|
|
Az 1915-ös örmény genocídiumként számon tartott népirtás kétarcú jelenség a történelemben. Örményországon kívül a világ számos államában történelmi tényként ismerik el, más országok viszont - élükön Törökországgal - tagadják a világ első holokausztját, illetve társadalmi-politikai-történelmi jelentőségét igyekeznek minimalizálni. Törökország nemcsak tagadja a népirtás hitelességét, hanem a világ első holokausztjából politikai kérdést kovácsolva, gazdasági és diplomáciai módszerek alkalmazásával igyekszik meggátolni ennek nemzetközi elismertetését is.
Pedig kevés történelmi esemény rendelkezik ilyen szomorúan gazdag dokumentációval. Kortárs örmény és más nemzethez tartozó szemtanúk vallomásai, diplomáciai feljegyzések, tiltakozások, fotók, filmek és más dokumentumok tanúsítják, hogy a hat keleti vilajet, később Törökország örmény lakossága 1915-1922 között majdnem teljes egészében eltűnt lakóhelyéről. S hogy milyen körülmények között történt ennek az Örmény-fennsíkon őshonos nemzetnek az adott területen történő teljes megsemmisítése, arról nemcsak a fenti források vallanak, hanem az a török katonai bíróság által hivatalosan lefolytatott per is, amely 1919-ben törvény elé állította a népirtás főbűnöseit.
A XX. század második felében egyre több archívum tette kutathatóvá a századforduló és az I. világháború idejére vonatkozó anyagait, csupán a törökországi intézmények kapui maradtak zárva a tudományos érdeklődés előtt. Részben ez is oka annak, hogy a genocídium hivatalos bizonyításában eddig egyedülálló bizonyíték, az ifjútörök kormány pere Magyarországon mindeddig nem kapott kellő nyilvánosságot. A tanulmány célja e per menetének, bizonyítékainak, valamint történelmi jelentőségének és részben utóéletének bemutatása. Ehhez viszont elengedhetetlenül szükséges a genocídium, és az azt megelőző-kiváltó okok és események leglényegesebb vonulatának felvázolása.
Az 1878-as berlini békeszerződés a törökországi örmények helyzetének megoldását nemzetközi jelentőségűvé tette. Az „örmény kérdés" a nemzetközi politikában azt jelentette, hogy a nagyhatalmak állandó beavatkozási lehetőséget kaptak Törökország belügyeibe az örmények sorsát javító reformok ellenőrzését illetően. Az „örmény kérdés" a török belpolitikában Kamii pasa nagyvezír szavait idézve azt jelentette, hogy „vallásháborút hirdetünk az örmények ellen, akiknek nincs fegyverük és katonaságuk, nekünk viszont van. És amikor a keresztény Európa hitsorso-sait fogja keresni a török Ázsiában, és nem találja, akkor békét hagy nekünk, és végre elkezdhetjük a belső rend megszilárdítását."1
Nemcsak erősödő nemzetiségi és vallási represszió, hanem az 1890-es évek közepén felülről szervezett, államilag irányított pogromok fémjelezték a török belpolitikát az örmények vonatkozásában.2 Az örményellenes politika a véreskezűnek is nevezett Abdul Hamid uralmát puccsal felváltó ifjútörök kormány gyakorlatában sem változott. Bár hivatalos megnyilvánulásaikban a törvény előtti egyenlőséget és a nemzetiségi diszkrimináció megszüntetését mint az egységes nemzetállam megteremtésének feltételeit hirdették, az adanai és kilikiai mészárlások (1909), amelynek 30.000 örmény polgári lakos esett áldozatul, az ifjútörökök nemzetiség- és örményellenes politikájának gyakorlati bizonyítékai voltak. Az Ittihat ve terakki (Egység és haladás) pártjának 1910-es szaloniki ülésén elhangzott egy cinikus megjegyzés, miszerint az alkotmány biztosítja ugyan az egyenlőséget, de a mohamedánok és a keresztények közötti ellentét feloldhatatlan, egyenlőségről „nem is lehet szó, míg céljainkat meg nem valósítottuk."3 Ez a mondat nemcsak a pánturkizmusra mint politikai programra utalt, de felsejlett benne az örmények és a Törökországban élő más keresztény nemzetiségek kiirtásának gondolata is.
Az ifjútörök kormány az I. világháború kirobbantotta helyzetben egyszerre igyekezett megvalósítani úgy nagyhatalmi törekvéseit, mint pántörök elképzeléseit, s a fenti körülményt használta fel, hogy kelet felé terjeszkedő politikájának fizikailag útjában álló, egy másvallású, másnemzetiségű, autonómiára törekvő őshonos népet teljesen megsemmisítsen, az „örmény kérdést" véglegesen megoldja.
