1. HORVÁTZSIDÁNYRÓL

A településről az általános anyaggyűjtésem kapcsán sok segítséget kaptam Dumovits István plébánostól. Kerestem a cikkeket, híradásokat a településről, a település honlapjáról, hogy minél több fontos, érdekes és hasznos információt begyűjthessek az emlékeim mellé. Így állt össze ez a fejezet; ami a település földrajzi, történelmi, gazdasági helyzetét mutatja be. A helyi lakosoknak lehet, nem tartalmaz új információt, én másra helyeztem a hangsúlyt, mint ahogy ezt ők tennék.

1.1 Horvátzsidány földrajzi helyzete

A település az „Alpokalján”, Kőszegtől 8 km-re húzódik, közvetlenül az osztrák határ szomszédságában. A település dombos-lankás területre épült, a hegyvidék és a síkság találkozásánál, melyet kis patak szel át, és erdők övezik. A település központi része a patak-meder mentén van. A patak a településen és a határban lévő forrásokból folyt össze a falu végében és vált Zsidányt átszelő patakká, annak „főutcájává”, később a Boldogasszony-patakba, majd Bük magasságában a Répcébe folyik.

1.2 Horvátzsidány történelme

A település neve már az 1225-ös II. Endre által kiadott okmányban is szerepelt (Sydan, Siegesdorf, Chamazsydany, Felső-Zsidány), majd 1233-ig a soproni várkerület birtoka volt. A falu először csak részben, majd egészen a borsmonostori apátsághoz tartozott a török időkig. A tatárjárás során a monostort és a hozzá tartozó településeket feldúlták. A háborúskodások, a várurak zaklatásai, a XV. sz. végi pestisjárvány valamint 1532-es kőszegi ostrom a környékbeli falvakat teljesen elnéptelenítette. Miután a törökök nem tudták bevenni Kőszeg várát, kénytelenek voltak visszavonulni, közben földig rombolták Borsmonostort és a környező falvakat. Ekkor teljesen elnéptelenedett Horvátzsidány. A király a kőszegi várat védő Jurisics Miklóst bárói rangra emelte 1533. február 20-án. E rang mellé járt, hogy birtokul megkapta Kőszeget és a hozzá tartozó falvakat, köztük Horvátzsidányt is. Jurisics Miklósnak Horvátországban voltak birtokai, a Kupa és az Una folyók, valamint az Adriai-tenger határolta területen. Ezen a vidéken a ča – horvátok éltek. Őket telepítette be 1533 és 1544 között a Kőszeg környéki falvakba, többek között Horvátzsidány, Peresznye, Ólmod, Und, Kópháza településekre is. Ezeken a településeken ma is a ča – horvát nyelvjárást beszélik. Ők a „Grádistyei horvátok”.

A környéken több helységben is beszélték ezt a nyelvjárást, de a 20. században ezek teljesen elmagyarosodtak. Az otthonukat elhagyók; Jurisics Miklós segítségével betelepültek, magukkal hozták az ingóságaikat, könyveiket, templomi zászlóikat. A betelepítés utáni években először teljes szabadságot kaptak, majd a továbbiakban nekik is viselniük kellett a jobbágyi terheket. A Trianoni béke kettéválasztotta a Sopron megyei horvátokat, legnagyobb részük Ausztria területére került, így nehezebbé vált, a horvát települések közötti árukereskedelem.

„A II. világháború után a határzárból (vasfüggöny) adódó elzártság, valamint a mezőgazdaság erőszakos átalakítása a horvát lakosság jelentős részét arra kényszeríti, hogy a jobb megélhetési lehetőséget a környező városokban keresse. Az 50-es években minden horvátok lakta településről telepítettek ki - elsősorban a Hortobágyra - néhány családot. A lélekszámot az 1956-os kivándorlások is tizedelik. (Grádistyei Horvátok)

Horvátzsidányt súlyosan érintette az 1949-ben felállított „műszaki zár”. A határ két oldalán fekvő településeket évszázadokon keresztül családi, baráti, gazdasági kapcsolat kötött össze, melyeket a „Vasfüggöny” most elzárt egymástól. Akik itt éltek és a földjeik a technikai határzár és az országhatár közé került, azoknak is állandóan magukkal kellett, hogy vigyék az igazolványaikat. Ennek az enyhülése először a ’80-as években érződött, majd csak az 1990-es évekre elbontott műszaki zár szüntette meg teljesen a gazdasági, etnikai, ideológiai elzártságot. Ezáltal tudott újra megélénkülni az Ausztriához tartozó horvát településekkel való kapcsolata, mely korábban a két világháború között is békésen működött, jelentős volt.

1.3 Horvátzsidány gazdasága, ipara

A törökök kiűzése után a betelepülő horvátok többsége jobbágy volt, de volt köztük kis- és középnemes is. Az itt élők évszázadokon keresztül az agrárgazdálkodásból, kisipari munkából és a kereskedelemből éltek. A mezőgazdaságból élők Magyarországhoz ragaszkodtak, a kereskedők, kézművesek, iparosok, idénymunkások – az ausztriai kapcsolatoktól remélték a megélhetésüket. A nagyparasztok amellett hogy a földjeiket megművelték, a megtermelt haszonnövényeket feldolgozták. Az egyik legértékesebbnek a kendert tartották, mert ennek többcélú volt a felhasználása. „A kender feldolgozása a patak-mederben kezdődött, majd a tirolás, guzsalyozás után, a rokka segítségével készült el a szőhető fonal. A fonalat aszerint készítették elő, hogy később milyen célra szánták: pl. zsákot, ágyneműt, konyharuhát vagy épp alsóneműt készítettek belőle. Ezután már csak a szövőszékre volt szükség.

