| |
- Azt kérded, szomorú vagyok-e? Azt mondom, igen. Azt kérded, fáj-e a szívem? A válasz nagyon. Azt mondod, téged ez nem érdekel?
Igazad van... Azt hiszem, nem is érdemelem meg, hogy érdekeljen — szólt Iszkra, majd lassan lecsukta szemeit, és csak pislogott minden gondolatra. Fájt a szíve, melyet olyan seb nyomott, amelyet soha nem tudott elfeledni... De nem is hagyták neki.
Kincses mama és Iván gyermeke volt ő, első lányuknak, Kátjának az édestestvére. Kettejük közül Iszkra volt a vad, az öntörvényű, a fiús. Rosszul tanult, és szinte sose segített a házimunkában. Majd lassan felcseperedett, és férjhez ment a férfihoz, akit csak úgy becéztek, a Fa, mivel épp annyira volt beszédes, mint levelektől borított névrokona. Szüleik ugyan ellenezték a házasságot, főleg, mert Iszkrát túl fiatalnak találták egy új élet megkezdéséhez és ahhoz, hogy felköltözzön a városba, az ismeretlenbe. A lány viszont, mivel sorsa hajtotta, nem hallotta meg az atyai tanácsokat és szerelmével az új megismerésére indult.
Egy ideig jól éltek, boldogságban, gondtalanul, majd idővel fiúk született, akit férje édesapja után Milkónak nevezett el.
Egyik nap aztán, mint máskor, Iszkra épp szüleihez indult Poliba, kocsiba szállt, mivel a városban kitanulta a vezetés csínját-bínját, és rátaposott a pedálra.
Szerette a száguldást, az érzést, hogy szabad, azt, ahogy a szél hajával játszadozott ilyenkor. Veszélyes volt, amit csinált, tisztában volt vele, de úgy gondolta, hogy falun, a stadion zöld füvén nincs, akinek kárt okozhatna a gyorsaság iránti mély és már- már beteges vonzalma.
Tévedett...
Több gyerek is ott játszott aznap, a híres focipályán, akik, amint meglátták a kocsit, odarohantak, körbe-körbe szaladgáltak, követve az autó útvonalát, amelynek kerekei nyomot hagytak a friss, ropogós pázsiton.
Aztán nem tudni hogyan, egy pillanat alatt megtörtént a baj. Egy másodperc töredéke volt csupán. Iszkra rosszul vette a kanyart és az egyik fiú holtan esett össze. Vére pirosra festette a stadion zöld füvét.
A nő azonnal kiszállt a járműből. A gyerekek érthetetlenül álltak, hol egymásra, hol a pajtásukra néztek.
Iszkra nem fogta fel, mi történt. Szemei könnybe borultak, de hang nem jött ki a torkán. Nem értette, amit látott, vagy inkább csak nem akarta megérteni.
- Petjoü! — ordították a fiúk halott barátjuk nevét, fölé hajoltak és rángatták vállát, szólongatták, de az nem felelt. Tágra nyílt szemei olyan hatást keltettek, mintha még élne, csak mozdulatlan kis teste árulkodott róla, hogy nem fog már felébredni, soha többé.
Kis idő telt el így, némán, aztán a stadiont ellepték az emberek. Senki nem nyúlt a fiúhoz, de még Iszkrához sem. Poli csak állt, halk morajlások közepette, ahol néha egy-két asszony sikolya töltötte ki a csendet.
Petjo édesanyjához, Gáljához hamar eljutott a hír. Odarohant, majd mikor megpillantotta halott gyermekét, leborult és odakúszott hozzá, sipítozva, jajveszékelve. A falusiak halkan megborzongtak a szomorú kép láttán, amely szívszorítóbb már nem is lehetett volna.
- Nem halt meg, nem halhatott meg! El még! Nem értitek, él még!!! — ordított az asszony a kis tetem fölött. Karjába vette fiát, majd elindult vele. Poli utat tört neki, de megszólítani senki nem szólította meg.
- Eltemetnétek élve a fiam, ti bolondok! — mondta nevetve, szinte hisztérikusan. Hol egy kocsi? Hol van egy kocsi? — ordította, majd térdre borult.
Könnyeitől, melyek ellepték fáradt arcát, nem látott semmit. Görcsösen fogta Petjót, majd mikor férje próbálta tőle elvenni a gyermeket, felordított fájdalmasan, erőtlenül, mint egy megsebzett vad, majd összeroskadt.
Senki nem szólt, néma percek követték egymást, halk sóhajok, üres percek. Senki nem tudta, mi a teendő ilyenkor, mi a helyes, míg végül valaki fel nem ajánlotta, hogy elviszi a családot a városba. Petjo apja bólintott, majd elindult feleségével és halott fiával, akit anyja még mindig nem engedett a szorításából.
