| |
A görögök Magyarországon akár most, akár az elmúlt évszázadokban, kis létszámú közösséget alkottak. Egyes korszakokban számukat mindössze 4-10 ezer főre becsülték. Gazdasági jelenlétük, közéleti és kulturális súlyuk azonban mindig érezhető, jelentős volt. Vonatkozik ez a régi görög diaszpórára éppúgy, mint a jelenlegire, bár idejövetelük és letelepedésük okai eltérőek.
Magyarországon nagyobb számban megjelenő görög kisebbség történelmi gyökerei a törökök balkáni hódításaihoz nyúlnak vissza. Amikor 1453-ban a törökök elfoglalták Konstantinápolyi, már tartott a Balkánról menekülők áramlása észak és nyugat felé. Ez Magyarországot se kerülte el. Magyarország három részre szakadása (1526) után, a XVI. század közepétől főképpen Erdélyben jelentek meg a görög menekültek és kereskedők. Kereskedelmi tevékenységüket I. Rákóczi György fejedelem támogatta, sőt, különböző kiváltságokkal jutalmazta őket, ami további ösztönzést jelentett számukra, és növelte gazdasági súlyukat a fejedelemségben.
Erdély után - még a török hódoltság éveiben - a görög kereskedők a Magyar Alföldön is megjelentek, és mint török alattvalók szabadon árusíthatták portékáikat. Kereskedelmi tevékenységük jelentős szakasza Buda visszafoglalása és az ország felszabadulása után figyelhető meg leginkább. I. Lipót császár 1686-os felhívása nyomán sok balkáni lakos lelt otthonra magyarországi területeken. A török elnyomás alól menekülők - köztük sok görög, bolgár, makedon-vlah (cincár) származású kereskedő -, főleg Nyugat-Makedóniából és Észak-Épirosz városaiból érkeztek, és az elnéptelenedett országrészen telepedtek le.
A török kiűzése után a görög kereskedők az egész országot behálózták, a XVII. század végére szerepük az ország gazdaságában is jelentőssé vált. Ez az időszak a makedónjai városok kereskedelmi felvirágzásával esett egybe, ami azért fontos, mivel a magyarországi görög kereskedők többsége Makedóniából származott. Nagy részük valóban görög, de itt akkor is görögnek számított, ha történetesen bolgár vagy cincárként is ismert vlah származású volt. A görög kereskedők számára vonzóak voltak az elődeik által megismert útvonalak, a vagyonszerzési, meggazdagodási lehetőségek.
A második és harmadik menekülthullám az 1699-es karlócai és az 1718-as pozsareváci békeszerződés után érkezett Magyarországra, illetve 1769-ben, amikor Moszhopolisz és környékének elpusztítása után, a török Ali pasa nagyon sok görögöt űzött el hazájából.
A görög kereskedők, iparosok, kézművesek befogadása nem volt zavartalan. Magyar riválisaik, több helyen a hatóságokkal együtt sok akadályt gördítettek letelepedésük elé. Ingatlant nem vásárolhattak, házakat, templomokat, iskolákat nem építhettek, üzleteket nem bérelhettek. Ezért csak közvetítő kereskedelemmel foglalkoztak: a török birodalomból hozott árut Magyarországon és Ausztriában értékesítették, és viszont. Az út természeti viszontagságok, rablótámadások és egyéb veszélyek közepette fegyveres kísérettel biztosított karavánokkal is hetekig, sokszor hónapokig tartott. Rendszerint tavasszal indultak útnak Makedóniából és Zimonynál keltek át a Dunán. A határon hosszú és nehéz procedúra várta őket: a karavánokat húsztól nyolcvan napig tartó egészségügyi karanténban tartották, nehogy valami járványos betegséget hurcoljanak be az országba. Amikor az egészségügyi igazolást megkapták, a vámot kifizették, folytathatták útjukat a Duna mentén, az Alföld minden irányában, ahol kiépített állomáshelyeik voltak.
Tevékenységük nemcsak nekik volt hasznos, hanem az osztrák és a magyar gazdaság egészére nézve is. Ezt a hatalom is felismerte, és az 1720-as évektől kezdve fokozatosan több olyan intézkedés történt, amelynek köszönhetően kedvező feltételek teremtődtek számukra. Lehetővé vált állandó letelepedésük és a kereskedelmi tevékenységükben is komoly minőségi változások következtek be. Raktárakat, üzlethelyiségeket bérelhettek, boltokat, éttermeket, pékségeket, műhelyeket nyitottak, még pénzkölcsönzéssel is foglalkozhattak.
