EMBERIESSÉG ÉS SZOLIDARITÁS

Görög közösségünkben van néhány „nyugtalan” öreg, akik mindig úton vannak, szaladnak, telefonálnak, segítik az embereket problémáik megoldásában, betegeket, rokkantakat látogatnak, hogy mondjanak nekik egy vigasztaló szót, vigyenek számukra egy könyvet vagy újságot. Zianosz Thanaszisz egyike ezeknek a honfitársainknak. Ő az, aki talán mindenkinél jobban tudja, ki betegedett meg, hol lakik, melyik kórházban fekszik, mire lenne szüksége. Igyekszik segíteni, amennyire tud, és amikor nem tud, akkor kezd telefonálgatni, mozgósítja az ismerősöket, barátokat, ha kell, még a hatóságokat is. Amikor azt látja, hogy falakba ütközik, akkor se hátrál, mert - mint mondja - az igazságnak és emberségnek nincsenek korlátai. Bizottságokat szervez, kérelmeket fogalmaz hadirokkantságért, leveleket irogat, döngeti a kapukat még akkor is, amikor tisztában van, hogy ezzel egyeseket zavar.

Kérdem, honnan ered ez a határtalan kitartás, az erős akarat, hogy másokra is rákényszerítse az igazát és az emberséget. Mi a mozgatórugója e sokszor kétségbeejtő erőfeszítéseknek, hogy segítse embertársait, hogy jobbá, elviselhetőbbé tegye életüket?

- Szerintem az ilyenfajta magatartás többé-kevésbé mindnyájunkat áthat. Mindenkiben megvannak a szeretet, az együttérzés, a szolidaritás, az igazságosság örök tulajdonságai, érzései. Csak fel kell ébreszteni őket, és megfelelően életben kell tartani.

- Tebenned hogyan születtek ezek a tulajdonságok?

- Azt teszem, amit bárki tenne a helyemben. Maga az élet, a körülmények hozzák felszínre ezeket az emberi tulajdonságokat. Amikor látod, hogy valaki mennyire szenved, vagy milyen igazságtalanság éri, természetesen igyekszel segíteni.

- Ez így túl általános. Személy szerint nálad hogyan jelentkeztek ezek az erények, ki vagy mi nevelt erre?

- Maga az élet, a szüleim, a hely, ahol születtem, ahol a fiatalságomat töltöttem, az iskola, a környezet és mindaz, amit átéltem. A Grevena megyei Trikokia faluban születtem, és ott nőttem fel Haszia zord hegyeinek a központjában. Ez így önmagában is sok mindent elmond, hiszen ismeretes, milyen viszontagságos, kemény volt errefelé a megélhetés. Hasziának hosszú évszázados forradalmi tradíciói vannak. Ez nem véletlen. Gyermekkorunktól kezdve szenvedő alanyai voltunk a megélhetésért folytatott küzdelemnek, a megpróbáltatásoknak. Apám és anyám, akik öt gyermeket neveltek, nem tartoztak a falu legszegényebb családjai közé. Mégis csak 14 éves koromra, 1941-ben volt először cipő a lábamon. Ehhez is úgy jutottam, hogy a bátyám hozta egy laktanyából, amelyet elhagytak az angolok. Mint a többi falubeli, egy puskát is hozott, hiszen minden arról árulkodott, hogy hamarosan szükség lesz rá a megszállók kiűzéséhez. Nálunk mindenki saruban járt, és bármilyen keményen dolgoztunk, sose volt elég az ennivalónk. Amiből több volt, az a szeretet, egymás segítése és az együttérzés. Szerették, segítették egymást a falumbeliek. Emlékszem, mikor a megszállás idején elkezdődött a nagy éhínség, csoportokba verődve jártak az emberek, öregek, gyerekek, férfiak és asszonyok az ország különböző városaiból és a megszállók által kifosztott falvakból koldulni, illetve eladni amijük volt, akár egy darab kenyérért. Az anyám, ahogy a falu többi lakói is, adott nekik, sajnáltuk őket, bár mindenki tisztában volt azzal, hogy ugyanez a sors vár ránk is. Ez valóban nem késett soká. Akkor még jobban megtanultuk, mit jelent a szolidaritás, egymás segítése. Még inkább megértettük, amikor nálunk is megalakultak a Nemzeti Ellenállás szervezetei, az EAM, EPON, a Nemzeti Szolidaritás és az ELASZ, Nemzeti Népi Felszabadító Hadsereg. (Egy ideig a falunkban állomásozott az itteni közösségünkben is jól ismert néhai Kondozisz Anesztisz, Akritasznak a zászlóalja.) Micsoda élet, micsoda lelkesedés volt akkor a faluban! Egység, hit a szabadság összemberi ideáljában, a demokráciában, a nemzeti egyetértésben, a szolidaritásban. Mindezek a szervezetek ebben a szellemben neveltek minket, de a párt is, amely a nemzeti ellenállás élén állt, és amelynek már fiatalon a tagjai közé álltam. Ezekkel az ideálokkal, a szolidaritás és az egymásrautaltság szellemében éltem át életem legzordabb, mégis legemlékezetesebb időszakát az 1946-49-es polgárháborút mint a Demokratikus Hadsereg katonája. Szolidaritás, kölcsönös segítség és szeretet nélkül ki tudta volna kibírni e nagy harc emberfeletti megpróbáltatásait? Elfárasztlak barátom, de szeretném, ha jól megértenéd, amit mondok a szeretet, a szolidaritás és az ehhez hasonló emberi értékek gyökeréről, amelyek évezredeken át tartják életben az emberiséget.

