|
|
Közel két évtizeden át foglalkoztam cigány mesék gyűjtésével és elemzésével. E vizsgálat eredményeként eddig hat kötetet publikáltam, s még vannak kiadásra váró mesék. Menet közben tán nem is döbbentem rá, hogy amit a népmese kapcsán tudok, azt elsősorban annak köszönhetem, hogy találkoztam a cigány népmesével. Enélkül nem írhattam volna meg négy elméleti könyvemet a meséről, melyek közül kettő megjelent,1 kettő még kiadásra vár.2
Ezek után csupán vázlatosan a tanulságokról:
A tündérmese valamikori „hiedelmi" hátterét nehéz már kikövetkeztetni az európai meséből, hiszen a mesei szimbólum már többszöri áttétel útján, kései hajtásban, költőisé-gében jelenik meg. Az archaikus cigány mesék viszont felkínálják számunkra azt a lehetőséget, hogy a mesék mögöttes hátterét is felderítsük s ezáltal megpróbáljuk kikövetkeztetni azt az utat, melyet a mesei szimbólum a maga mágikus eredetétől megtett. Ezáltal az európai népmese múltját, „történelmét" lelhetjük meg.
A cigány mesék tehát megajándékoztak a mesemondásnak egy ősibb, az európai meséből már réges-régen kihullott mágikus rétegével, mely - hála a gyermeki kedélynek, a ráció által még nem cenzúrázott fantáziának - megőrizte a mágia ősi ragyogását, mely az esztéta VICO szerint önmagában költői természetű, hiszen - ne feledjük - egy olyan sajátos „tapasztalás" terméke, amelyben az intuíció, az asszociáció és a fantázia játssza a főszerepet.
S hogy az archaikus varázselemek mennyire inspirálhatnak a fantasztikumra, egyben költőiségre, arra példaként hadd idézzem még fel, hogy csakis cigány mesében találhatók a legősibb „pars pro toto" mágikus alapelven nyugvó motívumok. így a már az európai meséből ismert Tündér Ilona elrablása kapcsán kiderül a következő: a zengő fát nem kell elrabolni, elég csupán egy levelét elhozni; a csodamadár helyett pedig annak egyetlen tollát. Tündér Ilona helyett ujja begyéből való három vércseppet, mert azok a Felvilágon visszaváltoznak fává, madárrá, illetve tündérré.
Ugyancsak a cigány meséknek köszönhetem azt a felismerést, hogy az eleven meseélet, az élőben, másként szólva a felnőttek közti mesélés gyakorlata szerkezetben, stílusban is valami mást képvisel, mint a GRIMMÉK által és utánuk meghamisított mese, s melynek alapján a mesekutatás - például Max LÜTHI - esztétikáját megalkotta. Az eleven meseélet nem termeli ki a „tiszta" népmesetípusokat, ezek a hagyományozódás visszahúzódásával jöttek létre. A mesék zártsága, lekerekítettsége, bevégzettsége - magyarán: vázlatossága - az elhaló műfaj sajátossága.
E szükséges bevezető után térjek rá most már azokra a megkülönböztető jegyekre, melyek az egyes cigány közösségek meséit jellemzik. E mesék szociológiai vizsgálata által egyben lemérhetjük azt a szoros kapcsolatot, amely egy-egy közösség gazdasági-társadalmi állapota és meséinek világa között van. így óhatatlanul a mesék egy lehetséges mentáivizsgálat dokumentumaivá is válhatnak.
Látogatásom idején, a hatvanas években a rezervátumszerű elszigeteltségben élő mezőbándi cigányok a falun kívül, egy katlanszerű helyen, rendkívül elmaradott és elhanyagolt állapotban éltek. A kunyhószerű tákolmányokban nem volt bútor, csupán valamilyen priccsszerű ágy. Kert és kerítés sem volt. A férfiak nagy része utcaseprőként kereste kenyerét a közeli Marosvásárhelyen. Bár a közösség anyanyelve a cigány, románul és magyarul is beszéltek. Mivel a helybeli lakosság rendkívül lenézte őket, a környező lakossággal nem barátkoztak, szinte nem is érintkeztek egymással.
Nem véletlen, hogy ez a közösség egy valóságos ősállapotot idézett. Itt a mesemondás oly általános volt, hogy mindenki tudott meséket, mindenki mesélt is, minden gátlás nélkül. Nem ismerték a mesemondó fogalmát. Kérdésemre: „Ki tud itt mesét?" - nevetve mondták: „Itt mindenki meséz."