Abban az időben alakultak az első görög gazdasági társulások, az úgynevezett kompániák. Céljuk volt, hogy a kereskedők egymást segítsék, tagjaik hitelét a hatóságokkal és a hitelezőkkel szemben szavatolják, bajba jutott társaiknak kölcsönöket nyújtsanak. A XVIII. század közepén Egerben, Gyöngyösön, Kecskeméten, Miskolcon, Pesten, Tokajban és több más magyar városban működött görög gazdasági társulás.
A görög kolóniák a XVIII. század közepétől az ország más városaiban is virágzásnak indultak. A beilleszkedési folyamatot nagyban elősegítette Mária Teréziának a hűségesküről szóló rendelete 1769-ben, amely a görögöket végleges letelepedésre kötelezte, ám a török állampolgárságukat és az ezzel járó kedvezményeket elveszítették. A görögök végleges letelepedését II. Lipót császár dekrétuma (1790) is tovább ösztönözte, amely megadta számukra az ingatlanszerzés és hivatalviselés jogát. Ezzel végleg a birodalom egyenrangú polgáraivá váltak. Ezt követően sok görög származású polgár kapott nemesi, grófi, bárói címet, vagy futott be karriert a közigazgatási, gazdasági, politikai életben. Számos görög származású bankárnak, gyárosnak, földesúrnak és kereskedőnek volt meghatározó szerepe jelentős létesítmények építésében, az ország gazdasági életének fellendítésében.
A görögök beilleszkedését tovább segítette II. József türelmi rendelete, amely számukra - ha bizonyos korlátozásokkal is - saját ortodox templomok építését engedélyezte. Korábban a birodalom törvényei szerint a görögök templomokat nem építhettek. Vallásgyakorlásukhoz csak imaházakat alakítottak ki, vagy szerb hittestvéreik templomait látogatták. A türelmi rendelet után sorra épültek a görög ortodox templomok, ezzel együtt fejlődésnek indult a görög egyházművészet, amely sok nagy értékű mesterművet hagyott az utókorra. A templomok mellett, hozzájuk kapcsolódva, velük egy időben görög nyelvű iskolák is épültek. A történelmi Magyar ország területén több mint harminc görög ortodox templom épült, és körülbelül ugyanannyi görög nyelvű iskola működött. A legnevezetesebb görögkeleti templomok Békésen (1789), Pesten (1801), Dunaföldváron (1788), Egerben (1792), Gyöngyösön (1809), Győrött (1727-ben szerb hittestvéreikkel közösen), Hódmezővásárhelyen (1786), Karcagon (1798), Kecskeméten (1824), Miskolcon (1806), Szentesen (1786), Tokajban (1790) és Vácott (1793) épültek.
A XVIII. század második felében, az egyházi tevékenység kibontakozásával egy időben, a görög kolóniákban csaknem mindenhol működött anyanyelvű iskola. Pesten a Galamb utcai görög elemi iskola mellett egy görög tanítóképző is megkezdte működését. Igen nagy érdeklődés nyilvánult meg a görög nyelvű könyvek iránt. A kolóniák szellemi életének pezsgését tükrözi, hogy a XVIII. század végétől a XIX. század közepéig mintegy száz görög nyelvű iskolai, történelmi, teológiai, irodalmi és egyéb témájú könyv jelent meg Magyarországon. Ezek közé tartoznak Zavirasz Georgiosz kereskedő művei is, aki tizenhét könyvet fordított görögre, és tizenöt saját könyvet írt. Figyelemre méltó, hogy ő írta az első tudományosan rendezett újgörög irodalomtörténetet Új Hellasz avagy görög teátrum címmel.
Görögök az ország csaknem minden részében szétszórtan éltek, de közös gazdasági érdekeik, valamint egyházi és szellemi-kulturális érdeklődésük összekapcsolták őket. A még török uralom alatt lévő óhazájukkal nemcsak rokonaik révén tartottak eleven kapcsolatot, hanem a nemzeti felszabadító mozgalomnak anyagi segítséget is nyújtottak. Erre utal az is, hogy Rigasz Fereosz, az újgörög felvilágosodás úttörője, a nemzeti forradalom előfutára és vértanúja hosszabb időt töltött Pesten, mielőtt a törökök Belgrádban 1798-ban elfogták, és kíméletlenül leszámoltak vele.
