|
|
Az 1885-ös I. kataszteri térképen jól látható, hogy az addig meglévő lakóházak mindegyike az utcára merőlegesen épült, vagyis a falu fésűs beépítésű. A fésűs beépítés tulajdonképpen az utcára merőleges hossztengelyű, sátortetős házakat jelent, melyek az oromfalakkal fordultak az utca felé. A lakóház hosszan benyúlt a telekbe, a főbb melléképületek (istálló, ólak, színek) mögötte sorakoztak. A házakat a telek oldalhatárára építették, mert a porták kihasználtsága így volt kedvezőbb. A portákat sövény vagy faléces kerítés választotta el egymástól. Az 1900-as évek elején a széles telekkel rendelkező jómódú emberek már L alakú, ún. hajlított házat építettek. Az utcával párhuzamos szárny 2-3 szobával gyarapította a lakóterületet.
Az egyszerű régi parasztházak hármas tagolásúak és soros elrendezésűek voltak, vagyis a helyiségek sorban egymás mögött, egy tengelyre fűzve épültek. Az utcára nézett az első szoba, majd a konyha, hátsó szoba, kamra, istálló, présház, pince, pajta és a kocsiszín következett, legtöbbször egy fedél alatt, néha két épületben. A padlásra vezető létra gyakran a kamrában kapott helyet.
Hagyományos nyeregtetős sváb parasztház udvari frontja / Hoffront eines traditionellen ungarndeutschen Bauernhauses mit Satteldach
A kb. fél méter vastag vályogfalakat kövekre, vagy néhány földbe ágyazott égetett téglasorra rakták. A vályogtéglákat a legtöbb család maga készítette agyag, víz és pelyva, vagy szalmatörek keverékéből. A földön sablonokba simították a képlékeny masszát, majd miután kicsit megszikkadt, kivették az egyforma nagyságú téglákat a sablonokból és még hónapokig szárították többnyire az utcán, a füves részeken. Még az 1920-as években is több ház épült ilyen módszerrel Szentivánon. Aki viszont megtehette, égetett téglából építette otthonát.
A szegény emberek házának nem volt mellvédes, oszlopos tornáca, csak keskeny gangja (< gehen 'jár, megy'), a fölötte kinyúló gerendákat nem kellett oszlopokkal alátámasztani.
Auch heute noch stehendes typisches Haus eines Kleinhäuslers in der ehemaligen Neugasse (heute: Jozsef-Attila-Straße)
Kép a bal oldalon: Ma is álló jellegzetes zsellérház az egykori Új utcában (ma: József Attila utca)
Tornác, gang: a lakóház, vagy ritkábban a melléképület homlokzata mellé épített, oszlopokkal, pillérekkel, boltívekkel alátámasztott, fedéllel ellátott térség, amely emberi tartózkodásra, munkavégzésre vagy raktározási helyül szolgál. A tornácnak, mint építménynek, épület-kiegészítőnek, többféle változata alakult ki. A tornác legegyszerűbb változataiban földbe ásott faoszlopok tartották a föléje kiugró tetőt. Általánosan a tornác a ház udvari homlokzatát teljes hosszában végig kísérte. Ennek két fő típusa ismeretes. Előfordult, hogy a tornác mintegy toldalékként egészítette ki a házat, ilyenkor a ház tetőszéke nem foglalta magában a tornácot. Számára külön tetőt építettek, amely a ház fedélszéke alá ért és tetősíkja laposabb volt. Építészetileg szebb, gondosabb megoldás volt, ha a tornác úgy épült a házhoz, hogy a tetőszék kiugrott fölé, s azt szervesen az épület egészébe foglalta.
A helyiségek padlózatául döngölt vályog szolgált, amelyet felfrissítésül időnként víz és agyag híg keverékével átsimítottak. Ha a család anyagi helyzete megengedte, száraz homokba ágyazott párnafákra, „staflikra" fapadlót szegeztek. A tetőt szalmával, cementlapokkal vagy égetett cseréppel fedték be.
Stafli: Az építészetben tartóelemként alkalmazott fa, vékonyabb fagerenda. A német „Staffel" szóból ered, ami az alemán nyelvjárásban lépcsőt jelent.
Az oromfalakat és az oldalfalakat rendszerint fehérre meszelték. Később elterjedt a sárga szín is, és az utcai homlokzatra fehér díszítések kerültek, például az ablak köré. Az ablakok fölötti háromszögbe a házigazda nevének kezdőbetűi, vagy teljes neve került, alatta az építkezés dátuma szerepelt.
