Elnézést, Trifone!

„Hogy mi a baj itt a szerelemmel? Az, hogy akaratlanul is párosul hozzá a szenvedés. Ketten összecsókolózva, mint egy pár... Gyilkos indulatokkal átfűtve. Gonoszán.

És hogy mi a baj itt az élni akarással? Az, hogy a szerelem kiölte belőle az indulatot. Mert nagyon szeretni, vagy nagyon szenvedni, ugyanaz...”

Ilyen és ehhez hasonló feliratokat láthat az ember útja során, amint Poli felé veszi az irányt, lekanyarodik az autópályáról és a falu híres sziklái felé sétál el. Senki nem tudja, hogyan kerültek oda ezek a felkarcolt mondatok, de senkit nem is érdekelt, mert a lakók egyik fele nem értette jelentésük mély tartalmát, a másik felét pedig egyszerűen csak hidegen hagyták ezek a fájdalmas szavak.

Itt mindennek rendje volt, és mint sok minden más Poliban, a szerelem is saját szabályokkal és szokásokkal bírt a lakók körében, akik nem hittek abban, hogy egy érzés gyilkos és gonosz is tud lenni, a megcsalás gyötrelmeiről már nem is beszélve. Itt a szerelem felszabadító volt és mámoros, könnyed, mintha egy musicalszínpadon lennénk.

Ha pedig a szerelem a levegőben volt, akkor semmi más nem számított, még a szigorú, bajszos öreglányok számára sem.

Többek között ezért sem lóghatott ki a sorból, mikor szabályozásra került a sor, hiszen egyike volt azoknak a csodálatos és felemelő dolgoknak, melyekért érdemes volt erre a világra születni, nem csak Poliban.

És bár a virágok nyíltak, az ég kék volt, a szenvedély pedig csak úgy perzselte a szíveket, a hűtlenség mégis gyakran felütötte gonosz kis fejét erkölcsországban, Poliban, noha a jelenségről a falusiak nem akartak tudomást venni és ilyenkor némák, vakok és süketek maradtak a megszerzett információval kapcsolatban.

Így sokan voltak a megcsaltak közül, akik nem tudtak a fejüket ékesítő szarvaikról, hiszen a lakók nem avatkoztak be más ember életébe, mert tisztelték a személyes szférát és annak nagy jelentőségét.

Akadtak viszont olyan jóhiszeműek, akik teljesen akaratlanul elszólták magukat a megcsalt egyénnek, de ezek az esetek is csak a véletlen művei voltak, és semmi valós szándékot nem lehetett felfedezni mögöttük, és azt a lakókra bizonyítani.

Ilyen híres „elszóló” volt például Kincses mama, akinek több pár szakítása, és még annál is több megcsalás kiderülése száradt a lelkén. Az asszony ilyenkor természetesen nagyon bánkódott tettén, noha egyik kedvenc ilyen „elszólása”, melyet falun azóta is emlegetnek, tette őt a párok védőszentjévé, szerelmi guruvá, mindentudó nagyasszonnyá Poliban, mivel ilyenkor, bár a szerelmesek szakítottak, Kincses mama újra összehozta és kibékítette a civódó feleket.

A fiatalok azóta is hozzá járnak, ha ügyes-bajos dolgaikkal nem tudnak dűlőre jutni, vagy csak megrekedt kapcsolatukra szeretnének gyógyírt kapni.

Maga pedig az elszólás, mely az asszonyt erre a piedesztálra emelte, a következő volt.

Egyik nap Kincses mama és Iván csúnyán összeveszett szomszédasszonyukkal, a Docskával, már nem is tudni, hogy éppen min, és mivel az asszony szívesen fogadta látogatóként a falu bikáját, a nagy nőfalót, a szépfiú Bukót, úgy döntöttek, bosszút állnak a hűtlenkedőn.

Így esett, hogy Ivánék meghívták magukhoz Ivájlát, Bük feleségét, egy kis teára és négerkére (egy barna, csokis süteményre), melyet Kincses mama készített a legfinomabban Poliban.

- És mit csinál mostanában a férjed? — kérdezték a gyanútlan fiatalasszonytól, aki nem sejtette, miért is van itt valójában.

- Hát dolgozik szegény— volt a válasz. Mostanában kora reggel elmegy a városba, és csak este jön haza, olyankor is fáradtan és morcosán.

- Igen??? De furcsa, pedig ma láttam a Docska háza előtt - szólt Kincses mama, és csak várta a hatást, ami nem maradt el.

Ivájla elnézést kért, majd kirohant a szomszéd házhoz, és addig dörömbölt, míg be nem engedték és ott ki nem derült a turpisság. Aznap csak a kiáltozást lehetett hallani, mely megtöltötte a stadiont emberekkel, akik, mintha háromdimenziós moziba mentek volna, süteményekkel és italokkal ültek a földön, napoztak, és eközben figyelték, hogy ki mit vág a másik fejéhez, Bük mit mond, hogyan próbálja megvédeni magát és menteni a menthetőt.

