|
|
A magyar köztudatban az 1915-1916-os örménymészárlások emléke jószerint az irodalmi élményanyagra korlátozódik. A mélyebb történeti háttérrel rendelkezők még néhány kiemelkedő emberbarát nevét is ismerik: Johannes Lepsiusét, Martin Niepage-ét, vagy James Gibbonsét, Baltimore érsekét. Jelen munka másodlagos célja felhívni a figyelmet a később a „Tanulmány a történelemről" című hatalmas oeuvre szerzőjeként világhírűvé vált brit történész, A. J. Toynbee és az örmény történelem - s ezen belül különösen a genocídium - kapcsolatára. Ehhez forrásként Toynbee munkásságának egyik korai gyümölcsére, a „Kék Könyv"-re és az ebből készült különböző publikációkra, illetve a „Tanulmány a történelemről" című művére támaszkodunk.
Mi köze Toynbee-nek az örménymészárlásokhoz? Van-e egyáltalán a nagy történésznek képe egy, a történelemben nem meghatározó szerepet játszó kulturális-etnikai közösségről: az örménységről?
E két kérdésre igyekszünk válaszolni.
Az első világháború kitörésekor pályája elején lévő Toynbee történészi és klasszikafilológusi végzettségével szinte azonnal a történelem gyakorlati oldalával találkozott s ez elgondolkodtatta őt a történelem értelme, menete és lehetséges törvényszerűségei felől. Arnold Joseph még a békeidőkben ismerkedett meg Lord Bryce-szal, akinek számos örmény ismerőse és barátja élt Keleten és Nyugat-Európában egyaránt. Az ő emberi, politikai és szellemi hatása rányomta bélyegét az ifjú tudósra. Lord Bryce kapcsolatai révén tudomást szerzett az örmények üldöztetéséről és rávette a fiatal orientalistát arra, hogy állítson össze egy kiadványt az Oszmán Birodalomban a háború ideje alatt a civil örmény lakossággal szemben elkövetett atrocitásokról. Ennek eredményeképpen jött létre a későbbiekben többnyire az első két szóra rövidített „Blue Book of the British Government Concerning the Treatment of the Armenians in the Ottoman Empire (1915-1916). Documents Presented to Edward Grey Viscount of Fallodon, State Secretary at HM's Foreign Office, by the Viscount of Brice" című jelentés, melyet Lord Bryce1 támogatásával az ifjú történész szerkesztett.2
A több, mint ötszáz oldalas munka az első világháború jellegzetes propagandaterméke. Keletkezési körülményeit vizsgálva fel kell figyelnünk arra, hogy a könyv a brit birodalommal szemben ellenséges Oszmán Birodalom belügyeinek bírálata. Az ötletet valószínűleg az adta, hogy az összeomlott Bruszilov-offenzíva miatt lengyel és baltikumi területeken visszavonuló orosz csapatok zsidóellenes atrocitásokat követtek el. A német hadvezetés ekkor - az akkor még semleges - Egyesült Államok Németországban élő tudósítói számára sajtókonferenciát szerveztek, hogy ezzel bemutassák, a demokratikus antant-hatalmak keleti szövetségese mennyire távol van a demokratikus eszméktől s így a német érdekek mögé állítsák az Egyesült Államokban élő és már akkor is igen jelentős gazdasági-politikai hatalmat jelentő zsidóságot. Az Egyesült Királyság Külügyminisztériuma ekkor szánta el magát az egyébként a brit érdekektől igen messzire eső törökországi örmény közösség sorsának drámai feltárására.3
Az a tény, hogy Toynbee ekkor a pszichológiai hadviselés számára szolgáltatott fegyvert s így közvetlenül kapcsolatba került a politikai szférával,4 mit sem von le a munka értékéből és jelentőségéből. Valószínű ugyanis, hogy a politikai háttér nélkül a könyv soha nem kapott volna olyan nyilvánosságot, mint így. Toynbee e korai munkája, melynek politikai dimenziói is voltak, áttételesen végül is gyakorlati eredményekkel zárult: az Egyesült Királyság illetékes vezetői, merítve a Toynbee által az oszmán birodalomban élő örményekről gyűjtött tapasztalatokból, nagyfokú óvatossággal látott hozzá a palesztinai zsidó állam megteremtéséhez.5
A „Kék Könyv" szerkezete is tükrözi, hogy ebben az esetben korántsem egy tudományos igényű munkáról van szó: a Lord Bryce előszavát és idevágó politikaiszakmai levelezését tartalmazó bevezető rész után következik a Toynbee által szerkesztett Memorandum, majd a rövid történeti összefoglalás, amelyet szintén Toynbee készített. Majd 74 jelentés következik (a többségük örmény túlélők beszámolója), illetve hat kiegészítő dokumentum.6
Toynbee által írt részeken erősen érezhető a történész későbbi munkáira is oly jellemző aprólékos precizitás, az orientalista és klasszika filológus képzettség, a széles látókör, végül pedig az az irodalmi stílus, amely tömör, találó és (mégis) élvezhető.