Az örmények deportációnak álcázott kiirtása 1915 április elején vette kezdetét. A tömeges mészárlások és kegyetlenkedések miatt Anglia, Franciaország és Oroszország diplomáciai testületei már májusban tiltakozó jegyzéket nyújtottak be a Magas Portához4. Törökország viszont tagadta a mészárlások tényét, és a deportációt mint az örmény lakosság érdekében alkalmazott szükséges óvintézkedést tüntette fel a nyugati közvélemény előtt. Ez a „lakosságáttelepítésnek" álcázott deportáció a kormány hivatalos tájékoztatása szerint a keleti, orosz-török frontról, a katonai megszállt övezetből költözteti el az örményeket. A hivatalos verzióval ellentétben nem a keleti határvidékről, hanem az ország belsejéből indultak az első halálmenetek a szíriai Der-ez Zor sivatagba. Nayim bej emlékirataiban5 is olvashathogy először Zejtun, Kajszeri, Rodostó, Adabazar, Dzsezira vidékéről deportálták az örményeket. Hivatalos közlés szerint az örmények vagyonát visszatérésükig az állami szervek hivatalosan átveszik megőrzésre, majd visszatérésük után hiánytalanul visszaadják jogos tulajdonosaiknak. Henry Morgenthau amerikai nagykövet emlékirataiban jegyzi meg, hogy alig költöztek ki az örmények házaikból, helyüket máris mohamedánok foglalták el, hátrahagyott értékeiket pedig széthordták.6
Bár az örmények mészárlása török területen 1915 és 1922 között folyamatosnak volt mondható, az őshonos lakosság kiirtása - másfél milliónyi törökországi örmény likvidálása - gyakorlatilag az 1915 és 1916-os években nagyrészt befejezetté vált. Törökország azonban nem elégedett meg a területén élő örmények megsemmisítésével. Az 1917-es októberi (nov.7-i) szovjet fordulat utáni breszt-litovszki béketárgyalások és a decemberi tűzszünet ellenére a keleti fronton hatalmas offenzívát indított. Ez az offenzíva bizonyítja, hogy a gyakorlatban is meg akarta valósítani pántörök nagyhatalmi elképzeléseit, s az örmények kiirtását az általa elfoglalt, korábban az Orosz Birodalomhoz tartozó örmény területeken - és elsősorban ott - folytatta. A békeszerződés értelmében a visszavont orosz csapatok kivonulása után a térség katonai védelem nélkül maradt. Az itt zajló török hadműveleteknek nem katonai, hanem népirtó-megsemmisítő jellege volt. Az örmények elleni erőszakos cselekmények színtere 1918-ban Azerbajdzsánba is áttevődött.
A Kaukázusontúli Független Föderációt7, melyet grúz, örmény és azeri miniköztársaságok alkottak, Törökország formálisan elismerte ugyan, de a májusban megkötött tűzszünet ellenére ismét támadást indított, elsősorban az örmények ellen, hiszen felvonulási területe Szarikamis, Batum, Karsz után Karaklisz és Jereván volt. Az örmények kétségbeesetten védekezetek a technikai és katonai túlerővel szemben, s sikerült visszaverniük a törököket a május 24-28. között zajló ütközetekben (szardarapati győzelem). A föderáció felbomlása (1918. május 26.) és a független Örmény Köztársaság kikiáltása (1918. május 28.) után Törökország súlyos feltételeket szabva külön tárgyalt az örményekkel (Batum, 1918. június 4.), és totális győzelemmel zárta a béketárgyalásokat. Örményország kiterjedését egy re-zervátumnyi területre, 10 000 nlgyzetkilométerre korlátozta. A terület a jelenlegi Örmény Köztársaság kiterjedésének mindössze egyharmada volt; a szurmalui, alekszandropoli, daralagjazi, ecsmiadzini, s jereváni járásokat (gavar) foglalta magában. Ezen kívül Törökország a szerződésben biztosította magának a vasúthasználat jogát is úgy teher, mint személyfuvarozáshoz.8 Nyitva állt tehát az út a nagy török álom megvalósításához: az örményeket a területről kisöpörve Azerbajdzsánnal egyesülni, később pedig Törökországhoz kapcsolni a közép-ázsiai török fajú muzulmán országokat is.
Törökország örményekkel szembeni abszolút nyertes pozícióját világháborús veresége rendítette meg. Ennek következtében 1918 őszén ki kellett vonnia csapatait a keleti megszállt területekről. A batumi békeszerződést semmisnek nyilvánították, s a nemzetközi közvélemény egyre sürgetőbben követelte az örmény genocídium elrendelőinek és kivitelezőinek felelősségre vonását.