Megható volt, ahogy gyermekként tolongtak a magnatofonomhoz, hogy ki-ki mondjon el egy-egy mesét, melyet egy kis jóindulattal varázsmesének nevezhetnénk, hiszen meséikben már jelen volt a hős és az obligát happy end. Nevezhetők azonban ezeket hiedelemtörténetek füzérének is. E meséket valójában bárhol el lehetett volna vágni s befejezni. A mese motívumok fűzére volt, és még nem vált a szórakozás forrásává, mivel bennük csupa „fontos" varázslat fogalmazódott meg, melyekben szentül hittek. Úgy tűnik, hogy ez a fajta mesélés az őseinknél a „tudás", a hagyomány, a tapasztalat átadásának, megőrzésének egyik módja.
Megjelennek a mesemondók
Mérában (Kolozs megye) külön negyedben már több nemzedéke letelepedett cigány közösség él. Bár magyarul jól tudnak, otthon cigányul beszélnek, magukat cigánynak tartják. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a környező lakossággal nem élnek harmóniában, érdekközösségben. Hiszen az évtizedek során napszámosként együtt kapáltak, arattak a helybeli magyar gazdáknál, asszonyaik pedig bizonyos alkalmakkor, például lakodalmakon, segédkeztek a főzésben, takarításban. Kukoricahántáskor együtt dolgoztak, s a cigányok által magyarul elmondott meséket magyarok is eltanulták. PAP Györgytől és BERKI János Káló mérai lakosoktól például a cigány BOROS Hicsi által halott meséket jegyeztem még le.
Másfelől a mérai cigányok meséikben még a magyaroktól eltanult és megőrzött motívumokat őriztek. Meséik hősei gyakran „táltos-fiúk", akiknek születéséről, táltospárbajairól és táltosavatásáről is tudnak. (Ismert, hogy a táltostörténetek mint hiedelemtörténetek a múlt században, sőt még e század elején is az egész magyar nyelvterületen általánosak voltak.)
Másfelől meséik olyan ősi varázselemeket is őriznek még, akár a mezőbándiak. Néhány példa: Erdei Zsuzsa, a hősnő, ha sír, vizet áraszt, akár a szamojéd sámán; ha nevet, a föld kiszikkad; fejükön átbucskázva a hősök bármivé változhatnak; a hősök maguk va-rázserejűek; a hősnő parancsol orsóinak, hogy fonjon. A mérai MAROSÁN András egyik meséjében a kérő béka alakban jelentkezik a hősnőnél. Ez rokon a szörnnyé változott hős motívumával, melyben a hőst szörny állapotától a királylány szerelme váltja meg. Ám mesemondónk ugyanakkor számtalan hiedelem - szerinte „igaz-történetet" mondott el arról, hogy a táltos fiúk béka vagy más szörnyszülött alakban is születnek.
S ha a szintén mérai CSURKA János meséjében a hős kardjával belevág a forgószélbe, mert abban ördög vagy boszorkány rejtőzik, jegyezzük meg, hogy a boszorkánynak a forgószél alakjában való megjelenése még a század elején élő hiedelem volt.
Maga a hős varázserejű, 6 maga teremti elő a varázseszközöket is. És még sorolhatnám a legősibb varázselemeket, melyek igen gyakran a FRAZER által ismertetett, természeti népektől begyűjtött adatokkal azonos forrásból, az emberiség legősibb emlékanyagából származnak.3
Itt azonban inkább azt szeretném hangsúlyozni, mi történik ezzel az ősi varázsanyaggal, ha a hagyomány bizonyos visszahúzódása révén már nem mindenki mesél. Ekkor jelennek meg a mesemondók.
Mérában három mesemondó repertoárját jegyeztem le,4 s érdekes módon azt tapasztaltam, hogy ugyanazokból az archaikus varázselemekből, illetve a még múlt századi magyar hiedelmek alapján az egyes mesemondók már képesek voltak egy stabilabban meseszerkezetet létrehozni, sőt állandósítani. Miként kiderült, mindenik mesemondónak már saját repertoárja volt 8-10 között, melyeket rendszeresen mesélt. S ha a már említett varázselemek tobzódása közös is volt e repertoárokban, ugyanakkor bizonyos stílusjegyeket is magukon hordoztak.
Mert amíg MAROSÁN András a hirdelmek, monda és mese között egyensúlyoz, BOROS Hicsi már „hőstörténeteket" mond el, melyek valamikor megtörténtek, s melyeket éppen ezért mindig ugyanúgy kell mesélni. Meséiben azonban az indoklások, motivációk már sajátosan egyéniek.
