AZ ERŐS AKARAT AZ EGYETLEN KIÚT

Gyakran hallunk tanácsokat az erős akaratról, a kitartásról, a nehézségek elviseléséről, amikor kritikus helyzetbe kerülünk. Persze más, ha te adsz ilyen tanácsokat, és más, ha neked kell vagy kellene ezeket megfogadni.

Sokan, amikor szembesülnek a rosszal, a kritikus helyzettel, megzavarodnak, elfogadják helyzetük kilátástalanságát, nem hisznek a kilábalás lehetőségében, kétségbeesnek. Ezért örülünk, ha olyan emberekkel találkozunk, akik ilyen helyzetbe kerülve ellenállnak, mindent megtesznek azért, hogy visszaszerezzék legalább egy részét testi képességeiknek, amelyektől megfosztotta őket a sebesülés, a betegség, hogy aktívak maradjanak, hogy teljes életet éljenek, és ne legyenek mások terhére, még családjuknak is minél kevesebb gondot okozzanak. Ilyen ember Gularasz Mihalisz.

1978 óta vívja kétségbeesett küzdelmét a paralízissel, amelyet a krónikus gyulladás és sorvadás okozott a gerinccsigolyákban. Akkor jelentkeztek a betegség első tünetei, 1982-re mindkét lába megbénult, a szörnyű betegség örökre ágyhoz kötötté akarta tenni.

- Sokat szenvedtem életemben - kezdte beszélgetésünket Gularasz Mihalisz barátom, akit jól ismernek közösségünk tagjai. - Sokba került nekem ez a bénulás. Azt kérdezed, hogyan birkózom meg ezzel a helyzettel? Ha azt mondom, hogy nagyon nehezen, olyan mintha semmit se mondanék. Nehéz volt, amikor 1946-47-ben többször is megvertek a rendőrök, ennél is nehezebb volt, amikor a falanga nevű kínzást alkalmazták, vesszővel verték a talpamat, azt hittem, sose tudok lábra állni. Elviselhetetlennek tűnt a fájdalom, amikor egy golyó szétroncsolta a szememet. De mindezek nem is hasonlíthatók ahhoz a fájdalomhoz, amit immár húsz éve el kell viselnem a paralízis miatt. Ez megnyomorít. Látod, hogy vonszolom magamat. És ha mindez nem lett volna elég, most a feleségem Klári is... Egy éve megbetegedett szintén csigolyapanaszokkal, amelyek egyensúlyzavart idéztek elő. Három hónappal ezelőtt megoperálták, a nyaki csigolyákat csontátültetéssel és platina-beültetéssel erősítették meg, de még más műtéti beavatkozás is várható. Hozzám hasonlóan ő is nagyon nehezen mozog, de hiszem, hogy meggyógyul, az orvosok is azt ígérték.

- Ki gondoz titeket?

- Igyekszünk ellátni magunkat, de a gyerekeink Janisz és Eleni, meg a menyünk és a vejünk is sokat segítenek. Rendszeresen meglátogatnak, bevásárolnak, takarítanak, rendbe teszik a dolgainkat. Hétköznapokra előfizetünk egy közétkeztetési konyhán, ahonnan házhoz szállítják az ebédünket, szombat - vasárnapra ketten nekigyürkőzünk, hogy készítsünk valami „hazait”, amit nagyon szeretünk.

- Mint látom, önbizalmadat szerencsére nem veszítetted el, tervezed a holnapot, gondoskodsz családod sorsáról, érdeklődsz a körülötted folyó események iránt. Mi a titka az erődnek?

- Nem könnyen találtam meg a módját, hogy ne adjam át magamat a kétségbeesésnek, amelybe a betegség taszított. Az erős akaraton kívül segítségemre volt az akkor még egészséges feleségem meg a gyermekeim gondoskodása és szeretete. Tudod, hogy nagyon mozgékony, eleven és nyugtalan ember voltam. Az élet tett ilyenné, hiszen sose volt kíméletes velem. A szüleim nem voltak gazdagok, hétéves koromban meghalt az anyám. A harmadik osztályt befejezve elmentem kispásztornak a kecskékhez. így volt ez akkoriban, már gyerekkorban megkezdtük a munkát, az élet küzdelmeit. Ez a gyerekkor meg a későbbi részvételem a mozgalomban megkeményítettek, ellenállóvá tettek. A betegségem első időszakában azt mondtam magamnak: Mihalisz, ne hagyd magad, ne ragadj az ágyhoz! Mozogj, fáradozz, edződj, gyújtsd össze a megmaradt erődet, hogy hasznossá tedd magad, hiszen a tudomány nem tud többet segíteni neked. És ez sikerült. Mondhatod, hogy nehezen vonszolom a lábamat, igen ám, de létezem, sok mindent meg tudok csinálni. Nem akarok senkinek a terhére lenni. Lelkileg nem győzött le a betegség, megtartottam egyensúlyomat. Titok nem létezik, és ha mégis, akkor az erős akarat, ragaszkodás az élethez, ez a kiút a kétségbeesésből, a kiábrándultságból.

