A pucér tangó

Azokban az időkben, mikor a férfiak még a nők bokájára is pislogva, lesütött szemekkel mertek csak nézni, amikor leszólítani egy nőt bűnnek számított, amikor az érintés csak a házasságban elfogadott létezési forma volt, azokban az években virágzott és burjánzott Poliban a pucér tangó, a ledér nők és férfiak orgiája.

A faluban mindenki tudott vagy hallott a jelenségről, mely a falu szélén, a folyónál zajlott minden este, az év minden egyes napján. Ennek a vezetője vagy inkább szervezője Ruma, a pletykafészek volt és néha kedves barátnéja, Penka, a sánta is besegített, aki nevét arról kapta, hogy régen, kiskorában édesanyja elutazott egy időre, majd mikor visszatért, Penka örömében elkezdett felé rohanni. Igen ám, de édesanyja túl fáradt volt ahhoz, hogy ő is így tegyen, egyszóval állt, kitárt karokkal, és várta lányát, aki rohant, ahogy csak bírt, de mivel nagy volt közöttük a távolság, az utak pedig rögösek és porosak voltak, a kicsi Penka esett egy nagyot. Azóta sántít szegény, így ragadt rá beceneve, amely azóta is segíti a falubelieket a tájékozódásban és a megkülönböztetésben, amint pletykálásra kerül a sor, egyszóval igen sok és talán még annál is több alkalommal.

Arról viszont, hogy kik voltak a pucér tangó lányai a hosszú évtizedek alatt, mindenki csak találgatott. Sokan állítják, hogy látták már esténként Sztefkát is, Kincses mama szomszédját arra menni, mások szerint ő már túl öreg és túl fonnyadt virágszál volt ehhez, de megkérdezni még senki nem kérdezte meg tőle soha, mi is az igazság valójában.

Egyetlen nyom volt csak, amin el lehetett indulni, amikor az öreglányok nyomozásba kezdtek unalmas hétköznapokon, hogy kissé feldobják lekókadni készülő hangulatukat vagy csak azért, hogy szóra bírják a csendet, melytől jobban rettegtek, mint magától a pestistől.

Történt ugyanis sok-sok évvel ezelőtt, a pucér tangó legelső éveiben, hogy egy nap valamelyik nagyinál épp szeretett kis unokája is ott volt. Az asszony pedig olyan nagyon kíváncsi volt arra, mi zajlik a kocsmában, a falunak e távoli, misztikus helyén, hogy úgy döntött, elküldi az alig 8 éves gyermeket oda terepszemlére.

A fiút könnyű volt lépre csalni, elég volt neki annyi, hogy vehet magának valami finomat, amit a szeme megkíván. De amit kértek tőle ezután az öreglányok, azt valahogy sehogy sem volt képes megérteni és megemészteni.

- Menj el kincsem abba a kricsmibe, vegyél valamit magadnak — szólt a nagymama unokájának kedvesen, hatalmas szemüvege mögött fel-felnézve. De amit ott látsz, jól nézd meg, akik ott ülnek, jól jegyezd meg, akik ott vannak, amit mondanak, és ahogy fel vannak öltözve mindent, és ha jó leszel, és ügyes, akkor, de csak akkor, sütök neked finom, ropogós almás pitét és kapsz kakaót is hozzá. Jó lesz így, drága? — fejezte be az asszony a mézes-mázos beszédet. A fiú csak bólintott, de nem válaszolt, nem tudott, mert épp szája szélét nyaldosta, ábrándos mosollyal az arcán. Ő már valahol máshol járt...

Így indult hát neki az útnak, mit sem sejtve, boldogan, gondtalanul, hogy majd jól bevásárol, és pukkadásig teletömi korgó pocakját.

Nyár volt, szép idő, sütött a nap, a madarak pedig csicseregtek halkan. A szegény fiú akkor még nem is sejtette, micsoda mocskos kis helyre igyekszik valójában olyan lelkesen. Még sose járt előtte a folyópartnak ezen a részén, neki ez határozottan meg volt tiltva, így izgalommal és várakozással töltötte meg az a bizonyos nap, amely után a tudás, mely birtokában volt, értékesebbé vált Poliban, mint a hús vagy a csillogó arany.

A folyópart egyébként különleges hely volt. Ide jártak a fiatalok és a tehenek is fürödni, de se az egyik, se a másik felet ez nem zavarta meg abban, hogy fülledt nyári estéken jót pancsoljanak együtt, vagy külön-külön is akár.

Erre a helyre baktatott hát a fiú, és amint odaért, furcsa zajra lett figyelmes.

- Mintha... mintha valaki dobolna... — gondolta magában, majd tovább ment és kinyitotta a kocsma ajtaját.

- Gyere fiacskám, gyere csak beljebb drága! — szólt egy fogatlan anyóka, betessékelte, majd egy székre ültette a megszeppent fiút, aki gyorsan körülnézett, ahogy meghagyták neki.

