| |
Régen, hosszú évekkel ezelőtt az volt a szokás és nem csak a falvakban, hogy az emberek nem szerelemből, hanem pénzért házasodtak. Azóta a világ változott, ma már a szerelmesek útjába nem állhat semmi, de Poliban nem így gondolták az idősek, és még a nagy reformkorok után is sokáig nem engedték meg a fiataloknak, hogy a szívükkel szeressenek és válasszanak párt maguknak.
Anna is ezek közé a fiatal lányok közé tartozott. Pelenkát hordott és gügyögött még, mikor már el volt jegyezve egy nagyon előkelő falubeli család gyermekével, a Zaréval. A fiú édesapja nagyon sok csatában harcolt, tisztelték is ezért, és az öreg olyan kemény lelkű volt, hogy még felesége is félt tőle, amikor az néhanapján felemelte a hangját.
Aztán ahogy telt-múlt az idő, és ahogy a fiatalok lassan felnőtté váltak, úgy tudatosították bennük a tényt, hogy az életük, melyet ők éltek, valójában már eleve el volt rendelve.
A két fiatal, akárcsak a tűz és a víz, olyan különbözőek voltak. Anna szerette a természetet, vad volt és öntörvényű. Zare ezzel szemben higgadt volt, és nagyon gyenge, mióta kiskorában súlyos tüdőbaj ágyához láncolta, és senki nem merte hinni, hogy egy nap majd újra talpra állhat.
Ők ketten szinte alig találkoztak, inkább csak a közös mulatságokon, amiket a faluban mindig ugyanakkor rendeztek meg. Zarenak tetszett a lány, szerette, legalábbis azt hitte, és olyan hevesen udvarolt neki, amennyire lehet azt valakinek, aki rá se hederít az emberre.
Mint minden évben, idén is beköszöntött a február, a nagy hideg és a mulatságok ideje Poliban. Anna is, mint minden évben kicsinosította magát és barátnőivel elindult a központba. Szülei viszont ragaszkodtak hozzá, hogy vőlegényével menjen, úgy mutatkozzanak, mint egy pár, hiszen az esküvő napja közel volt. Zare természetesen nagyon el volt ragadtatva az ötlettől és már kora délután a lány ajtaja előtt várakozott.
— Nagyon csinos vagy ma! — szólt a fiú, félénken, pislogva, amint meglátta menyasszonyát az ajtóban. Ránézett Annára, de nem kapta meg a várva várt bíztatást. A lány tekintete jéghideg maradt, belül viszont majd szétvetette a düh és a kétségbeesés.
Elindultak végül együtt, kéz a kézben, szavak nélkül, majd amikor a Régi Étterem lépcsőjéhez értek, a lányt hirtelen furcsa érzések kerítették hatalmába. Szédült, hányingere lett, és úgy érezte, mindjárt elájul. Nem értette az okát, majd mikor lepillantott, le az asztalokhoz, megértette mitől dobbant meg a pici szíve és mit súgott neki, mit üzent vele.
Ivó ült ott, háttal a lépcsőnek, a lánynak és magának a világnak is. Annát már kislány kora óta vonzotta ez a fiú, aki 5 évvel volt idősebb nála.
Volt benne valami vad, érzéki, valami különleges, ami senki másban nem volt meg itt, Poliban. Dühös volt a világra, az életére, mindenre. Mindig sörözött, néha többet is ivott, mint kellett volna, ilyenkor részegen hazatántorgott, vagy csak valaki átdobta a házuk kertjén, és várta, amíg puffan vagy a focipályán ébredt, kábultan valamelyik nagy ivászat után, és azt se tudta, hogy került oda.
Egyetlen egyvalamiért viszont tisztelték a fiút, így nagyon sok barátot tudhatott magáénak, és ez a bátorsága volt.
Anna is ezért szerette, titokban, mert nem félt, ha a fiúval volt, mert biztonságban érezte magát mellette. Ivó a családja szégyene volt, de emellett a lányok kedvence a faluban. Anna soha nem mutatta ki érzéseit iránta, sőt, feltűnően nem vett tudomást róla, amikor az a közelben volt, vagy próbált szót érteni vele. És a fiú gyakran próbált. Poli egyik kedvenc pletykája volt az, ahogy igyekezett felkelteni Anna érdeklődését, mindig sikertelenül. így tett ma is, amint Zare mellé ült le koccintani.