- Barátok, ismerősök látogatnak-e hozzátok?

- Ritkán. Sokan már véglegesen elmentek, mások messze élnek, megöregedtek, betegek, nehezen mozdulnak. Hárman-négyen még rendszeresen járnak, újságokat hoznak, fecsegünk a régi dolgokról.

- Abból, amit elmondtál, látszik, hogy az életed, a történeted nem mindennapi. Mit szólnál, ha beszélgetésünket a Kafenio olvasói elé tárnánk?

- Nem hiszem, hogy valami újat, érdekeset tudnék mondani a folyóirat olvasóinak. Mi, itteni görögök jól ismerjük egymást. Elég annyit mondanom, hogy 70 éves vagyok, gyerek voltam, amikor elkezdődött a háború, fiatal voltam az ellenállás időszakában, tagja voltam a demokratikus hadseregnek, egyszer-kétszer megsebesültem, emigrációba kerültem, és itt áll előtted bármelyik korombeli honfitársam portréja.

- Ez igaz, mégis mindenki magával hordja személyes történeteit, élettapasztalatait, másként reagál különböző eseményekre, jelenségekre. Már csak az a tény, hogy egyszerre élsz Magyarországon és Görögországban, önmagában is érdekes.

- Ha már elkezdtük, és nem tartod unalmasnak, folytassuk. 1928-ban születtem Pieria megyében, Szent Pandeleimonasz községben, Janisz és Eleni családjában. Falunk a tengerszint felett 600 méteres magasságban, mintegy 6 kilométerre a tengerparttól található. Hegyi falu, régebben 1200 lakosa volt, és két másik falu is alakult belőle. Amikor megépítették a vasutat, sok falumbeli telepedett le Platomonasznál. A hatvanas évek közepén a nagy esőzések és áradások miatt sok ház tönkrement. Akkor többen a tengerpartra költöztek, és megalapították Neo (új) Pandeleimonasz falut, nem messze a történelmi Bástyától, ahova a monda szerint még az olimposzi istenek is lejártak fürödni. Éppen abban az időben indult meg a turizmus erőteljes fejlődése. De a régi falut se hagyták el teljesen. Sőt, mostanában helyiek és idegenek hagyományos stílusban felújítják a régi házakat, és itt nyaralnak, vagy töltik a hétvégeket.

- Kanyarodjunk vissza az időben, mesélj valamit a gyerekkorodról!

- Hatan voltunk testvérek, öt lány mellett én voltam az egyetlen fiú. Anyám 1935-ben meghalt, apám egyedül nevelt minket. írni-olvasni nem tudott (ahogy a többi falubeli sem), de eszes, szorgos és nagyon jó ember volt. 1964-ben halt meg hetvennégy éves korában azzal a bánattal, hogy nem sikerült viszontlátnunk egymást. Mint egyetlen fiú a családban, a kecskékkel foglalkoztam. A meglévő kis földünkön megtermeltük az egész évi szükségletünket búzából, kukoricából és babból. A földeken többnyire nővéreim dolgoztak. Jól éltünk, szeretetben, derűben. De jött a háború, a megszállás, az ismert szomorú következményekkel.

- A te sorsod hogy alakult ezt követően?

- A mi falunk is aktívan bekapcsolódott a fasiszta megszállók és helyi kiszolgálóik elleni harcba. A faluban és a környező területeken már 1942-ben fegyveres összecsapások törtek ki, majd kiterebélyesedett az ELASZ (felszabadító hadsereg) tevékenysége. Még szinte gyerek voltam, nem értettem a politikához, de előttem is világos volt, ki az ellenség, kik a mieink. 1943-ban még egyértelműbbé vált, amikor unokatestvéremet Mihaliszt a kozani Imerában kivégezték a GKP megyei bizottságának hét tagjával együtt. 1944-ben csatlakoztam az EPON ifjúsági szervezethez, de különösebb feladatot nem kaptam, inkább csak a dolgommal, a kecskékkel foglalkoztam. A varkizai egyezmény és az ELASZ lefegyverzése után, amikor megkezdődött az ellenállás harcosainak üldözése, sokan kerestek menedéket a falunk körüli hegyekben. 1946 márciusában lezajlott területünkön a polgárháború első csatája, amelyet aztán több is követett. Egy ilyen csata után elfogtak, és nagyon csúnyán megvertek Micu fegyveresei.

