| |
Az érdemet honorálni, a becsülettel kivívott elismerést nyilvántartani, a lelkiismerettel teljesített hivatást ünnepelni békében vagy háborúban egyaránt a hála lapjára tartozik. A szépvízi örm. szert, hívek augusztus 22-én a hála szeretetével vették körül nyugalomba vonuló lelkipásztorukat, a jó Fáraó bácsit, ezt a szerénységéről messzi határokban ismert külsőleg egyszerű, de annál értékesebb lelkű, munkaszerető és a hivatás magaslatán álló puritán papot, kinek 51 éven át végzett kötelességteljesítésére vont aranyos glóriát az isteni kegyelem.
Papságának több mint félszázados jubileumán együttérző örömmel ünnepelték szerető hívei, a felcsíki kerülethez tartozó paptestvérei, helyi és idegenből jött tisztelői, kik valamennyien közelről ismerve személyében a jólelkű pásztort, a buzgó papot, a humánus érzésű embert, a karakteres férfit, a vendégszerető és mindig derült kedélyű házigazdát. Jóleső örömmel tapasztalták a zsoltáros szavainak teljesülését „Glória et honore coronasti eum Domine", dicsőséggel és tisztelettel koszorúztad meg őt Uram!...
A plébániáról indult ki a tekintélyes menet. A Szent-Háromság segély egylet gyertyát vivő tagjai nyitották meg a sort, kik után az egyházi ornatusba öltözött papok, majd a jubiláns lelkipásztor következett. Megható volt, midőn az öreg lelkipásztor oltárhoz lépve a „Veni sancte"-t intonálta. Mintegy megújult az ember előtt az a boldog pillanat, melyben mint fiatal pap először lépett a legszentebb cselekményhez, hogy Krisztus hatalmából isteni csodát műveljen. Mennyi lelki örömet, mily sok kegyelmet, mennyi gondteljes és vidám órát, mennyi fájó szívnek megkönnyítését és megsebzését, mily sok boldog ábránd megvalósulását és legszebb remény elhantolását élénkítette fel ez ünnepi „Veni sancte", mely a primitia óta most az aranymisén felhangzott... Azonban a legkedvesebb emlékek sorozatát Görög Joachim szentszéki tanácsos, örm. szert, plébános vonta elő a hívek lelkének rejtekéből az evangélium után tartott remek szónoklatával, melyben oly melegséggel, oly művészi közvetlenséggel játszott a lelkek húrjain, hogy nem akadt a zsúfolásig telt templomban, akinek szeméből könnyet ne csalt volna.
E nagyszerű szt. beszédnek nyomán érezték át igazán a jubilálok és a jubiláns az aranymise kölcsönös örömeit s fogadták mély megilletődéssel a szt. áldozat befejezésével az aranymisés pap atyai áldását, ki előbb az oltárnál asszisztáló 14 papot illette az áldást hozó béke csókjával, majd a tér hiánya miatt, az egybegyűlt hívek seregét együttesen áldotta meg.
A szt. mise áldozat végeztével a Szt.-Háromság E. tagjai és a papság lakására kísérte az ünnepeltet.
Míg a papok az egyházi ruhákat letették, a Kaszinóban díszgyűlésre csoportosultak a Szt.-Háromság Egylet tagjai és a meghívott vendégek."
(Csíkvármegye hetilap)
Nagyságos és Főtisztelendő Esperes, Plébános úr! Nagyrabecsült Vendégeink! Mélyen tisztelt Díszgyűlés!
Nagy időnek állunk színterében, világeseményeknek olyan forgatagában, melynek hasonmását még nem látta a világtörténelem. A hódító perzsa háborúk az ókorban, a középkori népvándorlás vihara, az új korban a napóleoni hadjáratok elenyésző törpeségek ahhoz a végtelen óriáshoz képest, melyet napjaink átkos méhe szült s zúdított elrettentő büntetésül a vénhedő Európára.
