HÉTSZER FOGTAM FEGYVERT

1997. március elején Sztratisz Korakasz, görög országgyűlési képviselő budapesti látogatása alkalmából szervezett honfitársi gyűlésen sokan szólaltak fel, elmondták problémáikat, fájdalmaikat, amelyek csaknem ötven éve kínozzák őket. Nyíltan, őszintén beszéltek, ahogy egymás között szoktak. Szóltak olyan eseményekről és ügyekről, amelyek egy életre megmaradnak az ember emlékezetében. Egy nyolcvan feletti öregember, Hrisztu Paszhalisz azt mondta: „Hétszer fogtam fegyvert Görögország védelmében. Mit tegyek még, hogy egyenrangú polgára lehessek, hogy visszaadják az állampolgárságomat, amelytől törvénytelenül fosztottak meg, hogy visszakapjam akár csak egy részét a vagyonomnak, amelyet sok vérrel, verejtékkel szerzett a családom?” Rövid volt ez a felszólalás, ám tartalmas és lelki felbolydulással teli. Ekkor határoztam el, hogy ezzel az emberrel hosszasan el fogok beszélgetni, hogy megírhassam, mi rejlik e megrendítő szavak mögött. Nem volt könnyű összehozni a találkozást, mert az öreg továbbra is mozgékony, nehezen utolérhető, most is mindig siet, azzal a különbséggel, hogy most nem munkái elintézésére, hanem hol az egyik, hol a másik orvoshoz vagy rendelőbe. Persze nem felejti el megszokott foglalatosságait sem, ápolja kapcsolatait barátaival, ismerőseivel és nem utolsósorban gyerekeivel, aranyos unokáival és dédunokájával.

- Mindig van tennivalóm, s ha mégis marad egy kis szabadidőm, kimegyek ide a ház udvarába egy kis társalgásra a honfitársaimmal. Beszélgetünk gondjainkról, a politikáról, mindazokról a zord időkről, amiket átéltünk.

- Éppen ezért jöttem én is. Meg szeretnélek hallgatni, és írni arról, amit átéltél.

- Ezeket nem lehet megírni, meg se fogod érteni. Elmúltam már 85 éves, annyi élmény, tapasztalat gyűlt össze bennem, nehéz ezeket sorba állítani, röviden, egyszerűen, érthetően elmondani. Meg hát más idők voltak azok, szinte érthetetlenek azok számára, akik nem élték át.

- Mégis tegyünk egy próbát. Mire emlékszel a gyerekkorodból?

- A háború forgatagában születtem, Kasztoria megyében Bresztina faluban, amelyet a későbbiekben Avginak neveztek. 1923-ig, a törökökkel történt lakosságcseréig szülőfalum lakóinak fele török, fele szláv származású keresztény volt. Még most is emlékszem arra, hogy játszottunk a török gyerekekkel. Aztán jöttek a kaukázusi görög menekültek. Egy ideig ezekkel is barátságban éltünk, de később kölcsönös gyanakvás kezdődött. Apámra nem emlékszem, még a születésem előtt meghalt. Tulajdonképpen a nagyapám nevelt fel. Nagyszerű nagyapám volt, akitől rengeteg történetet hallottam, főleg olyan dolgokról, amelyek a születésem előtt történtek. Ezért kérlek, légy türelmes, és hallgasd meg, amit Nikola nagyapámról fogok elmondani, azért is, hogy megérthesd mindazt, ami a későbbiekben velem történt.

- Hallgatlak.

- Szóval, a nagyapám nem végzett iskolákat, de ismert minden nyelvet, amit annak idején beszéltek a török rabságban sínylődő Makedóniában, tudott szlávul, törökül, s a görög nyelvet is jól megtanulta Thesszáliában, ahol hivatalnokként dolgozott. Tekintélyes ember volt. Amikor a görög hadsereg bevonult, a nagyapám volt a tolmácsuk. A háború végén ( a balkáni háborúról van szó ) szolgálataiért kitüntették azzal, hogy csősznek nevezték ki. Bárhogyan is hangzik most, ez akkor nagy megtiszteltetésnek számított. Kilenc gyermeke volt, hét fiú és két lány, ez akkoriban egy átlagos családnak számított. Három gyermekét, köztük apámat 1908-ban fiatalon Amerikába küldte. Apám azonban nem bírta a nehéz munkát, megbetegedett, és 1912-ben hazajött. Még abban az évben megnősült, de még a megszületésem előtt súlyos gyomorbetegség miatt meghalt. Nagyapám két fiát küldte Görögországért a kisázsiai háborúba. Az egyik a fronton halt meg, a másik évekig tartó török fogság után tért haza. Mint már mondtam, a nagyapám mellett nőttem fel, apám helyett apám volt. Amikor anyám újra férjhez ment, én akkor is a nagyapám mellett maradtam.

