). A falu idősebb legényeit összeterelték, és mindegyiküknek tehénkolompot akasztottak a nyakába. A menet kolompolva vonult a falu egyik végéből a másikba. Mecseknádasdon (Baranya m.) a legények összegyűjtötték a leányokat és kihajtották őket a szántóföldekre, hogy ezáltal biztosítsák a gazdag termést.
A farsangi termékenységvarázsló-rítusok közé tartozott a vesszőzés szokása is. Nyugat-Magyarországon a legények a tánc színhelyén verték meg a leányokat vesszővel, főzőkanállal vagy puszta kézzel, hogy frissek és egészségesek legyenek. Máriahalmon ez húsvétkor volt szokás.
A farsangi időszak elterjedt hagyománya volt a kakasütés is. A kakast olyan mélyre ásták a földbe, hogy csak a feje látszott ki. Az egyik legény, akinek fejkendővel kötötték be a szemét, megkísérelte bottal lecsapni a kakas fejét. Ha nem sikerült, a következő legényen volt a sor. A győztest megünnepelték, és a kakasból főtt pörköltet a kocsmában tálalták fel a legényeknek.
A matriarchátus maradványának tekinthetjük az „asszonyok farsangja" (Waiweríosching) szokását. Dél-Magyarország, illetve Nyugat-Magyarország néhány német településén húshagyókedden az asszonyoké volt a pincekulcs, azaz ezen a napon ők mehettek mulatni. Erdősmárokon (Baranya m.) ebéd után gyűltek össze az egyes fonócsoportok nőtagjai, hogy azután pincéről pincére járjanak. Mindenütt megkóstolták a háziasszony farsangi fánkját és a bort. Eközben férfiak nem kerülhettek az asszonyok közelébe. Ha egyikük mégis odamerészkedett, a legszigorúbb büntetés lett a jutalma. Székelyszabaron az asszonyoknak jogában állt az utcán felülvizsgálni a férfiak ruházatának tisztaságát. Nagyárpádon farsang vasárnapján tartották az asszonyok bálját, ezt a napot az „asszonyok ivóvasárnapjának" (Woibrtrunksunntik) nevezték.
A farsangi szokáskör fontos alkotóeleme a farsang temetése, ami eredetileg a tél temetését jelentette. Erre a farsang utolsó napján, röviddel éjfél előtt került sor, miután a táncmulatság 11 órakor a böjti harangszóval (Fostelaide) véget ért.
Sok helyütt ünnepi ruhába öltöztetett szalmabábut hordoztak körbe a falun, és végül egy kútba vagy a patakba vetették. A Komárom megyei Leányváron éjfél előtt fateknöbe fektették és fehér lepellel letakarták a farsangot megszemélyesítő legényt. Papnak, iskolamesternek és ministránsnak öltözött legények vitték körbe a .halottat" a táncteremben, és közben tréfás dalt énekeltek. Végezetül egy vödör vízzel űzték ki „koporsójából" a legényt. Budaörsön még a századfordulón is egy üveg bor jelképezte a farsangot. Éjfélkor az üveg bort „eltemették" a bálterem padlója alatt, és csak a következő farsangi időszak végén vették elő ismét. A farsang temetésével és az éjféli első óraütéssel vette kezdetét a böjt.
A három farsangi naphoz néhány tilalom is kapcsolódik. Nem volt szabad kenyeret sütni, mert különben az év során meghalt volna valaki a rokonságból. A babfőzést is tiltották, mivel attól keléseket kaphattak az emberek. Varrni sem volt szabad, mert akkor nem tojtak a tyúkok. A farsang utolsó napjaihoz az a hiedelem is fűződik, hogy akkor dől el a következő évszakok időjárása. Úgy tartják: amilyen a farsang vasárnapja, olyan a tavasz; amilyen a farsang hétfője, olyan a nyár; és amilyen a farsang utolsó napja, olyan az ősz. Azt is megfigyelték, ha a farsangi fánkot napsütésben eszik, akkor a szobában kell elfogyasztani a húsvéti tojásokat, tehát húsvétkor rossz idő lesz.
Böjt első vasárnapját (Sonntag Invocavit), a csonkavasárnapot, néhány Mohács környéki baranyai faluban „aszalt gyümölcs vasárnapjának" (Hutzelsonndok) nevezik, mert ezen a napon minden házban ettek főtt aszalt gyümölcsöt. A fiúk és a legények délután vagy este házról házra jártak és dalokat {Hutzellied) énekeltek, melyek közül a „Komm Siljus, komm Erwus mit Hutzelbrüh geschmälzt" kezdetűt - csekély eltérésekkel - majdnem minden környékbeli faluban ismerték. A jókívánságok előadásáért, melyet „Hutzelsingen"-nek neveztek, a fiúk pénzt, aszalt gyümölcsöt, fánkot vagy almát kaptak. A német nyelvterületen ezt a szokást Fulda környékén ismerik.
E nap délutánján a legények felmentek a falu közelében található domboldalra, ott fát, rőzsét és kukoricaszárat hordtak össze. Amikor besötétedett, meggyújtották a tüzet (Hutzelfeuer) és a szalmával körbefont, fáklyákra emlékeztető botoka»-vagy összekötözött kukoricaszárakat. Ezekkel a fáklyákkal" szaladtak át a vetésen, közben köröket és kígyókat írtak le velük a levegőben. A szokást fáklyaégetésnek (Pläsprenne) is nevezték. Némely faluban régi, szalmával átkötözött kerekeket is hajtottak a hegyre, ott meggyújtották, majd leeresztették őket a faluba. A tüzes kerekek (Hairäder v. Hellräder) útja a völgyben folyó patakban vagy a mezőn ért véget. Az estét az egész falu az utcán töltötte, nézte a tüzet, amely a késő esti órákig égett. Az elmúlt években egyre több településen újították fel a tűzgyújtás szokását. A tüzeket a domboldalon vagy a pincesoron gyújtják meg. Óbányán a legények csak este, a tűzgyújtás után jártak házról házra, hogy előadják a fent említett mondókát. Azt követően az egyik legény még egy másik rigmust mondott.
Németország néhány déli területén elterjedt tüzes fakarika hajításának (Schaiwewerfe, Schaiblschlaa) szokását Dél-Magyarország egyes falvaiban is ismerték. A korongokat fából vagy deszkából készítették, közepükbe lyukat fúrtak. A lyukon keresztül botot dugtak, és azzal tartották a korongot a tűzbe. Az izzó korongot a legények a fejük fölött forgatták, és közben mondókát mondtak, majd a karikát a magaslatról a falu irányába hajították. A Baranya megyei Marokon ezt mondták:
Schiebe, schiebe Scheibe!
Wem soll die Scheibe sein?
Die Scheibe soll der... sein
Sajbó, sajbó!
Kié legyen a sajbó?
A sajbó legyen ....-é.
Itt mindenki a saját kedvese nevét mondta, hiszen a karikát többnyire kedvesükért, ill a föld áldásáért hajították el. A végén még hozzáfűzték:
Fliegt sie nicht, so gilt sie nicht,
fliegt sie, so gilt sie.
Ha nem repül, nem érvényes,
ha repül, érvényes.
Hajóson, ahol ezt a napot „Schaiblesuntik"-nak nevezték, a mondóka után nyársra szúrt sült burgonyát hajítottak el. A karikavetést a Szatmár megyei el-magyarosodott németek sajbolás néven ismerik.
A böjti időszakot a virágvasárnappal (Palmesonndak, Polmsuntok) kezdődő nagyhét zárja le. Mind a magyarok, mind a magyarországi németek virágzó fűzfaágat (Ketsje, Polmkatsl, Polmketsl) használnak e célra, néhol pedig csokorba kötött mogyoróvesszőt. Hajóson az iskolás fiúk korábban hosszú botra kötözve vitték az ágakat a templomba. A közeli rokonok és ismerősök számára is szenteltettek barkát, amiért pénzt és tojást kaptak cserébe. A barkaágakat a kerítésre tűzték, és csak nagyszombaton vitték fel őket a padlásra.
A néphit szerint a szentelt barka, a Szent János-napi virágokhoz és a Nagyboldogasszony-napi szentelményekhez hasonlóan, gyógyító és gonoszűző erővel rendelkezik. Korábban azért tartották a házban és az ólakban, hogy távol tartsa embertől és állattól a betegséget, és megóvja a házat a természeti csapásoktól. Boszorkányűzésre is használták. A Budai hegység falvaiban a szentelés után a család minden tagja megevett (rendszerint éhgyomorra) három barkaszemet, hogy év közben elkerülje őket a torokfájás. Dél-Magyarországon és a Budai hegységben húsvéthétfőn két-három barkaágat dugtak a szántóföldek sarkába, hogy megvédjék a villámcsapástól és jégveréstől. Sok helyütt e napon még ma is helyeznek szentelt barkát az elhunyt hozzátartozók sírjára.
A tulajdonképpeni húsvéti ünnepkör nagycsütörtökkel (Kriantunerstok, Grine Donnerschtok) kezdődik. E napon szívesen fogyasztanak zöldfélét, például káposztát, fejes salátát, spenótot vagy zöldhagymát, habár nagycsütörtök, németül „zöld csütörtök" {Gründonnerstag) nem a zöld ételekről kapta a nevét. Katolikus falvakban nagycsütörtökön elnémulnak a harangok, tréfásan azt mondják a gyerekeknek, hogy „a harangok Rómába mennek". A harango-zást korábban nagyszombatig kereplés helyettesitette. Mintegy 4-5 iskolásfiú járta harangozás idejében a falu utcáit kereplőkkel. A kereplőről A. Spamer írja, hogy egykoron valószínűleg démonűző zajkeltő eszköz volt, és így eredete a harangok elterjedése előtti pogány időkre tehető (Sitte und Brauch, 1940, 59. o.).