Az ifjútörök kormány a korábbi nemzetközi tiltakozásokra adott válaszaiban nem tagadta, nem is tagadhatta a mészárlások tényét; viszont az atrocitások felelőseiként az örményeket jelölte meg. Eszerint az örmények a török nemzeti létet fenyegették; a keleti fronton összejátszottak az oroszokkal, és segítették a muzulmán lakossággal bestiálisan kegyetlenkedő ellenséges katonaságot. Az örmények önvédelmi partizánakciói és a kormány parancsára végrehajtott népirtás közé egyenlőségjelet téve úgy tüntették fel az eseményeket, mint a törökök és örmények közötti etnikai villongások sajnálatos következményét, amelyért egyaránt felelősek mind a törökök, mind az örmények, s ezt az egyenlősdit számokban is kifejezték (300 000 áldozat mindkét oldalon.)9
A dokumentumokat kutatóknak arra a meggyőződésre kell jutniuk, hogy míg egyfelől 1915 és 1922 között semmilyen beavatkozás nem állíthatta meg az örmények szervezett és tudatos mészárlását, Törökország a nemzetközi közvélemény felé igyekezett szalonképes arcát mutatni azért, hogy párhuzamosan zavartalanul megvalósíthassa az örmények totális likvidálását. A diplomácia vonalán elhangzottak ugyan magyarázatok, önigazolások és ígéretek a mészárlások megszüntetésével kapcsolatosan, de a valóságban minden az előre eltervezett forgatókönyv szerint történt. Ennek ellenére a genocídium elhallgatásáról, vagy totális tagadásáról 1915 és 1922 között nem beszélhetünk. 1916-ban még az Ittihad szaloniki gyűlésén is felmerült az örményekkel szemben alkalmazott repressziók kérdése. Talát javaslatára határozat született arról, hogy a jelzett területekre azonnali hatállyal vizsgálóbizottságokat küldjenek.10
1918 őszén, a világháborús vereség után azonban minőségileg új helyzet állt elő. Az Ittihad kormányát 1918. október 7-én lemondásra kényszerítették, s a visszatérő VI.Mehmed Vahideddin szultán (1918-1922) és az újraszerveződő török politikai elit egyetlen törekvése az volt, hogy Törökország a lehető legkevesebb veszteséggel zárja világháborús kalandjának mérlegét. A török sajtóban (Sabakh, Alemdar, Aksam, Jeni Gün, Istiklal) ettől kezdve jelentek meg egyre gyakrabban olyan cikkek, amelyek - keleties, túlzó retorikával - tárgyalták és megbélyegezték az ifjútörök kormány öngyilkos politikáját, valamint az örmények elleni atrocitásokat. Nemzetközileg ismert, a közélet, illetve a kulturális élet prominens személyisége11 korábban - 1915-től folyamatosan - is követelték az örményekkel szemben alkalmazott atrocitások, illetve a mészárlások beszüntetését, és a bűnösök felelősségre vonását, de teljesen eredménytelenül. Amikor azonban 1918. november 12-én Wright angol képviselő a békekötés egyik feltételeként jelölte meg a genocídium felelőseinek büntetőjogi felelősségre vonását,12 Törökország hivatalosan is kénytelen volt szembenézni a népirtás tényével és a kollektív felelősség kérdéseivel.
Az Ittihat és vezetői - egyesek a szó szoros értelmében - menekültek a süllyedő hajóról. 1918. november végén, az utolsó pártgyűlésen Talát is elismerte az örményekkel szembeni atrocitásokat, s hogy saját felelősségét részben másokra hárítsa, a genocídium főbűnösévé kikiáltott, s szökésben lévő Enver pasát távollétében kizárta a pártból.13 November 30-án azonban az Ittihat és a kormány más vezetőivel együtt maga is szökött Sztambulból; hajón Odesszába távoztak, onnan a szövetséges Németországba, Berlinbe utaztak.14 A szökés elősegítésével és fedezésével, továbbá az összerabolt örmény értékek külföldre csempészésével Fethi bejt, a későbbi belügyminisztert vádolta meg a török sajtó.15 Damad Ferid pasa miniszterelnök Rifat pasát, a berlini nagykövetet bízta meg Talát és a többi fővádlott letartóztatásával és kiadatásával. A sikertelenség nemcsak Rifat pasa bűne volt, akit viszonzásul leváltottak; a német külügyminiszter szintén vonakodott cselekedni: „megalapozott vádakat" követelt az ifjútörök miniszterek letartóztatásához.
