|
|
Akitől mindezeket rendszereztem az édesanyám Somfai Lászlóné Brezovich Apollónia, ő ide született 1933. 01. 01.-én és itt nevelkedett 10 éves koráig. Először csak a tanulmányai miatt, majd később már a munkalehetőségek sodorták mind távolabb a szülőhelyétől. Identitásában, szokásaiban még mindig, a mai napig zsidányinak tartja magát. Gondolataiban gyakran „hazalátogat” és szívesen mesél az otthon töltött gyerekkoráról, fiatalkori emlékeiről. 1943 őszétől már csak látogatóba jár haza, de soha nem felejtette el honnan jött, milyen értékeket vitt magával, ami az egész életét végigkísérte: szokásait, gasztro-kultúráját; értékmegőrzését, és mindezek átadását; a családi és társadalmi szerepvállalásait. A vele készített interjúmat, kéziratait használom föl, hogy átfogó képet adhassak minderről.
A szülőfaluján kívül az országon belül máshol nem tudta az anyanyelvét használni, így már ránk, gyerekeire sem örökítette át ennek megismerését, megértését, mi már nem beszéljük azt. Ehhez hozzáadódott a több mint 400 km-es távolság és annak a kornak (1960-70-es évek) az eszmei rendszere is. A külföldi útjainkon, a szláv nyelvterületeken komolyabb nehézség nélkül boldogult.
Horvátzsidány éghajlatának következtében a nyár mindig hűvösebb és csapadékosabb az alföldi területekhez képest, így a gyümölcsök bő termésűek, zamatosak, „szaftosak” voltak már abban az időben is. A vadon élő gyümölcsösökre, nemesítésükre is nagy gondot fordítottak az itt élők. A hegyoldal naposabb részén a téli fagyoktól sem kellett félteniük a gazdáknak a szőlőjüket. Minden ilyen ismeret átöröklődött, hisz a betelepítéssel ide érkező horvátok mezőgazdasági fellendülést hoztak ennek a vidéknek és ezt a mai napig a leszármazottak is hasznosítják. A szülői ház is a településen elterjedt építkezési forma szerint készült nagy gonddal, hiszen a gazdája a településen élő ácsmester volt. A család borszőlő-termesztéssel (saját célra) is foglalkozott, aminek a tárolását az udvar végében a föld alá süllyesztett pincében oldották meg. Ebben a pincében egész évben egyenletes volt a hőmérséklet, ezért a bor még az augusztusi nagy melegben sem kívánt hűtést mielőtt az asztalra tették. Természetesen frissen „lopták” a hordókból. A pincében mást soha nem tároltak, erre a gazdasági udvarban álló külön épületek szolgáltak.
A takarmányt a ház végében, az udvart a „hátsó kerttől” keresztben elválasztó, mindkét irányból megközelíthető „Torkos” pajtában helyezték el, ahol egész évben szellős, esőtől, hótól védett, száraz helyen volt. Nyár közepén, végén a betakarított gabonától, szalmától illatozott. Az ács papa műhelye is a ház végében kialakított nagyméretű színben volt.
Az őszi betakarításban a falu apraja-nagyja részt vett, de a grófi birtokokon szükség volt az alkalmi munkásokra is, akiket a cselédszálláson helyeztek el. A betakarítási munkákat a szőlőszüret zárta. Mire a faluban beköszöntött az október, minden kinti munkával végeztek a gyerekek is rendszeresen jártak iskolába, a birtokon maradt családok gyerekeivel együtt; egészen késő tavaszig
A háború előtt a településre 1937-38 táján vezették be a villanyt, így addig a ház körül nevelt „lábasjószágot” mindig frissen kellett levágni, hogy a tárolására ne legyen gond. A téli hidegek beköszöntével kezdődött meg a disznóvágások időszaka. A levágott, földolgozott állat húsa ekkor, már akár karácsonyig is eltartható volt, a must is lassan borrá forrt, a házak körüli napi munkák is fogytak, így ez az időszak volt a legalkalmasabb a bálok, lakodalmak megtartására, majd a farsangolásra. Ekkor volt lehetőségük a fiataloknak az ismerkedésre is. Húsvét tájékán, mikor az első baromfi, libaszaporulat növekedni kezdett, a kisgyerekeket is kivették az iskolából, nekik a szülői ház körül kellett segíteniük, vagy vigyázni a növendék kacsákra, libákra. A századfordulón (1900-as évek) még a szomszéd településekre - rendszerint más településen élő rokonokhoz, a mai Ausztria területére – küldték el pásztorkodni a 7-12 év körüli legényeket (rendszerint mezítláb), mert a család számára így jövedelmet is biztosítottak és mire őszre visszaértek onnan, a német nyelvvel is boldogultak.