Nagyszombat délelőttjén ismét megszólal minden harang; ilyenkor azt mondják az emberek: »visszatértek a harangok". A harangozás alatt néhány településen megrázták a gyümölcsfákat, hogy ne cserebogár teremjen rajtuk, hanem sok gyümölcs.
Nagyszombat délutánján a kereplö fiúk kosárral járták a házakat, és tojást illetve pénzt kértek a kereplésért. Székelyszabaron eközben a következő mondókát mondták:
Es klappert, es klappert um die Eier,
es klappert, es klappert um's Geld.
Kerepelünk, kerepelünk tojásért,
kerepelünk, kerepelünk pénzért.
A szolgálataikért kapott tojásokat az egyik fiú kosárban gyűjtötte, amelyeken este megosztoztak.
A húsvéti tűz egyházi megfelelője a nagyszombat délelőtti tűzszentelés (Schaidelwaihe, Schaitlwaih). A templom előtt meggyújtott nagyszombati tüzet, melyhez a temető elkorhadt fakeresztjeit használták fel, Júdás- avagy zsidóégetésnek (Judasverprenne, Jutverprenne) is nevezik. Nyugat-Magyarországon Júdást jelképező szalmabábut égettek el a tűzben. Az iskolás fiúk több faluban tűzben elszenesedett fadarabokat vittek haza. Kakasdon a mintegy 50 cm hosszú, az apjuk által kifaragott fadarabbal, az ún. „zsidóval" mentek tűz-szentelésre. Hajóson a gyerekek drótra fűzött fadarabokat tartottak a szentelt tűz lángjai fölé, amelyeket ajándék fejében szétosztottak a rokonok és ismerősök között. Az elüszkösödött fadarabokat sok helyütt égiháború idején a tűzhelybe tették, hogy a villám elkerülje a portát. Baranyában a szentelt tűzből mindenki hazavitt egy darab faszenet, és május elsejének éjszakáján három keresztet rajzoltak vele az ajtófélfára gonoszűző célzattal.
Erősen hittek a húsvéti víz ill. a húsvéti harmat erejében is, amely a néphit szerint egészséget, szépséget, erőt és szerencsét biztosít. Amikor nagyszombaton ismét megszólaltak a harangok, az emberek a folyóvízhez siettek és megmosdottak benne, hogy megelőzzék a bőrbetegségeket és a szeplőket. Dél-Magyarországon e szokást nagycsütörtökön, a „harangok eltávozásakor" is gyakorolták. A Tolna megyei Gyönkön úgy tartották, hogy aki húsvét hétfőn tiszta patakvízzel mosakszik, és közben a felkelő napba néz, annak elmúlnak a szeplői. Szigetcsépen húsvét hétfőjén még napkelte előtt a Kálváriára mentek a falu lakói, és megmosakodtak a húsvéti harmatban, hogy így megelőzzék a betegségeket. Mindennek teljes csendben kellett történnie, különben a húsvéti harmat elvesztette hatását. Sok faluban az udvar és a kert harmatában is mosakodtak. Eleken a felnőttek húsvét hétfő hajnalban, még pirkadat előtt a temetőbe mentek imádkozni, és hogy a temető harmattól nedves gyepét érintsék lábukkal, így szándékoztak megőrizni egészségüket. E szokást számos magyarországi német faluban ismerték. Fékeden úgy vélték, nem lesz derékfájós az, aki a húsvéti harmatra fekszik. Budaörsön a jószágot már jó korán kihajtották a legelőre, hogy nekik is jusson a húsvéti harmat áldásos erejéből. A legények lovaikkal is kilovagoltak a határba e célból. A kölnivel vagy vízzel való locsolkodást (schitte, ouspretse, spritsn) a magyarországi németek nem ismerték; körükben ez a magyaroktól átvett szokás csak az utóbbi évtizedekben vált általánossá.
Sok katolikus faluban húsvét első napján került sor az ételszentelésre. Többnyire a gyerekeket küldték kora reggel sonkával, tojással, kenyérrel, tormával és süteménnyel a templomba, ahol a szentmise alatt vagy azután megszentelték az ételeket. A szentelményeknek is különleges erőt tulajdonítottak. A Veszprém megyei Kislődön az ételek maradékát a búzaföldön szórták szét, hogy biztosítsák a gazdag termést.
A gyermekek úgy hiszik, hogy a húsvéti tojásokat a húsvéti nyúl hozza. A fészket nagyszombaton vagy pedig csak húsvétvasárnap reggel készítik el frissen szedett fűből, és ibolyával, vagy más tavaszi virággal díszítik. Készítéséhez régebben szalmát is használtak. Murgán a nyúl a festett tojásokat az ún. nyúlistállóba helyezte, melyet a gyerekek a nagyhéten kisebb karókból építettek.
Dél-Magyarországon húsvét reggel az udvarban a gyerekek dallal vagy mondókával hívogatják a húsvéti nyulat, aztán visszatérnek a házba, és türelmetlenül várakoznak. Himesházán (Baranya m.) az alábbi mondóka ismert:
Heinz, Heinz, Has,
leg mir ein Ei,
ein grünes, ein rotes, ein blaues...
Nyusz, nyusz, nyuszi
hozz egy tojást,
zöldet, pirosat, kéket....
Mecseknádasdon a következő dallal hívogatják a nyulat:
Has, Has, leg mir ein Ei,
kriegst auch ein Veigelchen,
Has, Has, komm!
Nyuszi, nyuszi, hozz tojást,
kapsz is érte ibolyát,
nyuszi, nyuszi gyere már!
A húsvéti tojáshoz számos játék kapcsolódik, melyeket legtöbbször a gyerekek, néhol azonban a fiatalok is játszottak. Ezek többnyire verseny jellegűek voltak, és valamilyen nyereményért folytak. Igen elterjedt volt a tojástörés {Aierstutse, Aierpecke), amit Németország nyugati és déli területein „Eierspecken" néven ismertek. A játék során mindkét játékos egy-egy tojást tartott a markában. A tojásokat hegyes felükkel addig verték egymáshoz, míg az egyik héja meg nem repedt. A törött tojás a győztest illette.
Sokfelé ismerték a pénzes tojásdobálás szokását is, amit a Veszprém megyei Pulán „Eiereinhacken"-nek neveztek. A menete a következő volt: az egyik játékos egy tojást tartott a hüvelyk- és mutatóujja között, a másik pedig egy pénzdarabbal célozta meg azt. Ha a pénz beleállt a tojásba, akkor a tojás a dobót illette; ha nem, akkor a tojás gazdája nyerte el a pénzt. Murgán földre helyezett, meghámozott tojásokat céloztak meg a pénzzel.
Kakasdon a falu fiataljai húsvét hétfőn a réten találkoztak. A legények a leányoktól elvett tojásokat a levegőbe hajigálták, a többi legény pedig megpróbálta elkapni azokat. A leányok is dobáltak tojást, de legtöbbször úgy, hogy választottjuk tudja elkapni. E célra néha fatojást is használtak.
Végezetül a tojásgurítás (Aierrolle, Aierschaibn) szokását említjük meg. Ennek során a tojásokat egy domboldalról gurítottak le, és akinek a tojása gu-rulás közben ép maradt, az lett a győztes. A gurítás előtt fűvel dörzsölték meg őket, hogy jobban csússzanak.
Számos faluban ismerik az emmausjárás (Nach-Emmaus-Gehen) - a szabadba kivonulás - szokását is. A Baranya megyei Bolyban és néhány környező faluban húsvét hétfő délutánján a falu apraja-nagyja a pincesorra megy, hogy vidám játékkal, iszogatással és beszélgetéssel töltse el a napot. Táncmulatságot is csapnak. Hajóson korábban a fiatalság egész nap a pincesoron táncolt. Fekeden emmausjárásnak nevezték a szomszédos falvakban lakó rokonok meglátogatását. A budai hegyvidéken úgy tartották: Am Ostermontag gehen wir eben aus, Emmaus (Húsvét hétfőn kimozdulunk, Emmausba megyünk), ami azt jelentette, hogy a szentelt barkát kivitték a szőlőbe és a határba. Pulán az asszonyok mentek Emmausba, azaz átsétáltak a szomszédos falvakba.
Májusban, az év ötödik hónapjában az emberiség már ősidők óta a tavasz végleges győzelmét ünnepli. Mielőtt azonban május elsején a tavasz győzelme egyértelműen eldőlne, a népi hiedelem szerint a boszorkányok az azt megelőző éjszakán (Walpurgisnacht) még egyszer minden erejüket bevetik.
A magyarországi németek is számos gonoszűző eszközt alkalmaztak ezen az éjjelen. Dél-Magyarország egyes településein a húsvéti szentelt szénnel három keresztet rajzoltak a külső ajtókra, hogy a boszorkányok ne rontsák meg az embereket és az állatokat. Sok helyütt május elseje előestéjén két seprűt keresztben állítottak az ajtó elé, zöld fűzfa- és bodzaágakat helyeztek el minden kulcslyukban, repedésben valamint az ablakokra főleg az istálló ablakaira, hogy megakadályozzák a gonosz szellemek behatolását. E célzattal különböző szemes terményeket, például borsót, kukoricát, babot vagy bükkönyt szórtak a lépcsőkre és a küszöbökre. Úgy vélték, a boszorkányok elcsúsznak a szemeken, és így nem juthatnak a házba.
A Nyugat-Magyarországon elterjedt ún. „májusi ostorcsattogtatás"-nak (Maianknallen) eredetileg szintén gonoszűző funkciója volt. Május elseje előestéjén összegyűltek a legények az utcákon, és egymással versengve pattogtatták ostorukat. Ezzel is a boszorkányokat és más gonosz szellemeket szándékoztak eredetileg elüldözni.