1918. december 2-án a régi parlament feloszlatása után az Ahmed Izzet pasa vezetésével megalakult új kabinet vádat emelt az ifjútörök kormány és az Ittihad központi bizottsága ellen. A vádnak két sarkalatos pontja volt. Az egyik az, hogy az ifjútörök kormány a parlament, a medzslisz döntését megkerülve, önhatalmúlag lépett be a világháborúba. A másik vádpont az örmények deportációja és lemészárlása volt. „A világháborúba történt belépésünktől kezdve (1914.12.30) Talát pasa kormányának bukásáig (1918.10.07) a kormány minden bűnéért és tévedéséért... az ingatlanok jogtalan eltulajdonításáért... a pogromokért követelem, hogy a főügyészség minél előbb nevezze meg a tetteseket, és adja át őket az igazságszolgáltatásnak."16
H.G.Incsikjan adatai szerint 1915-1918 között 66 város, 2500 település örmény lakosságát deportálták, 2000 templomot és 1500 iskolát romboltak le. A konstantinápolyi katolikoszi összeírások szerint a Törökországban élő mintegy 2 100 000 (más adatok szerint 1 800 000) örmény lakosból a mészárlások áldozatául esett másfél millió polgári személy. A maradék félmillió-hatszázezer részben az oroszországi, részben a közel-keleti államokban keresett menedéket.17 Nemzetközi bizottság becslései szerint 1919-es árfolyamon számítva az örményeket 15 milliárd frank anyagi veszteség érte.18 Ez a magas szám érthetővé válik, ha figyelembe vesszük Dzselal bej közlését, mely szerint a török nemzeti vagyon majdnem egynegyede örmény kézen volt, és az ország kereskedelmének és gazdaságának fele szintén örmények tulajdonát képezte.19
1918. december 16-án a török parlament határozatban kijelölte, és az ankarai váli, Mazhar bej elnökletével létrehozta a pert lefolytató rendkívüli katonai bíróságot, s kezdetét vette a hivatalos nyomozás, a terhelő adatok összegyűjtése, valamint a felelősök felkutatása, letartóztatása. A szövetséges hatalmakat a tárgyaláson Anglia képviselte. „Méltók vagyunk a büntetésre, de hadd büntessen meg bennünket régi barátunk, Anglia" - olvashatjuk Churchill ide vonatkozó memoárjában.
Az Örmény Nemzeti Tanács azonnal tiltakozását jelentette be, s egy objektív nemzetközi bíróság összehívását követelte, miután eleve kétségbe vonta a török hadbíróságnak a második vádpontot illető objektivitását. A Csakatamart örmény újság (1919.02.01.) szintén kétségeinek adott hangot a tárgyalás eredményeit illetően, miután január 31-én 120 volt ittihatista szabadon elhajózhatott az országból: „Ostobaság lenne a török bíróságtól százszázalékos igazságos ítéletet várni."
A per teljes anyaga egyelőre hozzáférhetetlen. A részleges peranyag, a jegyzőkönyvek és dokumentumok a hivatalos török állami lap, a Takvim-i vekayi (Események kalendáriuma) évfolyamainak hasábjain láttak napvilágot. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy a lap kis példányszámban és arab betűkkel publikálódott, tehát nem ért el a széles olvasóközönséghez. A Takvim-i vekayi perre vonatkozó példányait Roger Karpis Djrbashian francia közéleti személyiség ajándékozta az Örmény Állami Levéltárnak (fond 450, No52). A per részleges szövege - vádiratok, ítéletek, dokumentumok - különböző kiadványokban jelent meg francia, orosz és örmény nyelvre fordítva. Jean-Marie Carzou: Un génocide exemplaire. Arménie, 1915. című, 1975-ben megjelent könyve elsősorban a jozgati, kharberdi, trapezundi mészárlás dokumentumait tartalmazza. A vádirat és egy deportációs hirdetmény francia nyelven a Gérard Chaliand-Yves Ternon: Le génocide des Arméniens (Seuil, 1984) c munkájában olvasható. A genocídium egyik azóta is legteljesebb dokumentumkötetében M.G.Nersziszjan és R.G. Szahakjan szerkesztésében a per dokumentumainak egy részét franciából fordította oroszra (Genocid armjan v oszmanszkoj imperii, Jerevan, 1982. p.685). Griker (Grigor Kerkerjan) könyve elsősorban a jozgati anyagot tartalmazza (Eozghati hajaszpanutjan vaveragrakan patmutjune. New York, 1980). Dzson Kirakoszjan (Mladoturki pered szudom isztorii) monográfiája rézümészerűen, a tárgyalási anyagok 293-as mappáját rögzíti, törökből örményre (illetve oroszra) fordítva. Az első legteljesebb peranyag A.H. Papazjan fordításában, szerkesztésében és előszavával látott napvilágot (Hajeri ceghaszpanutjune eszt jerittukeri datavorutjan pasztatghterov), mely a jereváni Akadémiai Kiadó gondozásában jelent meg 1988-ban.