Schön erhaltene Säulenreihe des Hausflurs in einem Großbauernhaus in der Hauptstraße, Nr. 70
Kép a bal oldalon: A Szabadság út 70. sz. alatti nagyparaszti ház tornácának jó állapotban megmaradt oszlopsora
A 20. század elején megjelent a szélesebb, oszlopos tornác, amelyet az utca felé mellvéddel zártak le. Vasárnap délután gyakran ott üldögéltek az asszonyok a szomszédokkal. Beszélgettek, nézegették az utcán jövő-menő embereket.
A századforduló táján (XIX-XX.) a módosabb családok két szobát építettek. Az utcára néző helyiség volt a tisztaszoba (fédri stum < vordere Stube 'elülső szoba'). A fal mentén két ágy fért el feltornyozott dunyhákkal, párnákkal. Ezekre a párnahuzatokra kétoldalt madeira betétet varrtak díszítésül. Az ágyak előtt néhány szék, az ellenkező oldalon sarokpad és asztal állt. Az ágynemű, a terítők, és a férfikalapok a széles, fiókos szekrénybe, a sublótba (< Schublade 'fiók') kerültek. A sublótot terítővel letakarták, tetejére kegytárgyak, gyertyatartók, fényképek kerültek díszítésül. A díszes kelengye ládában (truhl < Truhe 'láda') rendszerint a férfiruhákat tartották.
Parasztágy és sublót a falumúzeum tisztaszobájában / Bauernbett und „Schublade" in der vorderen Stube des Dorfmuseums
A mennyezetről díszes petróleumlámpa lógott, amelyet a ráerősített finom fémlánc segítségével leengedtek, meggyújtották a kanócot, majd visszahúzták a megfelelő magasságba. A falakra szentképeket, az ajtó vagy a sublót fölé a Házi áldást akasztották.
Több helyen felhúzható, zenélő képet is helyeztek a falra. A tisztaszobát ritkán használták a háziak: búcsú, esküvő, keresztelő alkalmával itt fogadták a vendégeket. A halottakat is ebben a helyiségben ravatalozták fel. Szentivánon még az 1960-as években is háztól temettek. Az elhunytat ünneplő ruhába öltöztették, és a szobában felravatalozták. A rokonok, keresztszülők és szomszédok a temetésig éjjel-nappal virrasztottak mellette. Naponta háromszor, reggel délben és este, az Úrangyala idejében közösen imádkoztak az elhunytért. A temetési menet elindulása előtt a koporsót kivitték az udvarra, megérkezett a pap, elbúcsúztatta a halottat, majd a kétlovas halottaskocsival (tounwogn < Totenwagen 'halottaskocsi') kivitték a temetőbe, ahol katolikus szertartás szerint eltemették.
 |
 |
A halott búcsúztatása és utolsó útja, kb. 1960 / Verabschiedung des Verstorbenen und sein letzter Weg, ca. 1960
Az udvar felől a konyhába léphettünk a dupla ajtón keresztül. A külső szárny tele ajtó volt és kifelé nyílt, a befelé nyíló pedig két vagy több osztású üvegezett ajtó. Szentivánon sok helyen volt olyan belső ajtó, melynek üvegezett részében a négy sarokban különböző színű, kb. 15x15 cm-es négyzet alakú üveg volt. A besütő nap ezzel színessé, vidámmá varázsolta a helyiséget. Az ajtó fölé, az ajtóval megegyező szélességű világító ablakot építettek be, hogy minél több fény jusson a helyiségbe. Az ablakokat a fal külső síkjába illesztették, széles belső párkányt hagyva. A két pár kifelé, két pár befelé nyíló ablakszárnyat többnyire három részre osztották.
A konyhában egyszerű szekrényben, kredencben (< Kredenz 'tálaló, pohárszék') vagy függönnyel ellátott polcokon tartották a főzőedényeket. A módosabb házakban cserépből épített tűzhelyen főztek. Szentivánon az úgynevezett csikó kályha volt a leggyakoribb. Ez vasból készült, négy lábon álló fekete tűzhely volt. A sütő a tűztérrel ellentétes oldalon magasodott a főzőlap (platni < Platte 'lap') felett. Sarokpad, fiókos asztal, tálas polc (siszlkhoab < Schüsselkorb 'táltartó kosár') egészítette ki a konyha bútorzatát. A ritkábban használt eszközöket a kamrában tartották: a négylábú fa krumplinyomót, a vajköpülőt, a faszenes vasalót, a paradicsom és lekvár főzéshez használatos nehéz, zománcozott öntöttvas] lábasokat.
 |
 |
A konyha után következő hátsó szobában tartózkodott a család télen, amikor esténként a nagy hidegben nem akadt tennivaló a ház körül. Cserép- vagy vaskályha ontotta a meleget. A magas lábakon álló ágy alatt elfért a kis kerekekre szerelt gyerekágy {supeitl < Schubbetterl 'tolható ágyacska'). Ezt nappalra az ágy alá tolták, este kihúzták, ebben aludtak a kisgyerekek. Nagyobb létszámú családoknál a sarokpad ülőrészét ládaszerűre készítették. A tetejét éjjelre felnyitották, abban is fekvőhelyet alakítottak ki egy-két kisgyermek számára. Bölcső, nagykerekű vesszőfonatos fekhelyű babakocsi is volt sok háznál.