- Mikor kezdtél iskolába járni?

- Nálunk az 1917-es vagy 18-as tanévben nyílt meg a görög iskola. Én 19-ben kezdtem iskolába járni, és 1923-ban végeztem el a negyedik elemit. Akkor csak eddig jártunk iskolába. Emlékszem arra is, hogy a tanítónknak se volt diplomája, csak a gimnázium harmadik osztályát végezte el. Nyaranta a többi falu tanítóival együtt Kozaniba járt valami tanfolyamra. Olyasmi lehetett, amilyen továbbképzés volt itt Magyarországon emigrációnk első éveiben. Szerettem, mert jó tanító és igazán rendes ember volt. Nálunk lakott, és tőle tanultam meg görögül. Mert annak ellenére, hogy a nagyapám „görögözött” (görögpárti) volt, otthon szlávul, vagy ahogy akkoriban mondták, bolgárul beszéltünk.

- Mit csináltál a negyedik osztály után?

- Tíz-tizenegy éves koromtól dolgoztam a nagyapámmal a földeken és a birkanyájnál. Mert közben a nagyapám a fiaival földre, állatokra, szép vagyonra tett szert. A falu közepén felépített egy nagy, tizenkét szobás házat, szép tágas udvarral. Módos családnak számítottunk, ezért lakott nálunk a tanító is.

- Téged miért nem taníttatott tovább?

- Megpróbálta. Ő maga kísért el Kasztoriába, a tanítóképzőbe, hogy tanult ember, tanító legyek. Az iskola egy szép nagy épületben volt, az udvara tele volt hozzám hasonló korú gyerekekkel. Odamentem közéjük, hogy megismerkedjünk. A nagyapám meg csak ült, és szomorúan figyelt. Hozzáfutottam, ő szó nélkül átkarolt. Akkor azt mondtam neki: Nagyapa, haza akarok menni, veled akarok lenni. Arca kivirult örömében, s csak ennyit szólt: Gyere! Ezzel véget vetettem tanulmányaimnak. De a nagyapám megtanított mindenre, amire egy parasztgazdának szüksége lehet, a földet művelni, az állatokat gondozni, a terméssel törődni. Akkor ismerkedtem meg a kereskedelemmel is, mert nálunk, ahogy az öregem mondta, mindent meg kellett tanulni annak, aki boldogulni akart. 1924-ben a családunknak 26 tagja volt. Akkor váltunk szét, és mindenki megkapta, ami neki járt. Én a nagyapámmal maradtam, de ugyanolyan részt írt nekem is, mint a fiainak. Nagyszeretekben éltünk együtt. 1928-ban kezdtem foglalkozni dohányműveléssel, de már a saját földemen. Eleinte nagyon jól jövedelmezett ez a munka. Hamarosan mester lettem, ez azt jelentette, hogy a saját termésemen kívül más termelőktől is vettem át dohányt feldolgozásra, és embereket is foglalkoztattam. De a konjunktúra nem sokáig tartott, két éven belül hozzánk is elért a válság. Akkor kénytelen voltam a közeli városba Hrupistába, későbbi nevén Argosz Oresztikuba járni dolgozni egy dohánytermelőhöz, aki Thesszalonikiból költözött ide. Itt ismerkedtem meg a munkásmozgalommal is. Közben keményen dolgoztunk, de hiába, a családunk egyre inkább elszegényedett. 1934-ben besoroztak a hadseregbe, és 18 hónapig szolgáltam. 1936-ban újra behívtak kiképzésre, az új fegyverek megismerése végett. Ebben az évben halt meg a nagyapám, és 1937-ben véglegesen Argosz Oresztikuba költöztem. Újra behívtak a hadseregbe védelmi vonalak építéséhez. 1938-ban megnősültem, de nemsokára negyedszer is behívtak. Egy közúti baleset miatt két hónapig kórházban feküdtem. Amikor gyógyultan elhagytam a kórházat, letartóztattak, mert kiderült, hogy 1935 óta a GKP tagja voltam. A megyénkben folyó nagy letartóztatások során mintegy 540 GKP tagot fogtak el. Bíróság elé állítottak és elítéltek minket. Öt vagy hat hónapot töltöttem börtönben. Mivel mindnyájan aláírtunk egy nyilatkozatot, hogy nem harcolunk a fennálló rendszer ellen, és nem dolgozunk a GKP szervezetében, szabadon engedtek minket, és hazamehettünk. Ebben az időben fokozódtak az olaszok fegyveres provokációi, melyeknek végkifejlete az Eli cirkáló megtorpedózása volt 1940. augusztus 15-én. Akkor újra behívtak. Azt gondoltam, egy-két hónapra, de miután az év október 28-án Olaszország megtámadta Görögországot, a háború első napjától a fronton találtam magamat. Egy nehézgéppuskás egységben szolgáltam, amelyet többször kitüntettek. A behatolókat üldözve egész Elbaszanig jutottunk. 1941. április 6-án megkezdődött a németek támadása Görögország ellen. Tisztjeink elhagytak minket, mi pedig hazaindultunk. Április 14- én érkeztem meg, a házunkban németek voltak beszállásolva.

