| |
Földrajzi fekvése szerint a mai Örményország Grúzia, Azerbajdzsán, Irán és Törökország között terül el. Korábban a Szovjetunió tagköztársasága volt, ma a Független Államok Közösségének tagja. Területén északkeleten a Kaukázus nyúlványai, délnyugaton az Örmény-fennsík vulkanikus eredetű hegyláncai húzódnak, közrezárva a Szeván-tó medencéjét. Feltételezések szerint az örmény nép a Kr. e. VI. században alakult ki az Urartu (Kr. e. IX-VII. század) állam bennszülött lakosságának és a Balkán-félszigetről érkezett indoeurópai népnek, a trák-frígnek a keveredéséből. Az ókori Armenia Kr. e. 190 körül nyerte el függetlenségét. A Nagy Tigran (Tigranész) által (Kr. e. 95-55) alapított hatalmas birodalom Kr. e. 65-tól Róma vazallusa lett, közös római-partus fennhatóság jött létre ezen a területen.
Az örmények a kis népek közé tartoznak. Krisztus előtti történelmének lapjain találunk hőstetteket, de tartós győzelmet keveset. Létéért és függetlenségéért évszázadokon át harcolt az egymást váltó nagy népekkel, az asszírokkal, médekkel, perzsákkal és macedónokkal. Élethalál harcaiban, a túlerő vastörvénye szerint, a legtöbbször alul maradt. Leigázott népek módjára kellett mindig szenvednie, gyarapodás helyett apadnia. Ugyanaz volt a sorsa Krisztus után is, amikor váltakozó szerencsével vívta örökös harcait a hatalmas partusokkal, a még hatalmasabb rómaiakkal, a szaszanida perzsákkal, majd az arabokkal, s végül a törökökkel. A Krisztus előtti Nagy Örményországot többé még rövid időre sem tudták visszaállítani az örmény fegyverek. Végül teljesen leigázott török tartománnyá vált a kis ország, mártírfölddé lett Világosító Szent Gergely öröksége.
Az örmények magukat haj-oknak nevezik, az országuk régi neve Hajk, mai neve Hajaszdan. Idegen nyelvekben ez az elnevezés nem fordul elő, általában az armen tövet használják. A haj elnevezés -Movszesz Chorenaci örmény történetíró szerint - a nép ősétől, Haigtól származik. Ez hagyományként élt a népben a történetíró idején, és töretlenül él ma is. Haig Kr. e. 2200 körül legyőzte a pogány Bélt és megvetette az ország alapjait, népét pedig hajnak nevezte. Az armina, armenus elnevezést mind a hagyomány, mind Chorenaci Aramra, Haig hatodik utódjára vezeti vissza. Aram a Kr. e. XIX. században valamennyi szomszédját legyőzte, elfoglalta Kappadociát és megparancsolta, hogy mindenki örményül beszéljen. Az örmény nyelv a Mitanni birodalom bukása után a hurri maradék, az urartuiak, a szkíták, a médek és különböző indoeurópai népcsoportok nyelvéből alakult ki. Erről az összetett hatásról tanúskodik az örmény nyelv mondatszerkezete, „észjárása", birtokos személyragjai, a jelzők nemragozása, a négy elöljáró (prepozíció), valamint a névutók. Az egyik hangtani sajátossága alapján két csoportba sorolt indoeurópai nyelvek között az örmény a szatem nyelvek 1 csoportjába tartozik. Ezen nyelvcsaládban önálló helyet foglal el.
A perzsákkal való évezredekre kiterjedő szomszédság és gyakori érintkezés folytán sok szó került az iráni nyelvből az örmény nyelvbe. Ez a körülmény tartotta fenn sokáig azt a felfogást, hogy az örmény az indoeurópai nyelvek iráni ágába tartozik. Örményország történeti-földrajzi adottságainál fogva az örmény nyelv már a Kr. e-i első századtól kezdődően, majd a Kr. u-i első évezredben a közel-keleti nyelvekből folyamatosan merített. Elsősorban a partusból, a szírből és a görögből gazdagodott. „(És Szamoszatában Meszrop) jelenést látott, nem éjjelen álomban, sem ébrenlétben látomásképp, hanem szíve rejtekében, lelki szemei előtt jelent meg egy jobb kéz és egy sziklára írta (a betűket): A, E. É, I, O, W, amiképpen a hó megőrzi a vonalak nyomát a kövön. De ez nem maradt puszta jelenség, hanem részletei összeálltak Meszrop elméjében, miként egy edényben. És mikor felserkent imádkozásából, megalkotta írásjeleinket Rophanosszal kialakítva a Meszrop-féle betűket kézírásban készen, módosítva az örmény jeleket a hellén szillabusok szerint."2
A történelmi fejlődés során a régi örmény nyelv mellett, amelynek klasszikus irodalmi változata a „krapar" (grabar), kialakult az új örmény nyelv, az „askharhapar" (askharhabar), amely egyben a világi nyelv is. A klasszikus nyelv ma az egyház, az egyházi liturgia nyelve, bonyolultabb az újnál. Az új örmény nyelv két nyelvjárásra oszlik, nyugatira és keletire. A lengyelországi és magyarországi örmények nyugati dialektusban beszéltek.
A kereszténység felvétele (Kr. u. 300 körül) és az örmény írás létrehozása (Kr. u. 400 körül) idején alakult ki az irodalmi nyelv, amely a görög és szír művek fordítása során kimunkált, klasszikus örmény nyelvvé - grabar - alakult, és a XIX. század közepéig az örmény irodalom egyeduralkodó nyelve maradt. A Kilikiában létrehozott örmény királyság (1080 körül-1375) területén alakult ki a helyi dialektusból a középörmény irodalmi nyelv - a midzsin hajeren. Ez lett, és ez is maradt az örménység köznyelve szerte a világon, illetve ebből származik az ún. „nyugati" örmény irodalmi nyelv. Ez alól az Irán, India és az egykori Szovjetunió területén szétszóródott örmény kolóniák nyelve kivétel. Ez ma az Örmény Köztársaság és az iráni, illetve az indiai örmények irodalmi nyelve. A területi szétszórtság miatt az örmény nyelvben nagyon sok dialektus jelent meg. Három csoportba sorolják ezeket, és harmincegy nyelvjárást tartanak nyilván. Ezeknek egy része a törökországi örmények kiirtásával megszűnt, vagy csak az Örményországba menekültek ajkán él tovább.3
Világosító Szent Gergely az örmények védőszentje, aki társainak segítségével az egész örmény népet kereszténnyé tette. Ez jóval a Nagy Konstantin császár által kiadott milánói rendelet4 előtt történt.
Eszerint az örmény nemzet, a világ népei közül elsőként tette államvallássá a kereszténységet.
A római uralom után megkezdődött a szaszanida perzsa elnyomás. Az V században láncra verve hurcolták Perzsiába az egyházi és világi előkelőségeket, s a királyi börtönökből csak azokat engedték szabadon, akik hitüket megtagadták. A perzsák leverése után a VI. század vége felé az arabok kerekedtek felül, akik még a perzsáknál is kegyetlenebbül irtották a keresztény örményeket. „Vértanúk vérétől párológtak a fennsíkok, őserdők, nádasok nyelték el a menekülők jajkiáltásait."5
Ez a vértanúság drámájának első felvonása. A IX. században, amikor a hatalmas Bagratida dinasztia foglalta el a királyi trónt, „közel százötven évig verőfényessé vált az örmény égbolt".6 Felépült Ani, a világhírű főváros 100 000 lakosával, közel 1000 templomával és fényes palotáival. A győzelmektől és nagy alkotásoktól megittasult a nemzeti öntudat. A dicsőség, a fény nem tartott sokáig, a XI. században megkezdődött a szenvedés második része, amikor mongol-tatár hordák özönlötték el Armeniát. A főváros porba hullt, s a nemzet fiai a Taurus hegyei közé menekültek.
A keresztes háborúk idején a sötét felhőzeten átvillant újra egy reménysugár, amikor a mohamedán tengerben egyedülálló kis keresztény Örményországtól vártak testvéri támogatást a keresztes vitézek. Örményország viszont fennmaradásának biztos zálogát Palesztinában, s a vele határos tartományokban letelepült keresztesek fegyveres erőiben látta. A jeruzsálemi királysággal kötött szövetségbe vetette feltámadt hitének és bizakodásának a horgonyát. A Szentföldet megjáró II. Endre magyar király (1219) el is jegyezte egyik fia számára Leó örmény király leányát, azzal a szándékkal, hogy Leó halála után fia legyen az örmény király. A keresztes háborúk szomorú vége után vérszomjas mongolok, s gyilkos török hadak lepték el az országot, és megkondult a független királyság felett a halálharang. Papok, szerzetesek lemészárlása, falvak, városok elhamvadása, utolsó emberig elvérző örmény csapatok kétségbeesett küzdelmei váltották fel egymást. Az utolsó örmény király, Lussignan Leó Párizsba menekült, s mint hontalan bujdosó fejezte be életét francia földön, 1393-ban. Ezután tatárok, egyiptomiak, majd később perzsák, törökök és oroszok darabolták fel egymás között Szent Gergely örökségét.
Az ország feldarabolásával kezdetét vette a dráma harmadik felvonása, az 500 évig tartó élethalál-küzdelem. Az otthonmaradottak egyre fogyva, minden pillanatban készen a végpusztulásra, a halálraítéltek elszántságával védték az oltárt és a családi tűzhelyet. Mielőtt a fővárost egy hatalmas földrengés romhalmazzá tette volna, 1239 táján a mongolok végigpusztították Örményországot, feldúlták Ani városát is.
A hagyomány szerint mintegy 40 000 család menekült el az őshazából, és hosszas bujdosás, szenvedés után 1330 körül a Fekete-tengerbe nyúló Krím-félszigeten telepedett le. Itt a mohamedán törökökkel és tatárokkal vívott nehéz önvédelmi harcokban sokan elpusztultak.