A nagyapámat (Pali bácsit) a bátyával, és a következőkkel engedte útnak az édesanyja alig 10-12 éves korukban a Kőszeggel szomszédos burgenlandi faluba: „… addig menjetek, amíg a sínekhez nem értek, ott jobbra, végig a sínek mellett a faluba értek, ott már vár benneteket a nagynéni, az iskola kezdéséig ott maradtok, vigyáztok a libákra …” Somfai Lászlóné. Nem kellett féltenie őket attól, hogy útközben elvesznek, nem érnek oda, majd ősszel haza. Még ilyen körülmények között is biztonságos volt ez a vidék. A tavaszvárás egyik legfontosabb tevékenysége a ház kívül-belül való kimeszelése, festése volt, a gyerekek az udvart, az utcát söpörték. Ők voltak azok is, akik a téli havat a házak, az iskola épülete elől elhányták. A 1940-es évek idején a gyárak nem üzemeltek, de a háziipar még működött. A szülők mindig a nyári, júniusi „Búcsúra” időzítették a lányok ünnepi ruháját.
Ezek rendszerint a legutolsó divat szerint készültek. A falu éghajlatához igazodva, a nyári ruhák anyaga bársony vagy finom gyapjú volt. A nyári estéken a ruha fölé mindig elkelt a kardigán, kiskabát is.
A férfiak viselete igazodott az éghajlathoz és a hétköznapi munkavégzésükhöz. Télen-nyáron csizmát húztak, a csizmához keskenyszárú nadrágot, melyet betűrtek a csizmaszárba. Erre kötötték a munkához a derékban megkötős kékfestő kötényt. Ehhez az ing fölé télen-nyáron mellényt viseltek. Ősztől tavaszig csizmában jártak és a kalap is elengedhetetlen viselet volt.
A lányok (nyár kivételével) meleg pamutszoknyát, pamutharisnyát, csizmát, valamint hozzá tartozó kendőt kötöttek. A kendő évszaktól függő volt, amely a hidegebb időben, hóban vastagabb; tavasszal vékonyabb anyagból készült. A téli meleg gyapjú vagy pamut kendőt a lányok a hátukra vetve, elől keresztbe átkötve a derekukon kötötték meg. A fiúk télen-nyáron sapkát viseltek. A második világháború alatt a nagymamám (már több gyereket nevelve) élelmet - szalonnát - cserélt ejtőernyőre (egy amerikai katonáé volt). Az ernyő selyemből volt, ami nagy kincsnek számított. Abban az évben ebből készült a fiúknak-lányoknak az ünnepi ruhájuk - ingük.
A Trianoni békeszerződés az egységes horvát anyanyelvű „tömböt” erőszakosan szétválasztotta, a települések nagyobbik hányada a mostani Ausztriához kerültek, a kisebbik hányada Magyarországon maradt. Ezek családi, baráti, rokoni, gazdasági, kereskedelmi, kulturális kapcsolatok voltak. Ebben a régióban a horvát települések viszonylag közel helyezkednek el egymástól. Hétköznapokon is átjártak egymáshoz boltba, piacra, patikába. Az emberek kitapasztalták melyik terméket, melyik településen készítik el a legjobban, hol érdemes megvásárolniuk.
Horvátzsidányban, a tetőfedő és egyéb asztalos, ács munkákat a helyben élő ácsmester és segédei készítették. Az 1930-as évektől a horvátzsidányi ácsmester (nagyapám): Brezovich Pál (1900-1980), aki a településen kívül is elismert szakember volt, a szakvizsgáját Budapesten; a szakértelmét és hozzá az ott már bevált, használt gépeket Ausztriában szerezte. A II. világháború előtt Ausztriából hozott korszerű elektromos gépeit nyereségesen tudta használni.
Pontos, igényes munkát végzett ezért megnőtt a munkája iránti kereslet; így szüksége volt a szakértő segédekre is.
Az ácsolathoz a faanyagot, ami általában vörösfenyő volt – mint a legjobb gerendának való anyag – Ausztria erdőségeiből szállították Horvátzsidányba. Különlegesen átalakított kocsin – Mura-közi lovakkal – hetekig tartott a faanyag hazaszállítása. Ezt Pali bácsi egyik fivére végezte. A szállítás, feldolgozás is családi vállalkozásban történt, így hatékonyabb volt a munkavégzésük, könnyebb volt a munkafázisokat összehangolni. A nagyapám háza, az Ólmod felé vezető úton a falu utolsó lakóháza. Ez a mai napig őrzi a külső jegyeiben a ’30-as években megálmodott otthont. Udvarán mindig rakásban álltak a hatalmas, illatos farönkök. Az egyik legnagyobb gerendavágó elektromos szalagfűrész is az udvar egy jelentős hányadát elfoglalta, ami gyerekként nagyon izgalmas „játszótér” volt nekem.