- Nem fáraszt, inkább nagyon érdekel, amit mondasz. Mégis azt szeretném kérdezni, hogy az ember, aki át van hatva e nemes tulajdonságokkal, aki mindig az élvonalban van, szalad, fáradozik, sokszor az életét kockáztatja, hogy harcostársait, embertársait megsegítse, amikor hasonló nehéz helyzetbe kerül, visszakapja-e, amit adott? Te magad érezted-e mások részéről ezeket a szép érzelmeket?

- Igen, nem is egyszer. Több ízben ismerős és ismeretlen harcostársaim mentettek meg a haláltól. Ahányszor megsebesültem, mindig meleg gondoskodásban volt részem, érezhettem, mit jelent a szeretet, a gyengédség.

- Sokan azt mondják, hogy már elmúltak azok az idők, amikor veszélyek árnyékában éltünk. Akkor mindenki tudta, hogyha ma én segítek neked, holnap nekem lehet szükségem a te segítségedre. De mostanában, a békés időben is találkoztál ilyen megnyilvánulásokkal, hasonló törődéssel?

- Ezeket az érzéseket az ember nem azért nyilvánítja ki, mert viszonzást vár, az ilyen cselekedetek szinte ösztönösek. De hogy a kérdésedre válaszoljak: igen. Sok kellemes élményt őrzök arról az időről, amikor meggyógyultam, kijöttem a kórházból, és dolgozni kezdtem. Munkatársaim sokat segítettek akkor. Támogattak később is, amikor megnősültem és próbáltam jobb életkörülményeket teremteni három gyermekemnek. Segítettek, ösztönöztek, amikor szakmát tanultam, és akkor is, amikor általános műveltségemet igyekeztem gyarapítani. Különben te is tudod, többször jártál a GANZ Villamossági Műveknél, ahol dolgoztam, hogy milyen szeretetben és egyetértésben éltünk ott mi munkások. Még most nyugdíjasként is hetente találkozunk, beszélgetünk, ha valakinek szüksége van valamire, segítünk, mint régen.

- Te magad mikor érezted a vigasztalás és a megértés szükségességét?