A Krím-félszigeti háborúk túlélőit a tatárok területeikről kiűzték, így az örmények egészen Lengyelországig menekültek. Egy részük lemaradt Moldvában, ahol hét várost alapított. Moldvából azok, akik nem bírták örmény szertartásaik miatt egyházi ünnepeik meg-megújuló megzavarását, és nem tűrték az adószedők igazságtalan, részrehajló zsarolásait, az erdélyi havasok közé menekültek. Már moldvai tartózkodásuk alatt a kereskedők és iparosok kapcsolatot teremtettek Erdély keleti részeivel is: Gyergyószentmiklóssal, Szépvízzel, Besztercével... A kereskedelmi kapcsolatok idővel úgy alakultak, hogy ezekben a helységekben meg is telepedtek kereskedő és iparos örmény családok. Ők lettek a későbbiek során a moldvai áruk értékesítői. 1668 a Moldvából való tömeges áttelepedés éve. Egy évvel később Moldvában lázadás tört ki a zsarnok Dúca fejedelem ellen. A belső harcok és az egyre erősödő török támadások miatt nagyon sok örmény család hagyta el Moldva városait és Erdély felé vette az útját. Nemcsak közelsége miatt választották Erdélyt a menekülő örmények, hanem kereskedelmi lehetőségei miatt is. Az örmények számára fontos kereskedelmi útvonal, amely a Fekete-tengert kötötte össze a Balti tengerrel, a törökök támadásai miatt - egy időre - Erdély területére tevődött át. 1672-ben, a török harcok elcsendesedése után, az erdélyi havasokba menekült örmények egy része visszatért korábbi otthonába, kb. 3000 család pedig I. Apafi Mihály fejedelemtől kért és kapott engedélyt az erdélyi letelepedésre. A fejedelem, a tatárok pusztítása és a belső harcok nyomán meggyérült lakosság pótlására, valamint a gazdasági élet helyreállítására törekedve, szívesen fogadta a jövevényeket. Az örmények Erdélyben is, mint máshol Kelet-Európában, főként kereskedelemmel és kézművességgel foglalkoztak. Híres volt az általuk készített kordován (Cordoba spanyol városról elnevezett szattyánbó'r). Elsősorban azonban marhakereskedelemre specializálódtak. Erdélyből, de jelentősebb mértékben Moldvából és Havasalföldről vásárolták fel a szarvasmarhát, hogy aztán felhizlalva tovább hajtsák Pest és Bécs piacaira. Jelentős szerepet töltöttek be Bécs húsellátásában. A XVIII. század első feléből Erdély külkereskedelméről fennmaradt hézagos adatok azt mutatják, hogy az állatexport képviselte a teljes kivitel több mint felét, és pl. 1733-34-ben ennek a 177 ezer forintra rúgó összegnek a 90 százalékát az ökörexport tette ki, ezt pedig jórészt az örmények monopolizálták. Az állatkereskedelem mellett ugyancsak az örmények tartották kezükben a nyersbőrök felvásárlását. (A szegényebb örmények vándorkereskedőként járták az országot.) A Pestről és máshonnan beszerzett portékával Erdély akkori - elég fejletlen, és főleg a külkereskedelemre specializálódott - kereskedőrétegének jelentős hányadát tették ki az örmények. Trócsányi Zsolt azt írja: „nem túlzás, ha örmény kereskedők a 18. század derekán, második felében arra hivatkoznak, hogy fő kereskedelmi tevékenységük sok ezer forintos harmincadbevételt eredményez a kincstárnak". Ennek nyomán a kamarai igazgatás mint „kincstári népeket" védi őket.
Az örményeknek történelmük során vallásuk, nemzetiségük és más körülmények miatt sokszor kellett hazát cserélniük. Ezért is szokták őket mártír népként emlegetni. Évszázadokon, évezredeken át üldöztetésnek voltak kitéve, faji és vallási előítéletek és nemzeti gyűlölködés miatt. Ezek következménye volt az a sok kivándorlási hullám, amely az ősi Örményországból újra és újra nyugat felé kergetett kisebb-nagyobb örmény csoportokat. 1768-ban gróf Apponyi György, máramarosi főispán is megindított egy bevándorlási hullámot. A Galíciában élő iparos örményeket behívta a máramarosi kamarai birtokokra. A betelepedők a már itt lakó örmények mintájára kereskedni kezdtek, és igyekeztek nevüket megmagyarosítani.
Az anatóliai vilajetekben maradt örmény őslakosság viszonylag békés élete 1895-96-ban ért véget, amikor nacionalista és vallási bujtogatás következtében negyedmillió örményt gyilkoltak le a kurdok és a törökök. 1915-ben az „ifjú törökök" jutottak hatalomra és kiadták a jelszót: „minden török területen élő örményt meg kell ölni". Ezzel elszabadult a pokol, a törökök megkezdték az örmény nép teljes kiirtását. Ezt a szomorú eseményt ismerheti meg a világ Franz Werfel megrázó regényéből, a Musza Dagh negyven napjából. „Ez a regény nem példázatnak, hanem figyelmeztetésnek szánódott. Mondandója ma is megszívlelendő', hisz a nagyvilág harcai között nem a legkisebb a népgyűlölködést, fajvédő emberirtást hirdető és gyakorló nacionalizmusok mögött meghúzódó erők ellen vívott harc. Werfel regényét alighanem mindenkinek el kell olvasnia, aki ebben a harcban - még ha csak a szolidaritás rokonszenvével is - részt vállal" - olvashatjuk Szász János véleményét a regény utószavában. A világ örményei minden év április 24-én, e gaztettek évfordulóján, gyásznapot tartanak.
1918-ban kikiáltották a független örmény köztársaságot, amelyet 1920-ban a nyugati nagyhatalmak is elismertek. Musztafa Kemál újrakezdte az örmények elleni háborút, közben azonban a szovjet kormány visszahódította a Kaukázust. Az 1920-ban kikiáltott Örmény Szocialista Köztársaság átengedte Törökországnak a Karsz körzetét. Örményország, amely 1922-től a Transzkaukázusi Szövetség tagja volt, 1936-ban vált a SZU szövetségi köztársaságává.
1990-ben az Örmény Legfelsőbb Tanács kinyilvánította Örményország szuverenitását, az ország nevét Örmény Köztársaságra változtatta. A SZU felbomlása után az ország 1992-ben teljesen önállósodott, s belépett a Független Államok Közösségébe. Az Azerbajdzsánhoz tartozó, de javarészt örmények lakta Karabah területéért már a XX. sz elején csatározások folytak a két nép között. Az ellentéteket a SZU megalakulása után elfojtották, de azok 1988-ban ismét felszínre törtek. 1992 óta valóságos háború folyik Örményország és Azerbajdzsán között a terület birtoklásáért.7
Örményországban már Krisztus után az I. században voltak keresztények. A III. században már szervezett hierarchia létezett az országban. Az egész nép megkeresztelkedésére III. Tiridat megtérése után került sor. Az örmény egyház teljes megszervezése Világosító Szent Gergely állítólagos dédunokájának, Nerszesz pátriárkának a nevéhez fűződik (Kr. u. 373 körül). Az egyház sorsát döntően befolyásolia a 430-as évektől az a tény, hogy a perzsák meghódították az országot. Támadásaik miatt az örmény püspökök nem lehettek ott a khalkedoni zsinaton,8 majd a bizánci egyházzal kapcsolatuk megszakadt. Később néhány szerzetes az örmény hierarchiával megismertette Zénón császár Hénotikonját.9 Az örmények elfogadták és a khalkedoni zsinat tételeivel ellentétesen magyarázták, ezért monofizita10 eretnekségbe estek.11 A Hénotikon szembehelyezkedett a khalkedoni hitvallással.
 |
| Ecsmiadzin |
Amikor II. Félix pápa (483-492) a hitvallás szerzőjét, Akakiosz pátriárkát kiközösítette, Róma és Konstantinápoly között szakadás keletkezett. A skizma csak Hormisdas pápa (514-523) uralkodása idején, 519-ben szűnt meg. A Hénotikont csak az örmények fogadták el, és ezzel elszakadtak Rómától. Sajnos a szakadárság állapotában akkor is megmaradtak, amikor Bizánc elejtette a Hénotikont, és létrejött Rómával az egység. Ma a monofiziták a kopt, az etióp és az örmény-gregorián egyházba tömörülnek. Számos próbálkozás történt a bizánci és az örmény egyház egységének helyreállítására, de egyik kezdeményezés sem bizonyult tartósnak. A VII. században új megpróbáltatás várt a különvált, önálló és független monofizita-örmény egyházra. Arab fennhatóság alá került, amely két évszázadig tartott. A mohamedánizmus terjedése majdnem teljesen elpusztította az ősi örmény egyház szervezeteit. Megsemmisítette írásbeli, építészeti emlékeit és megtizedelte híveit.
Kr. e. 163-ban, miután a római légiók az örmény ellenállást leverték, Vagharsapatot választották táborhelyül, amely ettől az időtől kezdve 387-ig Arménia fővárosa, majd egyházi székhelye volt. A perzsák pusztító támadásai után az V század második felében a katolikosz12 székhelyét Dvinbe, az új fővárosba helyezték át.
A VII. században Vagharsapatban, a régi fővárosban és környékén ismét fellendült az építkezés. A régi kápolnák helyére csodálatos templomokat építettek Hripszime és Gajane vértanúk tiszteletére.13
A várostól nem messze volt a Zvartnoc-templom és III. Nerszesz katolikosz rezidenciája. A VII. század közepén az arabok elfoglalták Vagharsapatot, s a város elvesztette korábbi jelentőségét. Az arab iga lerázása után - a Bagratida-dinasztia uralkodása idején - a város újra fejlődésnek indult. Vagharsapatot 1945-tól hívják Ecsmiadzinnak, Jerevántól 20 km-re fekszik. Az ecsmiadzini kolostor, a székesegyház és a főpapi palota a IV század elejétől a XII. századig az örmény szellemi élet központja volt. A mongolok pusztító támadásai után az egyház székhelyét a Kilikiai Örmény Királyság Szisz városába helyezték át. A kilikiai állam (Kis-Örményország) bukása után, a XV század közepétől kezdve, újból Ecsmiadzin lett az egyházi központ.