Semmi különleges nem volt ebben a helyben. Kicsi volt, sok székkel és asztallal, de szinte mind üresen állt, lepukkanva. Csak egykét vendég iszogatott a sötétben, néha felnéztek, majd folytatták a semmittevést, de azt olyan fájdalmas ábrázattal, mintha valójában megfeszültek volna a munkában.

- Én, dob... dob... — dadogta az apró vendég.

- A másik teremben van, menj csak, nem harap! — sziszegte az anyóka és odavezette a fiút.

De amint az ajtó kinyílt, hirtelen elkezdték hangosan verni a dobot a szobában és felcsengett az ének, mintha már várták volna a gyermek érkezését.

Vicces kép tárult elé: részeg férfiak álltak egymás mellett, és mind más szólamban énekeltek egy indulót lelkesen, amely csak a „szevasz Marci bácsi” szavakból állt. Az egyikük pedig, aki a dobot kezelte, széles mosollyal, minden szevaszra talán nyomatékosításként ütött egyet a hangszeren, amitől az egésznek igen hivatalos jellege lett.

A füst és alkohol szagát szinte harapni lehetett a teremben, a fiú mégis mindent látott és mindent megjegyzett kíváncsi, ámde szeretett nagyikája számára.

Sok idő telt el így gondtalan dudolászásban, míg a kis csapat feleszmélt, hogy nem Marci bácsi érkezett. Akkor abbahagyták a dalt.

- Ez nem ő! — kiáltott az egyikük, mire a többiek is hamar szétszéledtek.

- Reggel óta ezt csinálják! — súgta az anyóka a tátott szájú vendégnek, aki még mindig nem értette, mi is történik itt valójában. Gyorsan kirohant a teremből, és kiment az udvarra, hogy friss levegőt szívjon, de az események sodra ott is elérte. Megállt ugyanis egy ablak alatt, mely az étteremhez tartozott és ott, a szemközti fal mellett meglátta a marhás Marint, és Ganjót, a genyót, akik épp hevesen vitatkoztak valamin, olyannyira, hogy mindkettő feje szinte lángolt a dühtől.

A két jómadár, ahogy Poliban ismerték őket, mindig együtt csinált mindent. Barátságuk mély volt és őszinte, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy mindig őket, kettejüket csúfolták az eladósorban lévő lányok a külsejük miatt.

Marin nevét azért kapta, mert olyan szaga volt, mint azoknak a teheneknek, amelyeket szülei tenyésztettek falun, míg Ganjóra nem éppen előnyös külseje alapján ragadt neve, mely mint sok minden más Poliban, egy életre szólt.

A fiú sok hezitálás után, de úgy döntött, odamegy hozzájuk, hogy megtudja, mit keresnek itt, ezen a tiltott, mocskos kis helyen.

- Szerenádot fogunk adni a lányoknak! — szólt Ganjó és már el is indult, hevesen, mosolyogva barátjával, aki csak nézett jobbra, majd balra, majd újból jobbra, de valójában azt se tudta, hová nézzen idegességében.

A lányok, ahogy a faluban hívták őket, mint utólag kiderült, más falvakból és városokból idevándorolt és munkát kereső asszonyok voltak, akik nem vetették meg az örömöket, és a természetben való fizetés előnyeit sem.

A szerenád pedig, akár a lavina, megállíthatatlanul közeledett, és sújtott le a szerencsétlen, mit sem sejtő nőkre, akiknek még ideje sem maradt elfutni vagy elmenekülni. Az éneklés elkerülhetetlen volt... A szerelmi vallomás kezdetét vette...

De úgy tűnt, a lányok ezt nem bánták. Sőt. Kihajoltak és mosolyogtak a két jómadárra, tolongva, és egymást fellökve vadul, érezve a friss, ropogós pénz illatát, amely csak úgy áradt a két csúnyácska fiúból, akik, noha sikerük teljes volt, lelkiismeretesen végigénekelték szerzeményüket, olyan nyugalommal, melyet, ha mást nagyon nem is, a profik is megirigyelhettek volna tőlük.

- Az aranyfogú az enyém! — szólt Marin a barátjának, amint az ének abbamaradt. Az aranyfog ugyanis sikk volt Poliban. Aki tehetősebb volt és tehette, annak mind volt, a szegényebbek pedig csak álmodoztak arról, hogy egy nap talán nekik is kijut majd ebből a kegyből.

A gyerekek ezt kérték karácsonyra, és ezzel lepték meg egymást a falusiak évfordulókon és születésnapokon egyaránt, erről álmodott a lány, ez kellett a nőnek, ez volt a sláger.

A kis vendég még mindig csak állt, megszeppenve, rémülten, majd mikor az ének befejeződött, Marin és Ganjó pedig eltűnt a lányok ölelésében, úgy döntött, eleget látott, talán sokat is, és ideje már hazamenni.

