|
|
Utemeljitelji mojeg sela bijahu seljaci (težaci) sa vlasništvom zemljišnih posjeda. Po očinskoj liniji sitni plemići. Neka mi se ne shvaća kao neskromno, ako poput autodidakte iznosim podatke odreda do 13 generacija moje obitelji Mandića. Tragom Erdődy Jánosa uz pomoć Gutenbergove nasljedbene linije uspjelo mije utvrditi razdoblje od 1675. do 2005. godine. Putem tabloa mogu to i dokazati. Nisam imao ni pojma o tome kako daleko u prošlost može me dovesti loza familije Mandićevih, mojih davnašnjih predaka. Prateći tragove stigao sam u daleke južnjačke krajeve mojih nekadašnjih predaka, istraživanja su me dovela čak do Mostara, našavši podatke u arhivu.
Tada sam trebao zaključiti koliko poteškoća se javlja pri istraživanju ovakve vrste. Pogotovo ako se radi o ispitivanju korijena Bunjevaca. Odlučujućom pomoći mi je služilo poznavanje hrvatskog i srpskog jezika. S nastankom novoformiranih država poslije Trianona, moj istraživački rad je bio itekako teži. Tijekom svojeg rada vrijednu građu mi je uspjelo prikupiti u arhivima Subotice, Novog Sada, Sombora, te u Temišvaru (Rumunija). Većina građe (arhivsko) Bačko-Bodroške županije našlo se u Somboru. Ovdje trebam navjesti, da mi je u istraživačkom radu puno pomogao Molitvenik moje majke, koji je služio mnoge predake daleke nam prošlosti. Podaci i zabilješke obogatile su moja zapažanja. Požutjeli listovi i razno-razni zapisi na njima, te na posljednjem listu zatekoh skoro čitav rodosliv naše bunjevačke „familije". Molitvenik, tu staru, dragocjenu knjigu čuvam i dan danas, kao relikviju koja me je dovela u daleka vremena mojih predaka. Razna pismena, kao što su darovnice, majstorska pisma, dopisivanja (korespondencije) u mnogom su mi pomogli. U mojem radu najviše su mi pomogle matične knjige i izvodi istih.
Na nadgrobnom spomeniku - po želji mojeg oca - može se vidjeti šareno uklesani obiteljski grb Mandića. Isti se može vidjeti kod subotičkih nam rođaka Mandića. Sakupljačkoj građi su mi pomogli i pojedini zapisi na unutrašnjim stranama ormarskih vrata, posmrtnice i slično.
Tijekom svojih istraživanja osim podataka po očevoj grani, uspjelo mi je doći i do vrijednih podataka s materinske strane Vidovićevih, a s bakine loze Rudić i Patarica.
S užitkom i radoznalošću sam pratio ljude, mojih nekadašnjih, daleko davnašnjih predaka među kojima sam „susretao" razno-razna zanimanja kao što su: ratnici, kovači oružja, među njima nalazimo i konjičke vitezove. Prema podatcima dolazimo do spoznaja da je 74 bunjevačkih Čavoljaca raspolagalo plemićkom titulom.
Bunjevačko plemstvo, prema pojedinih napisa, aktivno je sudjelovalo u borbama protiv Turaka, stekavši pritom zasluge za borbenu odanost, za što su primali visoka odličja.
Tijekom 18-og stoljeća bunjevačko plemstvo zapaženu ulogu ima u političkom životu Bačko-Bodroške županije. Obrađena građa dokazuje, da je genealogija bila u stanju sažeti i obuhvatiti čitava tri stoljeća. O dodjeljivanju onodobnih odlikovanja i nagrada bilo je „nepoželjno" govoriti po VI. zakonu iz 1947. godine, iako priznanja i danas imaju svoju moralnu težinu i rejting. Naš stari, odlikovani predak, o njegovoj požrtvovanosti legende kruže, šireći od koljena na koljeno, s usta na usta. Njegova pisana povelja u originalnom obliku dospjela je na očuvanje vitezu dr. Laslu Mandiću, kotarskom (sreskom) sudiji 1931. g. u grad Zalaegerszeg. Pomenuti Mandić, svoje prezime mađarizirao je na Mándi. On je 1944. g. disidirao u Englesku.
