|
|
A XX. század második évtizedében, az I. világháború frontjain zajló véres eseményekkel párhuzamosan, Törökországban ment végbe az a mindaddig példa nélküli történelmi bűntett, melyet a szakirodalom az örmény nép tömeges megsemmisítését célzó népirtásnak, genocídiumnak nevez.
Az Örmény fennsík volt az őshazája az örmény népnek, amely nyelvileg, etnikailag és kulturálisan egységes államalakulatot képezett már a Kr.e. VI. században, s amelyet Dareiosz behisztuni felirata Armina-országként említ. Az örmény állam legnagyobb kiterjedését II. Tigran (Kr.e.95-55) uralkodása idején érte el, amikor határait három - a Kaszpi- , a Fekete- és a Földközi - tenger mosta. Területe még a Kr.u. IV. században is több mint 300.000km2 volt.
A népek országútján fekvő Örmény Királyság hosszú századokig ellenállt a Kelet és Nyugat felől támadó nagybirodalmak hódítási törekvéseinek. Elsőnek tette államvallássá a kereszténységet (Kr.u.301.), s megalkotta saját ábécéjét (Kr.u.396-406.). Az örmény kultúra, elsősorban az irodalom és az építészet soha nem látott virágzásnak indult az V század után, s lett összefogó és megtartó erő az örmény nép számára. Saját írásbelisége és keresztény vallása - mint nemzeti identitásának legfőbb záloga - őrizte meg az örménységet a kulturális és vallási asszimilációtól. A földrajzilag egységes fennsíkot Kr.u. 387-től nagybirodalmak területszerző étvágya osztotta részekre, s rajzolta át újra és újra a határokat. Ám a politikai határokon túlívelő örmény kultúra a XX.századig megőrizte saját nemzeti és keresztény vonásait.
A XIX. században Oroszország, Perzsia és az Oszmán Birodalom osztozott a hajdani Örmény Királyság területén. Az Örmény-fennsík legnagyobb részét Törökország birtokolta, területén hét örmény vilajet volt: a váni, bitliszi, erzerumi, mamuret-el-azizi, trapezundi, diarbekiri és kharberdi kormányzóságok. A fővároson, Isztambulon kívül a birodalom nagy városaiban, illetve Kilikiában élt még számottevő örmény lakosság.
Az Oszmán Birodalomban a nem iszlám vallású nemzeti kisebbségek sorsa a birodalom területi veszteségeivel egyenes arányban vált egyre súlyosabbá. A XIX. században a nyugati annektált területeken fellobbanó, sikeres nemzeti felszabadító mozgalmak következtében Szerbia, Montenegró, Románia visszanyerte teljes függetlenségét, s ez lelkesítő példa volt minden olyan törökországi nemzeti kisebbség számára, amelynek valamikor önálló államisága volt. Az örmények sorsát azonban döntően az európai nagyhatalmak nemegyszer kétkulacsos politikája alakította.
A cári Oroszország dél felé terjeszkedő politikáját Európa nagyhatalmai nem nézhették tétlenül. Különösen Anglia szerette volna megőrizni befolyását a térségben, s „Európa beteg emberét", Törökországot támogatta az orosz-török háborúban. Törökország mind a keleti, mind a nyugati frontokon érzékeny veszteségeket szenvedett, ám a nagyhatalmak nyomásának engedve kénytelen volt a már meghódított nyugat-örményországi területekről csapatait visszavonni. Viszont az oroszok szorgalmazására került a San-Stefanó-i békeszerződésbe (1875) Törökországnak az a kötelezettsége, hogy az örménylakta keleti vilajetekben azonnali hatállyal léptessen életbe a lakosság sorsát jobbító reformokat (16. cikkely). Az európai nagyhatalmak azonban nem tűrték, hogy beleszólásuk nélkül határkérdés rendeződjön, így Berlinben ismét (1878) tárgyalóasztalhoz ültek az érintett feleken kívül Anglia, Németország, Franciaország, Itália és Ausztria diplomáciai képviselői. Az örmények sorsát érintő berlini békeszerződés 61. cikkelye, amelyben a Magas Porta kötelezi magát, hogy az örménylakta vilajetekben reformokat léptet életbe, és ezekről, valamint az eredményekről időről időre jelentést tesz a nagyhatalmaknak, „örmény kérdés" néven vonult be a történeti-politikai köztudatba.