Május elsejének éjszakáján a durva tréfálkozás sem volt tilos. A legények éjszaka leakasztották a házak kapuit, ajtajait, és más tárgyakkal, pl. ekével, talicskával együtt a szomszédba vitték, ilI. felhúzták a tetőre vagy a szalmakazalra. Dél-Magyarországon a legények egyes leányokkal szembeni antipátiá-jukat úgy juttatták kifejezésre, hogy madárijesztőt akasztottak a háza tetejére, vagy az udvar egyik fájára. Ugyanezt a célt szolgálta az udvar, vagy a ház előtti útszakasz felszórása szalmával, pelyvával, rözsével, venyigével vagy kukoricaszárral. Ez utóbbi szokást néhány helyen húsvét éjszakáján is gyakorolták. Valaha e hagyományok alapját is mágikus jelentőségük, azaz a boszorkányok megtévesztése képezte.
Igen elterjedt volt korábban és napjainkban is a háztájék feldíszítése zöld ággal. A zöld ág általános kísérője a tavaszi és kora nyári szokásoknak és egyéb ünnepi alkalmaknak, mint pl. búcsú, aratás befejezése vagy Űrnapja. A zöld ág nemcsak a boszorkányok elűzését célozta, hanem az újjáéledő természet szimbóluma volt, a néphiedelem szerint a növekedést és a termékenységet is elősegítette. Egészséges szerencsehozó hatást is tulajdonítottak neki. Május elsején, néhol pünkösdkor, a házakat, kerítéseket, ólakat és a lakásokat zöld lombbal, többnyire bodza- és orgonaágakkal díszítették .
A május elsejének éjszakáján felállított májusfa (Maipaam) többek között a szerelem jelképe is. Ezért mindenekelőtt a szeretett leány kertjében állítják fel, de a falu különös becsben álló személyiségei is kapnak egy-egy feldíszített fát. Régebben a falu főterén is állítottak egyet. A fa beszerzése a május elsejét megelőző éjszakán történik az erdőben. (Korábban általában a szomszéd falu erdejéből lopták.) Az erdőben igen magasra nőtt fákat választanak ki, a törzsüket megfosztják az ágaktól, csak a koronát hagyják meg. Ezt aztán papírszalagokkal, virágokkal, borosüvegekkel, süteménnyel és némely faluban különböző ajándékokkal díszítik. A májusfát teljes csendben, lehetőleg minél gyorsabban kell felállítani, hogy a ház lakói ne vegyék észre. Az első éjjel őrzik a májusfát, nehogy más legények kárt tegyenek benne vagy ellopják, mert az nagy szégyennek számít. Szűrben régebben májusfa helyett tarka szalagokkal díszített csokrot erősítettek a szeretett leány kerítésére vagy kapujára.
A fát május utolsó vasárnapján, esetleg pünkösdkor „táncolják ki", ami annyit jelent, hogy zene és tánc kíséretében ledöntik.
A pünkösd {Pfinkste, Phinkste) ünnephez a magyarországi németek körében a „pünkösdi buba" (Pfinkstlimmel), valamint a pünkösdi király szokása kapcsolódik. Mind a pünkösdi buba, mind a pünkösdi király a győzedelmes tavasznak, a természet életerejének megszemélyesítője.
Dél-Magyarországon a pünkösdi buba különféle alakban jelent meg. Néhol álomszuszék embert jelölt, akinek csalánból font koszorút tettek a fejére, vagy vízzel locsoltak meg, hogy felébredjen. Néhány dél-baranyai faluban a pünkösdi buba ill. a pünkösdi macska {Phinktkats) a legények pünkösdi felvonuláshoz tartozott. A felvonulás Babarcon és környékén a következőképp zajlott le: Pünkösd másnapjának délutánján a legények a falu végén gyülekeztek, és onnét indultak útnak. A menet élén a fiatalabb legények feldíszített lovakon lovagoltak, őket követték gyalogosan az ún. pünkösdi legények (Pfíngstburschen). Ezt a funkciót minden évben a sorkötelesek töltötték be; az ő feladatuk volt a felvonulás és a táncmulatság megszervezése. A pünkösdi legények mögött a zenekar haladt, a menetet egy lovas kocsi zárta a pünkösdi kosárral (Phinkstkuerp), amelyet a legények pünkösd másnapján hajnalban fontak zöld vesszőkből, leveles ágakból, és tarka szalagokkal díszítették. A mintegy 3-5 méter magas kosár fent csúcsban végződött. Felrakták a kocsira, és a „pünkösdi macska" - egy kisebb fiú - észrevétlenül bebújt a kosár alá. A lombokkal fedett alakoskodó feltehetően a tavasz győzelmét szimbolizálta, megjelenése esővarázsló rítus is lehetett.
A fent leírt sorrendben vonult végig a menet a falun, amely először a községi elöljárókhoz, majd a lányos házakhoz vezetett. A háziaknak ki kellett találniuk, kit rejt a kosár. Ez azonban korántsem volt könnyű, mert a pünkösdi macskának tilos volt megszólalnia: csak fütyüléssel, nyávogással vagy ordí-tással segíthette a találgatást. Aki ennek ellenére felismerte a kosár alatt rejtőzködőt, a felvonulás végén jutalmul megkapta a kosarat, de ezért áldomást kellett fizetnie a legényeknek. Annak is kellett valamennyit fizetnie, aki tévesen találgatott. A felvonulás az etetés idejéig tartott, és a kocsma ill. a kultúrház előtt ért véget. Itt a kosarat leborították a kocsiról, és a kíváncsiskodók végre megtudhatták, ki rejtőzködött alatta. A felvonulást a kocsmában táncmulatság követte. Szajkón most is minden évben megrendezik a pünkösdi lovaglást.
Csak kevés dél-magyarországi településen ismerték a kislányok pünkösdjárását (Pfingstlümmelsingen). Pünkösdhétfőn nyolc-tíz ünnepi népviseletbe öltözött kislány járta a falut. Minden ház udvarán kört alakítottak, és egy dalt énekeltek. A kör közepén fehérbe öltözött kislány állt, fehér fátyollal és virágkoszorúval a fején. Néhol a fejét még fehér kendő is takarta. Ő személyesítette meg a pünkösdi bubát.
E szokáshoz termékenységvarázslás is kapcsolódott: Miután a leányok tojást, pénzt, vagy más kisebb ajándékot kaptak, magasba emelték a kör közepén táncoló kislányt, és így kiáltottak: Ilyen magas legyen a kendtek kendere! (So hoch soll euer Hanf wachsen!)
A magyarok körében a szokásnak pünkösdölés a neve. Német nyelvterületen ez a szokás elsősorban középnémet területen terjedt el. A leánycsoport vezetőjét a magyaroknál pünkösdi királynőnek nevezték, a német nyelvterületen pedig májusi menyasszonynak (Maibraut) vagy pünkösdi menyasszonynak (Pfingstbraut).
Somogydöröcskén pünkösd reggelén 10-12 legény [Pfingstländler) járt házról-házra, és az előadott mondókáért tojással vagy pénzzel jutalmazták őket. A menet élén a feketébe öltözött pünkösdi király lovagolt, akit a legények maguk közül választottak. Kezében nagy zászlót tartott, kalapját hosszú szalag és virágcsokor díszítette. A pünkösdi király kíséretéhez lovasok és gyalogosok egyaránt tartoztak. A lovasok a magyar betyárokhoz hasonlóan voltak öltözve, arcukat fehér kendő takarta. A király lovát vezető, és az adományokat gyűjtő gyalogosok is álarcot viseltek. A menethez tartozott az ún. „leveli béka" is, egy zöld lombbal körbefont kosár alatt lapuló fiú, valamint egy disznópásztor, aki karikás ostorával távol tartotta a gyerekeket a lovaktól. A levelibéka alakját a középnémet területeken is ismerték, „Pfingstquack" (pünkösdi béka) néven. Az alak feltehetően az esővarázsló szellemet jelképezi (Spamer, Sitte und Brauch, 1940, 84-85.).
A pünkösdi lovaglás a budai hegyvidék falvaiban is létezett, amelyet a falu főutcáján vagy főterén a pünkösdi király címéért folytatott futóverseny előzött meg. Ezen csak a legények vettek részt, és a futás győztesét pünkösdi királlyá koronázták.
Májusban is ismert néhány jeles nap. Először a Flórián-napot említjük meg (május 4.), melyen Nyugat-Magyarországon tűzoltó-ünnepségeket rendeztek, mivel szent Flóriánban a tűzvésztől oltalmazó védőszentet tisztelték az emberek. Budaörs környékén korábban e napon nem dolgoztak a kovácsok, lakatosok és kéményseprők. Általánosan elterjedt volt a szokás, hogy május 4-én vízzel locsolták meg a házakat, ami a tűzvész elhárítását célozta.
Fontos időjárás-meghatározó napok a fagyosszentek: Pongrác, Szer-vác és Bonifác (május 12-14.). Régi megfigyelések szerint e napokon többnyire erősen lehűl a levegő, nagy esőzések vannak, néha még fagy is. Úgy tartják:
Pankraz, Servaz und Bonifaz ohne Regen
sind für die Winzer große Segen.
Eső nélküli Pongrác, Szervác, Bonifác,
szőlősgazdáknak nagy áldás.