Különböző városok összeírási és levéltári adatai szerint a század második felében mintegy tízezer görög élt az országban. Horváth Endre professzor szerint ekkortájt harminc vallási közösség és huszonhat iskola működött. Fényes
Elek statisztikája szerint az 1840-es években, amikorra az asszimiláció már igen felgyorsult, 5680 görög élt Magyarországon, tizenhét működő templomuk volt az ország területén, három pedig Erdélyben. Ο. K. Czoering 1857-ben 9159 főre teszi a görögök létszámát, hozzájuk számítva a vajdasági és a horvátországi görögöket is. A felbecsülés azért is nehéz, mert a görög diaszpóra történetének nagy paradoxona, hogy a kolóniák felvirágzásával párhuzamosan - amikor pezsgő vallási, szellemi és kulturális élet folyik - az asszimiláció is felgyorsul. A XIX. század második felében a görögök létszáma rohamosan csökken, majd a nyelvét beszélő, szokásait megtartó görög diaszpóra a XX. század első évtizedeire teljesen eltűnik, csak kis vallási közösségekben találkozhatunk görög származásúakkal, akik már sem nyelvüket, sem szokásaikat nem őrizték meg.
Amikor a mai görög kisebbség története a XX. század második felében elkezdődött, elődeik már teljes egészében beolvadtak, családjaik eredetéről már csak a vallásból, származásuk homályos emlékeiből értesülhettek. Az új görög diaszpóra egészen más történelmi, társadalmi körülmények között jött létre. A második világháború után Görögországban olyan erők kerültek hatalomra, amelyek a volt ellenállási mozgalom, a baloldal ellen terrorhullámot indítottak. Következményként sok ezer ember volt kénytelen külföldön, vagy újra a hegyekben menedéket keresni. 1946 tavaszán több helyen fegyveres összecsapás robbant ki. Megkezdődött az 1946-tól 1949-ig tartó polgárháború, amelynek következményei az országra és népére nézve katasztrofálisak voltak. Tízezrek haltak meg, és több mint százezer ember a volt szocialista országokban, köztük Magyarországon talált menedékre.
Az első menekülthullám 1948 tavaszán érkezett Magyarországra. A csoport, amelyről hírt ad a Szabad Nép 1948. április 8-i száma, 840 gyermekből állt. Ezt követően egymás után érkeztek a vonatok, mintegy háromezer gyermeket hoztak az országba, részeként annak a 25 000 fős gyermekcsoportnak, amelyet a pusztító polgárháború dúlta területekről menekítettek ki. Ugyanebben az időben sok sebesült, majd a háború után jelentős számú felnőtt polgári személy menekült, illetve érkezett Magyarországra. Egyes becslések szerint 1950-ben közel 7. 000 görög tartózkodott az országban, más adatok szerint ez a szám 7-9 ezer közé tehető. Számuk 1953-tól kezdve fokozatosan csökkent. Kétezren a Nemzetközi Vöröskereszt közbenjárásával visszatértek Görögországba. 1957-ben 300 emigráns Dunaújvárosból Csehszlovákiába, 200 fő Bulgáriába települ át. Az 50-es évek végén az elvándorlás folytatódik. Kisebb csoportokban többen Görögországba repatriálnak, vagy rokonaik után más országokba költöznek. Ugyanezen években áttelepülési hullám indul meg az akkori jugoszláv Makedón Szövetségi Köztársaság felé. Ez a folyamat a 60-as 70-es években is tart.
Ezekbe a mozgásokba nem tartoznak az egyedi családegyesítések, amelynek a keretében 1954 és 1960 között a Vöröskereszt közvetítésével ugyancsak több százan költöznek vissza Görögországba, vagy más országokba. Így az 1960-as évek végén a magyarországi görögök létszáma már csak hatezerre tehető.
Magyarország számára, néhány évvel a második világháború után igen nagy terhet jelentett ilyen nagy létszámú menekülttömeg befogadása. A több száz sebesült kórházi ápolása, több mint háromezerötszáz gyermek elhelyezése gyermekotthonokban, sok ezer ember fedél alá juttatása, munka, megélhetési lehetőség biztosítása a magyar társadalom nagy erőpróbája volt. A menekültek döntő többsége paraszti származású, alacsony iskolázottsággal, szakmai képzettség nélkül érkezett. Nehezítette a helyzetet az is, hogy nem tudtak magyarul, de általában sem volt könnyű beilleszkedniük a számukra idegen környezetbe. A menekültek még abban reménykedtek, hogy emigrációjuk nem tart néhány évnél tovább, és hamarosan visszatérhetnek szülőhazájukba. Az ideérkező gyermekek közül 109 került kórházi megfigyelés alá. A többieket különböző üdülőkben, kastélyokban, szanatóriumokban helyezték el Balatonalmádiban, Balatonkenesén, Balatonlellén, Iszkaszentgyörgyön, Dégen, Fehérvárcsurgón, Hőgyészen, Csertőn stb. Később Budapesten és több helyen, magyar gyerekekkel egyazon gyermekotthonokban helyezték el őket.