A 61. cikkely az örmények ürügyén állandó beavatkozási lehetőséget jelentett a nagyhatalmaknak Törökország belügyeibe. Mivel a reformok másfél évtized múltán is késlekedtek, a diplomáciai tiltakozások hatására a „véres kezű" II. Abdul Hamid szultán sajátos módon próbálta megoldani az „örmény kérdést". Az örménylakta területekre nomád kurdokat telepített, akik szabadon gyilkoltak és raboltak az örmény falvakban. Ezen kívül megszervezte a „hamidie" kurd szabadcsapatokat, amelyek feladata az örménylakta vidékeken a pogromok végrehajtása volt. A kegyetlenkedésekre a Mus és Szaszun vidékén élő örmények fegyveres ellenállással válaszoltak. A nagyhatalmak tárgyalóasztalhoz kényszerítették II. Abdul Hamidot 1895. június 6-án, de a szultáni ígéretek csak az időhúzást szolgálták. Szeptemberben Trapezundban, októberben Jerzandzsakban és Marasban, ezt követően Szebasztiában, Bajazetben, Erzerumban, majd 1896-ban az egész ország területén szervezett pogromok során mészárolták az örményeket. Ezeknek az akcióknak 300.000 örmény esett áldozatul.
Törökországban nem csak az elnyomott nemzetiségek érezték a reformok életbe léptetésének szükségességét. Így gondolkoztak azok a török értelmiségiek is, akik 1891-ben Genfben pártot alapítottak Ittihat ve terakki (Egység és haladás) néven. 1908-ban ez a párt lemondásra kényszerítette II. Abdul Hamid szultánt, s aláíratta vele az új alkotmányt, amely - papíron legalább - véget vet a Birodalom területén élők nemzeti és vallási megkülönböztetésnek. Az örmény kisebbség haladó értelmisége és a Dasnakcutjun polgári párt szívesen támogatta az ifjútörököket, akik hitük szerint új alapokra akarták helyezni az addig feudális önkény alapján működő török társadalmat. Azonban Abdul Hamid véres uralmát nem a pártalapító ifjútörökök szüntették meg, hanem az Ittihat puccsal hatalomra került soviniszta, műveletlen és gátlástalan elemei. Ezek a széthullóban lévő birodalmat nem soknemzetiségű polgári, hanem egységes török nemzetállammá szerették volna alakítani, az ott élők teljes kulturális, nyelvi és vallási asszimilálásával. Nemcsak a Törökország területén élő nemzetiségek erőszakos beolvasztására törekedtek, terjeszkedési politikájuk a török nyelvű népek egyesítését is célozta. Törökország határait kezdetben
Turkesztán, majd Kína határáig kívánták kiterjeszteni: álmuk egy nagy turáni birodalom létrehozása volt. Az örmények számára ez a törekvés azért vált végzetessé, mivel földrajzi elhelyezkedésük folytán első számú fizikai akadályai lettek a nagy török álom, az egyesítés megvalósulásának.
1909 áprilisában három hadtestet vezényeltek Kilikiába „a rend helyreállítása és megerősítése" céljából. Ezek a hadtestek végezték az Adana, Mersin, Tarsus, Maras, később Aleppo örmény negyedeiben zajló mészárlásokat, melynek 30.000 örmény áldozata volt. A lemészárolt örmények vagyonát a török hatóságok azoknak utalták át, akik „kitüntették" magukat a pogromok alkalmával, tehát a török vezetés anyagilag is érdekeltté tett bizonyos rétegeket az örmény lakosság megsemmisítésében. Az ifjútörök kormány igyekezett úgy feltüntetni az adanai mészárlást, mint az Abdul Hamid-i rezsim egy megkésett akcióját.