Május 25-én a szőlősgazdák ünnepelték védőszentjük, szent Orbán neve napját. A néphit szerint a nap időjárása befolyásolja a szüretet. Több falu határában szobrot is emeltek a szentnek. Ha május 25-én szép idő volt, a szőlősgazdák borral locsolták meg, és sok virággal díszítették fel a szobrot. Rossz idő esetén vízzel öntötték le büntetésképpen. Ennek oka, hogy a szőlővesszők május végén már virágoznak, az eső megakadályozza a virágok beporzását, és kevés termés várható. Napjainkban is több településen megünneplik Szent Orbán napját. Az ünnepségek közül a hajósi a legismertebb.
Nyár
A nyári ünnepkör szokásai közül a legjelentősebbek Szent Iván napjához (június 24.) kapcsolódnak. A szokások eredetileg a nyári napfordulóra vonatkoztak. Mint tudjuk, a csillagászati napforduló június 22-ére esik, az azzal összefüggő pogány szokásokat azonban a kereszténység felvétele óta fokozatosan június 24-én, Keresztelő Szent János napján gyakorolják.
Az ünnep legfontosabb eseménye az egész Európában elterjedt szentiváni tűzgyújtás. A szokásról német nyelvterületen már a 12. századi források beszámolnak, Magyarországon a szentiváni tűzről csak a 16. század óta van írásbeli adat. A dél-magyarországi németeknél e hagyomány feltehetőleg a századfordulón eltűnőben volt, mert már csak a nagyon idős emberek tudnak visszaemlékezni arra, hogy gyermekkorukban a falu lakói a magaslatokon Szent János napján tüzet raktak, és átugrottak azt, illetve szalmával körbefont tűzkerekeket gurítottak le a domboldalról. A szentiváni tűzgyújtás szokása feltehetően azokban a falvakban szűnt meg legelőször, ahol böjt első vasárnapján is raktak tüzet.
Június 24-e táján nyílik a legtöbb gyógynövény és virág, valószínűleg ezért vált Szent János napja a gyógyfüvek napjává is. A néphit szerint a június 24-e előestéjén szedett mezei virágok és füvek gazdaggá, egészségessé és széppé teszik az embert, megóvják a rontás és igézés ellen, és mindenféle jóslásra is alkalmazhatók. Az erdőn és mezőn szedett virágokat, mint pl. búzavirág, pipacs, kamilla, vadmargaréta koszorúvá fonták vagy csokorba kötötték, ill. füzéreket készítettek belőlük. E koszorúkat, csokrokat és füzéreket Szent János koszorúnak nevezték, Baranya némely településén „jánoskoszorú" (Hanskranz) volt a nevük. A virágokat pedig „jánosvirág"-nak (Khansblume) hívták. Az előző este elkészített János-koszorút a leányok vagy az asszonyok június 24-én kora reggel (teljes csendben) az ajtó fölé akasztották. Addig hagyták ott, míg el nem száradt, vagy míg a szél és az eső el nem pusztította. Pócsán (Baranya), ha menyasszony volt a háznál, a száraz koszorú darabjait a szalmazsákja alá dugták. A Jakodalom napján a koszorúból kis darabokat tettek a cipőjébe, hogy megóvják a rontástól. E célra Nagyboldogasszony-napi szentelt virágcsokrot is használtak. A János-koszorú szokása különösen a délmagyarországi szerbek körében volt elterjedt. A magyarok is fontak mezei virágból koszorút, és tűzvész ellen a bejárati ajtó fölé akasztották.
Augusztus 15-e, Nagyboldogasszony napja (Maria Wiatswaih, Maria Kraidewaih) volt a gyógynövényszentelés napja. A templomban különböző mezei virágokból valamint gyógynövényekből kötött csokrokat (Waihpischel, Kraidepuschn.Lusstock) szenteltettek. É szentelménynek is titokzatos, áldást hozó és bajelhárító erőt tulajdonítottak, ezért felhasználásuk sokoldalú volt. A szalmazsák alatt, vagy az istállóban tartva, embert és állatot megóvtak a betegségektől. Villám és tűz elleni védekezésként az ablak vagy az ajtó fölé akasztották a csokrot, vagy annak részeit. Füstölőszernek is használták villámcsapás és gonosz szellemek ellen. A beteg embernek és állatnak teát főztek a szentelt csokor gyógynövényeiből. Babarcon a kisgyermekeknek szentelt növényekkel, egy gerezd fokhagymával és egy pénzdarabbal megtöltött kispárnát kötöttek a nyakába, ill. helyeztek a párnája alá. Ezzel akarták a csecsemőket megvédeni a rontástól és a szemmelveréstől.
A Németországban mára 10. században feljegyzett virágszentelés szokását a magyarok nem ismerték.
Péter és Pál elrothasztja a gabona gyökerét (Peter und Paul machen dem Korn die Wurzeln faul) - mondják június 29-éről, és ez azt jelenti, hogy elérkezett az araíás ideje. Korábban az aratás a legszebb, ugyanakkor legnehezebb mezőgazdasági munkának számított. Az aratás ideje alatt nem került sor mulatságokra, mert minden kézre szükség volt a termés gyors betakarításához. Ezért ez az időszak szokásokban igen szegény.
Csak az aratás befejezését ünnepelték meg, azt is elsősorban csak a nagyobb földbirtokokon. Az aratómunkások (Schnitter) az aratás utolsó napján kalászokból koszorút vagy koronát fontak, azt feldíszített kocsin vagy ünnepi menetben a birtokos udvarára vitték, és átadták neki. Az aratás befejeztével -rendszerint hétvégén - a föld birtokosa ünnepi vacsorával vendégelte meg az aratókat, amit aratóbál követett. A parasztcsaládok is készítettek az aratás utolsó napján kalászkoszórút ill. koronát, amelyet a következő nyárig a házban, az istállóban vagy a padláson tartottak. Kakasdon keresztet fontak kalászból, mely egész éven át a konyhaasztal fölött a mennyezeten függött.
Étkezéssel egybekötött kisebbfajta aratóünnepet rendeztek azoknál a családoknál, ahol a napszámosok is segédkeztek a betakarításban. Nagyárpádon ezt a szokást „sarlóakasztónak" (Sichelhenke) nevezték, mert aratás után a kalászokból font koszorút a kaszára, korábban a sarlóra akasztották, és úgy vitték haza a földekről.
Néhány fuldai telepítésű baranyai faluban a hazatérő aratókat teli vödrökkel várták a gyerekek és az idősebbek, vizet zúdítottak a nyakukba, így tisztultak meg jelképesen az aratás porától.
Székelyszabaron a falu lakossága közösen ünnepelte az aratás befejeztét; a fiatalok ünnepi menetben vonultak végig a falun. A menet élén néhány legény kalászokból font nagy koronát vitt, őket leányok követték ünnepi öltözetben, gyümölccsel teli tállal és sarlóval. A menetet legények zárták, vállukon feldíszített kaszával.
Régi megfigyelések szerint az aratás forróságát július végén hatalmas esőzések szakítják meg. Azt mondják, „Szent Magdolna szeret sírni" (Magdalena weint gern), ami azt jelenti, hogy július 22-e gyakran esős nap. Néhány településen a Magdolna napot bajt hozó napnak tartották. Például Dunabogdányban e napon nem volt szabad fürödni, mert azt tartották, hogy Szent Magdolna lehúzza magához a vízbe a fürdőzőket.
Ősz
Szeptemberrel kezdődik az őszi ünnepkör, amelynek középpontjában a szüret és a következő gazdasági évre való előkészületek állnak.
Szeptember elején a költöző madarak délre repülnek; szeptember 8-án úgy tartják:
Maria Geburt
fliegen die Schwalben fort
Kisboldogasszony napján
elrepülnek a fecskék.
Ha a fecskék azonban Szent Mihály napjáig (szeptember 29.) maradnak, szép, hosszú ösz várható.
Az aratás befejeztével, amikor a mezei munkák egy időre pihenhetnek, küszöbön áll a búcsúünnepe [Kirchweihfest), melyet a középnémet nyelvterületen elsősorban Kirmes-nek neveznek. A magyarországi német nyelvjárások a búcsúra a Kirmes, Kirwai, Kilbik, Kirito kifejezéseket ismerik.
A Kirchweih, Kerbai, Kirmes szavak eredetileg a templom felszentelésének, a védőszentjének ünnepét jelentették, később ennek minden évben ismétlődő emlékünnepét. E naphoz már a középkorban sokhelyütt vásárok és az azzal együtt járó világi mulatságok is kapcsolódtak, igy idővel az ünnep egyházi jellege egyre inkább elhalványult, és a búcsú világi ünneppé, népünnepéllyé alakult át. A búcsú időpontját általában őszre tették, ezért gyakran egybeesik az aratóünneppel. A magyarországi németek legismertebb búcsú-napjai a következők: június 29., július 26., augusztus 15., szeptember 12., 14. és 29. valamint november 11. és 19.
Számos magyarországi német faluban egy esztendőben két búcsút is tartanak, egyet nyáron és egyet ősszel. Míg a nyári búcsú korábban is csak egy napig tartott, az őszi, a fö búcsú, háromnapos mulatság volt. Az őszi búcsú nemcsak a nyári és őszi munkák befejezésének, hanem a család és a faluközösség ünnepe is volt, melyre a falu határain kívül élő rokonok és a faluból elszármazottak is összejöttek. A gazdák jó, sikeres munkáját bőséges étkezéssel és iszogatással ünnepelték meg. Ezért e búcsút Freßkirmes-nek (zabálóbúcsúnak) is nevezték. Sok helyütt nyolc nap múltán útóbúcsúra került sor, amelyen csak a falu lakói vettek részt.
A búcsú előkészületei általában egy héttel az ünnep előtt kezdődtek, mert az egész házat ki kellett kívülről-belülröl meszelni és takarítani. Idejében gondoskodtak a megfelelő enni- és innivalóról is.
