|
A makedón Alekszandrosz hódításai következtében az i.e. IV. század végére az egész Közel-Kelet térképe átrendeződött. Makedón fennhatóság alá került az Egyiptomtól Indiáig terjedő óriási terület. Ez annyit jelentett, hogy ezen a területen egységes gazdasági rendszer jött létre, amely elősegítette az együttműködést és meggyorsította a fejlődést. Különösen fontos volt, hogy a térségen áthaladó nemzetközi jelentőségű kereskedelem, különösen a nemzetközi közvetítő kereskedelem addig soha nem látott virágzásnak indult. Mivel pedig a kereskedelem elsősorban a városokban és a városok segítségével bonyolódott, példátlan méretű városi fejlődés indult meg. A városok alapításával maga Alekszandrosz járt elől jó példával, ezt a példát követték aztán a Szeleukida uralkodók is. Több tucatnyi várost alapítottak Keleten, amelyeket az akkori idők szokásának megfelelően a saját nevükről neveztek el.
A nagyvárosi élet fejlődése törvényszerűen vonta maga után a szellemi igények emelkedését, ez pedig a kultúra viharos fejlődéséhez vezetett. A városok ezeken az elmaradottabb helyeken egyúttal civilizációs küldetést is teljesítettek, igyekeztek a vidéket is kiemelni az évezredes ázsiai sötétségből. Ez persze nem ment mindenütt egyforma simán és a városok valamint a vidék közötti gazdasági-kulturális ellentét sok helyütt még továbbra is jellemző maradt. Az egész akkor ismert Keletet meghódító hellenisztikus kultúra elsősorban mégis csak városi kultúra volt.
A görögök természetesen a saját nyelvüket és kultúrájukat vitték Keletre és azt terjesztették tovább. Ez tehát nem csak görög nyelvű, de görög nyelvű, de görög szellemiségű kultúra is volt, amely mögött a görög nemzeti öntudat munkált. A hódítók azonban nem csak barbárokat találtak Keleten, hanem régi keletű fejlett kultúrákat és nagy múlttal rendelkező népeket is. Bár a barbárokat ők mindig lenézték és kultúrnépnek csupán magukat tekintették, a gyakorlat megalkuvásra kényszerítette őket. Ha tartósan be akartak rendezkedni Keleten, akkor valamiképpen szót kellett érteniük a helyi lakossággal. Ennek egyik formája volt a kulturális érintkezés is, amely egy hosszan tartó folyamatot indított el. Ennek során mindinkább megismerték a helyi kultúrákat és igyekeztek azokat összebékíteni a sajátjukkal. A folyamat eredményeként a kétféle kultúra fokozatosan egybeolvadt és egy keverék vagy hibrid kultúra jött létre: a hellenisztikus kultúra. A nyugati és a keleti elem súlya és aránya természetesen más és más volt az egyes országokban, úgy hogy tulajdonképpen hellenisztikus kultúráról csak mint áramlatról beszélhetünk, és a valóságban számos helyileg színezett hellenisztikus kultúra létezett.
A legizgalmasabb feladat persze éppen annak a tisztázása volna, hogy az egyes népek és országok konkrétan mivel járultak hozzá a közös kultúra kialakításához. Ez azonban ma még csakhogy nem leküzdhetetlen akadályokba ütközik. Ne felejtsük el, hogy a hellenisztikus kort egy római hódítás követte Keleten. A hódítással együttjáró háborús állapotok egy időre talán visszavetették a fejlődést, de azután folytatódott tovább. A rómaiak a saját jól felfogott érdekükben megtartották és támogatták a görög nyelvű kultúrát, amely felbecsülhetetlen társadalomszervező erőt jelentett. Fontos eszközként lehetett tehát felhasználni a meghódított térségek politikai stabilitásának, az ún. "római békének" a megteremtésében.
Ugyanakkor az ázsiai térfélen a partus Arsakida, de még inkább a Szaszanida dinasztia uralomra jutásával egy erőteljes iráni visszahatás indult meg. A nemzeti megújulás jegyében igyekeztek minél teljesebben visszaszorítani a görög hatást és kiirtani lehetőleg még az emlékét is. (Ha úgy tetszik, a kulturálisan bekebelezett Ázsia lázadt fel ezúttal az őt bekebelező Európa ellen.) A vetekedés, amely a gyakorlatban a nagyhatalmi pozícióért vívott harcban jutott kifejezésre, hullámzó intenzitással évszázadokon keresztül eltartott. Esetünkben ennek azért van kivételes jelentősége, mivel az egymásnak feszülő két kontinens frontvonala éppen Örményországot vágta ketté. Az országot az i.sz. IV. században formálisan is ketté osztották: egy keleti és egy nyugati befolyási övezetre. A keleti rész a perzsák érdekszférájába került, a nyugati részre viszont Bizánc terjesztette ki befolyását. Miközben a perzsa övezetben a görög kultúra nyominak hatásos kiirtása folyt, a bizánci részben megváltozott körülmények között ugyan, de továbbra is a görög kultúra érvényesült.
Mi az mármost, ami a mai örmény kultúrában, mint az egykor létezett keverékkultúra vitathatatlan emléke kimutatható? Különös módon a legpregnánsabban nem is a szellemi műveltségben, hanem az anyagi kultúra egyik ágában: az építészetben maradt ránk ilyen nyom. A világhírű Garni-i pogány templom ugyan már az i.sz. I. században épület, a tanúságtétele mégis hiteles lehet számunkra. Nos ezen a templomon, amely az antik építészet egyetlen épségben fennmaradt alkotása a térségben, kitűnően megfigyelhető a két kultúra ötvöződése. A templom ugyanis alaprajzában, konstrukciójában és építési technikájában szorosan követi az antikvitásból jövő szabályokat, viszont az ornamentikájában váratlanul helyet enged a helyi elemnek. A faragott ornamentikába magától értetődő természetességgel vonul be a gránátalma és a szőlőfürt, amelyek őshonos növények a Kaukázusban és az örmény díszítőművészet ősi örökségéhez tartoznak.
