A GYERMEKSEBÉSZ

Dr. Ziszi Kleoniki az első itt végzett három görög orvosnő egyike. Alacsony növésű, fiatalosan hajlékony és fürge,· mozgású. Szeme csillog, mint a szikra. Jóságos, kedves arca tükrözi a beszélgetőpartner iránti élénk érdeklődést. Kérdései lakonikusak, de lényegbevágóak, válaszai világosak. Amikor a kórterembe lép, kis betegei szeretettel, mosolyogva fogadják. Mindenkitől kérdez valamit, mindenkihez van egy-két kedves szava. Simogatása anyaian gyengéd és szeretetteljes, még a fájdalmat is csillapítja. így látják őt kis paciensei és szüleik, akik hosszabb, rövidebb időre közelebbről is megismerhették. És így látják orvoskollégái, a Bethesda Gyermekkórház dolgozói, akik egy évvel ezelőtt ünnepélyesen, meghatódottan búcsúztatták a 35 évi szolgálat után nyugdíjba vonuló doktornőt. Persze a búcsú csak szimbolikus volt, hiszen továbbra is ugyanott folytatja gyógyító tevékenységét, bár most már csak hetente három napot tölt a kórházban. Mikor felkértük, hogy legyen a Kafenio interjúsorozatának szereplője, igyekezett elhárítani szándékunkat.

- Valójában semmi különöset nem tudok mondani magamról. Mi, szinte mindnyájan ugyanannak a sorsnak a gyermekei vagyunk. Gyermekkorunktól kezdve átéltük a csapásokat, kínokat, a háborúk borzalmait. Egy életen át hordjuk magunkban azokat a leírhatatlan rettenetes emlékeket, amelyeknek bizonyára meghatározó szerepük volt nemcsak jellemünk formálásában, hanem egész pályafutásunkban.

- Kezdjük talán az elején! Mikor, honnan indultál, és milyen gyermekkori emlékeid vannak?

- Disztrato községben születtem, Jorgosz és Szterjani Ziszi családjában. A Szmolikasz hegy lábánál fekvő falum szép és híres volt. Apám, a többi falubeli férfival együtt fakitermelésen dolgozott, messze az erdőségekben. Anyám korán árvaságra jutott, így egész fiatalon szolgálónak állt egy családnál Kardica városban. Okos, nyílt szemű kislány volt, ahogy mondják, mégis írástudatlan maradt, ahogyan akkoriban a hasonló sorsú emberek általában. De a városban jobban megismerte az életet, és így született az elhatározása, hogy ha férjhez megy, és gyerekei lesznek, mindegyiket taníttatni fogja. Apámmal valóban szép ötgyermekes családot alapítottak, mind az öt gyermekük lány lett. Egyik húgom kisgyermekként, még a megszállás idején meghalt. Mai tudásom alapján úgy gondolom vakbélben halhatott meg, de akkoriban ott nem voltak orvosok, akik megmenthették volna. Szüleimmel és testvéreimmel szeretetben és harmóniában éltünk. Anyám gyakran beszélt nekünk az elhatározásáról. Azt szerette volna, ha Zoica varrónő lesz, Roido meg én tanítónők. Periszteráról nem beszélt, mert ő akkor még nagyon kicsi volt.

- És mindebből mi valósult meg?

- Szinte semmi. A sorscsapások egymást követték. Megkezdődött a háború, a megszállás, az üldöztetések, a terror, az éhség és a többi borzalmak. Emlékszem, amikor a férfiakat az olaszok összeterelték az iskolába, és rettenetesen megkínozták őket. Anyukám és a nagymamám egy pokrócba csavarva, eszméletlen állapotban hozta haza apámat, aki a kínzásoktól egy életre elveszítette a hallását. Egy másik felejthetetlen emlékem a lángokhoz kapcsolódik, amikor a német fasiszták felgyújtották a falunkat. Semmink se maradt. Érthető, hogy mindenki epekedve és nagy bizalommal várta a felszabadulást.