A következő tanév megkezdésekor már jól felszerelt gyermekotthonok várták őket, példás szervezettséggel indult meg a görög nyelvű oktatás. Hamarosan magyar és makedón nyelven is folyt a tanítás. Külön problémát jelentett a tanítók képzése, mivel az emigránsok között csak néhányan rendelkeztek megfelelő végzettséggel. A pedagógus munkára gyorsított tanfolyamon készítették fel a gyermekeket idekísérő lányokat, asszonyokat, illetve az erre a munkára vállalkozó gyógyult sebesülteket. Többségük csak a hatosztályos iskolát végezte el Görögországban, olyanok is voltak, akik csak egykét leckével jártak a gyermekek előtt.
Az 1950-es években a szüleikkel élő gyermekek számára külön görög iskola, a „Manolisz Glezosz” működött Budapesten. Beloiannisz faluban szintén volt önálló görög iskola.
1953-54-ben körülbelül 1400 volt a görög általános iskolai tanulók száma, közülük 950-en vidéki gyermekotthonokban. Hamar elkészültek a görög nyelvű tankönyvek a „Segítséget a gyermekeknek” nevű szervezet (görög rövidítése: EVOP) révén. Szerkesztésükben, az emigrációban élő értelmiségiek vettek részt. Az 1960-as évektől az úgynevezett „görög tannyelvű” (teljesen görög nyelvű) oktatási rendszer megszűnik, a gyermekek lakóhelyük szerint különböző magyar iskolákban folytatják tanulmányaikat. A rendelkezések értelmében, azokban az iskolákban, ahol legalább öt görög gyerek van, számukra lehetővé kell tenni a görög nyelv és irodalom, a görög történelem és földrajz tanulását is. Az első gyermekcsoportokból a tizenéveseket ipari tanuló iskolákban helyezték el, középiskolai tanfolyamokat szerveztek számukra, illetve szakérettségit adó iskolába íratták be. 1950-ben végeztek és munkába álltak az első szakmunkások, az 1951-52-es tanévben felvételt nyertek az első egyetemisták. Egy 1990-es beszámoló szerint négyszázötven görög fiatal végzett egyetemi tanulmányokat Magyarországon. Közülük ma sokan megbecsült értelmiségiek: közgazdászok, mérnökök, orvosok, tanárok, művészek itt vagy Görögországban.
A felnőttek életének megszervezésére 1949 októberében létrejön a Menekülteket Elhelyező Bizottság, majd 1950 februárjában ezt felváltja az Egészségügyi Minisztériumon belül működő Antifasiszta Menekülteket Ellátó Központ, illetve Osztály (AMEO), amely egészen a nyolcvanas évek elejéig foglalkozott a magyarországi görögök ügyeivel. A menekültek többsége az iparban talált munkát, elsősorban a fővárosban A görögök nagy létszámban a volt Dohánygyár telephelyén, Kőbányán nyertek elhelyezést. A régi, kis lakásokban mintegy két-háromezer ember élt összezsúfolva egészen a hatvanas évekig. A budapesti kolóniákban eltöltött évtized meghatározó volt a görögség számára. Ebben a sajátos zárt világban közösen élték hétköznapjaikat és ünnepeiket. A szobákhoz nem tartoztak mellékhelyiségek, a konyhák is közösek voltak. A közösségi élet nélkülözhetetlen tere volt a kultúrház. Itt rendezték meg a nemzeti és mozgalmi ünnepeket, amelyeken szinte az egész magyarországi görög közösség részt vett.
A fővároson kívül jelentős létszámban telepedtek le görögök azokban a városokban is, amelyek az ötvenes években az iparosítás centrumai voltak: Miskolcon, Ózdon, Tatabányán, Dunaújvárosban, Salgótarjánban, Pécsett. Elsősorban a kohászatban és a bányászatban találtak maguknak munkát és megélhetést. A fent említett városokban ma is élnek görög családok.
A görögség szempontjából korszakalkotó esemény volt a görög falu felépítése. Az építkezés 1950 májusában kezdődött Budapesttől mintegy 60 kilométerre, Iváncsa község és a Sinatelepi Állami Gazdaság szomszédságában, Fejér megyében. (Talán a véletlen játéka, hogy Sinatelep régebben annak a görög származású Szinasz családnak a birtoka volt, amely jelentős szerepet játszott a régi görög diaszpóra történetében, illetve a XIX. századi magyar gazdasági életben.) A munkát görög munkások végezték, magyar és görög szakemberek irányításával. Öt hónap alatt készült el a 413, úgynevezett csökkentett értékű sorházas lakás. Az építkezést sürgette az a tény is, hogy őszre, mikor az Ercsi Cukorgyárban kezdődik a termelés, felszabaduljanak a gyár raktárai, ahol a görög építők voltak elszállásolva. Szombat, vasárnap is folyt a munka. Munkaszüneti napokon százával érkeztek a budapesti görögök, hogy társadalmi munkában segítséget nyújtsanak. Valamennyi lakásba bevezették a villanyt, a víz- és csatornahálózat kiépítése későbbre maradt. A lakások után gyors ütemben felépült a hattantermes iskola, a kultúrház, a tanácsház, a pártház és a könyvtár. Görög ortodox templom építésére csak a rendszerváltás után, 1996-ban került sor.