- Nem tartóztattak le a németek?

- Nem. Természetesnek vették, hogy hazaérkeztem. De ez után kezdődött a küzdelem az éhínség ellen. Az egész ország éhezett, és mindenki igyekezett minden lehetőt megtenni azért, hogy a kenyerét biztosítsa.

- Te konkrétan mit tettél?

- Amit a többség mifelénk, feketéző lettem, persze kicsiben. Az albániai Korica városból vállon vagy lovon szöveteket hoztam, ezeket árultam vagy cseréltem élelmiszerre Kasztoriában.

- Mi lett a politikai tevékenységeddel?

- 1941-ben megkezdődött a párt újjászervezése a mi régiónkban is, amely akkor már olasz fennhatóság alatt volt. 1942-ben az olaszok megkezdték a kommunisták tömeges letartóztatását. Nem volt nehéz dolguk, hiszen a görög biztonsági szervektől megkapták a rájuk vonatkozó teljes dokumentációt. Másokkal együtt én is illegalitásba vonultam, hogy elkerüljem a letartóztatást. Jártuk a falvakat és szerveztük a Nemzeti Felszabadítási Frontot. Amikor veszélybe kerültünk, a párt utasítására a bolgár megszállás alatt lévő Bitolába menekültünk. Ott rejtőzködtünk egy pár hónapig, majd visszatértünk. Itt jegyzem meg, hogy nálunk Kasztoriában és Hrupistában már 1942 márciusában megalakult a Nemzeti Felszabadítási Front. Sok helyi szervezet alakult a térségben, és a mozgalom nagyon erős volt. Tömeges volt a nép részvétele az ellenállásban, sok kitüntetett, országos hírű ellenálló kötődött ehhez a régióhoz. Hatodszor fogtam fegyvert, de most nem behívóval, hanem önként, amikor 1943 márciusában megalakítottuk térségünk Nemzeti Felszabadítást Hadseregének első alakulatát. Ezt követően egymás után újabb és újabb csapatok jöttek létre. Én magam kapitány voltam egy századnál, majd elvégeztem a rendőrségi iskolát, és rendőrfőnök lettem több városban, elsősorban Kasztoriában. A varkizai megállapodás után, amikor letettük a fegyvert, a párt kasztoriai bizottságában dolgoztam. Egyik nap hazamentem, hogy Hrupistában meglátogassam a feleségemet meg a gyerekeimet. Amint hazaértem, mondja a feleségem, hogy éppen akkor mentek el a rendőrök, akik azért jöttek, hogy letartóztassanak.

- Ezzel meg is kezdődött az ellenállás harcosai elleni hajtóvadászat.

- Igen. Először itt-ott bujkáltam, majd újra Jugoszlávia felé indultam. Egy ideig a tetovoi menekülttáborban voltam, aztán Bulkesz városba mentem, ahol már több ezer görög menekült tartózkodott. 1946-ban Szkopjéba vittek, ahol gyomorperforáció miatt egy kórházban megoperáltak. Felgyógyulásom után visszamentem Görögországba, jelentkeztem a Görög Demokratikus Hadseregbe, s így hetedszer fogtam fegyvert egy demokratikus, független Görögországért.