A nyugati örmény történetírás éles határvonalat húz az Abdul Hamid-i pogromok és az 1915-ös deportáció és népirtás között. Az anyaországi történetírás inkább a törökök örményellenes politikájának folytonosságát igyekszik hangsúlyozni, és az örmény genocídium történelmileg is, politikailag is lezáratlan jellegére mutat rá. Annyi bizonyos, hogy II. Abdul Hamid pogromjai előtt és alatt nem fogalmazódott meg verbálisan az örmény nép totális kiirtásának a gondolata (legalábbis erre eddig nincsen bizonyíték). A mészárlásokat felülről irányított egységek végezték ugyan, ám nem deportálták az örményeket, lakóhelyeiken mészárolták le őket, és a pogromok célja elsősorban az örmény nép és haladó értelmiségének megfélemlítése volt. Az 1895-96-os véres események másik burkolt üzenete a nagyhatalmaknak szólt: állandó okvetetlenkedésük inkább ártalmára, mint hasznára válik örmény pártfogoltjaiknak.
Az 1915-ös genocídium előre eltervezett, totálisan megsemmisítő jellegét a fokozatokban történő végrehajtás bizonyítja: először megfosztották az örményeket fizikai ellenállásra képes rétegétől, a fegyverfogható férfiaktól; majd nemzetközi szintű tiltakozásra, és az ellenállás megszervezésére is képes szellemi vezetőit likvidálták; végül a védtelenül maradt asszonyokat, öregeket, gyermekeket lakóhelyüktől távol, a teljes fizikai-lelki kiszolgáltatottság állapotában mészárolták le.
Az örmény lakosság totális kiirtását 1915. elején, az ifjútörök párt központi bizottságának titkos ülésén határozták el. Ebben a döntésben valószínűleg szerepet játszott a III. török hadseregnek 1915. január elején a keleti fronton elszenvedett totális veresége is . Az ülésen Nazim bej felszólalásában hangsúlyozta, hogy ez alkalommal nem elégedhetnek meg olyan részleges eredményekkel, mint az 1909-es adanai mészárlás esetében, s utalt a világháborús helyzet alkalmasságára a népirtás véghezvitelét illetően: a háborús események elvonják az európai országok figyelmét az örmény nép tragédiájáról. A török kormány azért is igyekezett mielőbb végrehajtani az örmények totális megsemmisítését, mert úgy gondolta, hogy ha a nagyhatalmakat befejezett tények elé állítják, a tiltakozásoknak nem lesznek következményei. A tervben benne foglaltatott, hogy az örményektől be kell gyűjteni a fegyvereket, továbbá a hadseregben szolgáló örményeket katonai módszerekkel kell megsemmisíteni. Örményellenes hangulatot kell szítani azokban a városokban, ahol már volt mészárlás. Az ötvenévesnél fiatalabb férfiakat és tanítókat agyon kell lőni, a leányokat és gyermekeket át kell téríteni az iszlámra. Az örménymészárlást mindenütt azonos időben kell végrehajtani, hogy az örményeknek ne maradjon idejük a védekezésre.
Talaat belügyminiszter az örmények teljes megsemmisítésére vonatkozó titkos utasítása 1915. április 15-én kelt, s minden helyi közigazgatási szervhez eljutott. A kormány deportációs intézkedéseinek volt egy hivatalos, elsősorban a külföld és a diplomácia számára készített változata is: a török kormány a keleti vilajetekben élő örmények biztonsága érdekében lakóhelyváltoztatást (kitelepítést) rendel el a keleti front közelében. Mindennek ellenére a deportációt nem a keleti határok mentén, hanem attól több száz kilométerre nyugatra, az ország belsejében, a kilikiai Zejtun környékén kezdték meg 1915. márciusának végén, s az örmény lakosságot Konya, illetve a szíriai sivatag felé irányították. A mészárlások hírére a Ván környéki lakosság április elején fegyveres ellenállást szervezett, s tartotta a várost az orosz hadsereg bevonulásáig (1915. május 18.) A váni események arra ösztönözték a kormányt, hogy az eltervezett népirtást meggyorsítsa és általánossá tegye.