Százados kultúrák gyors összeomlása, az emberi élet tömeges pusztulása tekintetében talán csak a vízözön katasztrófája hasonlítható össze napjainkkal. Ilyen időkben egy érzés uralkodhatik csupán a lelkeken, mely mögött minden más, magán és egyéni érdeknek el kell némulnia, ilyen időkben az énünkről lemondó, a közért mindent feláldozó, példátlan honszerelemre kell összefonódnia milliók lelki világának, hogy a lét és nemlét, az élet és halál válaszútján állva, nehéz aggodalom, de édes bizakodás között mentsük a hazát és biztosítsuk a nemzeti élet évezred óta gyűjtött drága kincseit. És mi ennek dacára, mintegy kivonva magunkat pillanatra e nagy általános törvény alól, önszemrehá-nyás nélkül rendezünk neked ünnepet, fájdalmas búcsúünnepet, jó lelkipásztorunk, ki válladon 78 év terhével készülsz visszavonulni az öreg kor csendes magányába, hogy ne kelljen a fórumról nézned tovább e vészterhes idők borzalmait, s hogy a nemzetek közötti végleges leszámolás napjaira fiatalabb kezekre hagyományozd át kis nyájad vezetését.
Egy év óta vártuk a győzelmes háború befejezését, hogy ha utólag is, fényes örömünneppel ülhessük meg aranymiséd áldásainak kiosztását, s hogy ne csak áldásban részesüljünk, de jubilálhassunk is áldásosztó lelkeddel.
Szerénységed azonban, mely eddig sem tűrte a nyilvános ünnepeltetést, elébe vágott szándékunknak; váratlanul nyugdíjaztatva magad, idő előtt siettél félreállni, hogy a világesemények nyomasztó hatásai alatt álló híveid még jubilálni se tudhassanak. No hát abban, hogy ne lehessen ma a szokott öröm és jubileum, elérted célodat. De egy érzelmet nem fojthat el bennünk semmi, egy érzés nyilvánosságra hozását nem tilthatja meg senki annak a kis hitközségnek, melynek 43 éven át voltál hűséges lelkipásztora; azt t.i. hogy ne érezzük a hálát, hogy ne fájjon lelkünk, mikor búcsúzni készülsz tőlünk. Mert sok és nagy okunk van a fájdalomra.
Személyedben lelép a vezetés teréről a bölcs, tapintatos lelkivezér, ki mindenkinek mindene tudott lenni részrehajlás nélkül s aki éppen ezért összekötő kapcsa volt mindig a szétválásra hajló lelkeknek.
Kivonul veled kis templomunkból a szent buzgalom, az élő áhítat, melynek példája egymagában elegendő volt ahhoz, hogy minden ellentétes hatás dacára is fennmaradjon a szívekben az apák hite, istenfélelme s a valláshoz való ragaszkodás; nem lesz látható a pap, az ájtatosságaiba elmélyedő áldozár, ki szívének salaktalan áldozatját, az imádságot a mindennapi szentmisével együtt szüntelenül mutatta be híveiért az Istennek; nem lesz hallható a fáradhatatlan ajak, melyen oly mélabúsan sírt végig gyermekkori emlékeink szerint ünnepek vigiliáin a keleti vecsernyék fájdalmas szomorú melódiája.
Búcsúzó öregkoroddal letűnik az az értékes, szellemi munkaerő, mely zajtalanul, hangyaszorgalommal gyűjtögette a sok apró adatot az egyes családokról s mellette a pusztulástól a feljegyzésre méltó emlékeket; kihull a hagyományok láncolatából az élő kapocs, mely a nyelvét, szokásait felejtő újabb nemzedéket összekötötte a múlttal; s mint utolsó örményül tudó férfi tagjában elvonul e hitközség Malakiás prófétája, aki még ősei nyelvén szólhatott népéhez.
A szegények is fogják érezni hiányát a bőkezű adakozónak, aki szerény életmód mellett megtakarított filléreivel nemcsak az utca szegényeit segítette s szárította fel sok házi szegénynek a könnyét, de nem régen 5000 koronás szegényházi alapítvánnyal örökítette meg nevét.