Az V századi örmény krónikások az első ecsmiadzini templom építésének idejét a IV század elejére teszik, arra az időre, amikor III. Tiridat király uralkodott, és Világosító Szent Gergely, az első egyházfő tevékenykedett. Agathangelosz, V századi történetíró az ecsmiadzini székesegyház építéséről elmond egy legendát. Világosító Szent Gergelynek álmában megjelent Krisztus, és az égből alászállva, égő kalapáccsal a kezében mutatta meg azt a helyet, ahol a templomot fel kell építeni. E legenda adja meg a magyarázatát a székesegyház elnevezésének. Az Ecsmiadzin helynév népetimológiája „(ahová) leszállt az Egyszülött", vagy „(itt) szállt le az Egyszülött" (azaz Krisztus).
A gregoriánus, vagy örményül Inszavorcsakan egyház 1198-ban egyesült a római egyházzal. Az unió 1375-ig tartott, ekkor a törökök ismét elszakították Rómától. Ma egymás mellett létezik az uniált és a gregoriánus örmény egyház. Mindkettőnek a katolikosza azzal bizonyítja jogfolytonosságát, hogy őrzi Szent Gergely karereklyéjét.
A ferrara-firenzei uniós zsinaton az unió során a görög egyház az univerzális egyház tagja lett. Az unió létrejött, de nem teremtette meg az egyház végleges egységét. 1439. július 6-án került sor az uniós dekrétum felolvasására.
A kilikiai örmények és a Szentszék között az 1730-as években kezdődtek meg az egyesülési tárgyalások. 1740-ben Róma elfogadta az örmények által felajánlott uniót, és 1742-ben a katolikus örmények egyházi fejét pátriárkává nevezte ki.
A keleti egyházak nagy része török fennhatóság alá tartozott. 1878-ra a török uralom a Balkán félsziget jelentős részén megszűnt. A krími háború után (1856) a török kormány törvényben biztosította a Törökországban élő keresztények vallásszabadságát. Ez egyáltalán nem jelentett teljes védelmet a keresztények számára, és nem is akadályozta meg a törököket abban, hogy az örményeket és a maronitákat kegyetlenül üldözzék. A törökök az első világháborúban kb. egymillió örményt deportáltak vagy mészároltak le.
A Rómával egyesült örmény egyház klérusának színvonalát XIII. Leó pápa igyekezett nyugati szintre emelni, hogy minél szorosabban Rómához kapcsolja az uniált örményeket. 1883-ban az uniált keleti papság képzésére Rómában kollégiumokat alapítottak. A kultusznyelvek alapján az egyesült keletiek öt rítuscsoportra tagolódnak: alexandriai, antiochiai (nyugat-szír), bizánci, káld (kelet-szír) és örmény. Az örmény katolikusok a kilikiai (ciliciai) örmény patriarkátushoz tartoznak, amelynek feje a kilikiai örmény patriarka. A patriarkátusban a XIX. század végén, a török uralom ellenére is, százhúszezer örmény katolikus volt. Ezért IX. Pius pápa számukra 1850-ben Észak-Kisázsiában hat új egyházmegyét létesített. Amikor a kilikiai patriarka halála után a pápa 1867-ben Kilikia és Konstantinápoly egyháztartományait egyesítette, és föléjük IX. Antonius Petrus (Anton Hassun, Haszun Antol) konstantinápolyi patriarkát helyezte, zavar keletkezett, amely az I. Vatikáni Zsinat után ellenpatriarka választásához vezetett. Ekkor nagyon sok katolikus a monofizita (szakadár) egyházhoz csatlakozott.
A zavarokat XIII. Leó pápa és Hassun utóda, X. Stephanus Petrus simította el. XIII. Leó a két érsekségből és tizenhárom püspökségből álló örmény patriarkátus részére 1883-ban Rómában felállította az örmény kollégiumot. Az első világháborús veszteségek nagymértékben meggátolták az örmény egyház fejlődését. Sokkal kedvezőbb volt az örmény katolikusok helyzete a lembergi érsekségben és Romániában.
Az örmény egyház tagjainak kb. harmada Örményországban él, a többi szétszórtan Európában és Amerikában. Legfőbb vallási vezetőjük az Ecsmiadzinban székelő katolikosz. Ecsmiadzin a keleti rítusú örmény apostoli egyház Vatikánja. 1995. április 5-én megválasztották a 131. egyházfőt, II. Garegin személyében. Az előző katolikosz, I. Vazken közel 39 esztendős főpásztorság után 1994. augusztus 18-án halt meg (1908-ban született). Szoros szálak fűzték Romániához: ott született és katolikosszá választása elótt Bukarestben volt püspök. A főpásztori tisztségre többen pályáztak.
Egy februári jereváni közvéle-ménykutatás szerint a legnagyobb eséllyel Garegin Nerszeszjan araráti érsek (20,5%), és II. Garegin, Cilicia katolikosza (15,8%) indult. A jelöltek között volt még a jeruzsálemi és konstantinápolyi patriarka, a siráki és New York-i érsek, valamint Hegyi Karabah (örmény nevén Arcakh) püspöke is. A választás a 63 éves cilíciai katolikoszra esett, aki az észak-szíriai Keszapban született, Bejrút közelében végezte a papi szemináriumot és Oxfordban a teológiát. 1983 óta volt Cilicia katolikosza. Megválasztása után egységre szólította fel az örmény népet. Ez volt különben megválasztásának háttere is: az örmény apostoli egyházban feszültség állt fenn az ecsmiadzini és cmciai katolikosz között. I. Vazken és II. Garegin szoros kapcsolata készítette elő ezt az egyházszakadást megelőzendő „personáluniót".
 |
| Örmény plébánia, Szépvíz |
A választásokon a romániai örmény apostoli egyházat Dirayr Mardighian érsek és dr. Zareh Baronjan archimandrita képviselte.14
Az örmények Erdélybe történő beköltözésük idején az örmény autokefál gregoriánus egyház hívei voltak. Az Erdélybe menekült örmények legfőbb vallási vezetője Minasz Vartabed Zilifdarian Oghlu, örmény gregoriánus püspök volt. Minasz papjaival és az örmény közösség vezetőivel Besztercén telepedett le. Innen kormányozta híveit éveken át. I. Lipót császár hatalomra kerülésével reális lehetőség nyílt arra, hogy a Habsburgok megszerezzék Erdélyt.
Róma azt szerette volna elérni, hogy a katolikus érdekek szempont-jából is rendeződjön Erdély sorsa. Mindez jogos igény volt a katolikus egyház részéről. Mindkét fél nyílt törekvése az volt, hogy Erdélyt vallásilag homogén területté tegye. Míg Bécs elsősorban politikai célzattal erőltette az uniót, a Szentszéket az egyház egységének gondolata vezérelte. E célból járták Erdélyt a jezsuita szerzetesek. A Székelyföldre beköltözött örmények katolikus környezetbe, a katolikus egyház hatása alá kerültek. Ez még nem jelentette azt, hogy katolikus érzelműek lettek. A Szépvízre és Gyergyószent-miklósra betelepedett örmények eltitkolták örmény-gregoriánus voltukat azért, hogy a katolikusoktól kápolnát kapjanak.
1685-ben Róma Oxiendie Verzerescu papot Erdélybe küldte, hogy az erdélyi örményeket a katolikus hitre térítse.15
Verzerescu a térítés fáradságos munkáját Gyergyóból indította el, családja körében kezdte. A székelyföldi örmények hamar elfogadták az uniót. A térítő munka Besztercén nehezebben ment, ugyanis a szász környezetben élő honfitársaival Verzerescu nem boldogult. Ezért határozta el, hogy a lembergi katolikus érsektől kér támogatást, amit meg is kapott. Munkáját hároméves török fogsága szakította félbe. 1697-ben törtek be a törökök Besztercére, az örmények visszaverték ugyan a támadást, de püspökük török fogságba esett, ahonnan csak 1699-ben, a karlócai békekötés nyomán szabadult. Hazatérése után folytatta térítő munkáját.
Áni város menekültjei először a Krím félszigeten telepedtek le. Amikor a félsziget tatár kézbe került, az örmények kénytelenek voltak Galíciába menekülni az őket üldöző tatárok elől. Egy részük a menekülés során Moldvában maradt.
Lengyelországban Lemberg volt a legnagyobb örmény település. A lengyel állam az örmény bevándorlókat szívesen befogadta. A XVI. század végén, a lengyelországi örmény egyházfő személye körül támadt pártoskodások után, a jezsuiták közreműködésével az ottani örmény egyház a Szentszékkel egyesült. A XVII. század végén az örmények egy része Lembergből Moldvába ment. Ekkorra azonban a lengyelországi örmények egyesültek Rómával. „Lembergben 1935-ben kb. 1000 örmény élt. Híres temploma több vonatkozásban emlékeztet Ánira és neves búcsújáró hellyé lett. Az első templom 1183-ban épült fel fából, a jelenlegi székesegyház 1370-ben épült, több ízben javították és nagyobbították. Lemberg 1365 óta a lengyelországi örmények érseki székhelye. Iurisdictioja16 kiterjedt Moldvára is és az erdélyi örmény katolikus papokat a lembergi örmény érsek szentelte fel."
A galíciai Lembergben a római katolikusok érseksége és az ukrán uniáltak metropolita székhelye mellett kezdetektől fogva működött az örmény érsekség, amely még jóval Lengyelország feloszlása előtt uniót kötött a katolikus egyházzal. Az örmény örökséget egyházi szempontból hűségesen betartó galíciai örmények már a XVIII. században a lengyel nyelvet használták mindennapi beszédükben, s polgári szempontból rendkívül ellengyelesedtek. Az új Lengyelország megalakulásakor az államhatalommal szemben semmiféle fenntartásuk nem volt. Kicsiny csoportot képeztek. Egy 1932-es statisztika mintegy 5000 hívőről és 16 lelkészről beszél. Lengyelországhoz való lojalitásuknak köszönhetően, valamint csekély számuk miatt, semmiféle problémájuk nem volt az ország lengyel katolikus egyházával.
