|
|
Malusza Marthari lakásában minden ragyog a tisztaságtól. Mindennek megvan a helye. A falakat görög kerámiák és egyéb dísztárgyak ékesítik. A görögös légkört az anyanyelv is erősíti. A tévé képernyőjén, mint a Dagály utcai lakótelep többi görögök által lakott lakásában is, az ET 1 programját nézik. Malusza éppen vasal. Mozgása fiatalos, sem a hetvenhárom évéről, sem odüsszeájáról nem árulkodik. Próbáljuk meggyőzni arról, hogy élete, sorsa érdeklődésre tarthat számot a Kafenio olvasói között, mondja el mindazt, amit látott és átélt a kényszerű emigrációig.
- Mi érdekeset tudnék én mondani? Nem harcoltam a hegyekben, hőstetteket nem hajtottam végre, ahogy hazánk asszonyai közül sokan. Gimnáziumot, egyetemet nem végeztem, még újításaim sincsenek. Mindössze egyike vagyok annak a sok ezer görög asszonynak, akik emigrációba kerültek. Mindez úgy történt, hogy 1957-ben hosszú és kínos procedúra után végre sikerült útlevelet szereznem magam és tízéves, gyermekparalízistől megrokkant kislányom, Szula számára. Budapestre érkezve tíz évi távoliét után végre találkozhattam a férjemmel, Achilleásszal. Ő 1949-ben került Zoltán professzor klinikájára, hogy súlyos fejsérüléséből kigyógyítsa, s aztán sok más politikai emigráns társához hasonlóan ittragadt, immár véglegesen. Budapesten a Dohánygyárban kezdhettük újra azt a családi életet, amely a trákiai Szufliban megszakadt az 1945 után bekövetkezett ismert politikai események miatt.
- Ritka eset, hogy valaki hivatalos útlevéllel vállalja a kényszerű száműzetést.
- Pedig teljesen érthető, ha figyelembe vesszük, hogy ennek az útlevélnek a belső oldalán, feltűnő betűkkel a következő feljegyzés volt olvasható: „Érvényes egy útra, a Görögországba való visszatérés joga nélkül!”. íme itt van! - mutatja a hivatalos dokumentumot a saját akkori és a tízéves kislány fényképével, és mutatja a korabeli többi okmányt is, köztük a társadalombiztosítási bélyegeket. - Ezeknek már semmi értékük nincsen - mondja - hiába fizettem annak idején, éveken keresztül.
- Az útlevélben szereplő feljegyzés nem hagyott valami kiskaput a visszatérésre?
- Csak annyit, mint bármelyik politikai emigráns számára: tedd meg a nyilatkozatodat, s ezzel tagadd meg önmagadat, hitedet, egész eddigi életedet.
- Nagy elhatározás volt ez. Végiggondoltad-e?
- Hogy gondolkodtam-e? Én szerelemből mentem férjhez. Achilleász szép, jó, szilárd és határozott ember volt, és mindenekelőtt igazságszerető. Bár gazdag családból származott - apja Szufli város egyik legnagyobb szerelvényboltjának tulajdonosa volt - a harmincas évek második felében a Kommunista Ifjúsági Szövetség, majd a Görög Kommunista Párt tagja lett, az ország sorsa szempontjából legkritikusabb időszakban. 1942-ben jegyeztük el egymást, de a küzdelem, a mozgalmi munka nem hagyott időt az esküvőre. Később Achilleász bevonult a Felszabadító Hadseregbe, az ELASZ-ba. Ahogy tudtam, otthonról segítettem a mozgalmat, és sóvárogva vártam, hogy hazajöjjön, megtartsuk az esküvőt, és családot alapítsunk, ahogy megálmodtuk. Ritkán kaptam hírt róla, de büszke voltam, amikor hallottam, hogy ő az ELASZ egyik legjobb, legbátrabb katonája.
- De az esküvő váratott magára.
- Mit tehettünk volna? 1945-ben, a varkizai egyezmény után, hazajött, de nyugalmat nem talált. Akkor már folytak az üldöztetések a Nemzeti Ellenállási Mozgalom harcosai ellen. Nehéz évek voltak azok. 1946-ban, a márciusi választások után erősödő üldöztetések ellenére döntöttünk: április 27-én megesküdtünk. De sok jó nem várt ránk. Férjemet üldözték, letartóztatták, módszeresen, vadul megkínozták. Megtörni mégse tudták. Titkot nem árult el, rábizonyítani semmit se tudtak, így rövid időre kiengedték. Haza nem jöhetett, mert minden mozdulatát figyelték. Ismerősöknél, barátoknál bujkált. Majd még ugyanaz év szeptemberében alkalma nyílt újra a hegyekbe menni. Én akkor már öthónapos terhes voltam Szulával. Állandóan becitáltak a rendőrségre, vallattak, hol van a férjem. 1947 júniusában az öthónapos csecsemővel együtt bebörtönöztek, többször kíméletlenül meg is kínoztak. Szeptemberben szabadon engedtek, de a városból el kellett költöznöm. Thesszalonikibe mentem, ahol a testvérem élt, gondoltam, így nyomomat vesztik. Hiába... S mintha mindez még nem lett volna elég: Szulám, kétéves korában, gyermekparalízisben megbetegedett. El lehet képzelni, hogy milyen helyzetben voltam.