Így teltek az órák, majd megunva a dolgot, a férfi szó hang nélkül elviharzott, megszégyenülten, amíg a két asszony egymást püfölte hemperegve a földön. Senki nem akadt, aki megállította volna a verekedést, mert Poli el volt foglalva a véleményformálással és a köztudat kialakításával.

Voltak, akik igazat adtak a megcsalt félnek, és akadtak olyanok is, akik a férj pártján álltak, szajkózva, hogy amit az ember nem kap meg otthon, azért kénytelen máshová menni, így ment ez egy darabig, majd a vita elfajult, és kezdetét vette az „ereszd el a hajam” a polibeliek között is.

Ezalatt a két „hölgy” már rég a földön üldögélt, fáradtan, tépetten, szaggatott ruhákban, és csak néztek bambán maguk elé, míg végül Ivájla felállt, belerúgott egy isteneset Docskába, majd elsétált lassan, méltóságteljesen, kicsit bicebócán. A lakók nem vették észre az asszony távozását, mert el voltak foglalva azzal, hogy az akaratukat, ha kell veréssel, de érvényre jutassák a többiek felett.

Az eset óta vannak, akik állítják, Ivájla írta fel a sziklára a híres mondatokat, melyek azóta is igazi turistacsalogatóként szolgálnak falun. Sokak szerint saját vérével festette azokat a kőre, de ezt a verziót senki nem hitte el Polinak, így maradt a szimpla, és a lakók szerint kicsit ócska, unalmas mese a hűtlenségről és arról, hogy mire jó még a piros festék egy szomorú, kétségbeesett asszony kezében.

Másnap persze, mire a híres tömegharc szele elcsitult, Kincses mama nagyon megbánta tettét, és mivel hamar kibékült Docskával, úgy döntött, erre buzdít mindenkit, és gyorsan neki is látott a bonyolult műveletnek.

Bük természetesen hajlandó volt a kompromisszumra, csak a megcsalt feleség volt kemény dió, Ivájla ugyanis nem engedett. Aztán ahogy telt-múlt az idő, nehezen bár, de az asszony mégis beadta a derekát, megunva Kincses mamát, és megbocsátott hűtlen férjének, aki ígért neki fűt, majd idővel fát is, az eset után viszont nem sokkal folytatta bűnös szerelmét Docskával, és a falu másik híres özvegyével, a Jankával is.

Azóta is sok ilyen, és ehhez hasonló történet kering Poliban a többi híres „elszólóról”, falun mégis Kincses mama történeteit mesélik gyakran, és ezeket hallgatják végig legszívesebben a Régi Étteremben, egy korsó sör vagy egy kupica pálinka mellett az ide - érkezők.

Sőt, az egyik legkedvesebb anekdota, az „Elnézést, Trifone!” is Kincses mamát dicséri, és azóta, amint a központban megpillantják az asszonyt, megkérik, mesélje el újra részletesen a történteket, amelyek már rég bekerülhettek volna a „Hogyan születnek a legendák!?” híres és hírhedt sorai közé.

Trifon felesége ugyanis, az Ica már évek óta viszonyt folytatott Mara férjével, a Vladóval. Falun mindenki tudta, mi zajlik a párocska között esténként, és amikor a folyónál volt titkos találkájuk esős délutánokon vagy fülledt nyári reggeleken. De ezekről a randevúkról soha senki nem szólt a megcsaltaknak, így azok nem is értették, vagy csak nem akarták érteni a célozgatásokat és az egyértelmű jeleket, melyekkel Poli azt hitte, segített.

Egyik nap viszont Kincses mama, mikor baktatott épp a központ felé, szembe találkozott Marával, a gúnyolt, kinevetett asszonnyal és úgy döntött, szóba elegyedik vele.

- Hol van a férjed? — kérdezte, és csak hunyorított, mint aki tudja, mi a válasz.

- Hát én azt ugyan honnan tudjam! — szívta fel a szmörét az idős Mara. — Mindenki ezt kérdi, de hát nem értem miért. Mit tudom én, hol kolbászol a vén kecske.

- Hogyhogy nem tudod!? Ne legyél már szamár! — ordította Kincses és megrázta újdonsült barátnéját. És szerinted hol van a Trifon felesége, mi??? Hát gondolkozzál! Ezek minden este találkozgatnak és megcsalnak, meg kiröhögnek titeket már vagy harminc éve, és te ebből nem vettél észre semmit sem??? — kiabált Kincses mama, színpadias mozdulatokkal alátámasztva mondandóját. Mara szemmel láthatóan nem értette, mi folyik itt. Csak állt ott, aztán gondolkodóba esett, és összerakta a képet, arcáról legalábbis ezt a folyamatot lehetett leolvasni, először a bamba tekintetet,majd az erőfeszítéseket, és szinte hallani lehetett, ahogy agyának kerekei lassan, de biztosan őrölnek, majd hirtelen kikerekedtek szemei, ajkai szétnyíltak, és mint akinek fény gyűlt a fejében, felkiáltott.