A fal mellett osztott ruhásszekrény állt. Ennek egyik felében polcok (foh < Fach 'rekesz', préil < Brettl 'kis deszka'), másik felében a bő szoknyák elhelyezésére szolgáló kampók voltak.
A padlóra rongyszőnyeget terítettek, az ablakokra csipkével díszített fehér vászon függönyök kerültek, legtöbb háznál a tornácról külön ajtó vezetett a kamrába, ahol a/, élelmiszert és a szerszámokat tartották. A kamrából létrán lehetett felmászni a padlástérbe, ahol a búzát, rozsot, árpát tárolták.
Hagyományos ruhásszekrény (khosztn < Kasten) a falumúzeum tisztaszobájában / Traditioneller Kleiderschrank (khostn < Kasten) in der vorderen Stube des Dorfmuseums
Az állatokat tartó családok háza az istállóval folytatódott. A szegényebb emberek kecskéket tartottak, a nagyobb gazdák tehenet. Az állatok biztosították a család tej- és húsellátását. A lovat tartó gazdák kocsiszínt is építettek az istálló mellé. A hagyományos paraszti kocsi, a szénás szekér (latevógn < Leiterwagen 'létráskocsi') mellett néhány helyen stráfkocsi is állt a színben. Sőt, néhány feidevógn (< Federwagen 'rugós kocsi') is volt a faluban, ami a hintó egyszerű változata volt, mert a hátsó ülésen utazók komfortját az ülés alá szerelt rugók biztosították.
Stráfkocsi: gumikerekes, nagyobb terhek, terjedelmes tárgyak szállítására szolgáló széles, lapos rakfelületű kocsi alacsony oldaldeszkával.
A szőlőművelés kapcsán présházzal folytatódott az épület. Ezeknek a hátsó helyiségeknek az összefüggő padlásterében tárolták a szénát az állatok számára. A kukoricatermést a csuhánál fogva (láb < Laub 'lomb') ösz-szefonták, és az eresz alá akasztották száradni, vagy ha nagyobb volt a termés, akkor a padláson (poun < Dach/boden 'padlás) tartották.
Külső padlásföljáró / Aufgang zum Dachboden von außen
A további háziállatok számára disznó-, nyúl-, tyúk-, kacsa- és libaól egészítette ki az udvar építményeit. Kutya és kutyaól szinte minden portán volt. A fás és szenes kamra szintén a hátsó udvarban kapott helyet.
A földbe ásott pincében tárolták a bort, a krumplit, a zöldségeket. A hentesek és a vendéglősök jégvermet ástak a földbe, melyet szalmával és náddal fedtek be. A jeget a Jági tóból (< Jagerwiese 'vadászmező') és a Slötyiből (< Schlämmung 'iszapolás') vágták télen, és beraktározták a jégverembe. Nyáron a különböző nagyságú jégdarabokkal hűtötték az italt és a húst.
A több embert igénylő munkákhoz sokan egy kisebb helyiséget építettek az udvarban, amelyet szumekhuhlnak (< Sommerküche 'nyári konyha') neveztek. A disznóvágás, a befőzés (gyümölcs, paradicsom, lekvár), a savanyítás (uborka, paprika, káposzta) és más, nagyobb felfordulással és piszokkal járó munkák ebben a kis épületben zajlottak le.
Az udvar elkerített részében konyhakertet létesítettek, ahol sok minden megtermett a mindennapi főzéshez.
Jégvágás a Slötyin az 1960-as években / Eisschneiden am Teich (Schlämmung) in den 1960-er Jahren
Lakóház építése előtt a telken több helyen próbafúrást végeztek. Ha vizet találtak, igyekeztek minél előbb kutat ásni. Magas víztükör esetén a vödröt egy hosszú, kampóban végződő rúdra akasztották, és úgy húztak vizet a kútból.
Szentivánon régen öt gémeskút szolgált közkútként. Akinek nem volt saját kútja, ezekből hordta a vizet. A kút melletti vályúból itatták az állatokat, és a falun áthaladó, máshonnan érkező fuvarosok is itt pihentek meg.
Az első gémeskút a mai Jóreménység út bal oldalán, a temetőhöz vezető emelkedő elején volt (Jóreménység u. 12. - Junek Mihály háza előtt, ahol most a magas fenyők állnak).