A faluba többnyire olyan emigránsok kerültek, akik továbbra is mezőgazdasági munkával kívántak foglalkozni. Többségük makedóniaiak, épirosziak, trákiaiak, de voltak Thesszáliából és más déli területekről valók is. (Eperjessy Ernő egyik 1993-ban megjelent tanulmányában megjegyzi, hogy Beloiannisz első közössége Görögország 220 különböző helységéből menekült görögből tevődött össze.) A férfiak előbb a Sinatelepi Állami Gazdaságban dolgoztak, majd az 1952-ben megszervezett Béke Termelőszövetkezetben. A fiatalok közül egyre többen „ingáztak”, Budapestre, Dunaújvárosba, Ercsibe jártak dolgozni. A háziipari szövetkezet üzemében mintegy kétszáz asszony és rokkant kapott munkát.
1952. április 3-án az eredetileg Görögfalvának nevezett község a görög szabadságmozgalom mártír hőse, Beloiannisz nevét vette fel.
A falu 1200 görög lakójának kezdetben sok nehézséggel kellett megküzdenie. Ezért a honfitársi szolidaritás nemcsak az építés idején nyilvánult meg, hanem a későbbiekben is megmutatkozott. Érdemes megemlíteni a Laikosz Agonasz című lap 1953. április 18-ai számának arról szóló tudósítását, hogy mintegy húsz Budapesten élő görög értelmiségi (köztük Makrisz Agamemnon szobrász és Dimitrisz Hadzisz író) 13 600 forintot gyűjtött össze a falu dolgozóinak megsegítésére. 1960-tól a falu menekült lakosságának száma fokozatosan csökkent. Voltak, akik Budapestre költöztek, mások áttelepültek Jugoszláviába, és amikor erre lehetőség nyílt, többen visszatértek Görögországba. A hazatértek közül sokan és gyakran látogatnak vissza Beloianniszba, továbbra is kötődnek második hazájukhoz, Magyarországhoz és a maguk teremtette otthonhoz.
Ma, csaknem egy fél évszázad elteltével a falu 1 200 lakosa közül mindössze 360 a görög, illetve szláv-makedón, a többiek már az elköltözött, visszavándorolt görögök helyére került magyarok. A többnemzetiségű közösségben az emberek jó barátságban, előítéletek nélkül élnek. Maga a polgármester görög, a falu első lakóinak egyike.
A görög emigránsok a megérkezésükkel egyidőben élénk politikai és kulturális tevékenységbe fogtak. A Menekültek Bizottsága 1950. június 11-én görög és makedón nyelven beindította a Laikosz Agonasz című újságot.
Abban az időben evidens volt az emigránsok számára a két nyelv használata és oktatása, ahogy evidens volt a külön színjátszó körök, tánc- és énekkarok működése is. E kérdés jobb megértéséhez rövid történelmi magyarázat szükséges.
1948-ban a görögországi polgárháború igen kritikus szakaszában a harcok főleg Nyugat-Makedónia területeire lokalizálódtak. A királyi hadsereg végső, totális támadásra készült a kis létszámú, elavult kézifegyverekkel felszerelt Görög Demokratikus Hadsereg ellen. A Görög Kommunista Párt szorult helyzetében, 1949 januárjában határozatot fogadott el, amelyben nemcsak a makedón nemzet létezését és teljes egyenjogúságát hirdette meg, hanem ennél is továbbmenve elismerte a görögországi Makedónia önrendelkezési jogát, akár a terület teljes elszakadásáig. E határozat célja az volt, hogy Makedónia szláv lakosságát az utolsó emberig mozgósítsa az egyenlőtlen küzdelemre.
Néhány év elteltével maga a GKP is úgy értékelte, hogy ez a határozat a baloldal és az ország szempontjából káros volt, de arról még nagyon keveset írtak, hogy az ott élő szláv lakosság szempontjából milyen kárt okozott. Az érintett terület falvai elpusztultak, sok ezer ember meghalt, tízezrével menekültek külföldre, így jutottak Magyarországra is. Mivel a menekültek jelentős hányada szlavomakedónnak vallotta magát, a magyarországi emigráns egyesület törekedett az ezzel kapcsolatos határozatok végrehajtására. Egyes becslések szerint az ötvenes évek első felében 50-50 százalékos volt az arány a görögök és a szlavomakedónok között. A hatvanas évek végén a magyarországi makedónok számát 2 000 főre becsülték. A jelenlegi helyzetre még megközelítő adatok sincsenek. Becsléseket is nehezen lehetne végezni, mivel az érintettek jelentős része vonakodik makedónnak vallani magát. Ennek elsődleges oka, hogy a görög állam nem ismeri el ilyen nemzetiség létezését, ők pedig nem akarnak hátrányba kerülni a görög útlevél beszerzésekor, vagy esetleges otthoni örökösödési, illetve egyéb ügyeik intézése során.