A faluban az asszonyok végezték a nagymosást. Ehhez a helyet és a vizet a falu határában, a domboldalból kiszivárgó vízből kialakult patak adta. Egyúttal ez a patak volt a település „főutcája” is. A patakpart füves, fás rész volt, ami alkalmas volt a pihenésre, piknikekre is. Pihenő „pletyka” padokat állítottak a két partjára. A patak vize mindig tiszta volt, az esőzések és a hóolvadás időszakában volt csak zavaros.
A zsidányi víz nagyon különleges, egészséges, mert alacsony a nátrium tartalma és lúgosító hatású. Ezt kihasználva hosszú évekig a falu határában palackozták azt itt nyert ásványvizet. Sajnos mostanra ez a forrás elapadt, az üzemet néhány éve bezárták. Korábban Alpok-Aqua néven hozták forgalomba és szállították az ország összes megyéjébe. Mára sajnos elfogyott az üzletek polcairól, pedig szívesen ittuk Szegeden, miközben Zsidányra gondoltunk.
3.1 Oktatás az 1930-40-es években
A harmincas-negyvenes évek fordulóján, a településen nem működött óvoda. A kisgyerekek a kisebb-nagyobb testvérekkel, nagyszülőkkel, szülőkkel együtt töltötték az idejüket az iskolás korukig a családban. Amikor a gyerekek betöltötték a 6-7. életévüket, iskolai keretek közé kerültek. 1945 előtt az oktatási rendszer felépítése alapján az elemi iskolában tanultak meg írni, olvasni a gyerekek. Azok, akik tehetségesebbek voltak a 4 elemi osztály után, polgári iskolába iratkoztak. Általában erre az iskolára épültek a 4 osztályos középfokú szakiskolák (mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi), valamint a tanító- és óvónőképző intézetek. Azok a diákok, akik inkább az alapfokú szakiskolába készültek, az elemi 6 osztályát kellett elvégezniük, innen mentek tovább a megfelelő képzést adó intézményekbe. Édesanyám (Apol) korán kezdte koptatni az iskolapadot. Ennek oka: rendkívül összenőttek a bátyjával (Rudival) és szívesen vele tartott minden reggel az iskolába. A tanítónő megengedte, hogy ott maradjon, így a többiekkel sajátította el az írás, olvasás alapjait.
A ’30-as évek közepén az iskola két egymás mellett lévő épületből állt. A kisebbik épületbe az 1-2 osztályos tanulók, míg a nagyobbikba a 3-4-5-6 osztályosok jártak. Mindkét épületre jellemző volt: az osztályterem mellet a tanítói lakrészek (szoba, konyha, kamra, előtér) is itt kaptak helyet. A nagyobbik épületben volt a diákok (külön lány, fiú) wc-je is. A háború előtti időkben az iskoláskorú gyerekek októbertől áprilisig jártak iskolába. A pedagógusok ezt tudták, e szerint oktatták őket. Bár nagy létszámú (összevont, zsúfolt) osztályok voltak, a szükséges információkat, tananyagot ez alatt az idő alatt mindig át is adták a nebulóknak. Ebben a faluban nem volt probléma a több nyelv ismerete, használata. Teljesen természetes volt, hogy szerették volna megérteni egymást, megértetni magukat. A szülők fontosnak tartották, hogy a gyerekeik iskolába járjanak, és sajátítsák el az alapismereteket, az írást, olvasást, számolást. A padok első soraiban mindig a legjobb diákokat ültették. Rájuk számíthatott a tanító: segítettek a gyengébb tanulóknak, jelentették a hiányzókat, ellenőrizték a házi feladatokat, táblát töröltek, kikészítették a krétát, törlőruhát, füzeteket, papírlapokat. Az osztályteremben folyt oktatást kiegészítették az udvari, utcai játékokkal. Ez nagyon fontos eleme volt a napnak, hiszen a tanórákon, az anyanyelvükön (horvátul) beszéltek. Az iskolában horvát nyelvű tankönyvekből tanítottak. A szabadidős játékkor viszont mindenki a saját anyanyelvét (magyar, horvát) használta. Ezzel együtt mindenki értette, megtanulta a másik nyelvének a legfontosabb szavait. Horvátzsidányban teljesen természetes volt ez a sokszínű nyelviség, mely a közösség összetartozását is erősítette.