A következő a Bányász utca - régen Kút utca - és a mai Dózsa köz kereszteződésében szolgálta a háztartásokat, Gábeli Jakabnak a Dózsa közben működő pékségét és az állattartókat.
Quittung
6 Kronen 50 Filier, in Worten: sechs Kronen 50 Filier, welchen Betrag ich, der Unterzeichnete am heutigen Tage für angefallenen Tagelohn bei Ausbesserung der Wasserhaltungsstelle in der Gemeindeflur aus der Kasse der Gemeinde Pilisszentiván ohne Abschlag behoben habe, erkenne ich hiermit an.
In Pilisszentiván, den 25-sten des Monats Juni 1905
A legismertebb és a legtovább meglévő harmadik gémeskút a mai Szabadság út 66. számú ház előtt állt, az országút és az árok közötti területen. A fogattal rendelkező gazdák szánhoz hasonló fatalpakra {slapfe < Schlappen 'papucs, házicipő') állították a dézsákat, hordókat, így szállították lovaik segítségével a tartalék vizet házaikba. Ez a kút a régi Kút utca felső végéből (ma:
Bányász utca 56.) nyerte a vizet, egy kiépített forrásból, a prunestum-ból (< Brunnenstube 'kútszoba'). A víz mázas cserépből készült csöveken jutott el a Fő utcán lévő gémeskútba, melynek régi, ismert neve: Meate-Prune (< Metzger-Brunnen 'a Metzger család háza előtt álló kút'). Amikor a kb. 1960-as években betemették ezt a kutat, a víz többször is feltört a felszínre. A környéken lakó emberek egy csobogó építését gondolták a helyére, ahol a madarak nyáron ihattak, felfrissülhettek volna. Sajnos csak kedves gondolat maradt, mely nem valósult meg.
A negyedik gémeskút az egykori szódás, Sallai/Schuck György udvarában állt, a mai József Attila és a Sallai utca sarkán. A vízre szükség volt a szódavíz készítéséhez és a környező háztartások ellátásához.
Az ötödik gémeskút a jelenlegi Hársfa utca első harmadában állt (Hársfa u. 3.). Régen nagy füves terület volt ezen a részen. Horváth bácsi, a tehénpásztor hazafelé ennek vályújából itatta meg a csordát.
 |
A Bányász utca 17. sz. alatt, Brandhuber Sebő és felesége Gábeli Anna házában is volt gémeskút, amelyet még a XIX. század végén létesítettek. Közkútként szolgált még egy gémeskút a piliscsabai határon, a Hársfaerdőben, valamint a Hungária erdő szélén, a Jagerwiesen felé vezető út baloldalán, ami ma zártkert. A gémeskutakon kívül kerekes kutak is voltak a faluban (a mai Szabadság út 57. és 94. sz. házak előtt), ahonnan bárki vihetett saját fogyasztásra vizet.
Az állatok itatására szolgáló régi gémeskút maradványai a Piliscsabával határos Hársfaerdőben
Überreste des alten Ziehbrunnens zum Viehtränken im Lindenwald an der Grenze zu Tschawa
(A tisztaszoba berendezését Gátas Istvánné, Annus néni leírásából ismerjük, a gémeskutakról szintén Annus néni és Háber Ágostonné, Metzger Juci mesélte el emlékeit.)
A szegénység leleményessé teszi az embereket. Ehhez párosult a szorgalom és az ügyesség. A régi szentivániak sok mindent maguk készítettek el a ház körül. Így segítették elő a maguk és családjuk boldogulását.
Auf der Katasterkarte von 1885 kann man sehr gut sehen, dass die bis dahin gebauten Wohnhäuser alle senkrecht zur Hauptstraße stehen, es handelt sich also um ein kammartig gebautes Straßendorf. Das bedeutet eigentlich aneinander gereihte Satteldachhäuser, die mit ihrer Längsachse senkrecht und giebelständig zur Straße angeordnet sind. Das Wohnhaus ging tief ins Grundstück hinein, und die wichtigsten Nebengebäude (große und kleine Ställe, Scheunen) waren hinter dem Haus angeordnet. Die Häuser wurden auf die Seitengrenze zum Nachbarn gebaut, weil auf diese Weise die zur Verfügung stehende Fläche besser genutzt werden konnte. Die Hofstellen wurden mit Hecken oder Holzlattenzäunen von einander getrennt. Anfang des 20. Jahrhunderts bauten sich die reicheren Leute mit einem breiteren Grundstück schon L-förmige, so genannte krumme Häuser. Der zur Straße parallel stehende Gebäudeteil erweiterte die Wohnfläche um 2-3 Zimmer.