- Eljött?

- Csak rövid időre, szinte észrevétlenül, aztán megint eltűnt. Akkoriban sűrűn hallottam beszélgetni szüléimét a szakszervezetről és más politikai szervezetekről, ezekből megértettem, hogy apám szervezett munkás volt. Emlékszem az 1946-os választások előkészületeire. A légkört bizakodás jellemezte, de jelen volt a félelem és aggodalom, nem is alaptalanul. Röviddel a választások után apámat letartóztatták. Láttuk, ahogy öt-hat társával együtt a fakitermelésből a faluba hozták és bezárták a cipész pincéjébe. Úgy megkínozták őket, hogy az egész falu hangos volt a jajgatásuktól. A falunkban állomásozott egy hírhedt terrorista, a hóhér, ahogy a falubeliek nevezték. Nekem, mint kisgyereknek megengedték, hogy vizet vihessek a letartóztatottaknak, nem gyanakodtak, hogy a kinti világ híreit is elviszem nekik. Egyik nap nem ismertem meg az apukámat, arca a veréstől megkékült, megdagadt, teljesen eltorzult. Éjjel-nappal kínozták őket, hogy információkat szerezzenek tőlük a partizánok mozgásáról. Mikor rájöttek, hogy minden próbálkozásuk hiábavaló, kiengedték őket, de nem sokkal később apámat újra letartóztatták és bebörtönözték, majd 1949-ben kivégezték. Ezt én már csak itt Magyarországon 1951-ben véletlenül tudtam meg. Ekkor jutott tudomásomra az is, hogy még 1948-ban, egy hónappal azután, hogy a görög-albán határnál elváltunk egymástól, édesanyám a falu közelében, egy bombázáskor súlyosan megsérült, és sérüléseibe belehalt. Négyéves imádott kishúgunkat nagybátyánk fogadta magához. Ezek a hírek nagyon lesújtottak engem és nővéreimet is, alig tudtunk magunkhoz térni a fájdalomtól.

- Mikor hagytátok el a falut, és mit mondták el nektek, miért kell eljönnötök?

- A mi falunk olyan helyen állt, ahol rendszeresek voltak az összecsapások a Demokratikus Hadsereg és a kormánycsapatok között. Valóban az életünk volt veszélyben. Ezért minden szülő örült, amikor meghallotta, hogy lehetőség van arra, hogy néhány hónapra, amíg a zivataros állapotok véget nem érnek, Albániába menjünk. Mivel akkor, 1948 elején várható volt a harcok és a bombázások további fokozódása, édesanyám úgy döntött, hogy Zoicát, Roidot és engem a falu mintegy kilencven gyerekével együtt Albániába küld. Perisztera még csak négyéves volt, ezért őt otthon tartotta.

- Milyen volt az elválás a falutól, a szülőktől?

- Bár azt hittük, hogy csak rövid időre megyünk el, mégis nehéz, nagyon nehéz volt az elválás. Az asszonyok, köztük édesanyám is egészen az albán határig kísértek minket. Öt napon át gyalogoltunk egyik hegyről a másikra. Mikor anyukámnak vissza kellett fordulnia nem sírt, hiszen kemény és kitartó asszony volt. Mi csak néztünk utána Zoica szoknyájába kapaszkodva, ahogy megy a szemben lévő hegyoldalon, és folyt a könnyünk. Mintha tudtuk volna, hogy egy hónap múlva véglegesen elveszítjük, és kishúgunk egyedül maradva anyánk fiatalkori sorsára jut. így is történt, Perisztera gyerekkorától Athénben cselédeskedett.

- Mikor keltetek át a határon, és hogyan fogadtak Albániában?