- Nagyon sokszor. Különösképpen, amikor elveszítettem Tomi fiamat, és nemrég, amikor meghalt Eleni, a feleségem. Minden vigasztaló szó meghatott, jólesett, azt sugallta, hogy nem vagyok egyedül. Feleségem temetése után, mikor kórházba kerültem, vártam a látogatókat, és jöttek is sokan, mindennap. Sajnáltam azokat a betegtársaimat, akiknél nem jártak látogatók. Rossz érzés lehetett ez számukra.

- Legutóbb mikor voltál beteglátogatáson?

- Tegnapelőtt jártam a városban, és eszembe jutott, hogy arrafelé lakik a barátom, Lehudisz Arisztarchosz, Karafotiasz, görög közösségünk ismert és kedvelt tagja. Tudtam, hogy régóta beteg. Fiai nagyon jól gondozzák, mégis amikor meglátott, nagyon meghatódott és örült. Én is örültem, de el is szomorított, hogy ilyen betegnek látom ezt a jólelkű embert, akit szép termetéért is csodáltunk.

- Amióta ismerlek, közösségünk egyik legaktívabb tagja vagy, és ezt önzetlenül, nem karrierizmusból vagy személyes érdekből teszed. Nyugodtan állíthatom ezt, hiszen életed legmagasabb tisztségét, az Egyesület elnökhelyettesi megbízatását is csak nagy rábeszélés­re vállaltad három évvel ezelőtt, ráadásul mindössze egy évre. Bár tagja voltál az első budapesti és országos önkormányzatnak, 1998-ban mégse akartad jelöltetni magadat, és csak nagy nehezen lehetett rávenni, hogy indulj a választásokon. Mostanában néha úgy érzem, hogy nem vagy az a régi, lelkes és fáradhatatlan Thanaszisz. Mivel magyarázod ezt?

- Lehet, hogy igazad van. De ne felejtsd, hogy az utóbbi években több nagy csapás ért. Fiam és más rokonaim halála után Eleni, a feleségem is gyógyíthatatlanul megbetegedett, és tavaly őt is véglegesen elveszítettem. Betegsége alatt arra gondoltam, abbahagyom társadalmi tevékenységemet, hogy állandóan mellette lehessek. Én magam se voltam egészséges. Feleségem halála után sokáig feküdtem kórházban, aztán otthon is. Meg hát idősebb is lettem. Aztán itt vannak a lányaim Éva és Evangelia, vejeim és imádott unokáim Ifigénia, Elektra, Jannisz, Alexandra és Péter. Örülni akarok nekik, gyakrabban akarom látni őket. Azt is elhittem, hogy lassúbb lettem a szervezeti munkára. Az, hogy végül jelöltettem magamat az önkormányzatba, azért történt, mert néhány jó barátom ragaszkodott hozzá, meggyőztek, hogy mégse vagyok olyan öreg, és szükség van még a munkámra.

- És te, másfél évvel a megválasztásod után hogy látod, tényleg szükség van a munkádra az önkormányzatban?

- Azt hiszem, igen. Szükség van ránk, idősebbekre, mert több évtizedes szervezeti és politikai tapasztalattal rendelkezünk. Talán nem olyan aktívan, mint régen, de tudok még dolgozni, és dolgozom is. Tagja vagyok a Görög Országos Önkormányzat pénzügyi ellenőrző bizottságának, és más feladatokat is teljesítek. Nem mondom, hogy túlterhelnek munkával, mert a munka nehezét a fiatalok végzik, és ez így természetes és örvendetes is. Új erők kapcsolódtak be az önkormányzatokba. Ahogy tapasztalhatjuk, végre elcsendesedtek a belviszályok is, amelyek több mint négy éven át meghasonlást idéztek elő közösségünkben. Önkormányzataink helyes politikájának köszönhető, hogy mára összehasonlíthatatlanul jobb körülmények alakultak ki nemzeti identitásunk megőrzésére, tevékenységünk továbbfejlesztésére. Ez inspirál, serkentőleg hat munkámra, sőt közérzetemre is.

(Megjelent a Kafenio c. folyóirat 2000/1. számában, Budapesten.)