Die einfachen alten Bauernhäuser waren dreigeteilt, und die Räumlichkeiten reihten sich an der Längsachse aneinander. Die Fenster der vorderen Stube gingen auf die Straße, dann folgten in Richtung Hofinneres die Küche, die hintere Stube, die Kammer, der Stall, das Presshaus, der Keller, die Scheune und der Schuppen für Fahrzeuge. Sie befanden sich meistens unter einem Dach (Eindachhof), selten in zwei Gebäuden. Die Leiter und die Öffnung zum Dachboden befanden sich häufig in der Kammer.
Grundriss eines traditionellen Bauernhauses / Hagyományos parasztház alaprajza
Die ca. einen halben Meter starken Lehmmauern wurden auf Steine oder auf einige Reihen von gebrannten Ziegeln gesetzt. Die meisten Familien stellten die Lehmziegel aus einer Mischung von Lehm, Wasser und Spreu oder Wirrstroh selbst her. Die zähflüssige Lehmmischung wurde auf dem Boden in eine rechteckige Holzform eingebracht. Sobald sich die Masse gefestigt hatte, wurde der Rahmen entfernt und die gleichmäßig großen Ziegel wurden noch Monate lang meistens auf der Straße oder auf Grünflächen in der Luft getrocknet. Noch in den 1920-er Jahren baute man in Sanktiwan viele Häuser nach dieser Bauweise. Wer es sich aber schon leisten konnte, ließ sein Heim aus gebrannten Ziegeln erbauen.
Die Häuser von armen Leuten hatten keinen Hausflur mit Säulen und Brustmauer, nur einen schmalen Gang (< gehen), da mussten die über den Gang ragenden Balken nicht abgestützt werden.
Hausflur, Gang: ein an der Hauptseite des Wohnhauses, seltener eines Nebengebäudes gebauter, mit Säulen, Pfeilern oder Gewölben unterstützter, überdachter Raum, der als Aufenthalts-, Arbeits- oder Lagerraum dient. Der Hausflur als Gebäude oder Gebäudeergänzung hat mehrere Variante. Bei den einfacheren Formen des Haustiurs war die Überdachung durch in den Boden gestellte Holzpfeiler unterstützt. In der Regel verlief der Hausflur in der vollen Länge der Hoffront des Hauses. Zwei Haupttypen dieser Flurform sind uns bekannt. Es kam vor, dass der Hausflur das Haus als Anbau ergänzte, in diesem Fall überdachte der Dachstuhl des Hauses den Flur nicht. Für ihn wurde ein eigenes Dach gebaut, das bis unter den Dachstuhl des Hauses reichte, und seine Neigung war kleiner als die des Hausdachs. Architektonisch gesehen war die Lösung, wo der Hausdachstuhl auch den Hausflur überdachte und ihn so zum organischen Teil des Gebäudes machte, schöner und sorgfältiger.
Die Wohnräume hatten gestampften Lehmboden, der ab und zu zur Auffrischung mit einer flüssigen Mischung von Lehm und Wasser neu bestrichen wurde. Wenn sich die Familie leisten konnte, erhielt das Zimmer Fußboden aus Holz, wobei die Holzbretter an in trockenen Sand eingesetzte Staffeln genagelt wurden. Das Dach wurde mit Stroh, Zementplatten oder mit gebrannten Dachziegeln gedeckt.
Staffel: im Bauwesen als tragendes Element verwendetes Holz oder dünnerer Holzbalken. Das Wort bedeutet im Alemannischen 'Stiege, Stufe'.
Die Giebel- und Seitenmauern wurden in der Regel mit Kalk ge-weißelt. Später verbreitete sich auch die gelbe Farbe, und die Straßenfront der Häuser wurde mit weißen Elementen geschmückt, zum Beispiel um die Fenster. Im Dreieck über den Fenstern standen meistens die Initialen oder auch der volle Name des Eigentümers, darunter das Baujahr.
Anfang des 20. Jahrhunderts erschien der mit Säulen unterstützte breitere Hausflur, der in Richtung Straße mit einer Brustwand abgeschlossen wurde. Da saßen am Sonntagnachmittag oft die Frauen, plauderten mit den Nachbarn und schauten sich die auf der Straße vorbeigehenden Leute an.