Ezért április 24-ére virradó éjjel Isztambulban 235 ismert és neves örmény értelmiségi személyt tartóztattak le. Számuk rövidesen elérte a 800 főt (más források szerint 600-650 volt a letartóztatottak száma). Köztük voltak a korszak legkiválóbb örmény költői, írói, gondolkodói (Daniel Varuzsan, Ruben Szevak, Sziamanto, Grigor Zohrab és mások), neves politikusok, parlamenti képviselők, orvosok, ügyvédek, lapszerkesztők, tanárok, művészek. Komitaszt, a XX. század egyik legnagyobb örmény zeneszerzőjét szintén letartóztatták, a deportáció során megmenekült ugyan a haláltól, de a szörnyűségek láttán elméje megbomlott. Az ország belsejébe irányított meneteket útközben kivégezték. Hasonló sorsa jutottak az örmény polgári pártok vezetői is.
1915. április 24-e az örmény történelemben azt jelentette, hogy Nyugat-Örményország örmény lakosságát fizikai és szellemi értelemben is „lefejezték", s ezután kezdték el gyorsabb ütemben és általánosan az ország egész területén az örmények deportációját és tömeges lemészárlását. Ezért lett ez a dátum az anyaországban és a világon szerte diaszpórában élő örmények nemzeti gyásznapja.
A deportációban alkalmazott módszerek, a kijelölt lakóhely - a Der-Zor (Deir-ez Zor) sivatag - és az oda vezető útvonalak mind arról tanúskodnak, hogy a deportáció központi irányításra történt, s felhasználták az ország egész közigazgatási rendszerének együttműködését. Az utasításokat a válik és kajmakámok, illetve alárendeltjeik kapták meg, a deportáció foganatosításához nemcsak a csendőrség, de a szükséges katonai erő is rendelkezésükre állt.
A deportációk során a végrehajtó szervek többnyire igyekeztek a törvényesség látszatát megőrizni. Kihirdették, vagy falragaszokon értesítették az örmény lakosságot a kötelező lakóhely-változtatásról. Néhány óra, vagy néhány nap állt rendelkezésükre, hogy ingatlanaikat eladják, és mozdítható értékeikkel katonai kíséret mellett új, a kormány kijelölte cél felé induljanak. Az előttük ismeretlen, ám a titkos utasításokban pontosan rögzített úti cél az ország legdélibb, Szíriával határos területén fekvő Der-Zor sivatag volt. Gyakran alig hagyták el városukat, a kísérő csendőrök vagy katonák elvettek tőlük minden értéket, és elkezdődött a brutális munka: a férfiakat elkülönítették a nőktől, szemük láttára lemészárolták őket. Azután a szebb nőket kiválogatták, tömegesen megbecstelenítették, vagy bordélyokba adták el őket. A gyermekeket kitépték anyjuk karjából, és legyilkolták, vagy a sziklákhoz csapdosták őket. Trapezund környékén hajóra rakták az örményeket, majd belelőtték őket a tengerbe. Bitliszben kirendelt katonaság mészárolta le a város örmény férfilakosságát; a nőket és a gyermekeket Szgherd felé irányították, de útközben agyonlőtték őket. Az Eufráteszen heteken-hónapokon át összekötözött hullák tömegei úsztak. Az utak mentén oszló hullák hekatombái hevertek. A keleti fronton előretörő, Erzerumot és Vánt felszabadító orosz csapatok mindenütt a tömegmészárlás nyomaival, lerombolt, felégetett városokkal, falvakkal, elpusztult szántóföldekkel találkoztak. A hitetlenek ellen 1914. novemberében meghirdetett dzsihád (szent háború) értelmében az örmények élete, vagyona a muzulmánok szabad prédája volt. A rablás, fosztogatás, erőszakosság, falvak felégetése, emberek elevenen megégetése, kínzások, csonkítások, gyilkosságok a deportáció mindennaposan megszokott kísérőjelenségei voltak. Halálos bűnnek számított az örményeknek nyújtott bármilyen segítségadás.