Toynbee ebből a könyvből később önálló kötetet is publikál, még fogyaszthatób-bá, még egyszerűbbé tömörített formában, The Massacre of the Armenians" címmel7. Ez a könyv már Toynbee saját műve, s az átszerkesztett, okosan magyarázott kiadvány számos olyan hivatkozást tartalmaz, amit a másik, a kék könyv nem.
Ha néhány szót kívánunk vesztegetni Toynbee igényességére és alaposságára, akkor elegendő, ha azokat a forrásokat ismertetjük, amelyeket ebben a könyvében felhasznál. Első sorban az „Örmény Atrocitásokat Vizsgáló Amerikai Bizottság"8 anyagából merít, illetve Lord Bryce személyes levelezéseiből használ fel számos adatot. Örmény (a New York-i „Gotchnag", a Marseilles-i „Armenia", a londoni „Ararat" és a tbiliszi „Horizon" mellett egy ismeretlen eredetű „Bahag" című lap), holland (Nieuwe Rotterdamsche Courant), orosz (Novoje Vremja), amerikai (The New York Herald), illetve német (Frankfurter Zeitung; Deutscher Tageszeitung) napi- és hetilapokat idéz. Mivel a török sajtó elfogult ebben a kérdésben, azt csak ritkán, kritikával és áttételekkel ismerteti.
Toynbee már a „Kék Könyv"-ben is kifejti azokat a mélyebb összefüggéseket, amelyek magyarázni próbálják a látható események hátterét. Ebben még így fogalmaz: „Az Európa felé történő végső gravitálás a Közel-Kelet számára jótétemény is lehet, de lehet, hogy épp ellenkezőleg, új fejezetet nyit majd balsorsában: ez attól függ, hogy Európa milyen szellemiségű lesz majd, ha kikeveredik ebből a háborúból. Ám mindkét esetben egy új kiindulási pontot jelöl majd történetében... S ez adja meg a régi rendszer utolsó napjaiban a keleti életről szóló minden egyes beszámoló történeti értékét... A Kelet soha nem volt még ennyire saját maga, mint a feloszlás eme gyászos óráiban. A múlt és a jelen összeolvad ebben az összeomlásban."9
A filozofikus hajlamú történész már e korai művében is egy szélesebb problémakör keretén belül értelmezi az „örmény kérdést" s ez nem más, mint a keleti és a nyugati világ találkozása során létrejövő két keleti kultúrájú nép - eltérő sikerű - kísérlete a Nyugathoz való felzárkózására.
A megválaszolandó kérdés Toynbee számára az, hogy az örmény genocídium vajon az oszmán társadalom és a benne élő örménység kapcsolatának sajnálatos fejleménye, avagy a nyugati típusú nacionalizmus jellemző túlhajtása-e? S vajon a keleti társadalmak hagyományosan nem-személyközpontú értékvilága teszi lehetővé a tömegmészárlást, vagy éppen ellenkezőleg: a személyiség és a kollektív nemzettudat egy jellegzetesen ázsiai típusú interpretációja teremti meg a XX. század első holocaustját?
Toynbee ezt a problémát már 1916-tól kezdve ugyanúgy látja és kezeli, mint későbbi, szintetizáló jellegű munkáiban: nem etnikai, vallási, kulturális tényezőkben gondolkodik, hanem történeti régióban. A régió sorsának alakulásában pedig a történeti előzmények és a mindenkori kulturális-gazdasági-etnikai-földrajzi adottságok döntenek.