- Április 6-án este a minket kísérő partizánok a határon átadtak bennünket az albán katonáknak. Csoportokra osztották a gyerekeket, a mi csoportunk felelőse a 15 éves Zoica nővérem lett. Kaptunk lekváros kenyeret, majd teherautókra raktak, és elindultunk Korica város felé. Akkor láttam életemben először autót. Koricában ideiglenesen családoknál helyeztek el bennünket. Zoicával egy olyan családhoz kerültünk, ahol egyáltalán nem volt rokonszenves a háziasszony. Mintha nem lett volna elég az elválás fájdalma, még kérdezgetett is, hogy miért kellett otthagyni szüleinket. Roido két unokatestvéremmel egy pedagóguscsaládhoz került, akik nagyon rokonszenves emberek voltak. Szerencsére csak tizenöt napig voltunk itt, aztán továbbvittek minket Avlonába. Itt jobb volt, mert egy gyermekotthonban helyeztek el minket, ahol együtt lehettünk, és a személyzet is rendesen gondoskodott rólunk. Tanulhattunk is, de csak első és második osztályt indítottak. Otthon már harmadikos voltam, de itt csak azért, hogy iskolába járhassak, a második osztályba iratkoz­tam. Ott találkoztam két gyerekkel egy szomszédos faluból, akiknek az apját gyakran láttam a cipész pincéjében, bele is halt a kínzásokba, és a mi falunkban temették el. Vajon ők megtudták-e, mi történt az édesapjukkal, vagy úgy jártak, mint én, mikor hosszú évek múltán is hiába érdeklődtem apám barátainál, mi is történt vele. Kilenc hónapig voltunk Avlonában, s egyre nyugtalanabbak lettünk. Sírtunk, szomorkodtunk, néhány fiú még szökést is megkísérelt. Később megértettük, hogy a dolgok nem olyan egyszerűek, a harc tovább folytatódik.

- Albániából Magyarországra jöttetek?

- Igen. Avlonai tartózkodásunk kilencedik hónapjában ismét teherautókra, majd vonatra raktak minket, és Jugoszlávián keresztül érkeztünk Magyarországra. Ez 1948 karácsonya volt. Szerencsére testvéreimmel egy vagonba kerültünk, így együtt érkeztünk meg. Máskülönben még az is megtörténhetett volna, hogy különböző országokba visznek. Budapesten alapos fertőtlenítés után ideiglenesen a Mátyás Laktanyában szállásoltak el minket. Élénken emlékszem a hatalmas hodályokra, amelyekben legalább húsz ágy volt, s mindegyikben annyi gyerek, ahány csak elfért az ágyakon. Emlékszem még egy fehér fityulás nővérre, aki egy nagy doboz cukorkával járt körbe-körbe, és azt osztogatta. Amikor a folyosókat mosták, nem lehetett járkálni. Egy éles hangú takarítónő mindig azt kiabálta: nem szabad, nem szabad, ezért a „Nemszabad” csúfnevet adtuk neki. Egy hónapot töltöttünk itt, aztán szétváltunk. Nővéreim Budapesten maradtak, én Fehérvárcsurgóra kerültem egy gyermekotthonba. Zoica ápolónőképzőbe ment, Roido finommechanikai műszerésznek tanult a MOM-ban, később érettségizett, és elektrotechnikusként dolgozott. Akkor ipari tanulóként 30-40 forintot kapott havonta, ebből tizet elküldött nekem, hogy levelezni tudjunk, és írhassak a szüleimnek. Gyakran írtam nekik, nem tudtam, hogy már egyikük sincs életben.

- Mesélj egy kicsit a gyermekotthonbeli életetekről!