Április-májusban deportálták a kilikiai, június-júliusban a karszi, trapezundi, váni, bitliszi, kharberdi és szebasztiai örmény lakosságot. Augusztus-szeptemberben az Ankara, Adabazar, Brussza és a Musza Dagh környéki, valamint a kilikiai örményekre is sor került. A tömeges és szervezett deportáció következtében 1915. áprilisától novemberéig „megtisztították" az Örmény-fennsík vidékét és az örménylakta területeket az örmény lakosságtól. 1916. március-augusztus között Isztambulból olyan értelmű táviratok érkeztek, hogy az Eufrátesz melletti vasútvonal menti táborokban nyomorgó túlélőket is likvidálni kell.
Az események jellegénél fogva a mészárlások nem maradhattak titokban a külföld előtt. Az Antant országai 1915. májusától jegyzékekben követelték az örmények mészárlásának azonnali beszüntetését. Törökország válaszában az örményeket tette felelőssé a mészárlásokért: arra hivatkozott, hogy az örmények összejátszanak a birodalom ellenségeivel, szabotázs- és terroristaakciókat hajtanak végre; a deportáció a kormány egyetlen lehetséges védekezési módszere az országra ártalmas elemek megfékezésére. Ezek az állítások azóta sem kerültek bizonyításra.
A szíriai sivatag felé irányított örményeket éhség és szomjúság gyötörte, soraikat tífusz és kolera tizedelte, s az időről időre rájuk törő martalóc csapatok fosztogatták az egyre fogyó menetoszlopokat. A deportáltak menetében hatalmas volt a lemorzsolódás. Szebasztia és Kharberd 18.000 deportáltjából Viran-Sehirnél még 301 van életben, Aleppóban már csak 150. Erzerum 19 ezres csoportjából mindössze 120 fő érkezik ugyanide. Kharberd 5000 deportáltjából 213 fő, Kharput 2500 főnyi lakosából 600 ér Aleppóba. Az Aleppóból Meszeni felé induló 200.000 örményből 5000 maradt életben. Karin (Edessza) vilajetének 215.000 főnyi örmény lakosságából 2000 a túlélő, és Edessza 18.000 főnyi örmény lakosából mindössze 120 maradt életben.
A Der-Zor sivatagba a kitelepítettek csekély töredéke jutott el. Itt nem várták őket kellemes életkörülmények, ahogyan az a falragaszokon szerepelt. Egy amerikai segélybizottság dokumentumai szerint még táborhelynek sem nevezhető az, ahol a ruhátlan, éhező menekültek élnek. Csak azok tudtak maguknak sátort összeeszká-bálni, akiknek maradtak még rongyaik. Akiket az éhezés nem gyengíteti el teljesen, azok a föld alatt vájtak odút maguknak. Mind csontsoványak, a szélsőséges sivatagi éghajlat fokozza szenvedéseiket, fertőző betegségek tizedelik őket, százak halnak meg naponta. A dokumentum megemlíti, hogy a tábort kizárólag öregek, gyermekek és nők alkotják. A tábor körül állandóan lovasrendőrök cirkálnak. A szökési kísérleteket leírhatatlan kínzásokkal torolják meg.
Az erőszakkal szembeni fegyveres ellenállás mindössze néhány helyen valósult meg. Marzvan, Sapin-Karahiszar, és Urfa (Edessza) örményei nem adták meg magukat harc nélkül, s csak a kirendelt katonai túlerő tudta legyőzni őket. Szaszun vidékén Sztepan apát vezetésével négyezer örmény másfél hónapig állt ellen a török túlerőnek. Gomsz falu Arakeloc-kolostorában ezer örmény egy hónapig védte magát. Az antiochiai öbölben hat örmény falu lakossága vonult fel a Musza Daghra, s ötvenhárom napig tartotta magát sikeresen a török túlerővel szemben.
