|
|
Az 1980-as években többször is bejárhattam Görögországot, Szalonikitől a Peleponézosz déli csúcsáig. Kis tavernákban, agórák hűvösében gyakran volt találkozásom Magyarországról repatriált görögökkel. A magyar szó hallatára hálásan emlékeztek vissza a nálunk eltöltött éveikre, s „viszonzásul” szívesen invitáltak egy-egy pohár recinára.
A legemlékezetesebb mégis Odüsszeusz és Penelopé legendájának csodálatos szigetén, Ithakán történt. Egy magyar művészegyüttes készült fellépésre a sziget fesztivál-színpadán az enyhülő éjszakában. Zene, reflektorok ..., a konferanszié köszöntötte a művészeket, amikor hívatlanul egy napszítta öregember lépegetett a színpad közepére. Megjelenése sehogysem illett a képbe. Pillanatnyi zavart csend után megfontolt hangon megszólalt:
- Testvéreim! Ti ezen a szigeten először láttok magyarokat. Engedjétek meg, hogy sok ezer társam nevében elmondjam, hogy kik ezek az emberek, és honnan is érkeztek! A polgárháború éveiben, amikor mi görög menekültek üldözötten, hontalanul bolyongtunk távol hazánktól, mint egykoron Odüsszeusz, ez a nép volt az, amelyik akkor befogadott minket, otthont adott nekünk. Pedig ők is háború után voltak, kifosztva, szegényen is megosztották velünk kenyerüket.
Azóta évtizedek teltek el, sokan költöztünk vissza őseink földjére, számos görög azonban véglegesen is Magyarországot választotta hazájának. Fogadjátok hát őket hasonló szeretettel és tisztelettel!
Végül fátyolos hangon magyarul fejezte be: - Társaim nevében is köszönöm nektek, magyarok.
A tömeg felállt, hatalmas taps dübörgőit fel a vendégek köszöntésére. Jó volt akkor ott magyarnak lenni.
E kötet írója, Papadopulosz Filiposz is egyike azoknak, akiket a történelem vihara sodort el hazájukból.
1931-ben született Észak-Görögországban, a Preszpa-tó partján lévő Pszaradesz (Nivici) faluban. Görögország, Albánia és Macedónia hármas határainak vidéke ez. Gyermekkorában a hegyvidéki falvak lakóinak mostoha sorsában osztozott. Miként sok ezer társa, 1946-49-ben részt vett a görög polgárháborúban. 1949-ben súlyos betegen Bukarestbe vitték kórházba. Hosszadalmas ápolás után felgyógyult, és politikai emigránsként ott rekedt. 1954-ben áttelepedett Magyarországra. Egyetemre iratkozott, és 1960-ban az ELTE újságíró és bolgár szakán fejezte be tanulmányait. Ezt követően mint újságíró és szerkesztő dolgozott a Laikosz Agonasz című lapnál. 1976 végétől a Lapkiadó Vállalat (Pallasz) cikkszolgálatánál üzemi és kerületi lapok szerkesztője és szerzője volt. Később az Ádám című folyóirat rovatvezetője, majd a Bulgária című folyóirat magyar mutációjának felelős szerkesztője volt. Bolgár nyelvtudását úgyis kamatoztatta, hogy két évtizeden át rendszeresen publikált bulgáriai folyóiratokban. Nyugdíjba vonulása után részt vett a Hellenizmus című görög folyóirat néhány számának előkészítésében. 1995-ben alapítója és főszerkesztője lett a Fővárosi Görög Önkormányzat Enimeritiko Deltio című görög-magyar nyelvű lapjának, valamint munkatársa a Kafenio című folyóiratnak. Hat évig volt a Deltio főszerkesztője. Újságírói tevékenységéért többször is kitüntették, kitüntetései közül legmagasabb a Szent Cirill és Metód-díj.
Papadopulosz Filiposz könyvében néhány sorstársának életpályáját villantja fel, hogy miként a cseppben a tenger, tükröződjék, hogy e hányatott sorsú népcsoport végül is miként válik két távoli ország, magyarok és görögök között összekötő láncszemmé.
Eperjessy Ernő
|
|