A Vince-napi nagymise alatt a gömböcöt kiakasztották a szőlőkarókra a pécsi horvát származású szőlősgazdák, hogy akkora szőlőfürt teremjen abban az évben, mint az ízletes húsos-bőrös, de nem szőrős, kulináris finomság. Horvátországban sem ismeretlen e szokás, vidékenként egy-egy szál kolbászt akasztanak a szőlővesszőkre, de zenekíséret, s az égiektől némi áldáskérés közepette meglocsolják a szőlőtőkét borral, hogy jobban teremjen. A mohácsi sokác-horvátok meg kivonulnak a hegyre nagy vígazságot csapva, ugyanis zsigereikben érzik, hogy a vidámság - ének, zene, tánc termékenységet idéz elő a szőlőben.
Több hazai vidéken a szőlő és a bor patrónusától szent Vincétől várják a szőlősgazdák a bőséges termést. Az évszázados népi regula szerint fél szemmel fel-fel lesve az ereszre, hogy olvad-e rajta a jégcsap, mondván: „Ha megcsordul Vince, megtelik a pince!"
Kultikus szokások tanúi lehetünk a farsangi időszakban a nagykozári, kátolyi, de a távolabbi Zala megyei horvát asszonyoknál, akik a farsang előtti csütörtökön a szőlőspincékben vigadoznak, nagy-nagy eszem-iszom közepette.
A hazai horvátok a török időkben Magyarország területén elterjesztik a vörösbor termelést, s ahol csak megvetik lábukat, ott Noé apánk szőlővesszeje is megered. Pécsett például a török uralom idején a fehér borok mellett a vörös borok is a kedvelt fajták közé tartoztak, s hiába tiltotta a hódítók vallása a hegy levének, nedűjének idogálását, mégis, és nem akárki fia, hanem a nagytiszteletű Ghazi Giari török kán, a háborúk szüneteltével pécsi borokat ízlelgetett-kóstolgatott, s verseket költött hozzájuk, illetve, ki tudja, lehet, hogy épp fordítva volt. De már hét évvel Pécs városának az oszmánok általi elfoglalása előtt Oláh Miklós 1536-ban Hungária című művében szól a pécsi borok jó híréről, s szegedi árusításáról. A török hódítók uralma idején Szegeden is a Dubrovnik környékéről áttelepült horvátok nagy szeretettel terjesztik a nemes borok és a paprika termesztését. Ez utóbbit csípősége okán nem a pörköltbe vagy a szalámiba rakták, amire, mi tagadás, csúszott volna a jó bor, hanem gyógyítás céljára, a magas láz letörésére használták.
Az 1711-es pécsi tizedlajstromban név szerint kimutatható, hogy a helyi polgárok közül ki mennyi bort szolgáltatott be a decimátoroknak. S elég csak egy pillantást vetni a beszolgáltatott bor fajtájára, s nem a névre, máris megállapítható, hogy magyar, horvát, illetve német volt-e a termelő. A németek leginkább a fehér bort kedvelték, a horvátok a vöröset, a magyarok egyaránt kedvelték a fehér- és a vörösbort.
Idővel pedig Mecsek lankáinak minden zeg-zugába felfutott, felkúszott a szőlővessző. A horvátok szőlői Alsó- és Felső Gyükésen (azaz Dukicon), Kispiricsizmán (állítólagos magyar jelentése: Piri basa kútja), Cerék (ami magyarul Cserfás erdőrészt jelöl) Rigoder, Kasszián, Bánom és Meszes-dűlőben voltak, míg a töröktől 1686-ban a várost felszabadító horvát Makár János ezredes a császártól a Makári szőlőhegyen (róla kapta nevét) lévő török szőlőket kapta jutalmul, s némi szőlőterületet a városban, meg még hozzá a bárói rangot.. Visszatérve a Kispiricsizma elnevezéshez, vélhetően Piri basa sem volt ellensége a hegy levének, de akár lehetett aprótermetű egyén is, mégse róla és csizmájáról esik szó az elnevezésben A magyaros csizma a török „cseszmaból"eved, ami vízforrást jelent. A magyaros hangzású Piri a horvát „peribőr, azaz a „moss!" felszólító igéből ered. Mondhatnám azt is, hogy e forrásnál egykoron mostak az asszonyok, akárcsak a Tettye forrás vizében. Ám vélhetően kis Piri basa a tiszta vizet kedvelhette inkább, mint a bort. Tehát a hely neve is erre utalhat inkább.