Igen gazdag forrásul szolgálhat azután a nyelv is, amely a kövületek merevségével őrizte meg az egykor való kulturális hatások nyomait. Az örmény nyelvben található görög kölcsönszavak egy része kétségtelenül a hellenizmus korában került át (a másik része majd a kereszténység felvételével kapcsolatban került át). Számunka itt most csak azoknak a szavaknak és kifejezéseknek a megtárgyalása fontos, amelyek valamilyen kapcsolatban állnak a színházzal, illetve a drámaírással. Ebből a szempontból nagyfontosságú nyelvi adalék, hogy az örmény a görög 'színház' jelentésű szót kétszer vette át: először a szíren keresztül tatron alakban, majd közvetlenül a görögből teatron alakban. Ez tehát a művelődéstörténet nyelvére lefordítva annyit jelent, hogy az első színházi hatás Szíria felől érkezett Örményországba. Hogy mikor, arra nehéz volna pontosan megfelelni, mindenesetre legkésőbb II. Tigran szíriai hódítása idején. A másik fontos nyelvi adalék, hogy az örménybe átkerült a görög mimosz szó 'színész, komédiás' jelentésben, holott már megvolt a tökéletes szinonimája a guszan szóban. A két kifejezés mindvégig békésen megfért egymás mellett, anélkül, hogy egymást kiszorították, illetve egymás jelentéskörét módosították volna. Miként ismeretes, a görög tragoidia összetett szó és végső soron 'kecskeéneket' jelent, ugyanúgy a komoidia szó is, amely viszont 'lakomaéneket' jelent. Mármost ezt a két drámai műfajnevet, miután a görög drámaművészettel megismerkedett, a világ szinte valamennyi művelt népe változatlan formában átvette. Nem úgy az örmények. Ők a görög színházzal való bensőséges megismerkedésük után is ragaszkodtak a saját hagyományos műfajneveikhez, a voghbergutiun-hoz ('tragédia'), illetve a katakergutiun-hoz ('komédia'). A voghbergujtun szó a voghb 'siralom, siratóének', illetve az ergutiun 'éneklés', a katakergutjun pedig a katak 'tréfa', illetve az ergutjun 'éneklés' szó összetételéből származik. Vajon miért nem vették át az örmények a világ összes többi népéhez hasonlóan a görög műfajneveket eredetiben? Nyilván azért, mert az átvétel idején a saját elnevezéseik tökéletesen lefedték a két említett műfaj fogalmát. Lefedték nem csak szótárilag, hanem társadalmilag is, vagyis a két elnevezés társadalmilag is megfelelő súlyt képviselt. Mindez pedig azt jelenti, hogy az örményeknél ez a két drámai műfaj már olyan fejlettségi szintet ért el, amelyet egyenrangúnak lehetett tekinteni a göröggel.
A hellenizmus leglátványosabb sikerét azonban a kultúra egyik legfontosabb ágában, a vallásban érte el. A különböző vallásokat, amelyek később oly sokszor szembeállították egymással a népeket, ekkor sikerült kibékíteni egymással. Az azonos funkció alapján egyeztették és azonosították egymással a különböző görög és keleti isteneket, amelyeket aztán közösen tiszteltek. Ezt a jelenséget nevezzük vallási szinkretizmusnak. A szinkretizmus révén került sor a görög Zeusnak az iráni Aramazddal, a görög Héphaisztosznak az iráni Mithraszszal, a görög Artemisznek az iráni Anahitával, örmény Anahittal, a görög Aphroditénak az örmény Asztghikkal, a görög Héraklesznek az örmény Vahagnnal, a görög Apollónak az örmény Tirrel való azonosítására. Adataink vannak arra, hogy II. Tigran a kisázsiai hódításai során zsákmányolt görög istenszobrokat Örményországba szállíttatta és ott felállíttatta őket. így került Zeus szobra Ani-Kamakhba, Aphrodité szobra Astisatba, Héphaisztosz szobra Baghajarindzsba.
Ahogyan a görög művészet a görög mitológiából nőtt ki, úgy kellett az örmény művészetnek is kinőnie az örmény mitológiából. A nemzeti mitológia, miként Marx megállapította, nem csak fegyvertára, de táptalaja is az illető nép művészetének. Közismert tény, hogy a görög drámaírás és színházművészet a szőlőtermelés, a bor és mámor istenének, Dionyszosznak kultuszából fejlődött ki. A Dionyszosz-kultusz pedig az ún. meghaló és feltámadó istenek mítoszköréhez kapcsolódik, amely az ókorban egész Előázsiában el volt terjedve, hogy csak a legismertebb istenpárosokat említsük, az egyiptomiaknál Iszisz és Oszirisz, a babilóniaiaknál Istar és Tammuz, a szíreknél Derketo és Adonisz, a görögöknél Aphrodité és Dionyszosz. A meghaló és feltámadó isten mítosza természetesen megvolt a régi örmények pogány vallásában is. Azonban a mítosz itt némileg eltér a tipológiától, szereplői nem követik a nemzetközi rendet. Azt várnánk ugyanis, hogy a női főszereplőnek az örmény szerelem és termékenység istennőjének Asztghiknak kellett lennie. Lehet, hogy eredetileg valóban ő is volt az istenpáros női tagja, idővel azonban kiszorította a legendás Samiram (Szemirámisz) királynő alakja. így a mítosz az örmény hagyományban Samiram és Szép Ara (férfi!) történeteként maradt fenn.