A Laikosz Agonasz napilapként indult, majd az ötvenes évek közepétől hetente kétszer jelent meg, általában négy oldalon. A szombati számokhoz kétoldalas makedón nyelvű melléklet kapcsolódott. Kezdetben a lapot a Révai Nyomdában, majd huszonöt éven keresztül a Franklin Nyomdában nyomtatták. A junta bukását követő görögországi politikai változások következtében 1975-ben a makedón nyelvű melléklet megszűnt. Maga az újság 1977-ig még kéthetenként jelent meg görög nyelven, majd ez is megszűnt. Megszüntetésének indoka az volt, hogy miután Görögország a demokratizálás útjára lépett, a Magyarországon élő görögök politikai emigráns státusza megszűnik, a lapra nincs szükség.
A Laikosz Agonasz több mint huszonöt éven át fontos szerepet játszott a magyarországi görögség életében. Tájékoztatott a görögországi eseményekről, foglalkozott az itt élő görögök mindennapi életével, gondjaival. Kapcsolatokat tartott az óhazával: szolidaritási mozgalmakra mozgósított a görögországi politikai foglyok szabadon bocsátásáért, erkölcsi és anyagi támogatásukért, harcolt a politikai emigránsok tisztességes és feltétel nélküli repatriálásának lehetőségéért. Ezenkívül a lap a görög közösség tagjai közötti kapcsolattartás egyik fő eszköze is volt.
Új lap indítása nehéznek bizonyult. Csak 1984-ben sikerült megjelentetni egy tájékoztató bülletint. Ebből alakult ki a Hellénizmus című folyóirat, amely megszakításokkal évente egyszer jelent meg, legutóbb 1993-ban. 1995 áprilisában jelent meg a Fővárosi Görög Önkormányzat kiadványa: az
Enimerotiko Deltio. Ez a negyedévenként (1998-tól kéthavonta, a szerk.) megjelenő, 16-20 oldal terjedelmű információs kiadvány híreket, tudósításokat és más anyagokat közöl görög és magyar nyelven.
Az Országos Görög Önkormányzat 1995 végén megindította a Kafenio című politikai és kulturális folyóiratot. Ez a szép kivitelű kiadvány történelmi, politikai, szépirodalmi, néprajzi, képzőművészeti, zenei anyagokat tartalmaz görög és magyar nyelven. Az írott sajtó mellett az itt élő görögök tájékoztatásában, illetve a Görögország felé irányuló propagandában fontos szerepet játszott a Magyar Rádió görög szekciója, amely 1949-ben, az első menekültek ideérkezésével egyszerre kezdte meg adásait. A szekció működését 1983-ban, az újsághoz hasonló indoklással szüntették meg.
Jelenleg a Magyar Televízió Rondó című kisebbségi műsorában van havonta egyszer körülbelül 10 perces görög nyelvű műsorblokk, amely a Magyarországon élő görög kisebbség életéről közölt színes, érdekes anyagokat. (1998-ban a Magyar Rádió megkezdte görög nyelvű adását. A szerk. megjegyzése)
A nemzeti identitástudat megőrzésének fontos elemeként már az ötvenes években zenei együttesek, kórusok, színjátszó-, irodalmi- és táncegyüttesek sora működött a görög kolóniákban és gyermekotthonokban. E gazdag kulturális tevékenység csúcspontja a hatvanas években volt, amikor országos görög fesztiválokat is rendeztek. (1960-ban Beloiannisz községben, 1963-ban és 1968-ban Budapesten.) E fesztiválokon kívül a görög együttesek magyar rendezvényeken, néptánc-fesztiválokon, még külföldön is felléptek.
Az 1970-es évek viszonylagos visszaesése után a kulturális tevékenység a nyolcvanas években ismét megélénkült. Budapesten és vidéken egyre divatosabbak és népszerűbbek lesznek a görög táncházak, amelyeket görög és magyar fiatalok egyaránt szívesen látogatnak. A táncházmozgalom a zenekarok szempontjából is ösztönzőleg hatott.