Kincses mama és Iván odamentek lassan a lányukhoz, és átölelték. Iszkra még mindig csak bámult lefelé, szemei tágra nyíltak, szinte nem is pislogott.
A stadion ezután hamar kiürült. Mindenki hazament, csak ő nem mozdult semerre.
- Gyere! — szólt Iván, karon fogta lányát, majd nehéz szívvel ugyan, de elindultak együtt, haza.
Másnapra már egész Poli csak erről beszélt.
Petjo szülei addigra hazajöttek a városból, ahol közölték velük, hogy fiúk már a helyszínen szörnyethalt. Galja sokkos állapotban volt.
Kincses mama, amint tudott, lányával átment a családhoz, hogy kifejezze részvétét, ahogy elvárták tőlük, ahogy illett Poliban.
- Én, nagyon sajnálom, nem is tudom, hogy történhetett... — szólt Iszkra, akinek csak úgy kavarogtak fejében a gondolatok, amint meglátta a megtört, elgyötört arcot.
Galja nem szólt, csak a földet nézte, vakmerően, néma dühvei. Majd hirtelen felállt, és a nő szemébe nézett.
- Gyilkos! — mondta az asszony, halkan, de olyan hangsúllyal, melytől Kincses mama felugrott és sikított egyet. — Adja Isten, hogy te is érezd, amit én érzek, és te is éld át, amit én élek át! — potyogtak könnyei, majd kiment a szobából. Iszkra összeroskadt. Ez volt az utolsó alkalom, hogy megpróbált beszélni a családdal, melynek akaratlanul is ekkora fájdalmat okozott.
Petjo temetése, ahogy szokás volt, pár nappal a haláleset után következett be. Poliban ez is egy volt azok közül a dolgok közül, melyeknek ritmusa szigorúan meg volt szabva. Szokások uralkodtak az emberek, életek felett, melyeknek áthágása a falu szemében súlyos következményeket vonhatott maga után.
A temetésnek, a sírnak, az élőknek, a könnyeknek, itt mindennek menete volt.
A kis testet megfürdették, ez egy közeli ismerősre vagy barátra hárult. Majd a temetés előtti estén a gyermeket apró koporsójába tették, és mellette virrasztottak szerettei. A temetés napján a pap és Poli egy emberként kísérte el a fiút utolsó útjára a templomba, majd ki, a temetőbe, ahol végső búcsút vettek tőle barátai, rokonai és megtört, szerető családja is.
- Kelj fel, kérlek! — súgta magában egyre Galja a menet alatt. — Gyerünk. Mutassuk meg, hogy mind bolondok, hogy sírnak, hisz csak én tudom, hogy nem haltál meg, hogy élsz... Kérlek...
De a kérlelés nem használt. Petjo nem kelt fel. Galja csak a temetőben értette meg, hogy vége, csak amikor fia koporsóját a föld belepte. Abban a pillanatban tört meg egészen, abban az egy pillanatban fogta fel az őt körülvevő rideg valóságot, abban a pillanatban nem tudott elfutni, elmenekülni a tény elől, mely teljesen körbeölelte, és lassan szétmarcangolta beteg lelkét. A fia halott volt.
- Ne sírjál, tudod, hogy a temetőben nem szabad! — mondta férje higgadtan, zokogó feleségének. Galja könnyeit nyelte halkan.
- Megmondhatjátok, hogy mikor egyek, hogy mikor fürödjek, hogy mit vegyek fel — sziszegte. — De nem tilthatjátok meg, hogy sírjak!!! — fordult el férjétől és ettől a naptól fogva nem is szólt hozzá soha többé.
Tisztában volt vele, ahogy mindenki más is itt, Poliban, hogy a könnyeknek megvolt a maga rendje és rítusa, de nem érdekelte, aznap nem. Hogyne ismerte volna a szabályt: szabad volt sírni a templomban, amennyit tetszik, de szigorúan meg volt tiltva az a temetőben. Az ugyanis szentségtörésnek számított a nép szemében.
Ennek betartását sokan ellenőrizték falun, mivel az emberek nagy része csak azért ment el gyászolni, hogy közben megfigyelje és pontozza, ki sír és ki nem, mennyire éli bele magát az anya vagy a család a bánatába, és hogy fájdalmát ki tudja jobban kifejezni a másiknál, egyszóval ki alakít a legjobban a szenvedő szerepében. Olyan volt ez, mint egy verseny, ahol a halott szerettei vizsgáztak, és akiknek, egymást fölülmúlva, minél jobb eredményt kellett elérniük, mivel a fődíj nem más, mint a falu elismerése és tisztelete volt.