Movszesz Khorenaci V. századi történetíró így örökítette meg a nevezetes történetet: "Ara, Ninosz halála előtt néhány évvel országának kormányzója lett és ugyanolyan kegyekben részesült Ninosz részéről, miként az atyja, Aram. Ám az a buja és parázna Samiram, miután oly régóta hallott (Ara) szépségéről, látni szerette volna őt, de nyilvános úton nem mert kezdeményezni. Ninosz halála után azonban... Samiram teljesen átengedte magát szenvedélyének, gazdag ajándékokkal követeket küldött Szép Arához, sok-sok könyörgéssel és ajándékok ígéretével kérlelte, hogy jöjjön el hozzá Ninivébe és vagy vegye el őt feleségül és uralkodjék mindenek felett, vagy teljesítse érzéki vágyát és bőséges ajándékokkal térjen vissza békével hazájába. Amikor a követek már számos alkalommal jártak nála és Szép Ara (mindig) nemet mondott, akkor Samiram rettenetes haragra gerjedt, abbahagyta a követek küldését és összegyűjtve óriási seregét nagysietve megindult Örményország és Ara ellen. Ám amennyire az arcáról le lehetett olvasni, nem annyira megölni vagy üldözni akarta őt, mint inkább meghódítani és kézrekeríteni, hogy érzéki vágyát teljesítse. Ugyanis eszeveszett szenvedélyétől feltüzelve képzeletben beleszeretett az (Aráról) hallott történetekbe, mintha elevenen látta volna. Sebbel-lobbal megérkezett hát Ara mezejére, amelyet annak a nevéről Ajraratnak neveztek el. A csatához készülődvén parancsot adott vezéreinek, hogy amennyiben tehetik, igyekezzenek elevenen elfogni Arát. A csata idején Ara serege vereséget szenvedett, maga Ara is elesett a harcban Samiram katonáinak kezétől. A győzelem után a királynő hullaszedőket küldött. Erre megparancsolta, hogy a holttestet vigyék fel és helyezzék el a palota tetején.
Midőn az örmények serege újból háborúra készült Samiram királynő ellen, hogy Ara király haláláért bosszút álljon, (Samiram) ezt mondta: "Én az isteneimnek megparancsoltam, hogy nyalják meg a sebeit és (akkor) életre támad." Ugyanakkor buja vágyától elvakítva reményeket táplált, hogy bűbájos varázslással feltámaszthatja. De midőn a hulla oszladozni kezdett, megparancsolta, hogy vessék egy mély szakadékba és temessék be, szeretőinek egyikét pedig felöltöztette és rejtekben tartotta, ilyen híreket terjesztve felőle: "Az istenek Ara (sebeit) megnyalván és életre támasztván teljesítették vágyunkat és óhajunkat, azért ezentúl még inkább méltók rá, hogy tiszteljük és dicsőítsük őket, mivelhogy megörvendeztettek és akaratunkat teljesítették." Ezen kívül egy új szobrot állított fel az istenek nevével és gazdag áldozatokkal tisztelgett előttük, akként állítva be, mintha Arát ezen istenek hatalma támasztotta volna fel. Efféle híreket terjesztett Örményországban és mindenkit meggyőzvén a lázongást lecsendesítette."
Hogy mennyiben termékenyítette meg és táplálta ez a nagyhatású mítosz az örmény színházművészetet, azt ma már nem tudjuk megállapítani. Akkor ugyanis az örményeknek még nem volt saját írásuk, tehát a drámai műveket, amennyiben ilyenek keletkeztek, nem lehetett megörökíteni. írásos rögzítés hiányában pedig az évszázadok hányattatásai között nem volt esélyük a fennmaradásra.
Az asughnak nevezett népi énekesek különálló rendje egész a legutóbbi időkig egész Közel-Keleten el volt terjedve. Művészetük nemzetközi volt, nyelvi és etnikai határokat egyáltalán nem ismertek sem az alkotás, sem az előadás szempontjából. Tehát egy örmény asugh nyugodtan költhetett török nyelven és azt elő is adhatta bármilyen közönség előtt. Az asughok a magas kultúrától elzárt néptömegek művelődési igényeinek szinte kizárólagos kielégítői voltak. Nem csoda, ha mindenütt áhítozva várták és ha már megjelentek, szeretettel tartóztatták őket. Szinte még teljes osztatlanságban fogták át az egész szóbeli kultúrát: nem csak előadták és hangszerrel kísérték az énekeket, de részben maguk is költötték azokat. Mindeközben persze felhasználták az évszázadok alatt felgyülemlett óriási hagyományanyagot is. Jelesebb családi események, nagyobb társadalmi ünnepek elképzelhetetlenek voltak az asughok közreműködése nélkül. De nem csak kifejezetten szórakoztató műsorokat adtak: terjesztői voltak az epikus énekeknek, az aktuális históriás énekeknek, a történelmi és helyi mondáknak, sőt még a meséknek is.
A modern asughoknak megfelelő szerepkört az örmény régiségben a guszánok rendje töltötte be. Csakhogy ez a szerepkör akkor még sokkal átfogóbb volt, mint a mai asughoké. Mint már említettük, a régi örmény szerzők a mimosz szót a 'guszan' szóval fordították le. A Velencében kiadott Hajkazjan szótár így határozza meg a guszan szót: 'mimos, histrio, scenicus; komédiás, aki a színházban játszik, vagy énekel'. A guszan terminusban tehát a régi örmény színházművészet alapvető fogalmát, egyben bizonyítékát kell látnunk. Az a gyér forrásadalék, amivel az örmény dramatikus kultúráról rendelkezünk, szinte kizárólag a guszánokkal áll kapcsolatban. A színház fejlődése során az örményeknél is kettévált a drámai művészet: kialakult a tragédia és a komédia műfaja. Ennek megfelelően a színészek is két csoportra oszlottak és műfaj szerint szakosodtak. A guszán szó alapvető 'színész' jelentése megmaradt, de ehhez a műfajra utaló értelmezőt ragasztottak. így lett a tragikus színészek neve quszan-voqhberqak. a komédiásoké pedig katakaquszan vagy katakerqak. Ugyanezekből a szavakból alakult ki, miként már láttuk, a két drámai műfaj elnevezése is: voqhberqutiun 'tragédia', katakerqutiun 'komédia, vígjáték'.