A vigasságok sora Dél-Magyarországon számos faluban az „öreg búcsú kiásásával" kezdődött. A búcsúvezetők {Kirmesbuescht, Kilbikpuwe), a búcsú tulajdonképpeni rendezői, a zenészekkel arra a helyre mentek, ahol előző évben vagy az előző napon a búcsút jelképező üveg bort elásták. Az üveg ünnepélyes kiásásával nyitották meg a búcsút. Azt a búcsúfa (Kirmesepaam) felállítása követte a kocsma előtt. A szokást Nyugat-Magyarországon is ismerték, a fát itt Buschbaum „bokorfa" szóval jelölték. A búcsúfa, melyben tulajdonképpen a májusfára ismerhetünk, vagy egy hosszú rúd volt, pl. szénásrúd, vagy pedig a csúcsáig legallyazott és kérgétől megfosztott fa, melynek törzsét zöld sással vagy zöld ágakkal fonták körül, színes szalagokkal és virágfüzérekkel díszítettek. A fára azonos távolságra három, különböző méretű, szalagokkal díszített hordóabroncsot erősítettek, melyek kerékre hasonlítottak. A legkisebbet a fa csúcsán meghagyott lomb alá helyezték, a legnagyobbat a fa aljára, a közepes pedig a kettő között helyezkedett el. A középső abroncson teli borosüveg lógott, ezt a fa ledöntése után az óbúcsú jelképeként elásták.
A fát Nagynyárádon (Baranya m.) valamelyik portán, vagy a falu végén díszítették fel, és a legények nagy ujjongás közepette vitték vállukon a kocsma elé. A fa felállítása után a zenekar három zeneszámot játszott. Azt követően a fiatalok éjfélig táncoltak a fa alatt. Ezt az estét sokhelyütt búcsúkezdő estének (Outantsowed) nevezték. Azokban a falvakban, ahol nem került sor búcsúfa felállítására, mind a búcsú kiásása, mind beköszöntése csak vasárnap 11 óra körül kezdődött. Nagyárpádon a zenekar a kocsma udvarán játszott három zeneszámot, aztán a búcsúvezetök (Kilbikpuwe) zenekísérettel betértek négy-öt portára, hogy kiássák a búcsúüveget, melyet előző este a gazda engedélyével az udvarban elástak. Az előkerült borosüveget a házigazda szalagokkal és kis rozmaringkoszorúval díszítette fel, azon felül pénzt is adott a legényeknek. Fekeden a búcsú beköszöntését a legények felvonulása kísérte. A kiásott üveggel felkeresték a falu elöljáróit és a nagyobb leányokat, akik pénzzel jutalmazták, ill. süteménnyel és borral vendégelték meg őket. A kiásott üvegben lévő bort vagy közvetlenül a kiásás után, vagy pedig a felvonulás közben fogyasztották el. Nagyárpádon az üveget felakasztották a táncterem mennyezetére, és a bort csak a mulatság végén itták ki a legények.
A búcsú első napján délután három óra felé a zenekar három indulóval bevezette a táncot. A gyakran hajnalig tartó bálon a falu apraja-nagyja részt vett. E nap estéjén Dél-Magyarország számos falujában, főként ahol nem állítottak búcsúfát, sor került egy kasmírkendő kisorsolására, melyet a legények előzőleg közösen vásároltak. A szalagokkal és rozmaringgal díszített kalapokat viselő, ún. búcsúslegények, már déltájt járták a házakat és árulták a tombolajegyeket. A délutáni tánc egyik szünetében a következőképp sorsolták ki a kendőt: az egyik búcsúsvezető annyi kukoricaszemet tett a kalapjába, ahány tombolajegyet eladtak. A szemek között egy piros is volt. A legény felállt egy székre, a kukoricaszemekkel teli kalapot karimájával felfelé a fejére helyezte. Azután a szemeket egyesével számolva a földre dobálta. A kendőt az a néző nyerte, akinek a számára a piros szem hullott. A nyertesnek meg kellett vendégelnie a legényeket otthon vagy a borospincében. A kendő helyett néhány faluban, pl. Pécsváradon, Óbányán és Ceglédbercelen egy, ill. két feldíszített bárányt vagy kost sorsoltak ki. A tombola bevételéből fedezték a legények a kiadásokat.
A búcsú általában bállal ért véget a harmadik napon. A búcsúfa még a következő vasárnapig, az utóbúcsú Naukiritog {Nachkirchtag) napjáig állt. E nap délutánján döntötték ki a fát zenekísérettel, és a borosüveget, mint a búcsú jelképét, beásták a gödörbe, melyben addig a búcsúfa állt. Ezt a búcsú elásásának nevezték (Eingraben der Kirmes), amely a búcsú és egyben a gazdasági év végét is jelentette.
A búcsút, e régi népünnepélyt, ma is megtartják, az ünnep azonban sokat veszített korábbi szokásaiból. Néhány faluban, mint pl. Ágfalván, Brennberg-bányán (Győr-Moson-Sopron megye) és Nagynyárádon (Baranya megye) felújították a régi szokásokat. A búcsú időtartama azonban mindössze egy napra csökkent.
A szüreti mulatság is a betakarítási ünnepek körébe tartozott, és a szüret befejezését követő vasárnap tartották. Ezen az ünnepen is a fiatalság játszotta a vezető szerepet; a fiatalok sok faluban felvonulást is rendeztek. Dunabogdányban a felvonulási menet a következő részekből tevődött össze: egy feldíszített kocsin (Leswagn) szüretelőkádat és más, szüretkor használatos eszközöket vittek. A kocsi mögött a vidékre jellemző népviseletbe öltözött puttonyosok, szüretelőasszonyok és csőszök haladtak. A menet legnagyobb látnivalója az óriás szőlőfürt volt, melyet négy erős legény vitt a vállán két rúd segítségével, mivel a sok apró fürtből készített, ember nagyságú óriásfürt igen súlyos volt. Az ünnepi menet a kocsmához vonult, ahol az óriásfürtöt a táncterem közepén felakasztották és éjféltájt elárverezték. A táncterem mennyezetét ezenkívül sok szőlőfüzér is díszítette, melyekből a legények tánc közben minduntalan megkíséreltek elcsenni egyet-egyet. Minden tolvaj, akit a csőszök tetten értek, pénzbüntetést fizetett.
Hasonló ünnepi felvonulást Nyugat-Magyarországon is rendeztek ill. rendeznek. A szüreti mulatságnak különösen Sopronban van igen régi hagyománya. Néhány faluban ugyanúgy ünnepelték meg a szüreti mulatságot, mint a magyarok, vagyis a szokást átvették tőlük: magyar népviseletbe öltözött párok hajtottak végig feldíszített kocsikkal a falun. Előttük Zsámbékon (Pest m.) huszárok, betyárok vagy csikósok lovagoltak. Az utolsó kocsiban ült a bíró és a bíróné (egy legény és egy leány), akiket külön erre a napra választottak meg. A Baranya megyei Zengővárkonyban a menet bizonyos távolságokban megállt, és a bíró humoros levelet olvasott fel az egybegyűlteknek. A menethez két tréfacsináló is tartozott, akik a nézelödöket, de különösképpen a gyerekeket, cipőkrémmel kenték össze, vagy liszttel szórták be. A menetet cigányzenekar zárta. Dél-Magyarország sok bortermelő falujában nem tartozott felvonulás a szüreti mulatsághoz.
Az őszi ünnepkör utolsó hónapjában, novemberben még két fontos napot kell megemlítenünk. Egyikük a Márton-nap, november 11-e, melyen még egyszer megünnepelték a gazdasági év munkálatainak befejezését, ezért sok faluban ezen a napon tartják a búcsút. A mondás, mely szerint „Szent Márton deres lovon érkezik" (Martini kommt auf dem Schimmel geritten) nemcsak arra utal, hogy ezen a napon gyakran leesett az első hó, hanem elsősorban abból ered, hogy a festményeken a szentet deres lovon ábrázolják.
November 25-én, Szent Katalin napján rendezték az advent előtti utolsó mulatságot, a Katalin-napi bált (Kotraiball). E naptól kezdve egészen karácsony másnapjáig nem tartottak táncmulatságot.
A németek mai táplálkozási szokásai messzemenően nem azonosak a betelepítés időszakának szokásaival. Konyhájuk sajátosan magyarországi német konyha, amelynek alapját a generációkon keresztül átörökített német étkezési szokások képezik, kiegészítve a magyaroktól, az osztrákoktól és az itt élő más etnikai csoportoktól átvett szokásokkal. Megőrizték származási területük jellegzetes ételeit, elsősorban a lisztből és burgonyából készülteket. Elkészítésükben azonban már érezhető az új környezet hatása, mindenekelőtt a paprika, mint új fűszer alkalmazása. Így pl. a burgonyapürét, ha gombóccal fogyasztják, hagymás-paprikás zsírral öntik le. Hasonlóan járnak el a babpüré és babfőzelék esetében is. Készítenek paprikás metéltet és gombócot, vagyis a vízben főtt tésztát paprikás hagymás zsírban forgatják meg. És még lehetne sorolni a példákat. A paprika, mint fűszer- és zöldségnövény bevonult a magyarországi németek konyhájába, és annak fontos tartozéka lett. A paprikán kívül más növényekkel is megismerkedtek az új hazában, pl. a paradicsommal, a sütőtökkel, a barackkal, és a kukoricával mint emberi táplálékkal is, ezek is ételeik fontos alapanyagát képezik. Néhány ételt nevével együtt kölcsönöztek, és azt a német kiejtésnek megfelelően módosították, vagy részben lefordították. Mindenekelőtt olyan paprikával készült ételekről van szó, amelyek a magyarok körében is igen kedveltek, mint a csirkepaprikás (Paprikasch), a töltött paprika (gefüllter Paprika), lecsó (Letscho), pörkölt (Pörkölt, Perkelt). Utóbbi csak a két világháború között vált általánossá. Elődjének tekinthető a hagymás-paprikás mártás (tulajdonképpen pörkölt alap), a Tunges (martos), amelybe a németek tojást vertek vagy kolbászszeleteket vágtak. Átvették továbbá a híg tésztából készült palacsintát is Palatschinken néven. A németeknél régről ismert Pfannkuchen (lepény), sűrű palacsintatésztából készül, tenyérnyi nagyságú lepényeket sütnek ki forró zsírban, és lekvárral vagy salátával fogyasztják. Ugyancsak Magyarországon ismerkedtek meg a kukoricalisztből készült sült, édes pogácsával, a máiéval (Mali). Ez a román eredetű étel (rom. malai=köles, kukorica, kukoricaliszt) feltehetően a magyarok közvetítésével került a németekhez. Az osztrák konyából származó smarni (Kaiserschmarren, császármorzsa), sufnudli (Schupfnudeln, sodrott tészta), fasírozott (Faschiertes) stb. ételek nemcsak a hazai németek és a magyarok körében ismertek, hanem a volt Osztrák-Magyar Monarchia valamennyi népénél. Csakúgy mint a sült tészták kuglóf (Gugelhupf), bukta (Buchtel/Wuchtel) stb., amelyek a 19. század második felében osztrák szakácskönyvekből váltak ismertté, először a városokban, majd a falvakban is.