Kedves Urambátyám! Nem tartoztál azok közé, kik a munka tüneményes eredményeivel a nyilvánosság tapsai között töltik meg a közélet szinterét; életed hatása olyan volt, mint az éj harmatáé és mint a föld rétegeiben szivárgó, guruló vízcseppé, mely az egész föld arculatán, az illatos füvekkel, virágokkal hímzett puha, zöld bársonytakaróban fejti ki erejét láthatatlanul. Példás szerénységeddel megmutattad, hogy egyedül az alázat teszi becsületté az embert, naggyá a lelket.
Fájdalommal vesz búcsút tőled a Szentháromság-egylet is, ez a közel 200 éves múlttal bíró hitközség terheinek hordozásában páratlan áldozatkészségű társulat, melynek az anyagiakban való megerősödése, legszebb virágzási korszaka Barackos megvételével nevedhez fűződik. Az egylet évkönyvei, mint hű sáfárét, az Izsák Antalok mellé helyezik emlékedet.
Ezen egylet a maga és a hitközség nevében örök hálájának jeléül egy értékes, műbeccsel bíró kelyhet nyújt át neked azzal a kéréssel, hogy töltsd itt életed hátralévő napjait, s hogy mint aranymisés pap e kehelyből mutatva be Istennek a legszebb áldozatot, még sokszor foglald mememtóidba volt híveidet.
Miért is mennél el innen? Hol találnál ennél édesebb helyet a világon? Tudnál-e távol élni azoktól, kiknek a gyóntatószékben, a négyszemközti csendes elbeszélgetésekben vigasztalója, élő hited példájával mentő horgonya voltál a fájdalmak közepette. Tudnál-e pihenni más földben, mint abban, amelybe 43 éven át temetted apáinkat, testvéreinket.
Neked itt kell maradnod köztünk! Erényeid jutalmául Isten szép korral áldott meg, talán azért is, hogy élő ujjmutatója légy híveid előtt annak a fontos igazságnak, hogy önmegtagadó, erényes fiatal élet nélkül nincs boldog öregkor. Nekünk erre a tanulságra nagy szükségünk van. Rövid 30 év alatt megdöbbentően leszállt véreink életkorának átlaga; a 60 évet a férfiak alig érik el; legtöbbje 50 év körül dől ki a munka mellől. Ma csak apa van és fiú; a nagyapák, dédapák, a múltak emlékeinek és kegyeletes példáinak áthagyományozói, kiknek egykor a gyermeknevelés volt legszebb feladatuk, többé már nincsenek. S mivel a gyermeknevelésre a fárasztó mindennapi munka között a szülők képtelenek, szerencsétlenségünkre megérjük azt, hogy lassanként egészen lesüllyed bennünk a rideg számító ész mögött az érzelmi világ, s ezzel kiszakad életünknek az a fele, mely boldogságunknak volt hordozója; elborul életünk égboltján az a pátriárkális fény és derű, mely oly ragyogóan aranyozta be gyermekéveinkben 30-40 év előtt még e kis sziget társadalmának életét.
Elérted ősapáink korát, hogy lásd kezeid munkájának gyümölcsét az unokákban is. Isten megengedte érned azt a vigasztalást, hogy lelki-pásztorkodásod utolsó tényeként eltemethesd holnap azt a fiatal hőst, kinek önvére áldozatja a hazáért örök dicsősége marad ennek a hitközségnek és társulatnak.
Oh drága öcsém, hadd szenteljek pár szót szeplőtlen emlékednek is e napon, mikor búcsút veszünk az egykor téged is oly gonddal nevelő jó lelki pásztortól. Te vagy a társulat első harctéri halottja, - méltó arra, hogy emléked márványba vésve örökíttessék meg az utókor számára. Óh milyen fájón s még is édesen emlékezem vissza azokra a tavaszi délutánokra, melyeken el-elgondolkozva a haza sorsán, nehéz aggodalmak között mondtam neked: „Egyik levelet a másik után kapom, de most, mikor élet-halál-harcát vívja a nemzet, senki kedvéért be nem állnék katonaszabadítónak." Te erre felegyenesedtél azzal a kijelentéssel: „Gerő bácsi, hagyom itt a csapatkórházat, osztatom be magam a menetszázadba, megyek a frontra."