Milyen ponton fogható meg ennek a többé-kevésbé még osztatlan guszán művészetnek a kialakulása? Ameddig a forrásaink és más népek történelmi analógiái belátni engednek, az a halotti szertartással és a halottkultusszal kapcsolatos népi alakoskodások lehettek a színészet és a színház legelső csírái. A királyok, főnemesek, hadvezérek temetése a pogány időkben óriási méretű, több napig eltartó gyászünnepség keretében zajlott le, amelyen szinte az egész nép részt vett. A halotti szertartás során a legfontosabb szerep a dzainarku-knek jutott. A nevüket tehát 'siratók'-nak vagy 'sirató-guszánok'-nak fordíthatjuk. Ezek énekelték hangszer kíséret mellett a siratóénekeket, szerepük tehát nagyjából azonos volt a mai siratóasszonyokéval. A dzajnarkuk részben maguk is írhatták a siratókat, természetesen hagyományos vázak és keretek felhasználásával. A siratóének aktualizálását, a személyes elemek beleszövését mindenképpen nekik kellett végezniük, hiszen ezekkel számíthattak a legnagyobb hatásra. A gyászszertartás során előadott, olykor igen terjedelmes énekek az írásnélküliség viszonyai között fontos forrásai lettek a történelmi tudat kialakulásának. Ezek a siratok az énekmondók, vipaszanok szájára kerülve magvaivá lettek az epikus énekeknek, majd később a hősi eposznak.
A halotti szertartás folyamán nem csak énekeltek, illetve recitáltak, de az éneket hangszeren is kísérték, sőt adataink vannak arra, hogy az ének ütemére tapsoltak és táncoltak is. Itt tehát már nem csak a szöveggel szemben támasztottak követelményeket, de az előadás művészi színvonalával is. Úgy tűnik tehát, hogy itt foghatjuk meg konkrétan a színház születésének nagy pillanatát. A halotti kultusz fejlődésének későbbi fokán kerülhettek be a szertartásba a színszerű alakoskodások, amelyek már mágikus célokat szolgáltak. Ezeknek a során a színészt az elhunyt ruhájába öltöztették, s így szinte az illetőt életre keltve különböző jeleneteket adott elő az életéből. Itt ismét nem csupán az élethűség volt a követelmény, de az alakítás művészi színvonala is. A színházművészet ismét jelentős lépést tett előre az önállósodás felé vezető úton.
Rendkívül érdekes és életszerű leírását adja Pavsztosz Buzand V. századi történetíró egy ilyen pogánykori főúri temetésnek. A tragikus esemény a IV. században élt II. Arsak király udvarában, sőt részvételével történt. Arsak egyik unokaöccse, Gnel, a szjuniki herceg gyönyörű lányát, Parandzemet vette feleségül. A király másik unokaöccse, Tirit, szemet vetett a sógornőjére és elhatározta, hogy a férj elvesztése árán is megszerzi magának. Gnel állítólagos hűtlenségével addig ingerelte a királyt, amíg az megölette Gnelt. A történetíró leírása szerint Arsak nagyszerű temetést rendezett, amelyen maga is részt vett, sőt meg is siratta az áldozatát. Megrendítő, ahogyan Prandzem özvegyi siratását leírja: gyászruháját megtépve, haját kieresztve, arcát felhasogatva és mellét lemeztelenítve szívet tépő szavakkal siratta a férjét. Ez a látvány csak még jobban felgyújtotta iránta az ugyancsak jelenlévő Tirit szenvedélyét. Azon nyomban üzenetet küld neki, amelyben megvallja, hogy azért ölette meg a férjét, mert szereti és mindjárt feleségül kéri. Az özvegy erre ország-világ füle hallatára belefonja a sirató szövegébe Tirit gaztettét, amit utána mondanak a többi siratok. Egy történeti ének születése pillanatának lehetünk szem- és fültanúi Pavsztosz Buzand jóvoltából. De a véres történet maga is kitűnő témájául szolgálhatott a tragédiaíróknak már a régebbi korokban is.
Az örmény vígjáték legrégibb forrásait keresve ismét csak a vallási kultuszhoz kerülünk vissza. A későbbi komédia legfőbb szereplői az ún. vardzak-ok voltak, akik a guszánokkal ellentétben kizárólag csak nők lehettek. A vardzak terminus a vardz 'fizetés', 'bér' szóból származik, eredeti jelentése tehát 'bérelt, fizetett'. A Hajkazjan szótárban a következő magyarázatot találjuk a szóra: 'cantatrix, saltatrix, mimos, mimus'. A vardzakok tehát eredetileg az istennő szentélyében szolgálatot teljesítő pogány papnők lehettek. A görög vallási kultuszban egyenes megfelelőjükként emlékeztethetünk a hierodulákra. Ezeknek a kultikus énekek éneklése és kultikus táncok lejtése mellett a szent prostitúció is a feladatkörükbe tartozott. A matriarchátusnak ez a csökevénye az egész Közel-Keleten el volt terjedve, ebbe pedig Örményország is beletartozott. Sztrabók görög történetírótól tudjuk, hogy konkrétan Anahit istennő akiliszénéi templomában létezett efféle prostitúció.
A vardzakoknak hivatásuk ellátásához nem csak ének- és tánctudásra kellett szert tenniük, de bizonyos általános műveltségre is. Foglalkozásuk kultikus vonatkozásai tiszteletet parancsoltak számukra, ugyanakkor társadalmi megítélésük negatív lehetett. A vardzakok szerepkörének későbbi változását úgy kell elképzelnünk, hogy fokozatosan elszakadtak a kultikus szolgálattól és magánosok szolgálatába állottak. Tehát alkalmi mulattatóknak hívták meg őket, esküvőkre, lakomákra és más családi eseményekre. Ennek folytán a társadalmi helyzetük és közösségi megítélésük fokozatosan azonossá vált a guszánokéval.