A mérai CSURKA János még a varázselemet is úgy adja elő, hogy az a súlytalan fikciót idézi, mert észrevétlenül csúszik el a fantázia irányában, szívesen nagyít, s ezáltal már nem a borzongató hiedelem vagy mondai elemek a döntőek, hanem a tiszta derűs fantasztikum, sőt egyfajta sajátos komikum is helyet kap meséiben. Így például az alig néhány centis hősök, mikor ruhát kapnak, a ruhával együtt nőnek s válnak hatalmassá. Más példa: a csecsemő hős, akit a király csendőrei őriznek, bölcsőjéből kikelve úgy összevarrja csendőreinek füleit és úgy felrúgja őket, hogy a király trónjánál találják magukat.
A cigányság szerepe a magyar, illetve a román népmesék megőrzésében
Milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy egy cigány közösség, mert régóta együtt él a helybeli magyar, illetve román közösséggel, mert e viszony harmonikus a kétféle csoport között, megtanulja a helybeliek nyelvét, átveszi kultúráját annyira, hogy magukat magyarnak, illetve románnak vallják?
Ugyanakkor, s ez nem véletlen, e cigány közösség, mivel lelki és szellemi alkata ar-chaikusabb, még nem szégyelli a mesét, nem nőtt ki a meséből, megőrzi a valamikor a környező magyar, illetve román közösségtől tanult mesét, miközben az átadók elfelejtik, sőt megtagadjak azokat.
Ezt az állapotot találtam a Maros megyei Marosszentkirályon,3 ahol a magukat magyar reformátusoknak valló cigányok a helybeli lakossággal együtt bizonyos fokig már rátértek egyfajta paraszti „polgárosodásra" (KÓSA László). És majdnem ugyanezt találtam a szintén Maros megyei Hodák község cigány eredetű közösségénél, akik magukat románoknak tartották, falaikon ott díszelegtek az ortodox ikonok és a feszület is, s csak románul tudtak.
Mindkét közösségben téli estéken rendszeresen meséltek, noha a környező lakosság már elhagyta a mesélés szokását. Mindkét közösségben az egyetlen elismert mesemondó mesél, aki meséit apjától, az viszont a nagyapától tanulta. A mese tehát akár a „mesekirály" a meseszentkirályi PUCI Jóska, akár a hodáki Ion TÄTARU esetében „családi örökség" volt. S ha a marosszentkirályi PUCI Jóska meséi az általunk is ismert magyar meséket a hodáki Ion TÄTARU a román meséknek egy lehetséges régebbi, mondjuk múlt századi állapotát idézte, amikor még a mese élő hagyomány volt.
(Csak érdekességként említem meg, hogy a hodáki mesékben még szerepeltek sokszívű táltos lovak, melyeket a román mesék már nem őriznek de a múlt századi SÄINEANU gyűjteményében6 még gyakori motívum volt)
Azáltal, hogy a közösség mindkét helyen mindössze egy szűk repertoárt hallgatott, a mese szerkezete rendkívül megszilárdult, elbeszélő stílusa csiszolttá vált.
Ugyanakkor az egyes mesemondók tehetségük, hajlamuk szerint megőrizve a csodás motívumot, beleélő kézségük szerint hajlítják novellisztikus irányba. Olykor a humor és komikum irányába is. Mert PUCI Jóska elképzeli és hallgatóságával is elképzelted azt az abszurd helyzetet, amikor a csodálatos almától a hősnek szarva nő. Hogyan botladozott az egy szarvával! Ezért a jobb egyensúly kedvéért növesztett magának még egyet. Elképzeli azt is és jóízűen írja le a jelenetet, amikor a királylány két nagy szarva kitöri a palota falát.
Ennek ellenére a mese itt még nem „fabula incredibilis" (Lutz RÖHRICH), hanem olyan ősi „igazi" történet, amelyben a csodák még természetesen voltak.
Rendhagyó körülmények — rendhagyó mesemondás
Az eddigi esetek azt illusztrálhatták, hogy nem beszélhetünk a cigány meséről, miként nem beszélhetünk cigány közösségekről, hiszen láthattuk, a más-más gazdasági-társadalmi fejlődés magával hozta a környező lakosságtól való elszigetelt állapotot éppen úgy, miként a lazább, illetve szorosabb együttélést is a környező lakossággal. Ennek folytán pedig más-más fajta mesedialektust is. Ezúttal két rendkívüli tehetségű, cigány származású mesemondó esetében szeretnék arra rámutatni, hogy rendhagyó körülmények között milyen sajátosan alakulhat a mese.