Oxiende Verzerescunak (Verzár, Verzierescu, Verzer, Verzeresco, valamint Oxendius, Oxendios, Axente névváltozatok ismeretesek) sikerült rávennie Hunanian Vartan lembergi örmény katolikus érseket, hogy keleti körútját befejezve Erdélyen át térjen vissza Lembergbe. Az érsek felkereste Besztercén Minasz örmény gregoriánus püspököt, s rávette az unióra, majd magával vitte Lembergbe, hogy a katolikus hitvallást ünnepélyesen letegye. Minasz püspök 1686 novemberében az érsekségen Pallavicini bíboros, pápai nuncius előtt letette a katolikus hitvallást, és engedelmességet fogadott a római pápának. Útközben, Erdély felé tartva, a Kárpátok aljának egyik román falujában meghalt. Az örmény egyház nem sokáig marad főpásztor nélkül. A lembergi örmény érsek 1687. február 13-án Verzerescut kinevezte az erdélyi örmény egyház adminisztrátorává, majd általános helynökévé, és megbízta a térítés további folytatásával az unió érdekében. Verzerescu székhelyét Besztercére tette át, ahol sok nehézséggel kellett szembenéznie. A besztercei örmények azt vetették a szemére, hogy helyzetük jobb volt az unió előtt. A gyergyói katolikus örmények egy része disunitus lett, és visszatért a gregoriánus hitre. Mindezen nehézségek ellenére Verzerescu folytatta a térítést. Kitűnő munkatársakat talált a jezsuitákban. Munkájuk eredményeképpen Erdélyben 1690 végére befejeződött az örmény egyház egyesülése Rómával. VIII. Sándor pápa 1690. október 3-án kinevezte Verzerescut az erdélyi örmények apostoli helynökévé. Az egész erdélyi örmény egyház nevében a katolikus hitvallás letételére és az uniós okmány aláírására Lembergben az örmény katolikus érsekségen került sor, 1691-ben. Elias Mendrul örmény főpap nyolc papjával, valamint hét világi vezetőjével az erdélyi örmény egyház nevében ünnepélyes keretek között letette a katolikus hitvallást, és aláírta az uniós nyilatkozatot Cantelmus bíboros, pápai nuncius, Vartan Hunanian lembergi örmény katolikus érsek, Franciscus Bonesane és Maria Accersius apostoli biztosok előtt. Az ünnepélyes aktus után folyamodványt nyújtottak át a nunciusnak, amelyben arra kérték XII. Ince pápát az erdélyi örmény egyesült egyház nevében (csak 1773-tól lépett hivatalosan érvénybe a görög, illetve az örmény katolikus elnevezés), hogy az unió megerősödése érdekében Oxendius Verzerescu apostoli helynöküket nevezze ki püspöknek. A pápa „episcopus aladaiensis" címmel ki is nevezte az erdélyi örmények püspökének, Hunanian Vartan lembergi érsek pedig 1691. július 30-án, az érseki székesegyházban felszentelte. 1690-től kezdve apostoli helytartó, 1691-ben az aladiai (Írország) püspökség nevére felszentelték, s így kormányozta az örmény szertartású katolikusokat.
A gyulafehérvári püspökség 1556-ban megszűnt. Közel másfél századnak kellett eltelnie, hogy a nagykiterjedésű egyházmegye püspököt kapjon, a csíkszentgyörgyi származású Ilyés András személyében. Az új püspök be is jött Erdélybe, 1697. május 19-én szentmisét celebrált a gyulafehérvári székesegyházban. A protestáns többségű Gubernium azonban - melyben a négy bevett felekezetnek háromhárom tagja volt - Ilyést kiutasította az országból, mégpedig arra hivatkozva, hogy ne háborítsa a haza csendjét, törvényét és unióját. A püspök ősszel visszatért Nagyszombatba, és Verzar Oxendiust kérte fel, hogy távollétében vegye gondjaiba a magyar katolikusokat is. Verzar ennek a feladatnak is buzgón megfelelt. A Székelyföldön templomokat és papokat szentelt. Nagy tekintélye és kitűnő román nyelvtudása miatt a románoknak a katolikus egyházzal való unióját előkészítő tanácskozásokban nagy sikerrel tevékenykedett. Mivel az erdélyi püspök a politikai zavarok miatt székhelyét el nem foglalhatta, Verzerescu a latin szertartású katolikusok közt is végzett püspöki ranghoz kötött teendőket.
Bár az örmények uniója létrejött, a disuniálással, mint reális lehetőséggel még sokáig kellett számolnia a püspöknek. Verzerescu püspök Apafi fejedelem ígéreteiben és tetteiben látta azt a csalétket, amely vonzerőt gyakorolhat az unitusokra, hogy visszatérjenek ősi hitükre. Segítségért a világi hatalomhoz fordult, de az kérelmével együtt az erdélyi rendekhez utasította. A disunitus örmények és a protestáns rendek önkényeskedéssel vádolták a püspököt, és 1689-ben kirobbant ügyüket az 1692-es kolozsvári országgyűlés elé vitték (disuinálás, Ebesfalvára való költözés). Az unitusok és disunitusok azonban nem tudtak megállapodni. Végül a rendek úgy döntöttek, hogy ha a püspök bizonyítani tudja, hogy az ebesfalviak korábban egyesültek a katolikus egyházzal, akkor az ügy feletti tárgyalás és döntés csak a katolikusokat illeti, ellenkező esetben valláskülönbség nélkül érinti az összes erdélyi rendet. Tizenkét tagú bizottságot hoztak létre, amely megállapította, hogy a gyergyóiak és az ebesfalviak beköltözésük előtt unitusok voltak. Verzerescu püspök győzött, aki mellé segítőként odaálltak a jezsuita atyák. Az ügy az erdélyi kormányzótanács elé került, de a kérdésben nem hoztak végleges döntést. Verzerescu püspök munkáját lelkiismeretesen végezte 1715. március 10-én bekövetkezett haláláig. Végrendeletében Stepanos Roskát ajánlotta utódjának. A szakadást, amely az uniált egyházban tagadhatatlanul fennállott, csak a jezsuiták két ízben (1729 és 1748) tartott missziója és az apostoli vizitátorok tevékenysége szüntette meg.
,,F) 1729. december 2. Roszka István vikárius és stanislaui örmény prépost levele az erd. pkhöz. Az örmény papság és nép sok kérésére, római elöljárói engedélyével, Létai vikárius beleegyezését is bírva e templomok vizitálására indult s a Szentszék szabályainak megfelelően rendelt el mindent. Erzsébetvárosban 5, Ebesfalván ugyanannyi, Gyergyószentmiklóson 2 konfraternitást alapított azok mintájára, amelyeket a Szentszék Lengyelországban jóváhagyott. Kéri az ordináriust, hogy ezeket jóváhagyja. (Kivonatos másolat.)"17
,,G) Roszka István vikáriusnak az erd. pkhöz intézett leveléből. 1730. aug. 12. Hálát ad Istennek, hogy a haza és az örmény nép nagy vigaszára a pk. oly pásztort adott az örményeknek. (Az örmények számára kinevezett püspöki helytartóra vonatkozik.) Az általa elrendeltek megerősítéséért, valamint a pknek leveleinek Rómába és Bécsbe való továbbításáért a pknek köszönetet mond."18
„Verzerescu halála után a Görgényben összeült választók nem tudnak megegyezni, ezért a püspök kinevezését a Szentszékre bízzák. A Szentszék azonban késett a kinevezéssel, Mária Terézia királynő pedig Theodorovits István Szamosújvár jeles tehetségű főesperesét nevezi ki. A Szentszék azonban nem erősíti meg."19 így főpásztor nélkül maradtak az erdélyi örmény katolikusok, és püspök hiányában az erdélyi római katolikus püspök joghatósága alá kerültek. Ezen állapot ellen az örménység két évszázadon át harcolt, a királyi udvarhoz, majd pedig a magyar királyi kormányhoz állandóan eljuttatta kérését, hogy az örmény katolikus püspökséget, legalább a püspöki vikárius személyével, állítsa vissza. Ez azonban nem sikerült. „Az örmény szertartású katolikusokat az időszak elején Verzireszku Okszend apostoli helytartó kormányozta. Ó 1715-ben Bécsben meghalt s utódjára nézve az örmények nem tudtak megegyezni. Ugyanakkor az erdélyi püspök, Mártonfy György, átvette egyházmegyéje kormányzását és a IV. lateráni zsinat törvénye szerint joghatósága alá vette az örmény szertartású katolikusokat is. Rendelt azonban számukra külön pk-i helytartót és egyúttal főesperest."20
Az első ilyen püspöki helytartó Budakovics Lázár szamosújvári plébános, aki ingadozó hitű volt, sok régi visszaélést megtűrt az örmények között. Utódja, Teodorovics Mihály 1731-ben nagy buzgalommal fogott a helyzet megmentésének. Lecsillapította az örményeket. Ettől kezdve békességben éltek a latin szertartású püspökkel és papsággal.
„A gyulafehérváron működő szemináriumban örmény szertartású katolikus növendékek is tanultak. A XVIII. században vallásos örmény családok sok papi hivatást adtak. Mivel csak négy örmény plébániájuk volt, s papokkal bőségesen el voltak látva, papjaik közül többen vállalkoztak az erdélyi latin szertartású katolikus hívek gondozására."21
„Ez is kívánatossá tette, hogy papjaik a gyulafehérvári szemináriumban tanuljanak. Mártonfi püspök idején, 1805-ben, Karácsonyi Emmanuel szamosújvári polgár 8000 váltóforintot meghaladó alapítványt tett két örmény származású növendék részére. Ez az alapítvány 1855 után már egy növendék részére is szűkösen elég."22
„Mártonfi püspök óta így az örmény kispapok rendszeresen a gyulafehérvári teológián tanultak, majd a teológia elvégzése után a szamosújvári örmény „papi kar" egy-két évre Bécsbe küldi a mechitaristákhoz, hogy elsajátítsák az örmény nyelvet és liturgiát. Ez gyakorlatban volt a második világháború befejezéséig."23
Az örmény papnövendékeket az erdélyi római katolikus püspök nem szentelte fel, a felszentelendők a római vagy a lembergi örmény püspökök, illetve a velencei vagy a bécsi mechitarista érsek-főapátok kézrátétele által nyerték el a papi hatalmat.