Szomorú volt a tekintete, mégis volt benne egy magával ragadó tűz és vágy, hogy a lányhoz érjen.
- Megyek... — állt fel, de nem moccant. Várta a marasztaló szavakat, majd mikor már tudta, hogy nem kaphatja meg azokat, lassan elsétált. Zare még mindig beszélgetett, épp a tehenükről és arról, mennyit fejnek jobb és rosszabb napokon.
Anna dühös volt magára, hogy nem mert szerelméhez szólni, dühös volt, hogy nem beszélt vele, dühös volt, mert nem kiáltotta neki oda, hogy szereti, hogy imádja, amióta csak az eszét tudja...
Aznap este meg akart halni...
Tudta, hogy Ivó soha nem lehet az övé, tudta, hogy másnak szánták és gyűlölt mindenkit, akit boldognak látott maga körül. Azon az estén csak úgy csapongtak a gondolatai. Őrült dolgok jutottak az eszébe, amelyek megrémítették még őt is. Szembe akart szállni szüleivel, megmondani, hogy mást szeret, szíve mélyén pedig sejtette, hogy Ivó is így érez iránta. Ábrándjaiból édesanyja hanga zavarta fel, aki épp lefeküdni készült.
Anna dermedten állt ott egy darabig, kétségbeesetten, magányosan, nagy fájdalmával és nem tudta, mit tegyen. Szemei könnybe borultak, de hang nem jött ki a torkán.
Most már tényleg meg akart halni...
Másnapra már az egész falu arról beszélt, hogy mikor és hol lesz az esküvő. Az ilyen eseményeket mindenki szerette Poliban. Az emberek az utcán táncoltak, szólt a zene, ingyen ettek és ittak, mulattak. Mert, mint minden más, a lagzik is azok közé a rendkívüli események közé tartoztak ebben a balkáni világban, amelyeknek megvolt a maga szabálya, ritmusa.
Anna pedig úgy érezte, nincs menekvés, nincs visszaút, csapdába esett...
Nem volt bátorsága elszökni, vagy meghalni. Inkább az életet választotta és ezzel úgy tűnt megpecsételte saját sorsát, mely, noha a kezében volt, mégsem tudott úgy bánni vele, ahogy szerette volna. Az órák pedig hamar teltek. Az órákból napok lettek, a napokból gyorsan múló hetek, az esküvő napja pedig már a küszöbön kopogtatott...
A történet végét mindenki másképp ismeri Poliban. Senki nem volt ott, senki nem látta, senki nem tudja, hogyan történt, ami megtörtént, így hát úgy mesélem, ahogy az ebben a kis világban él, ahogy azt az idős emberek a hosszú évek során szívükben megőrizték. ..
Történt ugyanis, hogy az esküvő napja eljött és ahogy az szokás volt, a vőlegénynek a násznéppel együtt a menyasszony házáig kellett sétálnia, boldogan, énekelve, és ott a fiatalok megkezdték volna első, közös útjukat a templom felé. Igen ám, de amint Zare Anna házához ért, szerelmesen és bódultan a gondolattól, hogy ma elveszi szíve választottját, nem talált ott senkit. Se a lányt, se a szüleit nem látta sehol, és érezte, hogy valami nagy baj történt.
Poliban az élet beindult és új pletyka volt születőben...
Mindenki elkezdett mozgolódni, elméleteket gyártani, hogy mi történt, mi történhetett. Sokan elindultak, hogy megkeressék a családot, mások a papért hivattak, abban a hitben, hogy Isten majd segít. De Isten nem segített...
Már esteledett, mikor Zare úgy döntött, hazamegy. Felállt a lépcsőről, ahol annyiszor várt Annára, és körülnézett. Csak ő maradt. A falubeliek már rég elindultak a központ felé a szüleivel, néhányan pedig csak csatangoltak, és tovább keresték elveszett menyasszonyát, abban a hitben, hogy így ők jutnak először a titok birtokába, amit egy pohár sör mellett majd el lehet mesélni a kíváncsi lakóknak. Mert akik a pletykát birtokolták Poliban, azok itt hősök voltak, titánok.
