| |
Makrisz Agamemnon - amint a kritikusok is hangsúlyozzák - Görögország fia, aki sokkal tartozik Franciaország szellemi nagyságának, és akinek képességei Magyarországon teljesedtek ki. Műveiben fellelhető mind a klasszikus görög szobrászat, mind a huszadik század általános művészeti irányzatainak a hatása. Pályafutása alatt állandóan gyarapította ismereteit és tapasztalatait, alkotói termése egyre változatosabb, gazdagabb és színesebb lett.
Ő is átélte Európa történetének legszörnyűbb tragédiáját, a második világháborút. A német megszállás, a nemzeti ellenállás és az ezt követő életútja gazdag élményanyagot halmozott fel lelkében, s mindez meghatározó szerepet játszott művészi jellemének, hitvallásának és sajátos stílusának kialakításában. Megtanult eredeti módon válaszolni az emberiség létkérdéseire.
Erről az életútról faggatom várbeli lakásán, ahonnan Pest gyönyörű panorámája tárul elénk. Nehezen veszi át a szót.
- Nem szeretek magamról beszélni. Az újságíróknak mindig azt mondom, hogy ne rólam, hanem a szobraimról írjanak, azok jobban beszélnek művészetemről.
Életutamat a körülmények alakították. Én, mint minden jóravaló ember, igyekeztem kihasználni a lehetőségeket, hogy életemet értelmesebbé, tartalmasabbá, hasznosabbá tegyem. Harminckét évet éltem szülőhazámban, Görögországban. Onnan hordom gyermek- és ifjúkorom élményeit. Páratlan szépségű természeti környezetben, Patrában születtem. Az ókori művészetek légkörében nőttem és nevelkedtem, mert erre nagy súlyt helyeztek mind az általános és középiskolában, mind az Athéni Képzőművészeti Főiskolán, ahol tanulmányaimat végeztem. Lépten-nyomon találkoztam az ókori szobrokkal, amelyeket mindig is csodáltam. Nem volt könnyű az ifjúságom. Apám korán meghalt, hatan voltunk testvérek. Aztán jött a háború, a megszállás, majd az ellenállás. Kemény harcok, megpróbáltatások évei ezek számomra is, hiszen ekkor már ismert szobrász voltam, és tudtam, hol a helyem. Nagy öröm volt, amikor az ország felszabadult a fasiszta megszállás alól.
Életem egyik fordulópontját jelentette, hogy 1945-ben én is azok között az értelmiségiek között lehettem, akik az akkori francia kormány meghívására Párizsba utazhattak továbbképzésre. Olyan országokból hívtak meg fiatal diplomásokat, amelyek aktívan vettek részt a fasizmus elleni harcban. Görögországból hetvenen vagy nyolcvanan lehettünk, Jugoszláviából még többen jöttek. Köztük volt Zizi is, aki később a feleségem lett. Ezzel a meghívással a francia kormány egyrészt a háború utáni Párizs szellemi és kulturális életét kívánta fellendíteni, másrészt segíteni akartak azoknak az országoknak, amelyeket a leginkább sújtott a hitlerista megszállás.
- Mit jelentett önnek a párizsi tartózkodás?
- Sokat. Részt vehettem Párizs háború után kezdődő pezsgő szellemi és kulturális életében. Személyesen is megismerkedtem olyan kiváló művészekkel, mint Gimoud, Lorence, Leger és mások. Tanulmányoztam a háború után kibontakozó új művészeti törekvéseket, alkalmam adódott közelebbről megismerni a középkori francia szobrászművészetet. Ez utóbbi különösen azért volt érdekes számomra, mert olyan országból jöttem, ahol a középkorban, de még utána is elég sokáig nem fejlődhetett a szobrászat. A görögkeleti vallás mint bálványimádatot tiltotta...
- Milyen művei születtek Párizsban?
- Abban az időben egyre tudatosabban igyekeztem megvalósítani önálló művészeti törekvéseimet, kialakítani művészi hitvallásomat. Főképpen portrékkal foglalkoztam. Elkészítettem több neves görög író, művész és tudós portréját, francia barátaim közül Paul Eluard-ét.
- A portrészobrászat végigkíséri művészi pályáját. Mi ennek a magyarázata?