Az évek múltával, ahogy a menekültek élete megváltozott, és egyre inkább beilleszkedtek a magyar környezetbe, a görög nyelvű oktatás szerepe is csökkent. Már a hatvanas évektől megfigyelhető volt, hogy nemcsak a vegyes házasságú családokban, de a fiatalabb görögök is magyarul beszéltek otthon, így gyermekeik a göröggel mint idegen nyelvvel szembesültek. Nem motiválta őket a Görögországba való hazatérés vagy rokonlátogatás lehetősége sem, hiszen erre rendkívül kevés alkalom adódott.
Jelentősebb változás e téren a nyolcvanas évektől következett be, amikor a hazatelepülések, rokonlátogatások megszaporodtak, és az emberek rádöbbentek, hogy gyermekeik, unokáik nem tudnak görögül kommunikálni. Az érdeklődés az oktatás iránt ismét feléledt, amelyet az Egyesület vezetősége is felismert. Az iskolai nyelvoktatáson kívül Budapesten, Miskolcon és Pécsett nyelvtanfolyamokat is szerveztek. A szervezett nyelvoktatás a Művelődésügyi Minisztérium anyagi támogatásával folyt.
Az 1995-ben megválasztott országos és helyi görög önkormányzatok szintén kiemelt feladatuknak tekintik az oktatás ügyét. Az új alapokon megszervezett anyanyelvtanítás igen eredményes, képzett fiatal tanárok kapcsolódtak be a munkába, növekedett az érdeklődés, egyre emelkedik a tanulók, illetve hallgatók száma is. A már hagyományos oktatási centrumokhoz új városok kapcsolódtak, 1995-ben újabb csoportok indultak Sopronban és Szegeden is. 1996-ban mintegy háromszázan vesznek részt anyanyelvi oktatásban, húsz csoportban Budapesten, Beloianniszban és az ország más városaiban.
Az utóbbi években - a két ország közötti egyezmény alapján a görögországi hatóságok is nagyobb figyelmet fordítanak erre a kérdésre. Rendszeresen nyaraltatnak gyermekeket Görögországban, segítséget nyújtanak tankönyvek és egyéb taneszközök beszerzésében, lehetőséget biztosítanak tanárok továbbképzésére. Még arra is van példa, hogy Görögországból szaktanárokat küldenek az itteni nyelvoktatás fejlesztése céljából.
A görög emigránsok ideérkezésével, ha nem is azonnal, nőtt a magyar közvélemény érdeklődése Görögország iránt. Ez az érdeklődés az ötvenes évek végén és a hatvanas években az irodalomban, a művészeti életben is erőteljesen jelentkezik. Az érdeklődéshez hozzájárult a kis létszámú görög értelmiség, Hadzisz Dimitrisz, Aposztolosz Szpiliosz, Papadimitriu Nikosz, CaruhaVangelio és mások tudományos munkássága és jó kapcsolata a magyar szellemi élet képviselőivel. Sorra jelentek meg műfordítások a legújabb görög szépprózából és költészetből. A kor magyar irodalmának olyan jeles képviselői is bekapcsolódtak ebbe, mint Devecseri Gábor, Képes Géza, Somlyó György, Hubai Miklós, Szabó Kálmán, Papp Árpád és mások.
A képzőművészetben a tehetséges szobrász, Makrisz Agamemnon és felesége a grafikus Makrisz Zizi mellett megjelent az emigráns művészek fiatalabb generációja is: Papahrisztu Andreasz, Hondromatidisz Rigasz, Sztefanu Sztefanosz, Papageorgiu Szteliosz, Tzotzoglou Georgiosz, Szidu Evdoxia. A színházművészet területén ismert nevek: Papadimitriu Athéna, Petridisz Hrisztosz, Galbenész Tamás, Dimulasz Nikosz és mások. Itthon és Görögországban is rangot szerzett tudósok, közgazdászok: Babanaszisz Szteriosz, Szamarasz Jannisz, Vakaliosz Thanaszisz.
Ma Magyarországon mintegy négyezer fős görögség él hivatalosan is elismert nemzeti kisebbségként, amely a magyar állam teljes jogú polgáraként kívánja megőrizni nemzeti identitását, nyelvét, szokásait. Ehhez megfelelő keretet nyújt a kisebbségi önkormányzatok intézménye, szervezeti felépítése. Ezen állapot egy ma már történetiségében is értékelhető folyamat eredményeképpen jött létre.
A polgárháború után Magyarországra (és más országokba) menekült görög emigráció a hazájától való elszakítottságot ideiglenesnek érezte, abban reménykedett, hogy egy-két éven belül helyzete rendeződik és hazatérhetnek. Ebből következik, hogy életkörülményeiket is ez az „átmenetiség-tudat” szabályozta. Többségükben tömegszállásokon laktak, kapcsolatokat egymás között alakítottak ki, egy magyar férj vagy feleség szenzációszámba ment. Életüket a GKP szervezeteivel szorosan együttműködő Népi Bizottság, illetve annak albizottságai irányították.