- Nagyon fegyelmezett és szigorú életünk volt itt. Ez természetes, hiszen a nevelők többsége nem volt képzett pedagógus, és minket is kis katonáknak tekintettek. Ez a légkör később, amikor az otthon vezetését magyar pedagógusok vették át, valamelyest enyhült. De még akkor is kürtszóra keltünk, sorakoztunk, ebédeltünk, és erre tértünk nyugovóra. Azt hiszem, ez sokat elárul az otthonban alkalmazott nevelési módszerekről. Ami viszont a tanulást illeti, e téren mindnyájan nagy segítséget kaptunk. Szinte fél évenként ugrottam át az osztályokat, így tizenöt éves koromra elvégeztem a nyolcadik osztályt. A tanítás színvonala igen jó volt. Ezt bizonyítják azok az elismerő oklevelek és helyezések, amelyeket különböző helyi és országos versenyeken nyertünk. De ha az otthon életéről többet szeretnének tudni, ajánlom, olvassák el imádott tanítónőm Hargitai Irén Fény és árnyék című, nemrég megjelent könyvét. Ő nemcsak a tanítónk, hanem egy személyben anyánk és barátnőnk is volt. A legkritikusabb időszakban, amikor véletlenül kezembe került a levél, amelyből szüleim haláláról szereztem tudomást, mélyen átérezte fájdalmamat, mellém állt, megmentett a teljes összeomlástól, és visszavezetett az élet megszokott ritmusához.

- Hol folytattad a tanulást a nyolcadik osztály után?

- Budapesten, a Koltói Anna Gimnáziumban. Néhány régi barátnőmmel együtt a Lórántffy kollégiumban laktunk. A nyári szünetekben dolgozni jártunk gyárakba, állami gazdaságokhoz, hogy egy kis zsebpénzhez jussunk. Csak az érettségi után, 1956-ban kerestem annyit, hogy egy karórát tudjak vásárolni magamnak. Mivel tanítónő szerettem volna lenni, érettségi után a tanítóképzőbe jelentkeztem. Akkor látogatott meg Mihalisz Ikonomu bácsi, aki nagy tekintélyű tanár volt, és azt mondta, hogy egy ilyen háború után Görögországnak leginkább orvosokra, sebészekre van szüksége. Nehéz volt megváltoztatni édesanyám valamikori álmait is tükröző eredeti elhatározásomat, de idős tanárunk szavai meggyőztek. Visszavontam a jelentkezésemet a tanítóképzőből, és az Orvostudományi Egyetemre jelentkeztem. Hosszú várakozás után kaptuk meg az értesítést arról, hogy hármunkat, Keke Dimitrát, Papakoszta Marianthit és engem felvettek az orvosegyetemre. Természetesen, itt is igyekeztünk helytállni, hogy méltók legyünk ahhoz, hogy ilyen európai hírű intézményben tanulhatunk. 1962-ben fejeztük be tanulmányainkat. Mi voltunk a görög menekültek közül az elsők, akik orvosi diplomát szereztek Magyarországon.

- Nem bántad meg, hogy megváltoztattad az eredeti elhatározásodat?

- Nem. Éppen ellenkezőleg, hálás vagyok Ikonomu tanár úrnak az ötletéért. A gyermekorvosi és gyermeksebészeti munkában megtaláltam azt is, amit a pedagógusi munkáról képzeltem. Nagyon szeretem a hivatásomat. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy Dénes János főorvosnak, a magyar gyermeksebészet úttörőjének lehettem a munkatársa 22 éven keresztül. Tőle tanultam az újszülött-sebészet nem könnyű profilját is.

- A hetvenes években rendszeresen hallhattuk a Magyar Rádió görög adásában orvosi tanácsaidat.

- Igen. 1972-től 1978-ig a rádió külső munkatársa voltam, 3-5 perces előadásokat tartottam Papadimitriu Nikosz segítségével. Nagyon jó ember és tehetséges újságíró volt. Örülök, hogy mellette gyakorolhattam a görög nyelvet. Ebben a munkában az is örömet szerzett, hogy külföldön is hallgatták az adásokat, például gyakran kaptunk visszajelzéseket a Németországban dolgozó görög vendégmunkásoktól.

- Hallhatnánk valamit a családi életedről?