- Egyedül, egy beteg kislánnyal mindennapos problémák, anyagi gondok közepette... Hogy bírtad?
- Nem az anyagi gondok voltak a legnyomasztóbbak. Még szülővárosomban, Szufliban, az elemi iskola hatodik osztályának elvégzése után munkába álltam a selyemtermelésben. A szövőmunka minden csínját-bínját megismertem. Thesszalonikiban a Jatropulosz szövőgyárban dolgoztam. Dolgos voltam, és ezt mindenki észrevette. így a jövedelmem is viszonylag jó volt. Ami kínzott, ami sehogy nem hagyott megnyugodni az volt, hogy a férjem sorsáról semmit nem tudtam.
- Ennyi éven át egymástól távol, információk nélkül, mikor azt sem tudtad, él-e egyáltalán a férjed, nem jutott eszedbe, hogy másként rendezd a sorsodat, esetleg máshoz kössed az életedet?
- Nem, erre soha nem gondoltam. Persze voltak jóakaróim, még a rokonok között is, akik mindenféle „jó tanáccsal” láttak el, erősítgették, hogy hiába várom a férjemet, mert megölték. Én mindig azt válaszoltam nekik, ahogyan az Istenben hiszek, ugyanúgy hiszek abban is, hogy Achilleász életben van, és találkozni fogunk.
- Achilleász kommunista volt, nem hitt Istenben. Hogy lehet, hogy a felesége, aki végig hű maradt hozzá, mélyen vallásos asszony?
- Amikor idekerültem, elmondtam neki, hogy én hiszek Istenben, és templomba is akarok járni. Ő azt felelte: természetesen járhatsz, ez a te személyes ügyed, meg nem tilthatom, de elkísérni se foglak. Megmutatta, hol van a Petőfi téri ortodox templom, de misére mindig egyedül jártam, ahogy most is. Néha Szulát elvittem magammal.
- Térjünk vissza a történetedre. Mikor és hogyan sikerült kapcsolatot teremtened a férjeddel?
- 1950-ben a titkosrendőrség embereinek látogatása után megkaptam az első levelet Achilleásztól. Kósza híreket már előbb is kaptam róla, a sebesüléséről, de semmi biztosat, semmi hiteleset nem tudtam. Ez a levél viszont személyesen tőle érkezett. Meggyőződhettem, hogy valóban él. Azonnal válaszoltam, képeket is küldtem magunkról. Leveleket váltottunk, nagyritkán postahivatalokból telefonbeszélgetéseket is folytattunk.
- Milyen érzéseket váltott ki benned az első levél?
- El se tudom mondani. Újra fellobbant bennem a szerelem, életre kaptak reményeim, mindenáron találkozni akartam a férjemmel. Megvalósíthatónak láttam az álmomat. Megkezdtem az utánjárásokat, éveken át jártam hivatalból hivatalba. Végül elérkezett a nagy nap... 1957. augusztus 7-én megérkeztünk Szulával Budapestre. Nagy, leírhatatlan öröm volt a találkozás férjemmel, akit tizenegy éve nem láttam. De nagy volt a keserűségem is, mert el kellett válnom szülőhazámtól, rokonaimtól, akkor úgy tűnt, véglegesen. Ilyen volt egész életem, a jó mellett mindig feltűnt valami rossz is.
- Milyenek voltak az első itteni benyomásaid?
- Vegyesek. Két bőrönddel, a legszükségesebb holmikkal érkeztem. Achilleásznak sem pénze, sem lakása nem volt. Egy hónapig Duludisz Vaszilisz barátunknál laktunk, aki befogadott minket kétszobás dohánygyári lakásának egyik helyiségébe. A második hónapot Lambrosz Kanakaridisz szobájában töltöttük, aki egy hónapra Bulgáriába utazott látogatóba. Két évig a második lépcsőház harmadik emeletén laktunk egy kisablakos szobában. Később, amikor Vaszilisz lakást kapott, visszaköltöztünk oda, ahol először vendégeskedtünk. 1959-ben itt született második gyermekünk, Dóra. Öt éven át laktunk két gyermekünkkel a dohánygyári szűk, hosszúkás kis szobában. Huszonkét család főzött egy közös konyhában, a mellékhelyiségek, WC-k, mosdók is közösek voltak. Ez nem is zavart annyira. Örültem, hogy tizenegy év után újra a férjemmel lehetek. Rengeteg nehézséggel kellett megküzdenünk. Alig egy hónappal a megérkezésem után már munkába álltam a Budapest Kötő Szövetkezetben, ahol több görög asszony is dolgozott. Itt nagy megbecsülésben volt részem, több kitüntetést is kaptam, még műhelyvezetővé is kineveztek. Huszonkét év után innen mentem nyugdíjba. De a munkát nem hagytam abba. Még 1962-ben sikerült egy szövetkezeti lakáshoz jutnunk a Dagály utcai lakótelepen. Ennek szűk kis gardróbfolyosóján egy géppel „kötőműhelyt“ alakítottunk ki. Itt dolgoztam még tizenegy évig, így tudtam lakást vásárolni második lányomnak. Achilleász súlyos beteg volt, 1964-ben leszázalékolták, előtte műszerész volt az Elektroakusztikai Gyárban. 1976-ban meghalt.