- Amikor visszatértél, találkoztál a családoddal, feleségeddel, gyerekeiddel?

- Olyan körülmények uralkodtak akkor ott, hogy senki nem tudott semmit. Később értesültem arról, hogy a két fiam Lazarosz és Nikosz Csehszlovákiába került a többi menekült gyerekkel, a feleségem pedig partizánnak állt. 1948 júliusában a Grammosz hegységben folyó nagy hadműveletek során megsebesültem, a lábam és a kezem is megsérült. Albániába vittek, a könnyebb sérülések begyógyultak, de a lábam nem sokat javult, ezért 1949-ben Magyarországra küldtek. A budapesti Vas utcai kórházban több műtétet hajtottak végre rajtam, amennyire lehetett, rendbe hoztak. Speciális gyógycipőben egész normálisan tudok járni. 1950-ben jöttem ki a kórházból, és 1956-ig lakatosként dolgoztam egy gyárban, akkor rokkantságom miatt nyugdíjaztak.

- Végül mi lett a feleségeddel és a gyerekekkel?

- Feleségem Romániába került, ott hunyt el. A gyerekeket 1954-ben a családegyesítés során idehoztam Csehszlovákiából, itt nőttek fel. Közben feleségül vettem Bogdáni Antigonét, aki szintén özvegy volt. Ő 1948-ban jött Magyarországra a fiával, Hrisztoval, mint a falujabeli gyerekek kísérője. Dolgozott gyermekotthonokban, majd a Május 1. Ruhagyárban, később az Új Élet Szövetkezetben varrónőként. Kezdetben a Dohánygyárban laktunk egy kis szobában, 1965-ben a Hungária körúton kaptuk ezt az állami lakást, amelyet azóta már megvásároltunk. Itt neveltük fel négy gyermekünket, a három nagyobb mellett megszületett közös fiunk: Jorgosz. Mind a négyet taníttattuk, Lazarosz és Hrisztosz egyetemi diplomát szereztek, egyikük diplomata, a másik történész. Jorgosz és Nikosz a középiskola elvégzése után kereskedelmi pályára léptek.

- Itt Magyarországon véget ért a politikai tevékenységed, vagy folytattad az itteni görög közösségen belül?

- Az elején pártbizottsági tag voltam a kórházban a sebesülteknél. Később is segítettem különböző munkabizottságokban, de nagyon visszafogottan.

- Miért, mitől tartottál?

- Ez volt az a korszak, amikor a görög pártvezetésben felülkerekedett Zahariadisz főtitkár álláspontja vereségünk okaival kapcsolatban. E szerint az egyik ok az volt, hogy Jugoszlávia hátba támadott minket. Ez az „ok” ürügyet adott arra, hogy „megtisztítsa” a pártot elsősorban a szláv származású vezetőktől. A volt szocialista országokban teljesen indokolatlanul letartóztattak és bebörtönöztek sok vezetőt, elég volt, ha azt mondták valakiről, hogy titoista kém. Köztük sok volt harcostársamat, közeli ismerősömet, falumbelieket. Elég, ha néhányat említek: Mitrovszki, Keramidsiev, Vera. Hadd idézzem fel hrupistai barátom, Maliosz Mihalisz esetét, aki a GKP Makedóniai Pártbizottságának első titkára volt. Zahariadisz főtitkár kérésére letartóztatták, bebörtönözték Moszkvában, majd szibériai száműzetésbe küldték anélkül, hogy bármivel konkrétan megvádolták volna. Csak a XX. kongresszus után szabadult. Az oroszok rehabilitálták, egyetemi katedrát kapott a moszkvai egyetemen, és komoly tudományos eredményekkel igazolta tehetségét. Ő volt a fő szerzője annak az 1980-ban megjelent újgörög-orosz szótárnak, amelyik máig is a legjobban használható. Rákbetegség következtében halt meg Moszkvában. (Mihalisz apját Georgiosz Malioszt 1946-ban háza kapujánál ölték meg jobboldali terroristák, az állam által támogatott szabadcsapatok tagjai, mert fiaival azonos politikai elveket vallott, és az ellenállás harcosa volt.) Ezek után nem csoda, ha mi is elővigyázatosak lettünk. Csak annyit beszéltem, amennyit a környezet megengedett, inkább a családdal foglalkoztam.