A marosvécsi DÁVID Gyula7 egy nagyon archaikus varázsmesét tanult meg az analfabéta cigány Bumburitól. A csodálatos tettek egy varázstájban estek meg, ahol varázslók éltek s csupa varázsdolgot cselekedtek. Ezért sok minden másképp esett meg, mint azt az európai meséből ismerjük. A sárkány például elnyeli a hőst, majd kiokádja, mitől az még szebb lesz. Az aranytollas medvebocs pedig gonosz varázslat miatt születik. A hősök feltámasztása is másként, tiszta borzongató varázslattal megy végbe: a táltos lovat a hős egy rúgással csonttá változtatja, majd újabb rúgással visszaváltoztatja azzá, ami volt. A hős egy karikával születik a nyakán, s ennél a karikánál fogva az ördögök az Alvilág felé húzzák... És még sorolhatnám...
Másfelől a mesemondó tehetséges, élénk képzelete segítségével ezeket a mágikus elemeket a költőiség felé hajlítja el. Elképzeli, hogy a sárkány buzogánya „rászökik az asztalra", forog, mint a forgószél, az asztalról meg a szegre. Az elvarázsolt erdőben akkora fák vannak, hogy egyetlen levele alatt száz ember elfért volna... a hős akkora erőt nyert a csodálatos borivásból, hogy a páncélpadló lesüllyedt alatta...
Mi történt ezekkel a varázsmesékkel csupán azáltal, hogy DÁVID Gyulát, a mesemondót sorsa az argesi munkatelepre vetette, ahol az ottani munkások igényelték a meséit?
Nos, e közösség tagjai egy racionálisabb mentalitást képviselnek, így meséit nem fogadhatták volna el, ha mesemondónk egy sajátos intuíció segítségével nem alakítja át ezeket amolyan „szenzációs" kalandos novellákká, amelyekben a fantasztikum különösen keveredik a legmodernebb beütésekkel. Így aztán a Narancskirály vára mindennap az áldott nap felé fordul. Ez ugye csodálatos? Ám a hőse, alti már a technika világában él, amikor kíváncsiságból megnézi és ujjára veszi, meggyőződik róla, hogy „golyóscspágyon" fordul meg. Mert a csodát már segíteni lehet a technikával is. Aztán Favitéz, Csontvitéz, Penészvirág, a Szél Ha és Hold Ka, miután egy kocsmában találkoznak, mitikus lényekhez híven több marhából készült flekként kémek, s több akó bort isznak hozzá, majd olyan verekedésbe kezdenek, amilyent a mesemondó és hallgatósága vadnyugati filmben látott.
Pontos tér- és időmértéket is nyerünk meséiből: az ördög egy négy kilométeres ágyon fekszik. Az, aki a miszlikbe vágott főhőst feltámasztja, nemcsak „táltos", hanem egyúttal sebészorvos is, még „firmája" is ki van téve a palota ajtajára, és csak úgy mellesleg királylány...
Majdnem ugyanez történt a mezőbándi KAPÁS Gyuri anyagával is,8 aki falujától távol szintén egy munkatelepen munkálta ki meséit, melyek ugyanúgy, akár a DÁVID Gyula meséi, a legarchaikusabb varázselemeket ötvözik modern elemekkel.
A koronkai Cifra János meséi
A Marosvásárhely tőszomszédságában, Koronkán letelepedett cigányság már több nemzedéke magyarnak tartja magát. Itt is ugyanaz történhetett, mint a székely Kibéden: a cigányság a közös zsellérsorsban úgy elvegyült a helybeli zsellérekkel, hogy anyanyelvüket elfelejtették, másfelől teljesen átvették a helybeliek kultúráját.9 Koronkán kínosan vigyáznak arra, hogy semmiben sem különbözzenek a helybeliektől. író-olvasó emberek, civilizatórikus eszközök tekintetében - rádió, tévé, jégszekrény, városi bútor, szőnyeg stb. - versenyeznek a helybeliekkel. CIFRA János pedig, aki faluja cipésze, magát szigorúan magyarnak vallja s azzal büszkélkedik, hogy nagyapja részt vett a negyvennyolcas szabadságharcban, meséit a környező lakosságnak néhány évtizede még rendszeresen mesélte.
Meséinek tanulmányozása10 segíthetett nyomon követni azt a kérdést: mi történik egy valamikori, valóban cigány ősöktől hagyományozott mesével, ha azt egy szigorú református falu puritán elveiben felnőtt kései utód mondja el. Mert ha DÁVID Gyula a mesei varázslatot azért „novellásítja", mert racionálisabb mentalitású közössége így kívánja, CIFRA János már maga is racionális lévén, tiszta novellameséket, életes helyzetekkel majdnem elhihető történeteket produkál, amelyeket a hallgatók úgy hallgathattak, mint nagyszerű hősök romantikus történeteit. (Ne felejtsük el, hogy a mese valamiképpen „vágyköltészet" volt és marad!)