A különböző kultúrájú és nyelvű népcsoportok együttélése természetszerűleg kölcsönhatásokkal jár. Esetünkben ez azt jelenti, hogy nemcsak a németek vették át új környezetük kedvelt ételeit, hanem a magyarok is kölcsönöztek tőlük. Egy ételről, a stifolderről (Stiffuller), biztosan állíthatjuk, hogy a dél-magyarországi németektől ismerték meg a magyarok; elkészítési módját elnevezésével együtt vették át. E szalámi-különlegesség receptjét az ún. stiffollerek német hazájukból hozták és napjainkig jól megőrizték. Fulda környékén disznóöléskor még ma is készítenek olyan szalámit, amelynek elkészítési módja megegyezik a stifolderével. A különbség csak a fűszerezésben van. A Fulda környéki németek szalámijukat borssal ízesítik, a baranyai németek pedig erősen paprikázzák.
Idősebb emberek visszaemlékezései szerint a németek ételei a századfordulón még igen egyhangúak voltak, és csak a későbbiekben lettek egyre változatosabbak. Szokásba jött, hogy a német lányok egy-két évre elszegődtek jómódú városi családokhoz szolgálónak. Sok esetben nem anyagi megfontolásból tették, hanem hogy "jómodort tanuljanak" és gyarapítsák főzési ismereteiket. A Bécset főzési szokásaiban is utánzó városi családoktól néhány osztrák eredetű ételt is átvettek.
A németek régebbi étkezési szokásait a takarékosság, egyszerűség és egyoldalúság jellemezte. Étkeiket, mint általában a parasztok, szinte kizárólag a saját maguk által termelt nyersanyagokból készítették. A legfontosabb alapanyagok voltak: a liszt, a bab, a káposzta és a burgonya. A boltban csak fűszereket és nagyritkán húst vásároltak. Még a tehetősebbek is igen igénytelenül és egyoldalúan étkeztek. Általában gyorsan és olcsón elkészíthető, laktató ételeket fogyasztottak. Étrendjükben a tésztás ételek hangsúlyos szerepet töltöttek be, kevés zöldséget ettek. Takarékos étkezésük oka anyagi helyzetükön kívül a birtokszerzési ilI. birtoknövelési igényükben keresendő, ahogy ezt a következő közmondásuk is alátámasztja: A gyomorba nem lehet látni, de a gallérra igen (In den Magen sieht man nicht, aber auf den Kragen).
A falu közösségének életét, és ezen belül az egyes emberekét is íratlan törvények szabályozták. Ezeket a németek igyekeztek betartani. A hét egyes napjain általában ugyanazokat az ételeket főzték, és ezekről nevezték el a hét napjait. A Mohács környéki németeknél a heti étrend a következő volt: hétfő -nudlinap (Nudeltag), kedd - káposztanap (Krauttag), szerda - húsnap (Fleischtag), csütörtök - gombócnap (Knödeltag), péntek - babnap (Bohnentag), szombat - burgonyanap (Kartoffeltag), vasárnap - ünnepnap (Feiertag). A hét egyes napjain tálalt ételek szabályos ritmus szerint rendeződtek. A ritmus a tésztás és az egyéb alapanyagokból (káposzta, bab, burgonya) készített ételek váltakozásából adódott.
A leves a németek ebédjéből nem hiányozhat. Régebben gyakran főztek tészta- és burgonyalevest. Ezek készítéséhez általában a száraztészta és a burgonya főzőlevét használták fel, melyet hagymás-paprikás zsírral és összevágott petrezselyemzölddel fűszereztek. Ugyancsak gyorsan készült el a reszelek-, kenyér- és rántott leves is. A reszelékből (almareszelőn lereszelt levestészta) általában nagyobb mennyiséget készítettek, megszárították és levesbetétnek használták fel. Füstölt húsból is gyakran főztek levest, kolbászpaprikást vagy húslevest sonkából. Az utóbbi évtizedekben egyre több zöldségfélét termesztenek a konyhakertekben, ezekből ízletes és változatos leveseket főznek, nemcsak a fiatalok, hanem az idősebbek is.
A tészta igen fontos szerepet játszott étrendjükben. Hetente kétszer-háromszor is fogyasztották, elsősorban a főtt tésztát, vagyis a saját készítésű metéltet (Nudeln), galuskát (Nockerln) és a gombóc (Knödel) különböző változatát. Ezeket főételként különböző kiegészítővel tálalták, pl. párolt káposztával, babfőzelékkel; összetört és paprikás zsírral leöntött burgonyával. A vízben főtt és zsírban megsütött gombóchoz és metélthez általában salátát, savanyúságot, lekvárt, párolt káposztát vagy babfőzeléket adtak. Készítettek azonkívül még lekváros, tojásos és paprikás gombócot és tésztát is. A baranyai németeknek a kelt tésztából készült és gőzön főtt, vagy sütőben sütött gombóc még ma is kedvenc ételük. Ezt általában szerdán vagy pénteken készítik, és babbal vagy mártással tálalják. A Dunántúli Középhegység németségénél kedvelt a zsemlegombóc.
A sült tészták közül második fogásként tálalják pl. a burgonyafánkot és a palacsinta mindkét formáját. Utóételként régebben a töltetlen vagy a lekvárral, mákkal, dióval ill. fahéjjal töltött kelt tésztákat, vagy a köleskását főtt aszalókkal ették.
Az aprósütemény és a torta készítése csak a két világháború közötti időben terjedt el. Ezeket általában csak nagyobb ünnepeken sütötték, a vasárnapok süteménye továbbra is a kelt tészta és a rétes (tiroli rétes) maradt. Utóbbit ünnepeken és hétköznap egyaránt készítették. Ünnepnapokon dióvali túróval, mákkal és gyümölccsel töltötték meg, hétköznapokon pedig káposztával, burgonyával, tökkel, grízzel vagy tejbegrízzel.
A főzelékek legfontosabb alapanyaga a szárazbab, a káposzta és a burgonya volt. Ezek viszonylag olcsón termelhetők és sokféle étel készítésére alkalmasak. Babot általában hetente kétszer ettek, szerdán és pénteken. A bablevesben annyi babot főztek, hogy az főzelék készítésére is elegendő legyen. Az étel készítésének ez a módja gazdaságos, mert rövid idő alatt levest és főzeléket is nyernek a babból. Ugyanígy jártak el a száraztészta és a burgonya főzésénél is. A babfőzeléket pénteken tésztával (gombóc, szaggatott tészta, metélt), szerdán általában főtt vagy sült füstölt hússal tálalták. A délről megmaradt babfőzeléket este vagy másnap párolt káposztával vegyítve fogyasztották. A péntek délben főzött babból este gyakran készítettek babsalátát. Sopronban és a környékbeli német falvakban a babot pogácsa sütéséhez is felhasználják. A babfogyasztás mennyisége az utóbbi évtizedben jelentősen csökkent. Már csak ritkán fordul elő, hogy ebédre "babot babbal" egyenek, vagyis bablevest és babfőzeléket.
A burgonya is nagyon fontos szerepet játszik ételeik elkészítésében. Régebben télen szinte naponta ettek főtt vagy sült burgonyát füstölt hússal vagy anélkül. Felhasználják levesek és tésztafélék készítéséhez. A savanyú és tep-sis burgonya régebben egytálételként került az asztalra. A legtöbb káposztából készült étel alapanyaga a savanyú káposzta volt. Gyakran készítettek párolt káposztát, és babfőzelékkel, kelt gombóccal vagy sült szalonnával ették. Főztek savanyú káposztát úgy is, hogy füstölt húst daraboltak bele. A töltött káposzta az ünnepek és a disznóölés étke.
A mártások közül a legkedveltebb a paradicsom-, a fokhagyma-, a meggyés a savanyú mártás. A főzelékeket és a mártásokat régebben többnyire hús nélkül főételként fogyasztották. Napjainkban már szinte minden alkalommal hússal együtt tálalják őket.