Igen gyönyörű jellemed a frontra vitt, ahol halálmegvetéssel, golyózáporban, kimerülésig menő erőfeszítések között szedted össze két és fél hónapon át századod sebesültjeit. Aztán téged is megkoszorúzott a hősök halálának gjóriájával a nemzeti géniusz. Beteg ágyadon, mikor már érezted a biztos halált, öt napon keresztül csak Isten, az édes haza és drága szülőidnek neve volt szüntelen hidegülő ajkadon, s elmondhattad sebesült kórházi barátodnak, utolsó óráid vigasztalójának, lelki világod megörökítőjének ezen nevezetes szavakat: „Becsületes voltam, becsülettel halok meg a hazáért: tudom biztosan, hogy a mennyországba jutok." Drága öcsém! Amilyen volt életed, - egy becsületes munkával, szorgalommal, Istenfélelemmel, protekció nélkül való küzdelmes felemelkedés a legelsők közé az egyetemen, olyan volt halálod is - a hős lelkek legkiválóbbjának halála; megdicsőülése az Isten, haza és a szülők iránti kegyeletes, legszentebb szeretetnek. Legyen emléked áldott örökre; hirdesse példás életedet díszes márványtábla templomunk faláról a jövendő nemzedékeknek.
Hogy milyen szülöttje lehetett a hitközségnek, abban neked is részed van, jó lelkipásztorunk. Te is egyik magvetője voltál hős lelke erényeinek. Szolgáljon hát ez az eset is vigasztalásodra, mint életed sikereinek egyik legszebb jele.
Köztünk kell maradnod azért is, mert példát akarunk mutatni a világnak, hogyan lehet és kell a jó papot megbecsülni. Jóvá akarjuk tenni személyedben öregséged megbecsülésével azon esetleges hibákat, amiket gyarlóságból boldogult szüleink ellen egykor elkövettünk.
Ki is őrizné meg majd hálásabban emlékedet, mint az a nyáj, melynek közel félszázadon át voltál önfeláldozó hű pásztora? Hisz a jó pásztor emlékezete - a Biblia szerint - nem enyészik el; neve nemzedékről nemzedékre száll s dicséretéről beszél hosszú időkön át a gyülekezet.
Igen, beszél a gyülekezet; beszélni fog rólad is e hitközség, e társulat; beszélni fog, de ki tudja meddig? Hiszen úgy érzem, hogy amikor téged búcsúztatunk, akkor egyúttal temetünk is. Temetjük a 250 éves múltat, temetjük egy idegenből ideszakadt kis néptöredéknek különleges sajátos életét. Veled lezáródik az erdélyrészi örménység e kis szigetének története, a mai nappal végleg elnémulnak a saragánok, ismeretlen fogalommá lesz kávázánjával együtt a brasztava, nem zeng többé fiatalságunk kardalában az ősök nyelvén az ünnepi ávedisz. A régi dolgok, emlékek veled mind elmúlnak, új nemzedék nő fel új felfogással, mely őseink múltját, harmadfélszázados faji és nyelvi sajátosságait már csak könyvekből fogja ismerni.
Ez a nemzedék már fel is nőtt: nyelvben, szokásban, érzésben, felfogásban már eggyé olvadt azzal a dicső, nemes fajjal, mely most írja vérével a történelem legszebb lapját, most alapozza meg fiainak holttestével a világtörténelem legújabb korszakát.
Mélyentisztelt Díszgyűlés! Kedves Véreim! Mikor egy ilyen határmesgyén állva búcsúzunk a múlt egyetlen képviselőjétől, az utolsó örménytől, tekintsünk mély megilletődéssel, szent hálával az államalkotó, honfenntartó, nagy lelkű, lovagias magyar nemzetre is s annak vitéz keleti őrszemére, a székelységre, mely hontalan, bujdosó őseinknek e szűk bércek között hazát, haló poraiknak csendes nyughelyeket adott. Legyen áldott e föld minden röge, legyen áldott e nép minden fia, mellyel jó és balsorban, öröm és bú, dicsőség és megpróbáltatás között akarunk és fogunk osztozni az idők teljességéig.