- A szemét! — sikított, és kezüket mindketten szájukra tapasztották, rémülten a felfedezéstől, majd az asszony Kincsesre nézett, aki így szólt.

- Te nem tudtad? Én azt hittem, tudod, azért mondtam el... De nézd, ott jön a Trifon. Kérd rajta számon a feleségét, és a te férjedet is... Hátha ő többet tud.

A szavak még el se hagyták a híres „elszóló” száját, mikor Mara már elindult, hogy kikérdezze a másik felszarvazottat, hogy minél többet megtudjon ennyi év tudatlan némaság után.

- Trifone! — szólt és odarohant a férfihoz, akit öreg barátai vettek körbe. — Tudtad, hogy a te feleséged és az én lókötő férjem már harminc éve szeretők???

- Miről beszélsz, részeg vagy? — kérdezte a férfi, idegesen, és megalázottan. Barátai összenéztek és egy gyors mosoly után együttes erővel próbálták megnyugtatni a zaklatott öreget.

- Bolond vagy! — ismételgette. — És akkor a gyerekeimet ki csinálta, mi? Én hol voltam akkor?

- Hát... — szólt Mara. — Akkor nem harminc, csak húsz éve csalnak meg minket.

- Bolond vagy? Csak tudnék róla, ha a feleségem ilyen hosszú ideje mással hál. Szerinted én vak vagyok, vagy bolond, mint te?

- Jó, Trifone, de akkor tíz éve. Tíz éve biztos, hogy csalnak minket, szegényeket.

- Tűnj innen - ordította magán kívül a férfi, Mara pedig csak állt, szerényen és bűnbánóan. Már nem is tudta, mit mondjon, vagy higgyen.

- Legalább mi áldozatok fogjunk össze, hát nem érted! - szipogta halkan, de szavai nem találtak megértő fülekre.

- Nem állók jót magamért, ha nem takarodsz el innen azonnal! — morogta a férfi először kedvesebbik hangján, majd még egyszer, és aztán újra. De a szavak nem használtak. Semmi nem tántoríthatta el a megcsalt asszonyt.

Ekkor Trifon felállt, lassan Marához ment, a szemébe nézett, és szinte az orra az orrát érte.

- TÜNÉS! — ordította olyan erővel és dühvel, hogy Mara haja szinte meglebegett a széltől, mit széltől?, orkántól, mely csakúgy süvített a férfi szájából.

Trifon ezután hátat fordított, és visszaült helyére, mint aki ezzel lezárja a vitát.

- Hát akkor lehet, hogy tévedtem. Elnézést, Trifone! Lehet, hogy félreértettem valamit. Elnézést kérek! — szólt Mara és várta a megértő szavakat. De senki nem nézett a megtört apró anyókára, aki megfordult, és elballagott lassan, majd néha-néha visszanézett, bánatos, nagy barna szemeivel, és csak újra ennyi mondott: Elnézést, Trifone! Ne haragudj rám...

A történtek alatt Kincses mama épp egy bokor mögött bujkált és rettegett, hogy ostoba barátnője mindent kifecseg majd arról, honnan, vagyis inkább hogy kitől hallott az állítólagos felszarvazásról, amelyet Mara egész Poli előtt így kitálalt.

Miközben pedig ezen rágódott, alig bírta visszafogni magát, hogy ne nevessen, ahogy a többiek is, akik a megcsalt férj mellett álltak, támogatva és csitítgatva azt.

- Hazamegyek. Most jut eszembe, hogy nem etettem meg a csirkéket, és a tehenet is meg kell fejnem! — szólt Trifon, mihelyst megnyugodott, majd elviharzott, úgy, hogy szinte porzott utána az út.

Azok pedig akik ott maradtak csak néztek egymásra, hol sajnálták, hol kinevették a szegény párát, aki eszeveszetten rohant, nyilvánvalóan azért, hogy ellenőrizze, felesége épp mit, vagy inkább, hogy kivel csinálja azt, amit.

Kincses mama pedig, miután Trifon eltűnt, odasomfordált lassan az ácsorgó tömeghez, és együtt vesézte ki a sztorit a jelenlévőkkel, és már épp a legérdekesebb résznél tartottak, mikor valaki az asszony lábára lépett.

- Hé! — ugrott fel, mire a tettes nevetve így szólt.

- Elnézést, Trifone! — nevettek önfeledten, és vitték a hírt, amelyet aznap este már a pálinka mellé lehetett rendelni a Régi Étteremben.

Azóta is, ha faluban valaki rossz fát tesz a tűzre, vagy csak tiszteletlen másokkal, bocsánat helyett csak ezt a két, híres és rongyosra használt szót ejti ki egymás után, melyre Poli lelke mindig felvidul, és amelyet sehol máshol nem ismernek fel, csak itt, ebben a kicsi, zárt világban: Elnézést, Trifone!