Znanstvenu autentičnost ne smijemo zanemariti. U Čavolju je tri plemićke obitelji bilo, sve tri bunjevačke: Mandić iz 1720. g. s 41 osobom, Vidakovity, iz 1780. g. s 12 osoba i Milašin iz 1791. g. s 20 osoba. Među plemićkim titulama (odličjima) bilo je velikih razlika. Na promjenu osobnih imena trebalo je paziti!!!
Čavoljski Bunjevci su za turske vladavine 1734. g. samostalno naselje, selo utemeljili. Počev od 1748. godine vođeni su zapisi, matične knjige rođenja, sklapanja braka (vjenčanja) i smrti. Školske matične knjige od 1903., a državne od 1907. godine. Prije toga su bajski franjevci obavljali pastorijalne dužnosti. U njihovim zapisima na latinskom jeziku spominju se i Cavoljci. Ovim podatcima me je poslužio pokojni Kapocs Nándor, župnik iz Szeremle. Rukopisom pisane matične knjige su dosta nedopunjene, manjkaju listovi. Imena su pisana latinski i bunjevački na temelju sluha. Usljed toga je došlo do bitnih razlikosti. Naše ime je zavedeno kao: Mándich, Mándity, Mándics, Mándits. Dešavalo se da je kod ženskih osoba navedeno samo krsno ime prilikom sklapanja braka. Nepreciznost se vidi i iz ovoga kada stoji u zapisu: „Umrla je supruga Mándich Mátyása". Nije navedeno ni djevojačko ime, ni datum rođenja, ni razlog smrti. Identificiranje roditelja je bilo jasnije, radi li se o muškoj osobi. Kod ženskih osoba identificiranje je bilo komplicirano. Do bitne zbrke moglo je doći ako je trebalo utvrditi lice udovca ili udovice. Da bi identificiranje bilo još složenije, onda je dolazilo do neizvjesnosti, ako se u zapisima našla istoimena osoba, što nije bio rijedak slučaj. Do totalne zbrke došlo bi se, ako se ni datumi rođenja nisu poklapali kod iste osobe. Kod osoba, koje su više puta sklapale brak, usljed nepreciznosti podataka nije bilo jednostavno snaći se. Nije bila rijetkost da su mladenci „sklopili brak" putem, kada djevojka uskoči. Njih crkva nije vjenčala, no i njima su se rađala djeca, te tako, može se već zamisliti, do kakve matične zbrke je tada dolazilo. U ovakvim „nezgodama" prilazilo bi se „usmenim predanjima" i poznavanjima tko je tko i kome pripada. Često su i podatci krštenih kumova pogrešno bilježeni u matične knjige. (I u mojem slučaju se desilo slično.)
Matične knjige daju nam obilan i bogat uvid, masu podataka za istraživanje, no poteškoće se javljaju usljed obilnosti i nedostupnosti. Zbog navednih činjenica mnogi istraživači „rodoslovci" odustaju od rada. Kada bi se pred istraživačima našla verzija raznih pomoćnih „pokazatelja", mislim ovdje na kompjutersklu pomoć, posao bi bio daleko lakši i brži.
U našem selu Čavolju 10 obitelji ima isto prezime. Nije se čuditi da za njihovo razlikovanje, lakše identificiranje služi obilje nadimaka. Nas su nadimkom zvali Josinima od imena Joso.
Bunjevcu su za krštenje, krizmanje i vjenčanje kumove birali putem uzajamnog prijateljstva, osobne bliskosti. Kumstvo se čuvalo, u narodu bi se reklo: „Bog, pa kum!"
Moj djed s očinske grane, poznavao je svoje pretke poimence, znao za njih 5 generacija unazad. Grobovi su održavani u redu, o njima se pomno vodila briga. Nadgrobni spomenici nam pružaju povjesnu građu, sami natpisi nam često ukazuju na osobu, koja leži ispod zemlje, upoznaje nas s potomcima koji vode ili ne vode brigu o grobu samrtnika.
Iz pouzdanih zapisa saznajemo, da se sustav naselja povremeno mijenjao, neki su napuštali naselje, neki se i ponovo vraćali. Fluktacija se itekako može zapaziti. U mnogome ovdje utječu i politička, gospodarska zbivanja. Moje selo je bilo i pod srpskom okupacijom od 1849. do 1860. g., a azatim u periodu 1918-1921. g. Na ovaj način se proširivale rodbinske veze, u neku ruku i sam sustav pučanstva mijenjao.