1927. május 10-én a Vasile Goldis és Gasparri bíboros által kötött konkordátum értelmében „a kb. 2000 örmény szertartású katolikus részére, akik addig az erdélyi püspökséghez tartoztak, külön egyházmegyét - szamosújvári apostoli kormányzóságot - szervezett."24 Az új beosztást a Szentszék az 1930. június 5-én kelt, de csak szeptember 2-án közzétett „Solemni conventione" kezdetű apostoli konstitucióval hajtotta végre. Ennek értelmében a szamosújvári kormányzóság a bukaresti érsekség suffraganeus (érseki alárendeltségű) egyházmegyéje lett. Még abban az évben a Szentszék Dr. Sahag Kogian (Sahag Gokian, Kogian Sahak névváltozatok ismeretesek) bécsi mechitarista örmény szerzetest apostoli kormányzóvá nevezte ki. Hivatalba iktatása - ünnepélyes keretek között -1931. március 29-én Szamosújváron volt. „Az ünnepi hangulatot az erdélyi örmények körében már akkor nagyon zavarta egy fontos körülmény. A nagyszerű Sahag, aki az örmény, orosz, török nyelveken kívül még öt európai nyelven beszélt, nem tudta híveinek anyanyelvét: a magyart."25 Az örmények hiába reménykedtek. Sahag Kogian se magyarul nem tanult meg, se Szamosújvárra nem költözött. Ezért már kezdetek óta hiányzott a hívek és főpásztor közötti lelki kapcsolat alapfeltétele: a közös nyelv, ami a szamosújváriakat különösképpen nyugtalanította.
1931-ben, püspöksége idején, Sahag Kogian Szépvízre is ellátogatott. A szépvízi római katolikus örmény szertartású plébánia História Domusában ez áll: „Több mint 200 éves álom vált valóra az ezen 1931-ik évben. Újra közös főhöz jutott az erdélyi örménység. Ami után hiába kilincselt az örménység évtizedek óta, valóra vált. Dr. Sahag Koghian bécsi mechitarista páter személyében jó helyre esett az isteni gondviselés választása. Aránylag fiatal, alig 35 éves, de nagy műveltségű és széleslátókörű főpásztort kaptunk. Arcáról jóság, mély lelkiség és emberszeretet tükrözik le. Akaraterő rí le magatartásáról. Legutóbb Bulgáriában működött, mint a filippopolisi mechitarista gimnázium igazgatója. Ez állásában érte a magas kitüntetés." A látogatásról Lengyel Zoltán a Szamosmenti Heti Hírek hasábjain részletesen beszámolt: „Mint ismeretes, dr. Sahak Koghian apostoli adminisztrátor vizitaciós körútra indult. Első útja a számban ugyan legkevesebb, de lelkesedésben felülmúlhatatlan csíkszépvízi híveihez vezette. Május 30-án, szombaton d. u.3. óra felé szokatlanul népes volt az egyébként kicsiny csíkszeredai állomás. Felvirágzott autók sora várakozott és a peronon a csíkszeredai és szépvízi örmények színe java szorongott a Brassó felöl berobogó vonat mellett. A mechitarista E Klemens kíséretében Bucuresti-ből érkező adminisztrátor urat dr. Stolojan Dinu, a vármegye prefektusa üdvözölte pár szóval, majd autóba szállva a fogadtatásra megjelent Hamzulescu ezredes a kaszárnyába vitte, ahol díszszázad fogadta. Imára fújt a kürt s dr. Sahak Koghian áldást adott a katonákra."
Innen Szépvíz felé indult a virágfüzéres autósor. A közbeeső falvakon mindenütt harangzúgás jelezte átvonulását. A díszkapunál Hamzea I. főszolgabíró üdvözölte a főpásztort. A község agilis bírója, Dobál József örmény nyelven mondott Isten hoztát. A menet innen a plébániára indult, ahonnan a szép számban megjelent környékbeli papság kíséretében a templomba vonult Őméltósága. A templom ajtajánál a szépvíziek sokoldalú plébánosa, Bodurján János üdvözölte, majd átnyújtotta a templom kulcsait. Az öröm hangja muzsikált végig a lelkeken, amikor magyar beköszöntőjébe kezdett Őméltósága. Ünnepélyes litánia és áldás zárta be az aznapi programot.
Vasárnap fél 11 órakor az ünnepélyes főpapi mise alatt ember ember hátán szorongott még a templomkerítésen is. Mindenki látni akarta az örmény püspököt. Az istentisztelet fényét emelte a Szt. Háromság legényegylet kivonulása, és Nagy Rózsika, a széphangú szépvízi karnagy orgonajátéka és éneke. Az ünnepi szónok P. Lukács Manszvét volt. A szentmisét pápai áldás és a pápai himnusz fejezte be.
A plébánián való tisztelgések során elsőnek Kovács Mihály esperes üdvözölte a főpásztort, majd Hamzea főszolgabíró, a községi tanács és az elemi iskola tantestületének üdvözlete következett. Két hatalmas virágcsokrot nyújtott át az Oltáregylet nevében Zakariás K. Antalné, özv. Jakab Jánosné pedig értékes kézimunka-ajándékokkal kedveskedett. Lelkes szavakkal válaszolt Őméltósága a Szt. Háromság legényegylet üdvözletére, mindenkihez volt egy-egy kedves szava.
A bankettet a Szentháromság legényegylet adta a kaszinóban. A zenekar a Pomporodan örmény indulóval fogadta a belépő főpásztort, s a lelkes éljenzés biztosította arról, hogy máris megnyerte mindenki szimpátiáját.
A 110 terítékékes banketten, amelyet hölgyek részvételével rendeztek, számos pohárköszöntő hangzott el, amely Őméltósága XI. Piust és II. Károly őfelségét éltette. Zakariás Gerő kereskedő az egyházközség nevében, az elfoglaltsága miatt a banketten részt venni nem tudó prefektus szimpatikus titkára a vármegye nevében, Vákár József, a szépvízieknek hosszú időn át szeretett plébánosa a gyergyói örménység nevében köszöntötte Őméltóságát. Tartalmas köszöntőt mondott dr. Zakariás Jenő ügyvéd is. Dr. Fehér István köszöntőjét lelkes éljenzés követte, a volt főpásztorra, Majláth püspök úrra emelte poharát. „Testvérek voltunk és testvérek maradunk" mondta Debiczky Mihály gyógyszerész a székely-örmény barátságot éltetve. A vidám hangulatú összejövetelnek csak késő éjszaka lett vége.
Szombaton gyergyószentmiklósi híveit kereste fel Őméltósága, addig a helybeli és környékbeli (Csíkszereda, Gyimes stb.) híveit látogatta meg.
„Isten áldása kísérje az Erdély földjéhez, szívéhez nőtt hívei közötti munkájában." Így fejezi be írását az eseményről beszámoló Szamosmenti Heti Hírek tudósítója.
A Domus História a következőkben is töretlen lelkesedéssel beszél az új főpásztorról: „Ugyan még a múlt év végén megkapta kinevezését, de csak ez év januárjában jött új hazájába. Őméltósága kilenc nyelvet beszél, magyarul sem pedig románul nem tud. ... Szépvízen mindössze egyetlen öreg asszony volt még, aki többé kevésbbé örményül is beszélt. Ez a 87 éves özv. Zakariás Zakiné volt. Egyébként híveinek legnagyobb része csak a magyar nyelvet beszéli. S így Őméltósága azt a kevés helyet leszámítva, ahol németül is tudtak, tolmács útján értekezett híveivel, de azt mondotta, hogy a következő látogatásánál már nem lesz szüksége tolmácsra, mert hívei kedvére első dolga lesz, hogy megtanul magyarul."
A püspök ígéretét nem váltotta be, magyarul soha meg nem tanult és Bukarestből sem költözött Szamosújvárra, ezért hívei, a kezdeti lelkesedés után - jogosan - elégedetlenkedni kezdtek.
„Pap Bogdán szamosújvári ügyvéd most nyíltan felveti annak szükségességét, hogy az örmény katolikus magyarság legsürgősebben nagygyűlést hívjon egybe, amin ezeket a kérdéseket letárgyalják és az Erdélyben működő örmény egyházmegyék új szervezeti szabályzatot nyerjenek, az alkotmányozó gyűlés ezenkívül döntsön és tegyen lépéseket az örmény katolikusok egyházi, szociális és kultúrintézményeinek megvédése és megújítása érdekében, mert ezen nehéz időkben nagy ostromoknak vannak kitéve. A templomok és intézmények megvédése igen fontos és sürgős."26
A gyűlés elmaradt. Sahag egyre feszélyezettebben érezte magát főpapi állásában, valószínű ez érlelte meg elhatározását, hogy lemondjon, és maga helyett fiatal titkárát, Lengyel Zoltánt ajánlja a Szentszéknek kinevezésre. Sahag szándéka megvalósult, a Szentszék elfogadta lemondását, és az amerikai örmények „fejévé" nevezte ki az angolul is jól tudó főpapot.
1939. július 25-én a Szentszék Lengyel Zoltánt nevezte ki apostoli kormányzónak.
Lengyel Zoltán 1908. február 16-án született Gyergyószentmiklóson. Mindössze 32 éves volt, amikor apostoli kormányzóvá nevezték ki. Régi örmény családból származott. Középiskoláit szülővárosában végezte, Marosvásárhelyen érettségizett. A papi pályára való lépésében Márton Áron püspök, az akkori hitoktató káplán adta meg a döntő elhatározást. Latin szertartású papnak készült a gyulafehérvári teológián, de a Görög Joachim gyergyószentmiklósi kanonok hirtelen halálával beállott lelkészhiány megváltoztatta tervét. 1930-ban Bécsbe ment, az örmény rítus elsajátítására. A szépvízi Szentháromság Egyesület 1930. június 28-án kelt jegyzőkönyvében ezt olvashatjuk: „Igazgató előterjeszti a gyergyószentmiklósi örmény szertartású egyházi tanács 59/1930 szám alatt beadott kérelmét, melyben: Lengyel Zoltán végzett teológus részére 40 000 lej segélyt kér, hogy a bécsi mechitaristáknál tanulmányait tovább folytathassa." A kérést nem teljesítik, amelynek okairól a kérelmező egyháztanácsot értesítik.