A délelőtti tanítás 12 óráig tartott, akkor mindenki otthon megebédelt, majd ahogy tudott visszatért az iskolába a délutáni órákra. A faluban a romák egy tömbben éltek, az erdő szélén, a völgyben. Egyszerű (kis ablakos, ajtós) vályogházakban. Az ő gyerekeik is jártak iskolába. A romák egymás között a saját nyelvükön beszéltek, a gyerekek az iskolában magyarul. Az oktatás az első osztályban még horvátul folyt, a második osztálytól már magyar nyelven is. A harmincas években bár az állam semmilyen segéllyel nem támogatta a gyerekek nevelését, mégis jellemző volt a „sokgyerekes” család. A gyerekeknek az iskola mellett az otthoni munkából is napi szinten ki kellett venniük a részüket. 1943 elején az 1-2 és a 3-4-5-6 osztályok mindkét tanterme zsúfolt volt a diákoktól.
A falu lakossága gyarapodott, miközben a fiatal férfiakat elvitték a háborúba. A körjegyzőség ezekben az években vásárolt újabb épületet. Egy 2 szobás házat, iskola céljára, hogy a magyar anyanyelvű gyerekek is külön osztályokban tanulhassanak. A négy év elemi népiskola elvégzése után lehetett arról dönteniük a diákoknak, hogy polgári iskolába mennek, vagy a 6 osztályos elemi iskola után alapfokú szakiskolába. A 10 év körüli gyerekek, ha tovább szerettek volna tanulni, ezt csak a falu határain kívül tehették meg, mindenféleképpen utazniuk kellett. A döntést több ok is befolyásolta. Azok, akik jobb tanulók voltak a kicsit távolabbi város – Kőszeg – iskoláiba jelentkeztek. Akik szakiskolában tervezték a tanulásukat, nekik Csepregbe kellett átjárniuk. Akik oda jártak (iparos, mezőgazdasági alapiskolákba), szerencsésebbek voltak, az iskola magas színvonalú volt. A két település csak 7 km-re van egymástól és különösebben nagy szintkülönbség sincs közöttük, ezért az oda-vissza utat még biciklivel is viszonylag könnyen meg lehetett tenni. Állandó buszközlekedés nem volt kiépítve, még Kőszeg irányában sem. Ezek a gyerekek szerencsésebbek voltak, hiszen otthonról indultak és délutánra hazaérkeztek. Oda és visszaúton csapatokba verődve még jó társaságuk is voltak egymásnak
Kőszegre, bár csak 8 km-re fekszik Horvátzsidánytól, sokkal nehezebben volt az átjárás. Akik ide jelentkeztek el kellett fogadniuk, hogy csak a nagyobb szünetekben tudtak hazautazni. Annak a néhány nagyobb dombnak a „megmászása” még a fiúknak is megterhelő volt a téli hóban, esőben, szélben. Kőszegre kollégiumba kellett, hogy menjenek, vagy „kosztos” diákként a városban élő főleg egyedül élőkhöz, hadiözvegyekhez kaptak helyet, ahogy édesanyám is egy hadiözvegyhez és annak nénjéhez. Kőszegre elsősorban olyan diákok jelentkeztek, akik később még tanulni szerettek volna (főiskolán, egyetemen). Ezek a diákok már nem kaphatták meg a napi szintű szülői gondoskodást, hamarabb önállósodtak. Már 10 éves korukban elszakadtak a családjuktól és ismeretlen „nevelőket” kaptak.
Az 1940-es évek végén a gazdasági helyzet következtében Horvátzsidányban is nehezen éltek meg az emberek. Édesanyám bátya, Brezovich Rezső, miután befejezte a polgári iskoláját az ács édesapja, Pali bácsi mellett kezdett el dolgozni; de 1949-ben behívták hosszú katonai szolgálatra, így az ő munkaereje is hiányzott. Rudi a katonai szolgálatát letöltve hazatért, itt telepedett le, a felesége német anyanyelvű.
A fa iránti elkötelezettsége élete végéig megmaradt, hiszen ő vitte tovább a családi hagyományok szerint az ipart; amit ő is továbbörökített a fiának; illetve az idősebb lányával is a megszerettette ezt. A településen főleg fölművelésből éltek, de a jó iparosok, mindig találtak maguknak munkalehetőséget.
Az 1945 őszén bevezetett 8 osztályos általános iskola már lehetőséget adott arra, hogy a 10 éves gyerekeket ne kelljen a távolabbi városok iskoláiba küldeni tanulni. Ez segítséget jelentett a családnak is. Az 1940-es évek végén a faluból többen átjártak Burgenlandba, mert ott volt a legközelebbi patika, az amerikai segély csomagokhoz is az ottani rokonok segítségével juthattak. 1945 után lassan indult be a magyarországi ipari termelés. Akik helyben nem találtak munkalehetőséget, azok a környékbeli városokban próbálkoztak. Az általános iskola elvégzése után, aki tovább szeretett volna tanulni az megtehette, így nagyobb eséllyel kapott munkalehetőséget is. Forrás: Somfai Lászlóné Brezovich Apollónia (2017)
|
|