Radeći svoj posao, zaključio sam, da istraživački rad kohezijski vezuje i proširuje obim rodbinski, obiteljski ga krepi. Uza sve to stekao sam saznanje, da čovjek ne smije nikada zaboraviti iz čega je iznikao, odakle je pošao, kamo mu vode korijeni. Geslo mije: „Čuvajmo uspomjene onih, koji su nam bogatstvo i ljepotu prošlosti očuvali i u amanet nam ostavili."
Uz ovaj uvod na maternjim jeziku, prilazem održano izlaganje o ovoj temi, a tekst je otisnut na mađarskom jeziku u zasebnim separatu.
 |
Falualapító őseim földdel rendelkező parasztok voltak. Apai ágon kisnemesek. Ne vegyék szerénytelenségnek, ha megemlítem, nékem, mint autodidakta kutatónak sikerült a Mandich család családfáját - unokáim sorával már a 13. generációt - Erdődy János nyomán a Gutenburg leszármazási vonala alapján felfektetni 1675-2005 között. Ezt tablón be is mutatom. Nem is gondoltam, hogy ily messzire vezet a Mandich család ága-boga, mely elvezetett a határon túli déli végekre. így jutottam el őseim feltételezett szülőföldjére is, amikor Mostar város levéltárában kutattam történetünk után. Ekkor döbbentem rá, hogy a családtörténeti kutatások nehézségei mekkorák a hazai bunyevácok esetében. Előnyöm „csupán" az volt, hogy beszélem a horvát és a szerb nyelvet. A trianoni békeszerződéssel létrejött utódállamokban az adatgyűjtés több szempont miatt is nehéz. Értékes anyagra leltem a szabadkai, az újvidéki és a zombori levéltárakban, valamint Romániában, Temesváron... A volt Bács-Bodrog megyei levéltár egy része Zom-borban maradt. Kutatásom során többféle nehézséggel is szembetaláltam magam. Arra sem gondoltam, hogy ily sok utánajárással párosuló kutatómunka ez, melynek alapját édesanyám rézkapcsos, díszes imakönyve adta, mely ki tudja pontosan melyik ősömtől hagyományozódott családunkra. Ma is őrzöm. A bőrkötéses imakönyvtáblán simogató, tapogató ujjak zsírosan fénylő nyoma, ki tudja hány generációt takar. Benne hátsó betétlapjain szüleim szinte „kész családfája" bunyevácuJ írva. Az adománylevelek, diplomák, mesterlevelek, levelezések, családi levéltárak is sokat segíthetnek. A családtörténet rekonstruálásának legfontosabb írott forrásai azonban az anyakönyvek. A temetői síremléken - apám szándéka szerint - ott díszeleg a tűzzománcból készült színes családi címer, ahogy azt a szabadkai Mandich rokonnál láttuk.
Támpontul szolgáltak a nagyszüleimmel való egykori beszélgetésekről készült feljegyzésem is, a szekrényajtó belsejére írt adatok, gyászjelentések, stb. Az emlékezet gyakran torzít, de hasznosítható!
Az apai felmenőim mellett az anyai Vidovics és nagyanyai Pataricza és Rudics családokról is sikerült értékes adatokhoz jutnom, sőt a csehszlovák lakosság-csere során falunkba került feleségem - Gelinger és Horváth, ill. Nagy és Kumlicska családjáról is, de ez már egy másik történet. Szlovákiában még több nehézséggel találkoztam. Én voltam a faluban az első bunyevác származású fiú, aki 1950-ben felvidéki magyar lánnyal kötött házasságot. Ma a vegyes házasság már természetes valóság.
Mindenesetre furcsa érzés szembesülni több száz éve meghajt őseimmel. Szép számmal akadtak köztük nagyszerű emberek. Egyik fegyverforgató, törökverő lovas vitéz Mandich ősünk (a 73 kötetes Királyok Könyve szerint is) már „harmadik" (VI.) Károlytól kapott 1720-ban nemesi „nobilis" címet címerrel! A megyénként összeállított nemesi listán szép számmal voltak bunyevác családok is! (Csávolyról 74). A nemesi levelek többségét a török kiűzésében szerzett érdemeikért kapták. Néhány bunyevác földbirtokos nemes kivételével a kisnemesekhez tartoztak. A bunyevác nemesség a 18. században jelentős súllyal vett részt Bács-Bodrog vármegye politikai életében. A gyűjtött anyag azt mutatja, hogy a paraszti genealógia képes átfogni a vizsgált három évszázadot.