- A portrék izgalmas témát jelentenek ma is számomra. Egy szobrásznak ezek a legjobb tanulmányanyagok. Az emberi arcban megvan minden elem, ami egy szoborhoz kell. A művész feladata, hogy meglássa és felszínre hozza ezeket a plasztikai elemeket.
- Sok portrét készített a feleségéről, Ziziről is, és ha jól tudom, róla mintázta az első aktszobrát is.
- Ez így nem igaz. Akkoriban, előtte is készítettem több aktot, tanulmányt. De amit Ziziről készítettem, az nem akt, hanem aktportré, amit később is többször megmintáztam. S hogy miért készítettem olyan sok portrét Ziziről? Azt hiszem, ezt nem nehéz kitalálni.
- Miért hagyta ott Párizst, és miért éppen itt, Budapesten telepedett le?
- 1950-ben tombolt a hidegháború. Baloldali, békemozgalmi tevékenységem nem volt ínyére az akkori francia kormánynak, kiutasítottak az országból. Ugyanemiatt szülőhazámba se mehettem vissza. Több külföldi követséghez fordultam egyszerre, mert 48 órán belül el kellett hagynunk az országot. A magyar követség válaszolt elsőnek kérésünkre, így kerültünk ide.
- Hogyan fogadták itt?
- A magyar hatóságok lehetőségeikhez képest jól fogadtak. Lakást adtak, műtermet biztosítottak. Megérkezésem után párizsi barátaim elküldték néhány művemet. Ebből az anyagból rendezték meg a Fényes Adolf-teremben első magyarországi kiállításomat. Ez nagyon jól sikerült. Kollégáim megismertek, befogadtak.
Hamarosan egymás után születtek művei, utcákon, tereken, középületeken jelentek meg jellegzetes figurái. Nem volt külső szemlélője a művészeti kérdésekről folyó vitáknak sem. 1957-től fontos tisztségeket viselt a Képzőművészek Szövetségében is.
- Nehéz időszakban, nyelvi nehézségekkel is küszködve, hogyan mert vállalkozni ezekre a megbízatásokra?
- Nem volt könnyű. De ha már felkértek, elvállaltam, és igyekeztem szívvel-lélekkel eleget tenni a feladatnak. Azt hiszem, erőmhöz képest én is tettem azért, hogy helyes értékrend alakuljon ki a képzőművészeti életben.
- Közéleti tevékenysége nem hátráltatta-e alkotói munkáját?
- Nem. Abban az időben készítettem el többek között a mauthauseni és a szekszárdi emlékműveket, valamint a kecskeméti szállodát és a győri pályaudvart díszítő szobrokat.
- Többen azt mondják, hogy szobrászművészete emlékmű jellegű.
- Igaz, hogy sok emlékműalkotásom van, de jó néhány lírai tartalmú művem is díszít tereket, utcákat, középületeket Budapesten és más magyar városokban. Témáimat a társadalmi gondok, jelenségek sugallják. Úgy vélem, az 1978 novemberében a Nemzeti Galériában megrendezett kiállításom segített eloszlatni ezt a feltételezett egyoldalúságot.
- Lírai témájú szobraival kapcsolatban kritikusai hangsúlyozzák, hogy aktszobrai, női figurái elsősorban tiszteletet ébresztenek a nézőben.
- Tisztelem és becsülöm a nőt! A nő az élet, az anya, ő testesíti meg a szerelmet, a családot, mindent. Nőszobraimban a test biológiai sajátosságai sem hiányoznak, mert e nélkül nem lennének igaziak, nem lennének szépek, mégis inkább a fenségest hangsúlyozom. Ez adja meg a monumentalitást, ami a szobor lényegét jelenti.
- Hogyan jelentkezik művészetében a szerelem, mint téma?
- Ez örök téma minden művész számára. Végtelen ábrázolási lehetőséget nyújt az alkotónak. De éppen a szobrászatban nagyon nehéz ez az ábrázolás, mert a szerelem magánügy. 1959-ben csináltam egy nagy szobrot ezzel a témával kapcsolatban. Egy férfi és egy nő ül egymással szemben, s egyetlen érintkezési pont a két test között a lábnak egy kis része. Ezt a szobrot egy kiállítás alkalmából bemutatták a Műcsarnok előtt. Akkoriban többször jártam arra, és sok gúnyos megjegyzést hallottam. Az érdekesség kedvéért azt is elmondom, hogy a megrendelőjének sem tetszett. Nem is vette át, még most is ott áll az udvaromban.