Érdekes módon világítja meg Movszesz Khorenaci V. századi történetíró a vardzakok egykori művészi szerepét és társadalmi helyzetét. A IV. században élt Tiran király idejében egy Tirdat Bagratuni nevű főnemes hivatalos volt egy másik főnemes, Bakur Szjuneci palotájába. Tirdat, aki alacsony termetű és csúnya arcú volt, "vidám borozás közben meglátott egy nőt, aki nagyon szép volt és a kezével énekelt, s akinek a neve Nazinik volt". Azon nyomban szerelemre lobbant iránta és így szólt vendéglátójához: "Add nekem ezt a vardzakot." "Nem adhatom, mivel az ágyasom" - hangzott a felelet. Tirdat ennek ellenére megragadta a nőt és lovára kapva elszáguldott vele.
Ugyancsak sok vita folyt már Khorenaci "kezével énekelt" kifejezése körül. A legvalószínűbbnek az a magyarázat látszik, hogy itt némajátékról, a mozdulatok művészetéről van szó. A kifejezéssel párhuzamban állíthatók Lukianosznak azok a szavai, amelyekkel egy Nero-korabeli pantomim színész játékát jellemzi: "Mintha csak az ujjaival beszélt volna." (Párbeszéd a táncról) A Khorenaci által megőrzött Nazinik-történet azt látszik valószínűsíteni, hogy a pantomim játék ekkor már Örményországban is polgárjogot nyert. Nazinik játékának mindenesetre erotikusnak kellett lennie, ha a harcedzett katonát ilyen ellenállhatatlan lángra lobbantotta.
Az Artaseszida dinasztia legkiválóbb uralkodója, a méltán nagy jelzővel kitüntetett II. Tigran i.e. 95-ben került Örményország trónjára. A nemzetközi helyzet az i.e. II. század első felében igen kedvezően alakult a feltörekvő örmény államiság számára. A térség legerősebb hatalma, a Szeleukida birodalom letűnt a történelem színpadáról, keleten a partus államnak egyelőre még nem voltak nagyhatalmi ambíciói. Nyugaton a római köztársaság ugyan már függőségébe vonta és félig sajátjának tekintette a kisázsiai államokat, azonban a Marius és Sulla között kirobbant polgárháború hosszú időre megbénította külpolitikáját. Az energikus és ugyancsak hódító szándékú pontoszi uralkodót. Az energikus és ugyancsak hódító szándékú pontoszi uralkodót, VI. Mithridatész Eupatórt sikerült megnyernie magának, úgy, hogy barátsági szerződést kötött vele és ennek megerősítésére feleségül vette a lányát, Kleopátrát.
A nagyformátumú örmény uralkodó kitűnően élni is tudott a történelem által felkínált helyzettel. Aránylag rövid idő alatt nem csak Örményország egységesítését érte el a három állam egyesítésével, de egyenesen nagyhatalommá, ha úgy tetszik világbirodalommá tette azt. De talán létrejöttének éppen ebben a viszonylagos gyorsaságában rejtőzött a birodalom gyengesége is, amely aztán hamarosan a széteséshez vezetett. Az örmény etnikum akkori lélekszámához képest a birodalom rendkívül túlméretezett volt, így nem hogy a távlati armenizálásra nem lehetett gondolni, de örmény vezetőréteggel való ellátása is nehézségekbe ütközött. II. Tigran ügyesen kihasználta apósának a római köztársaság ellen indított elszánt háborúját, maga éppen ennek az árnyékában tevékenykedett, azonban a vele való következetes együttműködéstől elzárkózott. Ha ők ketten összefogtak volna, netán a partus uralkodót is az oldalukra vonták volna, sikeresen állhattak volna ellen Róma keleti hódításainak és az egész Közel-Kelet története más irányt vett volna.
Mindjárt trónralépésének az évében bekebelezte a második örmény államot, Copkot (Szophéné) és elfoglalta Észak-Mezopotámiát. 85-től kezdve fokozatosan vonta uralma alá a Szeleukida uralom alól nemrég felszabadult kisázsiai államokat: Szíriát, Föníciát, Kilikia síkvidéki részét. Ekkor a Szeleukidák örökösének nyilvánította magát és ezt reprezentálandó, második fővárosának tette meg a dinasztia fővárosát, Antiochiát. Jelentős területeket hódított el Parthiától is, ugyanakkor lemondatta a partus uralkodókat a "királyok királya" címről, amit maga vett fel. A 70-es évekre már egy világbirodalom urának mondhatta magát, amely a Kúra folyótól a Jordán folyóig, illetve a Földközi-tengertől a Kaszpi-tengerig terjedt. Az antiochiai pénzverdékben művészien megformált arany, ezüst, és rézpénzeket veretett, amelyeknek az egyik oldalára a saját arcképét, a másik oldalára a "királyok királya" címet vésette. A pénzek felirata természetesen görög nyelvű, amint hogy görög volt ebben az időben az államigazgatás és a kormányzás nyelve is. Pompeius Trogus szerint istennek nyilvánította magát és isteni tiszteletet követelt meg alattvalóitól. Ebben nincsen semmi különös, a hellenizmus korában az uralkodók kultusza magától értetődő dolog volt.
II. Tigran hozzálátott, hogy az újonnan meghódított területeket az eredeti Örményországgal összeötvözve egységes, központosított birodalmat alakítson ki. Mindenek előtt szükség volt egy új fővárosra, immár a harmadikra, amely az új birodalom földrajzi középpontjában helyezkedik el. Az alapítandó fővárosnak, a magáról elnevezett Tigranakertnek a helyét a Tigris felső folyásánál, egy hegyekkel körülvett helyen jelölte ki. Az új fővárosnak természetesen gyorsan fel kellett épülnie és nagyságban, pompában vetekednie kellett a Szeleukidak Antiochiájával. Éppen ezért az új főváros felépítésére óriási embertömegeket mozgatott meg és nem sajnálta természetesen a hódításai során alaposan feltöltött kincstárát sem. Új városok alapítása a hellenizmus korában a lakosság mesterséges összetelepítésével történt, ami más helységek, olykor egész városok felszámolásával járt együtt. Nem járhatott el másként új fővárosa felépítésénél II. Tigran sem. Sztrabón szerint 12 görög város lakosságát, mintegy 300.000 embert telepített át erőszakkal Tigranakertbe. Ezek elsősorban mesteremberek voltak, akiknek a város felépítésénél és berendezésénél vette jó hasznát, de tekintettel volt annak későbbi fejlődésére is: kézműveseket és kereskedőket telepített le benne. A példátlanul nagyméretű, grandiózus építkezés i.e. 77-ben kezdődött el és alig nyolc év alatt, 69-re be is fejeződött.