A felvetett kérdésekre első sorban tehát a korabeli oszmán társadalom nemzetiségi megoszlása adja meg a választ. Az oszmán birodalom lakosságának ugyanis (1914-15-ben) csak egy kisebb része (30-40%) török. A legnagyobb létszámú arab lakosság mellett jelentős kisebbséget képeznek a kurdok, a görögök, illetve a különböző nem-mohamedán (túlnyomórészt keresztény) európai, illetve ázsiai lakosság. Az Oszmán Birodalomban az örmények nem képviselnek domináns etnikai erőt10, mindazonáltal speciális helyzetüknél fogva - Közép-Európa zsidóságához hasonló módon - a birodalom közigazgatásában, gazdaságában kiemelkedő szerepet játszottak. Ennek Toynbee szerint az az oka, hogy a török birodalom számára a többször próbált modernizáció (értsd: europaizálás) egyik legfontosabb közvetítői és képviselői az emigrációknak, az évszázados kulturális és kereskedelmi kapcsolatoknak illetve a nagyarányú katolizálásnak köszönhetően a kiterjedt nyugati kapcsolatrendszerrel rendelkező örmények voltak.
A nyugat felé történő „zárkózási kényszer" az egyre nagyobb lemaradással arányosan egyre fenyegetőbb lett. II. Abdul-Hamid, az 1908-ban elűzött uralkodó azonban az orientációt hosszú szultánsága (30 év) alatt meghatározta: a német és a török kereskedelmi kapcsolatok - többek közt épp az örmények közvetítésével - egyre szorosabbak lettek11 s a Porta is igyekezett szakértőgárdáját a sikeres és törökbarát német közegben kiképeztetni. Így kerülnek majd százával német főiskolákra olyan tehetséges fiatal török katonatisztek, akik később fellázadnak a szultán ellen és az „Ifjú Törökország" szószólói lesznek.12 E fiatal tisztek a török nemzetállam megteremtését tűzik maguk elé, ám ekkor szembesülnek azzal a ténnyel, hogy a fentebb ismertetett adatok alapján a török etnikai közösség kisebbséget alkot saját országán belül. Ráadásul ez a maradék kisebbség is részben számos apró török vagy eltörökösödött néptöredékből (azeriek, cserkeszek, pomákok, bosnyákok, csecsenek, stb.), részben pedig egy, az Anatóliai-fennsíkon szétszórtan élő, európai mércével heterogén, kevéssé egységes kultúrájú és etnikai tudatú csoportból áll.
A porosz fegyelmen és német nacionalizmuson nevelkedett török tisztek számára tehát a népileg tiszta török ország megteremtése az elsődleges cél. Hazatérve tehát egy sajátos modernizációs kísérletbe kezdenek13, amely eltér az 1917-es oroszországi bolsevik puccs - szintén modernizációs - célkitűzéseitől. A mozgalom számára a célok definiálása szükséges (Ki a török? Mi Törökország? Mekkorának kéne lennie? Milyen módon kell átalakulnia? , stb.). Toynbee erre vonatkozóan egy korabeli ifjútörök nacionalista ideológus, Tekin Alp brosúráját14 idézi: Törökország minden török nép állama (ide értve az orosz fennhatóság alatt álló kazahokat, türkméneket, kaukázusi török népeket, Szibéria területét, Afganisztánt, sőt, a kínai fennhatóság alatt élő ujgurokat is), ahonnét az idegen hatalmakat és népeket ki kell űzni.
A megkésett ifjútörök mozgalom súlyos lépéshátrányban volt az örménységhez képest, amely keresztény tradícióinak köszönhetően közelebb állt a „diadalmas nyugati kereszténységhez" (Toynbee fogalma), mint az iszlám. Toynbee mindezt úgy látja, hogy az örmények hosszú történelmük során a kisebbik rossz érdekében előbb a keleti, majd a nyugati kereszténységbe történő részleges beolvadást választották: a több részfejedelemségből álló örmény területeken II. Gagik, Áni királya 1045-ben lemond területeiről Bizánc javára; Senekherim, Vaspurakan utolsó ura 1021-ben adja át területeit II. Bazileosznak - inkább a keresztény, mint az iszlám uralom. Ez azonban az örmény vallási identitásban nem jelent változást. Erre csak később kerül sor: II. Leó (a Lusignan-házból), a Dél-Anatóliába a XI. századtól kezdve átszivárgott és ott önálló államot létrehozó kilikiai örmények uralkodója már az 1180-as évek végétől kezdve kötődni kívánt egy nagyhatalomhoz, hogy fenntarthassa az örmény államot - ehhez a távoli latin egyház és a szomszédban lévő - átmenetileg - sikeres keresztes államok miatt a katolikus