Ezek az eszközök a módosabb gazdáknál megtalálhatóak voltak. A munkafolyamatokat leginkább a téli napokban végezték.” Somfai Lászlóné (2017)

1923-ban több horvát település kérte Magyarországhoz való csatlakozását, köztük Ólmod is, mely Horvátzsidánytól 3 km-re fekszik. A két település között húzódott 1949-1989-ig a „Vasfüggöny”, amely konkrétan is technikai határzár volt, dupla szögesdróttal, fölszántott területtel, sorompóval, személyes határőrizettel. Ólmodot csak egyetlen országút kötötte össze 1923-tól Magyarországgal – ez pedig a horvátzsidányi út volt, így oda csak külön igazolvánnyal, hatósági engedéllyel lehetett belépni. A második világháború után a mezőgazdaság, ipar erőszakos átalakításával, egységesítésével az addig jól működő gazdaságokat szétverték, a családok megélhetését veszélybe sodorták. E nehézségek miatt több családból, akik tehették a környékbeli nagyobb településekre, városokba jártak dolgozni. Sokan ingázva, mások elköltözve, vagy további felsőoktatási intézményekbe iratkozva már a megye határain kívülre kerültek.

1.4 Horvátzsidány építészetéről

A település építészetéről – Brigovich Marietta: Horvátzsidány népi építőművészetéről és lakáskultúrájáról c. munkáját olvasva, úgy éreztem, hogy ezt a területet nem szabad kihagynom a település bemutatásakor. Mialatt olvastam, mintha ott, az utcákon sétálnék, a házak bemutatása, leírása alapján a nagyszüleim házát is felismerni véltem benne.

A XVIII. sz. elejéig a betelepülők, a patak mentén oda építették a házukat, ahová akarták, ahonnan a legkényelmesebben művelhették a földjeiket. A birtokrendszer kialakulása után kezdték meg a patak menti telkek szalagszerű elrendezését, ma is ez a település szerkezetének az alapja. A XIX. sz. - ban épített házak még mindig állnak; jó építőanyagot használtak építésükkor. A házak külsőleg és belsőleg is polgári-paraszti jegyeket tükröztek ekkor. A paraszti házaknak a mezőgazdasági termények tárolását, állatok ellátását is biztosítani kellett (pajta, istállók), így ezek figyelembe vételével tervezték meg azokat. Az iparosok, mivel nagyrészt otthon végezték munkájukat, a műhelyük is rendszerint a ház végében kialakított féltetős, nyitott – később zárt – színben volt.

A település építészetére jellemző a „hosszú ház” típusa, - elől a lakószobával, konyhával, kamrával, istálló és kocsiszínnel - majd a 18. századtól az L alakú házak építése lett a legelterjedtebb. Ekkor már az utcafrontra nem egy, hanem két egybenyíló szobát építettek. Ezek egyértelműen a polgárosodás jeleit mutatták.

A szoba az utcára nézett, rangját a szerint kapta, hogy két vagy három ablakos volt-e, utána az ól, a szín, majd a ház végét keresztben a pajta zárta le. Ezek a pajták – cséplő pajták voltak; elsősorban fából készültek. Mindkét oldalon volt bejáratuk (a mező felől is és a ház udvari része felöl is megközelíthető volt). Kezdeti időkben tömésfalat és vályogot együtt alkalmazva épültek a házak: zsúptetővel. Később az anyagi helyzettől függően részben vagy egészben a házakat átalakították és ehhez már égetett téglát használtak. A téglához az alapanyagot a falu határában termelték ki. A település első téglaépítésű épülete a plébánia volt, majd a templomot is ebből építették 1836-60 között. Ettől kezdve a módosabb gazdák is téglából kezdtek építkezni. A tetőre cserepet raktak, de a tető szerkezete megőrizte a régi, hagyományos formáját. A 20. század közepén a társadalmi átalakulás és a gazdasági fellendülés következtében egyre több, az építészeti szempontból jellegtelen ház épült, ennek következtében megváltozott az épületek szerkezeti elosztása és a külleme is. A XX. sz. - ban is szükségesek az épületekhez tartozó gazdasági helyiségek, épületek, hiszen a településen továbbra is jelentős a mezőgazdaságból élők száma.

1.5 A demográfia alakulása 1930-2015 között Horvátzsidányban

Horvátzsidány területe az elmúlt évszázadban nem változott, 12,2 Km2-en megtalálható minden, amire az itt élőknek szükségük van: patak, erdő, dombok. Lakossága az alábbiak szerint változott a népszámlálási adatokat figyelembe véve. A nepesseg.com honlapján találtam adatot a település népességére vonatkozóan: 1930-ban 1126 fő; 1940-ben 1204 fő; 1949-ben 1163 fő; 1960-ban 1049 fő; 1990-ben 853 fő; 2005-ben 808 fő. A háború éveiben sem csökkent lényegesen a lakosság száma. A katonakorú férfiakat ebből a faluból is elvitték, többen szerencsésen visszatértek. A falut 1956 októbere és decembere között is több fiatal elhagyta.