II. Tigran nem csupán politikai, illetve kereskedelmi központnak képzelte el új fővárosát, hanem szellemi központnak is. Ide óhajtotta összevonni a kultúra, a tudomány és a művészet erőit is, hogy innen sugároztassa szét a világosságot birodalmában. Helyének kiválasztásánál nem csupán a központi fekvése játszott szerepet, de az is, hogy mintegy az ősi örmény területek és az új hódítások határán helyezkedett el. Ilyenformán stratégiai fontosságot nyerhetett, mintegy hídfőállásként szolgálhatott az elmaradottabb keleti részek kulturális felzárkóztatásában és ezáltal a birodalom egységes hellenisztikus kultúrájának a kialakításában. Ennek megfelelően nem hiányozhattak belőle a díszes középületek, mint a templomok, színházak, hivatali és magánpaloták. Egyébként a díszes épületek emeléséhez, miként forrásaink megjegyzik, a király iránti tiszteletből magánszemélyek is nagyban hozzájárultak. Ugyancsak hozzátartoztak a városképhez a köztéri szobrok is, amelyeket viszont nagyobbrészt a meghódított görög városokból szállítottak ide. Mindenesetre Tigranakert főváros külső megjelenésében is mindenben meg kellett hogy feleljen azoknak az elvárásoknak, amelyeket egy hellenisztikus világvárossal szemben támasztottak.
Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a tigranakerti színház építéséről az antik források külön is megemlékeznek. Plutarchos Lucullus-életrajzában elmondja, hogy az örmény fővárost elfoglaló római fővezér látta, hogy a városban sok színész tartózkodik, "akiket Tigranész mindenünnen összegyűjtött, hogy velük avassa fel az újonnan épült színházat..." A színház tehát 69-re épült fel és éppen akkor készültek a felavatására, amikor a város eleste bekövetkezett. A nagy kérdés mármost az, vajon milyen típusú volt a Tigran által új fővárosában felépített színház. Két színháztípust vehetünk tekintetbe, az egyik fedetlen körszínház (amfiteátrum), illetőleg a zárt színházépület. Az előbbinek számos példája található a római keleten, az utóbbinak a legjobb példája a római Marcellus-színház lehet. Sajnos Tigranakertet eddig még nem ásták ki, azért magáról a színházról nincsenek konkrét ismereteink. így csupán közvetett bizonyítékokra tudunk támaszkodni a típus kérdésének eldöntésénél.
Nézzük meg a kérdést először is gyakorlati oldaláról. Miként már említettük, az új fővárosba Tigran 300.000 görög embert telepített át Kisázsia hellenizált területeiről. Ezeknek az embereknek tehát mindennapi életszükségletük közé tartozott a színház. Márpedig ilyen nagy tömegeknek a látvány iránti igényét nem lehet kielégíteni a kis befogadóképességű zárt színházban. Ezeknek a szórakoztatására nagy befogadóképességű, óriási méretű fedetlen körszínházakra volt szükség. Ezek a körszínházak Kisázsiában rendszerint hegyek öblösödésében, vagy oldalában épültek, annak a lankáját képezték ki amfiteátrumszerűen nézőtérnek. Hódításai során ilyen típusú színházakkal találkozhatott Tigran a kisázsiai városokban, például Antiochiában, Pergamonban, Szeleukiában. Mivel pedig ő az ország hellenizálásában éppen ezeknek a fejlett városoknak a példáját követte, feltétlenül őket kellett követnie a színház típusának megválasztásánál is. Közvetett bizonyítékul szolgálhat még a körszínház mellett, hogy Lucullus a győzelmi ünnepet az új tigranakerti színházban rendezte meg. Ezek az ünnepségek pedig, még ha nem a legmagasabb fokú diadalmenetet (triumphust) vesszük is alapul, meglehetősen nagy tömegek mozgatásával járnak. Erre a célra csupán egy nagyméretű fedetlen körszínház felelhetett meg. Miként már említettük, Tigranakert hegyek gyűrűjében épült, úgy hogy a hegyoldalnak amphiteátrum-szerű nézőtérré való kiképzése itt is megvalósítható volt.
A másik fogas kérdés az lehet, hogy mit játszottak vajon a tigranakerti színházban a többségében görög műveltségű közönség előtt. A nézőközönség összetétele már önmagában is eldöntheti a kérdést. Kizárólag görög nyelvű darabok jöhetnek számításba, hiszen helyi, keleti daraboknak (feltéve, ha voltak ilyenek) a megértése nyelvi akadályokba ütközött. Az antikvitás klasszikus földjén, Görögországban és Rómában a görög klasszikus tragédiaírók, Aiszkhülosz és Szophoklész ekkorra már "kimentek divatból", legfeljebb még a fiatalabb pályatársuk, Euripidész volt színpadképes. Mind a görögöknél, mind Rómában egyre élénkebben fordul az érdeklődés a szórakoztató műfajok: a vígjáték, a mimosz stb. felé. Mindez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a keleti végeken is ugyanez volt a helyzet. A kisázsiai városokba nem a szerzőkkel egyidejűleg, vagy közel egyidejűleg jutottak el a görög drámaírás termékei, hanem jóval később. Az egész Kelet egy jókora fázis késésben volt kulturális téren a Nyugathoz képest. Ez azt jelenti, hogy a görög és római klasszikusok itt még nem voltak "elnyűve", még nem volt elég idő megunni őket. Mindazonáltal a szórakoztató, könnyű műfajok térhódítását itt sem szabad kizárnunk, azok mindenképpen jelentős helyet foglalhattak el a színház kínálatában. Talán elővették még a jó öreg Arisztophanészt, de a legnépszerűbb színházi szerző mindenképpen az újkomédia megalapítója, Menandrosz lehetett. A görög demokrácia eszményének a bukása után Menandrosz elsőként fordul a magánélet problémái felé. Elsőnek viszi be darabjaiba a szerelmet és a szerelemmel kapcsolatos bonyodalmakat. Nem véletlen, hogy az ő darabjaiból találták meg a legtöbb papirusz-töredéket, ami népszerűségének z antikvitást messze túlélő virágzására mutat. Az i. e. III. századtól azonban a vígjáték szerepét egyre inkább a mimoszjáték veszi át, amely már erőteljesen alkalmazza a hatásvadászó erotikát. Egyre nagyobb szerepet kaphatott ezen kívül a szatírjáték és a különböző sportversenyek, például a gladiátorjátékok. Ne felejtsük el, hogy a római hódítók magukkal hozták és Kisázsiában is elterjesztették az egész kor szellemét visszatükröző "Panem et circenses!" jelszavukat.