Bild oben: Kleinbauernhaus in der Neugasse (József-Attila-Straße 14) gegen Ende der 1950-er Jahre
Kép az oldal tetején: Kisparaszti ház az Új utcában (József Attila utca 14.) az 1950-es évek végén
Um die Jahrhundertwende (19-20.) bauten sich die wohlhabenden Familien schon zwei Zimmer. Der Raum mit Blick auf die Straße war die so genannte saubere oder vordere Stube (fedri stum). Längs der Wand hatten zwei Betten Platz, auf denen dicke Dau nendecken (tuchet) und Kopfkissen (pulste) hoch gestapelt lagen. Die Kis senbezüge waren beider seits mit einer Spitzeneinla ge geziert. Vor den Betten standen einige Stühle, ihnen gegenüber eine Eckbankmit Tisch und Stühlen.
 |
Bettwäsche, Decken und Männerhüte gehörten in die Kommode, in den aus Schubladen bestehenden Schrank (schubloi). Sie wurde mit einer meist gestickten Decke abgedeckt, und darauf stellte man Devotionalien, Kerzenständer und Fotos als Zier. In der verzierten Aussteuertruhe (truchl) be wahrte man in der Regel die Männerkleidung.
Von der Decke hing eine verzierte Petroleumlampe herunter, die an einer feinen Metallkette heruntergelassen wurde, um den Docht anzünden zu können, und nachher wurde sie wiederum in die erforderliche Höhe hinaufgezogen. An den Wänden hingen Heiligenbilder, und über die Tür oder Schublade hängte man das Haussegen. Wo glaube, da Liebe, wo Liebe, da Friede, wo Friede, da Segen, wo Segen, da Gott, wo Gott, keine Not Vielerorts hatte man an der Wand ein Bild mit aufziehbarem Spielwerk. Die Hausleute benutzten die vordere Stube nur selten: zum Kirmes (kiritog), zur Hochzeit oder zur Taufe wurden die Gäste hier empfangen. Auch die Toten wurden hier aufgebahrt. In Sanktiwan wurden die Toten in den 1960-er Jahren immer noch vom Wohnhaus in den Friedhof zur Beerdigung (leicht) gebracht. Man kleidete den Verstorbenen in die Festtracht und bahrte ihn in der vorderen Stube auf. Die Verwandten, Taufpate und -patin, sowie die Nachbarn wachten bei ihm Tag und Nacht, bis zur Beerdigung. Täglich dreimal, zum Zeitpunkt des Gebets „Der Engel des Herrn" beteten sie gemeinsam für den Verstorbenen. Bevor der Trauerzug sich in Bewegung setzte, wurde der Sarg in den Hof getragen, wo der Pfarrer ihn einsegnete und den Verstorbenen verabschiedete, und der Sarg wurde mit dem von Pferden gezogenen Leichenwagen (tounwogn) in den Friedhof gefahren, um ihn dort gemäß der katholischen Liturgie beizusetzen.
Man ging durch eine Doppeltür vom Hof in die Küche. Das äußere Türblatt war voll aus Holz und schlug nach außen auf, während das andere nach innen aufschlug und in der oberen Hälfte mehrere Glaseinsätze hatte. In Sanktiwan waren in vielen Haustüren in den vier Ecken ca. 15x15 cm große Glasscheiben in verschiedenen Farben eingesetzt. Die hereinfallenden Sonnenstrahlen verzauberten den Raum, sie machten ihn bunt und lustig. Über der Tür war ein Oberlichtfenster mit der gleichen Breite wie die Tür, damit mehr Licht ins Haus hereinfällt. Die Fenster wurden so eingebaut, dass die äußeren Flügel in der Mauerflucht lagen. Innen gab es eine breite Fensterbank. Die zwei Paar äußeren Flügel schlugen nach außen und die inneren nach innen auf, und sie waren meist dreigeteilt.
Das Kochgeschirr hielt man in der Küche entweder in der einfachen Kredenz oder auf Regalen hinter einem Vorhang. In reicheren Häusern kochte man auf dem Kachelherd. In Sanktiwan traf man am häufigsten den Sprungherd (tschikoofen < ung. csikó ,Fohlen'). Er war ein schwarzer Küchenofen aus Eisen und stand auf vier Beinen. Die Backröhre erhob sich über die Kochplatte iplotn) neben der Feuerstelle. Eine Eckbank, ein Tisch mit Schublade und ein Regal für Teller und Tassen an der Wand (schislkhoab < Schüsselkorb) waren die übrigen Möbelstük-ke in der Küche. Die seltener gebrauchten Geräte standen in der Kammer, wie der vierbeinige Kartoffelquetscher aus Holz (krum-birndrucke), das Butterfass, das Holzkohlenbügeleisen und die schweren, emaillierten Kochtöpfe aus Gußeisen, die man zum Tomaten- und Marmeladeneinkochen benutzte.