- Ki volt ő?

- Ugyanarról a hóhérról van szó, aki 1963-ban Thesszalonikiben részt vett az olimpikon és békeharcos Grigorisz Lambrakisz meggyilkolásában. Az üldöztetés idején egy csapat parancsnoka volt a mi területünkön. Az emberei többször is megvertek, egyszer még a falanga kínzást is alkalmazták. Ez után a kínszenvedés után megesküdtem, hogy többé nem fogok a kezükbe kerülni. 1948 februárjában beálltam a partizánokhoz, a Demokratikus Hadsereg Grammosz hegységben állomásozó 103. ezredének 2. zászlóaljához. A nevezetes grammoszi hadműveletek során megsebesültem, egy golyó eltalálta a szememet. Albániába vittek kórházba, de 1949 februárjában egy szemmel visszatértem ugyanahhoz a zászlóaljhoz. Részese lehettem annak az offenzívának, amellyel visszafoglaltuk Grammosz legjelentősebb részét. Ismét megsebesültem, Koricába vittek kórházba, de néhány hetes ápolás után visszakerültem a Grammoszba, és harcoltam a végleges visszavonulásig. A visszavonuláskor egy kisebb csapattal leszakadtunk, s csak sok megpróbáltatás után sikerült átjutnunk Albániába.

- Hogyan kerültél Magyarországra?

- Albániában egy szemészorvos, a volt ciprusi elnök, Papavasziliu Jorgosz édesapja megvizsgált, és az ő javaslata alapján küldtek több honfitársammal együtt Magyarországra. 1949 novemberében érkeztem Budapestre. 1950 januárjában a Vas utcai kórházban megoperáltak, a seb begyógyulása után beültettek egy üvegszemet, amit még ma is „hordok”. Az év áprilisában kezdtem dolgozni a Váci úti hajógyárban. Kétéves ipari tanulói iskola elvégzése után szerszámkészítői oklevelet szereztem. Három gyárban dolgoztam, a magyar munkatársak mindenütt szeretettel fogadtak. Munka mellett levizsgáztam az általános iskola nyolcadik osztályából, és a szakérettségi tanfolyamot is elvégeztem. Jó munkámért többször kitüntettek Kiváló Dolgozó oklevéllel és jelvénnyel. Tevékeny részt vállaltam a görög közösség életében is. Ifjúsági titkár voltam, majd az Egyesület XI. kerületi szekciójának elnökévé választottak. 1982-ben betegségem miatt nyugdíjba mentem, azóta a görög közösség életét is inkább csak kívülről követem. Érdeklődéssel olvasom az Enimerotiko Deltiót, a Kafeniót, nézem a TV Rondó című adását, s a budapesti rádió görög nyelvű adását is hallgatom. Gyerekeimtől és barátaimtól is kapok információkat. Őszintén örülök a fiatal káderek sikereinek, gratulálok nekik. Örülök, mert műveltek, megvan bennük a szándék, hogy tegyenek valamit a görögség fennmaradásáért. Ha valami esetleg nem sikerül, szomorkodom, hiszen segíteni sajnos nem tudok.

- Miképpen alakult a családi életed?

- 1959-ben házasodtunk össze Klárival, ő magyar. Munkás- fiatal volt, mint én is. Két gyermekünk született: 1960-ban Janisz, aki apám nevét örökölte, majd 1965-ben Eleni, akinek anyám nevét adtuk. Janisz elvégezte a budapesti Közgazdasági Egyetemet, és most számítástechnikai programozóként dolgozik. Eleni a Kereskedelmi Főiskolát végezte el, és az Agrobanknál dolgozik. Janisztól két gyönyörű unokám van, a nagyobbik három-, a kisebbik egyéves. Nagyon szépek, imádnivalók. Boldogok vagyunk, hogy mindkét gyermekünk sikeres, rendezett anyagi és családi körülmények között él.

- Mikor látogattál először Görögországba, és hogyan fogadtak a faluban az emberek?

- 1976-ban, huszonnyolc év elteltével. Nemcsak rokonaim, testvéreim, hanem az egész község szeretettel és meghatottsággal fogadott. Az emberek nyolcvan százalékát megismertem, és ők is emlékeztek rám. Őszintén örültek, hogy újra láthatnak. A mi falunk aktívan részt vett a haza szabadságáért folyó harcokban. A görög-olasz háborúban, a nemzeti ellenállásban és a polgárháborúban hatvan falubelim áldozta életét. Közülük negyvenkét ember esett el a polgárháborúban 1946 - 50 között. Örültek azért is, mert sok más honfitársam élt kényszerű száműzetésben, és látogatásommal felébredt a remény a rég várt viszontlátásokhoz. Másodszor 1984-ben látogattam haza, ekkor már így, betegen. Voltam otthon 85-ben, 87-ben, 89-ben, és 1991 óta minden nyarat ott töltök.