Lengyel Zoltán a bécsi egyetemen teológiai licenciát szerzett, és Majláth püspök szamosújvári káplánnak nevezte ki. Időközben lépett életbe a konkordátum, amelynek értelmében Sahag Kogian filippopoliszi egyetemi tanárt kinevezték kormányzónak. Lengyel Zoltán tevékeny munkatársa lett az új főpásztornak. Fiúárvaházi felügyeletet végzett, majd a Salamon templom segédlelkészeként tevékenykedett. 1935-ben Dr. Kogian rábízta a folytonos anyagi gondokkal küzdő szamosújvári egyházközség gazdasági vezetését. Néhány év alatt Dr. Bányai Károly egyházgondnok segítségével sikerült is minden függő ügyet rendeznie. Talán éppen ez a teljesítmény bírta rá Dr. Kogiant arra, hogy amikor 1939-ben állásáról lemondott, Lengyel Zoltánt ajánlja maga helyett utódjául. „Az erdélyi magyar anyanyelvű örménység bizakodással reméli, hogy a közülük kiválasztott új főpásztor lelkében őrzi és cselekedeteiben is követni fogja azokat a hagyományokat, amelyekben az erdélyi örménység évszázadok óta él s amelyekhez tántoríthatatlanul ragaszkodik."27 Eredetileg a beiktatást Dr. Cassulo András pápai nuncius vállalta, aki azonban a körülmények alakulása folytán nem jelenhetett meg. így Márton Áron püspökre hárult a feladat.
„Az örménység zöme örömmel fogadta ezt a módosítást, amely véletlen nyújtotta alkalmul nyílott annak kifejezésére, hogy Gyulafehérvárhoz most is a hála és ragaszkodás elszakíthatatlan szálai fűzik az erdélyi örmény katolikusokat."23
Az ünnepségen jelen voltak: Pacliseanu vezérigazgató, aki a kormány kultuszminisztériumát képviselte, Dr. Hodor Victor tartományi kormányzó, valamint az örmény egyházközségek képviselői, Clemens E Koren bukaresti, Bodurián János szépvízi, Sahin Bertalan erzsébetvárosi és Lukasievics András csernovici plébánosok. (Vákár József gyergyószentmiklósi pápai kamarás plébános távollétét igazolta.) Az ünnepélyes eskütétel után Márton Áron püspök átadta a főpásztori jelvényeket, és a beiktatott kormányzónak a következőket mondta: „A főpásztori beiktatás a kereszthordozással való eljegyzés. A főpapi hivatás nagy gond és nehézség, ezért mélységes hittel, Istenben való bizalommal telített szív kell hozzá."29
A kinevezés a konkordátum értelmében a király előzetes hozzájárulásával történt, ezért a kormány nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy a főpapok beiktatásakor a templomban a hozzájárulást tartalmazó királyi dekrétumot is felolvassák. A beiktatáson Alexa Ferenc szamosújvári plébános olvasta fel a pápai bullát, a királyi megerősítést pedig Dr. Pacliseanu.
A hivatalos üdvözlések elhangzása után Lengyel Zoltán apostoli kormányzó a szószékre ment és válaszát örmény, román és magyar nyelven mondta el.
A szépvízi örmény hitközséget a beiktatáson Bodurián János plébános, valamint dr. Fejér István, Zakariás Geró', Dájbukát Dávid és Fejér Bálint képviselték.
Cabdebo Lajos szatmári kanonok így jellemezte Lengyel Zoltánt: „Kedves modorú, imádságos lelkületű, katolikus hitében sziklaszilárdan helytálló főpapi egyéniség. Az 50-es viharos években mindig békítő szerepet töltött be. Ő közvetített a papság és a titkos ordinárius között. Sok nehéz helyzetet oldott meg." Lengyel Zoltán 1964-ben halt meg.
Az örmények főpásztorának hivatalában Lengyel Zoltán utódja főtisztelendő Sahin Bertalan, az akkori erzsébetvárosi örmény plébános lett. Nagy lendülettel fogott hozzá az örmény katolikus élet újjászervezéséhez, de 1967-ben Márton Áron püspök levelében ezt írja: „nincs joghatósága, nem is ambicionálja".30 Sahin Bertalan 1974. május 5-én hunyt el.
Jelenleg az örmények apostoli kormányzója főtisztelendő dr. Jakubinyi György, gyulafehérvári érsek. 1992. március l-jén a szamosújvári örmény székesegyházban John Bukowsky pápai nuncius iktatta be tisztségébe az új kormányzót, dr. Jakubinyi György gyulafehérvári segédpüspököt. Őszentsége II. János Pál pápa 1991. június 13-án kelt dekrétumával méltóságává tette. A magyar és örmény nyelven végzett szertartás közben az énekek is magyarul és örményül csendültek fel. A beiktatási szertartásról Schuller Mária így ír: „Az örmény szöveget legtöbben nem értettük, de a szívünkig ért a benne kifejezett ősi fájdalom. Egy magas kultúrájú, sokat hányódott, rengeteget szenvedett kis nép lelkivilágába adtak betekintést ezek a szomorú dalok."
Szamosújvár volt mindig az erdélyi örmények „metropolisza", az erdélyi örménység kultúrájának tűzhelye. 1700-ban indult meg a város építése. A besztercei szászok panaszt emeltek a császárnál, hogy az örmények az ő rovásukra terjeszkednek. Ezért I. Lipót az örményeknek adományozta Gerla falut, azzal a meghagyással, hogy ott „fővárosukat", püspöki katedrálisukat felépítsék. 1700-ban, Rómából jött egy Amexa nevű örmény mérnök, az ő tervei alapján kezdenek hozzá „Armenopolis" felépítéséhez. A kezdetben Örményvárosnak, vagy Armenopolisznak nevezett város a XVIII. század közepétől lett Szamosújvár. Az a terv ugyan, hogy minden örmény családot Örményvárosba telepítsenek, nem valósult meg, de a város így is az erdélyi örménység központjává fejlődött. Évtizedekig csak örmény lakossága volt, és így mind lélekszáma, mind vagyoni helyzete tekintetében felülmúlta a három másik örmény települést (Gyergyószentmiklós, Erzsébetváros, Szépvíz). Az erdélyi örmények egy főbíró vezetésével az Örmény Companiát alkották. A főbíró látta el az elsőfokú igazságszolgáltatási és másodfokú közigazgatási teendőket.
Roska lembergi kanonok erdélyi missziója alatt mind a négy erdélyi örmény telepen vallásos társulatokat szervezett. Sokat fáradozott a Bánságban is, ahol az örmény diaszpórában jelentős egyházi és gazdasági szervezőmunkát végzett. Minasz de Barun örmény katolikus apát kieszközölte az udvarnál Szamosújvár és Erzsébetváros kiváltságlevelét. III. Károly 1726. október 17-én adta ki az említett kiváltságleveleket, melyekben a két várost „szabad város" rangjára emelte, és megengedte, hogy templomot építsenek, a városok pedig kötelesek papjaikat eltartani.
,,D) Bécs, 1726. október 17. Károly király kiváltságlevele a szamosújvári örményeknek. Csak a 11. pontot közli. Ebben a király a szamosújvári r. kat. templomnak a lakosság számának megfelelő felépítését, illetve kibővítését engedélyezi, a város gondoskodni fog megfelelő papokról s javadalmazni fogja őket, akik az erd. latin püspöktől fognak függni, s az ő hivatása lesz az örmény kat. szertartás megtartására ügyelni. (Másolat, keltezés, mint fent.)"31
Az örmény papok 1782-ig fizetést nem kaptak, csak stólából32 és adományból éltek. Ekkor állapodik meg a város és papsága abban, hogy ezentúl a város örmény parókusa és káplánjai a város pénztárából 1054 forint fizetést kapnak. Mária Terézia királynő privilégiumaikat 1746. október 3-án és 1758. április 17-én kiadott kiváltságleveleiben megerősítette. II. József császár 1786. október 9-én ugyanezt tette. Majd az 1786. december 27-én és az 1787. június 21-én kihirdetett kiváltságleveleivel Szamosújvár városát „szabad királyi város" rangjára emelte, s felruházta az ezzel járó privilégiumokkal, többek között kegyúri joggal.33 V. Ferdinánd 1838. március 10-én kelt adománylevelének 7. pontja ismételten kimondja, hogy a város kegyúri joggal rendelkezik.
Erdélyben Világosító Szent Gergely napját négy helyen ülték meg ünnepélyesen: Szépvízen, Gyergyószentmiklóson, Erzsébetvároson és Szamosújváron. Majláth püspök azoknak a latin szertartású papoknak, akiknek plébániáján (Kézdivásárhely, Székelyudvarhely, Maros-vásárhely, Torda, Kolozsvár...) sok örmény katolikus volt, 1906-ban, a Breviárium erdélyi mellékletéül, kiadatta Világosító Szent Gergely élettörténetét, így ezek a papok a nagy szent ünnepen Világosító Szent Gergely tiszteletére végezhették a napi zsolozsmát és celebrálhatták a misét örmény híveik számára.
Világosító Szent Gergely örmény királyi vérből származott. Mint Istentől küldött térítő, Szent Bertalan és Tádé apostolok után ő hirdette Örményországban a keresztény hitet. Bár előtte már tekintélyes számú keresztény élt az országban, az egész országot megtérítő apostolnak mégis Világosító Szent Gergely püspököt tekintik, mert ő világosította meg az élet világosságával, az Evangéliummal az örmény népet. Ezért kapta a „Világosító" melléknevet. Legendás elemeket is tartalmazó életrajzát az 5. században írták.
Atyja Anak pártus fejedelem volt, akit Artasir perzsa király azért küldött Örményországba, hogy gyilkolja meg Khoszrov királyt. Anak családostól áttelepült Örményországba. Már hosszabb ideje ott élt, amikor végrehajtotta a merényletet. Elfogták, és a haldokló király azt parancsolta, hogy irtsák ki Anakot, családjával együtt. A kisgyerek Gergelyt ekkor menti meg a keresztény dajka. Még csecsemő volt, amikor dajkája karján titokban menekülnie kellett üldözői elől, Cappadocia fővárosába, Cézáreába, hogy elkerülje a biztos halált. Itt vallásos nevelésben részesült és megkeresztelték. Egész fiatalon feleségül vett egy Julitta nevű keresztény leányt. Két fiuk született: Arisztakesz és Vártán. Valószínű, hogy Gergelyt még Cézáreában pappá szentelték.