A nagyhatalmak képviselőinek többszöri beavatkozása miatt Törökország európai részén, elsősorban az Isztambulban és Szmirnában élő örmény lakosságot elkerülte a deportáció. Viszont 1921 márciusától Kemal atatürk tudatosan szervezte meg Anatólia és a Földközi-tenger (Pontosz) vidékének teljes megtisztítását a görög nemzeti kisebbségtől. A görögök elleni akcióknak az 1915-ös örmény népirtáshoz hasonló forgatókönyve volt. A görögökkel együtt a mészárlások áldozatává lett az a nyomokban itt-ott előforduló örmény lakosság is, akiknek sikerült túlélnie a mészárlásokat. 1922. szeptemberében Kemal utolsó nagy offenzíváját szervezte meg Kisázsia megmaradt keresztény - görög és örmény - lakossága ellen. Ennek következtében felgyújtották Szmirna görög és örmény negyedét, s a keresztényeket a tengerbe lőtték, illetve a menekülők hajóit elsüllyesztették.
René Pinon 1916-ban Párizsban kiadott könyvében állítja, hogy a népirtás módszertanát német segítséggel dolgozták ki az ifjútörök vezetők. Valóban, a holokauszt idején alkalmazott módszereket idézik azok a jelentések, amelyek arról számolnak be, hogy török orvosok örmény sorkatonákat oltottak be „védőoltás" címén tífuszinjekcióval. Ugyanezt tette a III. török hadtest főorvosa a kitelepítendő örményekkel. A török orvosi etika megengedte a halálraítélteken végzett kísérleteket. A kísérleti alanyok minden esetben örmények voltak. 1915-ben felkutatták a Jerznkában még rejtőzködő örményeket, s bakteriológiai kísérleteket végeztek rajtuk.
A XX. század első népirtásának tényét számtalan dokumentum igazolja. A legértékesebbek természetesen a török kormány által küldött siffrírozott titkos utasítások, táviratok, melyek az örmények deportálására, illetve likvidálására vonatkoznak. Az Antant előnyomulása után a menekülő triumvirátus - Talaat, Enver Dzsemal - számos iratot meg is semmisített. Azonban a megmaradt dokumentumok is elégségesek, és meggyőzően igazolják a deportáció tényét és valódi céljait.
Fennmaradtak azok a feljegyzések is, amelyekkel a Törökországban élő nagykövetek, attasék, misszionáriusok és segélyszervezetek képviselői folyamatosan informálták hazájuk lakosságát a Törökországban folyó eseményekről, továbbá a levelek, amelyben diplomáciai segítséget kérnek az örmények mészárlásának leállításáért. Az örmények érdekében emelte fel szavát számos diplomata, közéleti személyiség, értelmiségi: Henry Morgenthau, Johannes Lepsius, Armin Wegner, Heinrich Wegner, René Pinon, Fridtjof Nansen, sőt, Anatole France is. Különösen értékesek azok a dokumentumok, amelyek Lepsius és Enver hadügyminiszter, illetve Morgenthau amerikai nagykövet és Talaat belügyminiszter beszélgetéseit rögzítik.
Már 1916-tól kiadásra kerültek azok a forrásértékű dokumentumok, amelyek minden kétséget kizáróan igazolják a deportáció tényét. Arnold Toynbee fiatal oxfordi tudós az összegyűjtött dokumentumok alapján precíz és objektív kiadványt jelentetett meg Résumé de l'histoire de l'Arménie jusqu'á 1915 címmel. James Bryce Blue book-ját a brit kormány publikálta. A Times, a Journal de Genéve, a Gazette de Lausanne, a Manchester Guardian hasábjain láttak napvilágot a törökországi események, s megrázták a nemzetközi közvéleményt. Ezeknek mindössze annyi hatásuk volt a török kormányra, hogy 1915. május 30-án a Takvim i Vekayi közölte Talaat új záradékát a deportációt illetően, melynek értelmében szavatolni kell a deportáltak biztonságát; biztosítani kell számukra az adott területen az élethez szükséges kényelmet. Törökország belügyminisztere 809-es számú, 1915. szeptember 15-i táviratában elrendelte a hullák eltemetését, miután tudomására jutott, hogy több külföldi fényképeket készített róluk. A dokumentumok egy értékes részét ezek a fényképek és mozgófilmfelvételek képezik.