- Tehát te itt is, Görögországban is élsz, valójában két hazád és két állampolgárságod van.

- Két hazám és egy állampolgárságom - javít ki. - Egyszerű és természetes az egész, így hozta az élet. Feleségem Magyar- országon született, itt nőtt fel, gyermekeim szintén Magyarországon születtek, és váltak felnőtté. Én magam Görögországban születtem, de életem legnagyobb részét itt töltöttem. Ez azt jelenti, hogy van két nyelvünk, kétféle kultúránk, szokásaink, azaz két hazánk van, és egyaránt szeretjük mind a kettőt. Állampolgárságom viszont csak görög van. Mert éppen akkor betegedtem meg, amikor be akartam nyújtani a kérelmemet, hogy megkaphassam a magyar állampolgárságot is. Akkor sem testileg, sem lelkileg nem volt bennem erő, hogy belevágjak a meglehetősen bonyolult procedúrába. Ez a válaszom kérdésed egyik részére. A másik tényező pedig az, hogy kis örökségemből felépítettem egy házat Platomonaszban. Amikor elkezdődik a turistaszezon, gyerekeim betesznek a kocsiba, és elvisznek az ottani házunkba, ősszel pedig hazahoznak ide Budapestre. A szemem elvesztése miatt Thesszalonikiben az illetékes orvosi bizottság megvizsgált, hadirokkanttá nyilvánítottak, és jelenleg 65 000 drachmás hadirokkantsági nyugdíjat kapok. Házunk két-három szobáját turistáknak adjuk ki. Télen itt élünk Budapesten a munkánkkal szerzett nyugdíjunkból, nyáron pedig Görögországban a rokkantsági nyugdíjból és házunk jövedelméből.

- De hát a lakáskiadás sok munkát követel. Amilyen helyzetben vagytok, hogy tudjátok kiszolgálni a vendégeket?

- Amíg Klári egészséges volt, ez nem jelentett gondot, meg tudtunk felelni a követelményeknek. Most nehezebb lesz, de majd megtaláljuk a módját. Vannak rokonaink és barátaink. Ha már sikerült felépíteni a házat, lehetőséget kell találni, hogy hasznát lássuk, ahogy illik. Megmondtam, hogy nem adom meg magamat a bénulásnak. Elhatároztam, hogy ilyen helyzetben is teljes, boldog életet akarok élni. A feleségem is így gondolkodik. Gyermekeink, unokáink is biztatást adnak, ebben is erősítik akaratunkat.

- Azt mondtad, hogy csak a szemed miatt kaptál hadirokkantsági nyugdíjat. A bénultságot nem vették figyelembe, nem látták, milyen állapotban van a lábad?

- Amikor megkaptam az értesítést, hogy jelenjek meg az orvosi bizottság előtt, a rokonaim kocsival vittek Thesszalonikibe. Mivel nem tudtam felmenni a székházba, az orvosi bizottság jött le a kocsihoz, és ott vizsgáltak meg. Megkérdezték, hogy miért nem írtam be a kérvénybe, hogy paralízisem van. Megmondtam, hogy a bénulásom nincs összefüggésben a sebesülésemmel, és ennyiben maradtunk. Nagy erkölcsi elégtételt éreztem azért, hogy az állam végre elismerte áldozataimat, harcaimat a hazáért, nem is annyira az összeg érdekelt. Nagyon sajnálom, hogy harcostársaim nagy részének, akik Magyarországon és más országban élnek, még mindig nem sikerült megkapni a hadirokkantsági nyugdíjat, amely a görög Parlament által hozott törvény alapján jár nekik. De ha jól értem, amit a sajtóban olvasok, hinni szeretném, hogy hamarosan megoldódik ez a probléma, és betartják a vonatkozó törvényeket. Sajnálatos és hihetetlen dolog, hogy ennyi éven át tart a jogsértő igazságtalanság velük szemben. A legnagyobb baj, hogy az idő múlásával egyre fogyatkozunk mi, a polgárháború rokkantjai, hogy az ellenállás harcosait ne is említsem. Ezért is remélem és hiszem, hogy a görög állam hamarosan megoldja ezt a kérdést.

(Megjelent a Kafenio c. folyóirat 1998/2. számában,Budapesten.)