A per a törvényesség keretei között zajlott. A legfőbb ügyész utasítására elkezdték összegyűjteni a genocídium elsősorban írásos bizonyítékait, dokumentumokat, utasításokat, táviratokat, szemtanúk elbeszéléseit. A bíróság a tárgyalások ideje alatt is folyamatosan gyűjtette a vonatkozó bizonyítékokat. Az Oszmán Birodalmat 10 bírósági kerületre osztották, mindenhová bírákat, ügyészeket és titkárokat neveztek ki, akik felelősek voltak a dokumentumok összegyűjtéséért. Letartóztatták az ifjútörök kormány minisztereit, az Ittihad pártfunkciunáriusait, a terv végrehajtóit, vilajetek elöljáróit, katonai személyeket. Mindenkit, kivéve a genocídium már korábban megszökött legfőbb kitervelőit és végrehajtóit. Március 8-án VI.Mehmed szultán utasítására - bár a törvény előírásai szerint a tett elkövetésének színhelyén kell elítélni a bűnösöket - az ifjútörök kormány minisztereinek, s a pártfunkcionáriusoknak a perét átadták az isztambuli rendkívüli katonai bíróságnak.
A bíróság öt főből állt: Musztafa Nazim tábornok, a bíróság elnöke, vele együtt még három tábornok, illetve egy őrnagy vettek részt a tárgyalásokon s hozták meg az ítéleteket. Az ifjútörökök pere 1919. február 5-én kezdődött,20 s kisebb-nagyobb szünetekkel fél esztendeig tartott. A többi vádlott ügyét is folyamatosan tárgyalták, az utolsó ítélet 1920.január 8-án hangzott el.
Május 28-án angol utasításra 77 vádlottat Málta szigetére szállítottak, az ellenük indított eljárást azonnali hatállyal felfüggesztették. A Máltára irányított török rabok sorsa azért érdemel figyelmet, mert az örmény genocídium kérdése körül kialakult nagyhatalmi rivalizálás és diplomáciai taktikázás egyik bizonyítéka. A hivatalos vélemény szerint a vádakat megvizsgálva nem találtak ellenük elég megalapozott bizonyítékot (holott az USA archívumaiban már nagyszámú dokumentum gyűlt össze a genocídiumról), ezért nem vádolhatták meg határozott bűnökkel, tehát szabadon bocsátották őket. Az igazság az, hogy a Máltára irányított foglyokat illetően mindezidáig semmilyen tárgyalási jegyzőkönyv nem került elő: a szövetségeseknek nem állt érdekükben kihallgatásokat kezdeményezni, mint ahogy nem állt érdekükben az sem, hogy az emberiség elleni bűntett jogi fogalmát megalkossák. A máltai foglyokat valószínűleg politikai alku keretében brit rabokra cserélték. Lord Curzon brit külügyminiszter ezt a megállapodást később politikai ballépésnek tartotta. „Meg kell magyaráznom, miért engedtük el a Máltába deportált törököket, bár minél kevesebbet beszélünk erről, annál jobb. A parlament akkori álláspontja az volt, hogy egy brit állampolgár megér egy hajórakomány törököt."21
A per a nyilvánosság előtt, törvényes keretek között folyt, s az ülések jegyzőkönyveit a hivatalos török újság, a Takvim-i vekayi közölte. A vádirat a terhelő dokumentumok alapján készült el. Ezek az eredeti dokumentumok lényeges részét elsősorban utasítások, táviratok, a deportációra vonatkozó egyéb parancsok képezték. A dokumentumok másik csoportját a levelek és más dokumentumok, végül szemtanúk közlései alkották.
Az ifjútörökök pere azért is nagyon fontos az örmény genocídium hitelességének bizonyítása szempontjából, mert a vádirat alapját képező dokumentumokat a török belügyminisztérium hitelesítette. Ezeket az érintettek jelenlétében részben vagy teljes egészében nyilvánosan felolvasták, s miután valóságértékükről meggyőződtek, csatolták a jegyzőkönyvekhez. A titkosírással szövegezett táviratok desifrírizását is a belügyminisztérium végezte el.
Az Ittihat vezetőinek még kimenekülésük előtt számos dokumentumot sikerült megsemmisíteniük. A belügyminisztérium tezkeréinek számozása és más közvetett adatok alapján arra lehet következtetni, hogy a legfontosabb iratokat és leveleket tartalmazó mappákat Talát lemondása előtt néhány nappal ismeretlen helyre vitte Aziz bej, a bűnügyi nyomozási osztály vezetője. Decemberben házkutatást rendeztek az Ittihat pártközpontjában és Behaeddin Sakir vejének házában, s mindössze 2 aláírt dokumentumot találtak.22 Kiderült, hogy mind az Ittihat, mind a Te§kilat-i mahsuse fontos dokumentumait megsemmisítették, s ez Nazim bej határozott utasítására történt.23 Az Ittihat vezetői és a miniszterek egyébként is ügyeltek arra, hogy utasításaiknak kevés írásos nyoma maradjon. A titkosírással készült táviratokon ott állt az utasítás: megsemmisítendő. Sok parancs élőszóban hangzott el. Abdul Ahmed Nuri vallomásában ezt mondta:"Kapcsolatban voltam Talát bejjel. A mészárlásra vonatkozó utasításokat tőle magától személyesen kaptam meg. Ettől függött az ország sorsa."24 Ennek ellenére a bíróság kezébe mind a vádemeléshez, mind a későbbi ítélethozatalhoz elegendő írásos dokumentum érkezett.