CIFRA János meséi ugyanakkor azt is példázzák, hogy a mesemondó meséire szigorúan kihat az a tény, hogy már gondolkozásban is egy a szigorú erkölcsű kálvinista faluval. Meséi egy szigorú kálvinista erkölcsöt képviselnek. CIFRA János azért feddi meg a sárkányt, mert elrabolta a lányokat, altik pedig az alatt az idő alatt „mennyit fejlődhettek volna". S a parázna asszony meséiben szigorú büntetésben részesül. Meséit - bevallása szerint - azért mesélte, mert azokból jó erkölcsöket tanulhat a hallgató.
Ugyanezt képviselte a görgényüvegcsűri JAKAB István, akinek közel kétezer oldalnyi meserepertoárját VÖŐ Gabriellával lejegyeztük. Bár a hatalmas anyagból csupáncsak egy Ids részlet jelent meg,11 ebből is megállapítható, hogy a már három nemzedéke magyarul beszélő, volt cigányok köréből kikerülő JAKAB István meséit is magyar mesékként kell elfogadnunk. Nemcsak amiatt, mert ő maga annak tartotta azokat, s mert mint lelkes olvasó magyar kultúrán nőtt fel; nemcsak amiatt, hogy a családja már három nemzedéke csak magyarul tud és beszél s foglalkozása nem különbözik a helybeliekétől (ő is, mint többi társa, havasi munkás volt!); hanem elsősorban amiatt, mert gondolkodása azonos a helybeli katolikus lakosokéval. S ez a meséiben állandóan visszatükröződik. Ezért nem is csodálkozhatunk azon, hogy hősei a sárkányokkal való küzdelem előtt mindig imádkoznak, Istentől kérnek segítséget, mert - miként mesemondónk indokolja - „katolikus gyerök" volt.
E szűk keretekben a fenti jelentéktelennek tűnő, ám valójában mégis releváns adatokkal csupán jelezhettem azt a tényt, hogy a cigány kérdés - következésképpen a cigány folklór is - milyen bonyolult, milyen árnyalt vizsgálatot igényel.
The study and analysis of Gypsy tales is a complex task. It is now quite difficult to draw conclusions concerning the belief behind fairy tales in the case of European tales. This is however possible in the case of the archaic Gypsy tales which still preserve the magic stratum of tales. The author gives many examples of this.
The ancient „pars pro toto" motifs in which the part represents the whole can only be found in the Gypsy tales. In some of the more closed Gypsy communities all of the members know the tales, they can all tell tales and the specialized role of story-taller has not yet taken shape (e.g. in Mezőbánd -, in Romania). However, in the more highly developed Gypsy communities we find Gspsy story-tellers (e.g. in Méra. Mera, in Romania) who preserve motifs adopted from the Hungarian community. In the same way, the Romanian — speaking Gypsies have preserved the characteristics of the Romanian tale (e.g. in the village of Hodák). In the author's view, the cause of this phenomenon can be attributed to the fact that in both places the Gypsy community listened to a limited repertoire in wich the structure of the tale became rigid and the narrative style polished. Despite this, the tale is not a tall story (fabula incredibilis), but a true story in which miracles are also natural.
All this is especially characteristic of the tales and story - telling of the famous Gypsy story-teller János Cifra (Koronka, now Corunca, in former Maros County). Even the strict Calvinist morals of the Calvinist Hungarian population are also reflected in this. János Cifra told stories so that the audience could learn good marals from his tales. His tales, like those of the other famous Gypsy story-teller, Mrs. István Jakab (Görgényűvegcsúr, now Gläjärie), can be classified as Hungarian folk tales.
Kethanesuto opredipe si te foden thaj analisaren le románe paramiča. Le purane arxajika romane paramiča laso šajipe imbin te vurmaren avri, ke soške patjavimata tordjon palal tttnderparamiča. Feri andel romane paramiča Saj arakhenpe le arxajika 'pars pro toto'-motivumura. Andel phandade románe közöššegura sako žanel i paramiči, sako zanel te paramičarel, naj ipecijaliSta, hodj te phenen paramiča (pildake: Méra). Kadekede inkren le ŕumunicka paramiča le rumunickone šibake ŕbm andej Hodaka.
Jegyzetek:
|
|