- Négy gyerekkel hogy tudtatok anyagilag boldogulni?

- Nagyon nehezen, mert közben a feleségem is megbetegedett, és nem tudott tovább dolgozni a gyárban. Akkor született az az ötlet, hogy nyissunk egy kis trafikot. 1968-ban kaptuk meg az engedélyt Antigoné nevére.

- Paszhalisz, a régi harcos, a kommunista maszek lett, áttért a kapitalista módra - mondták ismerősei, honfitársai.

- Ha csak ennyit... Akkoriban annyi pletyka folyt ellenem, hogy se kedvem, se időm nem volt válaszolni, magyarázkodni. A trafik sok munkát követelt, sokat is dolgoztunk. Az állam se nézte jó szemmel a maszekokat. Hetente váratlanul jöttek az ellenőrök, hiszen nem árusíthattunk akármit, akármilyen áron. Kívülről könnyen ítélkeztek az emberek, csak mi magunk tudtuk, mennyi fáradság van benne. Mindketten fáradhatatlanul dolgoztunk.

- De fáradozásotok díjazása sem volt kicsi.

- Nem panaszkodom. Többet kerestünk, mint azok, akik gyárban dolgoztak, jobb megélhetési lehetőséget biztosíthattunk magunknak és családunknak. De dúsgazdagok nem lettünk.

- Meddig dolgoztatok a trafikban?

- 1977-ben Antigoné is nyugdíjba ment, akkor a trafikot átadtuk a gyerekeknek. Néhány évig csinálták, de aztán abbahagyták, mert jövedelmezőbb munkát találtak a kereskedelemben.

- Folytatnád-e, ha most lennél fiatal?

- Természetesen. A mostani törvények támogatják és ösztönzik a magánkezdeményezéseket, lenne értelme egy ilyen trafik működtetésének. De az sincs kizárva, hogy azt csinálnám, amit a fiaim. Az élet megy tovább, a lehetőségek is szaporodnak.

- A trafikot végül eladtátok?

- Nem. Megtartottuk, karbantartjuk és bérbe adtuk. Ez egy stabil jövedelemforrás, ebből tudjuk kiegészíteni a nyugdíjunkat.

- Mi történt a görögországi vagyonnal? Nincs lehetőség arra, hogy visszaszerezzed?

- Ennek már vége, eltűnt. Egy részét elsajátították távoli rokonaim azzal az ígérettel, hogy megőrzik nekem, de már eladták, nekem persze semmit nem juttattak belőle. Földem másik részét az állam sajátította el, és érdeklődésemre azt válaszolták, hogy az érte járó összeget kifizették egy állítólagos Hrisztu Paszhalisz nevezetű egyénnek, aki nem is létezik. Hogy megtaláld az igazadat, vagyonokat kellene elköltened bíróságokon.

- Az állampolgárságodat, amit annyiszor követeltél nyilvánosan is, megkaptad?

- Végre igen. Ez egy nagy, talán a legnagyobb vívmánya emigrációs közösségünknek. Néhány hónapja, másokkal együtt én is megkaptam, és most már boldogan beszélgethetek veled Görögország teljes jogú állampolgáraként itt, Magyarországon. Tudom, hogy még sok honfitársunk nélkülözi ezt, de most már bízom abban, hogy mindenkinek az ügye elintéződik. Ami nagyon sajnálatos ebben az ügyben, hogy éveken át nagyon lassan haladt előre, sok honfitársunk nem bírta kivárni, s anélkül távozott örökre közülünk, hogy visszakapta volna az állampolgárságát.

- Gyakorlatilag miben hasznosíthatod az állampolgárságodat? A repatriálást álom továbbra is csak álom maradt.

- Egyszerűen elfogadhatatlan igazságtalanságnak tartom, hogy valakit megfoszthassanak az állampolgárságától. Az ember legelemibb joga, hogy védje identitását, állampolgárságát. Én nem voltam se bűnös, se rabló, se hazaáruló. Ezt a gyermekeim tudják. De mit fognak tudni minderről az unokáim? Ki volt a nagyapjuk? Miért fosztották meg az állampolgárságától? Ki fog nekik válaszolni?

(Megjelent a Kafenio c. folyóirat 1998/3-as számában, Budapesten.)