A dokumentumok azt bizonyították, hogy az ifjútörök párt és kormány még a háborúba lépés (1914.július) előtt eltervezte az örmény lakosság megsemmisítését.25 Az is bizonyítást nyert, hogy a deportációt és az örmények kiirtását a párt ülésein nagy többséggel megszavazták. Az örmények ellen elkövetett bűntettek nem izolált jelenségek voltak, hanem központilag, a vádiratban feltüntetett személyekből álló testület előre átgondolt terve alapján, titkos utasítások és szóbeli parancsok útján végrehajtott népirtás.26 Ezt igazolja Talát titkosírással írt távirata (1915.július 11.), melyet a diarbekiri, kharputi, urfai vilajetek válijai, illetve muteszarrifjai számára küldött. Ebben előírja, hogy az utakon heverő holttesteket el kell temetni, és nem szakadékokba, gödrökbe, esetleg folyókba, vagy tavakba dobálni.
Az Ittihat központi bizottsága létrehozta a Te§kilat-i mahsuse (Speciális Szervezet) nevű egységeit. A No.50.sz jelentésből - melyet Halil, Nazim, Atif és Aziz bej küldött Midhat Sukri bejnek, megerősítve, hogy Enver pasa nagybátyja, Halil is tagja a Te§kilat-i mahsuse szervezetének - kiderül, hogy a két szervezet összehangoltan működött. A Teskilatnak két alszervezete volt. Az egyik szervezet Szulejman Aszkeri vezetésével a hadügyminisztérium utasítására jött létre. Feladatuk az volt, hogy a határon átszivárogva az Oroszország területén élő muzulmán lakosságot felkelésre buzdítsák. A másik titkos szervezet közvetlenül a hadügyminisztérium fennhatósága alá tartozott, és Behaeddin Sakir vezetésével megszervezte és végrehajtotta az örmények deportálását és lemészárlását. Behaeddin Sakir, a Teskilat elnöke még 1914-ben kiosztotta a titkosírás megfejtéséhez való kulcsokat, továbbá a Te§kilat egységeinek autókat, pénzt és fegyvert juttatott. Ezek az erőszakszervezetek nagyrészt börtönökből kiengedett köztörvényes bűnözőkből álltak, mint azt a No.67.sz. Halil bejnek küldött távirat bizonyítja. Ugyanez a Halil bej 1914. nov.l6-án küldött választáviratában (No.68.) nyugtázza, hogy megkapták a fegyvert és egyéb harci eszközöket. A szebasztiai (Szivaz) börtönből 2 év és 9 hónap után kiengedték az 1912. június 29-én 15 évre elítélt rablógyilkos Mahirt. A bűnöző 123 köztörvényes társával együtt azzal az ürüggyel szabadult, hogy a frontra irányítják mindnyájukat. Valójában a szebasztiai Te§kilat szervezetébe épültek be, s Mahir első áldozata az erzindzsáni menetoszlop papja, Mkrtics Szahak Odabasjan volt 1915. december 18-án.27
A dokumentumok töredékessége ellenére a népirtás szervezett kegyetlensége, és ugyanakkor keletiesen hanyag átgondolatlansága világosan látszik az alábbi táviratokból:
„Kharput vilajet kormányzója arról értesít, hogy nem győzi eltemetni az utakat elborító női és gyermek holttesteket." (Zor kormányzója Talátnak)
„Likvidálták-e a hajókon deportált örményeket? És azokat a közveszélyes egyedeket, akiknek kitelepítéséről értesítettelek, likvidálták-e őket, vagy csupán deportálták? Testvérem, értesíts erről pontosan."(Behaeddin Sakir bej Szabit bejnek, Kharput kormányzójának)
„Többszöri utasításaink ellenére is arról értesülünk, hogy számtalan holttest borítja az utakat. Azok a kellemetlenségek, amelyek ilyen állapotokból fakadnak, semmivel nem igazolhatók és menthetők, és a belügyminiszter úr általam közli, hogy mindazokat, akik nem engedelmeskednek az utasításoknak, szigorúan megbünteti. Az önök kerületében lévő holttestek eltakarításához megfelelő számú csendőrt és hivatalnokot kell mozgósítania." (Kharput kormányzója Malatia kajmakámjának)
„ A volt főkormányzó, Taszhin-bej utasítása ellenére az Erzerumból Kigába irányított gazdag örmények menetoszlopát Derszima lakosai és a Behaeddin Sakir által szervezett bandák kifosztották és lemészárolták."(Talát pasának, 1915.09.15)
A dokumentumok alapján fény derült más bűntettekre is, melyek a deportáció, illetve a népirtás programjához kapcsolódtak. A Der- ez Zor sivatagban, illetve az Eufrátesz mentén teljesen szervezetlen, a létezés alapfeltételeit sem garantáló koncentrációs táborok voltak. Az ott élők embertelen szenvedéseit korabeli fényképek is rögzítik. A német fasizmus Mengele doktorának előképe az az Ali Szahib orvos, aki örmény gyermekeken hajtott végre kísérleteket, vagy Tevfik Szalim doktor, aki tífuszos betegek vérét fecskendezte örmény katonákba és menekültekbe.28
A tárgyaláson a vádlottak védői nemegyszer tiltakoztak a vádak ellen, s követelték a tárgyalások legfelsőbb bíróság előtti folytatását. Musztafa Nazim pasa, a bíróság elnöke válaszában hangsúlyozta, hogy a vádlottak nem hivatásuk teljesítése közben vétkeztek, hanem bűnrészesei lettek az Ittihat ve terakki párt népirtó bűncselekmény-láncolatának.