Évek múlva az országban heves trónörökösödési harc dúlt. A meggyilkolt Khoszrov király fia, Tiridat, aki a római császárhoz menekült, visszatért az országba. Részt vett Galerius győztes hadjáratában 297-ben a perzsák ellen, s ezután Diocletianus katonaságot adott mellé, hogy foglalja vissza ősei trónját. Tiridat diadalmenettel tért vissza országába, és Gergely csatlakozott hozzá, még mielőtt átlépte volna az ország határát. Az első városban, Erzinkanban, Tiridat vallási ünnepet rendezett. A városban tisztelt Anahita istennőnek mutatott be hálaáldozatot, s ezt kísérőitől is elvárta. Tiridatnak nem tetszett Gergely élő keresztény hite és példás élete. Azt követelte, hogy a többi pogány országnagy mintájára ő is mutasson be tömjénáldozatot a pogány istenek szobrai előtt. Gergely állhatatos maradt hitében még akkor is, amikor Tiridat a legrafináltabb kínzási módokkal akarta őt hittagadásra bírni. Először szűk, sötét börtönbe vettette, majd egy magas dombon fához kötözve, kezeit láncra verve, epét csepeg-tettetett a szájába, hátát pedig apró sóval égettette, mellét szíjjal szoríttatta össze. Gergely oszlophoz kötözve így maradt hét napig, amikor erre sem tört meg lelkének ereje, Tiridat féllábbal köttette fel egy kiálló faágra, lecsüngő feje alatt kibírhatatlan szagú trágyát égettetett, s vastag vizes kötelekkel verette testét. Gergely szüntelen imádkozott, annál buzgóbban, minél nagyobbak voltak szenvedései. Imádkozott a királyért, a népért és a hitben való állhatatos megmaradásért. A király ezt hallva még vadabb, még bosszúsabb lett. Megparancsolta, hogy fektessék fatönkre, lábszáraira, gyomrára tegyenek vastag deszkalapot s göcsös, bogos kötelekkel szorítsák a testéhez úgy, és addig, amíg ujjain keresztül megindul testéből a vér. Fejét préseljék vasabroncsba s orrába csepegtessenek sóból és ecetből készült oldatot. A minden emberi érzésből kivetkőzött király ezzel sem érte el célját. Eközben megtudta azt is, hogy Gergelynek atyja, Anak ölette meg az ő apját, Khoszrovot. Nem törődött most már azzal sem, hogy ha csupán hittagadásra bírja a fényes tehetségű embert, még fel tudja használni a maga és az országa javára. Elhatározta kivégeztetését.
Szodzomenosz (Kr. u. 425 ?) történetíró szerint Tiridat és országa megtérése egy csoda következménye volt. Tiridat feleségül akarta venni Szent Hripszimát, aki a római birodalomból a keresztény üldözés elől menekült Örményországba. Hripszima nem hajlott a király szavára, ezért a király kivégeztette. Tettének súlya alatt megőrült: éjszakánként bolyongott a palotájában és üvöltött, mint a farkas. Miután minden orvos kudarcot vallott gyógyítása kísérleteivel, a király nővére álmában kinyilatkoztatást kapott, hogy csak Gergely tudja meggyógyítani a királyt. A püspököt kihozták a börtönből, és Tiridatot valóban meggyógyította. A gyógyítás hatalmát Gergely Jézusnak tulajdonította. Meg is ragadta az alkalmat, és a királyi udvarban azonnal hirdetni kezdte Krisztust. Tiridat megtért és elrendelte, hogy az egész ország legyen kereszténnyé. A pogány kultuszt betiltotta és felhatalmazta Gergelyt, hogy a szentélyeket templomokká alakítsa át. Gergely átalakíttatta azokat, a szentélyekbe keresztet állíttatott. Úgy gondolta, hogy a keresztséget és a templomszentelési püspöknek kellene elvégeznie. Püspök nem volt az országban, ezért Tiridat és főemberei úgy látták a leghelyesebbnek, hogy Gergely legyen az első püspök. Cézáreába küldik, hogy szenteljék püspökké. Cézárea püspöke, Leontius zsinatot hívott össze és 314-ben Gergelyt püspökké szentelték. A pogányság fellegvárát, Astisat városát kapta püspöki székhelyül. A város fegyverrel fogadta, de a kíséretében lévő hercegek katonáikkal elfoglalták a várost. Gergely a magával hozott Keresztelő Szent János ereklyét elhelyezte egy kápolnában, és elfoglalta püspöki székét. Ezután tizenkét püspökséget, számos plébániát alapított és gondoskodott a klérus képzéséről.
Gergely két fia addig Cézáreában élt. Tiridat hazarendelte mindkettőt. Arisztakesz nehezen engedelmeskedett, mert remete volt. Hazatérve püspökké szentelték, Gergely segédpüspöke lett, és részt vett a niceai zsinaton. Amikor Tiridat Rómába utazott Nagy Konstantin császárhoz, Gergely elkísérte, majd visszavonult és Arisztakesznek adta át a püspöki hivatalt. Mivel Arisztakesz hamarosan meghalt, testvére, Vartan követte a püspöki székben. Az örmény egyház Gergely fiait is szentként tisztelte.
Gergely teljes magányban halt meg, Tordanban temették el. Az örmény egyház ereklyéinek megtalálását is megünnepli. Az is nagy tiszteletére vall, hogy megkínzásának, bebörtönzésének és kiszabadulásának emlékét is ünneplik. Nagy a hasonlóság Szent Gergely élete és a másfélezeréves örmény sors között. „Mintha csak e nép számára mondta volna Krisztus Urunk a jóslatot: <Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.> ... <A tanítvány nem nagyobb mesterénél.> Nem ismerek nemzetet, melynek sorsa, élete döbbenetes színekben, drámai jelenetekben úgy fonódnék eggyé legnagyobb fiának sorsával, életével, melynek története oly hűen tükrözné vissza egyházalapító szentjének küzdelmeit, vértanúi szenvedéseit, mint ahogy Világosító Gergely életét tükrözi, vetíti a szomorú örmény sorsfolyamat. Különbség csak az, hogy amíg ő éveken át tartó megaláztatás, börtön, bujdosás után végre is felmagasztosul kereszténnyé lett királya és nemzete szívében, addig a törökországi örménység másfélezeréves élethalál küzdelem után sem juthatott legalább a Nebó hegyéig, ahonnan, mint egykor Mózes, megpillanthatta volna, bár álomszerű futó tekintettel, az ígéret földjét. E rettenetes sorstragédiájában szinte páratlanul áll az örménység. Mert amióta keresztény lett, eltekintve egy-két rövidke fényvillanástól, feje felett örökös ború fedi az égboltot." (Fejér Gerő 1952. VI. 22-én felolvasott homíliájából.)
Világosító Szent Gergely nagyságát igazolja, hogy nemcsak Tiridat királyt és udvarát, valamint a főembereket akarta megtéríteni, hanem a népet is. „Ó hinté szét az isteni bölcsesség tanait, Ó támasztotta fel a hitmeggyőződésének általános forradalmát Armenia bérczei között az isteni szeretet és keresztény erény önfeláldozó követését. Gergely tanítása egyszerű és világos, melynek hallatára szétfoszlik az elmék ködhomálya, az érzéki nyilatkozatok eltompulnak, az elfogultság szétmállik és a szív fogékonnyá lesz."34
Azonban az örmény hegyvidék félreeső völgyeiben és más vidékeken is - még sok helyen - megmaradt a pogányság. Az új vallás misszióját az is nehezítette, hogy a Biblia és a liturgia csak szír vagy görög nyelven állt a hívek rendelkezésére. Hiányzott az örmény ábécé és vele együtt az a lehetőség, hogy örmény szöveget leírhassanak. Örményország a IV században elvesztette állami önállóságát, 384-ben felosztották Róma és Perzsia között. Ettől kezdve a perzsák azon fáradoztak, hogy Örményországot iránivá tegyék, s megnyerjék vallásuknak, Zarathusztra tanításának és a tűzkultusznak. Ebben az időben (361 körül) Hacikban született Mastoc, aki később Meszrop néven vált ismertté.
„A boldogságos férfiú, Mastoc"-nak jutott az a nagyszerű feladat, hogy Örményországban tovább terjessze a kereszténységet, és megalkossa az örmény ábécét.35
Ez tette lehetővé az örmény irodalom létrejöttét, az örmény népben pedig tudatosította a nyelvi és a vallási összetartozást. Talán ez volt az a tényező', amely a világon szétszórt örmény népet mindmáig megtartotta nemzeti önazonosságában. Meszrop előtt már Dániel szíriai püspök is kísérletezett az örmény írás kialakításával, de sikertelenül. Meszrop ábécéje maradéktalanul megfelelt az örmény nyelv követelményeinek. A tudós szerzetes által kialakított 36 betűs ábécét mindmáig, szinte változtatás nélkül, használják.
Meszrop életéről tanítványa, Koriun (Korjun névváltozat) megbízhatóan tudósít.