A rómaiak természetesen nem nézhették sokáig II. Tigran terjeszkedő politikáját. Mihelyt belső viszonyaik úgy-ahogy rendeződtek, hozzáláttak, hogy helyreállítsák Keleten megrendült tekintélyüket. 69-ben Lucullus indított hadjáratot Tigran ellen, akinek a seregét tönkre is verte. Az örmény birodalom szétverését azonban Pompeius 66. évi hadjárata tette teljessé. Az ugyanabban az évben megkötött artasati békeszerződés értelmében Tigrannak fel kellett adnia hódításait és csak az eredeti örmény területeket tarthatta meg. Ugyanakkor" a római nép barátja és szövetségese" lett, ami lényegében egyfajta meghódított státust jelentett. Tigran ezután még jó tíz évig uralkodott és 53-ban halt meg 85 éves korában.
II. Artavazd (96-31) 69-től már uralkodótársa volt apjának, 53-ban pedig ő került az örmény trónra. Artavazd az elveszett birodalom romjain próbálta meg tovább folytatni apja politikai művét. Az eredeti határai közé visszaszorult Örményország a hatalma teljében lévő római birodalom és a megerősödő partus állam kettős szorításába került. Artavazd minden erőfeszítése arra irányult, hogy a két vetélkedő nagyhatalom között lavírozva mentse át országát a jövőnek. A lavírozás politikája azonban csak időleges sikereket hozhatott és végső soron törvényszerűen vezetett el Artavazd személyes tragédiájához.
A római triumvirátus leggazdagabb tagjának, M. Licinius Crassusnak az osztozkodáskor Kelet jutott osztályrészéül. A pénzsóvár és becsvágyó Crassus a hadisikerek területén is szerette volna elhomályosítani másik két kollégája dicsőségét. Noha hadvezéri képességekkel nem rendelkezett, azonnal Keletre utazott, hogy egyetlen hadjáratban úgymond legyőzze a partusokat. Artavazdnak, mint a rómaiak szövetségesének 10 ezer lovas sereggel a támogatására kellett volna mennie. Az örmény király megjelent Crassus táborában és azt tanácsolta neki, hogy ne Mezopotámián keresztül támadjon, hanem kerülő úton, Örményországon keresztül vonuljon fel. Ott a hegyes terep megvédte volna a római csapatokat a partus lovasság rajtaütéseitől, azon kívül az élelmezésük is biztosítva lett volna. Amikor Crassus ezt visszautasította, Artavazd hazatért seregével, arra hivatkozva, hogy meg kell védenie országát a partusok megtorló támadásától. Crassus a hatalmas római sereggel átkelt az Euphratészen és megindult torony iránt a partus sereg ellen. Azt azonban sehol nem találta, mivel a partusok tervszerűen visszavonultak a pusztaságban, maguk után csalogatva a nehezen mozgó, ellátási bázisaitól elszakadt római sereget. A mezopotámiai pusztaságban aztán a partus könnyűlovasság körülfogta és teljesen megsemmisítette a rómaiakat. Maga Crassus is súlyosan megsebesült és katonái ölték meg, nehogy az ellenség kezére kerüljön. Szuren, a partusok fővezére levágatta Crassus fejét és jobb kezét és elküldte I. Orodesz partus királynak. Ez volt a híres karrhai-i vereség, amely i.e. 53. június 9-én történt.
Mindeközben az örmény fővárosban, Artasatban már javában folytak a lakodalmi ünnepségek. A partus trónörökösnek, Bakurnak a házasságát ünnepelték Artavazd nővérével. Az ünnepségeken személyesen jelen volt udvartartásával együtt Orodesz partus király is. A dinasztikus házasság a két uralkodó között létrejött szoros baráti szövetséget volt hivatva megerősíteni. Hogy aztán a királyi lakodalom időpontját rögzítették-e a győzelem napjához, vagy a kettő csak véletlenül esett egybe, azon el lehet gondolkodni. Valószínűbbnek látszik az a feltevés, hogy a két király már jóval előbb elkezdte szőni a baráti viszonyt és Artavazd már Crassus részvételre való felszólításakor el volt kötelezve. Magyarul ez azt jelenti, hogy a rómaiakat kezdettől az orruknál fogva vezették. Artavazd mindenesetre nagyszerűen játszotta szerepét, a segíteni kész szövetségest, anélkül, hogy idő előtt lelepleződött volna.
A lakodalmi ünnepség-sorozat részét képezte a színházi előadás az artasati színházban. Ezt a színházat az apja példáján felbuzdult ifjú király alapította a megelőző tíz év folyamán. Helyéül nem véletlenül választotta a régi örmény fővárost, Artasatot. A rómaiak előnyomulásából világosan látta a nyugati országrészek szomorú sorsát. Ezért jobbnak látta visszahúzódni az ország keleti, törzsökös részeibe. Plutarchosz leírása szerint az artasati színház udvari színház volt, ma úgy mondanánk, palotai színház. Ez tehát csakis zárt színház lehetett, hiszen a palotaépület komplexumában helyezkedett el. Befogadóképessége ennek megfelelően már messze elmaradt egy körszínházé mögött. Hiszen itt nézőként már nem tömegekre, hanem csak a zártkörű udvari arisztokráciára számítottak. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a színházban görög nyelven játszottak, márpedig az egyszerű tömegek nemigen értettek görögül. Jelentős körülmény, hogy ez a színház már állandó társulattal működött, amelyet a híres tralleszi Jászon vezetett.