A vádlottak a kihallgatások során gyakran vallották ártatlannak magukat, vagy a felelősséget igyekeztek másokra - gyakran távollevőkre - hárítani. Előfordult, hogy a kihallgatást más irányba igyekezték terelni. Sokszor alkalmazták a „nem tudom", „nem emlékszem pontosan", „későn jutott tudomásomra", „nem voltam ott", „tudtom nélkül történt" fordulatokat.29 A vádlottak azzal is védekeztek, hogy a kitelepítés törvényes alapokon, törvényes keretek között zajlott. A deportációt maga a minisztertanács hagyta jóvá. A vádlottak gyakran hozták fel védelmükre azt, hogy olyan parancsot teljesítettek, mely a belügyminisztériumtól érkezett, s hogy a parancs teljesítésének megtagadása hivatalvesztést, esetleg életük elvesztését is jelenthette volna. A bíróság ezt az érvelést nem fogadta el. Szami bej főügyész megjegyezte, hogy minden parancsteljesítésnél meg kell vizsgálni, hogy nem ellenkezik-e az emberiesség törvényével, s az igazságossággal. Példának hozta fel Mazhar bejt, az ankarai válit, aki lemondott tisztségéről, mert nem volt hajlandó deportálni az örmény lakosságot.
A vádlottak a kihallgatások során gyakran vallották ártatlannak magukat, vagy a felelősséget igyekeztek másokra - legtöbbször távollevőkre - hárítani. Előfordult az is, hogy a kihallgatást más irányba igyekezték terelni. A sejk ül-iszlam, Musza Kazim efendi nemcsak nem ismerte el, hogy vallási tekintélyénél fogva lehetősége lett volna közbelépni, ellenkezőleg, azt mondta, hogy neki, mint egyházi személynek semmi köze katonai-politikai eseményekhez, melyért egyedül a belügyminisztérium tehető felelőssé. Ugyanakkor azt hangoztatta, hogy az iszlám hit és az Ittihat szerves egységet alkot, „kilépni a pártból annyi, mint megtagadni az iszlámot."30
A második, ötödik, hatodik tárgyalásokon bizonyítást nyert, hogy az örmények kiirtását gyakorlatilag a Teskilat-i mahsuse szervezete - melyet az Ittihat központi bizottsága hívott életre - hajtotta végre, s a népirtás szervezői: Talát pasa, Midhat Sukri bej, Behaeddin Sakir, doktor Nazim, Riza bej, Atif bej, Sukri bej, Halil bej, Aziz bej és Dzsevad bej voltak.
A bíróságnak nem volt könnyű dolga az ítélethozatalnál. Az ifjútörök lobby mindent megtett azért, hogy a történelmi rémtett jelentőségét kisebbítse, és a bűnösökre a lehető legenyhébb ítéletet szabják ki. A katonai bíróság tevékenységében a per egész ideje alatt érvényesült egyfajta kétlelkűség, egy sajátos tudathasadásos állapot: egyrészt megfelelni a nagyhatalmak elvárásainak az eljárás törvényességét és a felelősök megbüntetését illetően, másrészt elkerülni a törvény adta lehetőségek maximális szigorát saját honfitársaikkal szemben. A bírák - ifjútörök kapcsolataik miatt -maguk sem mélyedtek el minden esetben a tények tanulmányozásában. Bár születtek halálos, illetve életfogytiglani ítéletek a török büntetőtörvénykönyv 45. és 55. cikkelye alapján, de ezeket elsősorban a szökésben lévő vádlottakra mondták ki. A fogva tartottakkal szemben indokolatlan türelmességet tanúsítottak. Behaeddin Sakirt távollétében halálra ítélték, miközben a vele azonos nagyságrendben bűnös, de fogva tartott Resznel Nazim bejre csak 15 év fegyházbüntetést szabtak ki (1920.01.13.) Talát, Enver, Dzsemal és Nazim pasákat halálra, Dzsavid, Musztafa Serif, Musza Kazim bejt 15 év száműzetésre ítélték. Rifat bejt a bizonyítékok elégtelensége miatt szabadon bocsátották.