Zare még egyszer, utoljára körbenézett, majd lesütött szemekkel elrugaszkodott a korláttól és elindult. Lassan baktatott, nem sietett, hiszen amit a szíve a legjobban kívánt, már rég lekéste. Tudta, hogy mi történt vagy csak sejteni vélte. Anna elszökött, szülei pedig szégyenükben elrohantak megkeresni. Ivó... hmmm... Tűnődött. Őt se látta sehol egész nap. És a kép azonnal összeállt. Mikor befordult a házuk utcájába, az ajtó előtt meglátta Anna szüleit. Elnyűttek voltak és megtörtek. Zare nem sietett oda, csak baktatott, nem szólt egy szót sem. Tudta, mit fognak mondani, és egy cseppet sem érdekelte.
De a megszégyenült házaspár nem hagyta annyiban a dolgot. Amint közel ért hozzájuk Zare, rázúdították a történetüket, amely lényegében annyiból állt, hogy Annát nem találták a szobájában, mikor épp a kelengyéjét vitték volna be neki. Elindultak hát, hogy megkeressék, és a távolban, mintha látni vélték volna Ivót, amint a hátára kapva lányukat átvonszolja, természetesen erőszakkal a hótól borított focipályán. Üldözték őket egy darabig, de végül nem találták meg őket.
Zare a történet végére már a házban ült, maga elé rakva egy papírt. Ücsörgött felette egy ideig de végül nem írt rá semmit. Szülei addigra már fél Poli kíséretében ott nyomorogtak, az asszonyok sipítoztak, ájuldoztak és hüledeztek, de mivel nem mindenki fért be a kis szobába, az anyók óránként cserélődtek, egymást felváltva a segítségnyújtásban.
Feladatuk egyszerű volt, és mindig ugyanaz: pocskondiázni Annát, Ivót és a világot, amiért ilyen dolgok előfordulhatnak. Ezalatt pedig a férfiak szolidaritásból pálinkát nyakaltak a Régi Étteremben és „cöcögtek” fogaikkal halkan.
Zarehoz nem szólt senki. Senki nem mert hozzá szólni. És bár feje felett nagy volt a hangzavar, a fiú lelkében mégis béke volt, mintha egy lakatlan szigeten lett volna, egy helyen, ahol szinte hallani a halakat, ahogy uszonyukkal kormányoznak a vízben, egy helyen, ahol a tenger illata bódító, egy helyen, ahol a sárga homok csak úgy perzseli a kifújt bőrt...
Így érezte magát, gondtalanul, mintha lebegne, fejében pedig egyre csak kereste a szavakat, de nem talált egyet sem, mellyel kifejezhetné, mit érez valójában a szíve ebben a pillanatban.
Hogy mikor és hogyan került hozzá édesapja pisztolya, senki nem tudja. A násznép már csak arra lett figyelmes, hogy Zare feláll lesütött szemekkel.
- Bolondul hajszoljuk a boldogságot. Szerelmet hazudunk, hogy élhessünk, de ezzel csak elpusztítjuk azt... — mormogta a szavakat, szinte magának.
Senki nem értette, mit akar a fiú ezzel mondani, de senki nem is foglalkozott vele. Polit minden részlet érdekelte, amit Anna szülei mondtak, minden szaftos kis történés.
Így nem maradt ideje olyan apróságokra, mint a vigasz nyújtása, vagy a megértő szavak, de már azok se állíthatták volna meg a fiút elhatározásában.
Előkapta a pisztolyt, és kisétált a kertbe. A varjak, mintha sejtették volna, mi következik, gyorsan szétrebbentek a fáról. Zare az égre emelte barna szemeit.
Poli még ekkor is néma maradt...
Csak a fegyver nem...
A történet szerint Anna soha nem tért vissza a faluba, nem látta többé szüleit, nem szerzett tudomást Zare haláláról.
Azt beszélik, valamelyik messzi faluban összeházasodtak Ivóval és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
Mások tudni vélik, hogy a lányt teherbe ejtették és ezért szökött el, és most valahol, valamelyik nagyvárosban koldul, egyedül, magányosan.
De arról, hogy mi történt pontosan azon a halálos délutánon, nem tud senki...
Poli rejtélye marad ez már örökre, ennek az apró kis falunak a halálos nagy titka...
| |