Taron tartományban született (ma Törökország keleti része), amely 384-ben Örményország felosztásakor a perzsáknak jutott. Miután Perzsiához csatolták, kulturális és vallási területen egyaránt erősen megnőtt a perzsa befolyás. „Ifjú korában oktatást nyert a hellén tudományokból, majd katonai szolgálatot teljesített Khoszrov örmény király udvarában. Ezután bekerült a királyi kancelláriába az íródeákok közé. Abban az időben az örmény királyok ügyeit, határozatait és rendelkezéseit az udvari deákok görög és szír nyelven foglalták írásba."36
Mindez nem elégítette ki. Visszavonult a magányba, szerzetes lett, és Nagy Szahak (Izsák) katolikosz pappá szentelte. Társaival misszióba indul, így jut el Örményország legtávolabbi vidékeire is. „...Mastoc szüntelenül aggódott..., látván, milyen nagylelkű áldozatokat hoznak az örmény föld fiataljaiért..., hogy az észak-mezopotámiai (szír) iskolákban a tudományt elsajátíthassák. Mert az egyházi szolgálatot a templomokban szír nyelven tanulták... Mindebből e nagy országban a nép semmit sem volt képes megérteni és felhasználni, mert nem ismerte a szír nyelvet."37
Mastoc úgy találta, hogy az örményeknek vannak írásjegyeik, amelyekkel „nem alamizsnaképpen kapott idegen nyelven, hanem saját hangjaival" meg tudná alkotni az örmény ábécét. Ezután ezt tekintette szent feladatának. Hosszú fáradozás után, Szahak katolikosz és Vramsapuh király segítségével, a harminchat hangból megalkotta a teljesen kielégítő örmény ábécét. Az, hogy az örmény írás olyan gyorsan elterjedt, nemcsak Mastoc áldozatos munkájának köszönhető, hanem Vramsapuh királynak is, aki hírnevének növeléséért szorgalmazta a fordításokat. „Szorgalmazzad - siettették a királyt Szahak és Mastoc -, hogy ez a nagy és az örmények országa számára oly fontos fölfedezés a Te idődben valósuljon meg, ez a jövőben sokkalta nagyobb dicsőséget, feledhetetlen emléket és égi jelesség becsét hozza majd neked, sokkal inkább, mint uralkodásod emléke, és nagyobb dicsőséget, mint Arsakuni nemzetségéből való elődeidé valaha is volt."38
A 407. év körül megszületett az örmény nyelvű irodalom. Meszrop és egy általa kiképzett csoport - amelyben az örmény és idegen nyelvet ismerő fiatalemberek voltak - elkészítette a Biblia, a liturgia, valamint a görög és szír egyházatyák legfontosabb műveinek fordítását. Ennek a csoportnak volt a tagja az a Korjún is, aki később mesterének életrajzírója lett. A fordítás nyelvének szépségét és tisztaságát később is megcsodálták. Az örmény irodalom kezdete egyben tetőpontját, az „aranykort" is jelenti. Meszrop fáradhatatlanul tevékenykedett azért, hogy a tehetséges ifjak megismerjék az örmény írást és irodalmat. Néhány évtized alatt az úgynevezett „szent fordítók" csoportja átültette örmény nyelvre a görög és szír keresztény irodalom legfontosabb műveit. Csakhamar olyan eredeti örmény alkotások jelentek meg, mint Eznik Koghbaci Az eretnekségek ellen, vagy más a már említett Korjún Szent Meszrop élete című munkák. 439-ben, Nagy Szahak katolikosz halála után, Meszrop átvette az örmény egyház vezetését, de hat hónap múlva, 440. február 7-én meghalt. Az örmény egyház a tanító és szent Meszropot úgy tiszteli, hogy a liturgiában és a menológiumban egyaránt megemlíti, és a Szentháromság vasárnapját követő negyedik csütörtökön tiszteletére ünnepet ül.
A Meszrop után keletkezett vallásos irodalmat a tudományos világ ma is csodálja.
A mechitaristák örmény bencés szerzetesek, akiket a kelet jezsuitáinak is szoktak nevezni.
Talán nincs még egy szerzetesrend, amelynek sorsa annyira összenőtt volna nemzete sorsával, és fajának kultúrája akkora kihatással lett volna, mint az örmény szerzetesekből álló mechitarista rend.
A rend nevét alapítójáról, a Szebasztéból (Sivas, Sepasdia névváltozat) származó Manuk (Manug névváltozat) Petroszjantól kapta, aki pappá szentelésekor vette fel a Mechitar nevet, ami „Vigasztaló"-t jelent. Működésének első állomásai Erzerum, Ecsmiadzin, Ciprus és Sepasdia voltak, ahol latin misszionáriusokkal ismerkedett meg. A nyugati kultúra megismerése arra a meggyőződésre juttatta, hogy az örmény egyháznak egyesülnie kell a rómaival. Ezért egy olyan szerzetesrend felállítását tűzte ki életcéljául, amelynek a szellemi fejlődés és a nevelés a feladata. Tíz társával együtt Konstantinápolyban telepedett le, ahol ima- és oktatókönyvek nyomtatásához kezdett. Céljának megvalósításához Konstantinápoly nem bizonyult alkalmasnak. Ezért társaival a velencei köztársasághoz tartozó Moreába (Modon mellett) ment. Az áttelepülés fokozatosan történt. Előbb ő telepedett át, majd csoportonként társai is követték. Minden birtokukban lévő kéziratot és könyvet magukkal vittek. Alig 12 év múlva a törökök Modont elfoglalták. Mechitar, társaival együtt kénytelen volt Velencébe menekülni. Ott Mocenigo doge átadta nekik használatra a San Lazzaro szigetet. A szigeten azelőtt leprás betegek kórháza volt, de ekkor már üresen álltak épületei. Mechitar a legszükségesebb tatarozások elvégeztetése után társaival ott települt le. Az általa létrehozott szerzetesrend mind a mai napig ott tevékenykedik. „Valaha a török uralom elől futottak ide az örmény szerzetesek, évszázadokkal ezelőtt, azóta itt maradtak, a régiek helyett újak jöttek a tenger ez áldott szigetére, szakállas komor hívők, akik mindig hajnali ötkor keltek, és mindig későn feküdtek, hogy álmodozzanak az örmény jövőről. A kolostor egy örmény múzeum. Vagyont érő ódon papiruszokat halmoztak össze a könyvtárban, melyek tele vannak firkálva a göröghöz hasonlatos örmény ákombákommal. A nyelvek szigetében pedig ékesen cseng itt az örmény. Régi örmény nyelven olvassák a Bibliát, hogyha a refektóriumban asztalhoz ülnek, a szerzetes testvérek a folyosón, a kertben, a szobákban örményül suttognak egymáshoz, és itt terjesztik az örmény lázat, a hitet, hogy még élnek."39
A szigetet 1833-ban, az osztrák uralom idején a mechitaristák tulajdonjogilag is megszerezték, „örök áron" megvették.
A mechitaristák szerzetesi szabályait a Szentszék még Mechitar életében megerősítette. A rend alapítója és első apátfőnöke is ő lett. Érdemeik elismeréséül VII. Pius pápa a rend általános apátjának érseki címet adott.
Mint a szerzetesház éttermének örmény latin fölirata tanúsítja, a zárda kiépítését Mechitar 1740-ben végezé be: „Fuit hoc monasterium totum tempore Mechitar Petri ex Sebaste I. Abbatis extructum anno 1740. De a nemes lelkű férfiunak még kevés idő vala felhagyva, hogy művében gyönyörködhessék; gyógyíthatatlan betegség lepte meg, melyet az öreg angyali szelídséggel tűrt,... 1749-ben apr 27-én, életének 74-ik évében visszaadá ájtatos lelkét teremtőjének."40
Mechitar teteme a San Lazzaro-i templom főoltárának lábánál pihen. 1773-ban a rend kettészakadt. A szerzetesek egy része a rendi alkotmány tekintetében felmerült nézeteltérések miatt Babig vezetése alatt Triesztbe vonult, és ott rendházat alapított. 1811-ben, a napóleoni háborúk alatt székhelyüket Bécsbe tették át, ahol I. Ferenc császártól egy kapucinus kolostort kaptak. Ezt az épületet a rend 1814-ben megvásárolta, azóta ott működik a mechitarista rend testvérháza.
Az erdélyi örmények közül sokan léptek a papi pályára, s nemcsak egyházi, de írói tevékenységükkel is kitűntek. Egyik nagy érdemük, hogy az örmény irdalom egyes részeit magyar nyelvre ültették át. Ugyanakkor a külföldi örménységgel megismertették a magyar népet és irodalmat. A velencei házban, mint a rend harmadik apátja, (1800-tól) működött az erdélyi származású Ákoncz Kövér István, aki a rend egyik legkiválóbb tagja és vezetője volt. Elsőnek ő emelkedett érseki rangra. Apátsága idejére esnek a napóleoni háborúk. A szerzetesrend megszüntetését azzal az ügyes fogással kerülte el, hogy Örmény Tudományos Akadémiának minősítette a rendet, annak tagjait pedig akadémikus doktoroknak. A rend tagjai a valóságban is rászolgáltak erre a címre. „Ebben a kolostorban csupa írók és tudósok laknak, új és régi költők, nyelvészek, természetbúvárok, csillagászok, matematikusok, bölcselők, legalább hatszázan dolgoznak abban az örmény folyóiratban, melyet itt nyomnak a szigeten..." - írja róluk Kosztolányi Dezső A Hét 1913. augusztus 10-i számában, a Sziget című írásában.
A bécsi mechitarista rend apátjai között is voltak erdélyiek. A rend negyedik apátja Esztegár Vártán, a hatodik pedig Govrik Gergely. Mindketten erdélyi származásúak. Esztegár Vártán Szamosújváron született 1843-ban, papi felszentelése alkalmával vette fel a Vártán nevet. Előbb mint teológiai tanár és intézeti igazgató működött. Nagyon tehetséges egyéniség volt, továbbfejlesztette a rend kultúrintézményeit, és számos tudományos munkát jelentetett meg. Legjelentősebb az Örményország egyháztörténetéről írt munkája. Govrik Gergely szintén Szamosújváron született, 1841-ben. Fiatalon a bécsi mechitaristák rendházába került, ahol 1861-ben pappá szentelték. Ezután Bécsben, Erdélyben és Konstantinápolyban tanárként tevékenykedett. Éveken át Erzsébetvároson volt káplán. Szongott Kristóffal együtt szerkesztette az Armenia című folyóiratot, amely a jelenleg is ezen név alatt megjelenő magyar-örmény időszaki szemlének az elődje. 1909-ben a bécsi mechitarista rend apátjává választották, 1910-ben pedig érseki méltóságot nyert. Nagyon sok földrajzi és történelmi munkája jelent meg, népszerű imakönyvei pedig több kiadást megértek.
Mind a bécsi, mind a velencei mechitaristák az egész örmény nemzet részéről megbecsülésnek és szeretetnek örvendenek. Az örmény irodalom XIX. századi újjászületése a mechitaristák rendházából indult ki. Számos nagy író és költő a szerzet iskoláiban nevelkedett.
| |