- 1967-ben mentem férjhez. Férjem nyugdíjazása előtt katonatiszt volt. Most nyugdíjasként végre élvezheti régi hobbiját, a rádióamatőrködést, és velem együtt örül az unokáinak. Nagyon sokat köszönhetek neki azért, mert tiszteletben tartotta hivatásomat, elviselte a sebészi pályával járó nehézségeket, azt is, hogy sokszor hiányoztam otthonról. Természetesen én is hasonló módon tisztelem az ő hivatását. Összesen öt unokánk van. Egyetlen fiúnk két gyönyörű unokával ajándékozott meg minket, de sajátunknak tekintjük Roido testvérem három unokáját is. Sajnos, Roido, aki nemcsak a testvérem, de legjobb barátom is volt, 1980-ban meghalt. Gyermekeit és unokáit ugyanúgy szeretem, mint a sajátjaimat. Zoica nővérem, aki szinte anyaként gondoskodott rólam, visszatelepült Görögországba. Két évvel ezelőtt meghalt a férje Thomosz Thomasz, akit itt sokan ismertek és tiszteltek. Húgom, Perisztera Athénban férjhez ment, két gyereke van. Amikor Görögországba látogatunk, együtt megyünk nyaralni Halkidikibe, ahol a férje született.

- Szülőfaludban, Disztratóban is voltál?

- 1978-ban mentem vissza először a falumba Disztratóba. Nagyon meghatódott voltam. A nagybátyámnál laktam. Elmentem megnézni a házunk helyét. Csak néhány hátrahagyott kő jelezte, hogy itt ház állt. No meg az udvarunkat díszítő eperfa csonkja. Unokanővéremmel, aki mindenhova elkísért, felmentünk az egyik faluszéli templomhoz. Megkérdeztem tőle, hol van az olasz katonák sírja. - Te még erre is emlékszel? - kérdezett vissza. Aztán elmondta, hogy tavaly visszavitték a maradványaikat Olaszországba. Elmentünk megnézni anyai nagybátyám házát, ahová sokszor jártam a nagymamámhoz. Az útszéli ringlófa még mindig terem. Megnéztem az iskolát is, de csak kívülről. Be-benéztem régi osztálytársaimhoz, barátnőimhez, és sokkal idősebbeknek láttam őket, mint gondoltam. Mindennap egy kis időre leültem a régi házunk helyén, és gondolkodtam. A szüléimről senki nem akart beszélni, nem akarták a sebeket feltépni.

- Láttam a nyugdíjba vonulásod alkalmából rendezett ünnepségről készült videokazettát. Nagyon megható volt. Ennyi virág, ennyi ajándék, aranyak, porcelánok, óra... Ha megkérdeznélek, melyik áll legközelebb szívedhez, mit válaszolnál?

- Lehet, hogy közhelyként hangzik, de az igazság az, hogy a legnagyobb ajándék, amit Magyarországon kaptam, az a lehetőség volt, amit az állam adott, hogy elvégezhessem az egyetemet, és gyermeksebész legyek. Ha meg egyetlen ajándékot kellene kiemelnem azok közül, amit a nyugdíjba vonulásom alkalmából rendezett ünnepségen kaptam, az sebészkollégáim kedves ajándéka lenne: a kis sámlim. Ez egy olyan sámli, amilyet a műtéteknél használtam. Mivel alacsony termetű vagyok, erre kellett felállnom, hogy könnyebben hozzáférhessek a betegemhez. Kollégáim ezt a sámlit odaadhatták egy művésznek, aki a ráhegesztett fémtáblára két lábat vésett és a következő feliratot: E helyt állt helyt 35 éven át Dr. Ziszi Kleoniki.

- Mint nyugdíjasnak, milyen terveid vannak?

- A heti háromnapos munka mellett több időm van, hogy a családdal, unokáimmal foglalkozzam, és azt olvassam, ami nekem tetszik. Ezenkívül a Magyar Homeopata Orvosi Egyesület tagja vagyok. Járok e Magyarországon még újnak számító gyógyító-praxis továbbképzési programjaira, és figyelemmel kísérem a kutatási eredményeket. Nyugdíjasként se unatkozom, vannak tennivalóim.

(Megjelent a Kafenio c. folyóirat 1998/1. számában, Budapesten)