Errői nem volt szokás beszélni az 1947. évi IV. törvény értelmében, pedig az elismerés, a kitüntetés ma sem ismeretlen fogalom. A mi kitüntetett ősünk hősiességéről legendák maradtak ránk szájról-szájra terjedve a családban. Az ősünk nemesi levele -armalis - „a kutyabőr" eredeti példánya megőrzésre vitéz dr. Mándics László királyi járásbíró birtokába került 1931-ben Zalaegerszegre. A járásbíró időközben Mándi-m magyarosított és 1944-ben a front elől Angliába disszidált.
A tudományos hitelesség igényéről egy jottányit sem szabad engedni. Csávolyon három nemesi család volt, valamennyi bunyevác: Mandich 1720-ban 41 fó, Vidakovity 1780-ban 12 fő és Milassin 1791-ben 20 fő. A bunyevác nemesi rangok között nagy különbségek voltak.
A névváltoztatásokra ügyelni kell!
A török hódoltság katolikus bunyevácok Csávolyon 1734-ben önálló falut hoztak létre. 1748 óta vezettek Csávolyon egyházi - születési, házassági, halotti - anyakönyveket. Az iskolait 1903-tól, az államit 1907-től. Előtte a bajai ferences atyák, barátok jártak a híveket pasztorálni. Az ő bajai latin nyelvű anyakönyveikben szerepeltek addig a csávolyiak is. A rendház történetében sok értékes csávolyi vonatkozású latin nyelvű bejegyzéssel találkozhatunk, melyeket néhai Kapocs Nándor szeremlei plébános jegyzetelt ki nekem.
Csávolyon a kezdeti időkben az anyakönyvi adatok kézírásos bejegyzései erősen hiányosak (lapok hiányoznak). Latinul és bunyevácul hallás után írták le a neveket. Attól is függött, hogy milyen nemzetiségű volt az anyakönyvvezető. A mi vezetéknevünk is különböző módon fordult elő az idők folyamán: Mándich, Mándity, Mándits, Mándics. Sok esetben a feleségnek csak a keresztneve szerepeit a házasságkötéskor. Halálozáskor meg úgy írták be, hogy Mándich Mátyás felesége halt meg. Ebből nem derül ki az elhunyt leánykori neve, születési ideje, halálának okai. Szülők ismeretében könnyű az azonosítás, ha férfiról van szó. Volt-e házastársa, illetve özvegy volt-e az elhunyt. Nő esetében már nehezebb az azonosítás, mert az asszonyokat leánynevükön írták be. Azt már nem írták le, hogy kinek volt az özvegye. Azonos névvel akár több ember is élhetett a faluban, ilyenkor az életkort nézzük, de arra is van példa, hogy néhány évvel kevesebbet vagy többet írtak fel az életkor meghatározásakor, gyakran az esküvőnél. Sokszor nehéz megtalálni a második, harmadik, ... házasságkötést. Nem kevesen házasodtak szöktetéssel, „uszkocsizással", akik sohasem mentek anyakönyvvezető elé, de egyszer nekik is születtek gyermekeik, illetve ők is meghaltak. Ez leginkább szájhagyományból maradt ránk A keresztszülőket is gyakran tévesen jegyezték be. (Az én esetemben is, mely egyértelműen papi felületesség.)
Az anyakönyvek információkban gazdag, mégis ritkán kutatott forrásai történelmünknek, helytörténeti munkáinknak. Ennek egyik oka a terjedelmes anyag nehéz kezelhetősége. Mutatók hiányában az eligazodás fáradságát és a hosszas keresést általában csak néhány elszánt családfakutató vállalja. Ezeken a kutatási nehézségeken segíthetnének az anyag számítógépes feldolgozásával, az adatbázis-kezelő program visszakeresési lehetőségeinek alkalmazásával.
Falunkban 10 család viseli ugyanazt a vezetéknevet, mint mi. Egymástól ragad-ványnevük különbözteti meg őket. Mi „Jaszák" vagyunk. (Józsefből alakult ki.) Apai nagyapámtól hallottam, hogy szépapámnak még tanyás birtoka volt közel a faluhoz. Arról viszont nincsen már emlék, hogy miért és mikor szűnt meg a tanya és a földbirtok. A szülőházam hat generáció szülőháza volt a Bunyevác (ma Árpád) utcában.