egyház megfelelőnek ígérkezett. Így jött létre 1196-ban a megállapodás a Szentszékkel a két egyház uniójáról. A Róma által 1199-ben elismert Kilikiai örmény királyság így a francia Terre d'Outre-Mer részévé vált és beilleszkedett a középkori Nyugatba, s míg a Szentföldi királyságok sorra lehanyatlottak, a Kilikiai örmény királyság fővárosa, Szisz 1375-ös elestéig fennállt. Ezután az örmény kereskedőknek oly fontos tengertől elvágva, végleg elszakadtak a nyugati civilizációtól a dél-Anatóliai örmények a hegyeikbe húzódva éltek 1915-ig. Csak a nagyvárosok örmény polgársága és az egykori nyugati típusú nemesség utódai tartották a kapcsolatot a francia és az olasz vidékekkel.15
Ez az értelmiségi elit a XIX. században két út elé került: vagy végzetesen lemarad a nyugati civilizációtól, vagy az adott társadalom modernizálása révén véglegesen a Nyugathoz csatlakozik. Utóbbi esetben szintén két alternatíva kínálkozott: vagy belül maradva a török birodalom határain elérni az oszmán - és benne az örmény nemzetiségű - társadalom reformját; vagy kiszakadva abból, önálló örmény államot hozni létre. Az örmény nacionalisták ez utóbbi célt tartották követendőnek: így a nyugati típusú nacionalizmus eszméjének felemelésével az örménység, amely Anatóliában sohasem alkotott többségi nemzetiséget, összeütközött a török nacionalizmussal s ennek lett a következménye az 1896 és 1922 közötti örményellenes pogromok sorozata és a genocídium. Ugyanakkor azonban az örmény etnikum történelme során végig megőrzött egy olyan territóriumot a Van-tó környékén, ahol domináns maradt, s így a genocídiummal szinte egyidejűleg létrejött a hamarosan orosz fennhatóság alá kerülő, de napjainkban ismét független apró örmény nemzetállam.
Az örmény kísérlet tehát Toynbee szerint jól illusztrálja a modern európai civilizáció egyik legjellegzetesebb „termékének", a nacionalizmusnak exportját: a nemzetállamiság megteremtésének embertelen követelményei itt, a Közel-Keleten is éppolyan szükségszerű következetességgel érvényesülnek, mint bárhol a világon. Az önálló örmény nemzetállam és az etnikailag tiszta török állam koncepciója mellett az etnikailag vegyes és a homogén Törökország-kép ütközött össze.16
Toynbee tehát úgy értékeli, hogy a török társadalom modernizációja17 két oldalról indult el: egyrészt az ifjútörökök, másrészt az örmények oldaláról. A két kísérlet közül az utóbbi volt a mélyebb gyökerű, latinos, valóban nyugatias kultúrához tartozó, a régi rendszerben helyét és vezető szerepét megtaláló, reformokra törekvő kisebbségi elité. A másik egy késői indíttatású, germán, társadalmi forradalom útján hatalomra törő nemzeti elit kísérlete. A két fél, a két Törökország-kép közötti versengésnek el kellett dőlni. S mint ahogy a periférián mindenütt, itt is a radikális megoldás győzött. Az első világháborúban vesztes Oszmán Birodalom Anatóliára zsugorodva megteremtette önnön nemzeti kereteit - az etnikai kisebbségek rovására: 1915-16-ban az örménység megsemmisítése, az 1920-21-es görög-török háború után pedig az őslakos kisázsiai görögség kitelepítése révén. A keretek megteremtésével azonban a modernizációs folyamat Keleten nem zárult le.
Toynbee pályája aztán másfelé kanyarodik, a történetfilozófia és a világtörténelmi összefüggések kezdik érdekelni. Azonban, mint ezt az „A Study of History" című művének tizedik kötetében leírja, erre éppen e korai élménye miatt kerül sor18, s bár az örmény kérdés önállóan többé nem kerül tolla alá, más összefüggésekben sűrűn hivatkozik rá. Ebből az első munkából és az ahhoz kötődő élményéből merít a későbbiekben is19, sőt, ötven évvel később is így fogalmaz: „A deportálások szándékosan olyan kegyetlenséggel történtek, hogy a várható legtöbb áldozat en route essen. Ez az Egység és Haladás Bizottságának [az ifjútörök mozgalom politikai fedőszerve, BM] bűne, s a tanulmány, amit ennek szenteltem, mély nyomot hagyott bennem, amelyet nem törölt el a nácik által a második világháború alatt még nagyobb hidegvérrel végrehajtott és még nagyobb mértékű genocídiuma sem."20
|
|