Erről a szomorú napról is hamar ítélet született, talán még azon a napon, nem tudni biztosan. De ami köztudott volt, hogy az öreglányok Petjo temetését túl szolidnak találták, sőt túl száraznak is, ami a sírást illeti.
Galja ugyan meg volt törve, ez látszott, ebben egyetértettek a bírák, de nem volt elég hangos, nem jajveszékelt és csak a temetőben került sokkos állapotba, ami nem megengedhető magatartásnak számított itt, Poliban.
A többi rítussal és azok betartásával viszont az öreglányok meg voltak elégedve. Úgy tartották, hogy a temetés után nem volt szabad 9 napig fürödni, rádiót hallgatni, vagy alkoholt fogyasztani, és naponta háromszor illett kimenni a temetőbe három teljes napon át. Galja és a család teljesítette ezeket a szokásokat, mert tisztelték a hagyományt, és mert szívből hitték, hogy így illik és ez a helyes út, amit végig kell járniuk.
Iszkra nem ment el a temetésre, de még a faluban se nagyon mozdult ki az eset után. Poli gyűlölte nemcsak őt, hanem Kincses mamát és Ivánt is egyaránt.
Ettől a naptól kezdve, mindenki, aki tudott, átkot szórt rájuk, és ócsárolta őket.
Falun hittek a vérbosszúban, annak hatalmas erejében, így nem volt se per, se börtönbüntetés, még feljelentést sem tettek a lány ellen, mert mind egyre csak azt várta, Iszkra mikor ajánlja fel saját vérét, újszülött fiát az igazság oltárán.
De a lány nem volt hajlandó ekkora áldozatra. Ezért is köpködtek rá, amint megjelent az utcán vagy feltűnt a boltban, kenyeret venni. De ez az állapot sem tartott soká. Fia ugyanis megbetegedett, és meghalt, mielőtt az egyéves születésnapját megérhette volna.
Poliban mindenki Istent látta a dolgok mögött, az igazság tündökléseként élték meg a napot, melyről úgy tartották, hamarabb jött el, mint várták...
A gyermek temetésére senki nem ment el. Aki viszont véletlenül belebotlott a gyászoló menetbe, az is csak leköpte az apró kis koporsót, majd szitkozódva továbbállt.
Iszkra soha nem tért vissza Poliba. Kincses mamának és Ivánnak pedig csak lassan és fokozatosan sikerült újra beilleszkedni a mindennapi életbe, melyből sokáig kirekesztették, utálták, majd lenézték őket.
Azóta is, ha Galjával találkoznak, a földre szegezik tekintetüket, és fáradt hátukkal hajolnak meg az asszony előtt, aki, noha megbocsátott az idős házaspárnak, feledni soha nem feledte el lányuk tettét, mely után megtört szívét, akárcsak életét, minden egyes dobbanással egyre csak nehezebbnek, és nehezebbnek érzett.
...
...
...
- Ha fáj, sírnék. De nem tudok, nem megy. Pedig azt kéne. Sírni, könnyezni, fájdalmasan felnyögni, felszuszogni álmosan. Kinyitni a szemem, mosolyogni. És ez itt barátocskám, ez itt a feladat! — szegezte a mondatot Iszkra a falnak, kisbabáját szorongatva. Körbenézett. Egyedül volt a szobában.
Gyűlölt itt lenni. Rács volt az ajtón és az ablakon is, és mindig valamiféle bogyókkal kínálgatták. Nem szerette a bogyókat. A kisbabáját szerette csak, melyet már rongyosra ölelt a hosszú évek alatt. Ez volt az egyetlen, ami miatt elviselhetővé vált az ittléte. Még a rémálmok, melyek esténként gyötörték, még azokat is átvészelte, ha a kis műanyag vele volt.
Aztán meg az az árnyalak, aki minden nap bejött a szobájába a fehér köpenyével. Őt is gyűlölte, mert soha nem kérdezett, csak némán hallgatott és nézte őt. Jegyzetelt, újra felnézett, vagy csak unottan a lány háta mögötti ablakra szegezte hideg tekintetét, aztán a koszt porolta cipőjén, dünnyögve magában, hogy hogyan lehetett már megint ilyen ügyetlen.
Ma sem tett másképp, amint leült Iszkrával szemben. A lány tudta, mi a teendő ilyenkor.
- Azt kérded, szomorú vagyok-e? — törölte meg könnyeit, majd megcsókolta kisbabáját.
Azt mondom, igen. Azt kérded, fáj-e a szívem? A válasz nagyon. Azt mondod, téged ez nem érdekel?
Igazad van... Azt hiszem, nem is érdemelem meg, hogy érdekeljen—szólt, majd lassan lecsukta szemeit, és csak pislogott minden gondolatra. Fájt a szíve, melyet olyan seb nyomott, amelyet soha nem tudott elfeledni... De nem is hagyták neki...
| |