Az ötvenes-hatvanas években a menekültek gondolkodásában és életében komoly változások mentek végbe. Egyre többen értették meg, hogy le kell számolniuk a gyors hazatérés illúziójával. Erre az időre esik a zárt görög közösségek felbomlásának folyamata: a családok önálló lakásokhoz jutnak Budapest különböző kerületeiben, elsősorban az akkor kialakuló új lakótelepeken. 1957-ben megalakul a Magyarországon Élő Görög Politikai Menekültek Egyesülete. Az elnevezésben tükröződik, hogy az alapítókban erősen él a politikai emigráns tudat, s ez indokolt is, mivel Görögországban 1974-ig érvényben volt az a rendelet, amelynek értelmében „azok a görög állampolgárok, akik ideiglenesen vagy véglegesen külföldön tartózkodnak ... megfoszthatok görög állampolgárságuktól.” (II. Pál király 1947-es, a polgárháborúban résztvevő személyekről szóló rendeletéből.)
Az Egyesületnek Budapesten kívül Beloiannisz községben, Miskolcon, Pécsett, Tatabányán és másutt voltak helyi szekciói és csoportjai. Az Egyesület sokrétű tevékenységét tükrözik a különböző albizottságok: antidiktatorikus, hazatelepülési, kulturális, közművelődési, makedón, ifjúsági stb.
1974-től, a junta bukása után, Görögország demokratizálódásával egyre ködösebbé vált a politikai emigráns fogalom. Lehetővé vált a kapcsolattartás Görögországgal, egyre reálisabb lett a repatriálás lehetősége is. Ez akkor már újabb kérdéseket vetett fel. Mi lesz a lakással, a telekkel, az autóval? Mi lesz a teljesen beilleszkedett gyerekkel, unokával? Sikerül-e otthonra, munkára találni Görögországban? Megkapják-e a nyugdíjukat, amiért hosszú évekig dolgoztak?
Így jutott el a magyarországi görögség 1981-ig, amely talán a legdöntőbb fordulatot hozta itteni történelmükbe, s amely körülményeiben jól tükrözi a korabeli politika visszásságait.
1981 tavaszán a magyar sajtóban rövid hír látott napvilágot Karamanlisz görög kormányfő és a magyar kormányvezetők közötti tárgyalásokról, illetve az MSZMP és a GKP között folytatott megbeszélésekről. Az érdekelteket senki sem tájékoztatta. 1981 nyarának végén közölték, hogy az emigráns státusz megszűnik, három hónapon belül mindenki döntsön arról, miként kívánja sorsát rendezni. Görög állampolgárként akar-e élni Görögországban, avagy magyar, esetleg görög állampolgárként Magyarországon. Az emberek jelentős része értetlenül és felháborodva fogadta ezt az intézkedést. Nem a politikai emigráns státusz megszűnése bántotta őket, inkább az a mód, ahogyan róluk nélkülük döntöttek, és hogy ezek a döntések mind görög, mind magyar részről áttekinthetetlenek és ellentmondásosak voltak. A nyolcvanas évek első felében mintegy ezer fő települt vissza Görögországba. (Görögországi sorsuk, ottani beilleszkedésük, problémáik külön tanulmány témája lehetne.)
Ilyen körülmények között az Egyesület szerepe is megváltozott. 1982-től a Művelődésügyi Minisztérium Nemzetiségi Osztályának irányítása alatt új szervezet jön létre: a Magyarországi Görögök Kulturális Egyesülete. (Elnökének ismét Szarisz Thraszoszt választották meg, aki 1967-től a Görög Politikai Emigránsok Egyesületének elnöke is volt.) Célként a következő feladatokat fogalmazta meg: az anyanyelv művelésének elősegítése, a görög kultúra és a nemzeti hagyományok ápolása, előadások, kiállítások, klub-estek, baráti találkozók és egyéb rendezvények szervezése. Az Egyesület jelenleg az önkormányzatokkal párhuzamosan működik.
A Magyar Országgyűlés által 1993. július 7-én elfogadott nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény újabb lehetőséget ad a magyarországi görögségnek ahhoz, hogy fennmaradjon, megőrizze nemzeti tudatát, hagyományait.
1994 decemberében Miskolcon, 1995 januárjában Budapesten a helyi görög kisebbségi önkormányzatok megválasztására került sor, majd március 4-én a görög önkormányzati képviselők és elektorok megválasztották a Görög Országos Önkormányzatot. 1995-ben az őszi választásokon újabb helyi önkormányzatok alakultak Szegeden, Sopronban, Budaörsön és a főváros IX. kerületében.
(Megjelent: Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény és ruszin nemzetiség néprajzából. 1-es kötet 1996. Budapest)
|
|