De akkor, abban a pillanatban, amint megfogalmazódott fejében a szökési terve és megindult volna a kijárat felé, egy nagyon pici kislány futott feléje, felhajtott szoknyában, amelyből szilvák potyogtak ki.

- Akarsz még ilyet? — lihegte, amint a fiúhoz ért. A banya kertjében rengeteg van! Na, mit szólsz? — nézett gyorsan körbe.

- Háát... Én... Nem is tudom... — dadogta szegény gyerek, de a kislány nem sokat vacillált, karon fogta új barátját és a tett helyszínére vezette. Ott a banya, látod? — mutatott a távolba, egy öreg nőre. Az asszony apró termetű volt, fogak nélkül, és annyira hajlott háttal, hogy orra szinte a földet érte, amikor elindult valamerre, de főleg, ha valamiért úgy döntött, a földre néz, és úgy bóbiskol el álló helyzetében.

Az anyó ezalatt folyamatosan mormogott magában, talán ellopott szilváin kesergett, nem lehetett tisztán kivenni, de a fiatalokat ez nem is érdekelte. A haditerv már rég készen állt.

- Figyelj, az öreglány lassú, de folyton a szilvafa körül ólálkodik. Én elterelem a figyelmét, addig te felkapod a földre esett termést és futsz, amíg bírsz. Velem ne törődj, majd megoldom valahogy! Jó? — adta parancsba a kislány a teendőket. A fiú csak bólintott. Benne volt a játékban, főleg, mert tetszett neki új pajtása, akit noha még nem ismert, mégis úgy érezte, ezen sürgősen változtatnia kell.

A szilvaprojekt pedig kezdetét vette, de amint maga a művelet megkezdődött, olyan hamar véget is ért. Minden simán ment, csont nélkül. Csak a banya szitkozódó szavai kísérték el őket egy darabig futás közben, aztán ahogy távolodott a folyópart, úgy távolodott el a hang és a hanghoz tartozó, elmosódott, távoli kép is, mely inkább olyan hatást keltett, mint egy paca vagy egy absztrakt festmény, és még abból is a kisebb, mini fajta.

A két kópé hamar megosztozott a zsákmányon, vita nélkül, a stadion füvén fekve, gondtalanul, szilvás szájjal, felemlegetve a történteket, a banya fejét és magát az élményt, mely mindkettejük szívébe mély nyomot hagyott egy életre.

- Haza kell mennem — szólt az egyikük. Holnap nem találkozunk?

- Dehogynem... — volt a válasz, melyet mosolyok követettek és szemérmes pillantások.

Aztán a kislány felállt és gyorsan elfutott. Szőke haja csak úgy szállt a nyári alkonyatban, és a fiú akkor, abban a pillanatban határozta el, hogy ha felnő, feleségül veszi őt, szíve választottját, új kis pajtását.

Amint a gyermek hazaért, az öreglányok hatalmas érdeklődéssel fogadták, de előtte persze gondosan bezárták az ajtókat és ablakokat, hogy senki más ne legyen fültanúja az értékes információnak, amelyről tudták, hogy sokat fog érni majd a központban és a Régi Étteremben, ahol mindenki tűkön ült már, hogy meghallhassa legalább a történtek egy töredékét.

Majd mikor már minden feltétel készen állt a befogadásra, a nagymamák körbeülték a gyermeket és kérdezgették szüntelenül, minden apró részletet újra és újra elmeséltettek vele, amíg az végül ki nem dőlt a sorból.

Azóta is, minden egyes alkalommal, mikor a fiú beszél az esetről, az öreglányok hátán és még arcán is feláll a szőr és megborzonganak halkan minden egyes kiejtett szónál. Idővel persze a történet kiszíneződött, új elemek kerültek bele, még szaftosabb részletek. Biztosat viszont még mindig senki nem tudott, vagy nem akart elárulni. A mai elnevezés, a pucér tangó ugyan más szereplőkkel, de folytatódott, több generáción keresztül, emberekkel, akik mind ezen az erkölcsi tanmesén nőttek fel, mintegy elrettentő példaként arra, mit nem szabad vagy inkább, kivel nem szabad eljárni ezt az erkölcstelen, szenvedélyes táncot, a pucér tangót...

Ez a titok egy volt azok közül a rejtélyek közül, melyek összetartották ezt a közösséget, az itt élők napjait pedig színesebbé és érdekesebbé varázsolták unalmas hétköznapokon és olyan esetekben, mikor Poliban nem történt semmi és az emberek kifogytak a témákból...

A fiú pedig, akit Ivánnak hívtak, ahogy megfogadta magának 8 évesen, elvette szíve választottját, Krisztinát, akit évekkel később, mikor már szőke haja őszbe borult, és ráncok lepték el arcát, mindenki azzal a névvel ismert meg és szeretett ebben a kis világban, hogy Kincses mama...