A bunyevác a baráti körből gyakorta kölcsönösségi alapon választott kereszt- és bérmaszülőket, esküvői komákat, akiket lelki rokonként tart számon.
Az én apai nagyapám az őseit, illetve az élő leszármazottakat - többnyire név szerint, fontosabb adataikkal, még sírjukat is megmutatva - ötödízig ismerte, tartotta számon. A sírkövek is figyelemre méltó családtörténeti és egyháztörténeti értéket képviselnek. Megbízható forrásból tudjuk, hogy az első időszakban a falu őslakói közül többen hol elhagyták a falut, hol visszatelepültek (a határ nem számított, amúgy is sűrűn változott). Szerb megszállás alatt is volt a falu 1849-1860 és 1918-1921 között. így bővült a rokoni hálózat is. Felértékelődik a helybeli származás ténye.
Azt tapasztaltam, hogy az ilyen kutatásnak rendkívüli összetartó ereje van családon, rokonságon belül. Az embernek becsülni kell azt, amiből kinőtt. Hitvallásom: „Őriznünk kell azok emlékét, akik e tájat alakítják!" Kutatásaim során megállapítást nyert, hogy számos közéleti ember került ki ebből a családból.
* * *
Ismereteink szerint családunk 1687-ben érkezett a szervezet bunyevácok utolsó hullámú áttelepülése során jelenlegi lakóhelyére - a hercegovinai vilajetből - többszöri átköltözéssel Magyarországra (Bácska-Baja-Szabadka-Szeged-Zombor és környékére).
 |
 |
 |
 |
A nemes Mandich Mathias I. Mátyás - Mattja armalis címeres nemeslevelét III. ill. VI. Károlytól kapta Bécs városában 1720. április 29. napján, melyet Bács vármegyének 1720. október 3-án Baján tartott közgyűlésén hirdettetett ki.
| I. Mátyás / I. Matija | |
| (1675-1748) | |
| 2. | I. Mihály / I. Mihajlo |
| (1695-1748) | |
| 7. | Márk / Marko |
| (1721-1777) | |
| 10. | II. Mátyás / II. Mathia |
| (1744-1780) | |
| 12. | I. József/ I. Josip |
| (1758-1800) | |
| 13. | I. Péter / I. Perdo |
| (1780-1849) | |
| 17. | I. Domonkos / I. Damjan |
| (1810-1864) | |
| 25. | III. József/ III. Joso |
| (1846-1890) | |
| 26. | IV. József/ IV. Joso |
| (1866-1954) | |
| 41. | III. Márton / III. Marcika |
| (1905-1994) | |
| 50. | IV. Mihály / IV. Mišo |
| (1928-) |
Megjegyzés: a nevek előtti számok a családfáról készült művészi akvarell rajzon való helyet jelölik. Az itt ismertetett számokkal jelölt keresztneveket helyi bunyevác tájszólás szerint jegyeztem le.
 |
Autora je vodila znatiželja, zanimalo gaje porijeklo njegovih predaka. Genealogijom, istraživanjem rodoslovja počeo se kao lokalni povjesničar baviti već kao umirovljenik.
Potomak je temeljito istražio i napisao povijest oitelji kroz 13 pokoljenja unazad. Govori o tome tko su bunjevački Hrvati, odakle su, kada i kako došli na svoja sadašnja prebivališta. Narod koji sebe naziva rimokatoličkim Bunjevcima osobena je etnička skupina bratskog hrvatskog naroda koja u mađarskoj zemlji živi više od 300 godina. U studiji autor prikazuje rezultate svojega istraživanja. Autor je iskusio da su ograničenja istraživanja u zemljama nasljednicama različita. Korisno je ako istraživač poznajejezik zemlje gdje istražuje ili da ima dobrog tumača.
U studiji autor govori i o plemićkom porijeklu predaka, o mješovitim brakovima, o promjeni prezimena. O uspomenama iz zemlje svojih predaka piše uzvišeno. Nižući dalje misli autorovo je mišljenje da je lakše u tuzemstvu napisati rodoslov soje obitelji, naime svatko uz izvjesna ograničenja slobodno može istraživati građanske i crkvene matične knjige.
Iskustvo pokazuje da takvo istraživanje ima u krugu obitelji i rodbine veliku adhe-zijsku snagu.
Autorova ispovijesti je: Trebamo čuvati spomen na one koji oblikuju ovaj prostor!
 |
 |
|
|