- És önnek tetszik?
- Olyannyira, hogy még egyszer megmintáztam, ezúttal nem ólomból, hanem vörösréz lemezekből. Ezt a szobrot is elvitettem a tavaly megrendezett görögországi kiállításomra. Az Athéni Nemzeti Galéria előtt állították ki, s még az én várakozásomat is meghaladta az iránta tanúsított érdeklődés. Abban a környezetben érvényesült igazán a szobor mondanivalója: a szerelem fenséges volta. így aztán szinte természetes, hogy ott is hagytam.
- A szerelem intim oldalát nem sikerült megragadnia?
- De igen, csak nem nagy szoborban, hanem terrakottákban. Ezekben a karok, lábak egyesítése, a két test eggyéolvadása már-már az eksztázisig feszíthető. Éppen a terrakotta adja a műnek a téma által megkövetelt intimitást.
Tavaly tavasszal, 35 év után Athénban kiállítást rendeztek Makrisz Agamemnon műveiből.
Ezzel a kiállítással kapcsolatban jut eszembe valami, amiről a művész bizonyára nem szívesen beszélne. A 60-as évek első felében Makrisz egy szobrot készített. Egy gyönyörű ülő nő, az egyik kezében galambot tart, a másikkal pedig mintha óvná valamitől. Ezt a szobrot a Thesszalonikiban meggyilkolt neves békeharcos, Grigorisz Lambrakisz emlékének szentelte, és az athéni Dafni kerület tanácsának ajándékozta. A polgármester és a tanács baloldali többsége nagy örömmel fogadta az értékes ajándékot. A szobor felállítására azonban nem került sor, mert a jobboldal képviselői, akik még a Papandreu-kormányzat idején is fontos politikai és kulturális pozíciókat töltöttek be - megakadályozták. Egy sötét garázsban hevertették a szobrot. Amikor 1967-ben a fasiszta ezredesek átvették a hatalmat, a polgármestert sok ezer demokratával együtt letartóztatták, és Lerósz szigetére száműzték, nem feledkeztek meg Makrisz Agamemnon szobráról sem. Előrángatták a garázsból, és mint elődeik annak idején Németországban, darabokra törték a művet, hogy még emléke se maradjon fenn a békének és harcosának.
A szomorú emlék azonban mára múlté. Négy évvel ezelőtt, 1945 óta először, Makrisz Agamemnon engedélyt kapott, hogy hazájába látogasson, tavaly pedig kiállítást rendeztek műveiből. Az esemény szenzációként hatott Görögországban. A sajtó, a rádió és a televízió központi helyen foglalkozott a kiállítással, számtalan kritika, interjú és riport méltatta Makrisz művészetét. Idézzünk néhány címet ezekből:„Helyet a nagy mesternek!”; „Az év legnagyobb művészeti eseménye”; „Nem a szalonoknak alkotja műveit”; „Szobrászművészetében az ember uralkodik” s így tovább. A kiállítás anyagából szép kiállítású görög nyelvű könyv jelent meg, amelyben Pogány Ö. Gábor értékeli Makrisz művészetét.
- A nagy sikerű kiállítás után több ottani újságíró és kritikus fejezte ki kívánságát, hogy szeretnék, ha visszatérne Görögországba.
- Szeretem szülőhazámat, és örömmel alkottam volna neki. Ma is minden ilyen alkalmat megragadok. De erős szálak kötnek Magyarországhoz. Már három évtizede élek és dolgozom itt. A munkám és a szobraim mellett idekötnek a kollégák, barátok, ismerősök. Nem is szólva arról, hogy 67 éves vagyok. Ilyen korban új életet kezdeni?
- Kétszer kapta meg a Munkácsy-díjat, Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész. Boldognak érzi magát?
- Igen. Mind magánéletemben, mind a munkámban örömet találok. Elégedett, tehát boldog ember vagyok.
(Megjelent Budapesten az Ádám c. folyóirat 1980/5- számában)
Makrisz Agamemnon a görögországi politikai változások után gyakran járt szülőhazájában. 1993-ban, 80 éves korában, egy ilyen látogatáson halt meg.
|
|