A halálos ítéleteket a vádlottak távolléte miatt nem tudták végrehajtani. Egyetlen ítéletet (1919.04.08.) foganatosítottak: Kemal bejt, a yozgati hóhért nyilvánosan felakasztották a Bajazid téren. Temetése azonban nyílt szimpátiatüntetést váltott ki a muzulmán lakosság körében: holttestét a török nemzeti lobogó és virágözön borította, miközben tízezrek kísérték utolsó útjára.31 A török közvélemény kétlelkűségét mi sem jellemzi jobban, mint az Alemdar újság kommentárja: „Ha a Bajazid téren nem állítunk akasztófákat a bűnözőknek, úgy államunknak és népünknek Párizs lesz az ítélőszéke. Hisz minket, törököket vádolnak a történtekért."32 A per idején szembeötlő volt a török kormánynak az a törekvése, hogy teljesen elhatárolódjon a korábbi ifjútörök vezetés hibáitól és tetteitől, és a népirtás felelősségét teljes egészében rájuk hárítsa. Remélték, hogy ezen az áron előnyös békekötéssel zárhatják a béketárgyalásokon az I. világháborút.
A korabeli örmény sajtó nem volt elégedett a per kimenetelével, „tárgyalási bohózatnak" nevezte :"Még ma is ezer meg ezer bűnös sétál szabadon, vagy ül ugyanazon a poszton."33
Az ifjútörökök perének pozitív eredménye abban nyilvánul meg, hogy törvényes bíróság előtt, a belügyminisztérium által hitelesnek nyilvánított dokumentumokat gyűjtöttek össze a mészárlásról. A törvényszék által kimondott ítéletek ezeken a hiteles dokumentumokon alapszanak, az örmény genocídium tehát török bíróság és a török kormány által is elismert hiteles történelmi tény.34
A per során egyre erősödött az örményellenes retorika is. Resad bej főügyész a törvényszéken mondott beszédében az örményeket is vádolta törökellenes magatartásukért, meg-megújuló lázongásaikért. Értelmezésében az örmények úgy követeltek maguknak autonómiát, hogy a török birodalom területén sehol (!) etnikai többséget nem alkottak. Resad főügyész szerint az adanai mészárlások s a deportáció is a örmények sorozatos felkeléseinek következményei voltak. 35
1919-ben Isztambulban kiadtak egy francia nyelvű cikkgyűjteményt „Az örmények kegyetlenkedései a muzulmán lakossággal szemben" címmel.36 Ebben az önvédelmi partizánakciókat a genocídiummal egyenértékű katonai cselekményeknek tüntették fel. 1919 szeptemberétől egyre erősebben hallatta hangját a kelmáli ellenpropaganda is. A török sajtó nem tudósít róla, de az örmény és a szövetséges hírlapírás igen: Musztafa Kemal maga is ott volt a tárgyalásokon, fel is szólalt, s kifejezte sajnálatát a gyászba borult keleti vilajetek miatt. Természetesen nem az örmények vannak gyászban, hanem az ott élő muzulmán lakosság, aki kénytelen volt elszenvedni az örmények barbarizmusát.37
Törökország kemalista korszakával 1920-tól kezdetét vette a genocídium máig tartó tagadása, s vele párhuzamosan az ifjútörökök rehabilitálása. Talát pasa emlékirataiban38 a genocídium szükségességét államérdekkel magyarázza. Elismeri, hogy a deportáció idején történtek ugyan gyilkosságok és rablások, és egyéb erőszakos cselekmények. De egy nemzet keletkezéséhez áldozatokra van szükség, írja, s ő, Talát, akár életével is hajlandó lenne fizetni mindazért, ami történt.
Az ifjútörökök pere korántsem kapott akkora nemzetközi nyilvánosságot, mint a hitleri Németország fasiszta főbűnöseit elítélő nürnbergi tárgyalás. Az örmények számára sem politikai megoldást, sem morális elégtételt nem eredményezett. A kemalizmus örököse, a mai Törökország hivatalosan is tagadja a genocídiumot (ld.:a török büntetőtörvénykönyv 301. cikkelye), s ha e témában tesz is látszólagos gesztusokat, elsősorban nem tudományos, vagy morális szempontok vezérlik, hanem diplomáciai-politikai céljainak elérése, jelesül az Európai Unióhoz való csatlakozásának mielőbbi megvalósítása.
|
|