Aus der Küche kam man in die hintere Stube, wo sich die Familie immer Winter aufhielt, wenn es um das Haus draußen in der großen Kälte nichts mehr zu tun gab. Im Raum spendete ein Kachelofen oder ein eisernes Zimmerofen die Wärme. Unter dem großen Bett auf langen Beinen hatte das Kinderbett auf kleinen Rädern seinen Platz (schuppeitl < Schubbetterl). Tagsüber stand es unter dem großen Bett, und abends zog man es wieder heraus, darin hatten die Kleinkinder ihren Schlafplatz. Bei kinderreichen Familien wurde die Sitzfläche der Eckbank wie eine Truhe ausgestaltet, deren Deckel für die Nacht aufgemacht wurde und auch dort ein paar Kinder schlafen konnten.
In vielen Häusern fand man auch eine Wiege oder einen aus Weide geflochtenen Kinderwagen auf großen Rädern.
An der Wand stand ein innen zweigeteilter Schrank. In der einen Hälfte gab es Fächer für Wäsche (Joch, preill < Brettl), und in der anderen Hälfte Haken zum Aufhängen der weiten Röcke.
 |
Auf dem Fußboden lagen Fleckerlteppiche, und an den Fenstern hingen mit Spitzen gezierte weiße Leinenvorhänge den meisten Häusern hatte die Kammer, in der man Lebensmittel und Hausgeräte aufbewahrte, einen separaten Eingang vom Hausflur. Aus der Kammer führte eine Leiter auf den Dachboden, wo man den Weizen, Roggen und die Gerste lagerte.
Bei Familien, die auch Tiere hielten, folgte nach der Kammer der Stall. Die ärmeren Leute hielten Ziegen, die größeren Bauern Kühe. Die Tiere versorgten die Familie mit Milch und Fleisch. Die Bauern, die Pferde hatten, bauten neben den Stall auch einen Schuppen für die Fahrzeuge. Neben dem traditionellen Heuwagen (latevogn < Leiterwagen) stand bei einigen Bauern auch ein strafwogn genannter Fuhrwagen in dem Schuppen. Im Dorf gab es sogar einige gefederten Wagen, feide-wogn, die man eine einfachere Kutsche nennen kann, weil die Federn unter dem Sitz für den Komfort der Reisenden sorgten.
Strafwagen: Pferdewagen mit Gummireifen, schmalen Seitenbrettern und breiter, flacher Ladefläche zum Transportieren von größeren, sperrigen Lasten.
Wegen des Weinbaus folgte im langen Gebäude das Presshaus. Im großen, ungeteilten Dachraum dieser hinteren Räumlichkeiten lagerte man das Heu für die Nutztiere. Die Maiskolben (kukruzkhuim) wurden an den Blättern (laab < Laub) zu Zöpfen geflochten und unter die Dachtraufe, oder wenn die Ernte sehr groß war, dann im Dachboden zum Trocknen aufgehängt.
Für die weiteren Haustiere, für Schweine und Geflügel standen im Hof noch andere Ställe. Einen Hund und ein Hundehaus gab es fast in jedem Hof. Die Kammer für Brennholz und Kohle war im hinteren Teil des Hofs platziert.
Wein, Kartoffeln und Gemüse wurden für den Winter im in der Erde gegrabenen Keller gelagert. Metzger und Gastwirte gruben in der Erde eine Eisgrube, die sie mit Stroh und Schilf bedeckten. Das Eis schnitt man im Winter in den Teichen jagewisn (Jägerwiese) und slötji (< Schlämmung) und lagerte es in den Eisgruben ein. Im Sommer kühlte man mit diesen größeren und kleineren Eisstücken das Fleisch und das Getränk.
Mild oben: Schweinestall im Hof (Hauptstraße 75) gegen Ende der 1950-er Jahre
Kép az oldal tetején: Disznóól a Szabadság út 75. sz. ház udvarában, kb. a/. 1950-es évek vége felé
Für Arbeiten, bei denen viele Leute mithelfen mussten, wurde in vielen Höfen ein kleinerer Raum gebaut, die so genannte sumekhuchl (< Sommerküche). Das Schweineschlachten, das Einmachen und Einkochen für den Winter (Obst, Marmelade, Tomaten, Gurken, Kraut, Paprika) und andere, mit großem Aufwand und Schmutz verbundenen Arbeiten fanden in diesem kleinen Gebäude statt.
Im Hof wurde ein Gemüsegarten mit Zaun abgetrennt, in dem Vieles für den täglichen Kochbedarf wuchs.
Kleinbauernhaus in der Neugasse (József-Attila-Straße 14) gegen Ende der 1950-er Jahre
Kisparaszti ház az Új utcában (József Attila utca 14.) az 1950-es évek végén
Bevor man ein Wohnhaus baute, bohrte man das Grundstück an mehreren Stellen an um zu sehen, ob es dort Wasser gibt. Wenn man Wasser fand, grub man so schnell wie möglich einen Brunnen. Beim hohen Wasserspiegel hängte man den Eimer einfach an eine lange Stange mit einem Haken dran, und zog Wasser aus dem Brunnen.