A genocídium egyik legdöntőbb és közvetlen bizonyítéka az ifjútörök kormány pere. Az ifjútörök kormány 1918. október végén megbukott, vezetői november elején megszöktek az országból. IV. Mehmed Vahededdin (1918-1922) szultán rendkívüli hadbíróság összehívását rendelte el, s az ifjútörökök pere 1919. április 27-től június 26-ig tartott. A per anyaga a Washingtoni Kongresszusi Könyvtárban található, az ülések jegyzőkönyvének egy részét publikálta a Takvim-i Vekayi újság, a török kormány akkori hivatalos lapja. Az ítéletet 1919. július 5-én hirdették ki.
Az örmények genocídiumát az ifjútörök kormány tudatosan hajtotta végre az I. világháború kezdeti időszakában. Németország és a szövetséges hatalmak semmit nem tettek a mészárlások leállításáért, holott kezdettől jó információik voltak az eseményeket illetően. Egyetlen ország sem lépett közbe tevőlegesen az örmények érdekében, s a háború után kialakult politikai helyzet ismét Törökországnak kedvezett, amint ezt a békekötések eredményei bizonyítják. 1919-ben egy igazságosan létrehozandó független örmény állam, s határainak kijelölése még nemzetközi alku tárgya volt. Az 1923-as lausanne-i békeszerződés már említést sem tett az örményekről, a mészárlásokról, az emberiségellenes bűntettekről.
Török részről 1923-ban Kemal Atatürk amnesztiát hirdetett a népirtás főbűnöse-inek, s tudatosan vette kezdetét az örmény genocídium tagadásának máig tartó folyamata. A török büntetőtörvénykönyv jelenleg is érvényben lévő 301-es cikkelye a genocídium tagadásának, s török részrőli lezáratlanságának legfőbb bizonyítéka.
Az örmény genocídium volt az első szervezett népirtás a XX. században. Hogy a zsidók elleni, nem kevésbé borzalmas bűntett, a holokauszt huszonöt év múlva bekövetkezhetett, annak egyik oka, hogy a világ közvéleménye, politikusai, nagyhatalmai - könnyedén elárulva egy kis létszámú, meggyötört nemzetet - már az 1920-as évek elején elegánsan elfelejtkeztek arról, ami az örményekkel történt.
Az 1915-ös törökországi örmény népirtás 1916-ra gyakorlatilag befejeződött. A szervezett mészárlások következtében eltűnt az Örmény-fennsíkról a többezer év óta őshonos, a kereszténységet először államvallássá tévő, gazdag kultúrával és történelmi múlttal rendelkező örmény nemzet. A népirtás mérlegének megvonásához pusztán megközelítő adatok állnak rendelkezésünkre. A statisztikák szerint a Törökországban élő 1.800.000- 2.100.000 főnyi örmény lakosságból 1.500.000 bizonyíthatóan a mészárlások következtében pusztult el. Mintegy 300.000 menekülő talált otthonra az orosz fennhatóság alatt lévő örmény területeken. 1915 után nőtt meg jelentősen Európa, a Közel-Kelet, a Földközi-tenger partvidéke örmény kolóniáinak lélekszáma. Az I. világháború után alakultak ki az amerikai nagy örmény kolóniák Boston-Detroit és Los Angeles vonzáskörzetében.
A genocídium és politikai utójátékai következtében az Örmény Köztársaságban, a hajdani örmény állam tizedére zsugorodott 33 ezer négyzetkilométeren él 3 millió örmény, míg a diaszpóra kolóniáiban 6 milliónyi az örmények száma. Ez a megdöbbentő számarány az örmény genocídium szomorú következménye és egyben egyik legsúlyosabb bizonyítéka.
Krajcsir Piroska
|
|