A németek kevés húst fogyasztottak. Húsételeiket a nagyobb ünnepek kivételével általában füstölt húsból készítették, így például sokan a vasárnapi húslevest is sonkából főzték. Minden családban vágtak egy vagy több disznót, és elsődlegesen ez biztosította a család hússzükségletét. A friss húsból levest főztek, megsütötték, fasírozottat, pörköltet vagy rántott húst készítettek. A rántott húst csak az 1920-as évektől kezdve ismerik. Az utóbbi időben jelentősen megnőtt a húsfogyasztás mértéke, és a húsból készült ételek is változatosabbak lettek.
A következőkben ismertetünk 10 régebbi hétköznapi menüt:
Az ünnepi étkezést a tartalmasabb ételek jellemzik. Az ínségesebb idők kivételével a hús és a sütemény nem hiányozhatott az ünnepi asztalról. A vasárnap étrendje tradicionális volt: húsleves, főtt hús mártással és kelt tésztából készült sütemény. A nagyobb ünnepek főétkezése gazdagabb volt, és az egyes fogások mindig a következő sorrendben kerültek az asztalra: húsleves, főtt hús mártással, töltött káposzta, rétes, sült vagy rántott hús savanyúsággal, a későbbiekben már aprósütemény is. Ez a sorrend a rétes kivételével sok családban ma is érvényes.
A falu életének az utóbbi évtizedben bekövetkezett nagymértékű változása megmutatkozik a népélet valamennyi területén. Nem kivétel ez alól a népi táplálkozás sem. A fentiekben a 20. század első felének és közepének paraszti konyháját jellemeztük röviden. Az 1945 után bekövetkezett lakosságcsere, a régi német nyelvi és kultúrközösségek felbomlása, a felgyorsuló iparosodás, a nők tömeges munkavállalása, és általában a korszerűsödő élet következtében a németek is elég gyorsan feladták a generációkon keresztül megőrzött táplálkozási szokásaikat, és áttértek az ún. modern konyhára. Ez nem jelenti a régi hagyományok teljes feladását. Minden családban átörökítettek több-kevesebb kedvenc ételt a nagymama konyhájából. A régi német ételeket rendszeresen azonban már csak a legidősebbek főzik.
Az alábbiakban közlünk három ételreceptet. A receptek 4 személyre szólnak.
Élesztős gombóc (Hefeknödel)
Hozzávalók: 50 dkg liszt, 3 dkg élesztő, 1 tojás, 3 dl langyos tej, 6 dkg zsír, 1 teáskanál cukor, 2 teáskanál só, 5 dkg gríz
1/2 dl langyos tejjel, 5 evőkanál liszttel, a cukorral és az élesztővel kovászt készítünk és 20 percig pihentetjük. Majd hozzáadjuk a tojást, és a kevés tejben feloldott 1 teáskanál sót. Az egészet összekeverjük. A liszt közepébe mélyedést készítünk, abba öntjük a kovászt és a 2 dkg olvasztott zsírt. Annyi langyos tejjel dagasztjuk be, hogy közepesen kemény kelt tésztát kapjunk. Amikor már hólyagos a tészta, és könnyen leválik a kézről, langyos helyen 30 percig pihentetjük. Lisztezett deszkára kiborítjuk, ujjnyi vastag téglalappá kinyújtjuk, és 8 téglalap alakú darabra vágjuk. A tésztadarabokat langyos zsírral megkenjük, grízzel behintjük, összesodorjuk, csigákat vagy kötött gombócokat formálunk belőlük, és 20-30 percig pihentetjük. Vastagabb falú lábast vagy serpenyőt jól kizsírozunk, felforralunk benne 3 dl sós vizet. (Régebben öntöttvas edényt használtak.) Belehelyezzük a tésztát, tetejét olvasztott zsírral megkenjük, és lefedve közepes tűzön (gáztűzhelyen lángelosztó használatával) 30 percig gőzön főzzük. Ma a tészta teteje kemény, megfordítjuk a lábasban, kevés zsírt teszünk alá, és fedő nélkül még kb. 5 percet sütjük. Az élesztős gombócot süthetjük is. Ilyenkor a tésztájához kevés cukrot is adunk. A kötött gombócokat közvetlenül a megformálásuk után kizsírozott tepsibe helyezzük, tetejét langyos zsírral megkenjük, 30 percig pihentetjük és közepesen forró sütőben sütjük. Fogyaszthatjuk babfőzelékkel, főtt szárított gyümölccsel, befőttel, paradicsom-, csipkebogyó- és gyümölcsmártással. Régebben az élesztős gombócot szerdán vagy pénteken készítették és elsősorban babfőzelékkel fogyasztották. (Szűr/Baranya m.)
Babpogácsa (Bohnenpogatschen)
Hozzávalók: 50 dkg liszt, 20 dkg főtt tarkabab, 20 dkg zsír, 3 dkg élesztő, 1 dl tejföl, 2 egész tojás, só és bors
Az élesztőt langyos vízben felfuttatjuk, majd elkeverjük a darált babbal, zsírral, 1 tojással, tejföllel, sóval, borssal és 30 percig kelesztjük. Utána hozzáadjuk a lisztet, jól összegyúrjuk és ismét pihentetjük. A kellően megkelt tésztát 2 cm vastagra kinyújtjuk, tetejét megrácsozzuk és pogácsákat szaggatunk belőle. A pogácsákat tojással megkenjük, egy-egy főtt babbal díszítjük és forró sütőben sütjük.
A babpogácsa Sopron és környéke németségének, az ún. Ponzichtereknek kedvelt étele. (Sopronbánfalva)
Borieves (Weinsuppe)
Hozzávalók: 5 dl fehér vagy vörösbor, 5 dl víz, 10 dkg cukor, 2 tojássárgája, 1/ 4 rúd vanília, 3-5 db szegfűszeg, 1 dl tejszín.
A 2 tojássárgáját a cukorral jól elkeverjük, felhígítjuk a tejszínnel, és állandó keverés mellett hozzáöntjük a vaníliával és szegfűszeggel felforralt bort. Habverővel addig keverjük, amíg sűrűsödni nem kezd. Csészékbe szűrve forrón tálaljuk. A borleves ünnepi étel volt, szilveszterkor és lakodalmakon éjfél után tálalták. (Pusztavám)
A 60-as évektől kezdve a hazai német kultúra megőrzése, dokumentálása érdekében szinte mozgalomszerű folyamatokat figyelhetünk meg. A honismereti tevékenység keretében a németek lakta településeken is megkezdődik a népi kultúra emlékeinek gyűjtése feldolgozása. Helyi gyűjtemények, kisebb falumúzeumok jönnek létre, a népdal és a néptánc megismerése és megőrzése céljából fesztiválok, kultúrkörútak, néprajzi és nyelvjárási gyűjtőtáborok szerveződnek, külföldi szakértők magyarországi kutatómunkája felhívja a figyelmet a hazai németség kulturális értékeire.
A tájházak egy-egy etnikai egység jellegzetes anyagi kultúráját mutatják be.
A Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban a következő német épületek láthatók: Jánossomorjai kápolna (Mosonszentjános), Mosonszentpéteri porta, lakóház, gazdasági épületek és pajta Balfról, Markai soros udvaros lakóház pajtával. A Vasi Múzeumfaluban, Szombathelyen található egy Pornóapátiból áttelepített, füstöskonyhás, fakéményes lakóház, mely a szoba mestergerendája szerint 1792-ben készült.
A hetvenes-nyolcvanas években egyre több község vezetősége szűkebb környezetének hajdani kultúráját kívánta tájházban bemutatni. Ehhez a községben található legtipikusabbnak mondható épületet vásárolták meg és rendszerit társadalmi adakozással rendezték be.
A legtöbb és legjelentősebb tájház a hazai németek által sűrűn lakott Baranyában található. Mecseknádasdon, a Gungl vendéglőscsalád volt lakóházában és kocsmájában rendezték be a 19. század végét idéző lakásbelsőt. A kocsmában bemutatják a környék jeles kisiparát, nevezetesen a mecsek-nádasdi, óbányai és mórágyi fazekasipart, Mecseknádasd jeles hordókészítő iparát és a klumpakészítést. Ófaluban készítették, esztergálták a majd az egész Dunántúlon a paraszti háztartásokban használt, fonott ülőkéjű székeket. A tájház céljára Hahn János házaszsellér házát vásárolták meg, és a szegényes lakóházat és műhelyt itt mutatták be. Óbányán, a jeles fazekasközpontban, a fazekasipart bemutató műhely, lakóház és a termékekből kis kiállítás látható.
Tolna megyében, a másik nagy, németek által lakott megyében is több tájházat találhatunk.
Mórágyon fazekasházat rendeztek be, Bonyhádon, a Völgységi Múzeum részeként, német berendezéseket és a gazdasági életet bemutató tárlatok láthatók. Gyönkön a tolnai németség anyagi kultúráját talán a legteljesebben bemutató tájház található. Bátaszéken lakberendezést és népi mesterségeket mutat be a tájház.
A Bács-Kiskun megyei Hartán a festett bútort és a népviseleteket bemutató gyűjtemény mellett a község hajdani kisipara a kékfestő, a rokkakészítő és a bognármesterség eszközanyaga, és a munkafolyamatok láthatók. A Nemesnádudvari gazdag népviseleti és festettbútor-anyag vándorkiállítássze-rűen tekinthető meg. A kiállítás jelenleg Baján van.
Pest megyében, Ikladon, 1903-ban vályogból épült kisparaszti porta, Zsámbékon gazdagon festettbútor-anyag található.
Somogy megyében, Szulokon, Wirt József polgármester magántájháza kiemelkedő bútor és textilanyagával. A ház a falu legrégebbi háza.
Fejér megyében a híres móri borkultúrát mutatja be a tájház.