In Sanktiwan dienten früher fünf Ziehbrunnen als öffentliche Brunnen. Wer keinen eigenen Brunnen hatte, konnte dort Wasser entnehmen und nach Hause tragen. Die Tiere wurden an der Mulde neben dem Brunnen getränkt, und auch die fremden Fuhrleute, die durch das Dorf fuhren, hielten bei den Brunnen Rast.
Ein Ziehbrunnen stand auf der linken Seite der heutigen Jóreménység utca ('Gute-Hoffnung-Straße') vor der Nummer 12, dem Haus von Mihály Junek, am Beginn des Hügels zum heutigen Friedhof, wo heute große Tannen stehen.
Der nächste befand sich in der Kreuzung Bányász utca - früher Brunnengasse - und Dózsa Gasse und versorgte die Haushalte, die Bäckerei von Jakob Gabeli, sowie die Tierhalter und ihre Tiere mit Wasser.
Der bekannteste und am längsten benutzte dritte Ziehbrunnen stand in der Hauptstraße (heute: Szabadság út 'Freiheitsstraße'), vor der Nummer 66, auf der Fläche zwischen der Straße und dem großen Graben. Bauern, die Pferde hatten, stellten die Bottiche und Fässer auf schlittenartige Gefährte aus Holz, auf die schlüpfe (< Schlappen), und fuhren den Wasservorrat in ihre Häuser. In diesen Brunnen kam das Wasser aus der ausgebauten Quelle in der ehemaligen Brunnengasse (heute: Bányász utca 'Bergmannsstraße'), die auch prunestum (Brunnenstube) genannt wurde. Das Wasser wurde in emaillierten Tonleitungen in den Brunnen geleitet, dessen unter dem Volk verbreitete Name Meate-Prune (< Metzger-Brunnen 'der Brunnen vor dem Haus der Familie Metzger) war. Als dieser Brunnen in den 1960-er Jahren zugeschüttet wurde, kam das Wasser noch mehrmals auf die Erdoberfläche. Die Leute, die in dieser Gegend wohnten, hatten den Wunsch, an dieser Stelle einen Sprudel anzulegen, bei dem sich die Vögel im Sommer hätten auffrischen können. Es blieb leider nur ein netter Gedanke, der nicht in Erfüllung ging.
Der vierte öffentliche Ziehbrunnen stand im Hof des ehemaligen Sodawassermachers Georg Sallai/Schuck, an der Ecke Sallai und Jozsef-Attila-Straße. Das Wasser war vor allem zur Sodawasserherstellung und zur Versorgung der umliegenden Haushalte notwendig.
Der fünfte Ziehbrunnen stand am Beginn der Hársfa utca (,Lindenstraße'), vor der Nummer 3, wo früher eine große Rasenfläche war. Der Kuhhirt, Onkel Horváth, tränkte die Herde unterwegs von der Weide nach Hause aus der Trinkmulde dieses Brunnens.
Kerekeskút a tájház udvarában / Bild rechts: Brunnen mit Zugrad auf dem Hof des Heimatmuseums
Im Haus Nr. 17 in der Bányász utca, das dem Ehepaar Sebastian Brandhuber und Anna Gabeli gehörte, stand auch ein Ziehbrunnen, der gegen Ende des 19. Jahrhunderts angelegt wurde. Auch außerhalb des Wohngebiets gab es öffentliche Ziehbrunnen, wie zum Beispiel im Lindenwald an der Grenze zu Tschawa, sowie am Rand des Hungaria-Waldes, auf der linken Seite des Wegs zur Jagerwiese, wo heute Wochenendhäuser stehen. Außer den Ziehbrunnen gab es im Dorf weitere öffentliche Brunnen vor den Häusern Nr. 57 und 94 in der Hauptstraße), die mit einem Rad als Zughilfe ausgestattet waren, aus denen jedermann zur Befriedigung des häuslichen Bedarfs Wasser ziehen konnte.
(Die Einrichtung des „sauberen Zimmers" beschrieb mir Frau Gátas Istvánné, Tante Annusch. Sie erzählte mir auch ihre Erinnerungen an die Brunnen, zusammen mit der Frau von Haber Ágoston (Howe Gustl), geborene Julianna (Juci) Metzger.)
Die Armut macht die Menschen erfinderisch. Dazu gesellten sich Fleiß und Geschicklichkeit. Die Leute in Sanktiwan stellten früher viele Gegenstände für den häuslichen Bedarf selber her. So trugen sie zum eigenen Vorwärtskommen und zur Wohlfahrt ihrer Familien bei.
|
|