- Abban az időben intenzív politikai és társadalmi élet folyt a görög közösségben. Mennyire tudtál ebbe bekapcsolódni?
- Ennek is megvoltak a jó és rossz oldalai. A már régebben itt élő görögöknek más volt az érdeklődési körük, más problémák foglalkoztatták őket, mint engem, aki akkor érkeztem Görögországból. Persze, nagyon örültem, hogy több Szufliba való honfitársammal találkozhattam, régi iskolatársakkal, gyerekkori, ifjúkori ismerősökkel. Jó volt feleleveníteni a régi emlékeket. Tetszett az is, ahogyan a partizánélményeikről beszélgettek, de néha már sokalltam ezt a témát. A közös konyhánkban is jó társaság jött össze, erre még most is némi nosztalgiával gondolok. Kifejezetten nem tetszettek a pátosszal telített, ádáz gyűlölködéssel járó politikai viták. Az akkori visszásságok arra ösztönöztek, hogy tartsam ezektől távol magamat. Ha mondtam valamit Görögországról, akárcsak az ottani társadalombiztosításról, rögtön ferde szemmel néztek rám, és azt mondták, hogy ellenséges propagandát terjesztek. Ezért itt a pártba se léptem vissza.
- Az itteni görög közösségben a jóságodról vagy híres. Betegeket látogatsz otthonukban vagy a kórházban, ott vagy minden temetésen.
- Sajnos, ez nem pontosan igaz. Télen a nagy fagyok miatt két temetésen nem tudtam részt venni. Féltem a rossz lábam miatt. De leginkább az bánt, hogy nem voltam ott egyik legjobb barátnőm, Olympia Dimitriu fiának a temetésén, mivel sehonnan nem értesítettek. Pedig azt a fiút még a Dohánygyárból, gyermekkorából ismertem. Megöregedtem, és nagyon nehezen járok. De szeretem az embereket, hiszek abban, hogy a szeretet a legfontosabb, amit másoknak adhatunk. Kevesen maradtunk, segítenünk kell egymásnak, vigyáznunk kell egymásra.
- Mivel foglalkozol legszívesebben?
- Legjobban szeretek Görögországba utazgatni. Amióta megnyílt az út, szinte évente hazalátogatok. Először a rokonaimhoz jártunk, de mióta a közeli hozzátartozóim kihaltak, turistairodákkal utazom, esetleg barátokhoz megyek. Nagyon vonz a hazám. Csodálatos volt, amikor első látogatásom során, a ház udvarán, ahol laktunk, megpillantottam a babért, amivel az ételeket fűszereztük. Nem tudok betelni Görögországgal, minden alkalommal új és új csodákat fedezek fel. Idén is elutazom, a nyugdíjasok csoportjával. S amikor itthon vagyok? Legszívesebben a családommal foglalkozom. Imádok görög ételeket főzni a gyermekeimnek, az unokámnak. Olyan jó nézni az unokámat, ahogy a görög bablevest falja, s nyújtja a tányért az újabb adagért.
- Az unoka csak a bableves-evéssel jár a nagymama kedvébe?
- Ő az egyetlenem, a gyönyörűségem, mindenben jó hozzám. A bablevest csak azért említettem, mert legutóbb azzal kínáltam. Persze örülök annak, hogy imádja ételeinket. Most tizenhét éves, százkilencven centi magas, és negyvenhetes a lába.
- Viszontagságos, de gazdag és tartalmas életutat ismerhettünk meg a történetedből. Lenne valami summázó üzeneted számunkra?
- Igen. Éljünk boldogságban és szeretetben, törekedjünk minél többet segíteni egymáson, akárcsak egy kedves, vigasztaló szóval is. Mert életünk nagyon rövid.
(Megjelent Budapesten, a Kafenio c. folyóirat 1997/2-es számában.)
Marthari Malusza 1999-ben hunyt el Budapesten.
|
|