Téged pedig búcsúzó jó lelki pásztorunk, ki emelt fővel mondhatod magadról: „Istenem, szent hazám, megtettem, megfizettem mind, mivel csak tartozám", arra kérünk, virassz imádságos lelkeddel még sokáig az elhagyott nyáj fölött. A ránk fordított sok jóért mindig hálás lesz irántad szívünk, az Ég pedig megfizet neked bőségesen.
Isten áldjon meg! Isten éltessen!
(dr. Fejér Gémnek a társulati díszgyűlésen elhangzott beszéde)
Az Alma Mater lábainál
(Gyulafehérvári véndiákok találkozója 1926. május l-jén)
Ez aztán ünnep igazi nagy ünnep!
Ilyet se látott még az ősi vár!
Hótiszta keblén az édesanyának
Ezer szülöttje csüng és jubilál.
Ezer szülöttnek csókja ég az ajkán
S fellángol a hála érzelmeivel;
Oh, mert az anyaszív örök hatalma
Az unokákban is csodát művel.
Ezért tölti be annyi nemzedéknek
Lelkét egyszerre az áldó ima;
Az Alma Mater sok-sok gyermekéből
Ezért nincs távol senki, senki ma.
Pedig nem annak szól e ritka ünnep,
Aki gazdagságot, babért arat;
A pompa, a fény ő róla rég letűntek,
Kopott ruha maradt s a szűk falat
E mostoha, bús sorsot megjavítni,
Hálát leróni, hogy legyen terünk,-
Ezért állunk itt ünneplő ruhában,
Mindanyian, hű Alma Materünk!
Amit épen hagyott a lelki jóból
A háborús vihar, a lángözön,
Noé bárkájaként gyűjtötted össze,-
E nemzedék neked sokat köszön.
Mester voltál több századon keresztül,
Mester, igazi próféta vagy ma is;
Ajkad nem hagyta el egyetlen ige,
Se tan, lelketmegmérgező, hamis.
Az volt s maradt mindig a tanításod,
Hogy Isten a kezdet, Isten a vég;
Hogy ez a tudományok tudománya.
A titkokat feltáró bölcsesség.
Ennek pedig gyöngy-éke, koronája:
Krisztus, a keresztrefeszített;
S mi szent örökségként hordjuk magunkkal
Talizmánul e drága nagy hitet.
Az erény földjét is megugaroltad,
Száz fajta magból volt, mit hintened;
Elsőnek vetve el a nagy parancsot:
Szeresd a te Uradat, Istened!
Ennek tövén gyorsan kinőtt a másik
Mint ahogy a tavaszi lomb fakad, -
A másik nagy parancsolat: Szeressed
Felebarátodat, mint tenmagad!
Betű szerint beteljesült e törvény;
Tanu rá a Mammut, a vén Bilak,
Hogy e szót: idegen, soha se tudtuk,
Nem ismertük mi, fehérváriak.
Mert bár a nyelv, a vér különbözött, de
Eggyé olvadtak a szívek, imák;
Testvérként távozánk s ez ősi házhoz
Testvérként tér meg ím a véndiák.
De haj, eszünkbe jut a búcsúszózat,
Mitől öreg szívünk most is hevül.
Isten nevében útra, fiam! Hadd
Lássuk egymást viszont - sértetlenül!
S ha itt állunk mégis hajótörötten,
Bús könnyeket okozva így neked,
Állunk sokan, - botlásaink miatt, óh
Ne fordítsd el rólunk tekinteted!
Hisz tőled tanultuk régen azt is:
- Előttünk lebeg, mint örök varázs -
Fájdalmakra, bűnbánatokra egykor
Húsvét virrad, boldog feltámadás.