Plutarchosz csak úgy mellékesen említi, hogy Artavazd történelmi munkák és beszédek mellett tragédiákat is írt görög nyelven, amelyeket Rómában is előadtak. Emellett a megjegyzés mellett nem lehet szótlanul elmennünk. A rómaiak iránt erősen elfogult történetíró meglehetősen fukar a "barbár" népek iránti elismerésben. Különösen ritkán vállalkozik azok szellemi teljesítményeinek az elismerésére. Hiszen erre a "barbár" népeket jószerivel képteleneknek tartották abban az időben. Ha tehát Plutarchosz ilyen határozottan emlékezik meg az örmény király irodalmi munkásságáról, annak valós alapjának kellett lennie. Figyelembe veendő itt az a körülmény is, hogy Plutarchosz Artavazd működése után jó másfél századdal írta művét. Ha tehát Artavazd irodalmi hírneve akkor még élt Rómában, akkor annak igenis megalapozottnak kellett lennie. Igen csábító dolog annak a rejtélynek a találgatása, hogy írt-e vajon az örmény király örmény nyelvű drámákat is. A kérdésfelvetés egyáltalán nem tartozik a képtelenségek birodalmába. Az örmény nyelv abban az időben már volt olyan fejlett, hogy elbírta a bonyolultabb mondanivalót is. Igaz viszont, hogy örmény nemzeti írás akkor még nem létezett, ezt azonban helyettesíthették görög, perzsa, stb. írással.
Egyáltalán nem volt véletlen a győzelmi-lakodalmi ünnepségek alkalmából bemutatott darab kiválasztása sem. A keleti közönség számára mi tagadás, a görög klasszikus tragédiák problematikája nemigen volt érthető, hiszen egészen más életérzést tükrözött. Leginkább még azok a darabok tarthattak számot érdeklődésre, amelyeknek valamilyen keleti vonatkozásuk volt. Nem lehet véletlennek tekinteni, hogy Euripidész Iphigeneia Auliszban és Bakkhánsnők című darabjait bizonyos átdolgozással a partus udvarban is bemutatták. A Bakkhánsnők éppen a kor fő problémáját viszi színpadra: Keletnek és Nyugatnak, ennek a két külön világnak az elemi erejű összeütközését. Ebben is hódításról, leigázásról van szó, csakhogy itt a Kelet hódítja meg Nyugatot, Ázsia igázza le Európát. Azután itt pozitív leigázásról van szó, hiszen Dionüszosz isten a maga áldásos kultuszának akarja alávetni az emberiséget. Aki tehát a hódításnak ellenáll, az negatív hős, de a tragédia törvényei szerint bűnhődnie kell. Pentheusz thébai királynak azért kell meglakolnia, mivel nem akarta alávetni magát Dionüszosz uralmának. A dionüszoszi mámorban őrjöngő bakkhánsnők darabokra szaggatják a testét. Maga az anyja, Agavé tépi le a fejét, amit aztán győzelmi jelként mutat fel a színpadon.
Agavé szerepét az artasati előadáson a híres Jászon alakította (a női szerepeket is férfiak játszották). Éppen ahhoz a jelenethez ért, amikor fel kellett mutatnia a Pantheusz levágott fejét, a következő szavak kíséretében: "Ime, hozzuk a hegyről a frissen-szelt repkény koszorúját, örömadó zsákmányt." (Az örmény színház kezdetei; ford. Devecseri Gábor)
A nézőtér éppen viharosan tapsolt, amikor belépett a terembe egy partus szatrapa, bizonyos Szillakész. Illendően üdvözölte a királyt, majd hanyag mozdulattal odadobta a színpadra Crassus levágott fejét. Jászon egy pillanat alatt tisztába jön a helyzettel, átadja a Pentheusz-fejet az egyik énekesnek, felkapja a padlóról a Crassus-fejet és azt mutatja fel az előírt szöveg kíséretében. A hatás minden bizonnyal leírhatatlan lehetett. Ilyen hatásos színpadi jelenetet nemigen produkált még a színház világtörténete, igaz hogy tágabb színházunknak, az életnek a jóvoltából.
Plutarchosz úgy adja elő a dolgot, mintha mindez a vak véletlenek sorsszerű összejátszása lett volna. Ő az esemény után jó másfél évszázaddal már nem ismerhette a pontos részleteket, ugyanakkor a hírhedt artasati színjáték emléke változatlanul tovább élt. De az is lehet, hogy a római-barát történetíró nem is akarta alaposabban részletezni ezt a rómaiakat porig alázó eseményt. Pedig itt nagyon is gondosan megtervezve és zseniálisan megrendezve zajlott le mindenegyes mozzanat. Szándékosan választották ki Euripidész darabját, amelynek a véres jelenete alkalmat nyújtott Crassus fejének a "felhasználására". A római hódítók iránti mérhetetlen gyűlölet sűrűsödött össze ebben a hírhedt jelenetben. A térdre kényszerített örmény nép állt benne bosszút a megnyomorítoin, amikor ha csak jelképesen is, megalázta őket. Az artasati rendezők, köztük talán maga Artavazd is, nemcsak kitűnő színházat csináltak, de zseniálisan állították azt aktuális politikai céljaik szolgálatába. Ahhoz pedig, hogy ezt megtehessék, megfelelő művészi rutinnak a birtokában kellett lenniük. Közvetve ez is azt bizonyíthatja, hogy Artasatban erre az időre már komoly színházi kultúra, színészi és rendezői tapasztalat halmozódott fel.
|