A tájházakon kívül még számtalan német nemzetiségi községben gazdag falugyűjtemény van. (Pl. Pilisvörösváron, Soroksáron, Dunaharasztin, Etyeken stb.) Meg kell említeni még azokat a német nemzetiségű családokat, amelyek országos jelentőségű gyűjteményeket alapítottak: ilyen a Zettl-Langer gyűjtemény Sopronban. Bajor bevándorlók 1750-ben jöttek Kőszegre, majd 1830-ban vették meg a Balfi út 11. számú házat Ringeisen Antal kádármestertől. Ugyancsak ilyen a Storno gyűjtemény Sopronban. Storno Ferenc kéményseprőmester volt és a padlásokat kutatva, az ott talált, divatjamúlt tárgyakból -azok értékét felismerve - alapította világhírű gyűjteményét. (A teljes felsorolást Id. a fejezet végén.)
Német Nemzetiségi Múzeum (Tata)
Tatán 1972-ben alapítottak múzeumi műhelyt a Komárom-Esztergom megyében élő németek és szlovákok néprajzának tanulmányozására és bemutatására, Nemzetiségi Néprajzi Múzeum néven. A Művelődési Minisztérium 1974-ben határozatával az egyes magyarországi nemzetiségek egész országra kiterjedő néprajzi kutatásával három múzeumot bíztak meg (ezeket a szakzsargonban .bázismúzeumnak" nevezték), nevezetesen a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumot a szlovák és román, a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeumot a délszláv, és az említett tatai múzeumot a német anyag gondozásával. (Néhány év elteltével ezek száma négyre emelkedett, miután a román feladatokat a gyulai Erkel Ferenc Múzeum vette át.) A tatai múzeum ezen időponttól kezdve Ungarndeutsches Landesmuseum - Német Nemzetiségi Múzeum néven működik, feladata a magyarországi németek történetének és néprajzának kutatása, gyűjtése, feldolgozása és bemutatása.
A tatai Német Nemzetiségi Múzeum létrehozásának feltételei alapvetően különböznek a másik három nemzetiségi múzeumétól. A területi szórtság ugyan bizonyos mértékben szinte valamennyi hazai kisebbségre jellemző, a délszláv, a román és szlovák intézmények azonban az egyes nemzetiségek hagyományos területi központjában jöttek létre. A németség esetében ilyen egyértelmű központot nem lehet kijelölni, mindenesetre Tata mellett annyi szólt, hogy a jelentős német lakossággal rendelkező Dunántúli-középhegység egyik hagyományos centruma. Az említett három múzeum mindegyike már jelentős tradícióval rendelkező intézmény volt, ahol az illető nemzetiséget esetenként többezres gyűjteményanyag reprezentálta, így a bázismúzeumi feladat csak tevékenységi területük kiszélesítését jelentette. E tevékenységüket azonban a már meglévő és továbbra is ellátandó területi múzeumi feladataik mellett végzik. A Német Nemzetiségi Múzeum azonban új, kizárólagosan e célra létrehozott intézmény volt, melynek teljes gyűjteményét 1972-ben a tatai Kuny Domokos Múzeumtól átvett, illetőleg a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségétől ajándékként kapott összesen 38 db tárgy képezte. Az 1972 óta eltelt intenzív gyűjteményfejlesztés eredményeként kialakultak a múzeum gyűjteményi egységei (tárgyi gyűjtemény, fotó- és hangtár, adattár, könyvtár). A gyűjteményekben ma közel 20 000 leltározott tárgyat őriznek. A gyűjtés az ország valamennyi, németek által lakott vidékére, és hagyományos valamennyi fontosabb területére kiterjedt.
A Német Nemzetiségi Múzeum 1972-1983 között a tatai Miklós malom épületében, a gyarapodás következtében beállott helyszűke miatt egyre nehezebb körülmények között működött. 1983-ban kapta meg az 1785-ben épült Nepumucenus malom újonnan felújított épületeit. A malom főépületében nyertek elhelyezést a kutatószobák, a könyv-, fotó- ,hang- és adattárak, s itt van a múzeum háromszintes, közel 500 m2-es kiállítóterülete is. Az egykori magtár épületében helyezkedik el a tárgyi gyűjtemény raktára, és a restaurátor műhely. A múzeum első állandó kiállítása „Nemzetiségek Komárom megyében" címmel a Nepumucenus malomban. A harmadik állandó kiállítás 1997 júliusára készült el „1100 év együttélés - Németek Magyarországon a honfoglalástól napjainkig" címmel. A múzeum az állandó kiállítások mellett 1972 és 1997 között 93 időszaki, illetőleg vándorkiállítást mutatott be Magyarország városaiban és falvaiban, valamint Ausztriában és Németországban. A Német Nemzetiségi Múzeum kölcsönanyagával, valamint rendezésében nyílt meg több német nemzetiségi tájház, falumúzeum. A múzeum gyűjteményeit rendszeresen használják hazai és külföldi kutatók, e témában diplomázó egyetemi és főiskolai hallgatók. Német szakos hallgatók számára eddig 16 ízben szerveztek egy-két hetes gyűjtőtábort az ország különböző részein. A múzeum a hazai intézményeken kívül állandó szakmai kapcsolatban áll számos németországi múzeummal, illetőleg egyetemmel. A múzeumnak a kiállítási katalógusain kívül saját publikációi nincsenek, a kutatási eredmények különböző hazai és külföldi szakfolyóiratokban jelennek meg. Az 1980-as évek végén évente közel 100 000 látogatója volt, ezek száma az utóbbi években a turizmus általános visszaesése miatt az ország más múzeumaihoz hasonlóan csökkent. Az intézmény fenntartásához szükséges összeget a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat biztosítja, melyet a Művelődési Minisztérium, illetőleg kulturális alapítványok céltámogatási összegei egészítenek ki.
A magyarországi németek a betelepülésüket követő időszakban olyan sajátos kultúrát hoztak létre, melynek mind az együttélő népektől adaptált kulturális javak, mind a megőrzött etnikai sajátosságok szerves részét képezik, s kultúrájuk mind az őshaza, mind az új lakóterület más etnikumainak kultúrájától világosan megkülönböztethető organikus egységet alkot. A tatai Német Nemzetiségi Múzeum eddigi és a jövőben tervezett kiállításain e tény szem előtt tartásával kívánja bemutatni a magyarországi németek népi kultúráját, illetőleg annak ilyen értelemben vett sajátos jegyeit.
A hazai németek identitástudatának erősítéséhez járultak hozzá az ún. néprajzi gyűjtőtáborok. Évek során középiskolai, főiskolás és egyetemi hallgatókkal az akkori Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége és a Germanisztikai Intézet gyűjtőkörútakat szervezett egy-egy hazai németek lakta településre, vagy régióba, hogy dokumentálják a még fellelhető folklór és tárgyi néprajzi emlékeket. Nagybörzsöny, Hajós, Mór-Pusztavám, Mérk-Vállaj,
Hercegkút, Szendehely, Óbánya, Villány stb. voltak e körutak fontos állomásai. A gyűjtött tárgyi anyag múzeumokba került, a történeti és folklór anyagot későbbi néprajzi kiadványokban, monográfiákban publikálták.
NÉMET KIÁLLÍTÁSOK
Berkenye - német tájház (Petőfi u. 15.)
Bonyhád - német emlékszoba (Rákóczi u. 74.)
Budaörs - német tájház (Budapesti u. 47.)
Budapest - Német Helytörténeti Gyűjtemény (III. Fő tér 1. Zichy kastély)
Ceglédbercel - német tájház (Pesti u. 54.)
Csolnok - német tájház (Ady Endre u. 10.)
Elek - német emlékszoba (Kétegyházi u. 2.)
Etyek - német tájház (Magyar u. 5.)
Fertőrákos - német tájház (Fő u. 152.)
Farkasgyepű - német tájház és iskolatörténeti kiállítás (Petőfi u. 15.)
Gyönk - német tájház (Táncsics M. u. 448.)
Györköny - német tájház (Kossuth L. u. 354.)
Gyula - német emlékszoba (Apor tér 1.)
Harta - német tájház (Templom u. 62.)
Hőgyész - német emlékszoba (Kossuth L. u. 1.)
Iklad - német tájház (Szabadság u. 127.)
Kisnyárád - német tájház (Petőfi u.14.)
Magyarpolány - német tájház (Petőfi u. 4.)
Majs - német tájház (Táncsics M. u. 328.)
Mecseknádasd - Német Nemzetiségi Tájház (Munkácsy M. u. 7.)
Mór - német emlékszoba (Szent István tér 5.)
Mórágy - német tájház (Szabadság u. 83.)
Mözs - német emlékszoba (Szt. István u. 72.)
Nagymányok - német tájház (Petőfi u. 65/b.)
Nagytevel - német tájház (Kossuth L. u. 34.)
Ófalu - német tájház (Kossuth L. u. 38.)
Pilisszentiván - német tájház (Szabadság u. 86/b.)
Pilisvörösvár - német tájház (Kápolna u. 10.)
Pusztavám - német emlékszoba (Petőfi u. 3.)
Rátka - német tájház (Iskola tér 16.)
Solymár - német tájház (Templom tér 2.)
Somberek - német emlékszoba (Kossuth L. u. 128.)
Szakadat - német emlékszoba (Ady E. u. 233.)
Szárazd - német tájház (Béke u. 99.)
Taksony - német tájház (Dózsa Gy. u. 52.)
Tata - Országos Német Nemzetiségi Múzeum (Alkotmány u. 1.)
Törökbálint - német tájház (Baross u. 17.)
Városlöd - német tájház (Kossuth L. u. 157.)
Vértesacsa - német emlékszoba (Fő u. 4.)
Vértesboglár - német emlékszoba (Alkotmány u. 3.)
Zsámbék - német tájház (Bicskei u. 12.)
| |