„A szépvízi örmény katholikus Egyház július 6-án tartott bucsu napján a vallásos áldozatkészség emlékezetes ünnepét ülte. E napon szentelte meg Bálint Lajos prépost-főesperes ur a templom uj harangját, melyet a Szent-Háromság S. Egyesület ajándékozott az elrekvirált régi harangok pótlásaként, hogy hirdetője legyen Isten dicsőségének, fejlesztője a vallásos hitnek, élénkítője az emberszeretetnek, előmozdítója a krisztusi békének és konszolidálója a lelkekben Isten földi országának.
A szentelési szertartás a templom kerítésében történt, melyet már a kora reggeli órákban benépesített a helyből és vidékről összesereglett érdeklődők sokasága.
Megható jelenet volt, midőn a színpompás egyházi ornatusba öltözött tizenegy pap élő koszorúként körülvette az élénk piros baldachin alatt mozgatható emelvényre helyezett, lomb és virágfüzérektói ékes szép öntésű uj harangot, s a hála érzelme kelt a hivek lelkében, mikor a közszeretetben álló infulás főpap a papi khórus segédletével azért imádkozott, hogy áldás szálljon a hitközség tagjaira, kiknek lelki érdekeit fogja szolgálni az öntudatos hitéletre és charitativ tevékenységre hivó harang szózata.
Szentelés után a hitközség plébánosa adta át rendeltetésének az értékes ajándékot s miután beszédében megemlékezett az évtizedes történeti múlt eseményeiről, azon óhajának adott kifejezést, hogy a magasztos cél szolgálatára felszerelt érc-nyelv bizalomban, egyetértésben és békeszeretetben megújult lelkekhez közvetítse az Úr üzeneteit.
A beszéd befejeztével a papság a liliom dísztől és girlantok sokaságától ékes templomba vonult, hol előbb azon uj kelyhet konszekrálta Bálint Lajos prépost-főesperes úr, melyet egyéb értékes tárgyakkal együtt Szebeny Menyhért birtokos rendelt a templom számára.
Majd kezdetét vette az ünnepi szentmise, melyet Bálint főesperes ur préposti jelvényeivel végzett a papság ritka fényes assistenciája mellett. A papság sorában láttuk: Kovács András képezdei igazgató, pápai káplánt, Kovács Mihály szépvizi lat. szertartású esperes-plébánost, E Biró Benedek és P. Gábor Szent-Ferenc-rendi atyákat, Gábosi Dénes csikszentmihályi, Keserű András csikszentmiklósi, Felcser Miklós delnei plébánosokat, Dr. Csipak Lajos régens, főgimnáziumi tanárt, Rácz József kolozsvári főkáplánt, Szatmáry József III-ad éves theológust és Vákár József helyi plébánost.
Evangélium után P. Benedek gyönyörű szent beszéd keretében méltatta az ünnep többszörös jelentőségét. A közvetlenség lebilincselő erejével emelte a vallási élet magaslataira hallgatóinak lelkét s a szó művészetének szép formájába öntött választékos gondolataival igazolta be, miszerint ott virágzik az igazi hitélet, hol nem szünetel az áldozatkészség.
Az isteni tiszteletet - melyet a főpapi celebrálás és fényes assistencia épp úgy, mint a remek alkalmi szentbeszéd, hangulat fokozó népénekek szép szóló betétek és finom érzékkel színezett orgonakiséret össz-hangzóan ünnepiessé tett - hálaadó Te-Deum és Pápai Himnusz zárta be.
Az egyházi szertartások befejeztével a kaszinó nagytermében társas ebéd volt, hol szellemes toasztok éltették az Egyház jótevőit, s tartották derűben a résztvevők kedélyét.
Mikor az aprólékos részleteiben sikerült harangszentelési ünnepről a nagy nyilvánosság előtt megemlékezünk, társ-hitközségeinknek kívánjuk, hogy a nehéz idők mostohaságától szenvedett egyházi károkat, hiányokat és rombolásokat köreikben is nemes önzetlenség és lelkes áldozatkészség restaurálja.
(Vákár József plébáno, hírlapi beszámolója)
(Fejér Gerőkölteménye megjelent a Pásztortűz lapban)
 |
| Az örmény katolikus templom diadalíve |
| |